ElőzőTartalomjegyzék

A megtalált tisztikar

Bona Gábor

Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban.

Heraldika kiadó. Budapest. I.-II. kötet 1998., III. kötet 1999., 531, 745, 564 o.

Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc a közvélemény számára a nemzeti múlt egyik legkedveltebb időszaka. A korszak a kutató történész számára is bőven tartogat még kihívásokat, bár felmerülhet a kérdés, mit lehet még hozzátenni a másfél évszázados történeti irodalomhoz, hol lehet találni eddig még nem kutatott témát, vagy éppen még senki által fel nem dolgozott forráscsoport alapján kritikai észrevételekkel finomítani, esetleg átfogalmazni a történeti irodalomban, a nemzeti mitológiában szereplő elméleteket, toposzokat. 1998. és 1999. a 19. századi magyar történelemmel foglakozó historikusok számára majdhogynem ideális éveknek számítottak, sorra jelenhettek meg az új munkák, emellett pedig az sem lényegtelen, hogy a másfél százados évforduló kapcsán a nagyközönség figyelme is a szakma felé fordult. A hatalmas könyvtermés újabb feladatot jelent, a napvilágra került adatokat, forrásokat feldolgozva az erre hivatott történész, történész csoport elkészítheti a „nagy év” hiteles monográfiáját. Ehhez a jövőbeli munkához nyújt nélkülözhetetlen segítséget Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848-49. évi szabadságharcban című munkája.

Bona Gábor egy trilógia végére érkezett, amelynek első két kötete, a Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49 1983-ban és 1987-ben, majd a Kossuth Lajos kapitányai 1988-ban jelent meg. A trilógia egyre vastagodó köteteiből a kutatók elé tárul a szabadságharc szinte teljes tisztikara. A három mű értéke igazában az egységben, a teljességre törekvésben lelhető fel. Ezáltal válik a munka a szabadságharc katonatörténetének „Nagyivánjává”. Bizton állíthatjuk, hogy Bona Gábor tollából a 150 éves évforduló könyvtermésének egyik legmaradandóbb és legértékesebb könyvét vehettük kezünkbe. Külön kell szólni a kötet igényes kiviteléről, amely a szerzőn túl a kiadó szakmai munkáját is dicséri.

Bona Gábor kutatásai során a források tekintetében igyekezett a lehető legteljesebb adatgyűjtést végezni, a levéltári anyag mellett a források között találjuk az elmúlt 150 év történeti munkáit, memoárjait, valamint a múlt század jelentősebb folyóiratait. A tisztikar elemzésének alapvető forrását a szerző a Bécsi Hadilevéltárban találta meg, ugyanis itt fennmaradtak a szabadságharc leverése után az osztrák hadseregbe közlegényként besorozott honvédtisztek személyi nyilvántartó lapjai. A nyilvántartó lapok adatai alapján megállapítható az adott személy születési helye, ideje, vallása, képzettsége, katonai előmenetele. A hadnagyi garnitúrával foglakozó kötetek sajátossága és egyben erénye, hogy a nevek és a vonatkozó életrajzi adatok mellett feltünteti a pontos hivatkozási helyet, ezzel a forrásmegjelöléssel az előző munkákban nem találkozhattunk.

A szerző szakított az eddig megszokott felépítéssel, és egy rövid előszót leszámítva a kötetekben előforduló tisztekről nem készített külön tanulmányt. Ezt azzal indokolta, hogy az előző munkáiban bemutatta a honvédsereg szervezéstörténetét, a tisztikar kialakulásának folyamatát, a szabadságharc válságperiódusainak a tisztikarra gyakorolt hatását. Véleményünk szerint azonban ezen érvek nem magyarázzák meg azt a minőségbeli különbséget, ami az előző köteteknek a tisztikar adott részének összetételét elemző fejezetei és a jelen munka előszava között fennáll. Az elemző fejezet elmaradása jelentős hiányossága a munkának, e nélkül ugyanis a kötetet használó történész nem mindig tudja pontosan megállapítani, hogy az általa vizsgált személyre vonatkozó adatok a teljes főhadnagyi, hadnagyi garnitúrát tekintve milyen gyakoriak voltak. Emellett az érdeklődő nem történész olvasó számára is kissé kevesebbet mond a munka, hiszen annak lapjait – az eddigiektől eltérően – csak mint életrajzi lexikont forgathatja.

A három kötetet böngészve körülbelül 8600 hadnaggyal és főhadnaggyal találkozhatunk. A szerző a tisztek döntő többségéről rövid életrajzot közöl, egyes esetekben azonban a néven túl nem sikerült más adatot találnia. Az életrajzok az adott személy születési és halálozási adatai mellett kiemelve tartalmazzák a képzettségre, vallásra, családi állapotra vonatkozó információkat. A szabadságharc alatti tevékenységről külön bekezdésben esik szó, a szerző kitér a honvédseregbe való bekerülés körülményeire, a szabadságharc alatti szolgálati helyekre, az esetleges kitüntetésekre. A szerző lehetőség szerint foglakozik a hadnagyok, főhadnagyok 1849 utáni sorsával is.

A kötetben szereplő hadnagyok és főhadnagyok életrajzi adatai több tekintetben eltérnek az előző években publikált és elemzett magasabb katonai rangban szolgáló tisztekétől. A nemesi származásúak a főtisztek 77%-át adták, a hadnagyi, főhadnagyi karban ehhez képest csupán 50%-kal voltak jelen. A nemesek többségét a köznemesi réteg adta. A származás az előrelépést is kedvezően befolyásolhatta, a megyei alakulatok tisztjei között gyakran találkozhat a kutató az adott megye befolyásos családjainak sarjaival, a Honvédelmi Minisztériumnak címzett megyei kinevezési előterjesztésekben nemtelenek ezzel ellentétben csak abban az esetben fordulnak elő, ha katonai múltjuk alapján a megyei elit hadviselésre alkalmasnak találta őket. A szerző véleménye szerint a polgári származású jelöltek azonban a tisztikarba való bekerülésük után a nemesi származású társaikkal megegyező eséllyel pályázhattak az előléptetésekre.

A hadnagyok, főhadnagyok körülbelül 50%-a tartozik a honvédseregbe beálló fiatal jurátushallgatók, 30- 35%-a pedig a volt császári-királyi altisztek, hadapródok közé. A császári altisztek tehetségesebb, sikeresebb részét, hasonlatosan a harcokban kitűnt jurátus fiatalokhoz a kapitányi rangban szolgálók között találjuk. A jurátus gyűjtőfogalomként értendő, a jogászhallgatókon túl a szerző ide sorol valamennyi fiatal, felsőfokú tanulmányokat folytató vagy pályakezdő értelmiségit.

A forradalmi hadsereg megteremtésekor az előléptetés egyik természetes feltétele a katonai műveltség, a rátermettség volt, mivel nem sikerült kiállítani megfelelő számú végzett katonatisztet, az alsóbb rendfokozatokban egyre nagyobb arányban voltak jelen a civil életből katonává, tisztté avanzsált személyek. A szerző észrevétele szerint az előképzettségük szempontjából külön kategóriát jelentenek a volt vármegyei, állami és magán tisztviselők, akiknek számáról, a teljes garnitúrában való részesedéséről sajnos pontos adatot nem közöl. A vármegyék 1848-49-es történetét tanulmányozva több példát találunk arra, hogy a tisztikar egy emberként nyilvánítja ki azon akaratát, hogy a megye nemzetőreivel a harctérre vonul. Hasonló események történnek például Borsod, Heves és Nógrád megyében. Érdekes lenne egy előtanulmányból arra a kérdésre is választ kapni, hogy a tiszteletbeli nemzetőrtiszteknek megválasztott megyei nemesek milyen számban és milyen rangban maradtak a honvédsereg kötelékében. Ilyen megyei tisztviselő volt például Csanád megyében Gyöngyösy János is. Életrajzát, amely példaértékű lehet ebben a kategóriában, azért érdemes ismertetni, mert adatai nem szerepelnek a vonatkozó kötetben, itt csupán nevét találhatjuk meg. Gyöngyösy bölcsészeti és törvénytudományi tanulmányokat végzett. 1821-ben állt szolgálatba Csanád megyében, 1848-ig mint írnok és tiszteletbeli aljegyző tevékenykedett. 1848-49-ben a Csanád által kiállított gyalogos nemzetőrszázad századosaként (?) az aradi ostromseregben tartózkodik. A szabadságharc leverése után 1849 és 1858 között lajstromozó a makói vegyes szolgabíróságon, 1858-tól pedig a megye levéltárosa.

A történelmi irodalom toposzaihoz kapcsolódóan érdekes kérdést jelent a tisztikar nemzetiségi összetétele, hiszen főleg a háború után megjelent munkákban dominál az a kép, amely szerint a nemzetiségiek ellenállása vezetett a forradalom úgymond bukásához. Azt már az előző kötetekből megtudhattuk, hogy a tábornokok, törzstisztek, valamint a századosok többsége magyar származású volt (68,8 és 79,9 %). A szerző saját bevallása szerint a nemzetiségi hovatartozás biztos meghatározásához nem rendelkezett megfelelő forrásokkal, ugyanis a kimutatások leggyakrabban nem tartalmaztak etnikai adatokat, gyakran pedig bizonyíthatóan tévesen jelölték meg a tiszt származását. Kérdés továbbá, hogy az önmagát a magyar politikai nemzet tagjának valló, de etnikailag valamely más nemzetiséghez tartozó személy valójában melyik kategóriába sorolható be. A szerző úgy látja az alacsonyabb rangfokozatok felé haladva fokozatosan növekszik a magyar származású tisztek száma. A hadnagyok és főhadnagyok között „vallásuk és születési helyük” alapján „több százan németek, több százan lengyelek, mintegy negyvenen pedig olaszok lehettek”, emellett jelentős volt a zsidó, szlovák, román tisztek aránya, előfordulnak rutének és bunyevácok is. Ezen utóbbi felsorolt nemzetiségek mellett azonban nem szerepelnek még közelítőleges számok sem, hiszen a több száz igen széles, nem éppen egzakt mennyiségi kategória.

A születési helyek vizsgálatakor a szerző megállapítja, hogy a magyar nemzetiségűek több mint fele a trianoni határokon kívül született, ennek okát a nemesség eloszlásának a török hódoltság alatt kialakult egyenlőtlensége mellett abban látja, hogy a nemzetiségi mozgalmak által fenyegetett peremterületek magyar lakossága a honvédseregben átlagosnál nagyobb számban képviseltette magát. A századosi kar hasonló szempontú elemzésekor azt tapasztalta, hogy a vizsgált réteg egyenletesen oszlott el a történelmi Magyarország területei között. A két megállapítás között nem kell feltétlenül ellentmondást keresni, hiszen az előbbi csak a magyar származású hadnagyokra, főhadnagyokra, az utóbbi pedig a teljes kapitányi garnitúrára vonatkozik. Érdekes és szintén megválaszolatlan kérdés az, hogy a döntően nemzetiségi területről sorozott honvédek közül a tehetségesebbek milyen arányban emelkedhettek ki az altisztek, tisztek közé. Erdély és a Székelyföld speciális viszonyai miatt külön kellene a királyi Magyarország területére vonatkozó adatokat közölni, hiszen a teljes területre vonatkozó elemzés Székelyföld lokális felülreprezentáltsága miatt regionális arányeltolódásokat okozhat.

Az előszó megemlíti, hogy a hadnagyok és főhadnagyok között „viszonylag nagy számban” találunk 14-16 éves fiatalembereket, a századosok között pedig „nem ritka” a 17-19 éves tiszt sem. Az, hogy a „viszonylag nagy” pontosan mit jelent, nem ismerhetjük meg, de a „nem ritka” a Kossuth Lajos kapitányainak adatai alapján pontosan 62 főt, a teljes kapitányi garnitúra 3,5%-át tette ki. Kérdés lehet, hogy az összlétszám 3,5%-ára mondhatjuk-e, hogy nem ritka, nem helyesebb inkább az előfordul (ritkán előfordul) kifejezést használni. Nem akarunk „szőrszálhasogatók” lenni, csupán arra szeretnénk ezzel a megjegyzéssel felhívni a figyelmet, hogy pontos adatok közlése nélkül egy nem teljesen egyértelmű szó használata az olvasó számára félreérthető lehet.

A Kossuth Lajos kapitányai című munkájában a szerző külön fejezetet szentelt a katonatisztek szabadságharc utáni sorsának bemutatására. A kapitányok 16%-át állították hadbíróság elé, és hét személyen hajtottak végre halálos ítéletet, 10%-ról bizonyíthatóan megállapítható, hogy 1849 után kényszersorozottként került át az osztrák hadsereg közlegényi állományába, de az 1988-ban még fel nem dolgozott források alapján a szerző ennek a számnak a többszörösét tartotta valószínűnek. 1988-ban a szerző külön ismertette az államigazgatásban jelentős tisztséget betöltő, a tudományos és irodalmi életben maradandót alkotó volt honvédtisztek neveit. Ezzel szemben a jelen munkában csupán két rövid bekezdés szól az 1849 utáni időkről. Belőlük megtudhatjuk, hogy a volt főhadnagyok, hadnagyok nagy számban fordultak elő a dualista monarchia különböző oktatási, egyházi, kulturális, közigazgatási, igazságszolgáltatási, ipari és kereskedelmi tisztségeiben. Mellettük azonban „sokan” a katonai pályán maradtak, amiben az osztrák kényszer is aktívan közrejátszott. A besorozottak sanyarú sorsában 1852-től enyhülés következett be, ugyanis a hadvezetés elrendelte az „ex-honvéd” megnevezés használatának a beszüntetését, és ezentúl az előmenetelnél nem volt szabad az 1848-49-es múltat hátrányosan figyelembe venni. Lehetővé tették a katonai szolgálat pénzben való megváltását is, a tiszti rangot elértek pedig kiléphettek a szolgálatból. Sajnos a szerző által ismertetett adatokból az olvasó számára nem körvonalazódik, hogy a főhadnagyokat és hadnagyokat a szabadságharc leverése után milyen sors jellemezte, hogy mi történt velük pontosan, az az általánosító fogalmakból számszerűen nem tűnik ki.

Ezen észrevételek azonban nem csökkentik a munka jelentőségét, amelyről már most a megjelenésekor bizton állítható, hogy a magyar történetírás klasszikus adattárai közé tartozik és fog tartozni. Az ismertetés első bekezdéseiben Nagy Iván genealógiai munkájára céloztunk, véleményünk szerint helytálló a hasonlat a magyar nemesi családok nemzetségi rendjét kutató nógrádi historikus és a szabadságharc tisztikarát feldolgozó történész között. Amint a „Nagyiván” után megjelent genealógiai művek kiindulási alapja a klasszikusnak számító előd munkája volt, úgy vált megjelenésének pillanatától megkerülhetetlenné az ismertetett munka is. Ezután a jövő kutatóié, talán éppen Bona Gáboré a feladat, hogy az itt felhalmozott hatalmas információmennyiséget beleágyazza a szabadságharc hadtörténetébe és a 19. századi magyar történelembe.

Pap József

Szeged, 2000.07.01.

Ugrás a lap tetejére