ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Apor Péter

Immortalitas imperator:
a Munkásmozgalmi Panteon születése

A Kerepesi temetõ Magyarország korabeli és a mai napig is „nemzetinek” számító temetõje. Az itt található Munkásmozgalmi Panteon hivatalosan 1959-ben született meg, amikor felavatták legjelentõsebb és építészetileg legnagyobbszabású részét, a munkásmozgalmi mauzóleumot. Maga a mauzóleum is különbözõ részekbõl tevõdött össze. Központi épülete a tulajdonképpeni mauzóleum volt, mely hamvasztásos urnákat tartalmazott. A mauzóleumot hat pilon egészítette ki, melyek azokra voltak hivatva emlékeztetni, akiket más temetõkben temettek el. A mauzóleum mellett nyitottak egy parcellát a kevésbé jelentõs személyiségek sírjainak. Négy egyéb parcella és egy úgynevezett hõsi parcella is a Munkásmozgalmi Panteon részének számított. Habár 1959-ben felavatták a mauzóleumot, a Panteon ma ismert végsõ formája hosszan tartó folyamat eredményeként jött létre, amely hozzávetõleg az 1960-as évek közepéig tartott. Az építkezéseken kívül néhány sírt áthelyeztek, hogy a Panteonhoz csatolhassák õket. Végsõ formájában a Kerepesi temetõ kommunista panteonja körülbelül 500 sírból tevõdött össze. A Panteon létrehozásának alapvetõ mozgatórugója alighanem az volt, hogy egy kiemelkedõ kultusz- és emlékhely megteremtése érdekében minden jelentõs kommunista személyiség sírját egy helyszínre gyûjtsék össze.3

A mártírsíremlékmû gondolata a Rákosi-korszakból származott. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetõsége a hatalom teljes átvétele után korán, 1949. január 18-án javasolta, hogy állítsanak föl egy közös síremléket a párt öt nagy mártírjának és 1919 áldozatainak. A beadvány nem határozta meg közelebbrõl az öt nagy személyiség kilétét, ám hangsúlyozta, hogy az emlékmûnek forgalmas közteret kell elfoglalnia valamely proletár lakta környéken.4 A Titkárság külön parcellába kívánta elhelyezni az alkotást, és ember nagyságú szobrok készítését igényelte. A határozat négyhetes határidõt jelölt meg az építkezés befejezésére, majd a munka felügyeletével azt a Kádár Jánost és Marosán Györgyöt bízta meg, akik a késõbbiekben – 1956 után – nagy energiával láttak neki az ötlet megvalósításának.5 A mártírsíremlékmû építése propaganda-feladatnak számított, hiszen célja az volt, hogy kiemelje a kommunista mártírokat az õket körülvevõ ismeretlenségbõl. A pártvezetõség a mozgalom 145 harcosának emlékét megörökítõ albumot tervezett kiadni 1950 õszén.6 A következõ év áprilisában a kommunista vezetõk utasították a Párttörténeti Intézetet, hogy dolgozzon ki javaslatot a Magyarországi Tanácsköztársaság néhány hõsérõl és mártírjáról való megemlékezésre.7 Bár a párt figyelme kiterjedt a mártírok széles körére, és maga a síremlék is a mozgalom különbözõ idõszakait tervezte átfogni, az emlékmû nem valósult meg 1956 elõtt. A sikertelenség oka alighanem az volt, hogy nem jött létre olyan történeti nézõpont, melybõl átfogható lett volna a minden kommunista halottat magában foglaló látóhatár.

Amint a kommunista párt újjászervezett intézményei viszonylagos állandóságra tettek szert, az elesettek ügye azonnal napirendre került. Figyelembe véve a kommunista hatalom szétzilált helyzetét, az ország gazdasági és anyagi állapotát, mindez igen korán történt. Budapest pusztító ostromot élt át, az ipari termelést állandó sztrájkok bénították. Az 1956 elõtti Magyar Dolgozók Pártja megszûnt, és az új uralkodó szervnek, a Magyar Szocialista Munkáspártnak alig voltak vidéki szervezetei, illetve tagsága. Mindennek ellenére a kommunista elit nagy erõfeszítéseket tett arra, hogy rendezze a halottak ügyét. Kínálkozó a kérdés: vajon nem értek-e volna rá a kommunisták késõbb foglalkozni ezzel, miután megerõsítették hatalmi pozícióikat? A dolgozat arra a kérdésre keresi a választ, miért lettek
a halottak oly fontosak az új kommunista kormányzatnak. Amellett érvel, hogy az 1956 utáni Magyarországon a temetések a hatalom megteremtésének nélkülözhetetlen kellékei voltak. A hatalom gyakorlása összefüggésben állt a történelem megjelenítésével, míg az emlékmû sajátosságait – az identitás és a történelem bemutatásának lehetõségét – nagyrészt az 1919 és 1956 közötti viszony teremtette meg.

A Munkásmozgalmi Panteon akkor született meg, amikor az 1919 és 1956 viszonyára alapozott új kommunista történelemszemlélet kristályosodni kezdett. Bizonyos tekintetben, a síremlék nem születhetett volna meg történeti környezete nélkül, ugyanakkor maga az építmény döntõ szerepet játszott a jellegzetes történeti értelmezés kialakításában. 1956 októbere után a kommunista értelmiség felélesztette azt az 1919 és 1944 közötti folytonosságot, melyet eredetileg a második világháború után dolgoztak ki a népbíróságok. Ezen túllépve, az egyszer már lezárult történet újra megnyílt és kiegészült 1956 legújabb eseményeivel, nem utolsósorban Francia Kiss Mihály 1957-es bírósági tárgyalásának nyomán. Ennek eredményeképpen a történeti értelmezés új jelentéseket nyert. Az új típusú szabvány-elbeszélés értelmében az emberi társadalom egésze két csoportra oszlott: a forradalom és ellenforradalom táborára. A felosztás folyamata az ellenforradalmi összeesküvés miatt elítélt Nagy Imre perében érte el csúcspontját.

A temetések ügye akkor került napirendre, amikor az újonnan alakult kommunista párt szembesült azzal a kérdéssel, hogy hogyan találjanak megfelelõ helyet az 1956-os elesettek számára. Még igen korán, 1957. március 9-én a párt Budapesti Ideiglenes Intézõ Bizottsága javaslatot juttatott el a Központi Bizottság Ideiglenes Intézõ Bizottságához a kommunista mártírok sírjainak rendbehozatala és ideiglenes síremlék emelése tárgyában. A dokumentum megállapította, hogy az elesettek sírjai nem megfelelõek: „Az 1956-os ellenforradalom mártírjainak sírjai harcaikhoz és a munkásmozgalom áldozataihoz méltatlan módon vannak kezelve.”8 A sírokat mindenekelõtt rendkívül rossz állapotuk miatt nem tekintették megfelelõnek. A javaslat ezért nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy az ellenforradalom mártírjainak nyughelyeit rendbe hozzák. A felújítást mindazonáltal csak ideiglenes megoldásnak szánták, és két hónapon belül megfelelõ temetésben kívánták részesíteni az ellenforradalom áldozatait. Ennek érdekében felállították a Mártír Síremlékmû Bizottságot.

A sírok helye volt a másik oka annak, hogy a mártírok nyughelyeit nem tartották megfelelõnek. A párt Titkárságához 1957. július 5-én egy jelentés érkezett ez ügyben. A feljegyzés beszámol arról, hogy 1956. november 1-jén a Fõvárosi Tanács forradalmi bizottsága megkísérelte közös díszsírba temetni az elesetteket. A Tanács kommunista tagjai azonban elérték, hogy a „Népköztársaság védelmében elesett ávósok”-at is a forradalmárokkal együtt hantolják el.9 Így, folytatja a jelentés, egy helyen nyugszanak azok, akik „fegyverrel a kezükben harcoltak a Népköztársaság ellen”, azok, akik a Népköztársaság védelmében estek el, és azok is, akik véletlen baleset áldozatai lettek. Ebbõl a jelentés szerzõje azt a következtetést vonta le, hogy ki kell válogatni az ellenforradalom elleni harc során elesetteket, és kertészeti megoldással, élõ sövény segítségével el kell különíteni õket, ami megfelelõ sírhelyet eredményezne. A kommunista javaslat a temetést az elválasztás szertartásaként képzelte el: a halottakat ki akarta szakítani az azonosítatlan holttestek kaotikus világából. Az elválasztás szertartásai megszüntetik a bennük résztvevõk kapcsolatát elõzõleg elfoglalt társadalmi helyzetükkel a célból, hogy eltörölhessék korábbi identitásukat, és megteremtsék a lehetõségét új megalkotásának.10 Egy másik dokumentum, amelyet az Adminisztratív Osztály terjesztett a Titkárság elé 1958. május 5-én, részletesebben kidolgozta a megosztás tervét. A hozzávetõlegesen 80–100 halott hõst egy világosan elkülönülõ területen helyezték el. A javaslat egy 56-szor 63 méteres részt jelölt meg a temetõ fõ útvonalától balra. A parcellát fasor határolta volna, bejáratát pedig két öt méter széles kétszárnyú vaskapu alkotta volna. A terület egészét 50 centiméter magas faragott haraszti kemény mészkõ fallal vették volna körül. A beadvány a tervet „az ellenforradalom elleni fegyveres harcban hõsi halált halt” partizánok, katonák és belügyesek közös temetkezési helyeként határozta meg.11

Hozzávetõleg egy hónappal annak a jelentésnek a kézhezvétele után, amelyben megtervezték az 1956-os elesettek szétválogatását, 1958. június 16-án fölakasztották Nagy Imrét, az 1956-os forradalom kommunista miniszterelnökét és három társát. Elõször – együtt egy ötödik áldozattal, aki a börtönben halt meg a kihallgatások során – a fogház udvarán temették el õket. Három évvel késõbb hamvaikat átszállították egy akkortájt távoli temetõ távoli parcellájába.12 Temetésük valódi „kivezetõ rítus” volt: nem volt sem szertartás, sem sírkövek, sem feliratok. A halottak nem csupán a kommunizmus világából vettettek ki, hanem magából a világból is. Nyughelyüknek nem volt nyilvános jele, mint ahogy nem létezett biztos tudás magáról e helyrõl sem. Nyilvánosan nem lehetett rájuk emlékezni, így emlékük arra kényszerült, hogy elhagyja a társadalmi világot. A beavatás és kivezetés egymást kiegészítõ rítusai segítségével a kommunista párt határozottan és látványosan kijelölte két egymással szembenálló csoport határait: forradalmárokét és ellenforradalmárokét. Az a világos szétválasztás, amely az 1956-os felkelés elesettjeinek korábban megkülönböztethetetlen holttestein alapult, az elsõ kísérletet jelentette a mártírok közösségének meghatározására, és ezáltal arra is, hogy valamilyen jelentést adjanak az eseménynek magának is.

A mártírok közössége azonban figyelemreméltó, közvetlen történeti jelentéssel bírt. Az 1956-os mártírok újratemetését fölvetõ dokumentum együtt tárgyalta a kérdést azzal
a tervvel, amely emlékmû állítását javasolta 1919 és a Horthy-korszak kommunista mártírjainak. 1957 márciusában életre hívták a Mártírsíremlékmû Bizottságot, amely pályázatot írt ki az emlékmû tervezésére. A kommunista vezetõk szemében az 1956-os halottak megfelelõ sírhelyének kiválasztása és a kommunista mártírokról való megemlékezés közeli kapcsolatban állt egymással. A mártíremlékmû jelentésének szûkítésével az 1956-os kommunista halottak nem a mártírok elvont közösségébe helyezõdtek bele, hanem egy jól meghatározott történelembe. A kommunisták a halottak helyét történelmi összefüggésbe illesztve látták helyénvalónak. Mivel a halottak különbözõ csoportjait egységes egész részeiként értékelték, a párt igen hamar ráébredt, hogy a legmegfelelõbb nyughely számukra a közös sír. A Titkárság elfogadta a javaslatot, és úgy döntött, hogy közös síremléket állít a mártíroknak, azaz a Tanácsköztársaság és a két világháború közti rendszer kommunista halottjainak és 1956 kommunista hõseinek. „A Holocaust emlékmûveket kifejezetten úgy alkották meg, hogy a történelemre utaljanak, hogy a nézõk tekintetét önmagukon túlra irányítsák, az események megértése vagy felidézése felé.” – írja James E. Young.13
Ehhez hasonlóan 1956 értelmezése is kézzelfogható történeti jelentéssel rendelkezett: a népi antisztálinista felkelést ugyanolyan jellemzõkkel ruházták föl, mint az 1919-es kommunisták elleni fehérterrort, vagy az illegális kommunista párt vezetõinek kivégzését a Horthy-rendszer alatt. Mindezeket a történelmi eseményeket ugyanannak az erõszakos kommunista ellenes ellenforradalom megnyilvánulásainak tekintették. Ez az értelmezés egyrészt bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy kijelenthessék: az 1956-os forradalom valójában hamisítatlan ellenforradalom volt. Másrészt 1919-et, a Horthy-rendszert és 1956-ot egyetlen olyan történeti folytonosságba foglalta bele, amely az ellenforradalom feltételezett megszakítatlanságán alapult. A pártvezetés körében a mártírsíremlékmû terve júliusra egyértelmûen elfogadottá vált. A Titkárság olyan problémákkal kezdett el foglalkozni, mint az emlékmû reprezentativitása, megközelíthetõsége és koszorúzásokra való alkalmassága. A párt még a felavatás idõpontjáról is döntött. Ekkorra a kommunista vezetõk magától értetõdõnek tekintették, hogy az emlékmû a mártírok közös síremléke lesz. A Mártírsíremlékmû Bizottság emléktáblák elhelyezését kérte „az 1919-es proletárforradalom, a fasizmus elleni harc és az 1956. októberi ellenforradalom” mártírjai számára.14

A Munkásmozgalmi Panteon a benne elhelyezett holttestek és hamvak segítségével szó szerinti értelemben megtestesítette az 1919 és 1956 közötti újkori magyar történelem kommunista értelmezését. A síremlékmû látványa kézzelfoghatóvá tette 1919 és 1956 egymáshoz való közelségét. 1919 és 1956 kommunista mártírjai egymás mellett nyugodtak, aminek következtében az emlékmû hatásosan érvelt amellett, hogy mindannyian ugyanannak a „gonosz ellenforradalomnak” az áldozatai voltak. 1958. június 17-én, amikor a Politikai Bizottság ülésén elõször került szóba a síremlék ügye, a Mártírsíremlékmû Bizottság javaslatot tett azon személyek listájára, akiket az emlékmûbe kívántak temetni, vagy ott emlékeztetni rájuk.15 Ez a jegyzék ötvenhárom – rövid életrajzokkal kiegészített – nevet tartalmazott. 1956 öt jól ismert mártírja zárta a névsort. Annak ellenére, hogy a dokumentum eltekintett haláluk módjának megemlítésétõl, az egyéb forrásokból és a sajtóból addigra már széles körben ismertté vált. Hárman közülük, Mezõ Imre, Asztalos János és Kállai Éva a Köztársaság-téri pártház 1956. október 30-i ostroma során haltak meg. Sziklai Sándort akkor lõtték le, amikor a felkelõk megtámadták a házát. Az ötödik személlyel, Kalamár József csepeli párttitkárral szintén felkelõ fegyveresek végeztek. A Tanácsköztársaságot nyolc személy jelképezte, köztük Stromfeld Aurél és Lékai János, a kommunista ifjúmunkások egyik vezetõje. A többi hat férfit 1919-ben és 1920-ban végezték ki az ellenforradalmi rendszer kommunista-ellenes megtorlása során. Ebben az összefüggésben a Tanácsköztársaság bukása a kommunista-ellenes erõszak kezdetét jelenítette meg. Az életrajzok az áldozatok határozott kommunista elkötelezettségét hangsúlyozták, és arra hívták föl a figyelmet, hogy ezek a személyek a forradalmi elit legkérlelhetetlenebb harcosai voltak. Korvin Ottó a belügyi népbiztosság politikai nyomozó osztályának vezetõje volt, László Jenõ a forradalmi törvényszék egyik irányítója, a harmadik és negyedik személy a Lenin-fiúk parancsnoka, az ötödik politikai tiszt a Vörös hadsereg, míg az utolsó férfi
a Vörös Õrség egyik parancsnoka. Emlékük kivégzett mártírokként való felidézése 1919 és 1956 közelségének hangsúlyozásán túl más funkciót is betöltött. Ennek segítségével lehetséges volt elfelejteni a vörös terrort, amely beszennyezte a Tanácsköztársaság másként tisztának ábrázolható képét. Az életrajzi jegyzetek, melyek egyszerûen két ellentétes megállapításból tevõdtek össze, látni engedték az eszmének elkötelezett és meggyõzõdéséért kivégzett embert, és eltakarták a kíméletlen politikai terror végrehajtóit: „1919. augusztus 4-ig Székesfehérváron fegyverrel védi a munkáshatalmat. 1919 decemberében kivégezték.”
Azok a személyek is, akik a Horthy-rendszer és a háború alatti kommunizmust képviselték, rendkívül tevékenyek voltak a mozgalomban. Köztük voltak az illegális kommunista párt, a pártsajtó és a kommunista ifjúsági mozgalom titkárai is. A listán szerepeltek
a sztrájkokat szervezõ szakszervezeti vezetõk is. A névsorba felvettek nem ritkán Európa különbözõ színterein harcoltak. Néhányan közülük a spanyol polgárháború internacionalista brigádjainak tagjai voltak. Mások ellenállóként tevékenykedtek Franciaországban.
A Tanácsköztársaság fokozatosan közelebb került 1956-hoz, amint a nevek kronologikus sorozata áthaladt az újkori magyar történelem bizonyos idõszakain. Bár 1919-et csupán nyolc személy jelképezte, nyomai mégis állandóan feltûntek a listán. Így például a Horthy-rendszer egyik kommunista mártírjának életrajzi jegyzete annak megemlítésével kezdõdött, hogy a nõ a Budapesti Munkástanács tagja volt 1919-ben. Másik három személy különbözõ vezetõ funkciókat töltött be a proletárállam kormányában. 1919 végül is elérte 1956-ot: annak a csepeli párttitkárnak az életrajza, akit 1956-ban lõttek le, rámutatott, hogy a férfi 1919-ben kezdte forradalmi pályáját, mint a csepeli direktórium tagja.

A Munkásmozgalmi Panteon történetének legizgalmasabb ténye, hogy az 1919 és 1956 közötti történeti kapcsolat, mely az ellenforradalom folytonosságán alapult, visszamenõlegesen meghatározta a Tanácsköztársaság elõtti magyar történelem megjelenítését is. A síremlékmû a magyar munkásmozgalom kezdeteit öt halott munkás segítségével jelképezte. Alakjuk a 19. század végi munkáspártok ideális forradalmi vezetõit formázta meg. Egyiküket „a nyolcvanas években a Magyarországi Általános Munkáspártban az opportunizmus ellen fellépõ ellenzék vezetõje”-ként jellemezték. A lista tartalmazta egy olyan vasmunkás nevét is, aki a magyarországi szocialista mozgalom úttörõje volt, míg másik társa a szakszervezeti mozgalom megteremtésében játszott kiemelkedõ szerepet. A magyar munkásmozgalom klasszikus idõszakát egy szociáldemokrata képviselte, aki „a kilencvenes években a pártban az osztályharcos irányzat egyik vezetõje” volt. A névsor azonban nem csak azok neveit tartalmazta, akiknek 1919, a Horthy-rendszer vagy 1956 mártírjait kellett volna képviselniük. Éppen ellenkezõleg, a lista az 1848-as forradalom radikális plebejusával, Táncsics Mihállyal kezdõdött. Alakját a Kádár-rendszer az 1950-es évekbõl örökölte, amikor Táncsics a forradalmár kommunista munkás archetípusát jelenítette meg, és forradalmi szentháromságot alkotott Kossuthtal és Petõfivel. Az 1919 és 1956 közötti viszony összefüggésrendszerében viszont Táncsics megidézése arra szolgált, hogy az 1956-os ellenforradalom további, az 1848-as forradalomhoz való kapcsolódását jelezze. A munkások legendás vezetõje megalkotta a magyar munkásmozgalom mitikus kezdeteit, és bizonyította, hogy valójában a magyar történelmet mindig a munkások törekvései mozgatták. Minden magyar iskolás gyerek ismeri és ismerte a forradalom megindulásának történetét, melyet a köztudat szerint a Petõfi által vezetett forradalmi tömeg kezdeményezett Táncsics börtönének megnyittatásával.

A Panteon elõtt két további pilont terveztek fölállítani. Ezek azokra a személyekre voltak hivatva emlékeztetni, akiket bár nem a Panteon fõ épületében temettek el, mégis a kommunizmus jelentõs személyiségeinek számítottak. Az erre vonatkozó lista 72 nevet tartalmazott, melyek kiegészítették a mauzóleum már ismertetett jelentését. Tizennyolc személy jelenítette meg a Tanácsköztársaság történetét, köztük hat mártír és vezetõ, például Kun Béla is. Ugyanakkor a tanácsrendszer emlékezetét még sûrûbbé tette az a számos egyéb kommunista, akik forradalmi pályájukat 1919-ben kezdték. Emellett a pilonok újabb helyszínnel is gazdagították a magyar kommunizmus történetét. Néhány olyan nevet véstek föl rájuk, akik az orosz forradalom résztvevõiként fehér seregek ellen harcoltak és elestek a harcmezõn. A Mártírsíremlékmû eszméje tehát a történelmi környezet megérzésébõl született. A kommunista vezetõk történeti folytonosságot érzékeltek, amikor meg kellett birkózniuk az 1956-os elesettek temetésével. A javaslat az újkori magyar történelem megjelenítését hozta létre a csatolt rövid életrajzokon keresztül. A Mártírsíremlékmû mindazokat a korszakokat bemutatta volna, amelyek a magyar munkásmozgalom történetének kommunista perspektívájából jelentõsnek számítottak.

A javaslat ezáltal eltávolodott az eredeti szándéktól. Kádár János, a párt elsõ titkára felfigyelt a változás lényegére. Véleménye szerint a beadvány fogalomzavarban szenvedett. Kádár kifejtette, hogy míg a javaslat mártírsíremlékmûrõl beszél, addig nagyrészt olyan embereket tartalmaz, akik ágyban haltak meg. Azt a következtetést vonta le, hogy ezeknek az embereknek vagy nincs semmi közük az emlékmûhöz, vagy a síremlék neve nem megfelelõ. Ennek ellenére elfogadta a nagy kommunista személyiségek közös nyughelyének elképzelését, és ezáltal egyetértett a történeti összefüggés kiszélesítésével is. Az elsõ titkár amellett érvelt, hogy legyen az építmény „olyan emberek emlékmûve és temetkezési helye, akik életüket a munkásosztály ügyéért adták.”16 Meg volt gyõzõdve arról, hogy nem az számít, hogyan halt meg az elhunyt, azaz mártír volt-e vagy sem, hanem az a döntõ, hogy életében milyen szerepet játszott a mozgalomban. Éppen ezért, vonta le a végkövetkeztetést, a Mártírsíremlékmûvet át kell nevezni a munkásmozgalom nagy halottainak emlékmûvévé. A Politikai Bizottság július 29-i ülésén egy másik vezetõ kommunista visszatért a mártírok folytonosságának eszméjéhez. Fölvetette, hogy szenteljék a síremléket 1919,
a két háború közötti idõszak és 1956 mártírjainak. Véleménye szerint „ennek az emlékmûnek olyan jelleget kell adni, hogy vádoljuk az ellenforradalmat!”17
Kádár hozzászólása azonban döntõnek bizonyult. Az elsõ titkár ragaszkodott az építmény kettõs – emlékmû és temetkezési hely – funkciójához. Ez egyértelmûvé tette, hogy a síremlék nemcsak a mártírok folytonosságát fogja megjeleníteni, hanem a kommunizmusét mint egészét. Felismerhetõ, hogy a vita célja sem annak az eldöntése volt, hogy az emlékmû csak a mártírokról vagy a kommunista mozgalom nagy személyiségeirõl emlékezzen-e meg. A kérdés sokkal inkább az volt, hogy csak a párt történetének egy részét, azaz a mártíromságot vagy a történelem teljességét, vagyis a munkásmozgalom vagy a kommunizmus történetét mutassa-e be. Amikor a Mártírsíremlékmû Bizottság az utóbbi változatot javasolta, a történelmi összefüggésrendszer magától értetõdõ volta vezette. A Bizottság olyannak érzékelte a kommunizmus történetét, mint amely csupán akkor nyeri el jelentését, ha nem részeiben, hanem egészében ábrázolják. A pártvezetés többsége osztotta véleményét: végeredményben a munkásmozgalom nagy halottainak emlékmûvét választották megépítésre az egyszerû mártíremlékmû helyett. A Panteon felirata nyilvánvalóan utal erre a tényre: „A kommunizmusért, a népért éltek.”18

1919 eseményei kiemelkedõ fontosságúnak kezdtek látszani. A Tanácsköztársaság 1956 nézõpontjából történõ megértése a nemzeti történelem teljes folyamát új fényben láttatta. Ennek következményeképpen az elsõ kommunista rendszer kikiáltásának évfordulója egyre nagyobb tiszteletben részesült. Az Agitációs- és Propagandabizottság már 1958. július 16-án javaslatot tett a Magyarországi Tanácsköztársaság 40. évfordulójának megünneplésére. A beadvány a Titkárság január 31-i határozatára hivatkozott, mely felhívta a figyelmet a 40. évforduló megemlékezésének fontosságára. A bizottság javaslatot tett az Elõkészítõ Bizottság több tagjára, köztük vezetõ pártszemélyiségekre (beleértve az elsõ titkárt is), illetve népszerû színészekre és írókra. A párt az egész nemzetet megmozgató ünnepséget szeretett volna, hiszen az eseményt különleges jelentõségûnek tartották
a nemzeti évfordulók sorában. Kádár így fogalmazta ezt meg: „az évfordulók magyar nemzeti események legyenek”.19
Majd kijelentette: „Én az össznépi megünneplés mellett vagyok.” Az évfordulóra hatalmas ünnepséget terveztek. Az elõkészületek már az elõzõ év végén elkezdõdtek. Nyolcszáz vagy ezer ember számára készültek fogadást adni, melyre vendégeket vártak a Szovjetunió Kommunista Pártjából és a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságából. A Szakszervezetek Országos Tanácsa forradalmi mûszakra hívott fel, bár végül is március 21-e nem lett munkaszüneti nap. A szervezõbizottság a mûvészeti elõadásokra is figyelmet fordított. Az Operaházban kortárs zeneszerzõknek a paraszti életet bemutató, új operáit állították színpadra. A Néphadsereg színháza Illés Bélának, az ismert kommunista írónak a Tanácsköztársaságról szóló darabját játszotta. A pártvezetés a megemlékezési ceremóniában minden társadalmi csoport számára szerepet jelölt ki. A munkásénekkarok forradalmi dalfesztivált rendeztek. A KISZ megszervezte a fiatalok tavaszi kulturális seregszemléjét, míg az Országos Nõtanács a proletárdiktatúra és a gyermekek kapcsolatát ábrázoló plakátot tett közé. A Honvédség baráti találkozóra hívta
a Csehszlovák Néphadsereget.20

A történelemnek mint a forradalom és ellenforradalom folyamatos küzdelmének az értelmezése lehetõvé tette az események folytonos láncba fûzését. A múlt eseményei egymás okaiként és következményeiként úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint láncban a szemek.
A múltat hatalmas stratégiai vetélkedõként képzelték el: a forradalom minden lépését az ellenfél ellenakciója követte, amely azon nyomban az elõzõ oldal újabb tevékenységét idézte elõ. A párt elsõ ilyen jellegû átfogó történeti értelmezését a magyar kommunista mozgalom 40. évfordulójára dolgozta ki. A dokumentum, melyet 1958. szeptember 16-án tárgyaltak meg, akció és reakció dialektikus elemzésének szép példája.21
A meghatározó elgondolás alapján az újkori történelem folyama a forradalmi mozgalmak elsõ számottevõ fellendülésével kezdõdött: 1868-ban megalapították az Általános Munkásegyletet Pesten, amely csatlakozott az elsõ Internacionáléhoz. Az ellencsapás nem sokáig váratott magára, hiszen a párizsi Kommün legyõzése után az egyletet feloszlatta a kormány. A Haladás azonban nem adta föl a küzdelmet, és 1873-ban kísérletet tett az elsõ magyarországi munkáspárt megalakítására, melyet a csak a rendõri közbeavatkozás akadályozott meg. A forradalom csak 1880-ban állt talpra bénultságából, amikor az elsõ párt, a Magyarországi Általános Munkáspárt megszületett. Ez az esemény a munkásmozgalom virágzó idõszakának kezdetét jelentette. 1889-ben létrejött a második Internacionálé, és a munkásokat jogaikért való tüntetésre szólította föl. 1890. május 1-jén a magyar munkások is sztrájkba léptek. A demonstráció sikere a munkáspárt lelkes kongresszusát eredményezte, melyen elhatározták, hogy Magyarországi Szociáldemokrata Párt néven folytatják tevékenységüket. Ez egy olyan korszak kezdetét jelentette, melyet a magyar proletariátus gyors fejlõdése jellemzett, hangsúlyozta a történelmi áttekintés. A dokumentum leszögezte, hogy a munkásmozgalom születése annak az új forradalmi osztálynak a megteremtését jelentette, melynek hivatása a haladás továbbvitele volt. A forradalmi elõretörés azonban nem érhette el a célját, mert az imperialisták kirobbantották a világháborút, jelentették ki a szerzõk.

A forradalmi mozgalom csupán 1918 januárjában volt képes ellencsapásra, amikor megszervezték a tömegsztrájkot a szovjet-orosz kormány békejavaslatainak elfogadása érdekében. Ez újra a haladó erõk fordulóját hozta a játszmában, hiszen a baloldali szocialisták antimilitarista csoportokat hoztak létre, a magyar hadifoglyok pedig csatlakoztak a Vörös Hadsereghez Oroszországban, majd végül Kun Béla vezetésével megalapították az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar szervezetét. Ekkor a munkásmozgalom általános támadásba lendült: „1918 októberében bekövetkezett az osztrák–magyar monarchia teljes katonai veresége és a népek forradalmi lázadása, a demokratikus népforradalom elsöpörte a Habsburg-monarchiát… 1918. október 31-én a baloldali szociáldemokraták és a forradalmi szocialisták vezetésével Budapest munkássága általános sztrájkba lépett, mely gyõzelmes fegyveres felkeléssé fejlõdött. Budapest népét követte az ország. Az önkényuralmi háborús monarchista hatalom megdõlt. Megdöntötte a munkások, parasztok, katonák egyesült forradalmi ereje, melynek élén a sok hõsies küzdelemben megedzõdött proletariátus állt.”22 A tömegek nem álltak meg ennél a pontnál, állította a kommunista értelmezés, hanem azonnal megindult a harc a szocialista köztársaságért. Erõi gyorsan növekedtek, és végül megteremtették a Kommunisták Magyarországi Pártját 1918. november 20-án. Ezzel a forradalom tetõpontjához érkezett: „A kommunista párt megalakulásával
a szocialista forradalom erõinek szervezett élcsapata jelent meg a politikai harcok küzdõterén, hogy a munkásság hatalomra vitelével kivezesse a nemzetet az örvénybõl, melybe
a tõkés-földbirtokos hatalom taszította.”23

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása a forradalmi erõk tevékenységének végeredménye és csúcsa volt: „A kommunista párt széleskörû forradalmi propagandát fejtett ki a Tanácsköztársaság megteremtéséért, a szervezkedõ monarchisták ellenforradalmi törekvéseinek elfojtásáért.”24 Bár „a polgári-szociáldemokrata koalíciós kormányzat megkísérelte megállítani a forradalmat, és a mindjobban radikalizálódó tömegekkel szemben a monarchista földbirtokos osztállyal való megegyezésre és a monarchista nagyburzsoázia támogatásának a biztosítására törekedett”, a válságból való egyetlen kiutat a Tanácsköztársaság létrehozása jelentette, vonta le a következtetést a párt történeti elemzése. A szervezett munkások a kommunista párthoz csatlakoztak, és a szociáldemokratákat is a kommunistákkal való együttmûködésre kényszerítették. „A Magyar Tanácsköztársaság megteremtése kimagasló gyõzelme volt a nemzetközi kommunista mozgalomnak és természetesen a magyar kommunista mozgalomnak, amely az orosz proletariátus után elsõként tudta hatalomra vezetni a munkásosztályt.” A proletárdiktatúra kikiáltása azonban csak a forradalom idõleges diadalát biztosította. Válaszképpen az ellenforradalom összegyûjtötte erõit, és sikeres ellentámadásba ment át. Képviselõik elhagyták az országot, hogy az ellenséges antant imperialistákkal szövetkezzenek, miközben belsõ szövetségeseik, az áruló jobboldali szociáldemokraták belülrõl bomlasztották a rendszert.

Ekkor még az ellenforradalom ellen tudott állni a munkásmozgalom gyõzelmének, folytatta a párt az elbeszélést. Válaszlépésként a forradalmi fellendülésre a tõkések és földbirtokosok szövetsége helyreállította elnyomó rendszerét, melyet azonban ezúttal kegyetlenebb intézkedésekre kellett alapozni: a nyílt fehérterrorra. A kommunista párt egyetlen lehetõsége, hogy valamiképpen ellensúlyozza a reakció sikereit, a mozgalom földalatti újjászervezése volt. Ennek ellenére azonban, amint a párt viszonylagos nyugalomra tett szert, valódi forradalmi lépéseket kezdett tervezni. A narratív ábrázolásból úgy látható, mintha minden nehézség, mellyel az ellenforradalmi rendszernek szembe kellett néznie, a kommunisták szervezkedésébõl származott volna. A párt vezette sztrájkra a munkásokat, adott hangot a parasztság földigényének és leplezte le a háborús uszítókat. A sok munka végül meghozta gyümölcsét, hiszen a gazdasági világválság radikalizálta a tömegeket, amit a kommunisták hatalmas sztrájk szervezésére használtak fel 1930. szeptember 1-jén. A párt által megjelenített történelem értelmében a demonstráció nagy forradalmi gyõzelem volt, mely csak azért nem érett valódi forradalommá, mert a kormány totális elnyomó rendszert vezetett be a válság túlélése érdekében. Erre a kommunista mozgalom a munkások egyesült antifasiszta táborának létrehozásával válaszolt. Az elbeszélés értelmében ez olyan hatalmas erõvé növekedett, hogy csak az ország háborúba taszításával lehetett fölékerekedni. Amennyiben a háború az ellenforradalom kétségbeesett lépése volt hatalma megtartása érdekében, akkor a megfelelõ ellenlépés az ellenállás megszervezése volt a kommunisták részérõl. A párt képes volt minden demokratikus erõt zászlaja alá gyûjteni, így a nemzet valódi vezetõjévé vált.

Miután a nemzeti demokratikus összefogás alapján sikerült a reakciót legyõzni, a párt hozzáláthatott az ország demokratikus átalakításához. A történeti értelmezés a háború utáni események ismertetését a kommunisták vezette kormány haladó intézkedéseinek felsorolásával kezdi: „a demokratikus erõk a kommunista párt vezetésével megteremtették az új magyar demokratikus államot, alapjában véve megoldották a földbirtokos osztály kisajátításának és a nagybirtok felosztásának feladatát, megvalósították a munkásellenõrzést a termelés felett”.25 A forradalom és ellenforradalom közötti harc azonban most sem szünetelt: „A támadást a reakció erõi indították el. A felszabadulást követõ hónapokban létrejött a tõkések, kulákok, bukott földbirtokosok és a nagybirtokait ugyancsak elvesztõ klerikális reakció ellenforradalmi blokkja.” „A kommunista párt felismerte a veszélyt és gyors ellentámadást indított.” Megalapította a Baloldali Blokkot, melyet a munkások, dolgozó parasztok és haladó értelmiségiek frontjának neveztek. Ez az intézkedés helyesnek bizonyult, vonta le a tanulmány a következtetést, hiszen a szocialista forradalom gyõzelme megszilárdulhatott a két munkáspárt egyesülésével 1948-ban.

Ez a döntõ diadal alapot nyújtott az ipari és mezõgazdasági termelés, valamint az életszínvonal növekedéséhez, jelentették ki a szerzõk. A szocializmus jó úton haladt egészen az ellenforradalom következõ akciójáig. Ezúttal ezt Nagy Imre, a látszólag hithû kommunista kezdeményezte, aki 1953-ban miniszterelnök lett. Az áruló vezetõ a szövetkezetek elleni támadásra szólította fel a kulákokat, kísérletet tett az ipari termelés csökkentésére,
a párt vezetõ szerepének aláásására törekedett és a kispolgárságot szándékozta támogatni. Intézkedései az ellenforradalom erejének növekedését eredményezték: „1956 októberében az ellenforradalmi erõk fegyveres lázadást robbantottak ki a népi demokrácia megdöntése céljából. A revizionista árulókat faltörõ kos gyanánt elõtérbe engedve, az amerikai imperialisták Szabad Európa rádiójának felhívásait és utasításait követve, a történelem legálnokabb ellenforradalmát hajtották végre. Nagy Imre és társai példátlan képmutatással érték el, hogy a Központi Vezetõségbe bevonják õket, bejussanak a kormányba, kiadva még a statáriumot is az ellenforradalmárok ellen, hogy a valóságban még jobban bomlaszthassák és megbéníthassák belülrõl a forradalom erõit, és átjátsszák a hatalmat az ellenforradalomnak, felszámolják a proletárdiktatúrát. A kezdetben »demokratikus« mezbe bújt ellenforradalmi lázadásból mohó gyorsasággal elõbukkant a fasiszta ellenforradalom, és megkezdõdött a fehérterror tombolása. A »kommunista« álarcú revizionisták és az ellenforradalom által aktivizált jobboldali szociáldemokraták asszisztáltak a reakciós burzsoá pártok újjáalakulásához és színrelépéséhez, a fasiszta erõk nyílt színrelépéséhez és tobzódásához …1956. november 4-én megalakult Kádár János vezetésével az új forradalmi központ: a forradalmi munkás-paraszt kormány, mely világos forradalmi útmutatást adott az ellenforradalom elleni küzdelemhez: a munkáshatalom megmentéséért, a népi demokrácia törvényes rendjének helyreállításáért.”26
A párt történelmi elemzése azzal a következtetéssel zárult, hogy a kommunistáknak az ellenforradalom fölött aratott gyõzelme a szembenálló erõk utolsó összecsapása volt. Az ellenforradalom végsõ vereséget szenvedett, ezzel nyugvópontra juttatva magát a történelmet is: „A feltartóztathatatlanul elõrehaladó szocialista világrendszer országaként Magyarország a nemzetközi haladás élvonalába került és ott is marad.”

A Munkásmozgalmi Panteon születése, amely a magyar történelem mindenre kiterjedõ értelmezését jelenítette meg a mártírok testein keresztül, így elválaszthatatlan lett a Magyar Tanácsköztársaság történeti emlékezetétõl. 1959. január 22-én az Agitációs és Propaganda Bizottság javaslatot tett egy arcképsorozat megjelentetésére a munkásmozgalom harcosairól és mártírjairól. A Politikai Bizottság január 27-én többségében elfogadta az elõterjesztést. A személyek névsora a legkisebb meglepetést sem okozta. Lényegében véve ugyanazokat a személyeket tartalmazta, akiket a Panteon is, áttekintve a magyar kommunizmus hõsies idõszakait a munkáspártok alapításának õskorától a proletárdiktatúrán és az illegalitás évein keresztül a világháborús ellenállásig. Ezt a kommunista mártírábrázolást azonban még az eddigieknél is súlyosabban uralta 1919 emléke. A névsor nyolcvan nevet tartalmazott, melynek csaknem fele – harminchét személy – közvetlenül kötõdött a proletárdiktatúrához. Ezeken kívül a dokumentum még hat esetben tett említést arról, hogy a forradalmi karrier kezdete 1919, a tanácsrendszer volt.27

A kommunista értelmezõk a Magyarországi Tanácsköztársaságot olyan eseményként fogták föl, amely az újkori magyar történelem megszakítatlan folyamatosságát tárta föl. Az 1919-es forradalmat olyan tengely-eseményként értelmezték, mely körül a történelem eseményei körbefordultak, és amelyhez a kronologikus sor elõre és visszafelé menet is hozzáköthetõ volt. A proletárrendszert megelõzõ események sajátos elõtörténetként kapcsolódhattak 1919-hez, miközben a további történések közvetlenül 1956-hoz vezettek, amely ugyanakkor 1919-bõl származott. 1919 ezáltal egyszerre kezdetként és beteljesedésként is megjelent. A forradalmi munkásállam beteljesítette a 19. századi munkásmozgalom törekvéseit, és ugyanakkor várakozást keltett a proletárdiktatúra második és végleges eljövetele iránt. Ebben a tekintetben 1919 szerepe az 1956 utáni kommunista történelemszemléletben hasonló volt Krisztus megtestesüléséhez a keresztény eszkatológiában. Jézus Krisztus földi jelenlétét egyszerre fogták föl a Messiás már bekövetkezett eljöveteleként, illetve az Utolsó Ítélet ígéreteként, amely a jövõ felé irányuló várakozásokat eredményezett. Így Jézus evilági élete meghatározta visszatekintõlegesen a múltat és az elõrelátható jövõt.28
A döntõ különbség azonban az volt, hogy míg a keresztények nem vártak történetileg új eseményt a jövõben, az 1956 utáni kommunista értelmezés szerint a forradalom és ellenforradalom dialektikája 1919 után is elõrehajtotta a történelmet. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján tartott ünnepi beszédében Münnich Ferenc, aki maga is résztvevõje volt az elsõ tanácsrendszernek, ugyancsak forradalom és ellenforradalom folyamatos küzdelmeként értelmezte az újkori magyar történelmet, ám 1848-at határozta meg az 1919-hez vezetõ folyamat kifejezett kezdeteként. Az elõadó hangsúlyozta: „A magyar munkásosztály jogos örököse és méltó folytatója volt a magyar nép évszázados forradalmi és szabadságharcos hagyományainak. Ez mindenekelõtt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után fennmaradt problémák megoldását jelentette, a feudális maradványok megsemmisítését, az ország függetlenségének kivívását és védelmét. 1918 októberében a magyar nép, a munkásosztály vezetésével, véget vetett az imperialista háborúnak, megdöntötte a Habsburgok uralmát hazánkban s megteremtette a köztársaságot.
A munkásosztály azonban nem elégedhetett meg 1848 követeléseinek megismétlésével,
a polgári demokrácia kivívásával. 1848 óta sokat fejlõdött a világ, s jelentõs változások mentek végbe a magyar társadalomban is. 1848-ban a kapitalizmus fejlõdése elõtt álló akadályok elhárítása jelentette a haladást, 1919-ben már maga a kapitalizmus vált a társadalmi fejlõdés akadályozójává. A Magyar Tanácsköztársaság 1848 félbemaradt mûvét nem fejezhette be anélkül, hogy jelentõsen tovább ne ment volna 1848 programjánál.”29
Münnich véleménye szerint az antant hatalmak arra kényszerültek, hogy nagy katonai erõt vonjanak össze a szocialista Magyarország ellen a forradalmi seregek váratlan sikerei miatt. Az ellenforradalom egyesítette erõit, seregeit, a bukott uralkodó osztályok tagjait és a revizionista opportunistákat, hogy megdöntsék a munkások uralmát. A Magyar Tanácsköztársaság bukása elõremutatott 1956 felé: „A »demokratikus« ellenforradalom a fasizmusba torkollott. A humanista frázisok valósága Siófok és Orgovány, a britanniás tisztek kegyetlensége, a huszonöt éves intézményesített terror lett, mely a pusztulás szélére sodorta a nemzetet. Az 1956. októberi ellenforradalmi lázadás kísérletet tett rá, hogy a nemzetközi imperializmus segítségével megismételje azt, amit 1919-ben a Horthy-fasizmus tett, a kapitalizmus restaurációját… A proletárdiktatúra megdöntésekor hazánkban 1919-ben a Horthy-fasizmus felülkerekedéséhez a Peidl-féle szakszervezeti kormány egyengette az utat. 1956-ban az ellenforradalom elõkészítésében, az ellenforradalmi készülõdés leplezésében a fõszerepet
a revizionisták álnok csoportja játszotta Nagy Imre vezetésével. Miként 1919-ben Horthyék szálláscsinálói, úgy 1956-ban a magyar revizionisták is demokratikus frázisokkal leplezték gyalázatos árulásukat. A kommunisták nemzetellenességgel való vádolása, a demokratikus és soviniszta frázisok, amelyek a Horthy-fasizmus hivatalos ideológiájában vezérszerepet játszottak, 1956-ban újra felszínre kerültek, s modernizált formában hangzottak fel a magyar kommunista mozgalom revizionista ellenségeinek uszításában.”30

Münnich szerint a magyar történelem 1919 tengelye körül forgott: „A Tanácsköztársaság – külsõ erõvel történt leverése ellenére – történelmi fordulatot hozott.” Az elsõ proletárdiktatúra kikiáltása valódi történelmi esemény volt a történelmi jelentõség értelmében. Ezek a történelmi események különböznek a történelmi esemény általános jelentésétõl.
A történelmi esemény többnyire semleges jelentésû és mindössze arra a tényre utal, hogy
a történést a történelmi folyamat részeként fogják föl. A történelmi esemény másik jelentése, ezzel ellentétben, arra vonatkozik, hogy a történés sajátos történelmi jelentõséggel bír, azaz általában véve megváltoztatja vagy feltárja a történelem menetét. A kommunisták az 1917-es orosz forradalmat tekintették a világtörténelem szempontjából történelmi jelentõségûnek. Hasonlóképp az olasz fasiszták az 1922-es Marcia su Roma-ról tételeztek föl hasonló fontosságot.31
A magyar történelem kommunista változatában 1919 nyert különleges történelmi jelentõséget. A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása a magyar történelem legnagyobb eseményének tûnt. A kommunista törvényhozás úgy döntött, hogy törvénybe iktatja ezt a történelmi felismerést. Ennek megfelelõen jogszabályt készítettek elõ a tanácshatalom emlékének megörökítésére.32 Az 1956 októbere és 1959 márciusa között eltelt két és fél év alatt a Magyar Tanácsköztársaság a párttörténet viszonylagosan jelentéktelen eseményébõl a nemzet legfontosabb évfordulójává vált.

A Magyarországi Tanácsköztársaság mint történelmi esemény lehetõvé tette a különbözõ idõszakokban meglévõ történelmi azonosságnak a felismerését. A proletárrendszer, amely az újkori magyar történelem folytonosságát jelezte, azonosságot sugallt a változások ellenére is. Ebbõl következõen elõfeltétele és elválaszthatatlan eleme volt annak, hogy megalkotható legyen a kommunizmus Panteonba épített folytonos létének képzete. Az 1959. január 23-án kelt, erre vonatkozó javaslatban a pártvezetés ezért nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy az emlékmû leleplezése 1959. március 21-én, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján legyen. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy a szertartást az évfordulós események egyikének kell tekinteni, hogy az avatásról tudósítson a sajtó, valamint azt foglalják bele a 40. évfordulóról készített dokumentumfilmbe.33 A munkásmozgalom nagy halottainak szentelt emlékmû felavatása is tükrözte 1919 és a kommunizmus halhatatlanságának elválaszthatatlanságát. A szertartást 1959. március 21-én tartották, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 40. évfordulóján. A síremlék, mely nem kizárólagosan 1919-es kommunisták sírjait foglalta magában, a dátumot más dátumok kronologikus sorába illesztette, feltárva ezzel egy történeti folytonosságot elõre haladó és visszamenõleges irányban is. Ugyanakkor az évforduló, amelyet 1959-ben a magyar kommunista mozgalom alapvetõ eseményének tartottak, jelentést biztosított az idõrendi sorozatnak, és így történeti megjelenítést hozott létre. A megnyitó beszéd elõadója a következõképpen fogalmazta ezt meg: „Legyen ez az emlékmû örök szimbólum, és emlékeztessen azokra az ezrekre és tízezrekre is, akik neve nem olvasható itt, akiknek nem volt sem címük, sem rangjuk, akik a munkásosztály sorkatonáiként haltak meg. Akár az 1919-es magyar proletárforradalom névtelen katonái voltak, akár az orosz polgárháború, vagy a spanyol szabadságharc önkénteseiként adták életüket az eszméért, az ember legmagasabb rangjára emelkedtek: forradalmárok voltak, a jövõ hírnökei és megteremtõi… Emlékezzünk azokra a hõsökre és mártírokra, akik életüket adták a szocialista jövõért itthon, a munkásmozgalom megteremtésének elsõ évtizedeiben, a szovjet földön, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idejében és a polgárháborúban, a Horthy-fasizmus börtöneiben.”34
A történelmi összefüggésrendszert néhány évvel késõbb, 1971-ben egy megyei lap újságírója is érzékelte: „A történelem emberközelbe lép, még pontosabban, itt az ember lép a történelem közvetlen közelébe.”35
Szerényi Sándor, a Kegyeleti Bizottság titkára, amely 1964-tõl a kommunista temetésekért volt felelõs, gondolatait hasonlóképpen fogalmazta meg: „két évszázadnyi magyar történelmi múlt van itt együtt”.36 Ennek megfelelõen az emlékmû különbözõ történelmi évfordulókról való megemlékezéseken is felhasználható volt, hiszen nem egyetlen meghatározott eseményhez, hanem a történelem teljes összefüggéséhez kötõdött. 1965. november 4-én például a párt koszorúkat helyezett el itt, megemlékezve az 1956-os szovjet beavatkozásról.37 1967-ben a Tanácsköztársaság 48. évfordulója alkalmából szintén koszorúztak a Panteonnál.38

James E. Young szerint, az emlékmû és földrajzi környezete összefüggnek. Az emlékmû tájékozódási pont a környezõ tájban, míg jelentését a szomszédságával létesített kapcsolatából nyeri. „Egy beépítetlen mezõn álló rozsdamentes acél obeliszk például egészen más jelentéseket kelt, mint az, amely egy bevásárló utca szomszédságában helyezkedik el.”39
A Panteonnak a Kerepesi temetõben elfoglalt helyzete megerõsíti azt a következtetést, mely szerint az emlékmû végleges formáját a kommunista vezetés által érzékelt történeti folytonosság eredményezte. Habár a mauzóleumot egymástól független kapukon több irányból lehet megközelíteni, az általában követett út a fõbejáraton át vezet. Ez az útvonal különbözõ jelentõségû sírok és síremlékek mellett halad el. A fõbejáraton át vezetõ út baloldalán lévõ hõsi parcella, melyet 1956 kommunista mártírjainak szenteltek, jelenti az elsõ sírokat a temetõben. Az ösvény ezután jobbra fordul a mauzóleum felé. A keresztezõdésben áll
a hét jakobinus síremléke. A magyar jakobinusokat 1795-ben végezték ki Budán. A szervezkedés a francia forradalom hatása alatt a magyar politika és társadalom megreformálását tûzte ki célul. A valóságban a hét férfiú kicsi és elszigetelt összeesküvõ csoportot alkotott, és miután az osztrák titkosrendõrség leleplezte a szervezetet, fõvesztésre ítélték õket. A kivégzés után jeltelen sírokba temették a holttesteket. 1958-ban, a Panteon tervezésének idõszakában újratemették a maradványokat a Kerepesi temetõben, és 1960-ban, egy évvel a munkásmozgalmi együttes fölavatása után, elkészült a síremlékük is. A munkásmozgalom nagy halottainak emlékmûve felé vezetõ séta következõ állomása gróf Batthyány Lajos mauzóleuma. Batthyány az 1848-as forradalom miniszterelnöke és az ország elsõ ténylegesen alkotmányos kormányfõje volt. 1849-ben végezték ki Pesten. Habár életében nem volt népszerû, még kevésbé karizmatikus vezetõ, a kivégzõosztag golyói a nemzet mártírjává avatták. A Monarchia Magyarországán a gróf 1870-es újratemetése nyitotta meg a nagy nemzeti hõsök temetési szertartásainak sorát. Mauzóleumát 1874-ben avatták föl.40
A sétány végül egy térbe torkollik, melynek legnagyobb részét a munkásmozgalmi mauzóleum épülete foglalja el. Másik oldalán azonban ott látható az 1919-es proletárdiktatúra mártírjainak síremléke. Az emlékmûvet 1949-ben a Tanácsköztársaság 30. évfordulójának alkalmából emelték, és Kádár János avatta föl. A munkásmozgalmi mauzóleum mögött két további jelentõs síremlék található. Az elsõ Kossuth Lajosé, az 1848–49-es forradalom fõ politikai vezetõjéé, aki 1894-ben halt meg számûzetésben Torinóban. Két héttel halála után temették el a Kerepesi temetõben, de mauzóleuma csak 1909-ben készült el. A másik síremléket gróf Károlyi Mihálynak, az 1918-as forradalom miniszterelnökének szentelték, akit a kommunista vezetõk a polgári és a proletár forradalmak közti közvetítõnek tekintettek. A Munkásmozgalmi Panteon térbelileg is ennek az útnak a végén helyezkedett el.

Ugyanakkor az építészeti kivitelezés is jelezte a történeti értelmezést. A magyar történelmet a munkásmozgalom nagy halottainak perspektívájából láttatták. A történet a jakobinusok kezdetleges modernizációs kísérletével vette kezdetét, mely az 1848-as polgári forradalomban érte el tetõpontját. A polgárosodás hiányosságait a Károlyi-rendszer igyekezett pótolni 1918-ban. A polgári köztársaság azonban képtelen volt megbirkózni a kor kihívásaival, ezért kitört a kommunista forradalom. Ennek veresége csupán rövid szünetet jelentett a történelemben, hiszen a megvalósult kommunista rendszer dicsõségesen teljesítette be történelmi hivatását. Szerényi Sándornak a mauzóleumról írott ismertetõje bizonyítja, hogy a kommunisták valóban együtt érzékelték a Panteont történelmi környezetével.
A könyv szükségesnek érezte belehelyezni a síremléket a temetõ szélesebb összefüggésrendszerébe. A szerzõ a kommunista emlékeken túl felhívta a figyelmet a magyar történelem több kiemelkedõ alakjának sírjára, mint amilyen Kossuthé, Táncsicsé és Károlyié. A rövid kiadványban közölt fényképek között is ott láthatók e sírok, együtt a Panteonról készült felvételekkel.41
A síremlék építészeti megoldása is a folytonosságot sejtette. A fõépület elõtti díszsírhelyek párhuzamos nyughelyei egyenes vonalban vezetik a tekintetet a mauzóleum bejáratához. A távolba veszõ párhuzamosok látványát formázó, párban fölállított hat pilon is a linearitás hatását kelti.

A Munkásmozgalmi Panteon tehát a történelem átfogó környezetébõl született meg. Az emlékmû annak következtében keletkezett, hogy a kommunista vezetõk a teljes újkori magyar történelmet érzékelték, mikor egyes eseményeivel foglalkoztak. Ez azt eredményezte, hogy nem tudták elfogadni az olyan emlékhely gondolatát, melyet csupán a történelem egy bizonyos részének szentelnek. A párt azt a történeti megjelenítést vélte helyénvalónak, amely a múlt folytonosságát teljességében mutatja meg. A Panteon születésének esetében a kommunizmus vagy a munkásmozgalom fogalma biztosította azt a perspektívát, amely múlt és jelen történéseit egyetlen folytonos idõfolyammá szervezte. Ebbõl a szempontból a munkásmozgalom nagy halottainak emlékmûve összehasonlítható az emlékezet-hagyomány Pierre Nora szerinti utolsó formájával. Nora amellett érvelt, hogy
a nemzet fogalma teremtette meg utoljára a folytonosság természetes tudatának feltételrendszerét Franciaországban. A francia nemzet fogalmának egysége tette utoljára lehetõvé azt, hogy történelem és emlékezet párhuzamos legyen. A történelem homogén voltát a nemzet eszméje megõrizte, az emlékezés ennek keretében zajlott. A nemzet fogalma biztosította
a folytonosság tudatának megõrzését. Nora az emlékezés magától értetõdõ formáját lehetõvé tevõ történelmi környezetet nevezi milieux d’histoire-nak.42
Az 1950-es évek végi Magyarországon a nemzet eszméjét felváltotta a kommunizmusé, létrehozva ezzel azokat a feltételeket, amelyek megerõsítették a történeti folytonosság tudatát, és a történelem környezetét eredményezték. Az ily módon született Munkásmozgalmi Panteon joggal határozható meg az emlékezet helyek analógiájára a történelem helyeként.

Világos, hogy a történelem feltételezett folytonossága absztrakción alapult. A történelem jelentése különbözõ fogalmaknak – az idõbeli változás ellenére is – elképzelt azonosságára épült. A múlt szereplõit mint elvont, és ami még fontosabb, idõtlen eszmék részeiként írták le. Az ellenforradalom és a kommunizmus létét visszavetítették az idõben, hogy kijelöljék közös történelmük kezdõpontját. A párt megalapításának 40. évfordulója alkalmából készült történelmi beszámoló a világtörténelem kommunista szempontú általános vázlatával kezdõdött. Megállapításai szerint a kapitalizmus különbözõ történelmi megjelenési formáin keresztül lényegileg mindvégig ugyanaz az erõ volt. Habár megtestesülhetett gazdasági válság, világháborúk, soviniszta és rasszista gyûlölet, fasiszta barbárság, gyarmati háborúk, reakciós puccsok és ellenforradalmak során, valójában mindig önmaga lényegével maradt azonos, azaz a kommunista proletár forradalom elleni harccal.

A változás elleni azonosság létrehozásának ez az eszköze hasonló volt ahhoz a technikához, melyet a középkori politikai teológia használt föl a probléma megoldása során.43
A 13. századtól kezdõdõen a folytonosság érzékelése közeli kapcsolatba került a corpus mysticum eszméjével. A corpus mysticum metaforáját a középkorban széles körben használták. Eredetileg csupán az egyházat képzelték corpus mysticum Christinek, melynek a feje maga Jézus Krisztus volt. Ezt megelõzõleg, a Karoling-korban a kifejezést az oltári szentség megjelölésére alkalmazták: ez volt Krisztus misztikus teste, míg az egyház egyszerûen csak corpus Christi. A 12. és 13. században azonban a fogalom jelentése megfordult. Az oltári szentséget a Megváltó valódi testeként fogták föl, míg az egyház felruházódott a misztikus test tulajdonságaival. Ez Krisztus két testének, az egyedinek és a kollektívnek, a megkülönböztetését jelentette. A misztikus korporáció végeredményben jogi értelemben vett korporatív intézménnyé változott át. Az egyházat olyan politikai testületként vagy éppen adminisztratív szervezetként értelmezték, melynek feje a pápa volt. Ennek eredményeképpen a corpus Christi a keresztények korporációját kezdte jelenteni. Amiképpen a 12. századtól kezdve az egyházat corpus mysticumként képzelték, azonképpen a világi állam is megszerezte a misztikus test jelentését a Királlyal mint fejjel az élén. Eredetileg az új fogalmat
a világi hatalom azon szükséglete hívta életre, hogy szembeállítsák az állam testét az egyház testével. Ebbõl következõen a kifejezés egyházi terminológiából származott, és a corpus reipublicae mysticum formáját öltötte. A késõbbiekben az uralkodói érvelés arra hasznosította, hogy alátámassza a nemzeti egyházak bekebelezését az ország misztikus testébe, melynek feje a király volt. A közösség értelmében vett minden universitas olyan kollektív testnek számított, melyet ugyanakkor örökéletû prototípusok egyedi megvalósulásának is tekintettek. A fogalom jelentésének legfontosabb tartalma a folytonosság szempontjából az volt, hogy az egyes universitasok nemcsak a közösség élõ tagjait foglalták magukba, hanem a halottakat is a múltból és a jövõ még meg sem született nemzedékeit is. Ezáltal a misztikus test egységének megértése leszármazáson alapuló folytonosságot hozott létre. Összefoglalva tehát, a misztikus test legalapvetõbb jelentése nem egyszerûen abban állt, hogy személyek sokaságát foglalta egy testbe, hanem abban, hogy ez a korporáció a leszármazáson keresztül folytatólagosan fennmaradt.

A francia királyi utódlásnak szintén elsõrendû problémája volt a pillanatnyi töréseket is elkerülõ folytonosság létrehozása. Az örökösöket eredetileg a koronázás után fogadták el jogos és teljes királyi jogkörrel rendelkezõ uralkodóknak. A Lits de Justice szertartása azonban különleges jelentõséget nyert XIII. Lajos utódlása során. A Lits de Justice egyfajta királyi törvényhozó szervnek számított. A monarcha elsõ megjelenése gyûlésükön jogos uralmának megerõsítését jelentette. XIII. Lajos azonban már apjának, IV. Henriknek a temetése, illetve saját koronázása elõtt részt vett az ülésen. Az ifjú király ekkor a halott uralkodó képmását jelenítette meg, ezzel álcázva a halál és az utódlás közti idõszak tényét.44 Ez a rituális újítás a francia monarchikus utódlás ideológiájának megváltozását hozta magával. Lajos azonnali trónra lépése csakis a dinasztikus folytonosságon alapulhatott, melyet a soha meg nem szûnõ családi vérvonalról tett kijelentés erõsített meg. Apa és fiú egysége biogenetikus utódlást eredményezett. Ezáltal a dinasztikus örökség felváltotta az elvont fenség folytonosságát. Ettõl a pillanattól kezdve a Lits de Justice a születési jogon alapuló királyságot jelképezte, míg a koronázás szertartása az egyes királyt a királyság emberfölötti eszméjével egyesítõ eszközzé alakult át.45

A politikai test metaforája, mint a folytonosság létrehozásának eszköze, nem tûnt el XVI. Lajos lefejezése után sem. Antoine de Baecque írta meg a francia forradalomnak mint az államtest egyik rendszerrõl a másikra való átszállásának a lenyûgözõ történetét.46 A király testét, mint a politikai test megtestesülését, felváltotta a polgárok teste. A királyi politikai testet egyetlen testként képzelték el, melyet egyik király örökölt a másiktól, megtestesítve ezzel az állam folyamatosságát. Az átalakulás elsõ lépése a király politikai testének megsemmisítõ veresége volt. A XVI. Lajos impotenciájáról szóló mesék a királyi politikai testnek arra való képtelenségét jelképezték, hogy biztosítsa az állam folytonosságát. Az uralkodó testi fogyatékosságát a Bourbonokhoz erõsen kötõdõ királyi termékenység képzetével állították szembe. A Bourbon dinasztiában az elsõ éjszaka és az utódok születése alapvetõen nyilvános események voltak a királyi termékenység demonstrálása céljából. XVI. Lajos képe, mely egy olyan királyt ábrázolt, aki képtelen volt biztosítani az államtest folytonosságát, az örökös monarchia e megtermékenyítõ funkciója ellenében született meg.
Az impotens király képe 1789-ben bukkant föl újra, ezúttal politikai érvelésekben. A forradalmárok saját önképüket a gyenge királyi test ellentételezéseként alkották meg: miközben a hazafiak az uralkodót betegnek, és ebbõl eredõen felszarvazott férjnek ábrázolták, önmagukat az egészséges „herkulesi üzekedõ” kifejezéssel illették. A Bourbonok termékenysége ezáltal semmivé lett, hogy szerepét átvegyék a hazafiak, akik egyedül maradtak képesek arra, hogy létrehozzák az új politikai testet. A király politikai teste 1792-ben szenvedett végleges vereséget. A nemzetgyûlés Lajos 1791-i betegsége során részletes napi jelentéseket kapott az uralkodó testi állapotáról, ami hamarosan nevetség tárgyává tette, mint haszontalan nyomorékot. Lajos szökése és varennes-i letartóztatása után a monarcha képe kövér és impotens disznóvá változott át, akit szörnyeteg felesége, Marie Antoinette irányított. Mindezek oda vezettek, hogy kivégzése idején a király már nem volt alkalmas arra, hogy megjelenítse a francia nemzet politikai testét.

A monarchikus Franciaország testszerû ábrázolásai lehetõvé tették Sieyès abbé számára, hogy az 1789-i törést, mint az elöregedett politikai test antiszociális betegségeinek meggyógyítására irányuló próbálkozást fesse le. A rendi gyûlés összehívása után a politikai elemzõk azzal érveltek, hogy a francia állam a királytól függetlennek tekintendõ. Az állam teste leromlott és megbetegedett. A reformerek ezért olyan orvosokként határozták meg magukat, akik a kórkép felállítása után helyes alkotmánnyal (Az eredeti szöveg is
a constitution testi és jogi kettõs értelmére játszik rá, ami a 19. századi magyar nyelvnek is még sajátja volt. Az alkotmány szó eredetileg ugyanis valakinek a fizikai felépítésére utalt, és innen került jelentésátvitellel a jogi nyelvezetbe az állam szerkezetének leírásaként.) látja el a beteget. Siey
ès teljes újjászületést helyezett kilátásba az állampolgárok hatalmas testének megalkotásával. A cél elérése érdekében az államtest hagyományos metaforáját a test új biológiai elméletével állította szembe. Míg a hagyományos orvosi tudás a testet különbözõ tagok kapcsolatának és a fej által irányítottnak képzelte el, az új vitalista felfogás az életet a vér áramlásához kötötte. A reformerek a politikai testet is ez alapján a tudás alapján festették le, és azzal érveltek, hogy a harmadik rend a társadalmi test vitális része, melyhez a többiek csupán hozzákapcsolódtak. Következésképpen a harmadik rend képes magába olvasztani az összes többi társadalmi csoportot, illetve képes egyetlen testbe foglalni õket, beleértve az állam funkcióit is. Az állampolgárok egységes és hatalmas teste tehát megfelel az egészséges államtest iránti összes elvárásnak. Ezt a sajátos képet, a folytonosan változó képviselõkbõl álló nemzetgyûlés létrehozásával, átvitték a politika birodalmára is. Ennek értelmében a nemzetgyûlés egyharmadát érintetlenül hagyták a választások, és csak kétharmadukat váltották föl új tagok. Ez a rendszer a politikai test örökkévalóságát és állandó újjászületését eredményezte. Az állampolgárok monumentális testét a Nemzeti Föderáció teremtette meg, melyet egy teljes mértékben összekapcsolt organizmushoz hasonlóan képzeltek el.

A Panteonra vésett nevek jelentésüket tulajdonnevek egész sorával összehasonlítva nyerték. A tulajdonnevek által megtestesített személyes cselekedetek egymást követték, tettek folyamatos áramát alakítva ki. A forradalmárok egymás nyomába léptek, a forradalom pedig permanens volt. A tulajdonneveket használó kijelentések alkalmasak arra, hogy identitásokat fogalmazzanak meg. Bizonyos cselekedet elkövetõi meghatározhatók, ugyanakkor a tettek maguk azonosítják a kérdéses cselekvõt. Egyszerûbben fogalmazva tulajdonnevek segítségével azt lehetséges elmondani, hogy ki hajtott végre valamely cselekvést. A tulajdonnevek által hordozott önazonosság azonban rendszerint önkényesen meghatározott. Jelentése a felhasználótól vagy felhasználók csoportjától függ, azaz az identitás
a kontextuson múlik. A Panteon elõtti hat oszlopon és az urnacsarnokban lévõ halottak neveit idõrend szerinti csoportokba rendezték el. A csoportok célja a magyar kapcsolódású munkásmozgalom különbözõ korszakainak kronologikus megjelenítése volt. Bár a pilonok a neveken kívül nem tartalmaztak feliratokat, az emlékmû terve közelebbrõl is meghatározta az egyes történelmi korszakokat.47
Az elsõ nyolc személy a magyar munkásmozgalom úttörõjének számított, a következõ nyolcat pedig a Nagy Októberi Szocialista Forradalom harcosának keresztelték el. Õket a Tanácsköztársaság 29 kiemelkedõ alakja követte, a következõ 42 név pedig az illegális kommunista pártot képviselte. A két háború közti földalatti mozgalom aktivistáiban a dokumentum a munkásmozgalom fasizmus elleni harcának hõseit látta. Tizenöt férfit soroltak egy további külön csoportba, mint a magyar munkásmozgalom fasizmus elleni fegyveres harcának kiemelkedõ hõseit. Hasonlóképpen hat név képviselte a nemzetközi munkásmozgalom fasizmus ellenes küzdelmének magyar hõseit. A sort az 1956-os ellenforradalom elleni harc mártírjai és a szocialista Magyarország munkásmozgalmának nagy halottai zárták. Rév István is – hasonlóképpen – amellett érvel, hogy egy egyszer meghatározott tulajdonnév szükségképpen viszonyba kerül más nevekkel. Következtetését arra a tényre alapozza, hogy Kádár János, az MSZMP fõtitkára 1956 után egyszer sem ejtette ki Nagy Imrének – akit gyakorlatilag õ végeztetett ki –, a forradalom miniszterelnökének a nevét. Rév magyarázata szerint ez az új kommunista uralom logikus folyománya volt. Hiszen ha Kádár megemlítette volna Nagy nevét, az azonnal kapcsolatot teremtett volna kettõjük neve között. Kádár neve egyetlen dolgot jelenthetett volna: Nagy Imre hóhéra.48 Végeredményben nyilvánvaló, hogy a tulajdonnevek által hordozott identitás a vele kapcsolatban lévõ egyéb nevek csoportjától függ. Kádár nagyon különbözõ dolgokat jelentett Nagy Imrével párban, mint másféle nevekkel összefüggésben. A Panteon a történelem megszemélyesített formáját tulajdonnevekhez kötve idézte föl. A személynevek azonban nem egyedül, elszigetelve álltak: az egyes kommunisták megszakítatlan sora a Panteonban a kommunizmus örökkévalóságát teremtette meg. A síremlékmû névsora így arra a meggyõzõdésre utalt, mely szerint a kommunisták mint egyének meghalhattak, de a Kommunizmus soha.

A nagy kommunista halottak emlékmûve létrehozta a materiális kontinuitás érzetét. A Munkásmozgalmi Panteon megteremtõi a középkori politikai teológiához hasonlóan látták a kommunizmus természetét is. A halott kommunisták testeinek töretlen vonulata
a kommunizmus halhatatlanságát jelenítette meg. Az igazi testek jelenléte azonban arra világított rá, hogy az egyes kommunisták valamiképpen egy személyek fölötti létezõ részei voltak. A kommunizmus örökkévaló volt, hiszen az egymást követõ egyének mindig örökölték az eszmét. Egy pusztán neveket tartalmazó egyszerû emlékmû nem lehetett volna kielégítõ: valódi testekre és igazi temetkezési helyre volt szükség ahhoz, hogy a kommunizmust idõben élõ tagok által alkotott idõtlen testként lehessen érzékelni. A síremlék célja nem az volt, hogy egy meghatározott eseményre emlékeztessen, amely új jelentést adhat
a történelemnek. Éppen ellenkezõleg, arra volt hivatva, hogy egyetlen pillantás alatt láthatóvá tegye egy testület örökkévalóságát. A holttestek a kommunizmus misztikus testét teremtették meg, amely egyes tagjai halandósága ellenére mint testület halhatatlan volt.
A Panteon ezáltal Corpus Communismi Mysticumot hozott létre, melynek folyamatos léte teljes mértékben független volt az egyéni tulajdonságoktól és tagjai tetteitõl. Avató beszédében Kiss Károly világosan kifejtette ezt az elképzelést: „S ha hibáztunk, ha megtorpantunk, nem a párt tévedett; mi, az egyes emberek bizonyultunk gyarlóknak.”49
A közös test gondolatát érzékletesen írta le az az újságcikk, mely egy államvédelmi tiszt a budapesti pártbizottság ostroma után történt meglincselését elevenítette föl: „A Szív olyan férfi kebelében dobogott, aki egész életét a munkások ügyének szentelte. A Szív szeretett és gyûlölt, kinek-kinek érdeme szerint mérte ki a jussát. Szerette az életet, a becsületes embereket, azokat, akik 12 esztendõvel ezelõtt végre levetették nyakukról az igát. S gyûlölte azokat, akik ezt az igát a nép nyakára rakták, a halált s hordozóit. Ezt a Szívet 1956. október 30-án kiszakították a testbõl. Utolsó pillanataiban is a párt ügyéért dobogott, másokért szenvedett.” Az ezután következõ bekezdések az egyik elkövetõvel készített beszélgetést tartalmazták. A szerzõ következtetése szerint a gyilkosok nem értették, miért nem áll bosszút a párt: „Hogyan is értené meg, hogy a Szív, amelyet társaival együtt kitépett, most is tovább dobog. Ott él mindazokban, akik ismét felvették a zászlót, amelyet a mártírok vére festett pirosra.”50 A pártnak nem volt miért bosszút állnia: bár érték veszteségek, életének folytonossága nem szenvedett törést.

A változások ellenében is fennmaradó folytonos azonosság eszméjét a politikai halottkultusz teszi valósággá. Reinhart Koselleck rámutatott, hogy a halottkultusz mindig vallásos elemek alkalmazásával járt együtt. Pontosabban a kultusz során vallásos és politikai összetevõk hatották át egymást. Vallásosként a másvilágról nyert misztikus tudást, politikaiként pedig a társadalom felépítésérõl vallott nézeteket érti a német történész. Ez a fajta politikai halottkultusz nem a kommunizmus találmánya volt, valójában századokkal korábban, dinasztikus elõdjének kisajátítása nyomán vált a modernitás kultúrájának megkerülhetetlen részévé.51 A 11. és 12. században a királyi dinasztiák sorra létrehozták saját temetkezési helyeiket. Királyi és királynõi sírok követték egymást a franciaországi Saint Denis-ben és az angliai Westminster Abbey-ben is. A közép-európai uralkodó dinasztiák is megteremtették saját magánhasználatú szentélyeiket. Az Árpád-házi királyok a székesfehérvári bazilikába temetkeztek. A középkori Csehország Pøemysl királyai a prágai Szent Vitus székesegyházban teremtették meg dinasztikus temetkezõhelyüket, míg a lengyel Piast-ház a krakkói Szent Vencelnek szentelt katedrálist használta erre a célra.52 Ezek az uralkodói alapítások nyilvánvalóan a királyi hatalom folytonosságát jelképezték. Ezen kívül azonban szembeszökõen látványossá tették a király két testének eszméjét. Egyrészrõl
a király természetes teste a sírban pihent, látványos bizonyítékot szolgáltatva ezáltal a Királyság valóságos létezésére, hiszen a látogatók valódi uralkodók valódi sírjait láthatták, érezhették és érinthették meg. Másrészrõl viszont az egymást követõ királyok holttestének segítségével a síremlékek az uralkodói hatalom folytonosságát és örökkévalóságát teremtették meg. Habár a királyok természetes teste halott volt, azaz halandó – ám éppen ezáltal valódi is –, a királyság soha nem szûnt meg létezni. A királynak mint korporációnak az örökéletûségét a fenség fogalma teremtette meg. A dignitast személyek feletti halhatatlan személyiségnek képzelték el, aki az egyedi királyokat felruházta saját tulajdonságaival. Dignitas non moritur – a fenség soha nem pusztult el, bár az egyes uralkodók bármikor meghalhattak. Az egyes monarchák – bármilyen jellemek is voltak – idõrõl idõre megörökölték ezt a halhatatlan létezõt minden jellemzõjével együtt. Örökkévaló örökségükön keresztül egy misztikus – és rejtélyes – emberfölötti test részeivé váltak. A misztikus test örökéletû volt, bár egyes tagjai, beleértve a fejet is, alkalmanként más egyénekkel felválthatók voltak. Egy idõben mindössze egy élõ személy viselhette a fenséget, õt azonban egy kollektív faj megtestesítõjeként fogták föl. Mindez a korporatív egyedüliség fogalmának létrejöttét eredményezte, amely azt jelentette, hogy bár a király mint egyén öltötte magára a fenséget, ugyanakkor õ maga volt a Fenség fajának egyetlen élõ képviselõje is, azaz maga a faj. Az egyedi király a Király, egy kollektív halhatatlan test aktualizációja volt. A középkori felfogást a fõnix legendája fejezte ki a legpontosabban. A mesék szerint egy idõben csak egy élõ fõnixmadár lehetett a Földön. Amikor ez a példány tûzben égve elpusztult, hamvaiból azonnal életre kelt az új fõnix. Habár az egyes fõnixmadarak halandók voltak, a faj maga az utódlás jogán halhatatlan. Az egyes fõnixek minden esetben sajátos kettõséget testesítettek meg, hiszen egyszerre voltak közönséges tagjai egy fajnak, és egyetlen élõ példányként maga a faj is, egyszerre voltak valódi fõnixek és a fõnixszerûség aktualizációi.53
A temetési szertartásokat szintén úgy tervezték, hogy megbirkózzanak az egyik uralkodó halála és utódjának koronázása között eltelõ rövid interregnummal. A szakadást átívelõ eszköz
a királyi halotti képmás volt, amely a halott király élõ testét helyettesítette. A szertartás során két test volt jelen: egy halandó, illetve egy örökké élõ, mely a halhatatlan királyi fenséget jelképezte.54

Az identitás folytonossága abban az esetben látszik valóságosnak, ha a materiális kontinuitás képzete kapcsolódik hozzá. Bár az örökkévaló létezés fogalmát létre lehet hozni tisztán intellektuális eszközökkel, társadalmi tapasztalatként addig nem létezhet, amíg nem testesül meg látható anyagi formában. A dinasztikus temetkezések abból a kulturális környezetbõl erednek, melynek egyik jellegzetes megnyilvánulása a feltámadásról folytatott 13. századi vita is. A 13. század nagy skolasztikusai – Nagy Albert, Aquinói Tamás és Giles of Rome – tagadták, hogy a test lenne a személyiség megfelelõje. Ehelyett azzal érveltek, hogy a személyiség pszichoszomatikus egészet alkot, melyben a döntõ szerepet a lélek játssza. Valójában a lélek egymaga képes az önazonosságot biztosítani, hiszen hordozza
a személyiség minden jegyét, melyeket a test csupán anyagi formában fejez ki. A lélek képes egymagában is létezni, és rendelkezik saját egyedi teste újraalkotásának képességével is. Ezek a teológusok tehát a feltámadást bizonyos értelemben második születésként értelmezték, melyet az anyagi folytonosságban beálló szakadás elõz meg. Véleményük szerint
a test és a lélek szétválik a halál órájában, és a holttestnek a személyiséghez semmi köze sincs. Az Utolsó Ítéletkor Isten másik testet teremt, mely tulajdonságait tekintve teljes mértékben azonos az elõzõvel, de nem az anyagi értelemben, hiszen Isten akár nagyon különbözõ anyagot is felhasználhat az új létrehozásához. Így az én folytonossága szellemi és nem anyagi értelmû volt. Mivel ez az érvelés ellentmondásmentesen volt képes megoldani az azonosság problémáját, meglepõ az a tény, hogy a szerzõk mindegyike, és különösen Aquinói Tamás, azt állították, hogy a lélek tökéletesedése igényli a testet. A skolasztikusok, akik általában véve elvetették a testi feltámadás gondolatát, ennél a pontnál meghátráltak. 1277-ben Párizsban az egyház maga is elítélte a tiszta szellemi folytonosságra vonatkozó javaslatokat. A klerikális elit kinyilatkoztatta a földi test visszatérését, az anyagi folytonosság mellett téve hitet. Igen valószínû, hogy a testületet erre a döntésre a korabeli vallásos és kegyes gyakorlat késztette. A szellemi azonosság tétele azzal a következménnyel járt volna, hogy a sírokban lévõ holttestek és az ereklyetartókban tárolt ereklyék nem támadtak volna fel, és ez aláásta volna a mártírok kultuszát is.

Az 1300 körüli évek a test iránti megnövekedett odaadásról tanúskodtak: a halál okának megállapítása céljából tudományos érdeklõdés támadt a testek felnyitása és vizsgálata iránt, és nagy lelkesedéssel gyakorolták a holttestek különbözõ célú feldarabolását is.
A temetkezési szokások eltérõ voltuk ellenére megegyeztek abban, hogy a holttestet érintõ eseményeket a személyiségre vonatkozónak tartották. A szentek és mártírok testének darabjait úgy kezelték, mint a teljes személyiség hordozóit, és ez a szokás a laikusok temetésére is hatással volt. A holttestet vagy balzsamozták, hogy megõrizzék a személy bontatlan egységét, vagy feldarabolták, hiszen minden részecske képes volt kifejezésre juttatni a személyiség teljességét, a test feltámadásába vetett hit pedig biztosította, hogy egyetlen darab sem veszhet el. A testet a személytõl elválaszthatatlannak tartották, és a 13. század végi teológia fõ iránya a feltámadást a fölkelt test és a lélek újraegyesüléseként határozta meg. Ebbõl a középkori felfogásból ered az a tény, hogy a nyugati kultúrában a test az én alapvetõ hordozójává vált. Modern regények és filmek az identitás problémáját rendszeresen
a testi azonosság képein keresztül közelítették meg. Dr. Jekyll és Mr. Hyde története egy egész mûfajt indított útjára, amely az én fogalmát a személyes testek eltûnésének, megváltozásának vagy elcserélésének esetein keresztül világítja meg. A szervátültetés modern tudományos gyakorlatának dilemmái szintén a testi folytonosság fontosságát tükrözik. Általában véve a nyugati gondolkodás alapvetõen egyetértett és ma is egyetért abban, hogy anyagi folytonosság híján az azonosság nem maradhat fenn.55

A kommunista rendszerek a testi folytonosság európai hagyományából kiindulva teremtették újra a politikai test képzetét. Hozzávetõleg a magyarországi munkásmogalmi sír-együttes építésével egy idõben a történelem hasonló kõbe formázott megjelenítéseit leplezték le a Szovjetunióban is. A leningrádi Örök Tüzet, amely az 1917-es forradalom mártírjait tette halhatatlanná, 1967. május 9-én, a gyõzelem napján átszállították a Pisszkareszkoje temetõbe, ahol a második világháború halottjai nyugodtak. Ez a jelképes tett folytonosságot sugallt 1917 októbere és a világháború harcosai között. Mindez sokkal hangsúlyosabb módon fejezõdött ki, amikor az Örök Tûz 1967. május 8-án megérkezett Moszkvába az Ismeretlen Katona emlékmûvéhez. A szertartás azt sejtette, hogy a két küzdelem katonái általában véve ugyanazért a célért harcoltak, sõt mi több, egyetlen örökkévaló sereget alkotnak. N. G. Jegoricsov, a SZKP Moszkvai Bizottságának elsõ titkára világosan kifejtette ezt a gondolatot avató beszédében: „Mindez olyan, mintha a forradalom és a Nagy Honvédõ Háború katonáinak sorai egyetlen halhatatlan hadsorrá váltak volna, melyet az örökké élõ elesettek halhatatlan becsülete által hordozott dicsõséges Örök Tûz fénye világít be.”56 A Nagy Honvédõ Háború egyik jellegzetes emlékmûve az orosz történelem teljes folyamatát jelenítette meg, e folyamatot a haza függetlenségéért vívott folytonos harcként értelmezve. Az 1967 októberében leleplezett, Orosz Anyácskát megtestesítõ volgográdi emlékmû leplekbe öltözött, hatalmas, kivont kardú, mezítlábas nõi alakot formáz. A kapcsolatot az orosz katonai hagyományok és a világháború között, melyet az emlékmû is ábrázolt, maga Sztálin alapozta meg egy 1941. november 7-én elhangzott rádióbeszédében: „Ösztönözzön titeket nagy hõseink bátor alakja”,57 Nyevszkijé, aki a Német Lovagrend elleni csatában gyõzedelmeskedett, Donszkojé, aki a tatárokat gyõzte le, Szuvorové, Nagy Katalin híres tábornokáé és Kutuzové, Napóleon gyõztes ellenfeléé. Magyarországon is készültek a második világháborúról hasonló megjelenítések, így például Veszprémben, ahol a háborús emlékmûvön idõrendben sorakoztak a történelmi szabadságharcok katonái (Dózsa vezette parasztfelkelõ, kuruc, 1848-as honvéd) a szovjet Vörös Hadsereg harcosának vezetésével.

A kommunizmus halhatatlansága maga után vonta, hogy a misztikus testben a párt élõ tagjai is benne foglaltattak. Ez a felfogás folytonosságot teremtett a múlt és a jelen kommunistái között. Ebben az értelemben a Panteon a halott és az élõ párttagok között közvetített. A Titkárság 1957. augusztus 9-i eredeti döntésében az emlékmû 1958. november 20-i, a KMP megalapításának negyvenedik évfordulóján történõ felavatása mellett határozott, ami a folytonosság világos jelzése volt.58 A síremlék hasonló funkciót töltött be, mint a szentek sírjai a korai kereszténységben. A szentek sírjainál Ég és Föld találkozását érzékelték: a szentek lelke a felhõk fölött tartózkodott, míg testük a föld alatt pihent. Az Istenhez közel álló szentek közte és az emberek között közvetítettek. A sírt a szent földi tartózkodási helyeként értelmezték, ezért a különleges halottak nyughelyei a Mennyel való kommunikáció csatornái lettek. A kulturális antropológia is megerõsíti, hogy a törzsi kultúrák a halottakat általában két világgal – az anyagival és a szellemivel – hozták kapcsolatba. Kettõs természetüknek megfelelõen képesnek vélték õket arra, hogy közvetítsenek
a halott õsök és a közösség élõ tagjai között. A középkori germán hagyományban az uralom folytonosságát alkalmanként a halott elõd sírjának meglátogatása biztosította. Belépni elõzõ királyok sírjába a másvilágra való átlépéshez és a halott uralkodóval való találkozáshoz vezetett, míg kardjának elhozatala azt jelentette, hogy a látogató a sír tulajdonosának utódjaként tér vissza a földi világba. A hatalom másvilági öröklése folytonosságot teremtett halottak és élõk között.59
A Kommunizmus testületi léte, melyet az élõk és halottak közti folytonosság hozott létre, elvont történeti folytonosságot eredményezett. A kommunizmust mint lényegileg örök eszmét gondolták el, melynek a különbözõ politikai vagy társadalmi rendszerek csupán olyan idõleges anyagi megtestesülései lehettek, amelyek nem befolyásolták legmélyebb lényegét.

Az a tény, hogy a Panteon a kommunizmus misztikus testét teremtette meg, jól rávilágít az anyagi formában való megjelenítés okára. A corpus mysticum kétségkívül a valóság olyan része, amelynek önmaga reprezentációin kívül nincs más eredete. A politikai test nem létezett máshol, mint anyagi megjelenéseiben. Mindezt figyelembe véve a Panteon mint a misztikus test reprezentációja valóságosabb volt, mint az, amit reprezentált, azaz
a politikai test elvont fogalma. Bizonyos szempontból a Panteont ahhoz hasonlóan fogták föl, ahogyan a képrombolók látták Isten képmásait. E mozgalom tagjai attól tartottak, hogy a hívõk Isten jelenlétét kizárólagosan megjelenítéseiben fedezik majd föl. Felismerték a képmások arra való képességét, hogy valósabbá váljanak, mint Isten maga. A képrombolók azért utasították el Isten megjelenítéseit, mert aggodalommal figyelték képekkel való behelyettesítését és fölcserélését, azaz azt a lehetõséget, hogy csupán szoborként vagy festményként létezzen.60
A Panteon éppen annak a körülménynek köszönhette létét, amelynek következtében a képromboló mozgalom elvetette Isten képmásait: az újkori emlékmûvek anyagi valóságukban nem létezõ fogalmak kiállítására törekszenek. Az emlékmûvek célja a megjelenítés, nem a meggyõzés. A Panteon által bemutatott történeti értelmezés ugyancsak a kommunizmus bizonyos jellegzetességeit fejezte ki, megteremtve ezzel az identitás megfogalmazásának lehetõségét. Másképpen szólva, az emlékmû elmondta, hogy milyen a kommunizmus. Ezen a ponton válik világossá a Panteonnak a hatalom mûködtetésében betöltött fontossága. Nem lett volna lehetséges identitást megállapítani az emlékmû és képi vagy szóbeli társainak megalkotása nélkül. Továbbmenve, amennyiben a síremléket más módon építették volna föl, más típusú identitást határozott volna meg. Elõzõleg nem létezett olyan önazonosság, amelyet aztán meg lehetett volna jeleníteni. Az emlékmûvek nem pusztán bemutatják az identitásokat, valójában a reprezentáción keresztül megteremtik ezeket. Nem létezik identitás megjelenítés nélkül. Ezt a sajátos fogalmat F. R. Ankersmit a reprezentáció behelyettesítéses elméletének nevezi. A behelyettesítéses elmélet amellett érvel, hogy a megjelenítés a megjelenített dolog helyettesítõje a kettõ azonossága folytán. Azonban a reprezentáció folyamata nélkül nem jöhet létre azonosság, hiszen egy pár meglétét követelõ létezõ nem születhet meg csupán egyikük jelenléte által. Az azonosság a megjelenítésen keresztül jön létre, a kettõ ugyanabban a pillanatban teremtõdik.61 A megjelenített identitása nem érzékelhetõ, amíg a megjelenítés el nem készül. A Panteonban lévõ holttestek két történeti folytonosságot jelenítettek meg. Egyrészt megalapozták a forradalom folytonosságát a halottak forradalmi tetteit hangsúlyozva. Másrészt az ellenforradalmi akadályokat sejtetve ennek állandó jelenlétét sugallták.

A síremlékmû ezt a folytonos és örökéletû identitást tette valóságossá. A monumentum képes volt valódi, kézzelfogható és egyedi életek megjelenítésére, melyek világos példáit nyújtották az elvont történeti értelmezésnek. A történelem megszemélyesítése valóságot képezett a múlt általános értelmû elképzelésébõl. A történelem és a személyes múlt kapcsolatát hangsúlyozták például Major Frigyes halála alkalmából is: „Az évszázad nagy eseményei és az õ sorsa, pályafutása, elválaszthatatlanok egymástól.”62 Életrajzát a nemzetközi kommunista mozgalom sajátos mikro-történeteként is olvashatjuk. Életének elsõ jelentõs eseménye az volt, amikor 1919-ben a Vörös Hadsereg századosa lett. A Tanácsköztársaság bukása után Major az ország elhagyására kényszerült, ezért Franciaországba távozott, ahol a bányászok között szervezkedett. Életének következõ állomását Spanyolország jelentette, ahol a köztársaság védelmében harcolt. Franco gyõzelme után Algériában, francia fogságban folytatta tevékenységét. A háborúban Hitler ellen harcolt a brit és amerikai hadseregek katonájaként, majd csatlakozott az olasz partizánokhoz. Magyarországra 1946-ban tért haza. A kommunista párt napilapjánál helyezkedett el. 1949-ben Rajkkal együtt letartóztatták, és 1956-ban épp idõben szabadult, hogy csatlakozhasson az ellenforradalmárok ellen harcoló kommunista fegyveresekhez.63 Major 1919 és 1956 közötti folyamatos tevékenységét a kommunista mozgalomban azért hangsúlyozták, hogy a kommunizmus töretlen történetét lehessen megjeleníteni a Tanácsköztársaság és a „munkáshatalomnak” az 1956-os ellenforradalom utáni helyreállítása között. Az 1919 után kezdõdött életrajzok is az eszme halhatatlanságát példázták. Kossa István élettörténete például azt mutatta be, hogyan adott a munkásosztály új harcosokat az elsõ proletárdiktatúra bukása után. A róla szóló cikkek azt hangsúlyozták, hogy a férfi szegény parasztcsaládból származott, és megemlítették, hogy édesapja elszegényedett napszámos volt, minek következtében a máskülönben értelmes fiú nem járhatott egyetemre. Ezért aztán a munkásosztály tagjainak sorába lépett: villamoskalauzként dolgozott a fõvárosban. Kossa a közlekedési vállalat munkásai között ismerkedett meg a kommunista tanokkal, késõbb csatlakozott az illegális párthoz, és szintén illegálisan megszervezte a villamosvállalat dolgozóinak szakszervezetét. „Amikor a harcos baloldali villamos szövetség ellen rendõrségi hajsza indult, õ is illegalitásba kényszerült.” 1933-ban letartóztatták. „Alig szabadult, máris ott volt az elõre törõ nyilasok ellen szervezkedõ munkások elsõ soraiban.” „A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt õt állította a szakszervezeti mozgalom élére.” „Az 1956-os ellenforradalom idején is élvonalban küzdött a munkásosztály és a nép ellenségeivel szemben, és a november 4-én megalakult forradalmi munkás-paraszt kormány pénzügyminisztere lett.”64

A többek között a Panteon által megteremtett elvont folytonosság 1956 után nagy gyakorlati jelentõségre tett szert. Az a történeti megjelenítés, mely a cselekvõ erõk lényegének az egyes idõszakokban meglévõ különbözõ aktuális formái ellenében is fennálló folytonosságából született, nélkülözhetetlenül szükséges volt a hatalom gyakorlásához. Az új kommunista párt önmegjelenítésének 1956 utáni elsõrangú problémáját a kontinuitás gondja jelentette. Egyrészrõl a párt kétségtelenné tette, hogy önmagát az elõzõ kommunista rendszer utódjának tartja. 1956 ellenforradalommá minõsítésével a Kádár-rendszer restaurációként jelenítette meg önmagát. Az MSZMP magának követelte a jogot az 1945-ös átmenet örökségére: „Pártunk utolsó 3 évébe elválaszthatatlanul beletartozik mindaz, amit a párt a magyar munkásosztály forradalmi vezetése és öntudatosítása, kommunisták tíz és százezreinek nevelése, az egész magyar dolgozó nép öntudatra ébresztésének, anyagi és szellemi felemelésének, a nagybirtokos és nagytõkés reakció különféle lepelbe bújt osztagainak leleplezése és szétverése, a magyar nép demokratikus és szocialista vívmányainak megteremtése, fejlesztése és megszilárdítása terén az utolsó másfél évtizedben elvégzett.”65 Ez a megállapítás a Központi Bizottságnak az 1959-es pártkongresszusra készített beszámolójából származik. A következõ bekezdésekben a dokumentum kifejtette, hogy: „Egységes folyamatnak kell felfognunk pártunk és a népi demokrácia fejlõdését a felszabadulás óta, valljuk és hirdetjük is, hogy pártunknak az utolsó években elért sikerei azokra az eredményekre épülnek, amelyeket az 1956-ot megelõzõ több mint egy évtized alatt kivívtunk, valljuk pártunk harcainak folytonosságát, azokat a harcokét, amelyekben a nemzet haladó erõinek élén, élve a Szovjetuniónak a fasizmus felett aratott és hazánkat is felszabadító gyõzelmével – sikerrel vittük diadalra a népi demokratikus forradalmat, gyors ütemben, a reakciós erõkkel szembeni harcban valósítottuk meg az ország újjáépítését, a föld felosztását, állami és társadalmi életünk demokratikus átalakítását, s a dolgozó tömegek döntõ többségét megnyerve békés úton vittük végbe a proletárdiktatúra megteremtését, s a szocialista építés megkezdését hazánkban.”66

Másrészt Kádár kommunista pártjának távolságot kellett tartania elõdje terrorjától: „Az MDP vezetõsége azonban a szocializmus építése közben sok olyan hibát is követett el, amelyek akadályozták a proletárhatalom erõsödését, hátráltatták a szocialista építést, gyengítették társadalmi bázisát.”67 A beszámoló a párt elõzõ vezetõjének, Rákosi Mátyásnak is hibákat tulajdonított. A korábbi fõtitkárt szektássággal és a hibák határozott kijavításának akadályozásával vádolták. Az elõzõ vezetést az új párt kollektíve elítélte: „A párt régi vezetésének súlyos hibája, hogy az elvi harcot felcserélte az elvtelen taktikázással és
a pusztán adminisztratív rendszabályok kombinálásával.”68
A korábbi vezetés szektássága, határozatlansága és lassúsága lehetetlenné tette a problémák megoldását, melynek útját az SZKP huszadik kongresszusa mutatta meg.

A párt azonossága, mely tagjai egyéni tettei ellenére is mindig ugyanaz maradt, képes volt megoldani a kontinuitás és diszkontinuitás dilemmáját. Az új kommunista párt megtalálta annak módját, hogyan õrizheti meg folytonosságát töretlenül anélkül, hogy ezzel magára venné annak terhét, hogy azonosulnia kelljen elõdje népszerûtlen elnyomó intézkedéseivel. A Corpus Communismi Mysticum örökéletû volt idõleges megtestesüléseinek eltérõ jellemzõi ellenére. A kommunizmus folytonossága töretlen maradt, miközben egyedi örököseinek bizonyos tetteit és hozzáállását kizárták a hagyományból. A szöveg a rossz döntéseket minden esetben egyéni szereplõknek tulajdonította, például a vezetésnek vagy személyeknek, így többek között Rákosinak. A helyes lépéseket ellenben a párt személytelen egysége hajtotta végre. Bár egyének követhettek el hibákat, a „párt” mindig képes volt ezeket kijavítani: „A párt ezeket a hibákat 1953 júniusában nyíltan feltárta, és feladatul tûzte ki kijavításukat… Ezek a határozatok alapjában helyesek voltak, a kétfrontos harcot tûzték ki feladatul, s alkalmasak lettek volna, hogy pozitív változást hozzanak a párt és az ország életében.”69 A kommunista pártot mindig lényegével, azaz a helyes forradalmi központ szerepével azonosnak érezték. Kommunista szempontból a párt mint egy örökéletû eszme megtestesülése sohasem szûnt meg létezni. Bár az 1956 elõtti kommunista szervezet feloszlott, és az MSZMP lényegében új alapítás volt, a kettõ közötti idõszakot a következõképpen jellemezte a párt múltbeli tevékenységérõl beszámoló irat: „Ezt az idõszakot
a pártegység összekovácsolása jellemzi.” A dokumentumnak sikerült elkerülnie a diszkontinuitás tudomásulvételét egy olyan kifejezés használata segítségével, mely az azonosságot
a különbségek fölébe emelte. A kommunista párt örökkévalóságának tényét a soron következõ kongresszus elnevezése is megvilágította. A vezetés számára magától értetõdõ volt, hogy gyûléseiket a magyarországi kommunista mozgalom megalapításától kezdve számítsák, eltekintve a pártok állandó feloszlásától és újjászervezésétõl. A vezetõk azt hangsúlyozták, hogy az 1959-es kongresszus a párt hetedik találkozója lesz, hiszen léte négy évtizede folytonosnak tekinthetõ: „Éppen a négy évtized számbavételének szükségessége indokolja, hogy kongresszusunkat az MSZMP VII. kongresszusának nevezzük és nem másképpen. Ebben az elnevezésben persze elsõ pillantásra vannak bizonyos ellentmondások. Hiszen ez a kongresszus az 1956. november 1. óta újjászervezõdõ MSZMP-nek tulajdonképpen elsõ és nem hetedik kongresszusa. De ha ezt a kongresszust elsõnek neveznénk, akkor megtagadnánk az MSZMP-nek az egységes és egyetlen magyar munkáspártból, az 1948-ban a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülésébõl létrejött MDP-bõl való származását és eredetét, megtagadnánk azt a meggyõzõdésünket, hogy az MSZMP az MDP nagy tetteinek és forradalmi hagyományainak folytatója és továbbfejlesztõje. De nem nevezhetjük ezt a kongresszust egyszerûen pártunk IV. kongresszusának sem, mert
– bár e kongresszus az MDP 1954-es III. kongresszusára következõ IV. kongresszus –, a magyar forradalmi munkáspárt kongresszusainak, tehát a forradalom mérföldköveinek felsorolását nem kezdhetjük egyedül az MDP-vel – kiragadva az MDP fejlõdését a magyar forradalmi munkáspárt történetének és idõszámításának egészébõl, konkréten a magyar kommunista mozgalom történetébõl. Az MSZMP – Szervezeti Szabályzata szerint is – kommunista párt, amely megalakulásától kezdve folytatta és továbbvitte a kommunista párt politikáját, programját, céljait és eszméit. Az MSZMP a marxizmus-leninizmus, tehát a kommunizmusért való harc pártja, ezért csak a magyar munkásmozgalom valóban forradalmi hagyományainak folytatója, amely megtagadja a magyar munkásmozgalom múltjában mindazt, ami opportunista, reformista vonást jelentett és szembefordul vele. Ezért nem vehetjük számba a mi, forradalmi marxista-leninista pártunk idõszámításánál a régi szociáldemokrata párt kongresszusait (még ha el is ismerjük a szociáldemokrata párt szerepét és jelentõségét a magyar munkásság osztállyá szervezésében és tömegharcainak, valamint tömegszervezeteinek kibontakoztatásában a múlt század második fele óta.) Az MSZMP a szociáldemokrata párttal való egyesülés és az 1956-os ellenforradalom tanulságainak levonása alapján jött létre és szervezõdött a szocializmust építõ magyar népi demokrácia vezetõ, forradalmi tömegpártjává, de az MSZMP gyökerei a magyar kommunista mozgalom múltjába nyúlnak vissza, a magyar kommunista mozgalom elválaszthatatlan része. Azért hívjuk ezt a kongresszust pártunk VII. kongresszusának, mert amióta hazánkban van forradalmi, tehát marxista-leninista munkáspárt – és ez negyven esztendeje van –, azóta Magyarországon a forradalmi munkáspárt küldöttei hetedszer ülnek össze, hogy áttekintsék a megtett utat, elemezzék az elmúlt idõszak tanulságait és megszabják a tennivalókat a legközelebbi idõszakra.”70

Megépíteni a munkásmozgalom nagy halottainak emlékmûvét és megrendezni a temetéseket a hatalomgyakorlás részei voltak. Abban a helyzetben, amikor a kommunista pártnak az identitásalkotás új, nyilvános formáira volt sürgõs szüksége a párt 1956-os katasztrófája után, a Panteon és a reprezentáció más változatainak létrehozása elkerülhetetlen volt. A Panteon és társai azt a sajátos identitásformát biztosították a párt számára, amelyet minden politikai elitcsoport igényel a hatalom gyakorlásának céljából. A síremlékmû által megvalósított Corpus Communismi Mysticum nélkül aligha lett volna lehetséges megalkotni az MSZMP-t mint a kontinuitás és diszkontinuitás sajátosan egyidejû pártját. A Tanácsköztársaság történeti jelentõségének hirtelen felemelkedése nélkül, amely lehetõvé tette a töretlen folytonosság elképzelését elõre és visszamenõlegesen is, viszont nem sikerülhetett volna a kommunizmus misztikus testének megjelenítése.

A hõsi parcellát 1960 végén avatták föl a Kerepesi temetõben. A parcella azoknak az 1956-os felkelés során elesetteknek a sírjait tartalmazta, akik a kommunisták által irányított fegyveres erõk tagjai voltak. A halottakat rangjuk szerint, kör alakba rendezve temették el. A sírhelyet látogatók elõször alighanem Lukács László ezredes középen található sírjára figyeltek föl. A sírkövön lévõ felirat mindössze két évszámból állt: 1919–1956. Aki körbesétált a parcellában, további négy hasonló sírhelyet fedezhetett föl: 1919–1956. Az elesetteket hõsöknek tekintették, olyan személyeknek, akik megtették kötelességüket
a kommunizmus ellenségei ellen harcolva; sõt ennél többet is, hiszen életüket áldozták
a kommunizmus ügyéért. Hõsként való értékelésüket azonban mindössze haláluk ténye biztosította, az, hogy ellenforradalmárok ölték meg õket. Egész életük haláluk fényében nyerte el jelentését. A mártír pusztán halála után válik mártírrá, a halál eseménye nélkül
a mártíromság nem létezik. A mártírhalál hozza létre a mártír életet. A sírkõre vésett felirat a születés és a halál két évszámába sûrített életrajz. A mártír sírkövén lévõ életrajz a mártírhalál tényébõl értelmezhetõ. Habár Lukács ezredes és tiszttársai természetesen politikai szándékosság nélkül születtek 1919-ben, „ellenforradalomban” haltak meg, amely új jelentést biztosított születésük számára is. 1919 a mártíromság kezdetét jelentette. A halottak ezáltal saját testükbe foglalták a történelmet: megtestesítették és megszemélyesítették a történelmi folytonosságot, hiszen a kommunista értelmezés szerint 1919 a kommunista mártíromság kezdete volt, amikor a Tanácsköztársaság bukása után hatalomra kerülõ Horthy-rendszer kivégeztette a kommunista kormányzat több jelentõs alakját.71

A hõsi parcella csak 1960-ra készült el, így felavatása mindössze három héttel a Köztársaság-téri emlékmû átadása után zajlott le. A Titkárság is kézhez vette azt az ünnepségre vonatkozó javaslatot, amely a helyszín esztétikai kivitelézésének modelljét is tartalmazta. Az irat megállapította, hogy a felavatás legmegfelelõbb idõpontja november 4-e lenne.72 1956-ban Kádár János ezen a napon jelentette be rádióbeszédében új kormányának, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak a megalakulását. Ezen a napon szovjet csapatok hatoltak be Budapestre, hogy segítsék Kádárt a kommunista hatalom újjászervezésében. Mindennek ellenére az Adminisztratív Osztály csak szeptember 6-án jelenthette, hogy elkészült a hõsi parcella, így az átadást december 10-ére halasztották.73 Az átadásra vonatkozó javaslat magától értetõdõen állapította meg, hogy az elesettek a kommunista mozgalom mártírjának számítanak. Mivel fegyveres testületek tagjai voltak, emléküket a legmagasabb katonai tiszteletadás övezte. A szertartásra díszõrséget rendeltek ki, és az emlékbeszédet a honvédelmi miniszter mondta. A nézõközönséget a fegyveres testületek tagjai, fontosabb gyárak munkásai és néhány úttörõcsapat képviselõje alkotta. Koszorúkat vártak az MSZMP, a fegyveres erõk és a KISZ szerveitõl. Az eseményrõl közvetítést adtak a televízióban, a rádióban, filmhíradón keresztül és a sajtó útján. Az ily módon megbecsült kommunisták halála forradalmi tettnek számított: a koszorúzási ceremónia alatt a zenekar forradalmi indulókat játszott, míg elõadását az Internacionáléval fejezte be.74

1960. október 30-án a Köztársaság-téren felavatták az ellenforradalom áldozatainak szentelt emlékmûvet. A Köztársaság-téren állt a budapesti pártbizottság székháza, amelyet 1956. október 30-án megostromoltak. A harc végén a felkelõk kivégeztek több elfogott államvédelmi katonát. Az esemény az ellenforradalomról szóló kommunista konstrukció szimbolikus kulcstörténésévé vált. Az emlékmû felavatását hatalmas elõadásként képzelték el. Az errõl szóló javaslat ötvenezer ember részvételét tervezte az átadáson, bár késõbb ezt a számot 500 fõre csökkentették. A beszédeket a kormány és a Politikai Bizottság tagjai tartották. Párt- és kormányszervek koszorúztak együtt a KISZ-szel. Az elõkészületekre nagy figyelmet fordítottak, a javaslat arról sem feledkezett meg, hogy a pártház tetején elhelyezett reflektorok biztosíthatják a legelõnyösebb megvilágítást. Az elesettek felvételt nyertek a forradalmi mártírok kasztjába: az emlékmûvön a következõ felirat volt olvasható: „A magyar dolgozó nép szabadságáért elesett mártírok emlékére”.75 Az emlékmû felirata a kommunizmusnak hívott örrökkévaló létezését sugallta. Az építmény oly mértékben hangsúlyozta ezt a jelentést, hogy végül egyetlen nevet sem véstek föl rá. A Köztársaság téri emlékmû avatásán elhangzott beszéd kifejezõen fogalmazta meg ezt a gondolatot: „A hatalmas emlékmû bronz szobra hûen kifejezi az emlékmû eszmei mondanivalóját: a harcost megölhetik, de az eszme gyõzedelmeskedik.”76

3 Tóth Vilmos: A Kerepesi úti temetõ másfél évszázada. Budapesti Negyed, 1999. 3. sz. 97–103.

4 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) 276/86/ (MDP Agitációs és Propaganda Bizottság) 14

5 MOL 276/54/ (MDP Titkárság) 26

6 MOL 276/86/73

7 MOL 276/86/75

8 MOL 288/7/(MSZMP Titkárság) 3

9 MOL 288/7/11

10 Arnold van Gennep szerint az elválasztás rítusai az átmeneti szertartások részeit alkotják. Az átmenet rítusai három fázisból tevõdnek össze, ezek az elválasztás, a határ és a beavatás szertartásai. van Gennep, A.: Rites of Passage. Chicago, 1960.

11 MOL 288/7/27

12 Rév, István: Parallel Autopsies. Representations, 1995. 1. sz. (a továbbiakban: Rév 1995.) 19–20.

13 Young, James E.: The Texture of Memory. New Haven – London, 1993. (a továbbiakban: Young) 12.

14 MOL 288/7/11

15 MOL 288/5/ (MSZMP Politikai Bizottság) 83

16 MOL 288/5/83

17 MOL 288/5/88

18 MOL 288/22/ (MSZMP Agilitációs és Propaganda Bizottság) 1963/14 és 7/171

19 MOL 288/5/87

20 MOL 288/54/ (MSZMP Grósz Károly titkári iratai) 109

21 MOL 288/5/94

22 MOL 288/5/94, 16.

23 MOL 288/5/94, 17.

24 MOL 288/5/94, 18.

25 MOL 288/5/94, 39.

26 MOL 288/5/94, 44–45.

27 MOL 288/5/115

28 Löwith, Karl: Világtörténelem és üdvtörténet. Budapest, 1996. 235–242.

29 Népszabadság. 1959. március 21.

30 Népszabadság. 1959. március 21.

31 Fogu, Claudio: Fascism and Historic Representation: The 1932 Garibaldian Celebrations. Journal of Contemporary History, 1996. 3. sz. 317–345.

32 MOL 288/5/117; Népszabadság. 1959. március 21.

33 MOL 288/21/ (MSZMP Párt és Tömegszervezetek Osztálya) 1959/6

34 Magyar Rádió Archivuma (a továbbiakban: MRA) Hírek, 1959. március 21. 10 óra; Népszabadság 1959. március 22.

35 Ordas Iván: Séta a panteonban. Tolnai Népújság, 1971. november 1.

36 Szerényi Sándor: Ismertetõ a Mezõ Imre úti temetõ Munkásmozgalmi Panteonjáról. Budapest, 1977. (a továbbiakban: Szerényi) 5.

37 MOL 288/22/1965/1

38 MOL 288/7/276

39 Young 7–8.

40 Stéfán Ildikó: Gróf Batthyány Lajos halála és temetései. Sic Itur Ad Astra, 1993. 2–4. sz. 6–17.

41 Szerényi 11.

42 Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között: a helyek problematikája. Aetas, 1999. 3. sz. 142–157. A kommunista síremlékmû esete teljes mértékben ellentetje annak a módnak, ahogyan az emlékezet helyei általában véve létrejönnek. A lieux de mémoire fogalma maga után vonja a történelem környezetének eltûnését. Az emlékezet helyeit akkor teremtik meg, amikor a történeti folytonosság teljességének érzete nem él a társadalomban. Másképpen szólva, nem létezik olyan nézõpont, ahonnan a múlt egyes eseményeit egységes idõbeli folyamatként lehetne fölfogni.
A múlt egyedülálló nyomának (lieu) megjelenítése a folytonosság illúzióját hozza létre. A hagyományos világ emlékezete mindörökre elveszett, és már csak rejtélyes módon, a mesterséges emlékezet különféle technikáival érhetõ el. Úgy tûnik, Nora nemcsak a loci memoriae fogalmát kölcsönözte a klasszikus emlékezet hagyományból, hanem teljesen újraélesztette a Frances Yates könyve által közvetített reneszánsz gondolkodást az emlékezetrõl. (Yates, Frances: The Art of Memory. Chicago, 1966.)

43 Kantorowicz, Ernst H.: The King’s Two Bodies. Princeton, 1957. (a továbbiakban: Kantorowicz) 194–232., 302–313.

44 Giesey, Ralph E.: Models of Rulership in French Royal Ceremonial. Rites of Power. Szerkesztette: Sean Wilentz. Philadelphia, 1985. (a továbbiakban: Giesey) 41–64.

45 Hanley, Sarah: Legend, Ritual, and Discourse in the Lits de Justice Assembly: French Constitutional Ideology, 1527–1641. Rites of Power. 65–106.

46 Baecque, Antoine de: The Body Politic. Corporeal Metaphor in Revolutionary France, 1770–1800. Stanford, 1997. 28–120.

47 MOL 288/22/1963/14; Szerényi 12–14.

48 Rév, István: The Necronym. Representations, 1998. 4. sz. 76–108.

49 Népszabadság, 1959. március 22.

50 Pintér István: Bosszúért lihegve. Népszabadság, 1957. március 22.

51 Koselleck, Reinhart: Einleitung. Der Politische Totenkult. Szerkesztette: Koselleck, Reinhart – Jeismann, Michael. München, 1994. 9–20., ill. Zur politschen Ikonologie des gewaltsamen Todes. Basel, 1998.

52 Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, 2000. 273–275. Beaune, Colette: Les sanctuaries royaux. In: Les lieux de mémoire. Szerkesztette: Pierre Nora. 2. k. La Nation. 1. kötet. Paris, 1986. 57–87.

53 Kantorowicz 5–20., 314–336.

54 Giesey; Kantorowicz 409–419.

55 Bynum, Carolyne Walker: The Resurrection of the Body in Western Christianity, 200–1336. New York, 1995. 256–278. és 320–329.; Bynum, Carolyne Walker: Material Continuity, Personal Survival and the Resurrection of the Body. Fragmentation and Redemption. New York, 1992.

56 Tumarkin, Nina: The Living and the Dead. New York, 1994. (a továbbiakban: Tumarkin) 128.

57 Tumarkin 63.

58 MOL 288/7/11

59 Brown, Peter: A szentkultusz. Budapest, 1993.; Turner, Victor: Death and the Dead in the Pilgrimage Process. Blazing the Trail. Tucson – London, 1992. 29–47.; Geary, Patrick J.: Germanic Tradition and Royal Ideology in the Ninth Century: The Visio Karoli Magni. Living with the Dead in the Middle Ages. Ithaca – London, 1994. 49–76.

60 Baudrillard, Jean: Simulacra and Simulations. Selected Writings. Cambridge, 1988. 166–184., ill. Symbolic Exchange and Death. London – Thousand Oaks – New Delhi, 1993. 51–86.; Ankersmit, F. R.: A Phenomenology of Historical Experience. History and Tropology. Berkeley – Los Angeles – London, 1994. 188–194. Baudrillard a valósabbat hiperreálisnak nevezi, míg a jel és a jelölt fent említett rendjét harmadrendû szimulákrumnak.

61 Ankersmit, F. R.: Danto on Representation, Identity and Indiscernibles. History and Theory, 1998. 4. sz. 44–70.

62 Vadász Ferenc: A kötelességtudás szerény embere. Népszabadság, 1980. május 20.

63 MRA Magyar Távirati Iroda hírei 1963. november 28., Népszabadság, 1963. november 29.

64 Népszava, 1965. április 11.; Népszabadság, 1965. április 15.; Magyar Nemzet, 1965. április 10.; Pártélet, 1979. 3. sz. 82–83.

65 MOL 288/21/1959/62, 10.

66 MOL 288/21/1959/62, 11.

67 MOL 288/21/1959/62, 13.

68 MOL 288/21/1959/62, 17.

69 MOL 288/21/1959/62, 13., 18.

70 MOL 288/21/1959/62, 1–2.

71 A hõsies és szent társadalmi viselkedésrõl egyedülállóan eligazító értelmezés található a következõ tanulmányban: Urmson, James O.: Szentek és hõsök. Café Bábel, 1994. 3. sz. 53–62. A mártír és halála kapcsolatáról lásd: Brown. A mártíromságról 1989 magyar összefüggéseiben lásd: Rév 1995. 15–39.

72 MOL 288/7/74

73 MOL 288/7/89

74 MOL 288/7/94; Népszabadság, 1960. december 11.

75 MOL 288/21/1960/1, 7/90 és 5/206

76 MRA Hírek, 1960. október 31.; Népszabadság, 1960. november 1.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail