ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Spannenberger Norbert

A Volksbund

Egy népcsoport nemzetiszocialista szervezete
vagy emancipációs kisebbségi egyesület?

Az elsô világháború egyik fontos kihatása az volt a magyarországi németekre, hogy kapcsolatba kerültek a német birodalmi hadsereg katonáival, ami számukra addig ismeretlen érzéseket váltott ki: a német nemzeti öntudatot és az etnikai szolidaritást. Károlyi Mihály októberi forradalmát ez a kisebbség már etnikai alapon szervezôdött Nemzeti Tanácsa révén üdvözölte, amely az erdélyi szászok vezetésével határozott kisebbségpolitikai programot képviselt.194 Ellenpólusként egy eddig ismeretlen egyetemi professzor, Jakob Bleyer tűnt fel
a kisebbségi politika színpadán, aki tagadta a magyarországi kisebbségek politikai érdekképviseletre való jogosultságát.195
Bleyer koncepciója támogatta a "megtámadhatatlan magyar szupremáciát" a kisebbségi kérdésben is, és egy centralizált-konzervatív kormányzati forma mellett szállt síkra. Amint ismeretes, Bleyer már 1917-ben Tisza miniszterelnök politikai köréhez tartozott,196 és a "magyarság és a németség közötti szoros lelki kapcsolatról" megfogalmazott jelszava a magyar, valamint az asszimilált értelmiség kedvelt szólamává vált. Ezzel akarták kifogni a szelet a radikális - például az erdélyi szász - kisebbségi politikusok vitorlájából. Mivel a forradalmi kormányok kisebbségpolitikai kezdeményezései társadalompolitikai programjuk fontos részét képezték, az állásfoglalás valamelyik kisebbségpolitikai program mellett nolens volens egyben állásfoglalás volt az egyes forradalmi kormányok mellett vagy ellen is. Bleyer megpróbálta a "szászokkal" szembeni nézetkülönbségét világnézeti útra terelni, ennek azonban nem volt létjogosultsága. A "szász" tábor tagjai ugyanis éppúgy gyakorló, leginkább protestáns keresztények voltak, és vezetô személyiségeik közé tartozott
a katolikus pap és szociálpolitikus Alexander Gießwein is.197

A forradalmak után Bleyer saját kérésére átvette a nemzetiségi miniszteri tárcát. A minisztérium feladata - nevével ellentétben - nem a magyar kormány jövôbeli kisebbségi politikájának kidolgozása volt, hanem a magyar területek - Felsô- és Nyugat-Magyarország, a késôbbi Burgenland - leválasztása elleni propagandatevékenység.198 Burgenland elvesztését
a
közvélemény Bleyer személyes kudarcaként értékelte, bár Bleyer minisztériumát akkor is feloszlatták volna, ha propagandatevékenysége sikerrel jár. Az ellenforradalmi kormány 1919 augusztusában hozott kisebbségi rendeletét a minisztertanács négy héttel késôbb már úgy kommentálta, hogy azt a közigazgatási hivatalok ellenállása miatt nem lehet végrehajtani. Ez az érvelés 1944-ig a magyar kisebbségi politika ceterum censeoja maradt.199

Az 1920. június 4-i trianoni szerzôdés a magyar közvélemény elkeseredését váltotta ki.
A gyôztes nagyhatalmakon és a szomszédos országokon kívül egy belsô "ellenséget" is megtalálni véltek: a nemzetiségeket. A politikai katolicizmus irányította német nyelvű Neue Post így írt errôl: "Ha Magyarország elpusztul, akkor ti [vagyis a nemzetiségek - Sp. N.] gyilkoltátok meg!"200
A trianoni szerzôdés következtében a kisebbségi és többségi lakosság aránya alapvetôen megváltozott, hiszen a nemzetiségek aránya 10,4%-ra csökkent, és kompakt településterületei - különösen az egyre represszívebb kisebbségi politikát követô szerbeké és románoké - Magyarország új szomszédos országainak fennhatósága alá kerültek. A megcsonkított Magyarországon maradt kisebbségek közül a német kisebbség volt szám szerint
a legnagyobb, mely az összlakosság 7%-át tette ki, azonban nem rendelkezett semmilyen politikai, gazdasági vagy kulturális érdekképviselettel, ezenkívül szociális összetétele igen egyoldalú volt, ugyanis több mint 56%-a agrár jellegű tevékenységet folytatott. Bár sokuknak sikerült a szociális felemelkedés, de ez legtöbbször a teljes asszimilációval járt együtt, míg
a parasztság körében az etnikai öntudat továbbra is ép maradt. A kvantitatív "nagyság" így szöges ellentétben állt a szocio-politikai "gyengeséggel".

A Trianon miatt felajzott közvélemény az "összeesküvés-elmélet" hevében élt, miszerint az etnikai kisebbségek aknamunkája vezetett Magyarország felbomlásához. Ezért határozottan követelte az etnikailag egységes és ezáltal "erôs" Magyarország megteremtését.201 Ilyen körülmények között vette át Bleyer a német kisebbség sorsának irányítását. Bleyer - saját közlése szerint - kisebb metamorfózison ment keresztül: továbbra is abból indult ki, hogy
a magyar társadalom rá van utalva az asszimilációra, és ez ellen nem is volt kifogása, a német parasztságot azonban meg akarta óvni mindettôl. Ugyanakkor épp ezt a réteget akarta bevonni a nagy nemzeti feladatba, a revíziós politikába.202
Bleyer okozati összefüggést látott
a
magyar revíziós törekvések és a kormány kisebbségi politikája között. Ezért a német kisebbség önszervezôdési stratégiáját ez a tény határozta meg egészen a második világháború kitöréséig. Bleyer "Deutschungar" tézise kizárta az "össznémet politizálást", illetve a szomszédos országok német kisebbségeivel való együttműködést. Ez a kép azonban így meglehetôsen leegyszerűsített. Bleyer tudta, hogy a politikai elitnél már nem élvez bizalmat, ezért támogatta Bethlen István miniszterelnök politikáját, de ugyanakkor felvette a kapcsolatot
a budapesti német követséggel is. Az Ungarländischer Deutscher Volksbildungsverein (Magyarországi Német Népművelôdési Egyesület) megfelelt a kor kívánalmainak, de Bleyer konzervatív személyiségének is: a vezetôségben a politikai katolicizmus számos prominens személyisége kapott helyet, a "védnökséget" maga a miniszterelnök vállalta, és valamennyi releváns döntést a kormánnyal "egyetértésben" voltak hivatottak meghozni.203

A közvélemény számára azonban még ez is túl sok "engedménynek" számított. Bethlen mégis két okból engedélyezte az egyletet: egyrészt ezzel is egy "nagyvonalú" nemzetiségi politika illúzióját propagálta a külföld felé, másrészt a konzervatív vezetôk által megszervezett német kisebbség felhasználhatóvá vált a miniszterelnök politikája számára, többek közt
a szociáldemokrácia ellen.204
Ugyanakkor úgy Magyarország, mint a Német Birodalom érdekelt volt a baráti kapcsolatok elmélyítésében, és ebben a kisebbségi kérdés nem lehetett zavaró tényezô. Bethlennek ily módon a német kisebbség vezetôit nemcsak a kormányzati politikához sikerült kapcsolnia, hanem egyben a politikai elitbe is integrálni. "Azt mondanám, hogy az összes magyar államférfi és hivatalnok közül, akikkel dolgom volt, Bethlen gróf az, akiben a németbarátság tekintetében a legnagyobb bizodalmam van" - jelentette a budapesti német követ Berlinbe és hozzáfűzte: "Német szempontból mérhetetlenül üdvözlendô lenne, ha Bethlen gróf sokáig hatalmon maradna."205 Véleménye szerint Bethlen volt az, aki a német kisebbséget meg tudta volna védeni az olyan sovinisztáktól, mint például Gömbös Gyula. Javasolta a külügyminisztériumnak, hogy hasson oda a délkelet-európai német kisebbségek sajtójára, hogy az hagyjon fel magyarellenes támadásaival és pozitívan kommentálja Bethlen kisebbségi politikáját.206 A Bethlenbe vetett bizalom és a Bleyerrel való óvatos együttműködés jellemezte a Weimari Köztársaság patronáló politikáját a magyarországi németek felé. Fontos szerepet játszott ebben, hogy a Népművelô Egyesület élén Bethlen bizalmi embere, Gratz Gusztáv állt, aki éppúgy élvezte a birodalmi körök bizalmát is. "Gratz köztudottan a németbarát orientáció híve Magyarországon" - állapította meg a német követ már 1921-ben.207

1930-ig ilyen feltételek mellett elkerülhetô volt a nagyobb konfrontáció a kisebbségi kérdésben. 1930 novemberében a miniszterelnökség belsô használatra jelentést készített a kisebbségek "tényleges helyzetérôl". Eszerint a kisebbségek az összlakosság számára "nem jelentettek veszélyt", például csak 3,2%-uk nem beszélte az állam hivatalos nyelvét. A memorandum szerzôi elégedettek voltak a kormány kisebbségi politikájával, erre bizonyítékként azt említették, hogy a magyarországi németek politikai érdekképviseletüket nem egy kifejezetten kisebbségi párt, hanem kizárólag az adott politikai pártok keretein belül gyakorolták.208 Ezt az "egész Európában egyedülálló konstellációt" a szerzôk különösen hangsúlyozták. Néhány nappal késôbb ugyanez az ügyosztály egy másik szakvéleményt készített, melyben a Weimari Köztársaság külpolitikáját elemezte. Bismarck külpolitikájával szemben Stresemann politikáját kevésbé kedvezôen kommentálták, mert az a "kultúrnemzet" jegyében
a
német kisebbségeket saját céljaira akarta felhasználni. Veszélyt véltek felismerni abban, hogy a korábbi Nagy-Magyarország (sic!) területén - mint például Szatmárban vagy a Bácskában - a már magyarosított népiskolákban újra bevezették a német tanítási nyelvet. A miniszterelnökség véleménye szerint ez a tendencia semmiképpen sem szolgálta a magyar revíziós politikát. A magyarországi német kisebbségen belül bár megfigyeltek "egyfajta szimpátiát"
a
"népközösség" (Volksgemeinschaft) eszméjével szemben, de ezt a Berlinnel való szoros együttműködéssel remélték ellensúlyozni. A szakvéleményben foglaltak mindazonáltal kategorikusan tagadták azt a tézist, hogy Berlin ezeket a kisebbségeket a saját terjeszkedési politikájához kívánná felhasználni.209

Az 1930-as év teljesen más okból mégis választóvonalnak bizonyult. A népszámlálás riasztóan hatott a Volksbildungsverein vezetôségére, mert a németek aránya az összlakossághoz képest 6,9%-ról 5,5%-ra csökkent. Némi kárörömmel állapította meg a neves statisztikus, Kovács Alajos, hogy eddig még ilyen nagyfokú beolvadást nem lehetett tapasztalni.210 Mindez a német kisebbség vezetésében feszültségekhez vezetett. Míg Bleyernek az Egyesületen belül a Guido Gründisch személyében megjelenô radikális irányzattal szemben mindvégig védekeznie kellett, most már a mérsékelt szárny felôl is kritizálták, mondván Bleyer vakon hitt a miniszterelnök kisebbségi politikájában. Ekkorra azonban már Bethlen is tehernek érezte Bleyert. Az 1931 augusztusában kinevezett miniszterelnök, Károlyi Gyula gróf nyíltan hirdette, hogy a Népművelôdési Egyesület engedélyezése jóvátehetetlen hiba volt, és Bleyerrel szóba sem állt.211 A közismert fajvédô, Gömbös Gyula hatalomátvétele mindazonáltal a német kisebbségi vezetôk legrosszabb félelmeit is felülmúlta. Bleyer sokat tudott az új miniszterelnök korábbi aknamunkájáról. Gratzhoz írott levele markáns fordulópontja magatartásának, melyet pszichésen már rég a magáévá tett: Bleyer a német kisebbség megmentésére Berlinben, illetve az "össznémetségben" látta az alternatívát.212 Gratz határozottan abból indult ki, hogy a kisebbségi kérdés soha nem lehet a bilaterális kapcsolatok témája. Azonban a magyar kormány is új irányt készült venni a kisebbségpolitikájában. Gömbös az elsô európai államfô volt, aki Hitler hatalomra lépését üdvözölte213 és azonnali külpolitikai együttműködést javasolt. A Kisantant országaiban élô német és magyar kisebbségek együttműködését szorgalmazta a magyar revíziós törekvések érdekében, amiért cserébe a magyarországi németek helyzetének javítását helyezte kilátásba. Bár Hitler erre rögtön hajlandó lett volna,
a német külügyminisztérium nyomatékosan óvott egy ilyen lépéstôl.214

Bleyer 1932-ig a Deutsche Arbeitsgemeinschaftban össze tudta tartani legközvetlenebb munkatársait, amely a kisebbségi kérdést tudatosan politikai vágányra akarta terelni. Ez azonban két okból sem sikerülhetett. Bleyer 1933 decemberében meghalt, és ezzel átmenetileg az Egyesület puszta léte is kérdésessé vált,215 másrészt ez a nem hivatalos kör meglehetôsen heterogén volt. Az egyik frakció kizárólag a nemzetiségpolitikában akart eredményesebben munkálkodni. Egy másik csoportosulás Franz Kußbach vezetésével a kisebbségi kérdést pártpolitikai alapon akarta megoldani. Közéjük tartozott Franz Basch is. Ahogy egész Magyarországon forrongott a levegô a gazdasági válság miatt, úgy a németség körében is hasonló volt tapasztalható, s a Bethlen-érával ellentétben már nem a kormánypárttal, hanem az ellenzéki Kisgazdapárttal szimpatizáltak.216 Ellenzéki politizálással azonban Bleyer már a 20-as években megégette a kezét. Ez a kurzus annál is kockázatosabb volt, mert a Gömbös- és a Hitler-kormány között kimondottan szívélyes volt a kapcsolat, és Berlin szemszögébôl a magyarországi német kisebbség 1937-ig messzemenôen alárendelt szerepet játszott. Egy harmadik utat képviselt Franz Rothen, aki az 1935-ös választási vereség után a magyar és
a
német nemzetiszocialistákkal is szoros kapcsolatokat épített ki.217 Az ellenzéki választási kampány és az a tény, hogy Berlin Gömbössel szemben ejtette a német kisebbséget, megkönnyítette a budapesti kormány kemény beavatkozását. A "fiatalabb generáció" egyik tagját, Franz Bascht, aki a tolnai Bátaapáti községben a tömeges névmagyarosítás ellen emelt szót, "nemzetgyalázás" vádjával bíróság elé állították és börtönbüntetésre ítélték.218 Ez a németség vezetôségén belül polarizálóan hatott. Bascht a közvélemény elôtt stigmatizálni akarták, és szalonképtelenné is kívánták tenni. A Volksbildungsverein számos vezetô személyisége azonban szolidaritást vállalt Baschsal, és Volksdeutsche Kameradschaft néven egy ellenzéki csoportosulást alkottak az Egyesület hivatalos vezetésével szemben.

Már a Bleyer temetését követô sajtóvisszhang nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire mérgezett a légkör a kisebbségi kérdésben.219 Gyakran még a nemzeti kisebbségek érdekvédelmének létjogosultságát is megkérdôjelezték.220 A német származású pap és a Volksbildungsverein opponense, Konrad Heckenberger még a "nemzetiségi politikai követelések kibontakozó csíráit" is veszélyesnek ítélte.221 Gömbös halála 1936-ban nyitva hagyta a kérdést, hogy mi lett volna a konfrontáció eredménye. Tény, hogy Gömbös a német mozgalom teljes elfojtása mellett volt, és ezzel eljátszotta az utolsó esélyt, hogy a magyar kisebbségi politikát a magyar viszonyoknak és a kor követelményeinek megfelelôen más alapokra helyezze. Az 1936-37-es évek ugyanis minden vonatkozásban a magyarországi német mozgalom mélypontját jelentették. A nemzetiszocialista Németország sem pénzügyileg, sem pedig diplomáciai szinten nem támogatta a magyarországi német kisebbséget, pénzügyi és erkölcsi támogatást csak
a Volksbund für das Deutschtum im Ausland (VDA, régebben Verein) nyújtott.222

Gömbös utódja, Darányi Kálmán egy merôben új szituációval konfrontálódott: kézzelfogható közelségbe került a revízió megvalósítása. 1937 novemberében Lord Halifax közölte Hitlerrel, hogy Nagy-Britannia támogatja az európai újrarendezés gondolatát. Eddig az idôpontig valamennyi német népiségi szervezetet (Deuschtumsvereine) sikerült gleichschaltolni, utoljára a VDA-t. Ezek közvetve vagy közvetlenül a Volksdeutsche Mittelstelletôl (VOMI) függtek, melyet a Schutzstaffel (SS) irányított. A külföldi német kisebbségek kérdése új lendületet kapott, mert sem belpolitikailag sem szervezetileg már semmi nem állt az útjában annak, hogy a nemzetiszocialista népcsoport- és külpolitika érdekében eszközként használják fel.223 1937 novemberében Darányi miniszterelnök Berlinbe utazott, hogy a küszöbönálló határrevízióról tárgyaljon. E megbeszélések keretében Mackensen államtitkár külön tárgyalásokat folytatott Pataky Tibor államtitkárral, a miniszterelnökség kisebbségügyi referensével a magyarországi németekrôl. Hangsúlyozta, hogy a német diplomácia - az elmúlt évekkel ellentétben - a német kisebbséget az államközi kapcsolatok fontos alkotóelemének tartja, és ebben a kérdésben újrakezdést kért. Egy új egyesület létrehozása mellett érvelt és elutasította Gustav Gratzot, mint annak esetleges vezetô személyiségét. Mindketten egyetértettek abban, hogy a Volksdeutsche Kameradschaft szószólója, Richard Huß professzor szóba sem jöhet, így Mackensen Franz Bascht javasolta, aki véleménye szerint nemcsak erre alkalmasabb személy, hanem a magyar kormány "bizonyos csekély jóindulata esetén" hajlandó lenne az együttműködésre.224 Mackensen jelentése szerint ez a beszélgetés jelentette a fordulópontot a kisebbségi kérdésben, és már 1938 februárjában megjelent a két szudétanémet politikus, Frank és Künzel Budapesten, hogy a csehszlovákiai német és magyar kisebbség együttműködésérôl tárgyaljanak. A miniszterelnökség egyúttal titokban felvette a kapcsolatot Baschsal az újonnan alapítandó szervezet keretfeltételeivel kapcsolatban225 - a nyilvánosság felé azonban látszólag semmi sem változott.

Mindez akkor történt, amikor a magyar kisebbségi politika a holtpontra jutott. Az 1935-ben Gömbös által bevezetett iskolareform csôdnek bizonyult, a német kisebbség pedig szemmel láthatóan eltávolodott a kormánytól, így aztán a kormányzati politika és a német kisebbség közötti érdekegyenlôségnek a Bethlen-érából ismert fantomját már nem lehetett újraéleszteni. Mindeközben a hatóságok válogatás nélkül üldöztek minden magyarországi németet, akik akár a Volksbildungsvereinnal, akár a Kameradschafttal szimpatizáltak, ami
a miniszterelnök és a Volksbildungsverein elnöke, Gratz közötti viszony elmérgesedéséhez vezetett.
Gratz alapvetôen más kisebbségi politikát várt a kormánytól226 és vonakodott csupán
a kormány eszközeként működni. Mivel Darányi nem volt hajlandó a kormány kisebbségpolitikáját új alapokra helyezni, Gratz lemondott elnöki posztjáról. Helyét az asszimilált pap Pintér László vette át, az az ember, aki még 1926-ban a Volksbildungsverein tevékenységének visszaszorítását követelte, mert az - szerinte - a nemzet egységére káros hatással volt! Mindazonáltal az Egyesület szétesését már nem lehetett megakadályozni, és azt sem lehetett tovább titkolni, hogy valójában kivel szimpatizálnak a Volksbildungsverein tagjai: a Basch-csoporttal.227
Legkésôbb ekkorra megbosszulta magát a megmerevedett magyar kisebbségi politika: a kormányzat továbbra is a vezetô személyek kicseréléséhez és a különbözô tömegszervezetek mobilizálásához (ezúttal a Volksbildungsverein, késôbb a politikai katolicizmus egyletei) nyúlt vissza stratégiai eszközként.228

1937 végétôl szédítô gyorsasággal követték egymást a külpolitikai események, miközben Magyarország egyre inkább a Harmadik Birodalom politikájához idomult. Imrédy miniszterelnök, aki 1938 novemberében lemondásra kényszerült, Horthy kormányzó megbízásából egy második kormányt állított fel. Berlin támogatásának megszerzése céljából többek között hozzájárult a Volksdeutsche Kameradschaft legalizálásához.229 A szakirodalom mindezt Imrédy gyengeségeként, illetve opportunizmusaként tárgyalja. Tényleg errôl volt szó? Imrédy végül is Gömbös kisebbségpolitikájának egy variánsát valósította meg: külpolitikai érdekbôl kijátszotta a kisebbségpolitikai kártyát. Ezt a "do ut des" taktikát 1932 óta elôször sikerült megvalósítani. A körülmények annyiban változtak, hogy már nem Magyarország volt a kezdeményezô, hanem a Harmadik Birodalom. Ettôl függetlenül legkésôbb 1937 novemberétôl a budapesti kormányzat számolt azzal, hogy bizonyos körülmények között Berlin nyomására engednie kell a kisebbségpolitikában. Ez mindazonáltal nem jelentette azt, hogy felhagyott volna a német kisebbség emancipációs törekvéseinek további elnyomásával. Az új szervezet, a Volksbund der Deutschen in Ungarn (VDU) engedélyezése hónapokig elhúzódott. A budapesti kormány ehelyett a Volksbildungsvereinnal való fúziót támogatta, hogy ne veszítse el az ellenôrzést a kisebbség felett. A Volksbund alapítása nem a Berlinnel szembeni defenzív politika végét jelentette a kisebbségi kérdésben; az 1944 márciusáig a magyar politika konstans része maradt. Ugyanakkor a magyar politika épp a német kisebbségi kérdésben volt hajlandó állami szuverenitásából engedni, ha ezzel egyéb érdekeket vélt megóvni. Ennyiben valóban mérföldkô volt a Volksbund alapítása.

A Volksbund alakuló gyűlése különös körülmények között zajlott 1938. november 26-án. A szervezôknek csupán két napjuk volt az elôkészületekre, de ennek ellenére mintegy 1000 résztvevô érkezett több mint 150 helységbôl. Miután elhangzott a magyar és a hazai sváb himnusz ("Seid gegrüßt ihr deutschen Brüder!"), Basch tartott ünnepi beszédet: "A népcsoportoknak maguknak kell népiségüket megvédeniük. Ehhez önmaguknak kell népiségi védôbástyájukat felépíteniük" - és éppen ezt a feladatot kívánja a Volksbund magára vállalni, hangoztatta Basch. Ennek érdekében megígérte, hogy "még csak nem is az ezt ellenzôkkel való pereskedés vagy civakodás útját fogják választani, hiszen a Volksbund minden magyarországi német számára otthont kell jelentsen. Nem számít a korkülönbség, a nem, a vallás vagy a foglalkozás és nem számítanak a származási- vagy osztálykülönbségek sem".230 A rendezvény a "magyar Hiszekeggyel" zárult, amely Nagy-Magyarország feltámadását propagálta. Az ünnepi beszédek üzenete világos volt: a kisebbség emancipációja a Volksbundban és a budapesti kormánnyal egyetértésben testesült meg, s ez az új szervezet nem jelentett hadüzenetet a népcsoporton belül másképp gondolkodók ellen. Az alapítók szándéka szerint sokkal inkább közös szellemi otthonként kellett szolgálnia a hazai németség számára. Integrálnia és nem polarizálnia kellett, éppen ezért a vezetés elutasította a pártpolitikai tevékenység gondolatát.

Vajon ez az ünnepség a népcsoport-politika nemzetiszocialista variánsának áttörése volt? Valóban Berlin nyomása állt a háttérben és az óhazában élô össznémet összetartozás hangsúlyozása, melyet Hitler-karlendítések kísértek. A hangsúly azonban máshol volt: ez a Volksbildungsverein egykori vezetôibôl verbuválódott fiatal generáció a korai húszas évekkel ellentétben nem azt a szintézist kereste, "hogyan lehet magyarként egyidejűleg németnek is lenni", hiszen saját etnikai identitása nem volt kérdés tárgya, hanem arra a dilemmára keresett megoldást, hogyan "létezhet valaki németként tovább Magyarországon". A történész Gerhard Seewann-nak feltétlenül igazat kell adnunk abban hogy "ennek az eszmei világnak
a gyökerei nem állnak szorosabb összefüggésben a nemzeti szocializmussal", hanem sokkal inkább a húszas évek kisebbségvédelmének hagyományával.231
Meghirdetett disszimilációs programjuk defenzív természetű volt, ami a fenyegetô, a társadalom által forszírozott asszimilációból és nem ideológiai vagy pártpolitikai célkitűzésbôl következett. A Volksbund-vezetés gyakorlati követelései, amelyek gazdasági, karitatív és szociális intézmények megteremtésére irányultak, egyáltalán nem mentek túl egy európai kisebbség érdekvédelmének alapvetô követelésein. A magyar történész, Bellér Béla sem a maximális (azaz nemzetiszocialista) program egy minimális megvalósítását látta a Volksbund programjában, hanem egy speciális, a magyar viszonyoknak megfelelô programot.232 Az 1938-as Volksbund tehát az alapítók szándéka szerint a két háború közötti Európa kisebbségeinek példáját követve az etnopolitikai szervezôdések egy késôi kinövése volt.

Más kérdés azonban, hogy a Volksbund-vezetés álláspontja szerint csak a nemzetiszocialista politika "népi-elve" tette lehetôvé az áttörést,233 ami azt bizonyítja, hogy a Harmadik Birodalom hatalmi politikáját az etnopolitikai népcsoport-ideológiával azonosították. Ez fatális tévedés volt, és itt felvetôdik a kérdés: Milyen alaposan ismerte a Volksbund-vezetés a nemzetiszocialista ideológiát? A Kameradschaft, illetve a Volksbund sajtóját elemezve megállapítható, hogy Richard Huß, Ägidius Faulstich, Georg Goldschmidt és Wilhelm Zimmermann foglalkoztak ezzel az ideológiával, és elsôsorban a nemzetiszocializmus népcsoportelméletére koncentráltak. Különösen szelektíven értelmezte Huß ezt az ideológiát, amennyiben a szociális szempontokat teljesen ignorálta és csupán azok nemzeti aspektusai iránt érdeklôdött.234 Cikkeket írt fajvédô újságokba, amelyekben támadta a zsidókat és a szabadkôműveseket. Összeveszett Bleyerrel, külön utas politikát folytatott még a Kameradschaft élén is, mígnem radikalizmusa miatt ki kellett válnia a kisebbségvédelmi politizálásból235. Faulstich és Zimmermann képezték a Basch elleni kemény magot egészen az erdélyi szászokkal, illetve a bácskai svábokkal való egyesülésig. A Volksbund vezetôinek kapcsolatai
a
különféle birodalmi szervekhez tükrözik ideológiai irányultságukat. Míg Bascht a müncheni Fritz Valjavec nem tudta politikai céljaira befogni, addig Zimmermann "hasznosabb" volt, mert bátyja Németországban korán az NSDAP tagja lett, és élt is ezzel a kapcsolattal.236 Hußnak voltak partnerei a német külügyminisztériumban, amelynél a Kameradschaftot mint nemzetiszocialista mozgalmat mutatta be és ebbôl igyekezett tôkét kovácsolni.237 Miközben Huß elôadásokat tartott a nemzetiszocializmusról és a "nagypolitika" iránt érdeklôdött, addig Basch megelégedett a magyar kisebbségvédelmi helyzet ismertetésével idehaza és Európában. Ennek megfelelôen nem véletlen, hogy Gratz Bascht a Kameradschaft legtisztább koponyájának nevezte, és Pataky Tibor is pozitívan nyilatkozott Mackensennek róla.238 A Volksbund megalakulása tehát nem a német kisebbség nemzetiszocialista érzelmű elemeinek, hanem sokkal inkább annak mérsékelt és együttműködésre hajlamos részének sikerét jelentette. Eme csoport favorizálása a budapesti kormánynak is érdekében állt.

Ennek ellenére Basch tévedett, amikor azt gondolta, hogy a Volksbund engedélyezése fordulatot jelent a magyar kormány kisebbségpolitikájában. "Az elmúlt évben gyakran volt alkalmam idehaza és külföldön magyar politikusokkal beszélgetni. Eme ôszinte beszélgetések során nem találtam közöttük senkit, aki végül be ne ismerte volna, hogy a német kérdés kezelésében alapvetô változásoknak kell beállniuk Magyarországon" - írta Basch.239 A változásnak azonban ellentmond az a tény, hogy a Volksbundot csak 1939 áprilisában engedélyezte a Teleki-kormány, és az alapító iratot úgy megnyirbálta, hogy a Volksbundból gyakorlatilag csak egy kulturális egyesület maradt. Az eredetileg kitűzött célokból szinte semmi nem vált valóra. Ugyanakkor Berlin is lábbal taposott már egy a Volksbund által megjelölt célt, mégpedig azt, hogy a német kisebbség távol marad a pártpolitikától. Berlin ragaszkodott ahhoz, hogy a Volksbund a magyar kormánnyal közösen állítson jelölteket az 1939-es választásokkor. Ezzel Teleki miniszterelnök számára is újra lehetôség nyílt arra, hogy a hagyományosan konzervatív irányultságú németeket visszanyerje a kormány politikájának - és ezt olyan idôben tegye, amikor a szélsôjobboldali erôk látszólag feltartóztathatatlanul törtek elôre. Teleki hitt abban, hogy külpolitikai sikerekkel stabilizálhatja kormányát,240 és eközben élvezheti Berlin támogatását is. A Volksbund-vezetés szemszögébôl ez az együttműködési készség üdvözlendô volt, hiszen pontosan a kormánnyal együttműködve akarta programját megvalósítani. A Nation und Staat című folyóirat utalt az erdélyi szászok hagyományára, akik "szintén mindig a magyar kormánypárt zászlaja alatt, de németségük tudatában indultak
a választási küzdelembe".241
A VDU által állított három jelölt közül csak kettô jutott a parlamentbe, és a választási kampány fájdalmasan bizonyította, hogy a kisebbségi kérdés Magyarországon oly mértékben elmérgesedett, hogy belátható idôn belül nem volt várható változás. A Volksbund jelöltjei a nyilvánosság ellenséges részérôl azzal a támadással is szembesültek, hogy "zsidó származásúak", valamint hogy a Volksbund a kampányt "zsidó pénzekkel finanszírozza".242

Ezért a Volksbund-vezetés egy "generációs programot" dolgozott ki, ami abból indult ki, hogy a magyarországi közlemény hamis információkkal rendelkezett a kisebbségi kérdésrôl, amin csak tudatos felvilágosító munkával lehet változtatni. Ebben többek között Mester Miklós állt Basch oldalára, aki a német kisebbségi politikust több ízben elôadóként is meghívatta.243 Ezért elégedett meg Basch a Volksbund megcsonkított alapszabályával is, és Teleki miniszterelnök biztatására hagyatkozott, miszerint azt fokozatosan kibôvítik majd.244 Ennek ellenére a kormány a Volkbundban sohasem a német kisebbség emancipációs mozgalmát látta, hanem mint egy a német birodalom által ráerôltetett szervezetet kezelte, és nagy súlyt fektetett arra, hogy ne veszítse el felette a kontrollt. Tehát a Volksbundnak az a törekvése, hogy csak mérsékelt követelésekkel álljon elô és az engedményeket mint a kormány jóindulatát könyvelje el, nem teljesült. A kormány a szervezett német kisebbség programját nem önmérsékletként értelmezte, hanem a kisebbség mozgásterének maximumaként. A kormány azonban egyszerre két vasat tartott a tűzben: miközben Pintér és Basch között fúziós tárgyalások folytak, a kormány a bethleni idôszak jól bevált módszerét alkalmazta, és mobilizálta a politikai katolicizmus szervezeteit. A KALOT és más egyesületek voltak hivatottak kifogni a szelet a Volksbund vitorlájából.

Ugyanakkor Basch komolyan tárgyalt egy esetleges fúzióról a Volksbildungsvereinnal, sôt a miniszterelnöktôl a Volksbund finanszírozását kérte!245 Teleki elutasította ezt a kérést, pedig valószínűleg ez lett volna az utolsó esély arra, hogy a Volksbund feletti befolyást együttműködés keretében biztosítsa. Teleki nyilvánvalóan azt gondolta, hogy ura a helyzetnek. Pedig éppen a kisebbségellenes hangulat volt a Volksbund 1939-es választások utáni gyors sikerének az oka. A svábok most már tényleg a Volksbundban vélték megtalálni érdekeik képviseletét a helyi hatóságok túlkapásaival szemben. Baranya megye fôispánjának jelentése szerint fôleg olyan személyek léptek be a Volksbundba, akik már a Volksbildungsvereinnak is tagjai voltak.246 Olyanok tehát, akik a németséghez való tartozásukat kifelé is határozottan vállalták, és a Volksbundban a Volksbildungsverein legitim utódszervezetét látták. Németország sikeres háborúja az utolsó vonakodókat is meggyôzte. A tudat, hogy
a sikeres német néphez tartoznak, határtalan lelkesedéssel töltötte el ôket. A német háborús sikerekre sok magyar is hasonlóképpen reagált, hiszen ennek következtében a párizsi szerzôdések következményei revideálásra kerültek.247

A Volksbund megalakulásakor azzal az igénnyel lépett fel, hogy a német kisebbségen belül integráljon, ne pedig polarizáljon. Ezért képviselôi - bár sikertelen - fúziós megbeszéléseket folytattak a Volksbildungsvereinnal, és a szervezeten belül felfüggesztették a vallási ellentéteket. Mivel azonban a Volksbund hiányos alapszabálya folytán csak kultúregyesületnek számított, a kezdeti lendület ellenére sem tudta integrációs célját megvalósítani. A népcsoport egységes szervezetévé csak akkor lehetett kiépíteni - még ha más körülmények és célok között is, mint azt eredetileg tervezték -, amikor a magyar revíziós politika 1940 augusztusában újabb sikert ért el. Magyarország Észak-Erdély visszacsatolásának ellentételezéséért aláírta az ún. bécsi népcsoportegyezményt.248 Észak-Erdéllyel egy 43 500 km2 nagyságú terület került Magyarországhoz 2,7 millió lakossal, közöttük számos nem magyar nemzetiségűvel. Döntô volt azonban, hogy a szászok jól kiépített, nemzetiszocialista eszmékkel átitatott szervezetekkel rendelkeztek, amelyeket magyar fennhatóság alatt is működtetni szerettek volna. Az ellentmondás a budapesti kormány politikájában abban jelentkezett, hogy ennek ellenére kezdettôl fogva a szászokkal való együttműködésre építettek. Pontosan ebben az idôben nyerte meg azonban Németországban a külhoni németek feletti ellenôrzésért folytatott harcot az SS-nek alárendelt VOMI (Volksdeutsche Mittelstelle) a Külügyminisztériummal szemben. A VOMI koncepciója alapján készült el a bécsi népcsoportegyezmény, amely nemcsak a szászok védelméül szolgált, hanem azok szervezeti formáit volt hivatott kiterjeszteni az egész magyarországi németségre, hiszen az egyezményben nyomatékosan rögzítették a "nemzetiszocialista világnézet szabad megvallásának jogát".249 Az egyezmény 1937 novembere óta a magyar nemzetiségi politika második nagy veresége volt, ezúttal azonban messzemenô következményekkel járt, mert a birodalmi szervek azt úgy értékelték, hogy az az egész német népcsoport nemzetiszocialista szellemű átformálására irányuló beavatkozás "jogi" alapköve. Valójában az egyezmény nemcsak Magyarország szuverenitásának megsértése volt, hanem a német kisebbség nemzetiségi jogokért folyó küzdelmének
a végét is jelentette. A német birodalmi befolyás a Bácska 1941-ben bekövetkezett visszacsatolása után felgyorsult. Az ottani Kulturbund szintén nemzetiszocialista jellegű szervezet volt,
amely igen hamar elégedetlen lett a régi Volksbund-vezetés politikájával. Míg Basch
a
második bécsi döntés elôtt - a magyar kormány helyeslésére - még képes volt belsô radikális ellenzékét visszaszorítani,250 addig a szászok, de fôleg a bácskai svábok nyomásának nem tudott ellenállni. Ezek tudniillik a "kormánnyal rokonszenvezô" népcsoportvezetô, Basch elleni támadásaikhoz támogatóra találtak a birodalmi szerveknél, mindenekelôtt a VOMI-nál.

A területgyarapodással a magyarországi német kisebbség Délkelet-Európa legnagyobb német népcsoportja lett, a vezetôség becslése szerint száma 800 000 fôt tett ki.251 Ez egy olyan potenciált jelentett a birodalmi német hadviselésnek, amelyet Berlin nem hagyhatott figyelmen kívül.252 Mivel azonban Magyarországon a népi szervezet átalakulása politikai népcsoportszervezetté igen késôn, csak 1940 nyarán kezdôdhetett meg, s a magyar kormány ellenállását nem lehetett letörni, a Harmadik Birodalom e célját csak korlátozott mértékben tudta megvalósítani. A különbözô birodalmi szervek, különösen az SS, egyre erôsebben követelték a népcsoport felhasználását a hadigazdaság igényei szerint.

Berlin egyre agresszívabb követelései, a budapesti kormány ötletekben gazdag lavírozásai, amelyek a magyar függetlenség megôrzésére irányultak, és a két hatalom között álló német kisebbség voltak azok a tényezôk, amelyek a következô négy év eseményeit meghatározták. Közvetlenül a bécsi döntés után az SS-Hauptamt "gazdasági tanácsadókat" küldött Budapestre, hogy a német népcsoport gazdasági tevékenységét "elôsegítsék". A szabad gazdasági szervezkedés követelése a német kisebbség részérôl nem volt új, itt azonban már másról volt szó: ezek a "tanácsadók" az SS bizalmi emberei voltak, akiknek feladata a német hadigazdaság támogatása volt. Jóllehet a Teleki-kormány megtagadta tôlük a működési engedélyt, azok illegális keretek között dolgoztak tovább Magyarországon. Az SS még 1942-ben is azon a véleményen volt, hogy "a magyar gazdasági tartalékokat még messze nem merítették ki".253 Így például Wagener "gazdasági tanácsadó" megállapította, hogy míg a Birodalom tejkapacitása 80-95%-ban kihasznált, addig Magyarországon ez az arány csak mintegy 10%-os. A birodalmi szervek titkos információi szerint az 1300 magyarországi tejgazdaság közül 270 a német falvakban működött. A szövetkezeteknek ez 20%-a és az összlakosságnak 3%-a volt, ami azonban a magyar tejtermelés 40%-át adta. Ehhez járult az a tény, hogy a magyar tejgazdaságot 1937 óta folyamatos visszafejlôdés jellemezte, négy éven belül 56%-kal épült le.254 De gazdaságilag Csonka-Magyarországnál is érdekesebbnek ítélték a birodalmi szakemberek a Bácskát, ahol 200 meglévô, jól szervezett szövetkezet nyújtott komoly alapot munkájukhoz. A Bácska-záradékra való hivatkozással - mely szerint Magyarország a Bácska visszacsatolásával kötelezettséget vállalt arra, hogy a termelés "feleslegét" Olaszországnak és Németországnak szállítja - a VOMI bizalmi emberei bekapcsolódtak a bácskai szövetkezetek munkájába. Összesen 38 000 holdnyi területen telepítettek repcét, és a termést 200-300-szorosra tudták növelni. Az összesen 40 000 tonnányi termésbôl 1942-ben 25 000 tonnát
a Harmadik Birodalomba szállítottak. A szállítást a Reichsstelle für Milcherzeugnisse, Fette und Öle bonyolította le a Futura-Budapest nevű szövetkezeti központon keresztül.255

Olyan szociális juttatások, mint az "anyavédelmi program" vagy műtrágya szétosztása, amely a Volksbundon keresztül történt, és Magyarországon igen modernnek számított, természetesen visszhangra talált a magyarországi németek körében. Azonban a háború folyamán a Volksbund-vezetés egyre inkább áldozatot is követelt, ami fokozatosan elidegenítette a magyarországi németeket a Volksbundtól. Ide tartoztak a Wirtschaftliche Kriegsdienst der Heimat (A Haza Háborús Gazdasági Szolgálata), a Winterhilfswerk (Téli Segélyszolgálat) vagy a Kiderlandverschickung (Gyerekek Vidékre Küldése), de legfôképp a Waffen-SS-sorozások. Az elsô ezzel kapcsolatos szerzôdést 1942 februárjában kötötte meg a német és
a
magyar kormány. Az önkéntesek belépéséért folytatott propagandát "gyorsan" és a "sajtó kizárásával" - a magyar kormány kérésére - a Volksbund vállalta, míg magát a sorozást német és magyar tisztek közösen végezték.0 Míg azonban ezt az akciót túlnyomórészt valóban önkéntesek bevonásával bonyolították le, a második Waffen-SS-toborzás alkalmával 1943-ban a Volksbund nyomást gyakorolt tagságára, hogy a Berlinben kiadott és elvárt "önkéntes" létszámot teljesíteni tudják. Ez elkeseredett ellentétekhez vezetett a Volksbund tisztségviselôi és egyszerű tagjai között, ráadásul kezdetben még a beígért német gondozási segélyeket sem voltak képesek folyósítani. A harmadik, ún. kényszersorozást 1944-ben szervezték meg már a Volksbund propagandája nélkül, de a csendôrség erôteljes bevetésével.1 A népi német-birodalmi német fegyvertestvériség illúziója, sok magyarországi német elvárása szerint a konnacionális szolidaritás egyik formája, gyakran keserű csalódást jelentett. A népi németeknek szemére hányták a "rasszista" öntudat hiányát és gyakorló vallásosságukat.2

A Waffen-SS-toborzásokkal kapcsolatban a magyarországi németek "ôskutatása" riasztó, utilitarista értelmet nyert, amit az illetékes birodalmi szervek gondosan elôkészítettek.3 Ennek természetesen már semmi köze nem volt a családkutatáshoz, és az asszimiláció és a disszimiláció kérdése is más körvonalat kapott. A nemzetiszocialista kutatás felfogása szerint tudniillik mindenkit disszimilálni (visszanémetesíteni) kellett, aki német származású volt. Magyarországon, ahol az asszimiláció általánosan elfogadott politikának számított, mindez
a társadalom radikális átalakulásához vezethetett volna.4
Ez a fajta disszimilációs politika
- ami természetszerűleg konfliktust jelentett volna a budapesti kormánnyal - a Volksbund eredeti elképzeléseinek sem felelt meg, amelyek a kisebbség érdekképviseletét mint defenzív népi politikát értelmezték. Az 1941-42-ben még csak lappangó, de idôvel gyorsan növekvô konfliktus Berlin, Budapest és a Volksbund között egyértelművé tette, hogy a Volksbund létjogosultságát csak addig nem lehetett megkérdôjelezni, míg a budapesti és a berlini kormány közt érdekegység volt.

Azonban a kisebbségen belüli mély ellentét is megoldhatatlan problémának bizonyult.
A népcsoport védelme és a nemzetiszocialista ideológia közötti határ - mely utóbbi a Volksbund-vezetés propagandája szerint a népcsoport jogának egyedüli letéteményese és garanciája - túlságosan is képlékeny volt, mintsem hogy azt az egyén érzékelhette volna. Regionális különbségek állapíthatóak meg azonban a korábbi Csonka-Magyarország, Észak-Erdély és a Bácska között abban a tekintetben, hogy milyen mértékben sikerült a népcsoportot ideológiailag mozgósítani.5
A kisebbség és vezetése közötti elidegenedés egyértelműen nôtt, miután a kisebbség tulajdonképpeni érdekei a háború következtében egyre inkább háttérbe szorultak. Mivel a kisebbség pártpolitikai szerepvállalását sem Budapest, sem pedig Berlin nem tartotta kívánatosnak, a Volksbund-vezetés nem rendelkezett hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy a kisebbség szükségleteit ki tudja elégíteni. A mindvégig megoldatlan iskolakérdés jó példa erre. Semmi sem teszi érthetôbbé a német kisebbség tehetetlenségét, mint az "ellenállásra" felszólító kezdeményezések. Helyi szinten az elégedetlenséget - egy kivételtôl eltekintve - sehol sem lehetett megszervezni. Ez a kivétel Hűségmozgalom néven vonult be a történelembe, de ez is csak akkor tudott kibontakozni, amikor a politikai rendôrség a megfelelô kereteket biztosította.6 Ezt a forrongó hangulatot a budapesti kormány saját hintapolitikája szolgálatára használta fel, amit a Hűségmozgalom propagandája is bizonyít, amely a német kisebbség számára elfogadhatatlan magyar nacionalizmus jelszavait propagálta.7

A Volksbund mindazonáltal minden tekintetben torzó maradt: saját célkitűzésének sem volt képes megfelelni, amennyiben a magyarországi össznémetség szellemi, kulturális, gazdasági és szociális otthona kívánt lenni. Nem volt képes arra, hogy akár a kisebbség társadalmi, akár politikai emancipációját megvalósítsa, jóllehet éppen ezzel a szándékkal alapították. A nemzetiszocialista népcsoportszervezetté való átformálás is csak hézagosan ment végbe, ami 1942-tôl már kiváltotta Berlin elégedetlenségét - itt a vezetônek, Franz Baschnak különleges szerep jutott.8 Errôl az olyan rendezvények sem tudták elterelni a figyelmet, mint a "Führer születésnapja" Bonyhádon 1944 áprilisában, tehát már Magyarország megszállása után, aminek kapcsán demonstrálni kellett a Birodalom által szorgalmazott egységet.9 Az ezt követô harmadik Waffen-SS-kényszersorozás aztán leleplezte a Harmadik Birodalom brutális hatalmi politikáját a német kisebbséggel szemben.

A budapesti kormány számára a Volksbund 1940 augusztusában történt megalakulása óta nemcsak egyszerűen kockázati tényezôt jelentett, hanem olyan intézményt is, amelyet le kellett küzdeni. Egész idô alatt Damoklesz-kardjaként függött a német kisebbség felett a vita legradikálisabb megoldásaként a német kisebbség kitelepítése. De itt be is zárult a kör, hiszen ugyanezekbôl a megfontolásokból az SS-Hauptamt is hajlott arra, hogy a népcsoportot egy tömegben kitelepítse. Hitler minden kötelezettségvállalást nélkülözô sejtetéseit Magyarországon már 1939-ben készpénznek vették, és jól megszervezett propagandával a kormány azokat mint tényt terjesztette a német falvakban. A Waffen-SS-toborzásokon kívül épp a kitelepítés lehetôsége járt a legsúlyosabb következménnyel a Volksbundra nézve. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a két kormány közötti csatározásokban nemcsak a Volksbund, hanem az egész német kisebbség e két hatalmi tényezô politikájának játékszere volt. A magyar politika "nagy öregje", Bethlen István gróf már 1940 végén rámutatott arra, hogy a magyarországi németek könnyen felôrlôdhetnek "két malomkô" között.10 A berlini és a budapesti kormány valóban ilyen malomkövek voltak. A német kisebbséget - legkésôbb a kitelepítéskor - tudatosan a Volksbunddal azonosították és kollektív alapon ítélték el.

194 Bôvebben lásd Spiegel-Schmidt, Friedrich: Die Arbeiterbewegung 1918/1919 in Ungarn mit besonderer Berücksichtigung der Deutschen in Ungarn. Südostdeutsches Archiv, Jg. 26/27. 1983-84. 125-138.

195 Eddig két biográfia jelent meg Jakob Bleyerrôl, mindkettô disszertációként és német nyelven. Schwind, Hedwig: Jakob Bleyer. Ein Vorkämpfer und Erwecker des ungarländischen Deutschtums. München, 1960. 2. kiadás; Fata, Márta: Jakob Bleyer. Politischer Vertreter der deutschen Minderheit in Ungarn 1917-1933. Freiburg, 1991. (a továbbiakban: Fata)

196 Vö. Seewann, Gerhard: Das Ungarndeutschtum 1918-1988. In: Hösch, Edgar - Seewann, Gerhard: Aspekte ethnischer Identität. Ergebnisse des Forschungsprojekts "Deutsche und Magyaren als nationale Minderheiten im Donauraum". München, 1991. (a továbbiakban: Seewann 1991.) 299-323., itt 303.

197 Steinsch, Irma: Die Entwicklung der deutschen Volkstumsforschung in Ungarn vom ersten Weltkrieg bis zum Wiener Vertrag. Deutsche Ostforschung, 1943. 531-551., itt 532. Bleyer az ellenpártot nemcsak "régi vágású német álmodozóknak", hanem "hazaárulóknak" és "kommunistaszimpatizánsoknak" is nevezte. Vö. Fata 94.

198 Belügyminisztérium Dokumentációs Osztályának Irattára, Budapest (BMDOI), V-89906. Pócz Antal vallomása 1946. május 6-án.

199 Bôvebben lásd Spannenberger Norbert: Gyögy György, Regierungskommissar für die deutsche Minderheit in Ungarn in der Bethlen-Ära. Suevia Pannonica. Archiv der deutschen in Ungarn, Jg. XVII. 65.-81.

200 Idézi Rolf, Fischer: Entwicklungstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939. München, 1988. 128.

201 Joggal állapítja meg az amerikai történész Thomas Spira: "When at the cost of two-thirds of her territory and population Hungary came close to being a pure Magyar ethnic state after World War I, the Magyars determined to eliminate every vestige of non-Magyar elements from their nation’s culture". Spira, Thomas: Connections between Trianon Hungary and National Socialist Germany, and the Swabian Minority School Problem. Internationales Jahrbuch für Geschichts- und Geographieunterricht, Bd. XV. 1974. 240-258., itt 240.; Lásd továbbá Ravasz László: A nemzeti egység lelke. Szeged, 1932.

202 A revíziós politika részletes tárgyalását lásd Kovács Bertrand Anikónál: Der ungarische Revisionismus nach dem Ersten Weltkrieg. Der publizistische Kampf gegen den Friedensvertrag von Trianon (1918-1931). München, 1997.

203 A kor magyar történelmének kiemelkedô szakértôje, Macartney találóan írta az egyletrôl: "it was stigmatized by Swabian public opinion as mere window dressing", még ha ez az érzés csak a 30-as évek közepén, a kudarcok hatására erôsödött is meg. Macartney, C. A.: October fifteenth. A history of modern Hungary 1929-1945. Vol. I. Edinburgh, 1956. 70.

204 Kiváló példa erre az együttmuködésre Bethlen és Bleyer parlamenti beszéde 1929. május 29-én, amelyben Bethlen a revízió érdekében megígéri a kisebbségi kérdés megoldását, Bleyer pedig a szociáldemokratákat támadja. Vö. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes, Berlin (a továbbiakban: PA AA) R 74139.

205 PA AA R 30531 k. Welczek tudósítása 1924. január 8-án.

206 PA AA R 30531 k. Maltzan tudósítása 1923. május 27-én.

207 PA AA R 74141. Fürstenberg tudósítása 1921. augusztus 19-én.

208 Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnöki iratok (a továbbiakban: MOL) K 28. cs. 13. t. 57. A nyelvi kisebbségek helyzete Csonka-Magyarországon.

209 MOL K 28. cs. 13. t. 57. 1930. november 18-i jelentés.

210 Kovács Alajos: A németek helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. Budapest, 1936.

211 Vö. Fata 242.

212 A levelet lásd: Gratz, Gustav: Deutschungarische Probleme. Budapest, 1938. (a továbbiakban: Gratz) 16-19.

213 Lásd ehhez részletesen Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, 1988. 137-141.

214 Bundesarchiv Berlin R 43 II./1501.

215 Vö. Gratz 27.

216 Lásd Vonyó, József: Kulturelles Leben und politische Stellungnahme der Deutschen im Komitat Baranya in der ersten Hälfte der dreißiger Jahre. Specimina nova Universitatis Quinqueecclesiensis, 1986. 45-54.

217 A birodalmi szervek segítségével 1939-ben Németországba szökött, ahol az SS-nek köszönhetôen
a német Külügyminisztériumban kapott állást. 1944-ig továbbdolgozott a német kisebbség és a magyar szélsôjobboldal közötti együttmuködés érdekében - szerény eredménnyel. Wilhelm Höttl szóbeli közlése a szerzô számára 1998. március 4-én.

218 Franz Basch személyéhez lásd Seewann, Gerhard - Spannenberger, Norbert: Akten des Volksgerichtsprozesses gegen Franz A. Basch, Volksgruppenführer der Deutschen in Ungarn, Budapest, 1945. München, 1999. 46. (a továbbiakban: Seewann - Spannenberger); Tilkovszky Loránt: Vád, védelem, valóság. Basch Ferenc a népbíróság elôtt. Századok, 130. évfolyam, 1996. 1393-1450.

219 Lásd Nation und Staat, Jg. VII. 1933-34. 247-249. Nem szorul bôvebb kommentárra az a tény, hogy az ifjúság a halott Bleyer ellen tüntetett, sírját meggyalázta és a keresztet többször ledöntötte. Lásd Die Getreuen, Jg. 12. 1935. März/April, 55. Bleyer-barát álláspontot képviselt Bajza József a Katolikus Szemle címu folyóiratban, a katolikus reformifjúság a Korunk Szava címu folyóiratban, továbbá
a szomszédos országok magyar kisebbségeinek képviselôi. Vö. Bellér Béla: A Volksbildungsvereintól
a Volksbundig. Kézirat a szerzô tulajdonában. (a továbbiakban: Bellér) 6-7.

220 Tipikus nyilatkozat volt a katolikus pap Pintér László parlamenti beszéde 1927 májusában, mely szerint a kisebbségi kérdés Csonka-Magyarországon minôségileg más, mint a háború elôtt volt, mert Magyarország már egységes nemzeti állam lett. Itt idézve: Svojse, F.: Die Unterdrückung der Deutschen in Ungarn. Uzhorod, 1927. 21.

221 Vö. Spannenberger, Norbert: "Die deutsche Frage als Gefahr". Anmerkungen zum Zerfall der Ortsgruppen des "Ungarnländischen Deutschen Volksbildungsvereins" in Süd-Transdanubien 1936-1938. Siebenbürgische Semesterblätter, Jg. 9. 1995. (a továbbiakban: Spannenberger 1995.) 169-180.

222 PA AA Inl.II.D.R 100562. Schwager levele a birodalmi pénzügyminisztériumhoz 1937. december 9-én és feljegyzése 1938. február 7-én.

223 A német népiségi szervezetek gleichschaltolását lásd Jacobsen, Hans-Adolf: Nationalsozialistische Außenpolitik 1933-1938. Frankfurt/Main - Berlin, 1968.

224 PA AA R 29960. Mackensen feljegyzése 1937. november 24-én.

225 A Günser Zeitung 1938. november 27-i száma.

226 MOL 28. cs. 97. t. 196. Gratz összefoglaló jelentése.

227 Lásd Spannenberger 1995. 169-180.

228 Ugyanakkor olyan kormányhu politikusok is egy egyedülállóan új kisebbségpolitikát támogattak, mint a vallás- és közoktatásügyi miniszter Hóman Bálint vagy Mester Miklós. Vö. BMDOI V-128417/a. Basch-per. Mester Miklós vallomása, továbbá BMDOI A.742. S.IX/127-131. Hóman Bálint naplója. Kivonatok.

229 A Volksbund engedélyezésének nemzetközi aspektusait Tilkovszky Loránt tárgyalta részletesen munkáiban. Vö. Ungarn am Vorabend des Zweiten Weltkrieges (1938-1939). Specimina nova, 1989. 189-195.; Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938-1941. Budapest, 1974.

230 Deutscher Volksbote, 1938. decemberi száma. (Kiemelés az eredetiben.)

231 Seewann 1991. 306f.

232 Bellér 350-351. Ezért követelte a Volksbund például a német papszeminárium felállítását, hiszen a meglévôkben tudatos magyarosítás folyt. Vö. Rupert, Peter: Erinnerungen eines ungarndeutschen Priesters. Suevia Pannonica, Jg. VI. 1988. 6. szám. 138-146.

233 Deutscher Volksbote, 1938. decemberi száma.

234 Életrajzírója ezt bírálja is. Klein, Karl Kurt: Richard Huß. Lebensbild eines volksdeutschen Forschers und Kämpfers. Budapest, 1943.

235 BMDOI 1248/a. Basch-Prozeß. Birkás Géza tanúvallomása 1946. január 16-án.

236 Valjavec-hagyaték. Südost-Institut München. A hagyaték feldolgozása folyamatban van.

237 Bundesarchiv Berlin, R 43 II./1408a. A Birodalmi Kancellária feljegyzése 1936. szeptember 9-én.

238 Bundesarchiv Berlin, R 18/3329. A német követség jelentése 1936. június 30-án; BMDOI 128418/a. Basch-per. Birkás Géza tanúvallomása.

239 Günser Zeitung, 1938. november 27.

240 PA AA R 29971. Az államtitkár-helyettes irodájának feljegyzése 1939. április 28-án.

241 Nation und Staat, 1939-40. 24.

242 Deutscher Volksbote, 1939. május 28.

243 BMDOI V-128417/a. Basch-per. Mester Miklós vallomása.

244 BMDOI V-128417/a. Basch-per. Basch vallomása 1945. október 17-én

245 OL ME K 28. cs. 109. t. 209. A belügyminisztérium feljegyzése, dátum nélkül.

246 Baranya Megyei Levéltár. 244/fôisp. biz. 1941. A belügyminiszter jelentése 1941. április 23-án.

247 Bundesarchiv Koblenz (BA Ko) R 57/neu. 565. A Deutsches Auslands-Institut jelentése.

248 A második bécsi döntés gazdag szakirodalmából lásd az egyik legújabbat: Christof, Friedrich: Befriedung im Donauraum. Der Zweite Wiener Schiedsspruch und die deutsch-ungarischen diplomatischen Beziehungen 1939-1942. Frankfurt am Main, 1998.

249 Az egyezmény teljes szövegét lásd: Akten zur Deutschen Auswärtigen Politik, X Serie D. 482-484.

250 MOL ME K 28. cs. 95 t. 194. A hazai német kisebbség helyzete. Bizalmas információ, csak belsô használatra. 1940. május 11.

251 Bundesarchiv Koblenz R 57/1391. Az 1941. februári népszámlálás eredményeit csak a második világháború után hozták nyilvánosságra. Ezek szerint Csonka-Magyarországon 478 414 személy vallotta magát német anyanyelvunek és 303 419 személy a német nemzetiséghez tartozónak. Basch szerint
a miniszterelnökség egy hivatalnoka bizalmasan közölte vele, a visszacsatolt részekkel együtt Magyarországon 740 000 személy vallotta magát a német nemzetiséghez tartozónak és 950 000 személy német anyanyelvunek. PA AA Inl. II.g. 272. Luther feljegyzése 1941. június 13.

252 Bundesarchiv Berlin R 43. II/1408c

253 PA AA Inl. II.D. R 100533. Rövid jelentés a népi németek gazdasági munkájáról 1942-ben.

254 PA AA Inl. II. D. R. 100533. Hermann Wagener elôadása 1942. november 24-én.

255 PA AA Inl. II. D. R. 100533. Hermann Wagener elôadása 1942. november 24-én.

0 Ránki, György - Pamlényi, Ervin - Tilkovszky, Lóránt - Juhász, Gyula: A Wilhelmstraße és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944. Budapest, 1968. 479 sz. Dietrich Jagow jelentése 1942. február 20-án.

1 A három Waffen-SS-egyezmény másolatát lásd a BMDOI A-699 alatt.

2 PA AA Inl. II.g. 325 Bd. I. Az SS északi hegyivadász-divízió jelentése 1942. október 5-én.

3 PA AA Inl. II.D. R 100533. Lothar Heller feljegyzése.

4 Pars pro toto említhetô itt a katonaság problémája. A tisztek igen nagy számban voltak német származásúak. A német katonai sikerek következtében néhány magyar tiszt például késznek mutatkozott arra, hogy német kötelékbe álljon.

5 Ugyanerre az eredményre jut Kühl, Joachim: Das Ungarnländische Deutschtum zwischen Horthy und Hitler. Südostdeutsche Heimatblätter, Jg. 4. 1955. 117-149.

6 Más színezetu volt a bácskai Berencz Ádám körüli csoport, amelynek együttmuködését a Huségmozgalommal az is bizonyítja, hogy mindkettôt támogatták és irányították az állami hatóságok.

7 A Huségmozgalomhoz lásd Fehér István: A bonyhádi huségmozgalom történetéhez. Budapest, 1983.; Spannenberger, Norbert: Die "Treuebewegung". Mythos und Wirklichkeit einer "ungarndeutschen" Untergrundbewegung. Südostdeutsches Archiv, Jg. 40-41. 1997-98. 107-132.

8 A probléma részletes elemzése nem fér e dolgozat kereteibe. Lásd Seewann - Spannenberger XXXVII-LXII., továbbá Bellér 350-351.

9 Az országos nagygyulésrôl szóló jelentést lásd Deutscher Volksbote, 1944. április 28.

10 Horthy Miklós titkos iratai. Szerkesztette: Szinai Miklós és Szücs László. Budapest, 1962. 209.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail