A 'nőkérdés' társadalmi és tudományos aktualitása
Pető Andrea: Nőhistóriák:
Történetek a politizáló magyar nők történetéből (1945-1951).
Seneca,
Budapest, 1998. 183 old.
Pető Andrea munkája, a Nőhistóriák
kettős aktualitás jegyében született. E kettősség a 'rendszerváltozás' értelmezésében
rejlik.
A tanulmánykötet egyrészt, alcímében megfogalmazott témájának megfelelően,
a második világháborút követő rendszerváltozást tárgyalja, annak kontextusában
igyekszik megvizsgálni a politizáló nők (egyesületeinek) történetét. Ennyiben
történeti visszatekintésre vállalkozik a szerző: az 1945-öt követő, 1951-ig
tartó átmeneti időszak politikatörténetének fontos kiegészítését kívánja adni.
Ugyanakkor a kötet időzítése, megjelenése egy másik rendszerváltozási folyamatba
helyezi el a szöveget, nevezetesen napjaink politikai, társadalmi átrendeződési
folyamatába. Ebbe a keretbe illesztve viszont a mű a politizáló, politizálni
akaró nők (egyesületének) mai lehetőségeit veti fel, még ha csak közvetetten
is, a lehetséges kortörténeti párhuzam révén. A kötet mindkét értelemben sikeresen
megvalósított úttörő vállalkozás a hazai feminista történettudományban.
A magam számára, mint aki a
nemek és a szexualitás történelmi és kulturális meghatározottságának kérdéseivel
foglalkozom, közelebbről ennek a meghatározottságnak
a nyelvhasználatban, a lehetséges beszédmódok változásaiban tetten érhető
szisztematikus változásainak az elemzésével a kortárs magyar nők életúttörténeteiben,
különös fontossággal bír Pető Andrea kötete. Észrevételeimet ebből a kutatói
nézőpontból igyekszem megfogalmazni.
Az a tény, hogy a kutatók számára
a kilencvenes években végre hozzáférhetővé váltak a nőegyesületek történetét
dokumentáló levéltári források, önmagában még korántsem tenné szükségszerűvé,
hogy ezek a szakma, a magyar történetírás számára is kutatandónak, azaz tudományos
igényű munkák megírására alkalmas szövegeknek minősüljenek. Ahhoz, hogy a
női egyesületek (részben) archivált anyagai avagy egyes nők megélt, életútjukra
visszaemlékező szövegei forrásként legitimálhassanak egy új kutatási téma
megszületése kellett, nevezetesen a 'nők története', valamint egyrészt a magyar
társadalom történelmi, társadalmi folyamatainak átrendeződése, másrészt ennek
részeként,
a szakma önmagát újradefiniálni tudó és akaró elszánása is. A feminista szemléletű
történetírás, illetve
társadalomtudomány
művelőinek így kettős feladat megoldására
kell vállalkozniuk egyazon időben. Egyrészt fel kell kutatniuk, meg kell nevezniük
saját elődeik hazai és nemzetközi történetét, másrészt meg kell fogalmazniuk
azt a számukra értelmezhető elméleti keretet, azt a nézőpontot,
ahonnan
ez
a
nőtörténet
egyáltalán megfogalmazhatóvá, továbbgondolhatóvá,
illetve politikai következményeiben is vállalhatóvá válik. A nőtörténetírásnak
mint a társadalmi praxis (a szó Nicolas Mouzelis által meghatározott értelmében)232
egy konkrét megnyilvánulási formájának a sajátosságát ebben a tudatos fel/vállalásban
látom, ami
a poszt-fordista társadalmak praxisát fokozottan jellemző reflexivitásnak
a kifejeződése. (A szót B. Jessop: Preliminary remarks on post-fordist political
economy. In: Studies is Political Economy. No. 40, 7-39. írásának értelmében
használtam.)
A reflexivitás egyébként, ahogy
azt Mouzelis is hangsúlyozza, a praxis kategóriájának általános jellemzője.
Azaz a társadalmi praxis minden konkrét megnyilvánulási formáját három dimenzió
segítségével jellemezhetjük. Ennek értelmében
(1)
valamennyi
társadalmi gyakorlat
termelési
gyakorlatként,
(2)
más
gyakorlatokkal
interakcióban
egy
rendszert
alkotva,
(3)
önmagára
reflektálva
létezik.
A termelés
kifejezés itt nem arra való kísérlet, hogy a társadalmi valóságot megkíséreljük
a gazdasági termelési módra vagy azzal valamilyen analóg viszonyra redukálni.
Andrew Collier233 nyomán magam is
úgy gondolom, itt éppen annak hangsúlyozásáról van szó, hogy az emberek nem
pusztán gazdasági tevékenységük révén, de valamennyi tevékenységük, valamennyi
társadalmi gyakorlatban történő részvételük által egyfajta termelési folyamat
részvevői, azaz 'megtermelik' társadalmi létüket. A rendszerbe ágyazottság
azt jelenti, hogy e gyakorlatok sajátos 'belső' elrendeződése, strukturáltsága
a 'kül világhoz', azaz a többi gyakorlathoz való kapcsolódásuk, strukturáltságuk
révén jön létre. A társadalmi gyakorlat reflexivitása pedig azt jelenti, hogy
a részvétel mindvégig reflexív abban az értelemben, hogy tudati tevékenysége
folytán az ember mindvégig reprezentálja is a maga számára azt a tevékenységet,
amiben éppen részt vesz, s ezek a reprezentációk ily módon az adott gyakorlat
részeivé válnak. Ebben az értelemben tehát a nyelvhasználat valamennyi konkrét
társadalmi gyakorlat egyik aspektusát jelenti. Ugyanezt David Harvey234
a társadalmi és
a kulturális elemzés megkülönböztetendőségének szükségessége kapcsán (ahol
a kulturális a tág értelemben vett szemiózist jelenti, tehát annak nemcsak
a nyelvi, beszédmódbeli kifejeződését)
úgy
fogalmazza
meg,
hogy a különféle társadalmi gyakorlatok
relatív autonómiával bírnak, azaz 'internalizálják' egymást, de egymásra nem
redukálhatók. Így a beszédmód, illetve a szemiózis valamelyik módja minden
más gyakorlatnak és egyben önmagának is elengedhetetlen momentuma. Ezt nevezik
az én szakterületemen,
a beszédmód alapú társadalomkutatást művelő kritikai diskurzus elméletben,
a beszédmód társadalmi gyakorlatba ágyazottságának (Norman Fairclough235).
Illetve ebben az értelemben beszélünk a nyelvhasználat társadalmi valóságot
teremtő/termelő tulajdonságáról, azaz materiális természetéről. Vagyis egyrészt
az elmélet és a gyakorlat hagyományos szembeállítása a társadalmi gyakorlat
reflexivitása, nyelvhasználat által való közvetítettsége miatt értelmét veszíti,
másrészt pedig szükséges a társadalmi (politikai, gazdasági)
és
kulturális
aspektusok
módszertani
megkülönböztetése.
A feminista gondolkodás mint
egyfajta társadalmi gyakorlat sajátossága ennek a harmadik
specifikumnak
-
Donna
Haraway236
terminológiájával élve - a tudás társadalmi
pozícionáltságának a tudatos vállalásában rejlik, annak minden tudomány- és
napi politikai következményével együtt. Úgy gondolom, hogy amikor a különböző
feminista elméletek, a
női
lét,
a
nőként
való
társadalmi
lét
másságáról beszélnek, s ezt a 'tapasztalat'
kategóriájában fogalmazzák meg, tulajdonképpen
a társadalmi gyakorlat eme szükségszerű kettősségéről beszélnek. S ezzel sikerülhet
operacionalizálni és jobban körülhatárolni a 'tapasztalat' fogalmát, amit
egyébként, mint Joan Scott237
jogosan
állapítja
meg
éppen
a női történetírás módszertana kapcsán,
a különféle feminista irányzatok túl gyakran 'reflektálatlanul', magától értetődő
evidenciaként használnak érvelésük 'alátámasztására'.
A társadalmi praxis reflexivitásáról
mondottak érvényesek szűkebb érdeklődési területemre, az egyes társadalmi
gyakorlatok nyelvi, beszédmódbeli dimenzióját megragadni kívánó elemzésekre
is. Minden egyes elmélet, amennyiben egyfajta társadalmi gyakorlat, szükségképpen
reflexív módon fogalmazódik 'elméletté', tudássá, s ennyiben eleve nyelvi
természetű. Ebben az értelemben a kései modernkort (a poszt-fordista társadalmakat),
Giddens238 kategóriájával, a "kettős
hermeneutika" jellemzi: a különféle társadalmi gyakorlatokról való tudásunk
egyre dominánsabban épül be magukba a gyakorlatokba, s azok így fokozottan
reflexívvé válnak, illetve az elméletteremtő(-termelő) gyakorlat egyre inkább
elkülönül a többi (gazdasági, politikai, kulturális) gyakorlattól, azaz intézményesül,
miközben egyre inkább beépül azokba. A beszédmódelemzésnek ebből a szempontból
épp az a feladata, hogy kimutassa, miként generálódik/termelődik egy bizonyos
tudás, ismeret a társadalmi gyakorlatok rendszerében elfoglalt pozíciói interakciójából.
Ahol ezek a tudások egyszerre szolgálnak az adott pozíció megfogalmazásának
forrásaként
és
válnak
egyben
a megfogalmazódás
tétjévé is. Ebből a szempontból Pető Andrea tanulmánykötetének, illetve azon
keresztül Pető Andreának, az elkötelezett
történésznek
szakmai
tétje
az 1945 utáni nőmozgalomról alkotott (ön)reflexív
konstrukcióban a mai magyar társadalmi, tudományos
gyakorlatban
igen
magas.
Könyve ebben az értelemben bátor, s mint
ilyen, elismerésre méltó vállalkozás.
Ezek
után
lássuk
közelebbről
magukat
a tanulmányokat!
A
kötet
elemzéseinek argumentációja, értelmezései,
noha a szerző sem a Bevezetésben, sem az azt követő hét tanulmány egyikében
sem nevezi meg egyértelműen (szándékolt) ismeretelméleti, ontológiai pozícióját
- eltekintve a Hanák Péternek, illetve az általa képviselt történészi iskolának
szóló dedikációtól -, véleményem szerint a következő ismeretelméleti pozíciót
látszanak implikálni. A szerző egyrészt meg kívánja haladni a tradicionális,
strukturalista szemléletű társadalomról vallott felfogást, melyben a társadalomban
való létezés a társadalmi szerkezet egyirányú és szükségszerű következménye
volna csupán, ahol így a reflexivitás, az emberi tudatos, cselekvő beavatkozás
lehetősége fel sem merülhet. Másrészt igyekszik kikerülni azt a fajta racionalizmust
is, mely a társadalmi valóságot kizárólag
a tudatos,
aktív,
cselekvő
lényekként felfogott emberek cselekedete
eredményeként véli elgondolhatónak, s teszi mindezt a nők sorsáért, történetük
'vissza'/szerzéséért felelősen. Ha iskolát, ismeretelméleti hovatartozást
kellene megneveznem, akkor a feminista gondolkodók harmadik hullámához tartozókkal
rokonítnám Pető Andrea nézőpontját (remélve, hogy ezzel a Szerző is egyetért,
de legalábbis nem tartja ezt feltétlenül elutasítandónak, még a mindenfajta
besorolással szemben érzett esetleges ellenszenve miatt sem). Ez a kilencvenes
évek elején jelentkező irányzat megkísérli megőrizni a materialista feminista
társadalomkritika eredményeit, azaz a hetero/szexista ipari társadalmaknak
olyan kritikáját kívánja adni, ami nem illethető az esszencializmus vádjával.
Ezért önreflexiója, saját elméleti pozíciójának önkritikus átgondolása során
megkísérli beépíteni a poszt-strukturalista társadalomelméletek 'Másság'/'különbség'
koncepcióját anélkül, hogy le kellene mondania a szolidaritás alapú,
horizontálisan elgondolható nemek közötti és nemeken belüli társadalmi viszonyok
átalakítása érdekében megfogalmazandó emancipációs (politikai) célokról. Arra
törekszik, hogy ne mossa egybe a 'nők' társadalmi csoportjának sokféleségét,
belső társadalmi megosztottságát, másfelől pedig, hogy képes legyen a nemek
közötti látszólagos egyenlőség mögött meghúzódó, a 20. század folyamán egyre
megújuló, különféle formában jelentkező 'férfiuralmat' a hatalom működése
oldaláról a maga sokféleségében értelmezni. Olyan gondolkodók munkái tartoznak
ide az általam ismertek közül, mint Rosemary Hennessy Materialist Feminism
and the Politics of Disocurse (1993), Judith Butler: Excitable Speech:
A Politics of the Performative (1997), Sylvia Walby: Theorizing Patriarchy
(1990), vagy Diana Lonard és Lisa Adkins: Sex in Question: French Materialist
Feminism (1996) című művei.
Az a tény, hogy a Szerző magára hagyja a recenzió írót az ismeretelméleti, ontológiai pozíció fenti behatárolásban, jelzi: a kötetnek - egyébként egyetlen - komolyan kifogásolható megoldása a Bevezetésnek szánt nyitó szöveg. Nem azért, mert a benne vázolt történelmi folyamat, az archívumból előkerülő anyagok alapján felrajzolt nőmozgalmi történet ne lenne hiteles, meggyőző. De ezt az átfogó, a korabeli gazdasági, pártpolitikai folyamatokba ágyazott történetet majd ismételten, de természetesen sokkal részletesebben megkapjuk az első értekezésben is (Megszüntetve, elvesztve. A rendszerváltás és a magyarországi nőegyletek (1945-1951)). Másrészt pedig a bevezetés műfaji sajátosságainak megfelelően itt lehetne tisztázni, hogy a Szerző szándékai szerint mire is vállalkozik, mind ismeretelméleti, mind a szűkebb szakmai irányzatokat illetően - s ez elmarad. Bár ezt a tájékozottabb olvasó maga is megteheti. Ez viszont az elképzelt olvasóközönség kérdését veti fel. Kinek is szólnak ezek a tanulmányok? Attól tartok, mivel eredetileg angol nyelven íródtak, rangos nemzetközileg elismert szerkesztők kérésére (mint például Joan Scott vagy Cora Caplan), olyan szakmai közönségnek, akik az ismeretelméleti, illetve szűkebb szakmai irányzat kérdésében nem szorulnak eligazításra. A magyar (feltételezem, szakmai) közönség számára azonban - különösen egy inkább ellenséges, 'ellenálló olvasókból' álló potenciális közönséget feltételezve - feltétlenül fontos lett volna ezeket az alapvetéseket megtenni a Bevezetésben. Másrészt itt kellett volna nyilatkozni a tanulmányok kötetbe szerkesztésének elveiről. Ennek hiányában sajnos csak hipotetikus válaszokat lehet adni azokra a kérdésekre, hogy miért éppen ezeket a tanulmányokat és miért ebben a sorrendben jelentette meg a Szerző.
Véleményem szerint két nagyobb
szerkezeti egységbe lehetne rendezni a szövegeket. Az egyikbe azok az eredetileg
negyedikként, illetve hetedikként közölt tanulmányok kerülhetnének, melyek
az úgynevezett személyes visszaemlékezések szövegein alapulnak ("Nem jöhet
más, csak tiszta fény és napsü-
tés ..." Párhuzamos szerelmek az illegális kommunista mozgalomban; A
mozgalom női katonái avagy az "egyenruházott nők"), miközben
a többi öt írás politikai szervezetek hivatalos iratanyagának az elemzésén
alapuló tanulmányok lehetnének. Talán szerencsésebb - merülhet fel -, ha nem
a feldolgozott, értelmezett szöveg típusát nevezem meg rendező elvnek, hiszen
az 'egyenruházott nők' történetét elemző tanulmány nemcsak személyes visszaemlékezés
(lásd a rendőrnek jelentkezett nők csatolt életrajzait), hanem bírósági és
rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek értelmezésére
is
támaszkodva
született.
Ameny-
nyiben azonban a vallomás is 'visszaemlé kezés', akkor e tekintetben nincs
ellentmondás. De még mindig megmarad az az ellenvetés, hogy ez a forrás semmi
esetre sem tekinthető magánjellegűnek, ugyanakkor azt sem állíthatjuk, hogy
a 'párhuzamos szerelmek' esetében megfogalmazott visszaemlékezések egyértelműen
magánjellegűek
lennének.
Mert ugyan az itt követett gyakorlat,
hogy az adatközlő nevét, illetve a szövegben érintett személyek (jelen esetben
a szeretett férfiak) nevét nem adjuk meg, csak azok monogramját239,
az etnográfusi gyűjtőmunkában bevett szokás, s ez az eljárás utalhatna a szövegek
magántermészetére. Itt elsősorban
a politikai utókor számára leírt szövegekről van szó, ahol a két adatközlő
nő, saját bevallása szerint is, elsősorban az érintett férfialakok fontosságára
való tekintettel érezte szükségesnek a
vallomástételt.
Mindezek
mellett is szerencsésebb, ha a besorolásnál
inkább a módszertani és szemléletbeni rokonság szolgál a felállított két nagyobb
egység alapjául.
Az európai és amerikai történetírásban
a 'szóbeli történelem'-nek ('oral history') nevezett tudományterület
két fejlődési szakaszát vehetjük alapul. Ennek megfelelően az előbbi nagyobb
egység írásait inkább az oral history olasz iskolájával rokonítanánk,
míg az utóbbit az angol és észak-amerikaival. Ebben az esetben viszont az
elnevezésben szereplő jelző, a 'szóbeli' okozhat látszólag gondot. Honnan
is származik a két iskola megkülönböztetése, és miben áll ez a különbözőség,
illetve miben is áll magának a 'szóbeli történelem'-nek a mássága? A kérdés
megválaszolásához Michael Frisch áttekintő elemzését240
veszem
alapul.
Véleménye
szerint az úgynevezett
'szóbeli
történelem'
a
hatvanas években a történelemtudomány
meglévő empiricista módszereivel, beszédmódjával szembeni szakmai elégedetlenség
nyomán jelentkezik, döntően angolszász országokban, mivel ezek a módszerek
és a régi beszédmód nem felelt meg a társadalmi élet számos, helyi vonatkozású
történéseinek, a 'hétköznapi' életben tetten érhető események megörökítési
szándékának.
Az
írott, archívumokban tárolt anyagok többnyire
nem hordoztak helyi érdekeltségű információkat, mivel
a helyi események nem tűntek relevánsnak
a nemzeti politikai hatalmi tényezők számára. Ennek részeként aztán elkezdődött
a múltra való személyes visszaemlékezések szisztematikus gyűjtése ismét csak
többnyire interjúk segítségével. Ebben az értelemben
- Firsch meghatározásában - ezt a kutatási irányt a 'még több történelem',
a már meglévő 'hivatalos' történetírás kiegészítésének szándéka vezette. Ugyanakkor
több is volt ennél, mert, ha az Egyesült Államokban már nem is, de Nagy-Britanniában
a hagyományos történelemírás hiányossága miatt megfogalmazott kritika együtt
járt azzal a felismeréssel is, hogy e hiányossággal nem csupán 'mennyiségi'
szempontból van baj. Sokkal nagyobb probléma annak tendenciózussága, szisztematikus
értékválasztások mentén történő szelektivitása. Azaz a hagyományos történetírással
nem az a baj, hogy nem felelne meg valamiféle (eleve lehetetlen) teljességnek,
hanem az, hogy egyoldalú. Az adott hatalom érdekeit kiszolgáló szelektivitása
megakadályozza a társadalmi folyamatok 'mélyebb' megértését. Innen nézve a
szóbeli történelem ennek az elfogultságnak a kiegyensúlyozására született,
mely egy közvetlenebb - mert érzelmileg (is) megélt tudása a múltnak -, a
'szemtanú hitelességével' elmondott történelem. S innen nézve a rögzített
anyag szóbelisége már csak esetleges. A két cél együttesen azonban a 'valósághűség'
követelménye felé tolta el a módszer követőit. Az olasz iskola azonban, melyet
Alessandro Portelli és Luisa Passerini munkássága fémjelez, felhagy a 'történeti
hűség' kritériumával, s őket a rögzített interjúk, szövegek kapcsán az elmondott
történetek kulturális, szimbolikus jelentősége érdekli. Ezzel az olasz iskolával
áll közeli rokonságban a feminista nőtörténeti kutatás, melynek képviselői
egyértelműen az elmondás 'mikéntjére', a szöveg szövegtestére koncentrálnak.
Arra, hogy milyen előfeltevések mellett működhet csak egy adott történet logikája,
illetve hogy miként változik az elmondás során, által az elbeszélő és a hallgató
személyisége, s mennyiben érhető tetten e szövegekben a meginterjúvolt nők
életútbeli változásai egyik generációról a másikra. Az olasz iskola és a feminista
nőtörténet tulajdonképpen megkísérli a kutatás fókuszát a kutató és kutatott
viszonyára helyezni. A szövegértelmezések kapcsán kettejük azonosulási lehetőségeit,
a megélt tapasztalatok átadhatóságának
a
kérdését
kutatják,
megkérdőjelezve ezzel a vélekedés/tudomány,
illetve a fikció/történetírás Arisztotelészig visszavezethető dichotómiáját.
Válaszul azonban nem a kettő közötti, egymást kizáró választást ajánlják,
hanem (a fent említett poszt-strukturalista materializmus jegyében) a fikcionális
és
a
fiktív
közötti
különbségtétel
szükségességét. Azaz minden szöveg szerkesztett,
s ennyiben
magán
viseli
a
fikcionalitás,
a
narrativitás jegyeit, így viszonya a valósághoz
csak közvetett, értelmezése a történetmondás szabályai szerint lehetséges
csupán. Közvetlen bizonyítékként való használata a történetírás számára nem
lehetséges. De ebből még nem szükségképpen következik, hogy az elmondott élettörténet
fiktív is, azaz hogy csak a szövegvilágban, a beszédmód által létrehozott
entitás csupán. Liz Stanley, a kortárs feminista szociológus megfogalmazásában:
"Az írót vagy a szerzőt és a kutatót természetesen nem tekintik átlátszónak
vagy 'halottnak', hanem nagyon is aktív cselekvőnek, aki tevőlegesen részt
vesz a szövegek politikai termelésében."241
Azaz, az erkölcsi állásfoglalások elgondolhatósága érdekében itt az ismeretelméleti
és az ítéletalkotásbeli relativizmus megkülönböztetésének szükségessége a
tét (Collier, 1994.). Míg az előbbivel, a poszt-strukturalista 'Másság'/sokféleség
elfogadásából következően, egyet lehet érteni, az utóbbival, éppen a tudás
történeti és kulturális meghatározottságából következően, már nem. Egyébként
erkölcsi értelemben védhetetlenné válna bármiféle (feminista) emancipációs
törekvés.
Magam részéről a kötetnek az
olasz iskolával rokonítható csoportba tartozó két tanulmányát szeretem leginkább.
Pontosabban ezen értelmezések szemlélete engedi meg nekem, mint azonosulni
akaró olvasónak, az érzelmi viszonyulást. A másik öt tanulmány inkább csak
az intellektusomra tart igényt. Az elemzett szövegek beszédmódja felől nézve
ugyanakkor úgy is fogalmazhatnék, hogy a személyes hangütésű visszaemlékezés
szövegek személyesebb hangú értekezést hívtak elő a Szerzőből. De a kétféle
szövegfajta és értelmezési beszédmód egyébként sem különíthetők el egymástól.
Nemcsak az egybeszerkesztettségből következő 'összekényszerítettség' miatt,
hanem abból
a logikai rendbeállíthatóságból következően sem, mely az inkább az angol-amerikai
szóbeli történelem hagyományaival rokonítható tanulmányokat a személyes életutak
elengedhetetlen kortörténeti
kontextusaként működteti. Épp ezért úgy
gondolom, hogy a kötet e belső logikája szerint is szerencsésebb elrendezés
lett volna, ha a két visszaemlékezés típusú elemzés a kötet végére került
volna.
A szerkesztést illetően szeretném még megjegyezni, hogy az olvasó dolgát könnyítette
volna, ha a kötet végén szereplő lenyűgöző intenzitású és alaposságú filológusi
munkáról tanúskodó jegyzetapparátust nem folyamatos számozással, hanem az
egyes fejezetekhez kapcsolódva, fejezetenként elkülönítve, újra kezdődő számozással
adta volna közre a Szerző.
Mindezen megfontolások után
a konkrét elemzésekről szeretnék röviden szólni. Úgy gondolom, a kötetben
szereplő tanulmányok mindegyike sikeresen valósította meg a maga elé tűzött
célt, nevezetesen a magyarországi, 1945 után kialakult történelmi helyzetben
a politizálni szándékozó nők számára rendelkezésre álló mozgástér változásainak
felvázolását. A vizsgált folyamat lényege
a központosított intézményesítettség, a háborút megelőző sokféle, a nők társadalmi
és kulturális tagoltságát kifejező egyesületeinek felszámolása, illetve kiüresítése
az MKP által irányított MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) tevékenysége,
illetve puszta léte által. Az első tanulmány ("Megszüntetve, elvészve")
elsősorban az 1945-1951 közötti átmeneti időszak, rendszerváltozás folyamatait
elemzi a háború előtti női egyesületek, politikai mozgalmak további sorsának
alakulása szempontjából. Érdeme, hogy rámutat, függetlenül az adott nőszervezet
céljaitól, pártpolitikai kapcsolataitól vagy irányultságától, sorsa, mozgástere
mindig mint "nőkérdés" volt legitim módon megjelentethető, azaz pusztán
a férfiak érdekei mentén szerveződő 'nagypolitikai' érdekeknek alárendelten,
azok előmozdítása függvényében változott. S ez éppúgy igaz volt az egyetlen
MKP által látszólag feltétel nélkül támogatott
MNDSZ-re,
mint
az
összes
többi, az MKP által megsemmisítésre ítélt
többi szervezetre, nevezetesen az izraelita nőegyletekre, a szociáldemokrata
nőmozgalomra
s a Feministák Egyesületére. A korabeli pártpolitikai
csatározások
aktuális érdekeinek voltak alárendelve
nemcsak a nők egyesületei, hanem az ezen egyesületeken keresztül elérni kívánt,
a háború után teljes körű választójogot nyert valamennyi 'nőnemű' állampolgár
is. Azaz a nők nem saját jogon, saját érdekeik megjelenítésére voltak hivatva
szavazni felelős állampolgárként. A 'nőnemű' állampolgár felelőssége a 'hímnemű'
állampolgártársa aktuális érdekeinek felismerésében és elfogadásában kellett
hogy kimerüljön. Azaz a magyar társadalmi nyilvánosság terei - legyenek azok
az állam által intézményesített terek vagy a civil társadalom terei (akárcsak
a magánéletként definiált életterek) - egyformán a nemek közötti hatalmi esélyegyenlőtlenség
mentén
rendeződtek.
Innen nézve még ironikusabb és persze
kegyetlenebb is
az
MNDSZ-nek
szánt
végső el/kötelezettség: a virtuális létezés
vállalása, a kvázi nőmozgalom hitelesen előadandó szerepe.
Jó lett volna, ha ebben az átfogó, nyitó tanulmányban a szerző kitért volna az egyes szervezetek nagyságára, egymáshoz viszonyított társadalmi súlyára a nőmozgalmakon belül, illetve jelentőségükre a többi, (nem párt)politikai egyesülethez képest is. Hiányzik például annak következetes közlése, hogy melyik női szervezet mennyire épült ki országos vagy helyi szinten, s ez nem derül ki az egyes szervezetek sorsát részletesen elemző későbbi tanulmányokból sem.
A további négy tanulmány, mely
az egyes szervezetek politikai ellehetetlenülését tárgyalja,
a
következő
címmel
szerepel: "Mirjam forrása." Izraelita
nőegyesületek a Holocaust és az MNDSZ között / "A cél közelített mihozzánk."
A Feministák Egyesületének végnapjai / Ahogy a "kommunista szög bújik ki
a zsákból" avagy az MNDSZ fejlődéstörténete / "Ne panaszkodjunk az erőszakoskodásról,
ha mi ilyen maflák vagyunk." A szociáldemokrata nőmozgalom mozgásterei
1945 után. A Szerző címválasztása
minden
esetben
telitalálat.
Mindegyik sikeresen foglalja össze az
adott nőegyesület politikai helyzetét, esélyeit - mindig az MNDSZ-hez, illetve
rajta keresztül közvetetten az MKP érdekeihez képest, s általuk minden tanulmány
az adott mozgalom önértékelő helyzetelemzését (szöveghű idézet formájában)
kapja címként, s a szerző ehhez csak az adott mozgalom nevét teszi hozzá kommentárként,
s közli az 'idézet szerzőjének nevét'. S valóban, nem csupán a címekben, hanem
a tanulmányokban is a résztvevők szempontjából kísérhetjük figyelemmel az
adott egyesület történetét.
A Szerző tehát mintegy helyreállítja, kiigazítja az elszenvedett egykori kirekesztettség
miatt elszenvedett igazságtalanságot: a saját nézőpont ellehetetlenítését.
Legalább a történetüket feltáró történeti munkában érvényesülhet a női egyesületek
saját értékrendje. Ennyiben végre lehetséges lesz számukra saját
történetük
főhős(nőj)ének
szerepe.
Enélkül
természetesen
nem
is
lenne
feminista
szemléletű
Pető
Andrea
történetírása.
Az
a tény
ugyanis, hogy egy 'nőnemű' tudós 'nőnemű' polgárok egyesületének történetét
írja meg, még nem teszi a megszületett értekezést feministává. A feminista
jelleg a szemléletben, a tudós által elfoglalt nézőpontban rejlik: a nők érdekei,
nézőpontja szerint végiggondolt kortörténeti elemzésben. Ezt egyébként, úgy
gondolom, talán még nehezebb az egyesületek történetének tárgyalásakor érvényesíteni,
hiszen ennek kapcsán meg kell küzdeni a már létező, az 1945-1951 közötti rendszerváltozást
elbeszélő kortörténeti kanonizált szövegek autoritásával, míg az önéletrajzi
szövegek
beszédmódja
eleve
megkönnyítheti a Másik nézőpontjával való
azonosulást, éppen annak személyesebb hangvétele miatt.
Pető Andrea könyvét jó szívvel
ajánlom nemcsak a történészek, politológusok, feminista társadalomtudósok
és a felsőoktatásban résztvevő hallgatók számára, hanem a nők mozgalmát ma
újraszervezni igyekvő valamennyi elkötelezett érdekelt fél számára is. Még
akkor is, vagy éppen azért, mert a lehetséges párhuzamok nem túl sok sikerrel
kecsegtetnek. Talán abból tanulhatunk a legtöbbet, ha átlátjuk, miféle stratégiák
mentén próbálták meg elődeink a túlélést, hogy nem voltak csak sorsuknak kiszolgáltatott
bábuk, passzív áldozatok. Különösen az izraelita nőegyesületek háború utáni
sikeres újraindulási kérvényei, hatalommal folytatott egyezkedései adhatnak
nem csupán intellektuális muníciót, hanem érzelmi, erkölcsi tartást, a küzdelemhez
szükséges lelkierőt is. Tartok tőle, erre a jelenlegi rendszerváltozási folyamatban
nagyobb szükségünk van, mint valaha.
Barát Erzsébet
Mouzelis, N.: Post-Marxist Alternatives. The Construction of Social Orders. MacMillan, London, 1990.
Collier, I.: Critical Realism. An Introduction to Roy Bhaskar's Philosophy. Verso, London, 1994.
Harvey, D.. Justice, Nature and the Geography of Difference. Blackwell, Oxford, 1996.
Fairclough, N.. Discourse and Social Change. Polity, Camridge, 1992.
Haraway, D.: "Situated Knowledges: The science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective". Feminist Studies No. 14. 1988.
Scott, W. J. "The Evidence of Experience". In: The Lesbian and Gay Studies Reader. Ed. H. Abelove et al. Routledge, London - New York, 1993. 397-415.
Giddens, A.: New Rules of Sociological Method: A Positive Critique of Interpretative Sociologies. Polity, Cambridge, 1993.
Ami persze nem is feltétlenül az anonimitást szolgálja, hiszen a K. J. kezdőbetűk nélkül is lehet tudni például, hogy itt Kádár Jánosról, az MSZMP egykori első titkáráról van szó.
Frisch, M. A shared authority: Essays on the craft and meaning of oral and public history. SUNY, Albany, 1990.
Stanley, L.: "Sisters under the skin? Oral histories and auto/biographies". Oral History 22:2., 1994. 88-89.