ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Perényi Roland

„H..... Lajosnak a siralomházban sajátkezüleg irtt önéletírása”

Egy 19. századi rablógyilkos visszaemlékezése

„H. Lajos és Gy. József rablógyilkosok, kik több rablást és rabláskísérletet követtek el, végre Debrecen és Sámson közt egy kocsist lövés és több szúrások által megöltek – lovait
s szekerét elvévén – a városi tek. Törvényszéken a legfelsõbb helyen is jóváhagyott kötéláltali halálítélet folytán, – az elsõ f. év júl. 30-kán kivégeztetett; az utóbbi pedig a vesztõhelyre indulás órájában siralomházban – hihetõ kétségbeesésében – gutaütés következtében halva összerogyott.” – olvashatjuk a Debreczen-Nagyváradi Értesítõ 1864. augusztus 7-i számában. A hír önmagában talán nem is lenne számunkra érdekes – hiszen egy teljesen hétköznapi esetrõl van szó –, ha az ügy elsõrendû vádlottja, a fenti újsághírben említett H..... Lajos nem találta volna saját életútját elég érdekesnek ahhoz, hogy azt írásba is foglalja. Így önéletírásával igen ritka forrást kínál a 19. század bûnözésének vizsgálatához.

A 19. század az a korszak, amely a személyes, visszatekintõ jellegû írások demokratizálódását hozza magával; egyre több társadalmi csoport kapcsolódik be ekkor az ilyen jellegû „emlékgyártásba”. Ez azonban nem csupán az író személye, hanem a tartalom szempontjából is demokratizálódást jelent:239
a politikai események személyes megélésén, valamint az önéletírásból kihagyhatatlan elemeken (családi háttér, iskolaévek, munka, házasság stb.) túl a hétköznapi élet olyan mozzanatai is helyet kapnak egy-egy önéletrajzban, mint az étkezés, az utazás, az olvasás, a színházba járás vagy éppen a barátokkal való dorbézolás. Annak ellenére azonban, hogy ez a század a romantika és egyúttal az írásos visszatekintések, naplók és önéletrajzok korszaka,240 bûnözõk igen ritkán folyamodtak földi pályafutásuk írásos áttekintéséhez.

Igaz, hogy – a szabadságharc leverését követõ megtorlásnak „köszönhetõen” – több önéletírás is született börtönben,241 ám arra nincs példa e korszakból, hogy egy köztörvényes bûnözõ vesse papírra emlékeit – mindezt ráadásul a kivégzés elõtti éjszakán.242 Ezért egyedülálló az 1864-ben kivégzett H..... Lajos írása, melynek különlegességét még inkább kiemeli az a tény, hogy az iromány kis füzet formájában még a szerzõ kivégzésének évében nyomtatásban is megjelent „H..... Lajosnak a siralomházban sajátkezüleg irtt (sic!) önéletírása” címmel.

A rövid bevezetõbõl megtudhatjuk az önéletírás keletkezésének körülményeit: „H… Lajos és Gy… József rabló gyilkosok ellen folyó 1864. Julius 27-kén a debreczeni városi törvényszék által a halálos itélet kihirdettetvén, a halálra itéltek a törvényes szokás szerint, siralom házba közszemlére kitétettek, a holott is julius 29-kére virradólag éjjel H… Lajos
a következõ önéletrajzát írta, mely szóról szóra minden változtatás nélkül így hangzik.”243

A bevezetõt követi a nem egészen hat oldalas önéletírás, melynek szerzõje az „Életrajzom futólagosan áttekinthetõ töredéke” címet adta. Ez a – nyilván rövid idõ alatt és igencsak szokatlan körülmények között született – írás sok fehér foltot mutat: több olyan életrajzi elem található benne, amely nehezen vagy egyáltalán nem rekonstruálható, ezért az önéletírást a szerzõ életútjának megalkotásához a rendelkezésre álló levéltári forrásokkal szükséges kiegészíteni.

H..... Lajos önéletírásának kiegészítéseként a nyomtatvány kiadója közli a visszaemlékezõ által elkövetett bûnök lajstromán túl a Királyi Tábla ítéletének kivonatos szövegét is. A füzetet egy négysoros vers zárja, ami egyben magyarázza az önéletírás kiadásának célját is: a város intõ példát akart adni az olvasóközönségnek, s felhívni a figyelmet a városlakók romló erkölcsére.244 A vers így hangzik:

„Azért hát mivel sem ezen a világon,

Sem halála után majd a másvilágon

Boldogsága soha egy rablónak sem lész:

Nem lehet rablóvá kiben van józan ész.”245

H..... Lajos sorsa az önéletírás alapján

A szerzõ önéletírását nem születésével, hanem a családi háttér, gazdatiszt nagyapjának történetével indítja, aki túlzott vendégszeretetének és iszákos barátainak köszönhetõen teljesen elszegényedett. A családi legendáriumban oly mértékben él az elszegényedés traumája, hogy maga a szerzõ is ehhez az eseményhez köti késõbbi szerencsétlen pályafutásának eredetét. Ez a gondolat szinte programszerûen vonul végig az egész önéletíráson; már az apa sem kaphatja meg azt a képzést, amit elvárna: „…így atyám, mint legkisebb korú gyermeke, legkevesebb osztályrészt nyerhette Pallás s Minerva hagyatékából, szegény! Egyszerû gatyás nemes ember volt õ folytonosan.”246 A nincstelenné válás megváltoztatja az amúgy szakképzettségére és nemességére büszke, öntudatos család mentalitását, s a kevésbé tanult apa már alázatos ember lesz, s „bárki lett légyen az, ha rajta német nadrágot látott: már ’Tekintetes úr’-nak szólította.”247

Gyermekkorából H..... Lajos születésének dátumán (1827. október 27.) kívül csak az iskolaéveket tartotta említésre méltónak. Apja – megkísérelve javítani gyermeke helyzetén – mindent megtesz fia iskoláztatásáért, ezért 1836-ban Sárospatakra küldi a református kollégiumba. Az „S. Nagy Patakon deák grammatikát” tanuló visszaemlékezõ szerint azonban az iskoláztatás önmagában nem elég az erkölcsi és társadalmi felemelkedéshez: „Az [apa] alapos embernevelés eszméivel ismeretlen, csuda volt-e hát, ha engemet sok pénz áldozatai után is az élet nemesebb oldalával nem ismertethetett?”248 A morális nevelést tehát az író éppen olyan fontosnak tartotta (volna), mint a színvonalas iskolai oktatást. Ettõl függetlenül jól indul H..... iskolai pályafutása: büszkén említi, hogy a declinatio ismerete nélkül fordítja Phaedrust, Cicerot és Terentiust. Úgy tûnik tehát, hogy a család csillaga ismét felemelkedõben van: „Szerencsém az volt, hogy eszem rendkívüli fogékonysága nyomán könyv nélkül még a héber leckéket is képes voltam megtanulni, ez észfogékonysággal párosulva a szorgalom, grádusunk legkitûnõbbjei között székelék.”249 A visszaemlékezõ tehát tudatában van képességeinek. Késõbb, a teológián 1844-tõl folytatott tanulmányairól írott soraiból azonban már inkább némi elkedvetlenedést olvashatunk ki: nem érzi magát sem „conjugistának”, sem „declinistának”, s ezért abba akarja hagyni az iskolát. Az apa azonban ragaszkodik a gyerek taníttatásához: „…szegény apám mindig görcsös bottal fenyegetett, ’tanulj’ ugymond ’csak igy lehetel pap.”250

A fiú azonban nem váltja be az apa reményeit, s hamarosan megjelenik az életrajzban egy, a szerzõ szerint döntõ fontosságú törés, amely módosítja a szerzõ által elképzelt pályaképet. A fordulatot egy kezdetben teljesen ártatlannak látszó ügy indítja el: a szerzõ társaival együtt egy tûz során verekedésbe keveredik egy Sárospatak melletti falu lakosaival. Itt egy félszemû hercegi uradalmi erdõkerülõ csúnyán elbánik a diákkal, aki ezt nem hagyja annyiban – társával a hercegi uradalomba mennek vadászni, de a kerülõ tetten éri õket: „… hallám isteni káromlással jelentkezni a vakot, hogy ha én meg nem elõzöm õtet mellbe lõni, õ leendett a felperes.”251 Az orvvadászó diák valóban megelõzi a kerülõt, s így a kezdeti diákcsínybõl komoly bûntény, gyilkosság lesz. Ezzel a visszaemlékezõ sorsa hirtelen fordulatot vesz.

Az immár bûnözõvé vált ifjú kénytelen Eperjesre menekülni. Az elsõ bûncselekményt hamarosan újabb gyilkosság követi: kocsmázgatás közben egy hajdút, aki „talán szive bálványát ölelgeté”, irigységbõl meggyilkol: „Ott feküdt a hajdú alvó vérében, én pedig anélkül, hogy egy pohár bort megihattam volna, figyelmeztettem a csaplártól, hogy rögtön elfogatom, már jött a hajdúcsapat értem, én azonban új szállásomra be sem menve többé, még azon éjjel gyalog Kassára mentem, hol másnap az eddig irt kalandjaimat az ezredesnek elbeszélve, rögtön katonává lettem …”252

A menekülés tehát a hadseregbe ûzi a fiatalembert, ahol hamarosan tizedesi rangot kap. Itáliába kerül, s „olaszhon 1847-diki (sic!) forradalmát mint osztrák-hü vertem s hü osztrák voltam mindaddig, míg a szabad szellem mindenható ereje lelkemig nem hata.”253 Mintha hazájának szabadsága egyben a bûnei alól való felmentést is jelentené.

A szabadságharc alatti eseményekrõl ismét hallgat az elbeszélõ, mindössze a végkifejlet jelenik meg: „Fegyveremet Világos alatt tettem le, mint nyargoncz tiszt, fõhadnagyi minõségben …”254 Világos után a szerzõ Hangácsy Lajos álnéven házitanítóskodik egy Ung megyei özvegyasszonynál. Úgy tûnik, szerencsés fordulatot vesz élete: „… az alkalom én és úrnõm között elõbb bizalommá, majd szerelemmé fejtette a viszonyt s e szerelmi viszony kapcsai csakhamar annyira szilárdultak, miszerint 2000 holdnyi fekvõség birtokához e nõvel együtt már gyürü által biztosittattam.”255 A sors azonban másképp akarta: az álnév nem segített, a szerzõ szabadságharcbeli szerepvállalása miatt 8 évre az olmützi börtönbe került. Ez idõ alatt házassági tervei is meghiúsultak: „… rabságom ez ideje alatt szomoruan tapasztalám ezen költemény igazságát: ’Az asszony ingatag’…”0

H..... Lajos késõbbi életútja visszavezet a nagyapa foglalkozásához: az önéletírás szerint szabadulása után, 1858-ban Szabolcsban „M……-nál”, 1859-ben pedig Vencsellõn (Szabolcs megye), „gróf D........ Kálmánnál” dolgozott gazdatisztként. Maga a szerzõ így magyarázza a pályaváltoztatást: „Ezen pálya elõttem legkedveltebb s legbetanultabb vala …”1

Úgy tûnik tehát, hogy ismét visszakerül H..... élete a normális kerékvágásba: feleségül veszi „M..... Klárát”, aki „oly erényes és minden boldog családi életet biztosító kellékekkel” bírt.2
A házaspár Vencsellõrõl elõször Orosra, majd – mivel H..... nem jön ki a „rendelkezõ gazdatiszttel” – Debrecenbe költözik, „remélve, hogy itt, mint fõhelyén az oly sok rendü hivataloknak”, hivatalnoki állást kap. A szerencse azonban nem állt H..... oldalán: Debrecenben nem kap állást. Végül mégis sikerül hivatalt szereznie: „… csalatkoztam, mert 1860-dik évben a cs. kir. hivatalok a feloszlásnak állván küszöbén, alkalmazást nem nyerhettem, feloszlottak ezek csakugyan ez évben s 1861-ben megalakultak a pillanatig tartott alkotmányos élet homok várai, én folyamodás utján hajdukerületi irnokká választattam 150 frt. évi fizetéssel, és lakásomat Böszörménybe kellett által tenni, hol 40 o. e. frtért fogadhattam egy évi szállást.”3
A zavaros politikai helyzet tehát elsõ pillantásra szerencsés fordulatot hozott a szerzõ életében. Az önéletírás azonban egészen más tónusban beszél errõl az idõszakról: „Micsoda politikai küzdelmek döntötték meg e rövid ideig tartott alkotmányos forma életet? A fejedelem és nemzet közti viszonyok meghasonlásával üres lett
a házi pénztár, honnan illetékeinknek kellett pótoltatni, hetekig dolgoztam krajczár nélkül s egy egész évig reményteljes várakozásban […] Míg a családi szükség napról-napra nyomasztóbb s égetõbb lett, egy részrõl a nélkülözések miatt elkedvetlenedett nõ sohajai, más részrõl az éhezõ gyermek szivrepesztõ sirása még elszántságra vezeté a családapa keblét, – ugyan csodálkozhatik-e valaki, ha ily kebelrázó körülmények között, minden utógondolatot kizárva, oly eszközökhöz ragaszkodik valaki, melyeket zavarából kisegitõeknek gondol lenni?”
4
– hangzanak az önéletírás megírásának motivációjába is bepillantást engedõ záró szavak.

„Készakarva hagyta félbe itt a szerencsétlen H..... Lajos ezen önéletírást, vagy reá virradván s a siralomházi látogatások megkezdetvén, annak tovább folytatásában megakadályoztatott, nem lehet tudni …” – írja az önéletírás kiadója a memoár végén. A minden kezdeti nehézség ellenére is ígéretesnek induló pálya tehát igen csúfos véget ért: 1864. július 30-án H..... Lajos elsõrendû vádlotton végrehajtották az ítéletet, s délelõtt 10 órakor felakasztották.

Kísérlet Huszti Lajos életútjának rekonstrukciójára

1. Származás, iskolaévek

Az elõzõ részben láthattuk, hogy az önéletírás alapján több fehér folt is mutatkozik H..... Lajos életrajzában. Jelen részben megkíséreljük ezeket a fehér foltokat a fellelhetõ levéltári források adataival kitölteni. Mivel azonban a kiegészítõ források is meglehetõsen hiányosak, ezért teljes egészében nem lehetséges felvázolni a visszaemlékezõ életútját. Arra viszont lehetõséget adnak a források, hogy nagy vonalakban bemutassuk a szerzõ életének fõbb állomásait, illetve feltárjunk olyan pontokat, amelyek az önéletírás néhány elemének másfajta interpretációjára adnak lehetõséget.

Az önéletírással kapcsolatban elsõ és legfontosabb kérdésként a szerzõ teljes nevének azonosítása merül fel. Erre a debreceni városi bíróság bûnügyi eljárási jegyzõkönyvei szolgálnak forrásként. Az 1864-es évre vonatkozó jegyzõkönyv több bejegyzést is tartalmaz. Ezen bejegyzések tárgya egy a Királyi Táblához is felkerült per, melynek fõ vádlottjai Huszti Lajos és Györffi (más helyütt a Györfi vagy a Györffy írásmód szerepel, mi a késõbbiekben az egyszerûbb, Györfi írásmódot használjuk) József.5 Így a Debreczen-Nagyváradi Értesítõ már említett száma, a Vasárnapi Újság szerkesztõségi közleménye, valamint az önéletírás alapján egyértelmûen a fent nevezett Huszti Lajossal azonosíthatjuk a visszaemlékezõt.

A visszaemlékezés megírásának körülményeibõl következõen természetes, hogy a szerzõ nem említi szülei nevét, s bár feljegyezte születésének idejét (1827. október 27.), származásának helyérõl sem nyilatkozik. Sárospataki tanulóéveibõl kiindulva azonban azonosítani lehet származási helyét: az iskola 1836–37-es tanévére szóló osztálynapló bejegyzésébõl ugyanis kiderül, hogy Huszti Lajos apja Huszti Ábrahám,6 szülõhelyeként pedig a Borsod megyei Hangács községet adják meg.7 Az osztálynaplóból ezen felül az is kiderül, hogy Huszti Lajos vallására nézve református, magyar nemzetiségû és nemesi származású.
Az osztálynapló szerint a tanuló 1836-ban 11 éves, tehát 1825-ben vagy 1826-ban született. Az önéletírásban viszont az 1827-es év szerepel. A születési dátum meghatározásában – az erre a korszakra vonatkozó hangácsi születési anyakönyvek töredékessége miatt8
– egy jóval késõbbi irat segíthet. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár hajdúböszörményi fióklevéltárában ugyanis a hajdúkerületi fõkapitány 1861-es iratai között fennmaradt egy több írást magában foglaló iratcsomag, mely – az ebben az évben Böszörményben hajdúkerületi írnokként tevékenykedõ – Huszti Lajos hagyatékát képezte. Ennek egyik darabja egy 1860-ból származó fegyverviselési engedély, mely szerint az engedély birtokosa 34 éves.9 Mivel azonban mind az osztálynapló bejegyzése, mind pedig a fegyverviselési engedély élettartamot és nem születési idõt jelöl meg, az egy éves eltérést nem tekinthetjük döntõnek, azaz elfogadhatjuk a visszaemlékezõ által lejegyzett születési dátumot.

Huszti Lajos szülõfaluja, Hangács ekkor a Szathmáry-Király család birtoka volt. A birtokos család hangácsi uradalomra vonatkozó iratai között, a telekösszeírásban azonban nem szerepel a Huszti család.10 Az iratok viszont az 1816 és 1842 közötti idõszakban hiányosak, ezért kénytelenek vagyunk hinni a sárospataki osztálynapló bejegyzésének. Mivel azonban sem a Szathmáry-Király család késõbbi vagy korábbi idõszakra vonatkozó iratai, sem pedig a hangácsi születési-, halálozási- és házassági anyakönyvek között nem található a Husztiakra adat, a család eredeti származását más források alapján kell tovább vizsgálni.

A származás kérdését illetõen a Borsod Megyei Levéltár iratanyaga volt segítségünkre. Itt õrzik ugyanis a Huszti család iratait: az összesen három tételbõl álló anyag a 18. század közepérõl és végérõl tartalmaz latin, magyar és kétnyelvû, latin–magyar papírokat. Bár az iratok jóval Huszti Lajos születése elõtt keletkeztek, sokat elárulnak a család eredetérõl. Egy 1744. április 22-re dátumozott irat szerint Beregszász város fõbírája esküdttársaival egyetemben pecsétes levélben igazolja „Nemes ifjú Huszti Mihály” nemesi származását. A levélbõl az is kiderül, hogy Huszti Mihály õsei, köztük édesapja, István, Beregszász „igaz és valóságos comissis tagja és tisztes tanácsosa” volt.11 A levél arra is utal, hogy az ifjú családfõ, Huszti Mihály költözni készült, valószínûleg éppen Borsod megyébe, ezért volt szüksége nemessége igazolására.

Úgy tûnik azonban, hogy az új lakóhelyükön még nem tisztázódott teljesen a Husztiak helyzete. Egy évvel késõbbrõl, 1745-bõl ugyanis szintén fennmaradt egy hasonló jellegû, ám jóval részletesebb, kétnyelvû, latin–magyar irat. Ebbõl kiderül, hogy új lakóhelyükön való letelepedésükkor valaki megkérdõjelezte a család nemességét. A levélbõl fény derül arra is, hogy a Huszti család még II. Rudolf császártól kapott nemességet érdemeiért.12 Az írás ismét megerõsíti a Huszti család nemességének hitelességét, de itt már több tanú vallomásával alátámasztva; egyikük például azt vallja a kiküldött vizsgáló küldöttségnek, hogy saját szemével látta, ahogy Huszti Jánosné elõveszi ládájából a család armálisát.13

Az új lakóhely azonosításában a harmadik, 1784-ben keletkezett, szintén a család nemességét megerõsítõ latin nyelvû levélre támaszkodhatunk. A Miskolcon kelt iratból egyértelmûen kiderül, hogy a Huszti család már a 18. század második felében valahol Borsod megyében lakott.14

A Huszti családot származását tekintve tehát a kurta vagy armális (kis)nemesek15 azon csoportjába sorolhatjuk, mely kapott ugyan nemesi levelet, földbirtok azonban nem járt hozzá. Ez okozta a 19. század elejétõl a szegény, birtoktalan nemesség leszakadását a vagyonosabb nemesektõl, ami mind bizonyos kiváltságok – fõleg az adómentesség – megvonásában, mind pedig életmódbeli lecsúszásban megnyilvánult: a szegény nemesi réteg kénytelen volt kétkezi munkát vállalni, s életmódjában inkább a paraszti mintát követni.
A nemességnek erre a rétegére jellemzõ volt az a fajta földrajzi mobilitás is, amit a Huszti családnál, majd késõbb magánál Huszti Lajosnál is tapasztalhatunk: a gyakori költözést éppen az tette lehetõvé, hogy e családok nem rendelkeztek számottevõ földbirtokkal, ami a földhöz kötötte volna õket.16
Éppen a vagyontalan nemesség státuszából fakad, hogy az
a végsõkig elszánt volt nemesi elõjogainak védelmében. Nem véletlen tehát, hogy a Huszti család iratai között is csak azon papírok maradtak fenn, amelyek éppen a nemességüket voltak hivatottak igazolni. Maga az armális azonban nem található a családi iratok között; a fent említett 1745-ös bizonyító irat elkészítését ezért azzal magyarázhatjuk, hogy az eredeti „kutyabõr” talán éppen a költözéskor veszhetett el vagy semmisülhetett meg. A vagyontalan nemesség felfelé irányuló mobilitásának egyik intézményes csatornája az iskoláztatás volt, s mint az az önéletírásból is kiderül, Huszti Ábrahám is fia taníttatásában látja a felemelkedés lehetõségét. Ezért aztán nem véletlen, hogy Huszti Lajos iskolája, a sárospataki kollégium diákseregének jelentõs részét, mintegy 50–55%-át éppen ez a szegényebb, kisnemesi réteg tette ki, és akárcsak Huszti családja, a kisnemesi rétegbõl származó diákok szüleinek jelentõs része is éppen a papi pályát tekintette a társadalmi ranglétrán való emelkedés elsõ lépcsõjének.17

Huszti Lajos sárospataki iskolaéveirõl is meglehetõsen keveset tudhatunk meg. Mint az az önéletírásból, valamint az osztálynapló-bejegyzésbõl is kiderül, 1836-tól kezdte meg tanulmányait a grammatikai osztállyal. Hogy pontosan mit is jelent ez, arra a költõ, Lévay József Visszatekintése szolgál információval. Lévay, aki egyébként Husztihoz hasonlóan Borsod megyei, sajószentpéteri volt, és származását tekintve szintén kisnemes, ugyancsak 1836-ban kezdte meg középiskolai tanulmányait, de nem Sárospatakon, hanem a miskolci református líceumban. Akárcsak Huszti Lajos, õ is a negyedik osztályban, a grammatica classisban kezdte meg tanulmányait. Lévay visszaemlékezésében felsorolja a középiskolai osztályok sorrendjét is: ábécista, declinista18, conjugista, grammatista, inferior sintaxista, superior sintaxista, rhetor, poéta, orator, logicus és deák (ez utóbbi osztályt végzõk már az alsó 4 osztályban taníthattak).19 Ennek fényében kísérelhetjük meg annak a kijelentésnek az értelmezését, amelyet Huszti önéletírásában tesz: „Legjobb calculusaim mellett is folytonosan éreznem kellett azonban, hogy declinista sem conjugista nem voltam.”20 Itt talán a gimnázium elsõ, valamint második osztályának21 átugrásából fakadó lemaradás nyilvánul meg, ami valószínûleg a Hangácson folytatott, gimnáziumra felkészítõ tanulmányainak hiányosságával magyarázható. Ezt azonban éppen egy néhány sorral fentebb található kijelentés látszik megcáfolni: „Szerencsém az volt, hogy eszem rendkivüli fogékonysága nyomán könyv nélkül még a héber leczkéket is képes voltam megtanulni, ez észfogékonysággal párosulva a szorgalom, grádusunk legkitünõbbjei között székelék.”22 Ez a fajta kettõsség többször is megállapítható az önéletírásban: a sok negatív mozzanat mellett mindvégig érzõdik az önéletírásból egyfajta öntudat, ami a kor „self-made man”-jeire oly jellemzõ volt.23

Érdekes, hogy Lévay József mennyire másképp élte meg középiskolai éveit. Bár Lévay hasonló problémákkal küszködött, mint Huszti, mégis sokkal kevésbé mutat bizonyítási kényszert tanulmányai terén – ami talán a szülõi nevelés különbözõségének köszönheti.24 Míg Huszti a hiányos neveltetésében látja a bajok okát, addig Lévay az oktatás hibáit emeli ki: „A latin nyelv tanítása minden osztályon végigkísért bennünket, de a végeredmény általában még sem felelt meg a várakozásoknak. Még a legfelsõbb osztályban sem voltunk képesek latinul helyesen fogalmazni, vagy a classicusokat teljesen megérteni, annál kevésbé azoknak szépségeibe hatolni. […] Fokozatos egymásutánban olvastuk, azaz gyötröttük a költõk közül Ovidiust, Horatiust, Vergiliust, a prózaírók közül Cicerót, Sallustiust, Tacitust és Liviust.”25

A sárospataki oktatás szigora és a tanulók iskolán belüli és kívüli szûk mozgástere valószínûleg nagymértékben meghatározta Huszti Lajos elsõ törvényellenes cselekedetét is. Mint azt az önéletírásban is olvashatjuk, Huszti részt vesz egy Sárospatak melletti helységben – valószínûleg a Sárospataktól mintegy 6 kilométerre fekvõ sváb faluról, Trautzonfalváról (ma: Hercegkút) van szó26 – keletkezett tûz oltásában.27 Az ezt követõ verekedés, a hercegi uradalomban való orvvadászat,28 majd a bosszúból elkövetett gyilkosság jelentik azt a törést Huszti életében, amely – legalábbis az önéletírás szerint – teljes fordulatot hozott késõbbi életében. Kérdéses azonban, hogy az önéletírás kronologikus elrendezése valóban az események valódi sorrendjét követi-e, vagy a bûntettek – hiszen az orvvadászattal együtt két bûntényrõl van szó – effajta rendezése jobban megfelelt a szerzõ szándékának.
Az önéletírásból az derül ki, hogy az elkövetett gyilkosságot Huszti racionális döntéssel magyarázza: nem akarta, hogy iskolai karrierjét akadályozza egy nyakába zúduló per az orvvadászat miatt. Az erdõkerülõ meggyilkolásának efféle magyarázata egy jóval – körülbelül 20 évvel – késõbbi értelmezés eredménye. Az ilyen és ehhez hasonló „diákcsínyek” viszonylagos gyakorisága miatt Huszti valószínûleg – több diáktársával egyetemben – nem számíthatott olyan komoly büntetésre, ami kettétörte volna késõbbi karrierjét. Sokkal plauzibilisebbnek tûnik az a magyarázat, hogy indulatból vagy éppen önvédelembõl elkövetett bûncselekményrõl van szó.29
Ugyanígy problematikusnak tûnik az Eperjesre való menekülés, az itt elkövetett második gyilkosság, valamint a katonai szolgálatba való állás története is.

2. Katonáskodás és a szabadságharc

Az önéletírás szerint a második gyilkosság után Huszti katonának állt, miután elbeszélte az ezredesnek élete történetét. Vitatható, hogy a katonai parancsnok besorozott volna egy kétszeres gyilkost. Az mindenesetre feltûnõ, hogy Huszti fontosnak tartotta leírni, hogy a sorozáskor bevallotta bûneit.

Ugyanígy kérdéses pontja az önéletírásnak Huszti szabadságharcban betöltött szerepe. Ennek elsõdleges oka az, hogy semmilyen forrás sem támasztja alá fõhadnagyi szereplését: sem a Közlöny kinevezési rovatában nem szerepel Huszti Lajos nevû fõhadnagy, sem pedig Bona Gábor nem említ ilyen nevû honvédtisztet.30 A Hadtörténeti Intézet Levéltárában sem találhatók Huszti Lajos név alatt hadbírósági vizsgálati anyagok az 1850-es évekbõl. Mindez azonban még nem cáfolja meg teljes bizonyossággal a szerzõt. Több oka is lehet annak, hogy sehol nem található forrás Huszti katonáskodására: a Közlönyben nem jelenhetett meg az összes tiszti kinevezés, s Huszti akár az utolsó pillanatban, közvetlenül a fegyverletétel elõtt is kaphatta a kinevezést, ezért az már nem jelenhetett meg hivatalos iratban.31 Az is elõfordulhatott, hogy Itáliából való hazaszökése után álnévvel élt. Ám a szerzõ által említett Hangácsy Lajos név sem szerepel egyik dokumentumban sem. A meglehetõsen fantáziátlanul választott álnév pedig nem valószínûsíti, hogy esetleg másik (lehetõleg H. monogramos) álnevet használt volna. Ugyanakkor felbukkant olyan adat, ami azt éppenséggel cáfolja a honvéd múltat: Huszti Lajos hajdúböszörményi iratai között található egy 1848. április 17-re keltezett bizonyítvány, mely szerint Huszti 1846 és 1848 között a Borsod megyei Hangács községben, azaz szülõfalujában tevékenykedett gazdatisztként – az irat szerint nem is éppen sikertelenül: külön kiemelik Huszti váltógazdasági képességeit. Ezen irat szerint tehát Huszti a Sárospatakon elkövetett bûntettek után hazatért szülõfalujába, hogy nagyapja hivatását folytassa.32

A fenti bizonyítvány tehát nemcsak hogy cáfolja az itáliai forradalom – amit Huszti hibásan 1847-re és nem 48-ra tesz – leverésében való részvétel történetét, de egyben megkérdõjelezi a szabadságharcos-szerep valóságértékét is. Természetesen az is elképzelhetõ, hogy a gazdatiszti tevékenységrõl szóló bizonyítvány hamisítvány, hiszen a bûnözõvé vált Husztinak szüksége lehetett múltjának igazolására.

Az önéletírás 48–49-es eseménysorának szerves részét képezik az 1849 és 1857 között az olmützi börtönben, politikai fogságban töltött évek. Hasonlóan az 1846 és 1848 közötti évekhez, ebbõl az idõszakból is felbukkant olyan forrás, ami megkérdõjelezi az önéletírás hitelességét: az 1852-es évbõl ugyanis rendelkezett Huszti egy újabb bizonyítvánnyal, mely szerint 1851–52-ben az Ung megyei „Tarnócz helység határában fekvõ váltó gazdasági birtokokat önállólag kezelte”.33 Így az tûnik a legvalószínûbbnek, hogy Huszti az 50-es éveket Ung megyében töltötte házitanítóskodással és gazdatiszti munkával, valamint erre az idõszakra esett házasodási kísérlete is.

Az olmützi börtönben raboskodó 108 honvédtiszt közül 32-rõl az egyik fogoly, Berzsenyi Lénárd alezredes készített portrékat. Ezen arcképek között sem szerepel Huszti Lajos nevû honvédtiszt. A képsorozatból azonban kiderül, hogy Huszti egykori munkaadójának, Máriássy Lászlónak egyik rokona, Máriássy János, valamint a késõbbi hajdúkerületi fõkapitány – és egyben Huszti 1861-es felettese –, Sillye Gábor is Olmützben töltötte politikai fogságát.34 Így aztán elképzelhetõnek tûnik, hogy Huszti mégiscsak a 108 fogoly egyike volt, s a rabság alatt építette ki azt a kapcsolatrendszert, ami késõbbi pályafutásában segítette: így szerzett magának igazolást az 1848-as forradalom elõtti idõszakra – hiszen katonaszökevényként valószínûleg súlyosabb büntetésre is számíthatott volna – és így kapott késõbb hivatali állást a hajdúkerületnél is. Eszerint Huszti az 1851 februárjában kibocsátott amnesztia – mely mindazok hátralévõ büntetését eltörölte, akik õrnagynál alacsonyabb rangot viseltek – után35 került Ung megyébe. Ily módon az önéletírásban említett 8 év politikai fogság mindössze a rá kiszabott büntetést és nem a valóban letöltött börtönéveket jelölné.

Mivel azonban semmilyen levéltári forrás nem támasztja alá ezt a verziót, és nagyon kicsi annak valószínûsége, hogy Huszti valóban honvéd fõhadnagy volt, a legvalószínûbbnek az tûnik, hogy a szabadságharcos „sztori” az önéletírás olyan pontja, amellyel javítani, „kozmetikázni” próbál Huszti életútján, s kifejezetten az olvasóközönséghez szól.36 Így az események tudatos átrendezése, esetleg újabb elemek belefonása mind-mind az önéletírás sajátos programját, mögöttes mondanivalóját volt hivatott alátámasztani: az erdõkerülõ bosszúból való meggyilkolása, a hajdú elleni gyilkosság, a katonaságba és Itáliába való menekvés, a szabadságharctól remélt amnesztia – amit ugyan explicite nem említ Huszti, de egyértelmûen ezt sugallja a történet –, végül a meghiúsult házasság elbeszélései mind a külsõ körülmények szerencsétlen alakulását szuggerálják az olvasóba. Az önéletírást tehát meghatározza az állandó kiútkeresés: az iskoláztatás kudarcát követõ bûnözésbe „süllyedést” az állítólagos katonaság, a forradalom szabad levegõje, majd az emiatt elszenvedett büntetés és végül a társadalmi felemelkedés, a szép vagyonnal járó házasság lehetõsége. Ez folytatódik a narratíva következõ, Huszti életének utolsó szakaszát leíró részben is.

3. A „gavallér” kettõs élete

Az „olmützi éveket” követõ idõszakra jóval több forrásunk van, ami – ellentétben Huszti elbeszélésének elõzõ részével – több ponton is alátámasztja az önéletírást. Ez annak köszönhetõ, hogy a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár hajdúböszörményi fióklevéltárában több olyan irat is fennmaradt, ami Huszti 1858 utáni életérõl szolgál értékes adatokkal.

Az önéletírás szerint Huszti Lajos a börtönbõl való szabadulást követõen 1858-ban Szabolcsban „M.....-nál”, 59-ben pedig Vencsellõn „gróf D..... Kálmánnál” dolgozott gazdatisztként. A két birtokos nevét két újabb, immár a harmadik, illetve negyedik gazdatiszti bizonyítvány alapján azonosíthatjuk: az 1858. augusztus 21-én kelt igazolás szerint Huszti valóban Szabolcsban, Mudrány Károly birtokán dolgozott, ám a bizonyítvány szerint, „nagyobb gazdaságba kívánván magát alkalmazni”, hamarosan továbbállt.37 Valószínûleg így került át Gávavencsellõre, ahol – mint az a következõ, 1860. július 10-i dátummal keletkezett, a község elöljárói által kiállított bizonyítványból kiderül – gróf Dessewffy Kálmán gazdatisztje volt fél évig, ahol „feddhetetlen erkölcsi és politikai életmódja által tüntette ki magát.”38

Az önéletírás alapján itt az „M..... Klárával” (Huszti fennmaradt irataiból kiderül felesége teljes leánykori neve: Molnár Klára) való házassága, majd az Orosra való újabb költözés következne. Maga a házasság ezek szerint még Vencsellõn történt volna. Az itteni házassági anyakönyvek azonban nem tartalmazzák Huszti Lajos és Molnár Klára házasságkötését, így pontosan nem sikerült annak helyét azonosítani.39 Mindenesetre úgy tûnik, hogy az „erélyes és minden boldog családi életet biztositó” Molnár Klárával kötött házasság némi vagyonnal is járhatott, és ezzel végre sikerült magának azt a biztos családi és szociális hátteret biztosítania, amely mint cél végigkíséri egész élettörténetét.

Az immár házas Huszti Lajos tehát Orosra költözik, ahol nem tud együtt dolgozni újdonsült felettesével – a nagyobb gazdaságban való elhelyezkedésbe és ezzel a gazdatiszti karrierbe fektetett remények meghiúsulnak. Ekkor születik meg a döntés, hogy hivatalnoki tisztséget vállaljon elõbb Debrecenben, majd ennek meghiúsulása után Hajdúböszörményben.40 Úgy tûnik azonban, hogy Huszti rossz idõpontot választ a pályamódosításra; hiszen a 60-as évek elejének politikai zavarai direkt módon kihatnak Huszti életútjára is: az Októberi Diplomával beköszöntõ alkotmányos idõszak41 intézményes átalakulása miatt nem jut álláshoz – „a város az állásért folyamodókat szeptember végétõl azzal utasítja el, hogy küszöbön lévén a jelenlegi rendszerek átalakítása, az üresedésben lévõ hivatali állomások betöltését foganatosítani nem lehet.”42

Husztinak tehát tanultságából kifolyólag mégiscsak voltak alternatívái, s talán meg is kapaszkodhatott volna a városban, ha nem a politikailag változékony 60-as éveket választja a vidéki életmód feladására.

A hivatalvállalással Huszti is a nincstelen nemesség tipikus rétegstratégiáját követte. Pályafutását áttekintve megfigyelhetjük, hogy lényegében az összes lehetséges eszközt felhasználja a társadalmi felemelkedésre: az iskoláztatás, a házasság és a hivatalviselés mind
a társadalmi mobilitás olyan intézményes csatornái, melyeket Huszti kipróbált. De ezzel
a számos pozitív példa – így például a Deák család több generáción át történõ felemelkedése – ellenére Huszti Lajosé a társadalmi mobilitás negatív ellenpólusán áll.43
A Kósa László által a Hét szilvafa árnyékában címû munkában felsorolt családok felemelkedése azonban Huszti Lajos feltörési kísérletei elõtt történt, s még a rendi társadalom idõszakára esett, ezért teljes egészében nem lehet párhuzamba állítani velük. Huszti karrierje már belenyúlik a modern társadalom kialakulásához vezetõ átmeneti idõszakba, melyben még élnek a rendi társadalom bizonyos elemei, de már a polgári társadalom értékei is kialakulóban vannak.

Az önéletírás egyik nagy kérdése, hogy valóban kényszerpályának tekinthetjük-e Huszti életútját, mint ahogy azt a szerzõ beállítja. Úgy tûnik, hogy az állandó kudarcok és a szegénység mind az önéletírás programjának alappilléreit alkotják. Ha megpróbáljuk az önéletírás szubjektív mondanivalójától elvonatkoztatva rekonstruálni Huszti életútját, akkor végül arra a következtetésre juthatunk, hogy az emlékírónak – annak ellenére, hogy több bûntettet is elkövetett – igenis sikerült egy szerényebb karriert befutnia. Ezt különösen a pályafutásának utolsó éveirõl fennmaradt források támasztják alá.

Az önéletírás tanúsága szerint tehát Huszti 1861-tõl Hajdúböszörményben volt hajdúkerületi írnok. A hajdúkerület fõkapitányának iratai között ugyan nem maradt fenn adat Huszti Lajos nevû írnokról,44 Huszti írnoki tevékenységét mégis alátámasztják egyéb források: 1861-es letartóztatása után ugyanis egész vagyonát lefoglalták, s a vagyonról készült leltárból egyértelmûen kiderül, hogy Huszti ilyesfajta hivatalt viselt. A leltár szerint Huszti ingóságai között 36 darab hivatalos iratot, 2 darab hivatalos iratról szóló elismervényt, 3 nemesi pecsétes útlevelet, 26 darab útlevelet, 9 darab útlevelekrõl szóló bizonyítványt, 6 darab elévült útlevelet, 3 rúd hivatali pecséthez való viaszt, valamint egy darab hivatali ollót találtak.45 Ingóságainak leltárából nagyjából rekonstruálhatjuk azt is, hogy milyen életkörülmények között élt a hajdúkerületi írnok. Bérelt lakhelyének bútorai közé tartozott 2 darab politúrozott faágy, egy íróasztal, egy varróasztal fiókkal, 3 darab ép és egy „ócska” karosszék, egy „nagy festett sifón”, valamint egy asztal, terítõvel. A házat egy asztali óra, 2 darab kép és egy darab „rámás tükör” díszítette. A Huszti család könyvtárába 2 darab imakönyv és 7 darab egyéb könyv tartozott. Arra ugyan nincs adatunk, hogy hány gyermeke volt Husztinak, annyi azonban kiderül a leltárból, hogy már ekkor egynél több gyermeke lehetett: a leltárban szerepel egy gyerekfürösztõ kád, egy bölcsõ a „belevalókkal”, valamint több gyermeknek való ruhadarab.46 A leltár összességében azt a benyomást kelti, hogy Husztiék ha nem is fényûzõen, de szolid polgári körülmények között éltek, s a kamra tartalma alapján éhezniük sem kellett, mint ahogy azt az önéletírás állítja: az ingóságokat lefoglaló hatóság Husztiéknál többek között 3 darab disznófejet, egy fél disznót, 2 kis darab szalonnát, 3 szál kolbászt, 2 disznólábat, 1 lekváros csuprot, 27 tojást és egy hagymával teli kosarat talált.47

Így tehát az önéletírásban hangsúlyozott szegénység nem lehetett Huszti kriminalitásának oka (ez természetesen nem jelenti a visszaemlékezõ deprivációs élményének tagadását). Amennyiben Husztit mint bûnözõt szélesebb társadalmi kontextusba próbáljuk helyezni, akkor magatartása jól beilleszthetõ a növekvõ nemesi bûnözés folyamatába, amit Kósa László nagyrészt éppen a nemesi virtus egyik megnyilvánulásának tart, s ami
a Huszti fiatalkorára esõ idõszakra, a rendiség utolsó szakaszára oly jellemzõ volt.48
A virtusból elkövetett bûnesetek nagy része azonban verekedésekben, lopásokban, rágalmazásokban és önbíráskodásban merült ki, gyilkosságok ritkábban fordultak elõ. Önmagában a nemesi virtussal sem magyarázhatjuk a bûnesetek szaporodását, melyre Kósa László három fõ okot sorol fel: 1. a kiváltságosság érzete, garázdaságra való hajlam (azaz a nemesi mentalitásból fakadó virtus), 2. a vagyontalan nemesség anyagi és társadalmi helyzete, 3. a rendi társadalom válsága.49

A nemesi bûnözés terjedésének tehát összetett okai vannak. A megélhetési gondok mellett egyfajta értékkonfliktus is keletkezett e csoporton belül, ami Huszti Lajos visszatekintésében is megfigyelhetõ: Huszti mélységesen elítéli nagyapja tékozló – azaz éppen
a nemesi virtusnak megfelelõ – életmódját, s hiányolja az erkölcsi nevelést a családban. Mivel visszatekintésrõl van szó, ezért a „polgárinak” nevezhetõ és a régi nemesi értékek összeütközése visszavetítésnek, s nem valós konfliktusnak tekintendõ. Azonban elvetni sem szabad teljesen az értékkonfliktus lehetõségét. Mint azt Dirk Blasius is kimutatta a Vormärz Poroszországában, a polgári társadalom és a kapitalizmus kialakulása igen komoly feszültségeket okoz a megjelenõ polgári-liberális normák, értékek és intézmények, valamint a hagyományos agrártársadalom mentalitása között.50
S ez volt az a korszak, amelyben
a modern társadalom legégetõbb szociális problémái – köztük a bûnözés – mint központi jelentõségû társadalmi kihívások jelennek meg.

Ugyan a késõbb, már „polgárként” elkövetett bûntettekrõl maga az elkövetõ nem ad információt önéletírásában, a nyomtatásban megjelent füzetben összefoglalják az 1859 és 1861 között elkövetett rablásokat és kísérleteket: „… az Unger Dávid kirablását már 1859-dik évi deczember 6-kán elkövette, a következõ 1860-dik év nyarán augusztus hó 26-án pedig ugyancsak Unger Dávid ellen a hangácsi erdõn a másodizbeni rablást tervezte, de ez csak kisérletnél maradt, – s ugyancsak e nyáron kisérlette meg Homoródon a Silápné kirablását is stb. – mignem 1861. nov. 30-kán a Gula Mihálytól rablógyilkossággal elvett 2 lovon és szekéren […] rajta vesztett…”51 Ugyan a szerencsétlen Unger Dávid (majdnem) kétszeri kirablásáról nem tudunk meg sokat, de az utolsó, késõbb külön említendõ rablás azt sugallja, hogy tipikusan az agrárvidékre jellemzõ betyártettekrõl van szó. Errõl Tisza Miksa, az egykori rendõrfõkapitány következõképpen ír a rendõrség történetét feldolgozó munkájában: „A betyárok leginkább állat: szarvasmarha és lólopásból éltek. Ha a betyárok lopott állatjukra hamarosan vevõt nem kaptak, vagy rossz helyen rájuk virradt: az állatokat lebunkózták és csak bõreiket értékesítették.”52

Ebben a korszakban Bihar megyében, Huszti utolsó lakóhelyén is az állatlopás, illetve
a vagyon elleni bûncselekmények voltak a leggyakoribb bûntettek. Errõl legjobban egy korabeli szemtanú, Osváth Pál, egykori Bihar vármegyei csendbiztos53
mûvébõl tájékozódhatunk, aki könyvének második felében emlékezetes eseteket idéz fel praxisából. Köztük több olyan rablás és rablógyilkosság szerepel, amelyek több ponton hasonlítanak Huszti és társai bûntetteihez. Huszti származása, képzettsége és életmódja azonban teljességgel eltér az Osváth által felsorolt elkövetõktõl; az mindenképp elhatárolja Husztit a „klasszikus” betyártól, hogy sohasem kényszerült bujdosásra, s az 1859–61-ben elkövetett bûntettek ideje alatt mindvégig városban élte a polgárok életét.54

Huszti Lajost tehát egyértelmûen nem sorolhatjuk sem a betyárok, sem pedig a városi, modern bûnözõk – Osváth megfogalmazásával élve –, az „aszfaltbetyárok” közé. Változatos bûnözõi pályája a „falusias ízû testi sértéstõl”55 a hatalom ellen elkövetett erõszakon át egészen a „polgári” elemeket tartalmazó modern bûnözés gyökeréig ível,56 s jól követi a korszakra jellemzõ és nem csak a bûnözésben tapasztalható átalakulási folyamatot. Ezért Huszti inkább az „átmeneti” vagy „modernizálódó” bûnözés jellegzetes képviselõje.

Térjünk most vissza Huszti életének arra a pontjára, amelynek köszönhetõen ingóságait lefoglalták és a leltár elkészült. 1861. november 30-án ugyanis Huszti Lajos társával együtt elkövette azt a rablógyilkosságot, ami miatt késõbb halálra ítélték.57

E bûntett legrészletesebb leírását egy 1861. december 4-én Budán kelt, a hajdúkerületnek szánt körözvény adja. Ebbõl kiderül, hogy a két tettes Gula Mihálytól kibérelt egy „könnyû magyar paraszt” kocsit két lóval. A Málik György nyíradonyi lakos által vezetett kocsi a Debrecen és Hajdúsámson között fekvõ Csukas nevû kocsmánál megállt itatni. Ezután a szemtanúk szerint a két „látszólag úri” utas egyike, egy szürke felöltõs, hegyes föveget viselõ férfi lelõtte a kocsist, majd mivel az nem halt meg rögtön, leszúrta az áldozatot.58
A körözésbõl tehát különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságra derül fény. Az iratból ugyan még nem derül ki, hogy ki volt a gyilkosság elkövetõje; a hajdúkerület fõkapitányának iratai, az önéletírás, valamint a debreceni városi bíróság bûnügyi eljárási jegyzõkönyvei alapján azonban egyértelmûen bizonyítható, hogy az elkövetõk Huszti Lajos és Györfi József voltak. A gyilkos fegyver valószínûleg Husztié volt: a vagyonleltárban található azon fegyverviselési engedély, mely fellelhetõ Huszti iratai között is, egy vadászpuskára vonatkozik, így valószínûleg egy másik fegyverrel követhette el a gyilkosságot (az erre a fegyverre szóló engedély azonban nem maradt fenn).

A jelek szerint Huszti és társa nem sokáig élvezhették zsákmányukat. A kerületi fõkapitánynak december 5-én a debreceni fõügyésznek írt levelébõl ugyanis kiderül, hogy
– valószínûleg a szemtanúknak köszönhetõen59
– már sikerült azonosítani a tetteseket. Ezután a fõkapitány élénk levelezést folytatott mind a debreceni hatóságokkal, mind pedig
a helytartóval, gróf Pálffy Móriccal. Ebbõl a levelezésbõl viszonylag pontosan rekonstruálhatjuk Huszti elfogatásának, valamint perének eseményeit: egy december 14-i keltezésû levél szerint Husztit és Györfit egy Barcza Dániel nevû csendbiztos és pandúrcsapata segítségével sikerült elfogni, valamint az elrabolt kocsit és a lovakat visszaszerezni. A sikeres elfogásért a csendbiztost és pandúrjait a fõkapitány a Helytartótanácsnál jutalomra terjesztette fel. Szintén ebbõl a felterjesztésbõl tudjuk, hogy a másodrendû vádlott, a „böszörményi születésû végelbocsátó levéllel ellátott katona”, Györfi József már be is vallotta tettét. A fõkapitány ezen felül jelenti, hogy a kihallgatás után átadja a vádlottakat a debreceni bíróságnak, mivel az ügy Bihar megye rögtönítélõ bíróságára tartozik.60
A két nappal késõbbre dátumozott válaszlevélben a helytartó „a vérlázító bûntény elkövetõinek felfedezése s elfogatásánál tanúsított erélyessége” miatt érzett elégedettségét fejezi ki, s jóváhagyja a csendbiztos pénzbeli jutalomban részesítését.61

Mint az a további kihallgatások során kiderült, a nevezett rablógyilkosságban, valamint más hasonló bûntettek végrehajtásában (ezekrõl az önéletíráshoz csatolt bûnlajstrom alapján már volt szó) mások is részt vettek.62 Több azonban itt sem derül ki a rablóbanda tevékenységérõl.

A rablógyilkossági ügy Hajdúböszörményben zajló részének – 1861. december 31-re fejezõdtek be a kihallgatások, és küldték át a vádlottakat Debrecenbe – egyik irata a fogva tartás körülményeirõl ad információt. A böszörményi kerületi orvosi hivatal ugyanis kérvényezi, hogy Huszti Lajos „fagy által megridegült és feldagadt” lábaira tekintettel a kerületi pénztár utalványozzon ki kötést a rab ellátására.63 A korabeli törvényhatósági fogházakban uralkodó állapotokat tekintve feltételezhetjük, hogy Huszti már raboskodása közben szenvedte el a fent említett sérüléseket.64 Felesége támogatására nem számíthatott fogságakor, hiszen minden vagyonát lefoglalták.65

A per további menetére csak töredékes adataink vannak. Úgy tûnik, hogy a per a két vádlott Debrecenbe kerülése után még három évig húzódott, s miután megjárta a Királyi Táblát, 1864. július 25-én megérkezett a végleges ítélet: a pallos általi halált akasztásra módosítják.66 A debreceni bíróság 1864. július 28-i bûnügyi ülésén végül rendelkeznek az ítélet végrehajtásáról,67 ami az önéletíráshoz csatolt irat szerint július 30-án meg is történik.
Mint azt a Husztiról szóló kiadvány is említi, az ítéletet csak az elsõrendû vádlotton, Husztin lehetett végrehajtani, mert Györfi a kivégzés elõtt meghalt a siralomházban. Ezt támasztja alá az 1864-es debreceni halotti anyakönyv is.68
Ugyanitt azonban nem található Huszti nevére bejegyzés, így nem tudjuk, hova temették kivégzése után.

Így végezte tehát Huszti Lajos fordulatokban gazdag életét. Sem az önéletírásból, sem pedig a levéltári forrásokból nem derül fény arra, hogy mi volt az, ami a bûnözõi pályára terelte a tisztes úri életmódot folytató hivatalnokot. Annyi azonban kitûnik életútjából, hogy a bûnözés számára nem feltétlenül a megélhetést biztosította; sokkal inkább tekinthetjük õt intellektuális, „úri” rablónak mint megélhetési bûnözõnek – még akkor is, ha az önéletírás egészen más képet sugall szerzõjérõl. S talán éppen ez a kettõs életmód volt az, ami felkeltette a nyilvánosság érdeklõdését is. A közvélemény Huszti-típusú bûnözõkkel szemben tanúsított elutasítását talán legjobban egy 1861 decemberében megjelent újsághír tükrözi. A cikkben valószínûleg a bûntársról, Györfi Józsefrõl írnak, de akár maga Huszti is írhatta volna e sorokat saját életérõl: „Azon utonálló, ki nehány nap elõtt, a Debreczen és Sámson közti országuton t. Málik úr kocsisát agyonlõtte, a büntett után nem sokára elfogatott, bünét bevallotta és érdemlett büntetését börtönben várja. Ezen fiatal ember egy középosztálybeli polgár fia és gavallérnak nevelkedett. – Szerencsétlen apja! borzasztó például szolgálhat a szüléknek, hogy gyermekeiket gondosan neveljék; különösen oly lelkierõt öntsenek beléjök, hogy az élet bármely viszonya közt elégültek lehessenek, s ne igyekezzenek a nélkülözhetetlen kényelmet és sallangokat, magoknak még bün által is megszerezni.”69

Huszti Lajosban az úri bûnözõ típusának egy ritka példáját ismerhettük meg. Az önéletírás, valamint a levéltári források egyfajta „dr. Jekyll és Mr. Hyde”-típusú figurát tükröznek, aki normális, polgári hétköznapjait egy-egy bûntény elkövetésével „színesíti”. Éppen ez a kettõs életmód az, ami oly különlegessé teszi Husztinak a kivégzés elõtti, a kívülálló számára nehezen elképzelhetõ érzelmi állapotban eltöltött éjszakán feljegyzett visszatekintését, s nem véletlen az sem, hogy az önéletírást körüllengõ sajátos hangulat az írás nyomtatásban való közlésére ösztönözte a kiadót.

239 „Az, hogy immár a kisember is naplót ír, vagy legalábbis feljegyzéseket vezet, […] a kor Magyarországán már nem rendkívüli dolog.” Vörös Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték. Budapest, 1973. 12.

240 Ugrin Arankának Degré Alajos visszaemlékezéseihez írt bevezetõjébõl kiderül, hogy 1883-ig több mint 80 visszaemlékezés jelent meg a forradalom elõtti, közbeni vagy utáni eseményekrõl. (Nem beszélve a kéziratos önéletírások, naplók tömkelegérõl.) Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. Budapest, 1983. 7.

241 Köztük olyan érdekes olvasmányok is, mint a romantikus hévvel és nemzeti érzéssel teli Egy államfogolynõ naplója Podhoray Podhorszki Mária tollából. Podhoray Podhorszky Mária: Egy államfogolynõ naplója. Székesfehérvár, 1889.

242 Ez természetesen azzal is összefügg, hogy a mûveltebb rétegek által elkövetett bûntények mindig is kisebb arányt képviseltek, s az Alföldön és egyéb betyárlakta területeken elfogott szegénylegények igen kevés igényt mutattak életük megörökítésére – ellentétben a korabeli ponyvaírókkal, akik viszont a bûnügyi történetek iránti érdeklõdést kihasználva teremtettek legendát egyes betyárok élettörténetébõl.

243 H..... Lajosnak a siralomházban sajátkezüleg irtt önélet irása. Debrecen, 1864. 1. (a továbbiakban: H..... 1864.)

244 Akár az is elképzelhetõ, hogy a város ezzel a kiadvánnyal szeretett volna „betörni” az akkoriban oly népszerû ponyvairodalom piacára; éppen az 1860-as években jelennek meg a nagyobb városok nyomdái a ponyvairodalom piacán, s ezzel párhuzamosan a „polgárosultabb” bûnügyi ponyva veszi át fokozatosan a betyárponyva szerepét. Békési István: Magyar ponyva pitaval. Budapest, 1966. 265. H..... Lajos esetében, úgy tûnik, nem sikerült elérni ezt a célt. A történet továbbmesélésének ugyanis nem maradt fenn semmi nyoma, s a bûntények valószínûleg nem voltak „elég” véresek ahhoz, hogy szélesebb közönség figyelmét megnyerjék.

245 Talán ugyanarról a versrõl van szó, amelyet a Vasárnapi Újság kifinomult irodalmi ízlésû szerkesztõi a következõ lesújtó kritikával illettek: „Husztiról, a rablóról. Ismeretlen öcsém, uram, ez a versemény nem sikerült, de még kevéssé az álarczkodás. A humor istenasszonyának erõsebb mosolygását kivánva ön fejére, tisztelettel maradunk.” Vasárnapi Újság, 1864. október 16. Mivel azonban a Vasárnapi Újság a verset magát nem közölte, sajnos nem derül ki, hogy a két írás azonos-e. Amennyiben két különbözõ versrõl van szó, csak az önéletíráshoz csatoltról lehet feltételezni, hogy szerzõje akár maga az elítélt is lehetett. Ebben az esetben a második, a Vasárnapi Újságnak beküldött vers már mástól származhat, hiszen 1864. októberében H..... Lajos már nem élt.

246 H..... 1864. 1.

247 H..... 1864. 1.

248 H..... 1864. 2.

249 H..... 1864. 2.

250 H..... 1864. 2.

251 H..... 1864. 3.

252 H..... 1864. 4.

253 H..... 1864. 4.

254 H..... 1864. 4.

255 H..... 1864. 5.

0 H..... 1864. 5.

1 H..... 1864. 5.

2 H..... 1864. 5.

3 H..... 1864. 6.

4 H..... 1864. 6.

5 Hajdú-Bihar Megyei Levéltár IV. B. 1119/b. 4. kötet Városi bíróság bûnügyi eljárási jegyzõkönyve

6 Ellentétben a nagyapával, az apa foglalkozását nem ismerjük.

7 Tiszáninneni Református Egyházkerület Sárospataki Levéltára K.B.I. 11, 28. Osztálynapló-bejegyzés az 1836–37-es tanévre.

8 MOL X Szekció A1397 Református anyakönyvek (vegyes), Hangács

9 HBML IV. B. 751. 2. csomó, Hajdúkerületi fõkapitány iratai, 1861.

10 MOL P 620 8.cs. 38. tétel, Szathmáry-Király család iratai

11 Borsod Megyei Levéltár IV.a – 516. 8. doboz, Huszti család iratai

12 Ezen adat alapján a Kempelen Béla-féle családtörténeti munkában szereplõ beregi Huszthy családdal azonosíthatóak, mely család két tagja, András és Ferenc 1597. december 12-én lett nemesítve. Kempelen Béla: Magyar nemes családok. V. kötet. Budapest, 1913. 153–154.

13 BoML IV.a – 516. 8. doboz

14 BoML IV.a – 516. 8. doboz

15 A kisnemesség különféle elnevezéseire lásd Kósa László: „Hét szilvafa árnyékában”. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Budapest, 2001. 22–24. (a továbbiakban: Kósa 2001.)

16 „Nem lévén saját nemesi birtokuk, mozgékonyak voltak, nem ritkán nagy távolságokra költöztek el, ezért nemességüket a lakhelyül szolgáló vármegyében elismertetni és kihirdettetni kellett.” Kósa 2001. 31.

17 Benda Kálmán: A Kollégium története 1703-tól 1849-ig. In: A Sárospataki Református Kollégium. Budapest, 1981. 87–115. (a továbbiakban: Benda 1981.)

18 Ez volt a tulajdonképpeni gimnázium elsõ osztálya. Benda 1981. 100.

19 Lévay József: Visszatekintés. Miskolc, 1988. 11–12. (a továbbiakban: Lévay 1988.)

20 H..... 1864. 2.

21 A declinista osztályban a latin nyelv alapjait tanulták a diákok, míg a conjugistában már egyszerûbb fordításokat is készítettek. Benda 1981. 100–101.

22 H..... 1864. 2.

23 A 19. századi self-made man-ek egyik példáját mutatja be Bácskai Vera egy építõmester és családja életútján keresztül. Bácskai Vera: „Csak saját erõmre és teljesítményemre utalva.” (A „self-made man”-ek világa). Aetas, 2001. 3–4. szám. 159–181.

24 Ezt támasztja alá a szülõk pályaválasztás terén mutatott eltérõ magatartása: Huszti Ábrahám „görcsös botjával” ellentétben Lévay szülei lényegében fiukra bízzák a pályaválasztást. Talán éppen az eltérõ szülõi magatartásnak köszönhetõ, hogy Lévay végül nem az egyházi pályát választotta, hanem hivatalnokként, újságíróként és tanárként kereste kenyerét.

25 Lévay 1988. 12.

26 Fenyesi András: Zemplén megye a Reformkorban. Sátoraljaújhely, 1982. 16.

27 Valószínûleg Huszti is tagja volt a sárospataki kollégium tûzoltóságának, melynek hatásköre a kollégium épületén kívül a városra és környékére is kiterjedt. Takács Béla: A sárospataki diáktûzoltóság története a XVIII–XIX. században. In: Borsodi Levéltári Évkönyv II.. Miskolc, 1979. 9–42.

28 Az iskola engedély nélküli elhagyását, a fegyverhasználatot és a vadászatot is szigorúan büntették a kollégium törvényei. Ugrai János: Diákfegyelem a pataki kollégiumban 1777–1815 között. In: Takács Péter (szerk.): Történeti tanulmányok IX. Acta Universitatis Debreceniensis series historica LIII. Debrecen, 2001. 167–183.

29 Az önéletírás szerint Huszti már régóta bosszút forralt az erdõkerülõ ellen: „Majd kiüdülve e bajból, a már régen elhatározott bosszu létesitését tervezgetém…” Ezt azonban éppen úgy tekinthetjük a visszaemlékezõ által felállított koncepció elemének, mint az esetleges per elkerülése miatt történt gyilkosságot. H..... 1864. 3.

30 Bona Gábor: Hadnagyok és fõhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 1998.

31 Ebben az esetben azonban alacsonyabb rangfokozattal szerepelnie kellene korábbi forrásokban.

32 A Fényes Elek által kiadott 1848-as Magyar Gazdatiszti névtárban nem szerepel Huszti – bár az is igaz, hogy azon birtokos, Márkusfalvi Máriássy László sem. Mivel azonban a névtárban csak a nagyobb birtokosok, így például az Eszterházyak, Batthyányak vagy a Károlyiak szerepelnek, ez nem tekinthetõ kizáró oknak. Fényes Elek: Magyar Gazdatiszti névtár 1848. szökõ évre. h.n., 1848.

33 HBML IV. B. 751. 2. csomó. Természetesen erre a bizonyítványra is igaz, ami az elõzõre: azaz mindkettõ lehet hamisítvány.

34 Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé 1849–1856. Budapest, 1988. 263–409. (a továbbiakban: Barsi 1988.)

35 Barsi 1988. 235.

36 Valószínûleg valaki mástól – talán éppen egyik cellatársától – hallotta Huszti a katonáskodásról szóló történetet, s építette bele saját megkonstruált életútjába, remélve, hogy az ország függetlenségéért folyó harcban való részvétellel szimpátiát tud ébreszteni az olvasóban.

37 HBML IV. B. 751. 2. csomó

38 HBML IV. B. 751. 2. csomó Ezt a kijelentést értelmezhetjük olyan frázisként is, amelyet a korszakban fontos volt beleírni egy, a karrier szempontjából meghatározó iratba.

39 MOL A 2488 Református anyakönyvek (vegyes); Gávavencsellõ. Az itteni születési anyakönyvekben sem szerepel Molnár Klára, így Huszti valószínûleg egy közel fekvõ helységben házasodott.

40 A hivatalnoki munka vállalásával Huszti is a tisztviselõk azon népes, az összes hivatalnok mintegy felét kitevõ csoportjába tartozik, akik egyetemi végzettséggel nem rendelkeznek (hiszen a sárospataki gyilkosság miatt nem tudta befejezni a teológiát), s az uradalmi igazgatásban kezdte pályafutását. Tóth Tamás: Lajtántúli tisztviselõk a szolgabírói hivatalokban. Társadalomtörténeti vizsgálódások a neoabszolutizmuskori közigazgatásban. Sic itur ad astra, 1995. 1–2. szám. 3–42.

41 1860-ban Debrecen az ország többi részéhez hasonlóan hazafias tiltakozások színtere volt. E tiltakozások hatására leváltják Magyarország katonai és polgári kormányzóját, Albrecht fõherceget, s felszámolják az ország öt közigazgatási területre való felosztását is. Debrecen azonban „jó ideig csak a szigornak az önkényuralom kezdeti szakaszára emlékeztetõ felújítását tapasztalhatta.” Gunst Péter: Debrecen története. Debrecen, 1997. 28–29. (a továbbiakban: Gunst 1997.)

42 Gunst 1997. 28–29.

43 Kósa 2001. 255.

44 Ezen források hiánya elsõsorban azért jelent problémát, mert így nem tudjuk igazolni az önéletírás azon állítását, hogy Huszti évi 150 forintot keresett írnokként. Ez különösen annak fényében tûnik irreálisan kevésnek, hogy a már említett Lévay József önéletírása szerint ugyanebben az idõszakban az évi 500 forintos tanári fizetésébõl alig tudott megélni egyedül. Így igencsak valószínûtlennek tûnik, hogy a hivatalnok képes lett volna eltartani családját 150 forintból. Lévay 1988. 35.

45 HBML IV. B. 751. 2. csomó. A fent említett iratok közül több útlevél, valamint néhány – elsõsorban peres, illetve gyámsági ügyekrõl szóló – hivatalos levél fennmaradt Huszti iratai között.

46 HBML IV. B. 751. 2. csomó

47 HBML IV. B. 751. 2. csomó

48 Lásd Kósa 2001. 196–215.

49 Kósa 2001. 212–214.

50 Blasius, Dirk: Bürgerliche Gesellschaft und Kriminalität. Zur Sozialgeschichte Preußens im Vormärz. Kritische Studien zur Geschichtswissenschaft 22. Göttingen, 1976.

51 H..... 1864. 7. Feltûnõ, hogy itt többek között Hangács is felbukkan a tetthelyek között. Mivel ezen bûntettekrõl nem találunk levéltári forrásokat, csak feltételezhetjük, hogy szülõfalujába látogatásakor sem tudta bûnözõi hajlamát elfojtani magában. Az azonban már furcsa, hogy kétszer is megkísérelte Hangácson Unger Dávidot kirabolni, méghozzá majd egy év különbséggel.

52 Tisza Miksa: Magyarország rendõrségének története. Igló, 1913. 161.

53 Osváth éppen a kérdéses idõszakban, 1861-ben lett a megye csendbiztosa. Közbiztonságunk múltja és pandur korom emlékei címû, 1905-ben megjelent mûvében amellett, hogy áttekinti a bûnözés korabeli típusait, illetve a bûnüldözés szerveinek történetét, szinte néprajzos igénnyel elkészített leírást is ad a betyárvilágról (az öltözködéstõl kezdve az ételeken át a csárda szerepéig). Osváth Pál: Közbiztonságunk múltja és pandur korom emlékei. A régi magyar élet feltüntetésével. h.n. 1905.

54 Igaz ugyan, hogy az 1849 utáni idõszakban – legalábbis az önéletírás szerint – álnéven kellett élnie, de ez valószínûleg nem a korábban elkövetett két gyilkosság, hanem inkább a szabadságharcos múlt miatt volt. Ugyanígy nem tekinthetjük az üldöztetés jelének azt sem, hogy késõbb (1857–59-ben) sokszor volt kénytelen munka- és lakóhelyet változtatni. Ezt sohasem a rendõri szervek inzultálásával, hanem az állítólagos szegénységgel vagy személyes ambícióval indokolja.

55 Vörös Károly: A nagyvárosi bûnözés kezdetei. In: Vörös Károly: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest, 1997. 171–179.

56 Modern elemnek tekinthetõ például az is, hogy Husztiék három esetben is vasúti indóházakat próbáltak meg kirabolni.

57 Az önéletíráshoz csatolt bûnlajstrom említi ugyan más rablások, rabláskísérletek elkövetését, ezeket azonban a levéltári források csak röviden említik.

58 HBML IV. B. 751. 2. csomó

59 Nyilván Huszti foglalkozása is szerepet játszott „lebukásában”, hiszen hivatalnokként szélesebb körben volt ismert. Így éppen az áhított társadalmi felemelkedés volt az, ami végül a vesztét okozta.

60 HBML IV. B. 751. 2. csomó

61 HBML IV. B. 751. 2. csomó

62 Egy késõbbi fõkapitányi levél meg is nevezi ezen bûnrészeseket: Óváry Lajos, Pamlényi Tamás, Miskolczy György és Mandel Ignác.

63 HBML IV. B. 751. 2. csomó

64 Vö. Csapó Csaba: A szögekkel kivert „Ráday-bölcsõ”. Egy várbörtön anatómiája. Korall, 2000, 2. szám. 93–109.

65 Huszti felesége december 27-én kérvényezte az ingóságok visszaadását, ami meg is történt.

66 H..... 1864. 7–8. A per valószínûleg a Tiszántúli Kerületi Táblán át került fel a Királyi Táblához. Az 1861–1871 közötti idõszakban mindössze 5 vádlott ügye jutott el innen a legfelsõbb fokra, ahol az 5 ítélet közül négyet helybenhagytak. Nagy Sándor: A hajdúkerületi büntetõ törvényszék mint másodfokú bíróság 1861–1871. In: Radics Kálmán (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXIII. Debrecen, 1996. 119–144.

67 HBML IV. B. 1119/b 4. kötet

68 MOL A 2178

69 Hortobágy, 1861. december 21.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail