ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Majtényi György

Emlékezés és személyiség

Az életút rekonstrukciójáról

A „személyes jellegû” források elemzése

A közismert kritika szerint a historiográfia „divatirányzatai” a korábbi valóságkép relativizálásával a történelemtudomány létjogosultságát kérdõjelezték meg.229 Mások szerint viszont a saját történeteivel eggyé váló történetírást éppen a szociológia, majd a pszichológia, az irodalomelmélet és a nyelvtudományok eszközeinek alkalmazása telítette új tartalommal, hiszen a történelem alanya sem lehet más, mint „az élõ, beszélõ és dolgozó ember”,230 aki saját magán és saját történetein, nem pedig mások történetein keresztül létezik. Tanulmányomban rövid módszertani áttekintést követõen egyetlen élettörténet forrásainak történeti-poétikai értelmezésére, egyetlen élettörténet elbeszélésére vállalkozom.

Az 1980-as évek végén jelentkezõ irányzat, az új kultúrtörténet képviselõi a narratíva tudományos elmélete felõl értékelték át a történeti megismerés módszertanát.231 A nyelv jelentésalkotó szerepének fölismerése az elméleti nyelvészet hatásának tudható be. Irodalomelméleti munkák nyomán kezdték elemezni a történészek a történeti mûvek, források narratív szerkezetét. A kulturális antropológia hatására honosodott meg a kultúra új típusú értelmezése. Eszerint a mûalkotások, a szertartások, a hiedelmek, az események struktúrája is olvasható szövegként; s a jelölõszerkezetekben kódolt események elemzése révén megfejthetõ a kultúra fogalmi világa. A kutatás így nem más, mint szövegként felfogott jelek olvasása, amelynek révén a „kultúra olvasója” kapcsolatot létesít a „kultúra emberével”.232

Az a felismerés, hogy a történeti források szövegként is elemezhetõek, átformálta a történetírói szereprõl vallott hagyományos elképzeléseket.233 Az „új” történészek szerint a történettudósok, amikor azt hirdették, hogy mentesek az ideológiai kötöttségektõl, és képesek arra, hogy a társadalmi valóságról „érdektelen” módon, „objektíven” írjanak, nem néztek szembe az elbeszélés alapvetõ relativizmusával.234 A forrás megformálásának módja olyan jelentéseket hordoz, amelyeken keresztül nemcsak egy adott kultúra, hanem az alkotó maga is megnyilatkozik. E jelentések és az ezeknek megfelelõ/megfeleltethetõ értelmezési lehetõségek számtalan, többek között kortól és befogadótól is függõ, változó értelmû olvasatot tesznek lehetõvé. A történész nem törekedhet egységes és egyedül érvényes strukturalista elmélet, csak hipotetikus elemzési modell megalkotására.235 A történetírói stílusnak ezzel a felismeréssel kapcsolatos átalakulását jelzi, hogy a többes szám elsõ személyû elbeszélési mód helyébe az egyes szám elsõ személyû narráció, a korábban gyakorta egyes számban használt fõnevek, valóság, igazság, stb. helyébe ezek többes számú változata lépett.

Az interpretáció során a történész a politika- és a társadalomtudományok fogalmai helyett olyan kategóriákat kénytelen kölcsönözni – elsõsorban az irodalomelmélettõl és a nyelvészettõl –, amelyek a történetinek tekintett narratíva poétikai értelmezését is lehetõvé teszik. Így nyelvi jelekrõl beszél, s többek között a metafora és a szimbólum trópusainak leírására törekszik. Hayden White szerint a historikus alapvetõen négyféle formában mondhatja el tárgyát. A magyarázó stratégiának megfelelõen: a románc, a komédia, a tragédia vagy a szatíra mûfajában.236

A történész elsõdleges feladata a forrás jelentés-szerkezetének „megbontása”, elemzése. A dekonstrukció során az írónak nemcsak a szöveg szemantikailag értelmezhetõ síkjával kell állandó kapcsolatot tartania, hanem a szöveggel, mint nyelvi valósággal is. Az a felismerés, hogy minden narráció már önmagában is szubjektív értelmezés, segítheti a történetírót egy forráskritikus és önreflektív írásmód megtalálásában.237 És éppen ez az új kultúrtörténészek deklarált célja: újraolvasni és újraolvastatni a régi módszerekkel már unalomig csépelt forrásokat. Hogy öntudatos formálóivá váljanak egy több szereplõs és több szempontú, az egyes narratívákat magában foglaló metanarratívának. Ez a hatás a történetírásban – természetszerûleg – a „személyes jellegûnek tekintett” források (mûvészeti alkotások, interjúk, naplók, levelek) divatját eredményezte.238

Magyarországon sokszor úgy tûnik, hogy a narratív forrásokkal való foglalkozás megelõzte azoknak az elméleteknek az adaptációját, melyek nyugaton ezek vizsgálatát divatba hozták. A memoárok, interjúk elemzése hagyományos historicista felfogást tükröz akkor, amikor a narratívákat az eseménytörténet rekonstruálására vagy illusztrálására használják fel a történészek. Minden ilyesfajta eljárás „vét” a forrás szövegszerûsége ellen, a lehetséges értelmezési keretek leszûkítését, a dekonstrukció helyett a narratív keretek széttördelését, a történeti irodalom iránt érdeklõdõ olvasó-, vagy a történész-befogadó horizontjának tudatosan vállalt, és így bevallottan önkényes leszûkítését jelentik. Talán jellemzõ, hogy a magyar történeti szakirodalomban gyakran a narráció fogalmát használják a narratíva fogalma helyett; ami jelzi, a történet elmondása, az elbeszélés aktusa lényegesebbnek tûnik az elbeszélés során keletkezõ szövegnél, a történet/történelem elmondásának gesztusa pedig magánál a történetnél.

Ha a forrásokat narratívaként elemezzük,239 a szövegben kódolt jelentések révén értelmezhetõvé válnak a „szerzõk” egyedi szempontjai is. Ezek a jelentések pedig közelebb vihetnek az õ valóságképük megértéséhez. A társadalomtörténészek által megfigyelt és evidenciaként felfogott törvényszerûségek a korban nem feltétlenül jelentettek bizonyosságot az egyének számára. Másképpen fogalmazva, az ún. társadalmi tények és a korabeli élmények nem ugyanannak a tudatnak a termékei. Az életút dekonstrukciójának posztmodern fogalma azt is jelenti, hogy nem létezik tipikus életrajz. Általános következtetések reményében viszont meg lehet vizsgálni azt, hogy egyes általános kategóriák miképpen valósulnak meg egyedi, konkrét esetekben. Minden önéletrajzi elbeszélés szubjektív reprezentáció; de az elemzõ „olvasatában” fölhívhatja a figyelmet azokra a társadalmi folyamatokra, amelyek hatásai a visszaemlékezõ személyiségét alakították, vagy amelyek hatása alatt emlékezik.240

Tanulmányom céljának megvalósításához, egy „hétköznapi életút” történeti-poétikai értelmezéséhez olyan visszaemlékezést kerestem, mely nem „híres emberé”, és amelyben
a visszaemlékezõ a politikatörténet eseményeinek magyarázata helyett, nem egy „kifelé megfogalmazott”, hanem egy „saját” valóságkép megalkotására „koncentrált”, magyarán: élettörténetét szûkebb környezete számára írta. A megfelelõ forrás kiválasztásakor további cél volt, hogy a memoár írójával interjút készíthessek, s ezáltal minél sokrétûbben vizsgálhassam az emlékezet képeit.

Az életút dokumentumai

1999-ben a Politikatörténeti Intézet Levéltárában található népi kollégista, szakérettségis visszaemlékezésekhez kapcsolódóan készítettem interjúkat.241 A volt kollégistáktól megkaptam több egykori társuk címét. Az alábbiakban elemzett visszaemlékezés szerzõjéhez, Õsz Gabriellához is így jutottam el. Mint tõle megtudtam, hosszabb lélegzetû memoárt írt, tizenegy spirálfüzetbe jegyezte le élettörténetét. A füzeteket 1978-ban, ötven éves korában kezdte el írni, eredeti szándéka szerint lánya vagy „valamelyik kései utóda” számára. Élettörténetének elbeszélésében 1960-ig jutott, amikor 1993-ban abbahagyta az írást.242 Három évvel késõbb aztán újrakezdte, de ekkor csak fél oldalt írt – az írás és a folytatás nehézségeirõl. 1999 októberében ismét kezébe vette a tollat és a már hét éve „íródó” utolsó (?) füzetet, néhány sorral gyarapítva a memoárt, amit azóta sem tudott befejezni.

Az elbeszélésnek – gyakori látogatásai révén – e sorok szerzõje is a szereplõje lett. A füzeteket egyesével kaptam meg tõle elolvasásra; s mindegyikrõl külön-külön beszélgettem el vele. A tizenegy teleírt spirálfüzethez így tizenegy interjú társult. Megkaptam tõle férje és gyerekei hozzá írt leveleit, valamint azokat az útinaplókat, melyeket férjével felváltva, közös kirándulásaik során írtak, és a családi fényképeket is. (A források sokszínûsége mellett, õszintesége, vonzó egyénisége is „érdekessé tette” számomra a visszaemlékezõt s „értékessé” a visszaemlékezést.)

A memoárban a múlt történéseit az eltelt idõ és az írás jelenének távlatából írja le. Az interjúkban az elbeszélt idõ és a „mostani jelen” hatása alatt is emlékezik. Egykori emlékeit, hangulatait korabeli feljegyzései tükrözik vissza.243 E források segítettek saját értelmezésem kialakításában, melyhez kulcsot kínált a mû bevezetõje. Annak érdekében, hogy saját olvasatomat ellenõrizhetõvé tegyem, az alábbiakban ezt a részt szöveghû formában közlöm:

*

Õsz Gabriella visszaemlékezése

(részlet)244

„Változott-e valami mostanában?

Változott-e valami bennem?

Más-e a levegõ körülöttem?

Hegy vagy völgy-e ahová jutottam?

(…)

Kérdezéssel kezdtem – ebben már benne van a kétkedés. Röviden: nem tartom túlságosan fontosnak, amit írni kezdek, se magam, se mások számára. Ugyanakkor sem magyarázkodni, sem magamat igazolni nem akarom.

Ma divat a visszaemlékezések, emlékiratok, saját életek írása. Tehát írhatok, ha tetszik divatból is. Nem irigylem sem a volt prostituáltak, sem a háborús bûnösök sikereit, akiknek az emlékiratait szétkapkodják. (Akár tartós, akár tiszavirág életû siker.) Nem is mások számára írok. Ha pontos akarok lenni, mégis mások számára. Talán a lányom, talán másik késõi utódom, kutatni kezd régi papírosok között, valami érdeklõdés támad benne az elõdök iránt. Egyszer a legtöbb ember eljut oda, hogy kérdezze, faggassa a múltat. Talán nem is a múlt érdekli, csak saját maga. Milyen is vagyok én? – Honnan vagyok ilyen? kezdi kérdezni egy nap és folytatja a kérdezõsködést. – Hasonlítok-e valakire? – Mások munkái mindig saját magunk megismerésében segítenek. A tükör lehet görbe, lehet homályos, de az igazságnak valamilyen darabkája feltétlenül ép marad.

Évek óta visszatérõ kép elõttem: Látom magam a pesti utcán, mindig a Gyulai Pál utcában, nyolc évesen, soványan, örökké kíváncsian, felfigyelve a legkisebb változásra is, ami csak egy százlépésnyi hosszú utcában lehet, ugrálva, sétálva vagy szökdécselve. Rengeteg minden történik egy ilyen utcán reggeltõl estig. Ezt majd késõbb mondom el. Most csak az a fontos, hogy a gyermek és az utca hatnak egymásra. A kettõ között kétségtelen, állandó kapcsolat van. Már csak egy olyan egyszerû tényt is, mint az idõjárás apró változásai, a levegõ kis rezdülései az utcáról felszálló por táncoló „szemcséivel” együtt, az idõjárás formáló hatása nem kisebb az aszfalton sem, mint falun. De míg a természet közeli földeken elsõsorban a növényekre, az állatokra van hatással egy pár csepp esõ, egy kévényi napsugár, az aszfalton az embereket éri, de elsõsorban a gyerekeket, és õk ebben a tükörben látják a megszokott tárgyakat mindig más-más színben. A gyerek azonnal felfogja, észleli
a kis változásokat, örül az újdonságnak és hajlamos arra, hogy a megszokott emberi arcokon is mindig új és új vonásokat fedezzen fel. Röviden: ez a gyerek tudja, hogy ez az utca az õ utcája, õ teremtette olyanná amilyen, nélküle más lenne, vagy talán nem is lenne. És ha tovább megy, befordul a Kõfaragó utcába, az is megváltozik, és mindig tovább egy-egy lépéssel birtokba veheti az egész várost. Ennyi év távlatából is úgy érzem, hogy a gyereknek igaza van: Míg én megvagyok, létezik õ is, hozzátartozik a városhoz, nélküle más lenne

a város, vagy nem is lenne. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy mikor meghalok, akkor sem hal meg. Lesz, lehet hogy másik utcán, de hasonlóképpen egy ugyanolyan gyerek, akinek

a szemében ugyanúgy tükrözõdik a város, és ugyanúgy megváltoztat minden figyelõ tekintetet. Nem, nem kell, hogy utódom vagy rokonom legyen, anélkül is ugyanolyan lesz, anélkül is tartozékos része lesz a városnak.

Ezzel már tulajdonképpen azt is megmondtam, hogy nem akarom magam objektív szemlélõnek feltüntetni. Mindig inkább kevés volt bennem a saját igazam hite, mint sok. Vagyis tudtam, hogy amiben hiszek vagy amit csinálok, az nekem fontos, de nem akartam elhitetni, hogy fontos mások számára is. Ennek hiányát pedig sokszor éreztem, néhányszor éppen a kétségek vittek majdnem zsákutcába. Csak majdnem, a végsõ zsákutcából mindig ott van a nõi menekvés, a praktikumok, a napi teendõk egyforma, sürgetõ szükségessége. De errõl majd késõbb.”

*

„… a gyermek és az utca hatnak egymásra” – írja a visszaemlékezõ. Az utcát, ezt a tudati képet a gyermek teremtette meg a maga számára saját élményeibõl, emlékképeibõl. Formálta olyanná, amilyennek ma látja. Ez a kép csak õ benne él, de megszülethet másban is. Nem biztos azonban, hogy másra ugyanúgy hat, ahogyan õrá, hiszen ez az emlékkép az õ gyermekkorának szimbolikus rajza. Egy olyan emlék, amely más számára éppen úgy lehet esetleges, mint amennyire és ahogyan jellemzõ.

Az egyéni identitás megteremtésében fontos szerepük van az ún. mentális tereknek.245 Az elemzett mûben az én értelmezésem szerint meghatározóak az otthonokkal kapcsolatos tapasztalati képek. Az alábbiakban, amikor végigjárom a visszaemlékezõ által a memoárban megjelölt utat, és ehhez útitársul hívom a tanulmány olvasóját, arra a kérdésre keresem a választ, hogy az egyes lakásokhoz kapcsolódó emlékezeti képek, milyen jelentésekkel telítõdtek a visszaemlékezõ számára. A „társadalmi tények” mennyiben feleltethetõk meg az egyéni tapasztalatoknak? Az otthonoknak milyen szerepe volt/van az egyéni identitás megteremtésében?

A kérdésekre a memoár dekonstrukciójával kínálok az elemzés szövege alapján – az olvasó saját egyéni olvasatának megfelelõen – megfogalmazható válaszokat. Mielõtt azonban a visszaemlékezõ életét a különbözõ források és idõsíkok metszetében ábrázolnám, kitérek – az én értelmezésemben – az általa megélt és ábrázolt idõ síkjára rávetülõ történetírói horizont jellemzésére, ez esetben: a visszaemlékezõ nemzedékének életidejével és lakásútjával kapcsolatos társadalomtörténeti megfigyelések ismertetésére.

A nemzedék lakásútja

Õsz Gabriella 1928-ban született. A szociológiai mobilitás-kutatások kategóriái szerint így ahhoz a nemzedékhez, életkor-kohorszhoz „tartozik” (1928 és 1932 között születettek) – a szakérettségizettek többségéhez hasonlóan246 –, amelynek tagjait a legerõteljesebben érintette a társadalmi változások életmód-formáló hatása. Ezt a generációt a megnövekvõ mobilitási esélyek miatt a „legszerencsésebb sorsú” nemzedékként aposztrofálják. Társadalomtörténeti megközelítésben a szerzõ „lakásútját” a nemzedék és a szakérettségisek lakókörülményeire vonatkozó adatok „jellemezhetik”.

Az 1928 és 1934 között születettek lakásútját egy 1979-es szociológiai felmérés vizsgálta. A felmérésben azokra a lakáscserékre, vásárlásokra kérdeztek rá, amikor az egyén már önállóan, a „lakásváltás” „döntéshozó” részeseként cselekedett. A lakáshoz jutók lehetõségeit alapvetõen meghatározta a karrier.247 A lakásszerzés módjai a korabeli lehetõségekhez igazodtak. A felsõfokú végzettséggel rendelkezõk, az értelmiségiek csak a legritkább esetben költöztek rögtön családi házba. Pályájuk többnyire albérletbõl, tanácsi vagy OTP öröklakásból indult. 1960 elõtt a domináns lakásszerzési forma a kiutalás volt; ezután mindinkább elõtérbe került a házépítés és a lakásvásárlás. Az elsõ lakás nagymértékben meghatározta a késõbbi lakások nagyságát és „minõségét”, mivel a lakáspolitika korabeli rendszere csak kis mértékben nyújtott lehetõséget a lakókörülmények megváltoztatására. A nemzedéken belül az értelmiségiek részesültek a legnagyobb arányban lakásjuttatásokban, igaz, hogy õk a többi rétegnél magasabb arányban is laktak városokban. Ebbõl is következik, hogy e csoport tagjai a többieknél általában jobb lakókörülmények között éltek. A magasabb iskolai végzettségûek lakásainak komfortfokozata is magasabb volt (villany, folyóvíz, fürdõszoba). 25 és 30 éves koruk között a felsõfokú végzettségûek jutottak saját lakáshoz a legnagyobb arányban. Késõbb többnyire lehetõségük nyílott arra, hogy lakásukat – egyszer vagy többször – nagyobbra, komfortosabbra cseréljék.248

A diploma megszerzése, társadalmi státuszuk emelkedése kedvezõ helyzetet teremtett
a szakérettségizettek számára a korabeli lakáspiacon. A társadalmi és a területi mobilitás adatai alapján a munkás, paraszt – értelmiségi fogalmi szembeállításon, illetõleg a tanya/falu – város/fõváros ellentétpáron keresztül értelmezhetõ az a változás, mely az õ életükben végbement. A 80-as évekre a szakérettségizettek többsége elérte az alsó-középosztály életszínvonalát, ami nyugdíjas korukra is biztosította számukra, ha nem is a gondtalan, de legalább a biztos megélhetés lehetõségét.249
Többnyire a társadalmi igényeiknek megfelelõ lakókörnyezetben találtak lakást.250 Visszaemlékezéseik alapján, úgy tûnik, gondolkodásukban ez a tudat összekapcsolódhatott azzal a ténnyel, hogy annak idején lehetõségük nyílott a továbbtanulásra.251

A sikeresség megítélésének kérdése, hogy ki mennyiben volt elégedett akkori lakásával, a szociológiai elemzés szerint nagyban függött attól, hogy ki mennyire érezte befejezettnek a lakásútját. A „jó” és a „rossz” kategóriái a már idézett szociológiai felmérés szerint a komfortnélküli vagy félkomfortos egyszobás, illetõleg a legalább háromszobás összkomfortos lakást jelentették 1979-ben (egy évvel késõbb, mint hogy szerzõnk a memoár írásához fogott). Az általánostól az egyedi felé közelítve, a következõkben ezek az adalékok összevethetõek lesznek a memoár szerzõjének egyéni tapasztalataival, anélkül is, hogy ezeket egymással megfeleltethetõnek tartanánk.

Az ’igen’ és a ’nem’, a ’jó’ és a ’rossz’ statisztikailag mérhetõ kategóriáinál bonyolultabb az emlékek, a szubjektív emlékezet szerkezete. Az egyén számára a saját lakás az otthont, a magánélet szféráját jelenti: azt a teret, ami elválasztja õt és az õ világát a többiektõl, a külvilágtól. Ez az a „tér”, amit leginkább a sajátjának érez; ahol a leginkább otthon lehet. Az otthonoknak és közvetlen környezetüknek leírása a visszaemlékezésben értelmezésem szerint az identitáskeresés folyamatát jelképezi.

Az életút rekonstrukciója

A József utcától a kollégiumig

Õsz Gabriella az események kronologikus rendjét követve mondja el az élettörténetét, bár bizonyos eseményeket hangsúlyozottan a jelen távlatából beszél el. Az otthonokkal kapcsolatos emlékeit általában jelenlegi lakásához kapcsolódóan, a jelen körülmények perspektívájából írja le. Saját elbeszélésemben nem szakítom meg az eredeti történet kronologikus ívét, de hangsúlyoznom kell, hogy az itt ismertetett visszaemlékezés-mozaikok az én olvasatom szerint a jelen távlatából, az utolsó szövegrész tükrében értelmezendõek.252
Amikor megszületett, szülei a József utcában laktak, egy másik családdal közösen béreltek lakást: „Azt hiszem, akkor is ott laktunk még, amikortól emlékszem, de lehet, hogy egy másik VIII. kerületi lakásban.” A környéket nem tudja maga elé idézni. A lakással kapcsolatos emlékei viszont gazdagok, emlékszik arra, hogy õk bátyjával egy duplaágyban aludtak, öccse pedig, akinek születésekor már két éves volt, egy teknõben. Eszébe ötlenek képek a berendezési tárgyakról és játékairól is: „Sokszor kétségbevonták, hogy én tényleg emlékeznék a négy éves korom elõtti idõkre, ennek hatására néha magam is utóérzésekre gyanakodtam, de most napról napra tapasztalom ugyanezt az emlékezõképességet fiamnál. Legélesebb kép, hogy anyám ölébe ülve mesét vagy éneket hallgatok. Totyi öcsém elõttünk játszik a szõnyegen, Vilit [a bátyja – a szerzõ megjegyzése] várjuk, hogy idejében feljön-e a térrõl.”

Négy éves volt, amikor megszületett harmadik testvére, Irisz. Még ugyanebben az évben meghalt tüdõgyulladásban az édesanyja. Húgát ekkor apja kénytelen volt állami gondozásba adni. Öccse félév múlva meghalt: „Azok a viszontagságok, amelyeket mi nagyobbak kibírtunk, õt elvitték.” Az apa késõbb újranõsült, és igyekezett új otthont teremteni a két gyerek számára. A következõ részletesen leírt otthon-élmény a visszaemlékezésben ahhoz az idõszakhoz kapcsolódik, amikor a család egy szoba-konyhás lakásban lakott a gróf Haller téren. Jobbára hárman vannak otthon; õ a bátyjával és a mostohájával. Az apa hetente vagy két hetente jár haza, és ilyenkor „szemmel láthatólag neki is jól esik a nyugalom, a tiszta lakás, a pontosan tálalt ebéd és vacsora.” A napirend „pontos és kényelmes”. A kép „idillikus”, az emlékek leginkább a játékról és a játszótérrõl szólnak.

Az elsõ komolyabb fordulópont akkor következett be, amikor az apa elvesztette vagyonát, ingóságaikat elárverezték, és otthagyni kényszerültek Pestet. A leköltözés, ahogy visszaemlékszik rá, inkább volt fordulópont a család életében, mint az övében: „elõször otthagyni Pestet ez valóban lehet komoly fordulópont is, de akkori éveim számát tekintve, mégis kevés ok a megszakításra.” Az elbeszélés lendületét nem is töri meg a helyszín változása. Ma is az akkori kisgyermek kíváncsiságával fordul az egykori események felé.

Ökrös szekér vitte le õket bútoraikkal együtt Abasárra. Itt a bérelt ház két szobából, konyhából, éléskamrából állt, félholdas kerttel. A család csak az egyik szobát tudta berendezni, valahonnan konyhabútort is szereztek; a másik helyiség azonban egyelõre üresen maradt. Ez alkalmat adott a tervezgetésre, arra hogy bizakodva gondoljanak a jövõre. Kezdetben az újrakezdésbe vetett hit segítette át õket a beilleszkedés nehézségein, a falusi életformához való alkalmazkodás viszontagságain. A szállásadónõ is ott lakott a kertben, egy kis házban az unokájával. Eleinte érdekesnek tûnt a környezetváltás, a nagy kert, a tágasság; az, hogy az iskolában palatáblára kellett írni, késõbb viszont már „kevésbé”.

„Otthonnak azonban mindenképpen otthon ez is” – értékeli ezt az idõszakot ma az árvaság és az otthontalanság hosszú éveire emlékezve, hiszen – azt, hogy otthon-e vagy sem, mégiscsak
a benne lakók mutatják meg. Nekem mindig meghatározó volt, ahol ott volt apám, ott jól éreztem magam.”
Sokat volt otthon egyedül, ami önállóvá tette, de neki kellett elvégeznie a házimunkát is. Több év cselédkedés távlatából, az írás pillanatában, úgy emlékszik, hogy ezt akkor különösebb kényszer nélkül tette, így „késõbb bárhol is voltam, mindenhol problémát okozott, ha parancsoltak nekem.” Visszagondolva a késõbbi múlt, az akkori jövõ távlatából, „még” az abasári éveket is a gyermekkor boldogabb idõszakához sorolja, hiszen itt „még” együtt volt a család. A memoárban a jövõre történõ újabb utalás elõlegezi a késõbbi történéseket.

Az apa vállalkozásait azonban itt sem kísérte szerencse; a pénz lassan már a mindennapi betevõre sem volt elég. A szülõk arra kényszerültek, hogy örökbe adják gyerekeiket. Õk Sárospatakra kerültek ekkor nevelõszülõkhöz. Visszaemlékezésében a Sárospatakról írott részt, az otthonokról szóló, az elbeszélés jelenére is vonatkoztatható sorok vezetik be: „A meghitt otthon szó sok ideális elemet tartalmaz, számomra, mindig olyan marad, amelyben mindig több a törekvés, mint a realitás. Jelenleg mégis megkönnyíti az idõben való visszakanyarodást, mert a sárospataki év volt az, amikor az otthon szó a legszorosabb értelmében is hiányzott”. A nevelõszülõk egy szoba-konyhában laktak, csak a raktárépületek nagyságából lehetett tudni, hogy a család módosabbnak számít. A rossz bánásmód, az állandó betegeskedések következtében az árvaház végül más nevelõszülõkhöz adta õt. Õk a város másik végén laktak, szerényebb körülmények között, közvetlenül a cigánysor mellett. A közelben lakott a húga is, „családias” környezetben. Náluk, amikor odalátogatott, „otthon érezte” magát, mint ahogy a közeli berekben is. A városi tér leírása szintén hasonló hangulati elemeket hordoz a visszaemlékezésben. Sárospatakon a fõutcán keresztül jutott el az iskolába, ami ekkor élete „fõ helye, értelme” lett. Szeretett végigmenni ezen az utcán. Kilépve abból a kis sikátorból, ahol lakott, máris mozgalmas városban érezte magát. Lovas kocsik, hintók, fiákerek, biciklik, néhány motorbicikli és autó tarkította az utca képét. Gyerekeket és munkába igyekvõ hivatalnokokat látott. Mindez, ahogy visszaemlékszik „egy csendes pesti mellékutca forgalmára” emlékeztette, egy olyan utca hangulatát idézte, mint amilyen a Gyulai Pál utca is volt. A memoárban az otthon fogalma így a tulajdonképpeni otthon falain kívüli térbe helyezõdik. Egy kedves emlék az, ami összeköti
a két idõsíkot, és visszavezeti az emlékezõt és a visszaemlékezés olvasóját a múltba. A régi otthon „képe” az ezután következõ füzetekben egyre távolabbinak tûnik; nincs is olyan emlék, mely felidézhetné.

Jól ismert és „maradandó” terület volt még számára Sárospatakon a Rákóczi-kert, ami mint „valóságos õsvadon” maradt meg az emlékeiben „óriási és egzotikus fákkal”. Az õ akkori tudását a városról természetesen nem a történelem-, vagy az útikönyvek határozták meg, hanem saját élményei, az a tér, amit saját maga bejárhatott és befogadhatott. A város másik fõ nevezetességérõl, a kollégiumról szinte semmit sem tudott. Csak az ötvenes években látogatott el oda egy családi kirándulás alkalmával. Részt vett késõbb valamikor a hetvenes években egy olyan esten, amit pataki öregdiákok számára rendeztek. Ekkor tudta meg, hogy az õ számukra mit jelentett „Patak”, és ekkor kezdte el érezni a város fizikai valóján és a sokat emlegetett kuruc szellemiségen kívül „hagyományõrzõ, történelmi levegõjét”.
Jó tanulmányi eredménye jutalmaként az árvaház lehetõvé tette számára, hogy Sárospatakról Gyöngyösre menjen tanulni, középiskolás kollégiumba. Az intézeti éveket visszaemlékezésében nem találta a „maga szempontjából” „különösebben jelentõsnek”. Sajátos, letûnt világként emlékezett vissza a városra is. Ma viszont úgy látja, hogy a gyöngyösi évek erõsen hatottak rá, igaz úgy, hogy vallásosságba esett. És erre késõbb nem szívesen gondolt vissza. Amikor meghasonlott vallásosságában, elfordult a gyöngyösi emlékektõl, s attól a közegtõl is, amelyben Gyöngyösön élt. Itt „vágták elõször a fejéhez” zsidó származását, mondván, hogy zsidóból nem lehet apáca. Gyöngyös örökre mint elmaradott, poros kisváros raktározódott el a tudatában. (Még ha a megõrzött emlékkép egy „nyüzsgõ” város arcát mutatja is: „A piacon, a fõutcán és a buszmegállóban nyüzsgõ emberek tájszólása egyforma, de már az öltözékük nagyon különbözõ. Meg lehetett ismerni, ki melyik faluba való, ki gyöngyösi, iparos, vagy úriféle.”)

Csak a Mátra – ahol késõbb többször nyaralt, és ahova mindig szívesen ment –, a természeti táj szépíti az emlékképeket. Az orvos el nem múló tüdõgyulladására késõbb mindig környezetváltozást javasolt. A friss levegõ a gyógyulást, a szanatórium a pihenést, a kikapcsolódást, a városi terektõl való elszakadás lehetõségét jelentette a számára. Nemcsak
a város zajától, hanem a tudatában a városi terekhez kötõdõ mindennapi gondoktól is meg tudott itt szabadulni – egy rövid idõre. (E mozzanatnak – a városi tér és a természeti táj szembeállításának a visszaemlékezésben – külön jelentõséget tulajdonítok, de ezzel kapcsolatos értelmezésemet csak akkor ismertetem majd, amikor elbeszélésemben elérem az emlékezés „mai” jelenét, hogy a narráció folyamatában csak sejtessem, de ne tegyem kizárólagossá saját olvasatomat.)

Õsz Gabriella évekig élt távol a családjától, az otthon hangulatát a legkevésbé sem idézõ körülmények között. A vallás Gyöngyösön olyan új dimenzióként lépett be az életébe, amely az otthont helyettesítette, „a valahová tartozás érzését” erõsítette a tudatában. Késõbb, amikor apja és nevelõanyja ismét magukhoz vették, az új otthon hamar visszavette ezt a szerepet a vallásosságtól.253

Legközelebb Pesten a Dob utcában volt együtt a család; itt talált újra otthont és itt élte meg ismét a szétszakítottság érzését a világháború alatt. Ami szörnyûbb volt a korábbiaknál is. A Dob utcában ortodox zsidó családok között laktak. Itt olyan közösséget ismert meg, amelyhez csak származása kötötte, de amivel korábban valódi kapcsolata nem volt.
A memoár alapján mégis úgy tûnik, hogy a beilleszkedés gondtalan volt, hiszen az, hogy
a szüleivel lehetett, megfelelõ alapot teremtett ehhez. A múlt és a jövõ távlatából ez a rész az emlékezés folyamatában egy összetartó közösség leírásává válik. A ház lakói között – valójában meglévõ – anyagi különbségek csekélynek látszanak a visszaemlékezésben.254
Zárt világ volt ez, abból a szempontból is, ahogy írja, hogy az ott lakók többsége a Dob utcában dolgozott. A külvilág eseményei mégis egyre jobban kellett hogy foglalkoztassák a ház lakóit. Az információk áramoltatásában szerepe volt az õ családjának is, mely nem „zsidó vallású” családként nyitottabb volt a külvilág felé. Édesapja tekintélyt szerzett magának
a többiek elõtt azzal, hogy újságolvasóként õ informálta õket a nagyvilág „dolgairól”. A serdülõ lányok pedig õt kérték, hogy azokról a „ponyvaféle” regényekrõl meséljen nekik, amiket a házban egyedül csak õ olvashatott. Õ is dolgozott apja Klauzál téri zöldség-gyümölcs standján, ami a család megélhetésének fõ forrása volt. Járt triciklivel a nagyvásártelepre, egészen addig, amíg lehetett, amíg „nem csináltak gettót azon a helyen”.

Közben a háború alatt is peregtek az ifjúkor évei, s a testvérek birtokukba vették a város számukra kedves tereit. A városi terek más és más magatartásformákat engedélyeztek
a számukra. Ennek megfelelõen különbözõek az ezekhez kapcsolódó emlékképek; és különféle jelentéstartalmak társulnak hozzájuk a visszaemlékezésben. A Dob utcából nem volt hosszú az út a korzóra, ahol húgával sétáik alkalmával kisasszonyokként viselkedhettek.
A vasárnapi mise után mentek ki a Duna-korzóra, ami nemcsak a Dob utcához képest volt lenyûgözõ a számukra, hanem a Rákóczi úthoz képest is, amin keresztül odajuthattak: „katonatisztek sétáltak kardosan, sokszor elegáns hölgyekkel az oldalukon. Nyáron is selyemharisnya, kesztyû, kalap, pedig a Rákóczi úton a mezítlábas szandál volt a divat.” Másképp kellett viselkedniük viszont a piacon, ahol a zöldséges standon segédkeztek. Itt zavartan, szemlesütve fordultak el az elõzõ napi udvarlóktól. A piacon õk maguk is másként látták helyzetüket, mint a korzón sétálva. Szintén más volt a családi kirándulások hangulata. A pesti kispolgári családok szokásainak megfelelõen ilyenkor a „zöldbe”, a Gellérthegyre vagy a Népligetbe mentek kikapcsolódni. Pokrócot terítettek le a fûre. Kenyeret, lókolbászt és gyümölcsöt vittek magukkal. Engedelmes gyerekként figyeltek szüleikre. Séta közben néha még fagylaltot vagy vattacukrot is kaptak.

A változatosságnak, a sétáknak, a szórakozásnak a háború vetett véget. A nyomasztó emlékek átrajzolják a memoár Budapest képét. A Dob utcai ház befelé nyitott, kifelé zárt világát is megtörte a világháború és a Holocaust. A szerzõ részletesen beszámol mindenrõl, ami ekkor velük történt. Az apát munkaszolgálatosnak vitték. Nekik, mint keresztényeknek, 1944-ben el kellett hagyniuk a gettó területét. Mostohaanyjukkal ekkor a Dob utcából a Király utcába költöztek, egy ismerõs lakásába. Az újabb kényszerû lakáscsere jobb körülményeket teremtett. Itt albérlõkbõl gyakorlatilag társbérlõk lettek; s az új ház rangosabb volt, a maga orvos, ügyvéd és tanár lakóival, mint a régi. Az egyszerû fehérre festett bútorok helyett itt sötétbarna fényezett darabok alkották a berendezést. A jobb körülmények és az a tudat, hogy az apa közben munkaszolgálatosként szenved, állandó lelkiismeret-furdalást okoztak a számára. Haragot érzett, amikor mostohaanyja megpróbálta díszíteni, berendezni a lakást, és ehhez elõvette azokat a csipketerítõket – az egykori jólét mementóit –, amelyeket a Dob utcában nem tudott hová kitenni.

Zaklatott sorok, mozgalmas képek tudósítják a memoár olvasóját a háború utáni történésekrõl, arról, ahogyan a háború valósága a szerzõ elé tárult. Egy ideig még nem mert visszamenni a gettó területére. Félt attól, hogy mit talál ott, és úgy érezte, hogy az ott lakók jogosan haragudnának rá. Aztán anyja visszaküldte bátyjával együtt, hogy nézzék meg „mi a helyzet” a régi lakásban. Nemcsak az õ szobájuk, hanem az egész lakás üres volt. Bátyját arra kérték, hogy segítsen elvinni a pincébõl egy holttestet. De megijedt a látványtól és elfutottak. A Klauzál téren több méter magasan egymásra hordott meztelen halottak tömegébe ütköztek. Kétségbeesetten kerestek másik átjárót. Ekkor a Kazinczy utca felé igyekeztek. Itt a fürdõ udvara volt tele kirabolt, lemeztelenített holttestekkel. Látták, hogy az emberek kezdik fölásni a Liszt Ferenc teret, hogy eltemessék a halottakat. Ahogy írja, tudták, hogy az utca majd elnyeli és magába fojtja a borzalmakat. S ezek a képek csak azoknak az emlékezetében õrzõdnek meg, akik átélték és a saját szemükkel látták mindezt.

Az eseményeket követve, ahogy lehetõség nyílott a „normális” életre, változik meg az elbeszélés városképe. A következõ emlékkép Budapestrõl már a városi élet újraindulását,
a kereskedelem újjászületését mutatja: „fagyoskodó emberek állták végig a fõútvonalakat, kezükbõl, kosárból vagy egy hokedlibõl álló alkalmi pultról kínálgatták a portékáikat. Portéka pedig mindenféle volt, cipõfûzõ, cérna, gyufa, dohányáru, öltöny, ágynemû. Élelmiszer nem akadt a változatos áruk között, de olyan volt, hogy barnalisztbõl sütött pogácsákat kínáltak.”

Édesapja nem tért vissza a munkaszolgálatból; a család most nélküle próbált meg boldogulni. Az élet megindulása azt is jelentette, hogy ki lehetett lépni a pincék, az épületek fogságából. A város felszabadulásával az egyének mozgástere is növekedett. Sok pesti lakos ment vidékre batyuzni élelem reményében, így tett õ is. Tizenhét évesen egy szomszédasszony társaságában indult útnak. Mivel a pénzét útközben ellopták, végül egyik útitársával, más lehetõség nem lévén, Szamossályra255 ment, segítség reményében. Nem sokkal megérkezése után megkezdõdött a jégzajlás a Szamoson, ami lehetetlenné tette a visszautat. A folyó ott kanyargott a ház közelében, s már-már kilátástalannak tûnt a hazatérés.

Ahogy ehhez a részhez ér a visszaemlékezõ az elbeszélésben, megváltozik a stílus,
a nyelvi képek kevésbé expresszívek, az eltávolító beszédmód azt sugallja, hogy kitérõ következik – mintha kívülállóként szemlélné egykori környezetét: „Lehet, hogy amit errõl az idõszakról fogok írni, kissé idillikusnak hat majd […] én elsõsorban azt szeretném lejegyezni, ami újdonság volt a számomra, és ami eltért mondjuk a pataki cigányok életétõl.” Szamossály hasonló volt ahhoz a részhez, ahol Sárospatak határában lakott. A környezet meg az érzései is arra emlékeztették. Mint kiderült, útitársa volt a prímás a nagyrészt zenészcsaládok lakta cigánytelepen. A falusiak többsége putrikban lakott, olyanokban, amiket már a pataki cigánysorról ismert. Az õ házuk kiemelkedett ezek közül: „rendes háznak nézett ki zsindelytetõvel, szoba-konyha és elég nagy kamra, a ház mellett kis kert is látszott és néhány almafa. A szoba bútorzata 3–4 ágy elegendõ ágynemûvel, asztal, székek, szekrény helyett ládák. A konyhában csikótûzhely, polcok, láda.” Nem is annyira a szegénység, amit már régóta ismert, hanem inkább az otthonitól eltérõ szokások késztették õt késõbb arra, hogy otthagyja új környezetét. Társadalmi és intellektuális igényeinek nem felelt meg az a kiszolgáltatott szerep, ami a nõk helyzetét jellemezte Szamossályon, és a házimunka monoton egyhangúsága sem.

Ezzel magyarázza ma, hogy végül szakítani tudott a faluval és visszatért Pestre, ahol mostohaanyja halála után a testvérek végleg árvaságra jutottak. Ezután, a szakérettségis kérdõívre adott válasza szerint „dolgoztunk, ahol éppen lehetett, éltünk, ahogy tudtunk. Utunk majdnem egyenesen vezetett a kommunista pártba…”0 Testvéreivel próbálta még egy ideig fenntartani a zöldséges standot, majd háztartási cseléd lett. Elõször egy Hungária körúti házban cselédkedett; a háznak szinte minden lakásában dolgozott cselédlány. A háziúr felesége és feleségének két testvére lakott még ott. Az õ szobája a konyhából nyílt, de nagyobb volt egy átlagos cselédszobánál. Rengeteg szekrény volt bezsúfolva ide, telve a háziak holmijával. Õ egy széket kapott, amire a váltás ruháját tette, amit a falusi cselédlányok módjára batyuban hozott magával.

A lakással kapcsolatos emlékeit alapvetõen meghatározza, hogy milyen volt a helyzete a családon belül. Jellemzõ a memoár mûfajára az a mód, ahogy az itteni lakókörnyezetét leírja, ahogyan a személyes élmények áthatják az emlékezet „tényeit”. Közvetlen környezetével kapcsolatos érzéseit abban a térben ábrázolja, ahol velük együtt élt, s ami ezáltal saját helyzetét is jellemzi. Az egykori élményeit megtestesítõ lakás s e lakás tárgyainak leírásából bomlik ki az a kép, ami elsõsorban már õróla, az õ akkori helyzetérõl szól. Az õ szobáját nem fûtötték. Amit fõzött, abból nem mindig maradt neki: „Hogy hogyan élek nem nagyon érdekelte õket.” Azt már szinte nem is bánta, hogy a társalgásukban nem vehetett részt: „nem éreztem volna magam otthon közöttük”. Itt sem lakott rosszabb körülmények között, mint korábban a saját családjával, sõt önálló szobája is volt, viszont másokat kellett kiszolgálnia, és így a saját helyzete egyre kilátástalanabbnak tûnt. A színterek változóak
– polgárlakások cselédszobái, konyhái –, de az alapérzés ugyanaz: a kiszolgáltatottság. (A város kedvesebb arcát csak a szabadidõ óráiban mutatta meg számára, amikor szórakozni mehetett fiatalok társaságában.) Az az életérzés, mely már a sárospataki családi ház leírásában is megmutatkozott, abban a közegben, ami gyermekkora legnyomorúságosabb éveire emlékeztette, most a városi bérlakásokban tárgyiasul.

A Dob utcában érezte magát utoljára otthon, ott volt utoljára együtt a család. Az én értelmezésemben az a tény, hogy az utolsó otthon-emlék egy olyan házhoz kapcsolódott a tudatában, ahol többnyire ortodox zsidók laktak, szerepet játszott abban, hogy 1946-ban megfordult a fejében az a gondolat, hogy kivándorol Izraelbe.

Késõbb õ is, mint mindkét testvére, és mint jövendõ férje és testvéreinek a jövendõbelijei, továbbtanult, kollégista lett. A népi, majd a szakérettségis kollégium a szegénységbõl, a kiszolgáltatott helyzetbõl való kitörés lehetõségét jelentette a számára. Az emlékképek is eszerint rendezõdnek a memoárban. A kollégium épülete nem sugározta az otthonosság érzését. Itt még a hálószobát sem érezte túl barátságosnak; közvetlen barátja nem volt a szobában. Hozzá képest szinte mindenki jómódúnak számított, kapott valahonnan támogatást, volt hova hazamennie. A tanulószoba volt az „egyetlen zug”, ahol jól érezte magát. Ott csend volt, nyugodtan lehetett olvasni, tanulni; mindenkinek megvolt
a saját fiókja, amiben a füzeteit tarthatta. Késõbb, a szakérettségin fõleg az iskolában érezte magát otthon. A hálóban ugyan voltak barátai, „de nem volt olyan otthon, amit alakítani lehetett volna… azt lehet otthonnak nevezni, ahol lehet valami személyes dolog is. Itt az öltözködésen kívül semmi személyes nem volt, egyforma ágyak, egyforma minden, én ezt sosem szerettem.” Személyes élményeit, akkori céljait a kollégium tereinek, fizikai valóságának elbeszélésében is megjeleníti a vele készített interjúban. Az interjú mûfaja, az ebben megvalósuló elbeszélés – remélt – spontaneitása alapján talán joggal feltételezhetõ, hogy az ábrázolás módja, az
a tény, hogy egykori érzéseit közvetlen környezetének a leírása jellemzi, saját tapasztalatainak a jelentés-szerkezetébõl fakad. Olvasatom szerint életében ebben az idõszakban a tanulás volt az elsõdleges, a fõ identitásteremtõ erõ; a kollégium elsõsorban a továbbtanulás lehetõségét jelentette akkor s jelenti ma is a számára.

„Saját otthonok”

Férjével, aki szintén szakérettségis hallgató volt, késõbb kísérletet tettek arra, hogy megvalósítsák közös terveiket, amelyek közt egy saját otthon megteremtése is szerepelt. Elõször albérletben laktak. Majd, mivel férje hivatásos katonatiszt lett, 1951 tavaszán megkapták elsõ lakásukat a honvédségtõl. Elõkelõ környezetbe költöztek: a Szabadsághegyre, a Melinda utcába. Ahogy írja, ekkor lakhattak elõször és utoljára „barátságos környezetben”. (A háború elõtt a ház szálloda volt; késõbb kis, többnyire egyszobás lakásokat alakítottak ki benne.) A kortárs lakásutak elemzése alapján pedig elmondható, hogy pályakezdéskor még esélyük volt a továbblépésre, arra, hogy a jövõben nagyobb, komfortosabb lakást szerezzenek, s az õ emlékei is bizakodó hangulatról tanúskodnak.

Az elsõ közös otthon leírása a visszaemlékezésben az otthonteremtés izgalmai mellett, a pályakezdõ fiatalok várakozásait, hangulatát is érzékelteti. Próbálták elsõ lakásukat minél szebben, igényesebben berendezni. Összebarátkoztak egy régi értelmiségi-nemesi családból származó asszonnyal, s megvásárolták az õ bútorait. Ahogy visszaemlékszik, tõle tanulták, „milyen is volt egy régi félig-meddig nemesi származású értelmiségi család, amelyik a gazdagságnál többre becsülte a szellemi értékeket”. Mindannyian jól jártak, õk olcsón jutottak olyan „szép régi darabokhoz”, amilyenekre vágytak, de az eladó is, hiszen akkoriban mindenki típus- vagy csõbútort vásárolt. A bútorvásárlást a memoárban a társadalmi elõrelépés szimbólumaként is értelmezhetõ volna. Ha nem bizonytalanítaná el a sorok olvasóját egy újabb, szinte csak mellékesen megemlített adalék. Ahogy írja, mára ezekbõl a bútorokból csak egy darab maradt meg – újabb utalás a jelenre – erõsen megrongálódva, „a fekete szekrény”, amely ma is a lakás fõ dísze.

Terhessége alatt a férje foglalkozott a lakáskérelmükkel. Egyik nap azzal a hírrel jött haza, hogy Albertfalván egy új lakótelepen kapnak lakást, de „sajnos csak cs lakást”.1 Egy szoba-konyha spejzzel, WC-vel, mosdófülkével. Ahogy emlékszik, a lakás már elsõre megtetszett neki. Tudta, hogy jobbat nem kaphattak volna, és „a lakás világos napos fekvése megnyugtatta”, hamar beleegyezett abba, hogy fogadják el.

Abban, hogy mi hogyan hat érzelmileg az emberre nagy szerepük van apró, a történész számára sokszor láthatatlan mozzanatoknak. Élesen az emlékezetébe rögzõdött például az a pillanat, mikor hazament a lakás megtekintése után: „amiért ez a néhány pillanat élesen emlékezetemben marad, az, hogy ekkor mosolygott rám elõször a gyerek.” Ahhoz, hogy
a szobát berendezzék, volt elég bútoruk. A konyhába pedig „szereztek” egy kredencet, és egy asztalt hokedlikkel. Õ a házimunka mellett kézimunkázgatott, terítõt, függönyt varrt, díszpárnát és gobelin-képeket hímzett.

A házban, ahol laktak, minden lakás egyforma volt. Többnyire velük egykorú fiatal házasok voltak a lakók; közvetlen szomszédjaikkal össze is jártak. A lakás alacsony komfortfokozata ellenére jól érezték itt magukat. Fiatalok voltak, és bíztak a jövõben. A füzetek olvasója ezen a képen keresztül látja az 1956-os emlékeket. S ez megfordítva is igaz, a füzetekben a visszaemlékezõ az 56-os csalódás távlatából ír akkori otthonukról. Ebbe a lakásba tért haza a férj a forradalom leverése után: „Az ajtó világos (délelõtti napos) négyszögében (vagy már hozzám közelebb a konyhabenyílónál) megjelent reményvesztett alakja … Egy világítóan fehér hokedli a konyhában, rajta egy ember, piszkos, dísz nélküli katonaruhában, portól és bánattól szürkén, üres szemekkel. – Egy összetört világ, szürke cserepekre tört és koszolódott remény.” – Ahogy írja, neki ez a kép november 4.

Férje – aki a forradalom napjaiban nemzetõr volt – 1956 után nem írta alá a Kádár-kormány iránti hûségnyilatkozatot. Eredeti szakmájában, lakatosként helyezkedett el, a Vegyesipari Javítóvállalat pincemûhelyében talált munkát. Õ, amikor a forradalom leverése után elõször ment be munkahelyére, a filozófia tanszékre, emlékezete szerint valaki éppen azt fejtegette, hogy „azok a munkásfiatalok, akikben a rendszer bízott, akik Rákosi kiemeltjei voltak, akiket taníttattak, dédelgettek, azok fordultak a legélesebben a szocializmus ellen… ezek az egyszerû családokban felnõtt fiatalok vallásos szellemben nevelkedtek, 45 után egyszerûen vallást cseréltek, a felvett vallást pedig az elsõ kiábrándulás után el lehet hagyni, a vallásuk nem észokokhoz, hanem személyekhez fûzõdött.” Ahogy visszaemlékszik akkori érzéseire: „A vallás hasonlat is jó lett volna ránk, ha nem állt volna a »két vallás« között számunkra egy néhány év sûrû élettapasztalat.” Nem lépett be a pártba,
s nem sokára jelentkeznie kellett az egyetem tanulmányi osztályán „státusz-áthelyezésével” kapcsolatban. Ezután a XI. Kerületi Tanács oktatási osztályára hívták be, innen irányították át egy általános iskolába orosz tanárnak. Ahogy emlékszik, az 56-os csalódás kérdõjelezte meg számukra elõször az értelmiségi lét, a diploma megszerzésének és addigi munkájuknak az értelmét.

1956 élménye, ahogy írja, megváltoztatta korábbi céljaikat. Egyikük sem akart „nagy karriert” befutni. Férje századosi rangban volt, amikor 1956-ban leszerelt. Késõbb elvégezte a munkavédelmi tanfolyamot, utána többnyire színházaknál dolgozott. Õ általános iskolai tanár volt nyugdíjazásáig.

Az 1957-es év „ködös homályba”, más történések takarásába vész az emlékezetében. Ekkor minden energiájukat a családra, a családi béke megteremtésére fordították; s ez kötötte le a figyelmüket: „Õzi [a férj – M. Gy.] a lehetõ legnagyobb mértékben érezte át a családfõi felelõsséget, én pedig mint otthonmegtartó, õrzõ, igyekeztem egy békés szigetet teremteni. Az egyenjogúság vagy egyenrangúság megszûnt köztünk, a gyerek léte, mint objektív tény megszüntette az addigi harmóniát, másféle békét kellett teremteni. Férjem próbálta bedolgozni magát a szakmába, különmunkákat keresett, hogy eltartsa a családját.” Mást jelentettek számukra a munkában eltöltött órák is, mint korábban: „Azonkívül túl voltunk olyan gondolatokon, hogy a pillanatnyi helyzet szabja meg cselekedeteinket. Akármennyire is furcsának tetszik, bíztunk a jövõben, vagyis nem voltunk teljesen illúziónélküliek, mégha úgy is tartottuk magunkról. A politika piszkos, ocsmány dolog nem kívánunk benne részt venni, de a hátunkat sem tartjuk többé senki miatt […] Tehát az illúzió nem politikai vagy nagy betûs eszmei jellegû volt. Inkább hit az életben. Az életnek mennie kell tovább…” Az otthon fogalma számára ekkor a kor normáinak elutasítását és egy alternatív életstílus elfogadását is jelenthette, s segített neki elkülöníteni a köz- és a magánszféra jelenségeit. A memoár írásakor ugyan nem tulajdonított túl nagy jelentõséget a politikai élet eseményeinek, de akkori magatartása értelmezésem szerint egyén és diktatórikus hatalom viszonyának egy lehetséges korabeli formáját jelképezheti.

A szünidõket próbálták tartalmas pihenéssel eltölteni. Kisétáltak az albertfalvai Duna-partra, „ahol akkor még szép füves részek voltak”; vagy kirándulni mentek a budai hegyekbe, Fenyõgyöngyére, Óbudára, Hûvösvölgybe. Volt, hogy meglátogatták férje rokonait a dunántúli Bárányoson. Három év múlva újabb gyerekük született.

A nemzedék életidejében megvalósuló lakásutak szociológiai vizsgálata alapján elmondható, hogy munkahelyi státuszuk megváltozásával jelentõsen csökkentek lakáshoz jutási esélyeik. Férje katonatisztként újabb szolgálati lakásra számíthatott volna. Ezek a „tények” azonban ekkor még vagy nem voltak olvashatók számukra, vagy nem tartoztak fõbb napi gondjaik közé. Egészen addig, amíg második gyerekük születése nem „tudatosította” bennük: nincsen valódi esélyük arra, hogy biztos anyagi háttért teremtsenek a család számára. A memoár alapján úgy tûnik, hogy a státuszvesztés élménye csak akkor vált megkerülhetetlen bizonyossággá, amikor a családi perspektívák is beszûkülni látszottak.

A férj késõbb elérte, hogy megszüntessék lakásuk szolgálati jellegét. Miután a lakás tanácsi lett, elcserélhették. Kezdetben „zöld területen” kerestek cserelakást. De aztán be kellett látniuk, hogy ez az õ helyzetükben reménytelen. Végül egy hármas cserével 1961 nyarán, ahogy írja, „sírig végleges lakást” szereztek maguknak a Hengermalom úti gyártelepen. Õ az „utolsó pillanatokig” nem látta az új lakást, mindent a férje intézett: „Amikor már minden meg volt beszélve, és elvitt megmutatni, már ahogy megláttam a gyárakat, az Indiántelepet [a közelben lévõ földszintes házsorokból álló munkáslakótelep – M. Gy.] és a sok kéménybõl füstölõ erõmûvet, sírva fakadtam […] A lakás még jobban megijesztett, sötétszürke ajtók, sötét falak, valami rettenetes bordó arany mintákkal, zöld konyhafal barna olajlábazattal, sötét hajópadló, cementes konyha.” A kétségbeesés állóképpé merevedik a visszaemlékezésben: „Amikor ideköltöztünk sírtam, látva a környezetet […] Nyomasztott a kilátástalanság is. Ezt is nehéz volt elérnünk, hogy mégis legyen egy kétszobás lakásunk. Semmi remény a változtatásra anyagilag lehetetlen. Most már biztos, – gondoltam, hogy itt éljük le az életünket”. Ezzel a képpel érkezik el az elbeszélõ annak az otthonnak a leírásához, melynek a történet idejében is formálódó jelentésszerkezete az elbeszélés kontextusát adja.

Ahogy ma – az interjúkban – emlékezik, a „lakás jelentése” csak fokozatosan változott meg a számára. A történet írásakor azonban még az „újabb” események és az akkori jelen hatása alatt emlékezett; s a „valósnál” is komorabban látta egykori helyzetüket.

A Malomház – ahogy a lakók nevezték – valamikor a malom dolgozói számára épült. A kétszobás földszinti lakás félkomfortos volt. Férjével igyekeztek otthonosabbá tenni. Már az elsõ évben szereztek bontásból egy kádat, és ahhoz széntüzelésû hengerrel biztosítottak meleg vizet. Késõbb a konyhából leválasztottak egy fürdõszoba-részt. Hiába próbáltak azonban beilleszkedni a lakóközösségbe, megbarátkozni az új szomszédokkal, meg kellett küzdeniük az õket rosszindulattal figyelõ szomszédok ellenszenvével, az állandó följelentgetésekkel. A közelben lévõ Indiántelep „slumosodásának” hatására késõbb csökkent a malomházi lakások értéke. Ma már szükséglakásnak számítanak ezek. Korábban a malomháziak lenézték a telepieket, ma a lebontásra ítélt Indiántelep utolsó lakóit költöztetik be az üresen maradt malomházi lakásokba.

Értelmezésem szerint a memoárban a „végsõ otthon” leírása artikulálja azokat a jelentéseket, melyekkel az emlékezõ az újabb történések hatására a lakást, a házat, s szûkebb környezetét felruházta, és amelyek így az életút eseményeit is jellemzik.

Ahogy írja, 1956 után nem akartak „karriert befutni”, de az elvégzett munka erejében még sokáig hittek; abban, hogy nem hiába dolgoztak, munkájuknak volt értelme. Munkahelyi csalódások és egzisztenciális nehézségek késõbb azonban ezt is megkérdõjelezték számára; egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tudnak kievickélni a napi gondok közül.
A lakás a memoárban ennek a csalódásnak a szimbólumává válik: „Idõnként fölrémlik bennem, hogy minden késõbbi bajunk oka, hogy itt rekedtünk, hogy nem tudtunk a gyerekeinknek megfelelõ ösztönzõ környezetet teremteni.” Jelenlegi lakásához kapcsolódó emlékei határozzák meg számára ma a városi terekhez kapcsolódó tudati képeket. Azok a terek, amiket élete során bejárt, újra és újra rajzolták az õ városképét. A „városi” fogalmához, mely valamikor az otthon, valamikor pedig a társadalmi emelkedés érzetét jelentette, mind komorabb jelentések társultak. Mielõtt azonban bármi határozottabbat állítanánk a lakásút sikerességérõl vagy a mobilitási tapasztalatról, le kell szögezni, ha élettörténetét az õ történetein keresztül értelmezzük, saját kérdéseinkre csak metaforikus válaszokat kaphatunk.

Értelmezési kísérlet

A visszaemlékezõ „lakásútja” társadalomtörténeti szempontból leírható volna a társadalmi emelkedés és a státuszvesztés metaforáival. Az elbeszélt történet metaforikus jelentései, tér- és idõszerkezete azonban jelzik, hogy ez a tapasztalat másfajta bizonyossággal fogalmazódott meg az emlékezõ számára. A visszaemlékezés kontextualizálta a hétköznapok tapasztalatait, az „elmondható történeteket”. Az egyes események a „szöveg” összefüggésein belül többféleképpen is értelmezhetõek, illetõleg a narráció folyamatában többszörösen újraértelmezhetõk lettek.

Õsz Gabriella önéletírását egy emlékkép, egy olyan emlék leírásával kezdte, mely boldog pillanatként raktározódott el a tudatában. Ez a kép indította el az emlékezés folyamatát. Ahogy írja, a múlt, és azon keresztül elsõsorban saját maga érdekelte: „Milyen vagyok én? – kérdezte – és honnan vagyok ilyen?” A családdal kapcsolatos elsõ képek, az otthon leírása, saját identitásának belsõ köreibe vezették. Azt a lehetséges teret, ahol „az elbeszélés dolgozni kezd”, az otthonok jelentették. Ezek a terek adták az önkifejezéshez szükséges formát, s lettek a narráció kereteivé. Késõbb férje öngyilkossága és újabb családi tragédiák azonban ezekkel kapcsolatban is megkérdõjelezték az életút sikerességét. A memoárban fokozatosan változik meg az ’otthon’ szó, s ehhez kapcsolódóan a városi terek jelentésszerkezete.

A szerzõ életútját értelmezésem szerint az identitáskeresés céljával rekonstruálta. Az idõ múlásával, a körülmények változásával fokozatosan módosult az emlékezés folyamata. Jelenlegi körülményei váltak az események kontextusává, melyek nemhogy megerõsítették volna, hanem inkább megváltoztatták egykori céljait. Nemcsak az elbeszélés jelenét, hanem az elbeszélt idõt is egyre erõteljesebben áthatják ezek a tudati képek. Ahogy a narráció folyamatában elér mai lakásának leírásáig, megszûnik a térbeli távolság múlt és jelen között. Ez az a pont, ahol végképp egybeszövõdik jelen és múlt, ahol az emlékezés folyamata térben és idõben is eléri azt a horizontot, ahonnan az emlékezés kezdetén az emlékezõ saját múltját szemlélte. Itt ér véget az elbeszélhetõ történet. Az írás idõsíkja már nemcsak rávetül az elmesélt idõre, hanem „le is fedi” azt. Hosszú út után tér vissza az elbeszélõ a kiindulóponthoz; s az eredetileg feltett kérdés már a narráció hatása alatt fogalmazódik újra a számára.

Jelenlegi hangulatát firtató kérdésemre a következõket válaszolta: „Az a divat, hogy meditálni kell, hogy az embernek lazítania kell. Voltam egy pár ilyen elõadáson. Megpróbálom néha mostanában, hogy behunyom a szemem, és próbálok valamit megidézni… Valamelyik nap a berek, akkor jelent meg elõttem, amikor még kora tavasz van, és éppen, hogy sarjad a fû, a fûzfabarkák jelennek meg… és ha folyóra gondolok, akkor az is leggyakrabban a Bodrog és a Bodrog hídja, nem annyira
a Duna, nem tudom, hogy ez miért van… ott mégiscsak eltöltöttem a délutánokat, még akkor is, ha mondjuk csalánt kellett szednem, vagy a malac mellett voltam, de mégiscsak egyedül, nagyon ritkán volt ott más, rajtam kívül a bereknek azon a részén … a nyugalom ez az érzés.”
*2

229 Evans, Richard J.: In Defence of History. London, 1997.; Windschuttle, Keith: The Killing of History. How Literary Critics and Social Theories are Murdering our Past. New York, 1997. Összefoglalóan: Kent, Christopher: Historiography and Postmodernism. Canadian Journal of History, 1999. December. (34.) 3. sz. 385–416.

230 Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. Budapest, 2000. 413.

231 Megkérdõjelezték, hogy a történelmi narratíva egyszerûen a „történeti valóság” reprezentációja volna. Azt a felismerést, amit a történettudomány nyelvészeti fordulataként (linguistic turn) emlegetnek, az irányzat historiográfiai jelenlétét tudatosító kötet a történettudomány belsõ szerves fejlõdésébõl vezette le. Eszerint a historiográfia fejlõdése a társadalomtudományok felé orientálódó történetírástól a kultúrtörténet irányába, a „strukturálistól” a „kulturális paradigma” felé mutatott. A társadalomtudományos történetírást kezdeményezõ marxista és Annales-történészek munkáiban egyaránt megfigyelhetõ ez a változás. Népszerû lett az antropológia, a néprajz és az irodalomelmélet, s a mindennapok története is kilépett a kvantifikáció árnyékából. A figyelem így a narratív forrásokra fókuszálódhatott. Hunt, Lynn: Introduction: History, Culture and Text. In: The New Cultural History. Szerkesztette: Hunt, Lynn. Berkely – Los Angeles – London, 1989. 1–22. (a továbbiakban: Hunt); Magyarul lásd: Szivós Erika: Politikai tudattalan és porba hullt királyi fõ, avagy az új kultúrtörténet csapdái. Sic itur ad astra. 1999. 1. sz. Az irányzat adaptációját lásd: Majtényi György: Mobilitás és életstílus. (a továbbiakban: Majtényi) In: A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Szerkesztette: Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád. Budapest, 2000. 429–449. (a továbbiakban: Bódy – Mátay – Tóth)

232 Hunt 10–16. Az új kultúrtörténeti elemzések kultúra fogalmának alapvetõ forrása a következõ tanulmánygyûjtemény: Geertz, Clifford: The Interpretation of Cultures. New York, 1973. Geertz kultúrafogalmához lásd: Geertz 5–12.

233 Hayden White 1973-ban megjelent mûve kapcsán érlelõdött meg a történészekben az a felismerés, hogy a történeti mûvek is poétikai cselekedet eredményeképpen születnek; és a történészek munkáit is jellemzi az elbeszélés szubjektivitása. White, Hayden: Introduction: The Poetics of History. In: White, Hayden: Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. 8. Kiadás. The John Hopkins University Press, Baltimore, London. 1993. 1–42. (a továbbiakban: White) magyarul: A történelem poétikája. Fordította: Kisantal Tamás és Szeberényi Gábor. Aetas, 2001. 1. sz. 134–164. White mûvének hatásához lásd Appleby, Joyce – Hunt, Lynn – Jacob, Margaret: Telling the Truth about History. WW Norton and Company, New York – London. 1994. 228–234.

234 Hunt 10–20.; Nilsson, Lars: Urban History and New Trends in Social History. In: Urban History. The Norvegian Tradition in a European Context. Szerkesztette: Suphellen, S. Trondheim Studies in History 25. Trondheim, 1998. 62–63.

235 Biernacki, Richard: Method and Metaphor after the New Cultural History. In: Beyond the Cultural Turn. New Directions in the Study of Society and Culture. Szerkesztette: Bonnel, Victoria O. – Hunt, Lynn. Berkely – Los Angeles – London, 1999. 73., 83. (a továbbiakban: Beyond the Cultural Turn); Halttunen, Karen: Cultural History and the Challenge of Narrativity. In: Beyond the Cultural Turn. (a továbbiakban: Halttunen) 166–167.

236 Nemcsak a magyarázó stratégia lehet szerinte négyféle, hanem az érvelés, illetõleg az ideológiai vonatkoztatás módja is. Ezek a formalista, organicista, a mechanikus és a kontextualista, illetõleg: az anarchista, a radikális, a konzervatív és a liberális. White 7–31. Történeti-poétikai elemzésre alkalmasnak tartja az elméleti nyelvészet által meghatározott négy alapvetõ trópust is:
a metaforát, a metonímiát, a szinekdochét és az iróniát. White 31. Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000. 48–70. (a továbbiakban: Gyáni 2000.) Hayden, White: A történelem terhe. Budapest, 1977.

237 Halttunen 177.

238 Annak ellenére is, hogy a posztmodern narrativitáselmélet a történettudományban, mint azt több szerzõ is hangsúlyozza, nagyobb hatással volt arra, hogy hogyan írunk arról, amit tanulmányozunk, mint arra, hogy mit tanulmányozunk. Halttunen 178.

239 Lásd a magyarul megjelent narratívák sorozatot. Narratívák 1. Képleírás, képi elbeszélés. Szerkesztette: Thomka Beáta. Budapest, 1998.; Narratívák 2. Történet és fikció. Szerkesztette:: Thomka Beáta. Budapest, 1998.; Narratívák 3. A kultúra narratívái. Szerkesztette: Thomka Beáta. Budapest, 1999. (a továbbiakban: Narratívák 3.)

240 Majtényi 443.

241 Lásd Politikatörténeti Intézet Archivuma. (PIA) 913. f. és 302. f. A memoárok elemzése során elsõsorban az a kérdés foglalkoztatott, hogy az egyének miképp élték meg a társadalmi változásokat. Hogyan alakították ki ezekrõl saját egyéni olvasataikat.

242 Addig az idõpontig, amíg jelenlegi lakásukba költöztek.

243 Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history. Gyáni 2000. 128–144.

244 A memoár levéltárba adása folyamatban van, ugyanakkor kívánatos lenne a megjelentetése is.

245 A városi terek érzékelésérõl, tudati hatásáról lásd Lynch, Kevin: The Image of City. Cambridge, 1960.; Stein, Howard F.: The Influence of Psychogeography Upon the Conduct of International Relations: Clinical and Metapsychological Considerations. In: Maps form the Mind. Readings in Psychogeography. Szerkesztette: Stein, Howard F. – Niederland, William G. Norman–London, 1989. 181–186. Ploch, Beatrice: Die Symbolisierung der eigenen Welt. Das Raumorientierungsmodell als Schlüssel zu den Mental Maps. In: Heimaten der individualisierten Gesellschaft. Szerkeszette: Schilling, Heinz – Ploch, Beatrice, 1995. 153–154.; Horváth Sándor: Mentális térképek Sztálinvárosban. In: Bódy–Mátay–Tóth 450–478.; Majtényi György–Szatucsek Zoltán: Erzsébet kilátó. Budapest, 2001.

246 A szakérettségi történetét monografikusan feldolgozó munkák: Kovács M. Mária – Örkény Antal: Káderek. Budapest, ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet és Továbbképzõ Központ. 1991.; Kovács M. Mária – Örkény Antal: Szakérettségisek. Mozgó Világ, 1981. 5. sz. 102–109.; Diószegi Csipetits György – Koncz Endre: Volt egyszer egy szakérettségi. Budapest, 1987. (a továbbiakban: Diószegi – Koncz); Pogány Mária: A NÉKOSZ és a szakérettségi pedagógiai és politikai törekvései. (kézirat). A Volt egyszer egy szakérettségi címû kötet szerzõi és szerkesztõbizottsága 1984-ben 410 – a népi kollégisták körében végzett felmérés adatlapjával megegyezõ – kérdõívet küldött ki volt szakérettségis hallgatóknak. Ezekbõl 263 érkezett vissza. A kérdõívet kitöltõk helyenként megjegyzéseket is fûztek a válaszaikhoz, s mintegy 50 hosszabb-rövidebb életút beszámoló is érkezett. A felmérés anyaga utóbb a Politikatörténeti Intézet Archivumába (PIA) került. 1919–1, 1920–3, 1921–4, 1922–4, 1923–2, 1924–6, 1925–11, 1926–7, 1927–16, 1928–20, 1929–29, 1930–20, 1931–26, 1932–33, 1933–40, 1934–18, 1935–9, 1936–0, 1937–1. Saját számítások (N – 250). A kérdõívek a következõ õrzési egységek alatt találhatóak: PIA. 913. f. 1–11. õ. e.

247 Horváth Ágota: Egy generáció lakásairól. In: Egy korosztály életútja. Az 1928–34-ben született férfiakról. (Kutatási beszámoló.) Budapest, 1984. 190–276. (a továbbiakban: Horváth); Gyõri Péter: Két nemzedék önálló lakásútja. In: Meddig él a múlt? Tanulmányok egy korszak-vizsgálatból II. Szerkesztette: Gyõri Péter. Budapest. Budapest, 1986. 45–122. A lakáselosztás korabeli rendszeréhez lásd Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-D–4-i 8. õ. e.; XXVI-D–1-c 1., 2., 3. õ. e.; Szakszervezetek Központi Levéltára. (SZKL.) Szakszervezetek Országos Tanácsa. Szociálpolitika 1950. 4/14.; Majtényi György: A lakáshasználat mint életmód-elem (1945–1960). (Kézirat.)

248 Horváth Ágota. 226–229.; 217–218.; 230–231.

249 A válaszadók családjának havi jövedelme 1984-ben, melybõl általában 2–3 családtag élt, a következõ összegek között oszlott meg a következõ arányban: 5000 Ft alatt 3,5%, 5001–7000 Ft között 5,5%, 7001–9000 Ft között 16,1%, 9001–10 000 Ft között 9,4%, 10 001–11 000 Ft között 6,6%, 11 001–12 000 Ft között 13%, 12 000 Ft fölött 45,9%. Nyaralója kb. 24%, autója kb. 60%-uknak volt, az adatközlõknek több mint a fele telektulajdonos is volt. Lásd: Diószegi – Koncz 88–89.

250 Budapesten 1984-ben a következõ számban laktak az egyes kerületekben: XI. – 29, XIII. – 15, XIV. – 15, II. – 13, XII. – 13, V. – 12, VI. – 9, IX. – 9, IV. – 6, VII. – 4, VIII. – 4, X. – 4, XX. – 4, III. – 3, XV. – 3, XVII. – 3, XVIII. – 3, I. – 2, XVI. – 2, XIX. – 2, XXII. – 2, XXI. – 1 (saját számítások, n – 158). PIA. 913. f. 1–11. õ. e., illetõleg saját gyûjtés alapján. Úgy tûnik, hogy többnyire a jól frekventált kerületekben szereztek maguknak lakást.

251 Majtényi György: Életmódváltozás a szakérettségisek életében. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szerkesztette: Kósa László – T. Bereczki Ilona. Szentendre, 2000. 393–402.

252 Saját olvasatomban a jelenre való utalások után ismertetem az elbeszélés jelenét, hiszen az a narráció folyamatában változik, és a memoárban is így szerkeszti egységbe élettörténetének eseményeit a visszaemlékezõ. A továbbiakban a memoárra és a visszaemlékezõvel készített interjúra külön nem hivatkozom; a két szöveg elkülönítése végett az utóbbi részleteit dõlt betûvel jelölöm a szövegben.

253 L. John Borneman elemzését Susan R. élettörténetérõl: Bornemann, John: Elbeszélés, genealógia és történeti tudat: a széthulló személyiség. Narratívák 3. 207–208.

254 Emlékei szerint a házban lakók között nem volt nagy rivalizálás; az aranymûvesek talán valamivel jobban éltek, mint a földszintiek, de gazdagok õk sem voltak; csak javításokat vállalhattak. Az elsõ és a második emeleten lakott két testvér, akiknek szikvízgyára volt. Õk, ahogy írja, jobb módúak voltak, de feltétlen tiszteletnek örvendett elõttük a házban lakó tanító és a kántor, akik családjukkal szerényebb körülmények között éltek.

255 Helyesen: Szamossályi.

0 Legalábbis, így válaszolt 1984-ben a szakérettségis kérdõívre. PIA. 913. f. 1–11. o. e.

1 A ’cs’ a csökkentett komfort-fokozatot jelentette; a lakásban nem volt fürdõszoba.

2 * Megkértem Õsz Gabriellát, hogy olvassa el a tanulmány végleges szövegét. „Érdekesnek” találta, amit írtam, bár mint mondta, más szempontból máshogy, derûsebben is megírhattam volna. (Megengedte, hogy kiírjam a nevét.) Ugyanakkor megjegyezte: „Talán mégis kedvem lesz folytatni a 90-es években abbahagyott írást.”

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail