ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Péter László

Vaskalaposok és óvatos revizionisták

Gondolatok Kosáry Domokosnak az 1848-as magyar forradalomról írt legújabb könyvérõl*119

Kosáry Domokos Magyarország és a nemzetközi politika 1848–1849-ben címû könyvének120 a megjelenése kiváló alkalmat nyújt arra, hogy megvizsgáljuk: a második világháború óta hogyan változtak a magyarországi történészek nézetei hazájuk történelmének ragyogó fejezetérõl, az 1848-as forradalomról. Kosáry akadémikus könyve, a címén jóval túlmutatva, az egész téma olyan átfogó áttekintését adja, amilyet hiába keresnénk az utóbbi években megjelent más könyvekben.

A szerzõ teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a történelem milyen nagy mértékben historiográfa, s kritikusan elemzi a történészek munkáit. Mi több, Kosáry, a magyar történészek nyolcvankilenc éves Nesztora és a Magyar Tudományos Akadémia nyugalmazott elnöke, az évek során a 19. századi magyar történetírás õsrevizionista mûvelõjének hírnevét érdemelte ki. Mielõtt Kosáry, valamint a jelenleg forgalomban lévõ nézetekre térnék, érdemes szemügyre vennünk a témára vonatkozó tradicionális nézeteket és ezek módosulását. Kosáry revizionizmusa két (egymást részben átfedõ) interpretáció szótárát vette célba, ha szabad így fogalmazni. A marxista vaskalapos szókészlet bemutatásával kezdem, és az ez alatt meghúzódó, régebbi, »függetlenségi« vaskalapos feltételezéseket majd a késõbbiekben tárgyalom.

Magyarországon nem lankad az 1848-as forradalom iránti érdeklõdés. A százötvenedik évforduló121 idején különösen megszaporodtak a publikációk, de az érdeklõdés ettõl eltekintve is folyamatos.122 A történészek mindent megtesznek, hogy kielégítsék a közönség szinte kielégíthetetlen igényét március 15-érõl, az elsõ magyar minisztériumról, az országgyûlésrõl és mindenekelõtt a szabadságharcról szóló könyvek iránt. És helyesen teszik. Ezek az évek döntõ szerepet játszottak a modern Magyarország megszületésében. Ahogy Gergely András megjegyezte, Szent István uralkodása után az 1848-as forradalom volt a legfontosabb fordulópont az ország történetében,123 valósággal eggyé forrt a nemzeti azonosságtudattal. A forradalom (mindig egyes számban, soha nem többesben!) hozta létre a jogilag és kulturálisan nagyon is különbözõ társadalmi csoportokból a magyar polgári, helyesebben, civil társadalmat; a forradalom állt a függetlenséget célzó nemzeti törekvések középpontjában; tragédiája pedig az volt, hogy konfliktusokat és polgárháborút támasztott a királyságon belül a magyar és a rivális szláv, valamint román mozgalmak között.

Mivel a három téma valójában 1848 óta a politika fõ kérdései maradtak, nem meglepõ, hogy az 1848-ról szóló írások többsége jól kitaposott utat követ. A történész megszentelt földre lépett; ennek megfelelõen illõ tiszteletet tanúsít a bevett, megállapodott nézetek iránt. Alexander Pope-ot szabadon idézve: bolond ember ront be ajtóstul oda, ahová az angyalok is csak tipegve merészkednek. Ennek ellenére, ha közelebbrõl megvizsgáljuk a történészek munkáit, tagadhatatlan, hogy szemléletük változik, új kérdéseket tesznek fel, noha – és ez lényeges megszorítás – a hagyományos nézetek revíziója nem nyílt, hanem többnyire burkolt. Sõt, nyugodtan elmondható, hogy a változások alig érintik a perspektívát, amelybõl a történészek 1848-at szemlélik. A vaskalapos kiindulópontot feladó történész általában óvatos revizionista.

Nyilvánvaló a változás abban a tekintetben, hogy a történészek hallgatólagosan feladták a „forradalmi haladás” eszméjén alapuló marxista vonatkoztatási rendszert. Ez az 1947 után elfogadottá vált értelmezés három politikai irányvonalat különböztetett meg: az egyik volt a forradalmi (Kossuth és a radikálisok), a másik a „liberális” (a Batthyány-kormány és a nemzetgyûlés mérsékeltjei; késõbb a debreceni Békepárt) és végül az ellenforradalmárok hosszú sora: az udvar, az arisztokrácia, a katolikus hierarchia, Lederer tábornok, Josip Jelaèiæ báró, István nádor, Görgey tábornok, a szláv és a román mozgalmak. Ezen az alapon a különbözõ magatartások hazafiasnak, megalkuvónak vagy árulónak minõsültek. Az ezeket a címkéket osztogató történészek a Bécs-ellenes nacionalizmust minduntalan összeboronálták a társadalmi radikalizmussal azon az alapon, hogy az európai haladás szerencsésen „egybeesett” (a kulcsszó!) a nemzeti függetlenségért folytatott küzdelemmel, mint ahogy a magyar önállóság parányi csorbulása már önmagában is ellenforradalmi tettnek minõsült.

A forradalmi retorika mögött politika húzódott meg. Az 1947-es kommunista hatalomátvétellel uralomra jutott rezsim súlyos legitimációs problémával küszködött. Az alávetett lakosság számára nehezen volt hihetõ, amit hivatalosan hajtogattak, hogy társadalmi forradalom zajlott le. A múltban felfedezett forradalmi haladás, mindenekelõtt az 1848–49-es forradalom tulajdonképpen a jelen hiányzó forradalmát volt hivatva pótolni.124 Ez volt a marxista vaskalapos álláspont lényege.125 A rendszer ezenfelül „a szükségszerûen élezõdõ osztályharc” imperatívuszával kényszerítette az értelmiséget együttmûködésre, amely az állandó politikai éberséget igazolta, az árulók és ingadozók felkutatását és leleplezését. Ezeket az elvetemülteket pedig fel kellett fedezni az elmúlt korok – különösen 1848 – forradalmi küzdelmeiben is.126

Noha a Kádár-rendszer alatt a marxista vaskalaposok elvesztették uralkodó helyzetüket,127 érvelésük egyes alkotóelemei fennmaradtak. De a történészek táguló és változó tematikus érdeklõdése jelzi, hogy a marxista vaskalaposok milyen nagy teret vesztettek. Õk, másokat kizárva, makacsul Kossuth szemével nézték az újkori magyar történelmet, ami nem volt más, mint Rákosi személyi kultuszának visszavetítése a múltba. Ezen a merev meggyõzõdésen az elsõ repedést Spira György okozta az 1956-os forradalom után, amikor Széchenyi Istvánról írott könyvében a forradalmat a reformkor nagy alakjának, Kossuth legnagyobb ellenfelének politikai magatartásán keresztül vette szemügyre.128 Ezt Urbán Aladár azzal folytatta, hogy részleteiben pontosan rekonstruálta Batthyány miniszterelnök politikai tevékenységét, amibõl világossá vált, hogy Magyarország elsõ parlamentáris kormányának vezetõje nemhogy nem volt „ingadozó”, hanem nagyon is energikusan szervezte a haza védelmét.129 Urbán kutatásait aztán Batthyány miniszterelnökrõl írott nagy monográfiájában foglalta össze.130 Jelentõs befolyást gyakorolt a szakmában Deák Istvánnak a magyar forradalomról írott könyve.131 Az amerikai professzor kritikus szemmel, de empátiával vette vizsgálat alá Kossuth politikai tevékenységét. További újabb nézõpontot jelenített meg a nádor, István fõherceg, akinek a szerepét Gergely András rekonstruálta 1989-ben.132 E szerzõ újabban a Századokban a magyar kormány és a frankfurti diéta kapcsolatait is elemezte.133 Szász Zoltán, Miskolczy Ambrus, Deák Ágnes és mások a forradalom és szabadságharc megismerésének új perspektíváit tárták fel a magyarok és a velük szemben álló szlávok, illetve románok közötti nemzeti konfliktusok rekonstruálásával.134 A Görgey – Kossuth vitát testes dokumentum-kötetekben tárta fel Katona Tamás (már 1979-tõl kezdve), majd Kosáry Domokos újabban megjelent monográfiája minden kétséget eloszlatott az újkori Magyarország legkiválóbb hadvezérének feddhetetlensége felõl.135 Az ausztriai liberálisoktól Magyarország felé irányuló tapogatózásokat Deák Ágnes, Palacký szövetségi tervét Szarka László, Eötvös Józsefnek és Trefort Ágostonnak az osztrák alkotmányról vallott nézeteit pedig Gángó Gábor tanulmányozta.136 Az ezekben és egyéb más munkákban megnyilvánuló kutatási érdeklõdés oly szélesre tárta az ablakot, hogy azon sokkal többet láthatunk a magyarországi forradalomból, mint amennyit a vaskalaposok Kossuth-kultusza annak idején megengedett.

A történészek tematikai látókörének tágulását az utóbbi ötven év során ideológiai változások kísérték. Ebben a tekintetben elegendõ visszamenni az ötvenes évek végéhez, amikor a történészek ideológiai kiindulópontjai különváltak. A folyamatot történetesen a Kádár-rendszer politikai igényei is elõsegítették. Az 1956-os forradalomban fellángoló oroszellenes nacionalizmus erejétõl megrémülve, az MSZMP Központi Bizottsága 1959 õszén
a „burzsoá nacionalizmus” elleni küzdelem jegyében Téziseket adott ki. A történészek ezután vitát kezdtek a nacionalizmusról és két táborra oszlottak: az egyik csoport a „haladó hazafias hagyományokat” védte, ellenfeleik viszont meg szerették volna tisztítani a tudományos munkákat a „hungarocentrikus” szemlélettõl.137
Figyelemreméltó újítás volt, hogy
a Párt nem zárta le a vitát hatalmi szóval. Mi több, Kádár 1961 decemberében tett politikai bejelentése után, miszerint „aki nincs ellenünk, az velünk van,” már nem kérték számon szigorú kánonként azt a marxista nézetet, hogy a történelmet (és különösen a forradalmakat) mindenekelõtt az osztályharc alapján kell magyarázni. E két ideológiai elmozdulás nyomán a marxista vaskalaposok közül néhányan hazafias, mások pedig osztályharcos alapú történelmet írtak. S a csak részben marxista nézeteket valló kollégáik hasonlóképpen vagy nacionalista vagy kritikai nézõpontból értelmezték a történelmet.138
Ezek az egymást néha átfedõ irányzatok idõvel tovább osztódtak, és a nyolcvanas években már alig lehetett két történészt találni, akinek ugyanaz lett volna a véleménye a forradalomról.

Noha az értelmezések már messze maguk mögött hagyták a marxista vaskalaposok durva axiológiáját, ideológiai konstrukciók ritkán tûnnek el nyomtalanul. A történeti irodalom 1848-at ma is mint „polgári forradalmat” karakterizálja. Mindkét szó magyarázatot igényel. „Polgári” a 19. századi magyar szóhasználatban fõleg civil értelemben fordult elõ,
a szabad egyének jogállapotára vonatkozott, egyénekre, akik ugyanazon törvény alá tartozva civil vagy politikai társadalmat alkottak. (Ez volt a szó nyugat-európai, Hegel elõtti használata.) Ezzel szemben „polgári” ma egy társadalmi (és nem jogi) átalakulásra utal és jelentése: burzsoá (a polgári forradalom kapitalista társadalmat teremt!). Ezen kívül a történész, a régi marxista kánont követve, a „polgári”-ban még mindig összeboronálja a társadalmi átalakulást és a nemzeti kívánságokat (az állami önállóság követelését csakúgy mint a jobbágyság eltörlését). A magyar nacionalizmus így olvad bele a társadalmi haladásba.

A másik szónak, a „forradalom”-nak a magyar politikai és történeti diskurzusban még mindig jelentõs a csábító ereje. Nem leíró, hanem értéket hordozó szó, amit gyakran használnak olyan (rendszerint meg nem magyarázott) paradoxonként, amelynek révén az író állíthat valamit, meg annak az ellenkezõjét is. A következõ két példa jól mutatja, hogy a „forradalom” milyen szívós szerepet játszik a nyelv és a gondolkodás korrumpálásában. 1989-et „tárgyalásos forradalomnak”139 nevezik, azaz rendezett átalakulásnak, amely megõrizte az intézményi folytonosságot, de ugyanakkor ezt tagadja is, miután az esemény mégiscsak véget vetett a kommunista rendszernek. Korábban, 1945-ben a „reakciósok” stb. ellen felállított, úgynevezett „népbíróságok” által gyakorolt rendõrterrort a kommunisták a „forradalmi törvényességgel” indokolták. De ez a kifejezés azt is igényli, hogy az egész tisztességtelen ügyet tulajdonképpen törvényes és jogszerû eljárásnak tekintsük.140 Az ötvenes években pedig mindezt visszavetítették 1848-ra, hogy igazolják „az árulók és opportunisták elleni harcot.”141

Ma 1848-cal kapcsolatban a magyarországi történészek által széles körben, mantraszerûen használt kifejezés a „törvényes forradalom.”142 Eredete Kossuth és Deák nézeteire vezethetõ vissza. Kossuth beszédeiben mindig hangsúlyozta, hogy Magyarország önálló kormányzata, amelyet az áprilisi törvények hoztak létre, nem „forradalom terméke”: a törvények csupán szavatolták azokat a jogokat, amelyekkel legalábbis formálisan („papíron”) Magyarország mindig is rendelkezett.143 1860-ban Deák Ferencz (õ aztán nem volt forradalmár!) úgy érvelt az osztrák kormánnyal és a magyar konzervatívokkal szemben, hogy az alkotmányosság visszaállításának a kezdõ pontjául csakis az 1848-as áprilisi törvények szolgálhatnak. Nem vitatta a konzervatívok nézetét, miszerint az áprilisi törvényeket az országgyûlésen önkényes módon szavazták meg, amely megsértette a dietalis tractatus szabályait. A törvényeket azért kell törvényesnek tekinteni, érvelt Deák, mert a nemzet utólag jóváhagyta õket. Deák tehát itt egy szokásjogi elvhez folyamodott. Remekül indokolta azt is, hogy az áprilisi törvényeknek, mint kiinduló pontnak, bármely alternatívája – akár az õsi alkotmány (amit Széchenyi és a konzervatívok szerettek volna), akár az 1849. márciusi birodalmi alkotmány módosított formája (amellyel Eötvös és Trefort beérte volna) – még az áprilisi törvényeknél is gyengébb jogi alapot biztosított volna.144 Nem sokkal 1861 után a „jogfolytonosság” a magyar alkotmányosság alaptétele lett, és Deák érveit 1945 elõtt a történészek közelebbrõl soha nem vizsgálták meg. A kommunista hatalomátvétel után pedig a marxista történészek az egész témának hátat fordítottak: a „forradalmi haladás” logikája szerint a jogfolytonosság kérdése banális. Részben ennek az érdektelenségnek a reakciójaként a nyolcvanas években felbukkant a tétel, hogy 1848 végül is egy „törvényes” forradalom volt. A jelzõt Deák István 1979-ben megjelent könyve népszerûsítette.145

A történészek persze mindvégig nagyon jól tudták, hogy a konfliktusok zûrzavarában a különbözõ szereplõk – a Habsburg-udvar, az osztrák és a magyar kormány, a birodalmi gyûlés, a magyar, a horvát diéta és a horvát bán – valamennyien azt állították, hogy a jog az õ oldalukon áll. Kérdés azonban az, hogy helyes-e, ha a történész az egymásnak ellent mondó jogi álláspontok rekonstruálása során már eleve adottnak veszi az egyik küzdõ fél követeléseinek a jogosságát – ahogy ezt a „törvényes forradalom” kifejezés feltételezi. A paradoxonnak, a „forró jég”-hez hasonlóan, önmagában nincs magyarázó ereje, és – mint ebben az esetben is – lehetõvé teszi, hogy a történész kecskéje is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon: vagyis a konfliktus egyik szereplõjének az ügye érdekében forradalmi és tradicionális legitimitást is vindikál.

A „törvényes forradalom” mellett felbukkant egy másik kifejezés is, amelyet újabban gyakran használnak, és amely befolyásolta a nézõpontot, amelybõl ma az 1848-as forradalomra tekintünk. A történelmet a Jalta utáni perspektívából szemlélve gyakran elhangzik az az állítás, hogy Magyarország az újkorban »kényszerpályára« került. Az ország fejlõdését az európai nemzetközi viszonyok merev rendszere szorította korlátok közé. Magyarország ezek között volt kénytelen mozogni. Sehol nincs világosan kifejtve azonban, mit is jelent pontosan a kifejezés. A jelek szerint használói a marxista „történeti szükségszerûség” szindrómájának egy enyhébb változatától szenvednek, amely ebben az esetben a „nagyhatalmak áldozatául esett kis nemzet” címû tanmese szolgálatába van állítva. Ezzel a redukcionista kifejezéssel magyarázzák alkalmanként az ország tizenhatodik századi három részre szakadását vagy azt, hogy Magyarország a törökök kiûzése után miért jutott alárendelt helyzetbe a Habsburg Birodalomban. Különösen azonban az 1849-es szabadságharc bukását igyekeznek ezzel magyarázni146 ahelyett, hogy a kudarcot a kõfalnak fejjel rohanó politika elõre látható következményeként értelmeznék. A „kényszerpálya” ebben a tekintetben a „törvényes forradalom” fejleménye: kielégíti az érzelmi igényt annak sui generis magyarázatára, hogy a Magyarország soha fel nem adott önrendelkezését visszaállító, oly sok kiváló tehetséget és nemes erõfeszítést igénylõ forradalom (a túlerõben levõ ellenséggel szemben) hogyan végzõdhetett mégis vereséggel.147

Mindent összevetve, a szakirodalomra vetett felületes pillantásunk is elárulja, hogy a magyar történészek az 1848-as forradalomról eléggé szétágazó nézeteket vallanak (de hát miért is ne tennék), s hogy 1989 elõtt is és az után is jelentõs mértékben változtak értelmezéseik és nézõpontjaik. A nézetek sokféleségén túl azonban álláspontjaikban fontos, állandó elemek is találhatók, az alábbiakban ezekkel a még meg nem vizsgált kiinduló pontokkal foglalkozunk. Ezek ugyanis jórészt anakronisztikusak, és feltétel nélküli elfogadásuk szerintünk akadályozza a történeti rekonstrukciót.

A tizenkilencedik század óta a történészek egy, az alkotmányra vonatkozó, olyan szókincset és közös fogalmi készletet használnak, amely nem vesz tudomást arról az alapvetõ tényrõl, hogy – mint másutt Európában – az õsi magyar alkotmányt a szokás hozta létre, amely a tizenkilencedik századig Magyarországon a jog uralkodó forrása maradt. A törvényhozás csak a reformkorban vált független jogforrássá. A hagyományos szókincs továbbá arról sem vesz tudomást, hogy az egyetlen, mindent magában foglaló közhatalmat alkotó „állam” helyett a politikai test két fõ szereplõbõl, a szokásjog két letéteményesébõl állt: az egyik a korona, amely a királyi tisztséget foglalta magában, a másik pedig az országgá szervezõdött nemesség, az országgyûléssel. A történészek a korona és a nemesség „rendi dualizmusának” fogalmi keretein belül írják a politikatörténetet; amikor azonban az „alkotmányos jogok” témájára térnek, hajlamosak megfeledkezni a korona versus ország bipolaritásáról, és ehelyett a „magyar állam”, annak „függetlensége” és „szuverenitása” fogalmakkal operálnak. A tizenkilencedik századi dogmatikus német jogi iskola bûvöletében a történészek még ma is hallgatólagosan feltételezik, hogy az írott törvények mindig fölötte álltak a szokásjognak. A törvényeket pedig az „államra” vonatkoztatják azt feltételezvén, hogy a király és az országgyûlés birtokolta a „törvényhozói szuverenitást”.148 Általános
a vélekedés, hogy a „magyar államot” I. Szent István hozta létre, amelynek „függetlenségét” évszázadokon át sértetlenül megõrizték: a nemzet ugyanis, hangzik gyakran az érvelés, sohasem „mondott le szuverenitásáról”. Az utóbbi állítás természetesen igaz, ám a feltételezés, amelyen alapszik, komikusan anakronisztikus.149
E vélemény szerint a Habsburg uralkodók 1526 után elismerték ugyan a „magyar alkotmányt” (legalábbis papíron), de
a gyakorlatban inkább megszegték. Ez a nézet túl sok mindent figyelmen kívül hagy. Elõször is, a magyar nemesség (mint a politikai elit Európában mindenütt) csak a tizennyolcadik század vége felé fedezte fel, hogy „alkotmánya” van (nem pedig egy szokásjog-gyûjteménye). Ezen felül, az alkotmánynak nem volt általánosan elfogadott szemlélete.150
Széles szakadék tátongott a korona és az ország önmagának vindikált jogai között (a jogok elosztása körüli egyetértés hiánya az európai szokásjogi alkotmányok közös vonása). Jó példát nyújtanak erre az uralkodói utódlás jellegérõl vallott nézetek. A két oldal abban egyetértett, hogy az utódlás iuxta antiquam consuetudinem történjék, ám az udvar ezt úgy magyarázta, hogy a Habsburg dinasztia jure hereditario foglalta el a trónt, az ország viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a régi szokás a libera electio volt.151 Az alkotmányos diskurzus konfliktusokból és megegyezésekbõl állt, a két protagonista között végbemenõ dietalis tractatus révén. A korona jogaira vonatkozó igények ugyanúgy az õsi alkotmány részét képezték, mint az ország jog-igényei. Ezen túlmenõen, az alkotmányt nem lehet – a „magyar” függetlenséget, vagyis az országét szavatoló – megállapodott elvek összegének tekinteni, alapjogokat, amelyeket a Habsburgok mindig meg akartak dönteni, s amelyeket a hazafiak viszont megvédtek. Ezek a változatlan alapelvek, úgyszólván kivétel nélkül a modern tudomány termékei, és eredetük könnyen megállapítható.152 Ennek ellenére sok történész nem veszi észre, hogy jóvátehetetlenül anakronisztikus a mai jogi terminológiának
a múltra való visszavetítése. Az alkotmányos alapelvek egyébként sehol nincsenek kõbe vésve; ellenkezõleg, állandó mozgásban, változásban vannak.153

Mindez talán elég ahhoz, hogy megértsük: a marxista vaskalapos feltevéseken kívül létezik egy másik, régebbi szókészlet, amely két, függetlenségi vaskalapos feltételezés alapjául szolgál. Mindkettõ közvetlenül érinti tárgyunkat amennyiben a „törvényes forradalom” tézisét alátámasztó pillérekül szolgál. Mindkét feltételezés, jogigény, forrása Kossuth Lajos beszédeiben és írásaiban található meg.

Az elsõ az az igény, hogy az 1790. évi X. törvénycikk, amely Magyarországot regnum liberum et independensként írja le, azt az alapelvet erõsíti meg, hogy Magyarország jogilag független állam, ami szükségszerûen azzal jár, hogy Magyarország Ausztriától független, attól különálló és az országgyûlésnek felelõs kormányzatra jogosult.154 A másik jogigény szerint az 1848-as áprilisi törvények a Magyarország és „Ausztria” közötti viszonyt nem úgynevezett „reál-”, hanem „perszonálunió”-ban állapították (vagy erõsítették) meg.155 Ha Magyarország, jogi értelemben, mindig „külön állam” lett volna, és ha az áprilisi törvények olyan rendszert hoztak volna létre, amelyben Magyarországnak Ausztriával csak az uralkodó fizikai „személye” közös, akkor valóban a „törvényes” lenne a forradalom megfelelõ jelzõje. Azonban a helyzet korántsem ez. A két függetlenségi vaskalapos feltevés egyike sem megalapozott. Az 1723-as Pragmatica Sanctio és az 1790-es törvények Magyarországról mint saját szokásokkal, elõjogokkal, törvényekkel és (1790-ben) alkotmánnyal rendelkezõ királyságról (országról) beszélnek, amely, mint olyan, jogilag különálló ország, és nincs más regnumnak vagy népnek alávetve.156 A Habsburg-birodalom valójában országok (regnumok) monarchikus uniójaként létezett. Ebben az unióban a birodalom minden részében az uralkodó, a korona olyan széles, szokásjogon alapuló hatalmat gyakorolt, amelybe mint monarchikus reservata 1848-ig a végrehajtó hatalom is beletartozott.157 Az áprilisi törvények
a „végrehajtó hatalmat” a király számára fenntartott reservatából a király és az országgyûlés által közösen gyakorolt (communicata) joggá alakították át. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy a kormányzati reservata lényegesen szélesebb volt, mint az, amit a „végrehajtó hatalom” alatt értettek.

Ami a másik állítást illeti, az áprilisi törvényeket nehezen lehetne Magyarország és Ausztria közötti „perszonálunió”158 szabályozásaként értelmezni. A törvények egyáltalán nem használták a kifejezést, és olyan intézkedéseket sem tartalmaztak, amelyek a birodalom két része között – a közös uralkodó fizikai személye kivételével – a teljes intézményi szétválasztásra utaltak volna.159 Mégis e kifejezést éppen ebben az értelemben használják leggyakrabban. Arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy az országgyûlés vezetõi és az udvar között folyó tractatus során felmerült volna a „perszonálunió” mint olyan iránti követelmény. Ugyanakkor, az 1848-as áprilisi törvények jelentõs mértékben valóban szétválasztották a két rész kormányzatát, és az is tény, hogy a magyar vezetõk a tractatus során
a megadottnál nagyobb mértékû szétválasztásra törekedtek. A törvények április 11-i szentesítése után pedig azonnal elkezdõdtek a további szétválasztást követelõ politikai manõverek. A Batthyány-kormány a pénzügyek, a hadsereg vezetése és a külügyek területén igyekezett „további engedményeket kicsikarni” az udvartól az 1848: III. tc. újraértelmezése révén, hogy „teljessé” tegye a kormány hatalmát.160
Júliusig a Batthyány-kormány rendelkezett annyi politikai erõvel, hogy az udvar és az osztrák kormány rovására növelni tudta hatalmát. Egy névtelenül megjelent cikkében Kossuth még maguknak az áprilisi törvényeknek a módosítását is követelte, hogy felállíthassák a külön magyar külügyminisztériumot.161 Ez a követelés azonban felfedte a tényleges helyzetet. Ha a magyar külügyminisztérium felállításához az áprilisi törvények módosítására volt szükség, akkor ezek a törvények természetesen nem tartalmazhatták a „perszonálunió” elvét, ahogy azt Kossuthék 1848 nyarán értelmezték.

Mindent összevetve, tömérdek bizonyíték szól amellett, hogy a Batthyány-kormány, az áprilisi törvények kiterjesztõ értelmezésén keresztül perszonáluniót igyekezett létrehozni, azaz a teljes kormányzati különválást Ausztriától. Ezt a politikát részben a délen fenyegetõ, majd ténylegesen kitört polgárháború, valamint az udvar és Jelaèiæ horvát bán közti összejátszás gyanúja kényszerítette a kormányra. A döntõ tényezõ azonban az volt, hogy
a birodalom nyugati tartományai valamilyen módon egy egységes Németországba készültek belépni. Ha ez bekövetkezik, az Magyarország számára nagyobb mértékû önállósághoz vezetett volna.162
A frankfurti német nemzetgyûlés ugyanis világosan kifejezésre juttatta, hogy Ausztria csak abban az esetben lehet az egységes Németország része, ha a Monarchia német és nem-német részeinek a viszonyát „perszonálunióvá” alakítják.163 Ez a terv beleillett abba az áprilisi törvények szentesítése után kialakuló magyar politikába, miszerint Magyarország és Ausztria két, független, egyenlõ jogokkal rendelkezõ államként mûködjön egymás mellett, amelyeket a Buda-Pesten, nem pedig Bécsben székelõ közös uralkodóhoz való hûség köt össze.164 A „perszonálunió” volt a fügefalevél, amely eltakarta a független államiság követelését a Pragmatica Sanctió felmondása nélkül.165 Miközben a politikusok Pesten a magyar államot magyarázták bele az 1790: X. törvénycikkbe és a Pragmatica Sanctióba, a lajtán túli kollégáik ugyanazokból a magyar törvényekbõl a valamennyi tartományt (Lände) – köztük Magyarországot is – magában foglaló, egységes osztrák állam fogalmát olvasták ki. A históriai jogokra hivatkozó állam igények mindkét oldalon alaptalanok voltak. Mindenesetre, a nagynémet terv, és vele együtt a Habsburg Birodalom perszonálunióvá alakulása, hamarosan füstbe ment. Custozza után megfordult a helyzet. Az áprilisi törvények revízióját most már az udvar és az osztrák kormány követelte azért, hogy „helyreálljon a legfõbb kormányzat” azzal, hogy a magyar pénz- és hadügyminisztériumot alárendelik a bécsi császári minisztérium megfelelõ osztályainak.166

Magyarország teljes erõvel ellenállt. Az új fogalom, az „állam” osztrák és magyar, egymással szemben álló felfogása szétzúzta az országok (Lände) monarchikus uniójának az alapjait, amelyen a Habsburg Birodalom évszázadok óta nyugodott. Tractatus már semmilyen formában nem volt lehetséges. A kiegyenlíthetetlen alkotmányos konfliktus a csatatérre került, mert az udvar úgy döntött, hogy alkotmányos igényeit fegyveres úton érvényesíti. Kossuth júliusi elõérzete, hogy a bécsi kormány „az ausztriai császár nevében hadat izen a magyar király ellen” õsszel valóra vált.167 Annak ellenére, hogy a Batthyány-kormány szeptemberben széthullott, a magyar országgyûlés felvette a kesztyût; fegyverrel védte az áprilisi törvényeket – mindazzal együtt, amit beléjük magyarázott. A szabadságharc vagy lázadás, amely csaknem egy évig tartott, az alkotmányos periódusnál is hosszabbnak bizonyult.

Még ma sem egészen világos, hogy az áprilisi törvények egy önmagában eleve ingatag rendszert hoztak-e létre, és hogy a politikai kurzus eleve kudarcra volt-e ítélve. Az sem világos, hogy milyen mértékben okolható az udvar és az osztrák kormány, illetve a Batthyány-kormány politikája a tárgyalások, a tractatus megszakadásáért. Az alternatív álláspont az alkotmányos szakaszt pusztán a két kibékíthetetlen erõ közötti elkerülhetetlen fegyveres összecsapás bevezetõjének tekintené; a nemzeti konfliktusok ugyanis a legtöbb esetben kiegyenlíthetetlenek.

*

Kosáry Domokos hosszú évek óta tartós hatást gyakorolt a történetírásra. Szekfû Gyula tanítványaként õ már a Görgey-kérdésrõl írott doktori disszertációja óta (1936) a „romantikus nacionalista” látásmód éles kritikusa. Õ volt az elsõ történész, aki alapos elemzés alá vetette az újságíró Kossuth nacionalizmusát.168 1945 után, a Kossuth-kultusz újjáéledésének éveiben a marxista vaskalaposok elítélték Kosáryt, s 1949-ben elveszítette kutatói állását. Az 1956-os forradalom után börtönbe is került tudós azonban egy idõ elteltével újra vezetõ történésszé vált. Ars historicája szemben áll a pesszimizmussal, amely sok magyar történeti munkát (marxistát és nem marxistát) mélyen áthat. Meggyõzõdése, hogy „elbukott forradalmai” és katasztrófái ellenére a magyarok Kelet-Európa sikeres népének tekintendõk: sem 1711 vagy 1849, sem 1956 nem jelentett teljes kudarcot.169 1848-ról szóló könyve a Görgey-kérdésrõl írott, két kötetes, már említett revizionista mestermûvét követõen jelent meg.170 Az új munka elsõsorban a magyar forradalom nemzetközi összefüggéseit elemzi. A szerzõ ugyanis mindig azt vallotta, hogy az utókor sohasem értette meg igazán, hogy a magyar vezetõk milyen nemzetközi helyzettel néztek szembe;171 ezért készült ez a könyv errõl a részben elhanyagolt,172 részben félreértett területrõl. Kosáry kertelés nélkül, lényegre törõen ír, kerüli a kliséket (mint például „modernizáció”), és sok más történésztõl eltérõen nem használja helytelenül a „polgári társadalom” kifejezést. A könyv másik érdeme, hogy rendszeresen kritikai észrevételekkel kíséri a közelmúlt 1848–49-rõl szóló szakirodalmát.173

Kosáry könyve mindenekelõtt olyan revizionista mû, amely felhagy néhány olyan feltevéssel, amely gúzsba köti más történészek munkáit. Nem hiszi, hogy a magyar politika 1848-ban (vagy bármikor máskor) kényszerpályán mozgott volna.174 Magyarországnak voltak még a szabadságharc idején is (addigra ugyan már elég szûk) politikai választási lehetõségei.175 De egy évvel korábban (az áprilisi törvények elfogadása után és Custozza elõtt)
a Batthyány-kormány többféle lehetõség közül választhatott.176
Ennél is lényegesebb, hogy Kosáry nem hisz benne, sõt kifejezetten elveti azt a függetlenségi vaskalapos tételt, hogy az áprilisi törvények perszonáluniót hoztak volna létre Ausztria és Magyarország között.177 Azt is világosan kifejti, hogy a Batthyány-kormány igyekezete, hogy az osztrák-magyar alkotmányos kapcsolatokat perszonálunióra szûkítse, szorosan kapcsolódott a várt, a lajtántúli országokat is magában foglaló német egység megteremtéséhez. Annak a nézetnek a nyílt elvetése, hogy az áprilisi törvények a perszonáluniót tartalmazó rendelkezéseket foglaltak magukban (amely mint láttuk a „törvényes forradalom” tézisének lényeges támasza), jelentõs eltávolodást képvisel a történészek többségétõl, és újabb kérdéseket vet fel, amelyekre még késõbb visszatérünk.

Kosáry összeveti egymással Széchenyi és a kormánytöbbség nézeteit. Miközben Széchenyit már májusban kétségbe ejtették kollégái, akik meggondolatlanul Frankfurtba és Párizsba küldtek segítségkérõ követeket ahelyett, hogy felzárkóztak volna a Habsburg-udvar mellett,178 Kossuth és Batthyány magyar „birodalmi politikát” folytatott. Arra igyekeztek rávenni az udvart, hogy költözzön Budára, hogy majd a Monarchia súlypontja is oda tolódjék.179 Széchenyi megértette, hogy ezek a törekvések önmagukban irreálisak, és nem találnak támogatásra Nyugat-Európa fõvárosaiban, ahol a Habsburg Birodalomnak mint nagyhatalomnak a fennmaradását alapvetõ követelménynek tartották. Kosáry összefoglalóan áttekinti a magyar követek – Frankfurt kivételével – reménytelen igyekezetét, hogy diplomáciai elismerést nyerjenek Párizsban, Londonban és másutt, s rávegyék a nyugati hatalmakat az osztrákok és a magyarok közötti közvetítésre. Különösen jól elemzi Kosáry Teleki László párizsi tevékenységét. A Függetlenségi Nyilatkozat kiadása Debrecenben 1849. április 19-én természetesen „nem [volt] szerencsés.”180 Mind Teleki, mind pedig Pulszky Ferenc (a londoni küldött) azzal igyekezett menteni a menthetõt, hogy két hónappal elhalasztották a Nyilatkozat (egy módosított) szövegének nyilvánosságra hozatalát.181

A könyv egyik jellegzetessége, hogy Kosáry, Herczegh Géza nyomán182 a Magyarországon zajló nemzeti konfliktusokat nem magyar belügyként, hanem a nemzetközi politika részeként kezeli. A horvát, szerb, szlovák és román mozgalmakat tárgyaló tömör fejezetek (a horvátokról szóló különösen gondolatébresztõ), szervesen kapcsolódnak a forradalom történetéhez és segítik az olvasót az 1848-ban felszínre törõ sokrétû konfliktus megértésében.

Kosáry elveti G. T. Trevelyan szellemes gúnyolódását (amelybõl aztán elcsépelt közhely lett), hogy 1848 ugyan a történelem nagy fordulópontja volt, de a történelem makacs módon nem volt hajlandó fordulni. Valójában 1848-ban az európai intézmények kelet felé terjeszkedtek, és az alkotmányos formák sokfelé meghonosodtak. A magyar forradalom nem elszigetelt nemzeti konfliktus, hanem az európai mozgalom része volt akkor is, ha vezetõi – Széchenyi és Teleki intelmeit figyelmen kívül hagyva – szûklátókörûen és türelmetlenül viselkedtek nemzeti vetélytársaikkal szemben. A szabadságharc természetesen nem gyõzhetett. A konfliktus azonban Európa politikai térképére helyezte az addig alig ismert magyarokat, és késõbb, 1867-ben igen elõnyös helyzetet biztosított számukra.183

Ahogy ezt már korábban jeleztem, vissza kell térnem egy ponton Kosáry rekonstrukciójához. Õ tudatosan elveti a függetlenségi vaskalaposok egyik alapvetõ tételét. Egyértelmûen kijelenti – noha nem megy részletekbe –, hogy az áprilisi törvények nem teremtettek perszonáluniót Ausztria és Magyarország között. Ezután másokhoz hasonlóan Kosáry leírja a hivatalba lépõ Batthyány-kormány azon törekvését, hogy az áprilisi törvények életbelépése után a magyar kormányzatot a birodalom többi részétõl függetlenítse.184 A bizonyítékok, mint már korábban kifejtettük, állításait mindkét tekintetben és teljes mértékben alátámasztják.185 Kosáry álláspontja azonban felvet egy alapvetõ problémát.

Annak a függetlenségi vaskalapos állításnak, amely perszonáluniót olvas bele az áprilisi törvényekbe a kényszerpálya-tézissel együtt, az a funkciója, hogy igazolja a fegyveres ellenállást a birodalmi haderõ ellen, amely azt a feladatot kapta, hogy fossza meg Magyarországot attól a törvényes jogától, hogy külön kormányzati rendszere legyen. Ha a történésznek az a véleménye, hogy az áprilisi törvények már tartalmazták a perszonáluniót, akkor az osztrák felet okolhatja a tractatus megszakadásáért és a fegyveres konfliktus kirobbanásáért. Ezt viszont nem teheti akkor, ha az áprilisi törvények nem írták elõ az intézmények perszonáluniós szétválasztását abban az értelemben, ahogy erre Batthyány és Kossuth igényt tartott. Az utóbbi esetben azt kell feltételeznünk, hogy az udvar és az osztrák kormány prima facie indokoltan vádolta a magyar kormányt azzal, hogy az a Magyarország és Ausztria közötti kapcsolatokat a perszonálunió szintjére szorítani igyekezvén, április és augusztus között törvényszegést követett el.186 Nehezen lehet a szabadságharcot törvényes forradalomként ábrázolni (amire mint láttuk, a történészek újabban törekednek), ha felhagyunk a perszonálunió tézisével, amely a törvényesség igény lényeges támasza. Igaz, hogy a függetlenségi vaskalapos az 1790:X. törvénycikket is mindig felhasználja arra, hogy a szabadságharcot Magyarország elismert jogai törvényes védelmeként tüntesse fel. Azonban a regnum liberum et … independens kifejezés inkább egy új hivatkozási rendszerhez nyújtott keretet, nem pedig jogi támaszt a felelõs miniszteri kormányzat mellett. A XII. tc. ugyanis, amely az 1790. évi alkotmányos rendezés másik sarkköve, világosan királyi jogként (reservata) ismerte el a végrehajtó hatalom gyakorlását.187

Megkísérlem Kosáry álláspontját rekonstruálni anélkül, hogy annak egyetlen lényeges elemét kihagynám: Magyarország azzal, hogy március végén elfogadtatta, és április 11-én törvénybe iktatta az áprilisi törvényeket, Európa keleti határvidékén elsõként fordult a feudális rendszerbõl a nyugat-európai társadalom intézményei felé. Mi több, a szabadságharc bukása ellenére, Kelet-Közép-Európában – Bécstõl eltekintve – a magyarországi volt az egyetlen sikeres átalakulás. Ezt a sikert a nemzetközi hatalmi viszonyok hirtelen – bár csak rövid ideig tartó –, a Metternich-rendszer összeomlása következtében végbement megváltozása tette lehetõvé. Az így kialakult hatalmi vákuumban a magyar reformerek az országgyûlésen gyorsan cselekedtek, és megalkották a törvényjavaslatokat, amelyek eltörölték
a jobbágyrendszert és a törvény elõtti egyenlõség eszméjétõl áthatva létrehozták a civil társadalom alapvetõ intézményeit.

A független felelõs minisztérium megteremtésével létrejött képviseleti kormányzat Kosáry szerint nem hozott létre perszonáluniót Ausztriával; Magyarország még nem nyerte el nemzeti függetlenségét.188 Az 1848: III. tc. nem tisztázta, hogy pontosan milyen ügyek maradtak „közösek” Ausztriával. A régi rendszerben a külügyek, a hadsereg és a pénzügyek voltak közösek, és ezeket a bécsi kormány tartotta kézben. A polgári (civil) társadalomba történõ átmenet után ezeket a feladatokat a felelõs minisztériumnak kellett volna átvennie.189 E közös feladatok helyzetével kapcsolatban azonban „[a] határozatlanság fõ oka az volt, hogy a bécsi udvar és a magyar vezetés az adott erõviszonyok közt egy olyan megoldásban egyezett meg, amelyet a továbbiak során, a helyzet alakulásától függõen, mindegyik fél a maga érdekei, céljai szerint óhajtott értelmezni és továbbfejleszteni.”190 Mivel
a bécsi udvar, Kosáry szerint, az engedményeket kényszerûségbõl tette, az elsõ adandó alkalommal vissza akarta vonni azokat. A másik oldalon viszont a magyarok eltökélték, hogy növelik az áprilisi törvényekben biztosított függetlenség mértékét, és a perszonálunió létrehozására törekedtek.191

Ez elég különös felfogása az áprilisi törvényeknek. Az tagadhatatlan, hogy a két oldal céljai különböztek. Az is nyilvánvaló, hogy egyik fél sem volt elégedett az 1848: III. tc. március végén megfogalmazott végsõ változatában elért kompromisszummal192 – ilyesmire alkotmány készítése közben másutt is bõven találunk példát. Mindebbõl azonban még nem következik az, hogy az áprilisi törvények szerkesztése során a két fél valamiféle tudatosan elködösített szövegben egyezett volna meg, ahogyan Kosáry azt sejtetni engedi. Ha errõl lett volna szó, ennek következtében az áprilisi törvények egy eleve elhibázott megegyezés termékei volnának – ezt a konklúziót azonban Kosáry nagyon helyesen nyilván elutasítaná. Az áprilisi törvényeknek „nyitott corpusként” való kezelésére egyébként több történész ilyen vagy olyan formában hajlik. Ez a beállítás pedig veszélyesen közel jár ahhoz, ahogy Humpty Dumpty vélekedik a szavak használatáról.193 Azonban eddig még nem került napvilágra bizonyíték arra vonatkozólag, hogy a két fél olyan egyezményt kötött volna áprilisban, amelyet nem volt szándékában megtartani. Az áprilisi rendezés késõbb azért vallott kudarcot, mert az „állam” egymással szembenálló fogalmai által elkábított két fél politikai intézkedései aláásták az együttmûködés felé mutató politikai akaratot, amely azonban szintén és méghozzá mindkét oldalon jelen volt.

Kossuth és a függetlenségi vaskalapos iskola mélységesen hitte, a marxista vaskalaposok pedig örömmel ismételgették, hogy a „kamarilla” által irányított bécsi udvar „ideiglenes” megoldásként tett márciusban engedményeket Magyarországnak, és már kezdettõl fogva az áprilisi törvények végrehajtása ellen ármánykodott. Ez a nézet nem feltétlenül paranoiás, és nem hangzik ésszerûtlenül. Aki kétségbe vonja, hogy a Habsburg-monarchia vezetõi már csak megszokásból is mindent elkövetnének, hogy visszaszerezzenek olyan pozíciókat, amelyeket átmeneti nehézségek miatt néha fel kellett adniuk, olyan emberre hasonlít, aki nem hiszi el, hogy a halak a vizet szeretik. Mindazonáltal, ahogy erre mások között Deák István és Gergely András rámutatott, nincs bizonyíték a „kamarilla” létezésére (az udvarnál rengeteg klikk és óriási zûrzavar uralkodott). Arra sincs bizonyíték, hogy a rendezés végrehajtása ellen szövetkeztek volna.194 Sõt, Urbán Aladár kutatásai alapján Deák István úgy érvel, hogy az udvar, az osztrák és a magyar kormány tavasszal és még
a nyár elején is „tartós megoldás” létrehozásán dolgozott.195

Ahelyett, hogy azt feltételeznénk, hogy a korona és az országgyûlés áprilisban olyan rendezésben állapodott meg, amelyet egyiküknek sem állt szándékában betartani, a márciusi tractatus megértéséhez közelebb jutunk, ha azt az 1848 során egyre változó, egyre ambiciózusabb magyar függetlenségi törekvések egyik fázisának tekintjük. De erre a kurzusra nem találunk a március elõtti idõszakban elõzményeket. Azok a történészek, akik szerint már az áprilisi törvények elismerték a perszonáluniós kapcsolatot, rendszerint azt is vallják, hogy ezt a magyar ellenzék, a liberálisok már a reformkorban is követelték.196 Ez
a nézet azonban egyre nehezebben tartható, mivel a második világháború óta a marxista történetírás alaposan feldolgozta a reformkor történetét. Vörös Károly a tízkötetes Magyarország történetében, igen helyesen, még csak meg sem említi a „perszonáluniót”, mivel sem
a kifejezés, sem pedig a gondolat nem jelenik meg a vonatkozó forrásokban.197
Ugyanez
a helyzet Varga Jánosnak a Pesti Hírlapról írott könyvével.198
Nem találunk a perszonálunióra utalást az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatban sem, amely pedig az „idegen befolyás” elleni garanciájaként már jogilag és politikailag felelõs kormányt követelt. A Nyilatkozat elvetette a Monarchia egységes kormányzatának a gondolatát, ám intézményes kapcsolatokat képzelt el a megreformált alkotmányos birodalom valamennyi tartománya (Lände) között, Magyarországot is beleértve.199

Kossuth Magyarország alkotmányos függetlenségérõl radikálisabb nézeteket vallott, mint a Nyilatkozat, amely egyesíteni kívánta az ellenzék valamennyi frakcióját. Azonban az õ beszédeiben és írásaiban sem találunk semmi utalást a „perszonálunióra”.200 Elképzelhetõ lenne, hogy Kossuthot a cenzúra fékezte, de Kossuth álnéven, külföldön megjelentetett írásaiban sem találunk semmit a perszonálunióról.201

Mi több, közvetlenül a forradalom elõtti hónapokban a politika érdekes módon éppen ellenkezõ irányban haladt, mint amit elvárnánk. A perszonálunió követelése helyett a Magyarország és a Monarchia többi tartományait összekötõ „közös érdekek” és „közös kapcsolatok” emlegetése a politikai diskurzus része lett. Ez azért történt, mert a magyarországi liberálisok már (helyesen) úgy vélték, hogy az alkotmányos formákat elõbb-utóbb a Monarchia minden részében bevezetik (és ebben az esetben az uralkodóval folytatott tractatus már nem elég). Az Ellenzéki Nyilatkozat már utalt erre a témára,202 amely aztán elõjött Kossuth 1847. november 22-én az országgyûlés kerületi ülésében tartott elsõ válaszfelirati beszédében, valamint a válaszfelirat szövegében is. Az Alsó Tábla véleménye akkor az volt, hogy „a magyar alkotmányos élet tellyes kifejlõdése” és a Monarchia „közös státus viszonyai”,203 ha az 1790. évi X. törvénycikket tiszteletben tartják összehangolhatók és a látszólag eltérõ érdekeket is össze lehet egyeztetni „a birodalommal közös státus viszonyainak intézésében”204 „érdekeink parítása” alapján.205 Hasonló kijelentések bõven találhatók 1847 végén mindenfelé a dokumentumokban. Egy pillanatra elkalandozva a témánktól, megjegyezhetjük, hogy pontosan ugyanezek a terminusok és fogalmak az 1860-as években újra felbukkantak – de ezt a tényt figyelmen kívül hagyják azok a történészek, akik megróják Deák Ferencet, hogy 1867-ben feladta Magyarország jogainak egy részét. Azonban amíg Kossuth 1847-ben az osztrák liberálisokkal és az udvarral képzelt el tractatust a „közös viszonyokról”, addig Deák az 1860-as években csak az uralkodóval bocsátkozott tárgyalásokba.

Még azután is, hogy Párizsban a júliusi monarchia februárban összeomlott, a Kossuth vezette országgyûlés a perszonálunió követelése helyett a korábbi kettõs irányvonalat követve, egyrészt a többségi támogatáson alapuló nemzeti kormányzat bevezetésével az alkotmány kiterjesztését követelte,206 de ki akarta egyenlíteni a „közös érdekeket” a többi tartományokkal, és elismerte „az összes birodalom iránti törvényes viszonyaink[at]”.207 Amikor azonban összeomlott a Metternich-rendszer, azonnal radikálisabb lett a magyar álláspont. Az akkor kezdõdõ dietalis tractatus során ismételten megszegték a szabályokat és a konvenciókat. A vezetõk most már nagyobb önállóságot akartak biztosítani Magyarországnak, mint amekkorát néhány héttel korábban elképzeltek.208 Ezt a folyamatot a marxista vaskalaposok jobban leírják, mint a „törvényes forradalom” tézisének a követõi, mivel õk hisznek a „forradalmi haladásban”. Annak ellenére, hogy az áprilisi törvényekben biztosított önállóság, mint már láttuk, kevesebb volt, mint amit (késõbb) a perszonálunió jelentett, és a törvények hangsúlyozottan érintetlenül hagyták „a korona egységét és a birodalom kapcsolatát”,209 azonban, hogy mibõl áll az „egység” és a „kapcsolat”, továbbá hogy
a „törvényes viszonyok”-at hogyan kell kezelni, a törvény sehol nem magyarázta meg. Az uralkodói reservata sem kapott megfelelõ meghatározást.

Az április törvényeket túl gyakran bírálták, különösen az 1867-es kiegyezés támogatói, laza nyelvezetük és kurta, kétértelmû rendelkezéseik miatt, és a Magyarország és a birodalom között kitört konfliktusért részben e kétértelmû rendelkezéseket okolták. Az 1848 márciusában lezajlott alkotmányozás kétségtelenül magán viselte a gyors munka jeleit. Mindazonáltal még akkor is, ha mint gúnyolódást elvetjük azt a Napóleonnak tulajdonított mondást, hogy „az alkotmány legyen rövid és kétértelmû”, az áprilisi törvények kritikája – ti. hogy részük volt a konfliktus kirobbanásában – jórészt megalapozatlan. Noha nem határozták meg pontosan a magyar minisztérium hatáskörét, a törvény koherens kormányzati rendszert hozott létre, már amennyire 1848 tavaszán ez politikailag lehetséges volt. A törvényhozás csak addig ment el, ameddig elmehetett ahhoz, hogy mindkét fél beleegyezését biztosítsa, de ez nem jelenti azt, hogy a felek nem korrekt módon jártak volna el. A rendezés azért nem bizonyult tartósnak, mert a felek a törvénybe iktatás után összeegyeztethetetlen célok elérése érdekében kezdtek politizálni. A Batthyány-kormány tagjai (az önálló magyar állam követelését takaró fügefalevélként) „perszonáluniót” magyaráztak bele az áprilisi törvényekbe; az osztrákok erre válaszul a Pragmatica Sanctio alapján
a Gesammtstaat létezését állították, és végül az áprilisi törvények revízióját követelték.210
A bécsi udvar és a magyar vezetõk között létrejött alkotmányos kompromisszum kudarcát nem az áprilisi törvények corpusa, hanem a késõbbi politikát meghatározó új, rivális államigények idézték elõ. A történészek néha megfeledkeznek arról, hogy alkotmányos reform nem oldhat meg kezelhetetlen politikai konfliktust.

Kosáry azzal a megállapítással zárja könyvét, hogy az 1867-es kiegyezés, amely óriási lehetõségeket biztosított az ország számára,211 nem jöhetett volna létre 1848 nélkül. Ez valószínûleg igaz, ám van itt egy paradoxon. Magyarországon még mindig rendületlenül hisznek abban, hogy Deák „lemondott” néhány olyan jogról, amelyet az áprilisi törvények biztosítottak. A vita (amennyiben ez létezik) csak arról folyik, hogy mennyirõl. Ezzel szemben úgy érvelhetünk, hogy Deák kidobta a törvénykönyvbõl mindazt, ami mûködésképtelen, és ezért212 haszontalan volt, de a kiegyezés a birodalommal való legtöbb érintkezési ponton, az áprilisi törvényekhez képest növelte Magyarország önállóságát. 1867-ben Deák szélesebb jogokat biztosított Magyarország számára a külügyek és a hadügyek terén, mint az áprilisi törvények (pace vaskalaposok),213 de nem magyarázott bele független államiságot sem az áprilisi törvényekbe, sem az 1867-es Kiegyezésbe.214 Más szóval, noha Deák ugyan hitte, hogy a Pragmatica Sanctio már megteremtette a „perszonáluniót” Magyarország és Ausztria között,215 kész volt „lemondani” nagy részérõl annak, amit Kossuth (és nyomában a függetlenségi vaskalaposok) beleolvastak az áprilisi törvényekbe. Kosáry könyvének lényeges tanulsága, hogy a Nagy Számûzött árnyékában Deák Ferencz még mindig arra vár, hogy megkapja a magyar történészektõl azt, ami õt megilleti.

Fordította: Novák György

119 * A tanulmány eredetileg angol nyelven jelent meg: „Old Hats and Closet Revisionists, Reflections on Domokos Kosáry’s Latest Work on the 1848 Hungarian Revolution”. Slavonic and East European Review, vol. 80. no. 2, 2000. április, 296–319.

120 Kosáry Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848–1849-ben (a továbbiakban: Kosáry 1999.) História Könyvtár. Monográfiák 11. MTA Történettudományi Intézete. Budapest, 1999. 348. Jegyzetek. Névmutató.

121 Az 1848-as magyar forradalom 150. évfordulójára több mint 250 kiadvány jelent meg Hermann Róbert szerint. Buksz, 2000. 3. 264.

122 Lásd a magyar történeti szakirodalom összefoglalását: Hermann Róbert: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történetírásban. Aetas, 1999. 1–2. 62–85. (a továbbiakban: Hermann 1999.)

123 Gergely András: Egy nemzetet az emberiségnek. Budapest, 1987. 485. (a továbbiakban: Gergely 1987.) Hermann Róbert szerint a forradalom „a magyar történelem egyik legfontosabb fejezete” volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar történetírásban. Hermann 1999. 62.

124 Lásd: Péter László: ’East of the Elbe’: the Communist Take-over and the Past. In: Pynsent, Robert (ed.): The Phoney Peace, Power and Culture in Central Europe. London, 2000. 37–38.

125 A fõ képviselõi Mód Aladár és Andics Erzsébet voltak.

126 A párt utasításait követve, a történészek tudatosan belemagyaráztak a múltba politikai kívánalmakat; s ezt „aktualizálásnak” nevezték.

127 Molnár Eriknek volt igen nagy szerepe ebben a változásban. Lásd: Péter László: ‘A Debate on the History of Hungary between 1790 and 1945’. SEER, 50, 1972. július. (a továbbiakban: Péter 1972/1.) 442–47.

128 Spira György: 1848 Széchenyije és Széchenyi 1848-a. Budapest, 1964. 369. A munka megjelenését csak hosszas huzavona után engedélyezték. Angol fordítás: A Hungarian Count in the Revolution of 1848. Akadémiai, Budapest, 1974.

129 Tanulmányaiban Urbán Aladár a nemzetõrség és a honvéd alakulatok megszervezését vizsgálta, könyvében pedig újraértékelte Batthyány szerepét: A nemzetõrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Budapest, 1973. különösen 231–34. és 354–59. Urbán már 1965-ben óvott Kossuth bálványozásától. Lásd: Waldapfel Eszter magyar külpolitikáról írott könyvérõl szóló ismertetését (Századok, 99. 1965. 1296–1301) (1298, 1301), amelyben udvariasan, de pontról pontra kimutatta, milyen hanyagul kezeli a szerzõ a forrásokat.

130 Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Budapest, 1986. (a továbbiakban: Urbán 1986.) Lásd: Péter László ismertetését: SEER, 67, 1989. 305–309. Urbán a monográfia után
a miniszterelnök iratait is kiadta: Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetõri iratai. Szerkesztette: Róna Judit. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Batthyány iratai) 2. kötet. 1790. Ez a nélkülözhetetlen munka további kutatások kiindulópontja lehet, ahogy arra Hermann Róbert rámutatott: Buksz, 2000. 4. 264–68. Urbán munkáit kiegészítik Molnár András mûvei, amelyek az 1848 elõtti idõszakot ölelik fel: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1996. és Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Zalaegerszeg, 1998.

131 Deák István: The Lawful Revolution, Louis Kossuth and the Hungarians 1848–49. New York, 1979. (a továbbiakban: Deák I. 1979.) Péter László ismertetését lásd: Journal of Modern History, 53, 1981. 748–50.

132 Gergely András: Áruló vagy áldozat. Budapest, 1989. (a továbbiakban: Gergely 1989.)

133 E tanulmányokat a szerzõ egy kötetbe gyûjtötte: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és Közép-Európa 1848–49-es történetébõl. Budapest, 2001. (a továbbiakban: Gergely 2001.)

134 Lásd: Miskolczy Ambrus és Szász Zoltán fejezeteit. In: Erdély története. Szerkesztette: Köpeczi Béla. 3 kötet. Budapest, 1986. III. 1193. skk., valamint a rövidített változatokat: History of Transylvania, 1994.; Deák Ágnes: Nemzeti egyenjogúsítás 1849–1860. Budapest, 2000. Deák Ágnes tanulmányozta az osztrák, cseh és magyar reformerek közötti együttmûködést is 1847–48-ban: Együttmûködés vagy konkurencia. Aetas, 1999. 1–2. 43–61.; továbbá a Habsburg Birodalomban felvetõdött különbözõ reformtervekhez lásd: A Habsburg Birodalom a nacionalizmus kihívásai között. Aetas, 1997. 4. 5–44.

135 A Görgey-kérdés története. 2 kötet. Budapest, 1994., vö.: Péter László: ‘The „Görgey Question” Revisited: Reflections on Academician Domokos Kosáry’s Work’. SEER, 76, 1998. 85–100.

136 Gángó Gábor: Eötvös József. Az 1848-iki forradalom története. Budapest, 1993. (a továbbiakban: Gángó 1993.); Gángó Gábor: Eötvös József az emigrációban. Debrecen, 1999. (a továbbiakban: Gángó 1999.); Lásd: Takáts József ismertetését: Buksz, 2000. 4. 268–71.

137 Lásd: Péter 1972/1 és Péter László: ‘New Approaches to Modern Hungarian History’. Ungarn-Jahrbuch, 1972. 161–71.

138 A két ortodox marxista (Andics Erzsébet és Spira György), valamint a marxista nézeteket csak részben valló két történész (Szabad György és Kosáry Domokos) az 1848-cal kapcsolatos négy különbözõ álláspont vezetõ képviselõinek tekinthetõ.

139 A „tárgyalásos forradalom” kifejezés 1990-ben tûnt fel; Tõkés, Rudolf L.: Hungary’s Negotiated Revolution. (Cambridge University Press, 1996.) címû könyvének a címében is helyet kapott.

140 Lásd: Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Budapest, 1988. különösen: 147–148. Major régebben, valamikor 1956 után írta a könyvet.

141 Például: Andics Erzsébet: Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen. Budapest, 1955.

142 Gergely András például nemrégiben megerõsítette, hogy a „törvényes forradalom” kifejezés teljes mértékben indokolt, mivel az áprilisi törvények a hagyományos módon születtek az országgyûlésen, és az uralkodói szentesítést is a megfelelõ formában nyerték el. Közép-Európa parlamentjei 1848-ban – párhuzamok és kölcsönhatások. Magyar Tudomány, 43. 1998. 5. 577–89 (579–580). Az országgyûlési konvenciókat azonban többször is megszegték, amit legalábbis Deák Ferencz soha nem tagadott, lásd: 25. jegyzet.

143 Például a képviselõházban mondott beszédében, amelyben 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatot elõterjesztette. Kossuth Lajos összes munkái (Fontes). Szerkesztette: Barta István. 15 köt. Budapest, 1948–1989. (a továbbiakban: KLÖM) XIV. 877.

144 Deák Ferencz beszédei. (a továbbiakban: DFB). Szerkesztette: Kónyi Manó. 2. kiadás, 6 köt. Budapest, 1897–1903. II. 396.

145 Deák I. 1979. A magyar fordítás kihagyta a címbõl a paradoxont, a bevezetõben pedig a szerzõ megjegyezte, hogy mind a király, mind a parlament a maga oldalán tudta a jogot, és „valójában ma sem tudjuk, hogy melyik fél állt törvényes alapon”, Kossuth Lajos és a magyarok 1848–49-ben, Budapest, 1983. 13. Sok tekintetben e befolyásos munka (külföldön írott) angol változata tekinthetõ a revizionista álláspont hírnökének (az átdolgozott magyar kiadás kevésbé).

146 Például: Erdõdy Gábor: A magyar külpolitikai gondolkodás 1849-ben. Budapest, 1998. (a továbbiakban: Erdõdy 1998.)

147 A marxista vaskalaposok a forradalom bukását árulásnak (elsõsorban Görgey árulásának) és annak tulajdonították, hogy a vezetés képtelen volt társadalmilag radikális politikát folytatni. Hermann Róbert rámutat, hogy ennek a nézetnek az alapjait Révai József fektette le az 1940-es években. Hermann 1999. 75. A korábbi marxisták realistábbak voltak. Deák István szerint Szabó Ervin úgy érvelt, hogy „a szabadságharc bukását … egy valóban haladó agrárpolitika hiánya okozta”, Deák I. 1979. 117. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy Szabó Ervinnek valóban ez lett volna a véleménye.

148 A témához lásd: Péter László: ‘The Dualist character of the 1867 Hungarian Settlement’. In: Ránki, György (ed.): Hungarian History – World History. Budapest, 1984. 86., 91–97, 101 skk.; továbbá Péter László: ‘Die Verfassungsentwicklung in Ungarn’. In: Helmut Rumpler és Peter Urbanitsch (eds.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. 7 köt. Wien, 1973–2000. VII. (a továbbiakban: Péter 2000.) 239–540 (241–61).

149 A gondolatmenet zavarbaejtõen anakronisztikus: mivel a tizenkilencedik század elõtt Magyarországon és Közép-Európában a hatalomról nem az „állami függetlenség” vagy szuverenitás fogalmaival beszéltek, a „szuverenitásról” nem lehetett „lemondani”. Lásd például: Szita János: Magyarország és a Habsburg-tartományok kapcsolata 1526 és 1847 között. In: Degré Alajos emlékkönyv. Szerkesztette: Máthé Gábor és Zlinszky János. Budapest, 1995. 313. Lásd még: 33. jegyzet.

150 Péter 2000. 255.

151 Péter 2000. 258. Noha az országgyûlés az 1687: II. törvényben elismerte a Habsburg örökösödést, az „ország” ezt tulajdonképpen sohasem fogadta el. A történészek még ma is elõszeretettel állítják szembe Magyarországot az „osztrák örökös tartományokkal”. Vajon csupán fordítói tévedés, hogy a nádor 1848. március 24-én V. Ferdinándhoz írt levelében, amelyben a nádor Ausztriára a „die anderen Erbstaaten” kifejezéssel utal, ebbõl a kifejezésbõl magyarul „az örökös tartományok” lett? Róna: Batthyány iratai, I. 170., 172.

152 Az „alkotmány” egyes számban elõször 1790-ben jelent meg a Törvénytárban; a „magyar álladalom” pedig performatív jogi dokumentumban elsõ ízben a Kossuth által 1849-ben megfogalmazott Függetlenségi Nyilatkozatban bukkant fel; a „törvényhozói szuverenitás” az 1880-as években vált a politikai diskurzus részévé.

153 J. C. D. Clark írja a brit alkotmányról: „A politika részletekbe menõ vizsgálata során kiderül, mennyire határozatlanok az alkotmányos konvenciók: mindig fejlõdnek, mindig vita folyik róluk, és ritkán egyeztethetõk össze a tényleges politikai helyzet komplexitásaival. Sõt, ha alaposan megvizsgáljuk, ‘az alkotmány’ nem más, mint egy nagyobb embercsoport kijelentései arról, hogy mi is az alkotmány.” Revolution and Rebellion. Cambridge, 1987. 90. Jelen szerzõ szívesen elismeri, hogy e könyvnek a módszere és szelleme ihlette tanulmányának megírására.

154 Az 1847-ben összehívott diétán Kossuth egyre erõteljesebben követelte az önálló magyar minisztériumot, hogy érvényre jusson az 1790. X. tc. KLÖM, XI. 332., 396., továbbá vö. 117. 3. jegyzet (lásd a mutatót: 864.). Kossuth az emigrációban nyomatékosan kitartott amellett, hogy a X. tc. igen világosan kifejezésre juttatja Magyarország független államiságát: Irataim az emigráczióból, 3 köt. Budapest, 1880–82. II. 172. A regnum megfelelõje 1848 elõtt az „ország” volt, amelynek nem sok köze volt ahhoz, amit (késõbb) az „állam” jelentett. Az 1849. április 19-i Függetlenségi Nyilatkozatban Kossuth mégis a X. törvénycikkre hivatkozik, hogy a független állam követelését alátámassza. Lásd uo.: XIV. 899. A tizenkilencedik század vége óta jogászok és történészek a független magyar államiságot és a nemzeti szuverenitást magyarázzák bele az 1790. X. tc.-be. A Corpus Juris millenniumi kiadásában az „ország” helyébe a „saját állami lét” lépett: Corpus Juris Hungarici. (a továbbiakban: CJH) Szerkesztette: Márkus D. Budapest, 1896-, Magyar Törvénytár, 1740–1835, 1901. 158–59. Szekfû Gyula szerint a X. tc. egyértelmûen megerõsíti a magyarság „állami egyéniségét”. Hóman Bálint és Szekfû Gyula: Magyar történet. 2. kiadás, 5 köt. Budapest, 1936, V. 73.

155 A Batthyány-kormányban Kossuth volt az, aki Ausztriával a perszonálunió létrehozását szorgalmazta. Deák 1861-ben úgy érvelt, hogy „a személyes uniót nem az 1848-diki törvények hozták be, hanem az a sanctio pragmaticának világos értelmében mindig fennállott.” DFB, III. 237. A „perszonálunió” kifejezésnek a magyar politikai diskurzusban próteuszi jellege volt; gyakran változott az alakja. Kossuth számára, az „állam” szókincsével összhangban, a perszonálunió két, effektíve független állam közös uralkodóját jelentette a szó fizikai értelmében. Deáknak viszont, aki megtartotta az ország–korona megosztást, a perszonálunió a közös uralkodót jelentette a maga elismert, fenntartott és megosztott jogaival. Deák ezért állíthatta 1861-es beszédében, hogy „a personal-unio is kapcsolat, melybõl közös viszonyok származnak” uo.: 243. Az õ számára (és Eötvös számára is) a perszonálunió és a birodalom összeegyeztethetõ volt; Kossuth számára nem. Kossuth és Deák igen eltérõ álláspontját ebben a sarkalatos kérdésben a történészek (akaratlanul) elhomályosították. Lásd például: Márki Sándor: Az 1848–49-ik évi szabadságharc története. In: Márki Sándor és Beksics Gusztáv: A modern Magyarország (1848–1896). Szerkesztette: Szilágyi Sándor. A magyar nemzet története. Budapest, 1895–1898, X. 1–394 (68–69 és 590–91).

156 regnum liberum … et independens, id est nulli alteri regno aut populo obnoxium…

157 Az 1790:XII. tc. világosan leszögezte azt az elvet, hogy törvényeket csak az országgyûlés hozhat, de a végrehajtó hatalmat az uralkodó kezében hagyta. Innen származik a jogi szakirodalomban a „közölt” (communicata) és a „fenntartott” (reservata) uralkodói jogok közötti megkülönböztetés. Lásd: Péter 2000. 253–54.

158 A perszonáluniót és reáluniót a jogtudományban elõször Johann Stephan Putter különböztette meg, Institutiones juris publici germanici (Göttingen, 1770) címû mûvében. Amint láttuk (vö. fent, 36. jegyzet) a magyar jogi és politikai diskurzusban igen lazán használták a „perszonálunió” kifejezést: a perszonálunió egészen különbözõ jelentéssel bírhat, attól függõen, hogy az állam fogalomhoz kapcsoljuk, vagy a hagyományos politikai szókincset használjuk.

159 Az 1848: III. tc. figyelmes olvasásakor kiderül, hogy hiányzik belõle a teljes intézményes szétválasztás. A törvény „független felelõs” minisztériumot hoz létre Magyarország számára. A végrehajtó hatalom már nem reservata: a felelõs minisztériumon keresztül gyakorolja azt a király vagy távollétében a nádor. István fõherceg ennek megfelelõ jogosítványokat kap. Lényeges, hogy a törvénycikk 6. paragrafusa a minisztérium kompetenciáját kifejezetten az elõzõ királyi kormányzatéra szorítja (amely természetesen nem foglalkozott olyan birodalmi ügyekkel, mint
a külügyek vagy a pénzügyek, a hadsereggel kapcsolatos hatásköre pedig a toborzásra, elszállásolásra és ellátásra korlátozódott). A törvény nem vonja a magyar minisztérium hatálya alá azokat a reservatákat, amelyek nem részei a végrehajtó hatalomnak. Nem határolja el továbbá egymástól a magyarországi és a birodalmi hadügyminisztérium feladatait. Egyrészt, hangsúlyozottan érintetlenül fenntartja „a korona egységét és a birodalom kapcsolatát” (2. paragrafus), ugyanakkor elismeri – noha nem határozza meg – mindazon viszonyokat, „mellyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik” (13. szakasz). Az áprilisi törvények elõbeszédében utalás található Magyarország „törvényes önállásá[ra]” és „függetlenségé[re]”, valamint „a pragmatica sanctio által vele válhatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyai[ra].”

160 Urbán 1986. különösen 265., 301. skk., 747.; Urbán Aladár: A nagy év sodrában. Budapest, 1981. (a továbbiakban: Urbán 1981.) 584., 590., 594. Az osztrák és magyar kormány között kialakult, a hadsereggel kapcsolatos hatásköri konfliktust Gergely András írta le; ugyanõ adta ki a vonatkozó dokumentumokat is, „Bécs és Pest-Buda 1848 nyári iratváltása a magyar hadügyi önállóság ügyében”. Századok, 1992. 313–28. Gergely nézete szerint az áprilisi törvények biztosították az önálló magyar hadsereget. Ez (valószínûleg) az 1848. III. tc. 6. szakaszának kétséges olvasatán alapszik.

161 Kossuth elismerte, hogy az áprilisi törvények alapján a külügyek közösek a Monarchia mint egész számára, és ezért követelte a törvény módosítását (!). Külügyeinkrõl. In: Kossuth Hírlapja, 1848. július 20. in: KLÖM, XII. 602.

162 Szoros volt a kapcsolat a magyarországi kormány jogosítványainak „teljessé tétele” és Németország várt egyesítése között, különösen Kossuth beszédeiben és írásaiban. Lásd: KLÖM, XII. 141., 147., 362., 640 skk., 655., 675., 1009 skk.

163 Károlyi Árpád: Batthyány Lajos fõbenjáró pöre. 2 kötet. Budapest, 1932. I. 301. és 1. jegyzet, 315 skk., 365.; Kovács Lajos: Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve 1846–1848. Budapest, 1889. 185., 202.; Urbán 1986. 365., 299 skk., 315 skk., 440.; Gergely András: A Frankfurt-Budapest szövetség kialakulása 1848 tavaszán. Századok, 1996. 5. 1033–59.; Gergely András: A magyar ügy és a magyar diplomácia Frankfurtban 1848 nyarán. Századok, 1994. 5. 991–1018.

164 A monarchia központjának Magyarországra helyezése a perszonálunió létrehozását célzó törekvések folyománya volt.

165 Ahogy Eötvös József megjegyezte 1848 vége felé, a területi integritással kapcsolatban mindkét fél megszegte a Pragmatica Sanctiót. Bécs igen vontatottan nyújtott megfelelõ segítséget a magyar kormánynak a délen zajló polgárháborúban, a magyar parlament pedig igen kemény feltételeket szabott Radetzky itáliai hadseregének megsegítéséhez. Gángó 1993. 51.

166 Az osztrák nézet locus classicusa a Wessenberg-minisztérium által augusztus 27-én elkészített, Pipitz államtanácsos által fogalmazott Denkschrift volt, Sammlung der für Ungarn erlassenen Allerhöchsten Manifeste und Proklamationen, 1850, Ofen, Anhang. 5–23. A Denkschrift szerint a Pragmatica Sanctio állami alaptörvény (Staatsgrundgesetz) volt, amely egységet („Einheit”) követelt „in der obersten Staatsleitung, in der Leitung des Gesammt-Finanzwesens, in der Verwaltung und Führung des Heeres” (5–6). A Denkschrift hosszú listán sorolta fel a Batthyány-kormány azon cselekedeteit, amelyek összeütközésben voltak a Pragmatica Sanctióval. A helyzet úgy orvosolható, hogy szûkíteni kell a magyar minisztérium hatáskörét a pénzügyek és a hadsereg fölött, valamint „eine vereinte oberste Staatsleitung wiederhergestellt werde” (8, 19). A dokumentum szerint az 1790. X. tc. nincs összeütközésben a Gesammtstaat egységével (22). Lásd még Josef Redlich: Das österreichische Staats- und Reichsproblem. (a továbbiakban: Redlich 1920.) Leipzig, 2 kötet, 1920–1926. I. 192–98, és I/2. 51–56.

167 KLÖM, XII. 381.

168 Kosáry: A Pesti Hírlap nacionalizmusa 1841–1844. Századok, 77. évf. 1943. 371–414.; Kosáry: Kossuth Lajos a reformkorban. Budapest, 1946.

169 Lásd példaként Kosáry bevezetõjét tanulmányainak és elõadásainak gyûjteményes kötetéhez: Hat év a tudománypolitika szolgálatában. Budapest, 1996. fõként 108., 335.

170 Lásd fent a 16. jegyzetet.

171 Ezt világosan leszögezte már legelsõ, 1936-ban kiadott könyvében is, lásd: Péter, SEER, 76, 1998, 1. 86.

172 Mostanában mindazonáltal fokozódik az érdeklõdés a magyarországi forradalom nemzetközi vonatkozási iránt. Gergely András különbözõ tanulmányai, valamint Deák Ágnes és Erdõdy Gábor munkái az utóbbi években jelentek meg.

173 Lásd megjegyzéseit a legtöbb fejezetben és különösen a szakirodalom összefoglalását. Kosáry 1999. 285–91.

174 Kosáry 1999. 67., 295.; lásd még Kosáry: Európa és Magyarország 1848-ban (a továbbiakban: ‘Európa’). Történelmi Szemle, 1999. 3–4. 183., amely jól összefoglalja Kosáry 1848-cal kapcsolatos álláspontját. (a továbbiakban: Kosáry 1999/2)

175 Kosáry szerint 1849 áprilisában, amikor az osztrák erõket gyakorlatilag kiverték az országból,
a kormány béke kísérlete (a Függetlenségi Nyilatkozat helyett) talán rávehette volna Londont és Párizst a közvetítésre. Kosáry 1999. 68–70.

176 Kosáry 1999. 67.

177 Kosáry 1999. 11–13.

178 Kosáry szerint Széchenyi volt talán az egyetlen, aki azonnal felismerte a július 25-i custozzai csata jelentõségét. Kosáry 1999. 28.

179 Kosáry 1999. 22–27.

180 Kosáry 1999. 66.; lásd még. Kosáry 1999/2. 178 skk.

181 Kosáry 1999. 70–71., 80. 258 skk.

182 Kosáry 1999. 114–17., 291., vö.: Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája. Budapest, 1987. VII. fejezet. (a továbbiakban: Hercegh)

183 Kosáry 1999. 283., 292 skk.

184 Urbán Aladár már korábban erre az álláspontra helyezkedett. Lásd: Urbán 1981. különösen 586. és 590. Urbán anélkül tárgyalja a kormánynak a perszonálunió megteremtésére irányuló politikáját, hogy az április törvényekre utalna. E politikát az 1790. évi X. törvénnyel indokolja, lásd például: Urbán 1986. 265., 302–3. és 747. Az osztrák történészek természetesen mindig vallották, hogy a magyar igény a perszonálunióra az áprilisi törvények meghozatala után jött elõ, például Redlich 1920. 1., 120–21.

185 Vö. fent a 36. jegyzet.

186 Az osztrák kormány által 1848 augusztus végén elkészített Denkschriftrõl lásd fent a 47. jegyzetet.

187 executiva … potestas per regiam majestatem exercebitur.

188 Kosáry bírálja Hajnal István feltevését, hogy a Batthyány-kormány megszerezte a jogot az önálló külpolitikához (Kosáry 1999. 10.). Világos, hogy nem szerezte meg. Noha nem tudjuk pontosan, mit írt errõl Hajnal (mert munkája változtatásokkal jelent meg). Lásd erre: Péter László ismertetését Urbán Batthyányjáról. SEER, 67, 1989. április. 305 skk.

189 Kosáry a jelek szerint elfogadja az 1790: X. törvénycikkben szereplõ regnum independens hagyományos értelmezését.

190 Kosáry 1999. 11. Nem elõzmények nélküli az áprilisi törvények effajta értelmezése. Szabad György, a forradalmi haladás nem-marxista képviselõje az áprilisi törvényeket nem „zárt” kompromisszumnak, hanem „nyitott” corpusnak tekinti, A polgári átalakulás megalapozása 1848–49-ben. In: Spira György és Szûcs Jenõ (szerk.): A negyvennyolcas forradalom kérdései. Budapest, 1976., különösen 53. és 64. Szabad György: Batthyány és Magyarország alkotmányos önkormányzatának kérdése 1848 tavaszán. Századok, 116. 1982. 6. 1185 skk. és 1190 skk.

191 Kosáry 1999. 10–12.

192 Lásd Szentkirályi és Kossuth utolsó követjelentését Pest megye közgyûléséhez 1848. április 16-án, KLÖM, XI. 742. Urbán Aladár okfejtésébõl világosan kiderül, hogy a magyar vezetõk, Deákkal együtt, az áprilisi törvényekben elért kormányzati függetlenséget nem céljaik megvalósulásának, hanem tovább fejlesztendõ kiindulási alapnak tekintették, Urbán 1986. 195–202., 301–303.

193 „– Ha én használok egy szót – mondta Humpty Dumpty megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!

– Az a kérdés – hitetlenkedett Alice –, vajon tulajdoníthatunk-e a szavaknak különbözõ jelentést.

– Az a kérdés – így Humpty Dumpty –, ki az úr és kész.” (Lewis Carroll: Alice Tükörországban. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1980. 61. Révbíró Tamás fordítása alapján.)

194 Deák, I. 1979. 76–77. Gergely András teljesen egyetért Deákkal: Egy nemzetet az emberiségnek. Budapest, 1987. 488.

195 Deák I. 1979. 131–133., 138.: Az udvar júniusban viselkedett legbékülékenyebben Magyarország iránt, ekkor viszont az osztrák kormány fordult a Batthyány-kabinet ellen.

196 Urbán Aladár volt valószínûleg az elsõ történész, aki nem olvasta bele a „perszonáluniót” az áprilisi törvényekbe, hanem felvázolta a Batthyány-kormány politikáját, amely április és augusztus között a perszonálunió felé törekedett. A legtöbb történészhez hasonlóan azonban Urbán feltételezte, hogy a „perszonálunió” a regnum independens 1790: X. tc. által elismert elvébõl amúgyis következik, és hogy a magyarországi politikusok már a reformkorban a perszonálunió megvalósítására törekedtek. Urbán 1986. 265., 301 skk., 747.; Urbán 1981. 584., 590., 593–94.; Urbán: Gróf Batthyány Lajos emlékezete. Aetas, 2000. 1–2. 132–158 (157). A történészek nagy része szerint a perszonálunió reformkori program és az áprilisi törvényekben elnyert jog volt. Például Herczegh 210., 245., 248. (hagyományos állítások); Erdõdy 1998. 119.; Erdõdy: Batthyány Lajos Magyarország nemzetközi mozgásterérõl. In: Batthyány Lajos emlékezete. Vas Megyei Levéltár. Szombathely, 2000. 27–42 (35–40, akut eset); Gergely 1998. 71.; Gergely András: Államjogi kapcsolat, államjogi szemléletek az osztrák-magyar együttmûködés idején. In: A hosszú tizenkilencedik és a rövid huszadik század. Szerkesztette: Gergely Jenõ. Budapest, 2000. 159–66.; Gergely 2001. 178–82. (kifinomult megállapítások). N. B. A vaskalapos álláspontot nemcsak a „perszonálunió” anakronisztikus használata jellemzi, hanem az
a (gyakran burkolt) feltételezés, hogy az unióban a közös uralkodó csupasz – hogy úgy mondjuk, ráruházott jogok nélküli. Deák és Eötvös bár nem voltak vaskalaposok, ám mégis a múltra vetítették vissza a „perszonáluniót”. Az õ „közös” uralkodójuk azonban mind Magyarországon, mind Ausztriában széles körû jogokkal rendelkezett, különösen 1848 elõtt, és ezek az uralkodói jogok garantálták a birodalom egységét. Deák errõl vallott nézeteit lásd fent, a 36. jegyzet; Eötvöshöz lásd: Gángó 1993. 51 skk.; Gángó 1999. 77–80.

197 Vörös Károly in: Magyarország története 1790–1848. Budapest, 1980. II. 855–975.

198 Varga János: Kereszttûzben a Pesti Hírlap. Budapest, 1983. (a továbbiakban: Kereszttûzben) Egy másik munkájában: Helyét keresõ Magyarország. Budapest, 1982. Varga kifejti, hogy az 1840-es években létezett egy terv az osztrák-magyar politikai és gazdasági államszövetség megteremtésére, amelyben Magyarországnak csupán annyi köze lenne az örökös tartományokhoz, hogy mindkettõ fölött egy és ugyanazon uralkodó uralkodik. Kereszttûzben, 140. A szerzõ nem ad jegyzetet állítása alátámasztására.

199 Egy gondosan megszerkesztett bekezdésben az ellenzék elõször elismerte a Magyarország és az „osztrák örökös tartományok” között a Pragmatica Sanctio nyomán fennálló „viszonyokat”. Ezt, hagyományos módon, azonnal az 1790: X. tc.-re való hivatkozás követte, de az a kijelentés is, hogy az ellenzék nem akarja a magyar érdekeket ellentétbe hozni „az összes monarchia egységének s biztos fenállhatásának érdekeivel.” A magyarok készek „az örökös tartományok érdekeivel netalán ellenkezésben álló magyar érdekeknek igazság és méltányosság alapján lehetõ kiegyenlítésére kezet nyujtani.” KLÖM, XI. 156.

200 A Pragmatica Sanctióból csak a „fejedelem egysége” következik, nem pedig a „közbirodalmi egység” Ausztriával, írja Kossuth Szentkirályi Móricnak 1847. február 5-én (KLÖM, XI. 97. és vö. 100.). Így tehát Magyarország független Ausztriától (mivel az egy másik ország vagy regnum), amellyel Pest megye követutasításai szerint „a közös érdekek méltányos kiegyenlítésé[t]” kell biztosítani (uo. 173.). Ezekben a szövegekben szó sincs arról, hogy a korona jogait el kellene választani a „személytõl”. Valamivel az országgyûlés 1847. novemberi megnyitása elõtt írott egyik fogalmazványában Kossuth még tovább megy: az országgyûlésnek legyen beleszólása minden olyan, Magyarországot érintõ ügybe, amelyet eleddig a bécsi kormány intézett. Magyarországnak legyen befolyása [!] a külpolitikára (uo. 244–46.). Ezek a gondolatok éppen ellenkezõ irányban mozogtak ahhoz képest, amit a „perszonálunió” az áprilisi törvények elfogadása után jelentett.

201 Bábolnai Mihály (álnév), A magyar konzervatív párt és a nemzetiség (1846). In: Magyar szózatok. Hamburg, 1847. 219–63.; „Deregnyei”: A magyar politikai pártok értelmezése. Szerkesztette: Szigethy Gábor. Budapest, 1989., lásd még Viszota Gyula (szerk.): Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. 2 kötet. Budapest, 1927–1930. I. 835–75.

202 KLÖM, XI. 156.

203 KLÖM, XI. 316 skk.; „kapcsolati viszony”, 318., 333.; lásd továbbá fent a 81. jegyzetet.

204 KLÖM, XI. 316., 317., 327. A gondolatok, valamint a kifejezések legtöbbje újra megjelennek
a beszédben. 331–33.

205 KLÖM, 318. Logikus, hogy mielõtt a magyar vezetõk nekiálltak perszonáluniót követelni (ami az állami függetlenség követelésének udvarias formája), támogatták az alkotmányt követelõ ausztriai liberálisokat. Azonban miután a Monarchia minden országába és királyságába bevezették az alkotmányos formákat, az „állam” egymással szembenálló igényei lehetetlenné tette mûködésüket. Ezért tette Eötvös azt a megjegyzést, hogy „semmi sem veszélyezteti jobban Magyarország állami függetlenségét mint az örökös tartományok alkotmányos császársággá való átalakulása”, Gángó 1993. 39., 159., 161.

206 Kossuth 1848. március 3-i beszéde és felirati javaslata, KLÖM, XI. 619–28.

207 Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harcának történetéhez. 2 kötet. Pest, 1868–1869. I. 1. Vö. KLÖM, XI. 625. c jegyzet.

208 Spira György: Polgári forradalom (1848–1849). In: Magyarország története. 10 kötet. 1976–89. Szerkesztette: Kovács Endre. Budapest, 1979. VI/I. 59–434. (73–74., 81 skk.).

209 1848: III. 2.§.

210 Lásd a 47. jegyzetet.

211 Kosáry konklúziói között ezt különösen hangsúlyozza. Kosáry 1999. 293.

212 Nem kétséges, hogy Deák az áprilisi törvényekbõl „lemondott” mindarról, ami egyértelmûen nem mûködött; ilyen volt például az elõjogok felosztása az uralkodó és a nádor között, vagy az a rövidlátó szabály, hogy az országgyûlést nem lehet feloszlatni a következõ évi költségvetés elfogadása nélkül. Lásd: 1848: IV. 6.§.

213 Az 1867-es kiegyezést a legtöbb történész még ma is (talán szükséges) „kompromisszumnak” tartja, amelyben Deák lemondott az áprilisi törvényekben biztosított néhány jogról. Például Szabad György in: Magyarország története. Budapest, 1979. VI/1. 764–768. (lásd fent, a 89. jegyzetet).

214 Deák egész politikai pályafutása során nem független államiságot, hanem „törvényes függetlenséget” követelt Magyarország mint ország számára, lásd: Péter 2000. 327–31. A történészek nagy része még mindig Hanák Péter nézetét követi abban, hogy Deák az 1867-es kiegyezésben feladta „a magyar állami szuverenitás egy részét”, és hogy „a magyar uralkodó osztályok …
A Monarchia fennállása alatt (1867-tõl) körömszakadtáig ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy

a Monarchiában két önálló, egymástól független állam áll fenn.” Egyik nézet sem tartható. Lásd: Magyarország története. Szerkesztette: Hanák Péter et al. Budapest, 1972. IV. 134., 135.; Hanák, vö.: fent a 89. jegyzetet, Magyarország története 1848–1890. Szerkesztette: Kovács Endre. Budapest, 1979. 778., 784.; vö.: még Hanák: ‘Hungary in the Austro-Hungarian Monarchy: Prepondancy or Dependency?’, Austrian History Yearbook, III. kötet, 1. rész, 1967. 296–99. A „jogilag független államra” és a magyar szuverenitásra támasztott igény egyébként csak az 1880-as években lett communis opinio. Az új alkotmányos igények a századforduló után a dualizmus válságához vezettek ugyanúgy, ahogy a perszonálunió igénye 1848 nyarán az áprilisi törvények politikai válságát eredményezte.

215 A „perszonáluniónak”, ahogy láttuk (vö. fenti a 36. jegyzetet), magyarul sohasem volt általánosan elfogadott jelentése. A jogokkal felruházott ország és korona két pólusú világában élõ Deák érvelhetett azzal, hogy a „közös viszonyok” a Monarchia többi országával való perszonálunióból származtak, amennyiben a közös uralkodónak a Monarchia mindkét felében voltak rezervált és megosztott jogai. A történészek mindezt figyelmen kívül hagyják, mivel ellentmond annak az általánosan elfogadott nézetnek, hogy Deák csupán 1861 után ismerte el a közös viszonyokat, és ezáltal „lemondott” a magyar szuverenitás egy részérõl.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail