elozotartalomjegyzekkovetkezo

Vlagyiszlav Cipin

Az Orosz Ortodox Egyház története

Az Orosz Ortodox Egyház helyi zsinata 1917-1918

Az orosz ortodox egyház 1917-1918. évi helyi zsinata időben egybeesett az orosz-országi forradalommal és az új államrend kialakulásával. A zsinatra meghívták a Szent Szinódust és
a Zsinatelőkészítő Bizottság valamennyi tagját, az összes egyházmegye fő-papjait, egyház-megyénként két egyházi és három világi személyt, az Uszpenszkij székes-egyház és a tábori papság főespereseit, a négy lavra helyettes apátjait, a Szoloveckij és a Valaami kolostor,
a Szárovi és az Optyina remeteség elöljáróit, a szerzetesek, az "egy hi-ten lévők", a tábori pap-ság képviselőit, a harcoló hadsereg katonáit, a teológiai akadé-miákat, a tudományos akadé-miát, az egyetemeket, az Államtanács és az Állami Duma képviselőit. A zsinat 564 részt-vevője között 80 püspök, 129 pap, 10 diakónus, 26 kántor, 20 szerzetes (archimandriták, apátok és szerzetes papok) és 299 világi személy volt. A zsinati eseménye-ken képviseltették magukat más helyi ortodox egyházak is Nicodim püs-pök és Mihail archimandrita sze-mé-lyé-ben a romániai, illetve a szerb egyház részéről.

Az, hogy a zsinaton a papság és a világiak egyaránt nagy számban voltak jelen, azzal függ össze, hogy a zsinat az ortodox orosz nép két évszázados reményeit és a zsinati elv újjászüle-tését célzó törekvéseit váltotta valóra. De a zsinat alkotmánya az egyház sorsára nézve külön-leges felelősséggel ruházta fel a püspöki kart. A dogmatikai és kánonjogi jel-legű kérdésekben, miután a zsinat megvizsgálta őket, a püspöki tanácskozásnak kellett döntenie.

A helyi zsinat a Kreml Uszpenszkij székesegyházában nyílt meg a templom ünnepé-nek napján, augusztus 15-én (28-án). Az ünnepi liturgiát a kijevi metropolita, Vlagyimir mutatta be Venyiamin, pétervári és Platon, tbiliszi metropolita koncelebrálásával.

A Hiszekegy eléneklése után a zsinat tagjai hódoltak a moszkvai szent főpapok erek-lyéi előtt, és a Kremlben őrzött ikonokkal kimentek a Vörös térre, ahova már körmene-tekben özönlött az egész ortodox Moszkva. A téren hálaadó istentiszteletet tartottak.

A zsinat első ülése augusztus 16-án (29-én) volt a Megváltó Krisztus templomában a moszkvai metropolita, Tyihon által bemutatott liturgia után. Az egész nap a zsinatot kö-szöntő üdvözlésekkel telt el. A hivatalos ülések a zsinati események harmadik napján kez-dődtek
a moszkvai egyházmegye székhelyén. A zsinat első munkaülését megnyitó Vla-gyimir metro-polita az alábbi intő szavakat intézte az egybegyűltekhez: "Valamennyien azt kívánjuk, hogy a zsinat sikeres legyen, és erre minden reményünk megvan. Itt, a zsi-naton együtt van a hívő istenfélelem, a keresztény erény és az emelkedett tudás. De van valami, ami aggodalomra ad okot. Ez pedig a maradéktalan egyetértés hiánya. Ezért em-lékeztetek az Apostol nagy jelentőségű, minden néphez, minden időkhöz szóló szavaira, amelyek az egyetértést sürgetik: »egymással egyetértésben legyetek«."

[...]

A zsinat tiszteletbeli elnökévé a kijevi metropolitát (Szent) Vlagyimirt, elnökévé (Szent) Tyihon metropolitát választották. Megalakították a Zsinati Tanácsot, amelynek tagjai lettek a zsinat elnöke és helyettesei, Arszenyij (Sztadnyickij) novgorodi püspök, Antonyij (Hra-po-vic-kij) harkovi püspök, N. A. Ljubimov és G. I. Savelszkij főesperesek, E. N. Trubeckoj herceg és az Államtanács elnöke, M. V. Rodzjanko, akit 1918 február-jában A. D. Szamarin váltott fel. A zsinat titkára V. P. Sejn (utána Szergij archimandrita) lett. A Zsinati Tanács tagjaivá választották Platon tbiliszi metropolitát, A. P. Rozs-gyeszt-vensz-kij protoierejt és P. P. Kudr-jav-cev professzort is.

A pátriárka megválasztása és beiktatása után a legtöbb zsinati ülésen a metropolita rangra emelkedett Arszenyij novgorodi püspök elnökölt. A gyakran nyugtalanító zsinati események irányításának nehéz feladatát rendíthetetlen erővel, egyszersmind bölcs ru-galmasságot tanú-sítva végezte.

A zsinat az Ideiglenes Kormány végnapjaiban nyílt meg, amely már sem az ország-nak, sem a felbomló hadseregnek nem volt ura. A katonák, a tiszteket megölve, tömege-sen mene-kültek a frontról, a zavargások és fosztogatások rettegésben tartották a békés la-kosságot, ugyanakkor a császári csapatok kitartóan nyomultak előre Oroszország belse-jébe. Augusztus 24-én (szeptember 6-án) a hadsereg és a flotta főesperesének tanácsára a zsinat azzal a fel-hívással fordult a katonákhoz, hogy térjenek jobb belátásra és folytassák harci feladatuk telje-sítését. "A zsinat mélységes fájdalommal szemléli - állt a felhívásban - a legnagyobb ször-nyű-sé-get, amely az utóbbi időben felütötte a fejét a közéletben és külö-nösen a hadsereg-ben, és amely már eddig is annyi szerencsétlenséget hozott a hazára és az egyházra. Az orosz ember szívében elhomályosult Krisztus fényes alakja, kezd ki-hunyni az igaz hit tüze, és megtört a Krisztus nevében vállalt lemondás és önfeláldozás vonzereje ... Áthatolhatatlan sö-tétség bo-rult az orosz földre, és a nagy, hatalmas, szent Oroszország elindult a pusztulás út-ján. Kö-nyörgünk nektek, akik csalódtatok, akiket el-lenség, árulók és esküszegők vesznek kö-rül, akik saját testvéreiteket gyilkoljátok, és erő-szakot erőszakra halmozva, rabolva, foszto-gatva foltot ejtettetek a harcosok magasrendű, szent hívatásán, térjetek észre! Nézzetek a lel-ketek mélyére, a lelkiismeretetekbe, az orosz ember, a keresztény ember, az állampolgár lel-ki-isme-re-tébe, ta-lán az megmutatja nektek, mily messzire mentetek ezen a rettenetes, bűnös úton, és mennyi tátongó sebet ütöttetek anyátok, a haza testén."

A zsinat 22 munkacsoportot hozott létre, amelyek az ülésekre szánt előadásokat és hatá-rozattervezeteket készítették. A legfontosabb munkacsoportok a Szabályzattal, a leg-felső egyházvezetéssel, az egyházmegyék igazgatásával, a parókiák ellátásával, valamint az egyház és az állam jogi viszonyával foglalkoztak. A munkacsoportok többségét főpapok vezették.

1917. október 17-én a legfelső egyházvezetéssel foglalkozó munkacsoport elnöke, Mitrofan asztraháni püspök előadást tartott a plenáris ülésen, amellyel kezdetét vette a zsinat legfontosabb eseménye, a pátriárkátus visszaállítása. A Zsinatelőkészítő Bizottság-nak a leg-felső egyházvezetésre vonatkozó terve nem tartalmazta az első főpapi méltósá-got. A zsinat megnyitásakor a Bizottságnak csupán néhány tagja, főként szerzetesek vol-tak a pátriárkátus visszaállításának meggyőződéses támogatói. Ennek ellenére, amikor az illetékes munka-cso-port-ban feltették az első püspökre vonatkozó kérdést, az intézményt sokan támogatták.

A pátriárkátus visszaállításának gondolata ülésről ülésre egyre több követőre talált. A 7. ülésen a munkacsoport elhatározta, hogy nem késlekedik ezzel a fontos kérdéssel, ha--nem ja-vasolja a zsinatnak az első főpapi szék visszaállítását.

A javaslat indoklásában Mitrofan püspök emlékeztetett arra, hogy a pátriárkátus Orosz-ország kereszténnyé válása óta ismert intézmény, hiszen az orosz egyház, történel-mének első századaiban, a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartozott. Amikor I. Péter meg-szüntette a pátriárkátust, megszegte a szent kánonokat. Az orosz egyház ve-zető nélkül ma-radt. De a pátriárkátus gondolata "drága álomként" tovább élt az orosz emberek tudatában. "Az orosz történelem kritikus pillanataiban - mondta Mitrofan püs-pök -, amikor az egyház kormányzása veszélybe került, a pátriárkátus gondolata mindig különös erővel elevenedett fel. Az idő parancsolóan követeli a bátor önfeláldozást, a nép élő személyt kíván látni egyháza élén, aki összefogja az eleven népi erőket." A 34. apos-toli kánon és az antiochiai zsinat 9. ká-nonja azt parancsolja, hogy minden népnek legyen első püspöke.

A pátriárkátus visszaállításának kérdése a zsinat plenáris ülésein rendkívül heves vita tár-gya volt. A pátriárkátus ellenzői, akik eleinte csupán céltudatosan és kitartóan érveltek, a vita végére olyan hangot ütöttek meg, amely veszélybe sodorta a majdnem teljes egyet-értést.

A szinodális rendszer megtartásának hívei elsősorban azzal érveltek, hogy a pátriár-ká-tus intézménye megbéníthatja a zsinati elv működését az egyház életében. Feofan (Pro-ko-povics) érsek szofizmáit ismételve, A. G. Csadajev herceg a "kollégium" előnyeiről be-szélt, amely, ellentétben az egyszemélyi hatalommal, egyesíteni tudja magá-ban a külön-böző lelki adomá-nyokat és tehetségeket. "A zsinati elv nem fér össze az egyeduralommal, az egyeduralom nem egyeztethető össze a zsinati elvvel" - hang-súlyozta B. V. Tyitlinov professzor annak a vitat-hatatlan történelmi ténynek ellenére, hogy a pátriárkátus meg-szün-tetésével a helyi zsinatok összehívása is elmaradt. N. V. Cvetkov protoierej látszólag dogmatikai érvet hozott fel a pátriárkátus ellen: az - úgy-mond - falat emel a hívő nép és Krisz-tus közé. V. G. Rubcov az-zal érvelt a pátriárkátus ellen, hogy az nem liberális. "Ne-künk közelednünk kell Európa né-peihez ... Nem fogunk visszatérni a despotizmushoz, nem fogjuk megismételni a XVII. szá-zadot, a XX. század pedig az egyetemes közösségi elv teljességét vallja, hogy a nép ne engedje át a jogait va-lamiféle vezérnek." Itt jól lát-ható, hogy az egyházi-kánoni logika helyére felüle-tes politi-kai sablonok csúsztak.

A pátriárkátus híveinek felszólalásaiban, a kánoni elveken kívül, az egyik legnyomó-sabb érv magának az egyháznak a történelme volt. I. N. Szperanszkij hozzászólása mély belső kap-csolatot tárt fel az első főpapi szék létezése és a Péter előtti Oroszország vallásos arculata kö-zött: "Amíg Szent Oroszországnak volt első főpásztora ..., addig ortodox egy-házunk az ál-lam lelkiismerete volt. Ha megfeledkeztek Krisztus parancsairól, az egyház bátran felemelte szavát a pátriárka személyében, bárki is szegte meg a törvényt ... Moszk-vában folyik a sztrelecekkel való leszámolás. Adrian, az utolsó orosz pátriárka, öregen, le-gyengülve ... veszi magának a bátorságot ..., »szomorúságát fejezi ki«, és közbenjár az el-ítéltekért."

Sok felszólaló úgy beszélt a pátriárkátus megszüntetéséről mint az egyházat ért csa-pásról, de a legbölcsebben Ilarion (Troickij) archimandrita szólt: "Moszkvát Oroszország szívének hívják. De Moszkvában ugyan hol ver az orosz szív? A tőzsdén? A piacokon? A Kuznyeckij hídon? Ez a szív, természetesen, a Kremlben ver. De a Kremlben hol? A kör--zeti bíróságon? Vagy a laktanyákban? Nem ott, hanem az Uszpenszkij székesegyházban. Ott, jobb oldalon, az első oszlopnál kell vernie az orosz ortodox szívnek. A nyugati min-tára berendezett péteri önkényuralom kétfejű sasmadara megtépázta az orosz ortodox szívet, a vétkes Péter szentségtörő keze száműzte az oroszok főpásztorát több évszázados székhelyéről, az Usz-pensz-kij székesegyházból. Az orosz egyház helyi zsinata Istentől ka-pott hatalmánál fogva vissza-helyezi a moszkvai pátriárkát törvényes, elidegeníthetetlen jogaiba."

A pátriárkátus támogatói emlékeztettek az állam összeomlására, amelyet az ország az Ideiglenes Kormány működése alatt átélt, és a nép vallásos tudatának gyászos állapotára. Matfej archimandrita szavai szerint "a legutóbbi események arról tanúskodnak, hogy nem-csak az értelmiség távolodott el Istentől, hanem az alsóbb néprétegek is ..., és nincs olyan erő, amely megállítaná ezt a folyamatot, nincs istenfélelem, nincs lelkiismeret, nincs első püs-pöke az orosz népnek ... Mindezen okok miatt haladéktalanul meg kell választa-nunk lelki-ismeretünk letéteményesét, lelki vezetőnket, a pátriárka őszentségét, akinek nyomában Krisz-tust követjük."

A zsinati vita során az első főpapi rang visszaállításának kérdését minden oldalról meg-vizsgálták, és a résztvevők úgy találták, hogy ez az intézkedés a kánon parancsa, az idők ele-ven szükséglete és a nép évszázados vágyainak megvalósítása.

Október 28-án (november 10-én) a vitát lezárták. A helyi zsinat szavazattöbbséggel tör-ténelmi határozatokat hozott: "1. Az Orosz Ortodox Egyházban a legfelső hatalmat - a tör-vényhozást, az igazgatást, a bíráskodást és az ellenőrzést - a helyi zsinat gyakorolja, amelyet meghatározott időközönként rendszeresen össze kell hívni a püspökök, papok és világi hívek részvételével. 2. A zsinat visszaállítja a pátriárkátus intézményét, az egyház vezetője a pátri-árka. 3. A pátriárka a vele egyenlők között az első püspök. 4. A pátriárka az egyházi vezetés szerveivel együtt beszámolási kötelezettséggel tartozik a zsinatnak."

A Zsinati Tanács, történelmi példákra támaszkodva, a következő javaslatot tette a pát-riár-kaválasztás módjára: az első fordulóban a zsinat tagjai felírják egy cédulára az általuk pátriár-kának jelölt személy nevét. Ha a jelöltek valamelyike megszerzi a szavazatok ab-szolút többsé-gét, megválasztottnak kell tekinteni. Ha a jelöltek egyike sem kapja meg a szavazatok több mint felét, újra kell szavazni. A második szavazásnál a cédulán három személyre kell javaslatot tenni. Azt, aki a legtöbb szavazatot nyeri, jelöltnek tekintik. A szavazási fordulókat addig folytatják, amíg három jelölt meg nem szerzi a szavazatok többségét. Ezután sorshúzással választják meg közülük a pátriárkát.

1917. október 30-án (november 12-én) megtörtént a szavazás. Antonyij harkovi ér-sek 101, Kirill (Szmirnov) tambovi érsek 27, Tyihon moszkvai metropolita 22, Arszenyij nov-gorodi érsek 14, Vlagyimir kijevi metropolita, Anasztaszij kisinyovi érsek és G. I. Savelszkij esperes 13-13, Szergij (Sztragorodszkij) vlagyimiri érsek 5, Iakov kazáni érsek, Ilarion (Troic-kij) archimandrita és a Szinódus volt állami főügyésze, A. D. Szamarin 3-3 szavazatot kapott. Rajtuk kívül még néhány személy kapott egy vagy két szavazatot.

A szavazás negyedik fordulója után a zsinat pátriárkajelöltekké választotta Antonyij har-kovi érseket, Arszenyij novgorodi érseket és Tyihon moszkvai metropolitát - mint a nép mondta róla - "az orosz egyház legokosabb, legszigorúbb és legjóságosabb főpapját ...". Antonyij érsek, a rendkívül művelt és tehetséges egyházi író közismert személyiség volt a szinodális időszak utolsó két évtizedében. A pátriárkátus régi híve volt, a zsinaton sokan tá-mogatták mint bátor és tapasztalt egyházi vezetőt.

A másik jelölt, Arszenyij érsek bölcs és nagy hatalmú főpap volt, aki sokéves egy-ház-igazgatási és állami tapasztalattal rendelkezett (korábban az Államtanácsban is dol-go-zott), és Jevlogij metropolita tanúsága szerint "rettegésben tartotta az a gondolat, hogy pátriárkává választhatják, ezért csak azt kérte Istentől, hogy "távozzék el tőle ez a pohár". Tyihon, a szent főpap viszont mindenben Isten akaratára bízta magát. Nem kí-vánt pátriárka lenni, de kész volt magára venni ezt a keresztet, ha az Úr jónak látja.

A választás november 5-én (18-án) volt a Megváltó Krisztus templomában. A szent li-turgia és a könyörgő istentisztelet eléneklése után Vlagyimir kijevi metropolita, később az egyház papvértanúja, kihozta az amvonra a szelencét és benne a sorshúzás kellékeit, meg-áldotta vele a népet, és levette róla a pecsétet. Az oltár mögül egy vak sztarec lépett elő, a Zo-szimova-remeteség nagyfogadalmas szerzetes papja. Imádkozott, majd kihúzta a szelencéből az egyik nevet és átadta a metropolitának. A szent főpap hangosan felolvasta: "Tyihon moszkvai metropolita - áxiosz".

Az ezer torokból ujjongva felszálló "áxiosz" kiáltás megremegtette a zsúfolásig telt, ha-talmas templomot. Az imádkozók szemében örömkönnyek ültek. Az elbocsátás után az or-szágszerte hatalmas basszushangjáról ismert Rozov, az Uszpenszkij székesegyház fő-dia-kó-nusa intonálta az "Éljen soká..." köszöntést: "Urunknak, a moszkvai és kolomnai metro-poli-tának, Tyihon őeminenciájának, akit az Isten oltalmazta Moszkva város és egész Oroszország pátriárkájává választottak".

Ezen a napon (Szent) Tyihon liturgiát mutatott be a Troickij templomban. Pátriár-kává választásáról a zsinati küldöttségtől értesült, amelyet Vlagyimir, Venyiamin és Pla-ton metro-politák vezettek. Az "Éljen soká..." eléneklése után Tyihon metropolita az aláb-bia-kat mon-dotta: "Köszönöm és elfogadom, és semmit sem szólok ellene, de emberi ésszel sok mindent felhozhatnék a mostani megválasztásom ellen. Pátriárkává választá-som híre számomra az az irattekercs, amelyre ez volt írva: »siratóének, sóhaj meg jajszó«, és Ezékiel prófétának le kel-lett nyelnie ezt az irattekercset. Mennyi könnyet kell majd ne-kem is lenyelnem, és mennyi jajgatás vár rám az előttem álló szolgálatban, különösen ezekben a nehéz időkben! A zsidó nép régi vezetőjéhez, Mózeshez hasonlóan nekem is így kell szólnom az Úrhoz: »Miért tettél szolgáddal ilyen rosszat? Miért nem vagy jó-indulattal hozzám, miért raktad rám ennek az egész népnek a gondját? Vajon bennem fo-gant-e meg ez az egész nép, és én szültem-e, hogy ezt mondod nekem: Ahogyan a dajka viszi a csecsemőt, úgy vidd az öledben. Nem tudom egyedül vinni ezt az egész népet, mert túl nehéz nekem (Számok 11,11-14).« Mostantól fogva rám nehezedik Orosz-ország valamennyi egyházának gondja, és minden nap meg kell halnom értük. Még az erősek között is kevesen vannak, akik örvendenének ennek! De legyen meg Isten akarata! Abból merítek erőt, hogy ezt a tisztséget nem én kerestem, akaratomon kívül, sőt, az emberek akaratától is függetlenül, Isten rendeléséből kaptam."

A pátriárkát november 21-én (december 3-án) iktatták be Mária templomi bevezeté-sének az ünnepén a Kreml Uszpenszkij székesegyházában. Az ünnepi szertartás alkalmá-ból el-hozatták a Fegyvertárból Szent Pjotr főpap pásztorbotját, Germogen pátriárkának, az egyház papvértanújának reverendáját, valamint Nyikon pátriárka szerzetesi palástját, mitráját és szer-zetesi süvegét.

November 29-én a zsinaton kihirdették a Szent Szinódus határozatainak kivonatát, amely metropolitai rangra emelte Antonyij harkovi, Arszenyij novgorodi, Agafangel jaroszlávli, Szergij vlagyimiri és Iakov kazáni érsekeket.

A pátriárkátus visszaállításával az egyházvezetés egész rendszerének átalakítása nem ért véget. Az 1917. november 4-i rövid határozatot további dokumentumok fejtették ki:
"A pátriárka őszentsége jogairól és kötelességeiről", "A Szent Szinódusról és a Legfelső Egy-háztanácsról", "A legfelső egyházvezetés hatáskörébe tartozó ügyekről". A zsinat a kánoni normáknak megfelelő jogokat biztosított a pátriárka számára: az orosz egyház életének fel-lendítése, képviselete az államhatalom előtt, kapcsolattartás az autokefál egy-házakkal, pász-torlevelek kibocsátása valamennyi oroszországi hívő számára, gondoskodás a püspöki székek időben történő utódlásáról és a püspökök ellátása testvéri tanácsokkal. A zsinat határozatai értelmében
őszentsége egyúttal a pátriárkai körzet egyházmegyéjé-nek vezetője, amely a moszk-vai egyházmegyéből és a pátriárkának alárendelt kolos--to-rok-ból áll.
A helyi zsinat két kollektív testületet hozott létre, amelyek a zsinatok közötti időszak-ban működnek: a Szent Szinódust és a Legfelső Egyháztanácsot. A Szinódus hatáskörébe utalták a lelkipásztori, vallási, kánoni és liturgiai jellegű kérdéseket, a Legfelső Egyház-tanácsra pedig az egyházközösségi természetű ügyek tartoztak: az igazgatási, gazdasági, iskolai és nép-mű-ve-lési feladatok. Végezetül a különösen fontos kérdéseket, mint az egy-ház jogainak védelme,
a soron következő zsinat előkészítése és az új egyházmegyék meg-nyitása, a Szent Szinódus és a Legfelső Egyháztanács közös döntésére bízták.

A Szinódus elnöke a pátriárka volt, 12 tagja pedig a mindenkori kijevi metropolita, a zsi-nat által három évre választott 6 főpap és 5 püspök, akiket egymás után kértek fel egy-egy évre. A 15 tagú Legfelső Egyháztanácsba, amelynek élén szintén a pátriárka állt, a Szinódus három főpapot delegált, egy szerzetest, a világi papság soraiból 5 papot, 6 vi-lági személyt vi-szont a zsinat választott. A legfelső egyházvezetés szerveinek tagjait az első ülésszak utolsó ülésein választották meg, mielőtt a zsinatot feloszlatták volna a kará-csonyi ünnepekre való te-kintettel.

A helyi zsinat a Szinódus tagjai közé választotta Arszenyij novgorodi, Antonyij har-kovi, Szergij vlagyimiri és Platon tbiliszi metropolitát, valamint Anasztaszij (Griba-novsz-kij) kisi-nyovi és Jevlogij volhíniai érseket.

A zsinat a Legfelső Egyháztanács tagjaivá választotta Visszarion archimandritát, G. I. Sa-velsz-kij és I. A. Ljubimov főespereseket, A. V. Szankovszkij és A. M. Sztanyiszlavszkij pro-toierejeket, A. G. Kuljasov kántort, a világi hívek közül E. N. Trubeckoj herceget, Sz. N. Bul-gakov, N. M. Gromblaszov és P. D. Lapin professzorokat, valamint az Ideiglenes Kor-mány volt vallásügyi miniszterét, A. V. Kartasovot és Sz. M. Rajevszkijt. A Szinódus Arszenyij és Agafangel metropolitákat, valamint Anasztaszij archimandritát delegálta a Leg-felső Egyháztanácsba. A zsinat megválasztotta a Szinódus és a Legfelső Egyháztanács he-lyettes tagjait is.

November 13-án (26-án) a zsinat megkezdte annak az előadásnak a vitáját, amely az egyháznak az államban elfoglalt jogi helyzetét tárgyalta. Ezt az előadást az egyház és az állam kapcsolatairól szóló nyilatkozat előzte meg, amelyet Sz. N. Bulgakov készített a zsinat meg-bízásából. Az egyház és az állam teljes szétválasztásának követelését a nyilatko-zat azzal a kí-vánsággal hasonlítja össze, amely azt óhajtja, "hogy a nap ne süssön, a tűz ne melegítsen. Az egyház, létének belső törvénye értelmében, nem mondhat le nevelési kül-detéséről, az emberi-ség egész életének átformálásáról, arról, hogy sugaraival áthassa ezt az életet." Az egyháznak az államügyekben betöltött magasrendű küldetése a bizánci jog-alkotás alapja volt. A régi Oroszország Bizánctól az egyház és az állam összhangjának eszméjét örökölte. Ezeken az ala-pokon nyugodott a kijevi és a moszkvai birodalom. Emellett az egyház nem kötelezte el ma-gát a kormányzás egyetlen formája mellett sem, és mindig abból indult ki, hogy a hatalom-nak kereszténynek kell lennie. "És most - állapítja meg a dokumentum -, amikor a gond-viselés akaratából Oroszországban összeomlik a cári önkényuralom, és azt új államformák váltják fel, az ortodox egyháznak nincsenek ha-tározott elvei e formák politikai célszerűségét illetően, de a hatalomról alkotott felfogása változatlanul az, hogy minden hatalomnak ke-resztény szolgálatnak kell lennie." A más hi-ten lévők vallásos lelkiismeretén erőszakot tevő, külső kényszerítő intézkedéseket a do-kumentum az egyház méltóságával összeférhetetlennek nyilvánította.

Heves vita tárgya volt a határozattervezetnek az a pontja, amely feltételezi, hogy az állam-főnek és a vallásügyi miniszternek ortodox hitűnek kell lennie. N. D. Kuznyecov pro-fesszor, a zsinat tagja ezt a körültekintő megjegyzést tette: "Oroszországban teljes lel-kiisme-reti sza-bad-ságot hirdettek meg és kijelentették, hogy az állampolgárok helyzetét az államban ... nem befolyásolja a felekezeti hovatartozás, sőt, egyáltalában az sem, hogy vallásosak-e ... Ebben a dologban sikerre számítani lehetetlen." De ezt a figyelmeztetést nem hallották meg.

A végleges határozatban a zsinat többek között kijelenti: "1. Az Orosz Ortodox Egy-ház Krisztus Egyetemes Egyházának része, az orosz államban az élen járó felekezetet illető köz-jogi helyzete van mint a lakosság óriási többségét egyesítő szent intézménynek és mint az orosz államot megalkotó hatalmas történelmi erőnek. 2. Oroszországban az ortodox egyház független az államhatalomtól, a hitoktatás, az erkölcsi nevelés, az isten-tisztelet, a belső egy-házi fegyelem és más autokefál egyházakkal való kapcsolat kérdései-ben. 3. Azokat a rendele-teket és utasításokat, amelyeket az ortodox egyház magára nézve hoz, és amelyek az egyház-vezetés és az egyházi bíróság dokumentumai is, az állam hatá-lyosnak, illetve jogerősnek is-meri el, amennyiben azok nem sértik az állami törvényeket ... 4. Az ortodox egyházra vonat-kozó állami törvényeket csak az egyházi hatalom egyet-érté-sével lehet hozni. (...) 7. Az orosz államfőnek, a vallásügyi miniszternek, a közokta-tás-ügyi miniszternek és munkatársaiknak ortodox hitűnek kell lenniük. (...) 22. Az orto-dox egyház intézményeinek tulajdonában lévő javak nem kobozhatók el és nem vehetők el..."

A határozat egyes cikkelyei anakronisztikusak voltak, mert nem feleltek meg az új ál-lam alkotmányos alapjainak, az új államjogi feltételeknek, és nem voltak megvalósíthatók. De
a határozat világosan megfogalmazta, hogy a hit dolgában és a belső ügyekben az egyház füg-getlen az államhatalomtól, és dogmatikai tanítását követve az egyházi kánonok szerint akar élni.

A zsinati események a forradalom idején is tartottak. Október 25-én (november 7-én) megbukott az Ideiglenes Kormány, az országban létrejött a szovjethatalom. Október 28-án Moszkvában véres harcok robbantak ki a Kremlt elfoglaló hadapródiskolások és a fel-kelők között, akiknek a kezében volt a város. Moszkvában dörögtek az ágyúk és ropogtak a gép-puskák. Lövöldözés volt az udvarokon, lőttek a padlásokról, az ablakokból, az utcá-kon ha-lottak és sebesültek feküdtek.

Ezekben a napokban a zsinat sok tagja járta a várost, akik ápolóként sebesülteket kö-töz-tek és szedtek össze. Köztük volt Gyimitrij tauriszi érsek és Nyesztor (Anyiszimov) kamcsat-kai püspök. A zsinat, a vérontás megállítására törekedve, tárgyaló küldöttséget me-nesztett a forradalmi katonai bizottsághoz és a Kreml parancsnokságára. A küldöttsé-get Platon metro-polita vezette. Platon metropolita kérte a forradalmi katonai bizottság vezérkarát, hogy szüntessék be a Kreml ostromát. Erre ezt a választ kapta: "Késő, késő. Nem mi szegtük meg a fegyverszünetet. Mondják meg a hadapródiskolásoknak, hogy adják meg magukat." De a küldöttség nem tudott bejutni a Kremlbe.

"Ezekben a véres napokban - írta később Jevlogij metropolita - a zsinaton nagy vál-tozá-sok történtek. A kicsinyes emberi indulatok elcsendesedtek, az ellenséges szóváltások megszűntek, az idegenkedés felengedett. Az eleinte inkább parlamentre emlékeztető zsi-nat kezdett átalakulni igazi »egyházi zsinattá«, szerves egyházi egységgé, amelyet egyetlen szán-dék egyesített, az egyház javának szolgálata. Isten lelke érezhetően jelen volt az ülé-seken, mindenkit megvigasztalt és megbékített." A zsinat megbékélésre szólította fel az ellen-séges-ke-dő-ket, és irgalomért könyörgött a legyőzöttek számára: "Isten nevében ... a zsi-nat arra szó-lítja fel az egymással harcoló drága testvéreinket és gyermekeinket, hogy mos-tantól fogva állják útját a további rettenetes vérontásnak ... a zsinat könyörögve kéri a győzteseket, hogy kerüljenek minden bosszúállást, kegyetlen leszámolást, és minden kö-rül-mények között kí-mél-jék a legyőzöttek életét. A Kreml és az ott őrzött, egész Orosz-országnak drága ereklyék meg-mentése nevében, amelyeknek az elpusztítását és meggya-lázását az orosz nép soha, senkinek nem bocsátaná meg, a szent zsinat könyörögve kéri, hogy a Kremlt ne vegyék ágyútűz alá."
A felhívás, amelyet a zsinat november 17-én (30-án) adott ki, általános bűnbánatra szó-lított fel: "A hamis tanítók által megígért új társadalmi berendezkedés helyett - véres viszá-lyok a béke és a népek testvérisége helyett - bábeli zűrzavar, bőszült indulatok és testvér-gyűlölet. Az Istentől elszakadt emberek mint éhes farkasok egymásnak esnek. A lelki-ismeret és az értelem teljes elhomályosulásának vagyunk tanúi. ... A Kremlben őr-zött erek-lyékre támadó ágyúk megsebesítették az ortodox hittől dobogó szíveket. Isten a sze-münk láttára tart ítéletet a hitehagyott nép fölött ... Szerencsétlenségünkre ez ideig nem született olyan igazi néphatalom, amely méltó lenne az ortodox egyház áldására. És nem is lesz addig orosz földön ilyen hatalom, amíg fájdalmas könyörgéssel és bűnbánó kön-nyekkel nem for-dulunk Ahhoz, Aki nélkül hiába fáradoznak a város építői."

Ennek a levélnek a hangneme természetesen nem kedvezett az egyház és az új szovjet ál-lam között akkor már feszült viszony enyhülésének. És mégis, egészében véve, a helyi zsinat képes volt tartózkodni a szűk értelemben vett politikai jellegű, felületes ítéletektől és meg-nyilatkozásoktól, mert felismerte, hogy a politikai fejlemények viszonylagos jelen-tőségűek
a vallási és erkölcsi értékek fényében.

Jevlogij metropolita visszaemlékezései szerint a zsinat lelki csúcspontja az a pillanat volt, amikor az ünnepélyes beiktatás után a pátriárka először jelent meg: "Milyen áhítatos tiszte-lettel fogadtuk őt valamennyien! Mindenki - beleértve a »balos« professzorokat is ... Amikor ... a pátriárka belépett, mindannyian térdre ereszkedtünk ... Ezekben a pillana-tokban a zsinat tagjai már nem azok az emberek voltak, akik azelőtt idegenekként vitat-koztak egymással, ha-nem a Szentlélektől ihletett, jámbor és szent emberek, készen az is-teni rendelés teljesítésére ... És néhányan közülünk ezen a napon értettük meg, hogy mit jelentenek valójában ezek a sza-vak: »Ma a Szentlélek kegyelméből gyűltünk össze ...«"

A karácsonyi ünnepek miatt 1917. december 9-én (december 22-én) a zsinat felfüg-gesz-tette az ülésezést, 1918. január 20-án pedig megnyitotta a második ülésszakot, amelynek eseményei április 7-ig (20-ig) tartottak a moszkvai teológiai szeminárium épü-letében. A pol-gárháború kitörése megnehezítette a közlekedést az országban, és január 20-án a zsinatnak csak 110 tagja tudott megjelenni, ami nem volt elegendő a határozat-képességhez. Ezért a zsi-nat kénytelen volt azt a különleges rendelkezést hozni, hogy az üléseket meg kell tartani a je-len lévő tagok számától függetlenül.

A második ülésszak fő témája az egyházmegyei vezetés felépítése volt. Ennek a vitája még karácsony előtt megkezdődött A. I. Pokrovszkij professzor előadásával. Komoly vi-tákra ke-rült sor azzal a rendelkezéssel kapcsolatban, hogy a püspök "az egyházmegyét a papokkal és
a világiakkal együttműködve, közösen vezeti". Korrekciókat javasoltak. Egyeseknek az volt a célja, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a püspökök hatalma, akik az apostolok utódai. Kirill tambovi érsek azt javasolta, hogy a határozat szövegében legyen benne a püspök egyszemélyi vezetése, amelyben csak az egyházmegye vezető és bírói szervei működnek közre, Szerafim (Csicsagov) tveri érsek pedig egyenesen azt mondta, hogy a világiak bevonása az egyház-megye vezetésébe megengedhetetlen. De ezzel ellenté-tes javaslatok is elhangzottak, amelyek
a
papoknak és a világiaknak nagyobb jogkört kí-vántak biztosítani az egyházmegyei ügyekben.
A plenáris ülés I. M. Gromoglaszov professzor helyesbítését fogadta el, így "a papok-kal és
a világiakkal együttműködve, közösen" szavak helyett ez került a szövegbe: "egységben a pap-sággal és a világiakkal". De a püspöki tanácskozás az egyházi berendez-kedés kánoni alap-jait vé-delmezve elvetette ezt a változtatást, és a végleges szövegben az eredeti megfogalmazás ma-radt: "Az egyházmegye főpapja a szent apostoloktól örökölt hatalmánál fogva a helyi egy-ház elöljárója, aki az egyházmegyét a papokkal és a világiak-kal együttműködve, közösen ve-zeti."
A zsinat a főpapi jelölés korhatárát 35 évben állapította meg. Az egyházmegye vezeté-séről szóló határozat szerint a püspököket "szerzetes vagy házasságban el nem kötelezett világi pa-pok és világiak közül kell választani, de mindannyiuk számára kötelező a »reve-renda-viselő« fokozat felvétele, ha nem is kívánnak szerzetesrendbe lépni".

A határozat értelmében az a szerv, amellyel a főpap közösen vezeti az egyházmegyét,
a papokból és világiakból három évre választott egyházmegyei gyűlés. Az egyházmegyei gyű-lé-sek pedig létrehozzák állandó végrehajtó szerveiket, az egyházmegyei tanácsot és az egy-ház-megyei bíróságot.

1918. április 2-án (15-én) a zsinat határozatot hozott a "vikárius püspökökről". A ha-tá-rozat elvi jellegű újdonsága az volt, hogy a vikárius püspökök hatáskörébe egyház-megyei ré-szeket szándékoztak utalni és számukra székhelyet biztosítani azokban a váro-sokban, ame-lyeknek titulárisai. Ennek a határozatnak a kiadását az a sürgető igény dik-tál-ta, hogy növeked-jen az egyházmegyék száma, és ezt az első lépésnek szánták ezen az úton.

A zsinat legátfogóbb rendelete "Az ortodox egyházközségről szóló határozat" volt, ame-lyet másképpen "egyházközségi szabályzatnak" is neveztek. A szabályzat bevezetője röviden vázolja az egyházközség történetét az ősegyházban és Oroszországban. Az egy-házközség életének a szolgálat elvén kell nyugodnia: "Az (apostoli) örökség révén Isten-től rendelt lelki-pásztorok vezetésével az egyházközség tagjai, egyetlen lelki családot al-kotva Krisztusban, ak-tívan részt vesznek az egyházközség egész életében, mindenki ereje és tehetsége szerint."
A "szabályzat" így határozza meg az egyházközséget: "Az egyház-község ortodox kereszté-nyek közössége, amely egy adott helységben lakó, a templomban gyülekező egyházi és világi személyekből áll, az egyházmegye részét képezi, és az egy-házmegye főpapjának jogi igazgatá-sával, az odarendelt elöljáró lelkész vezetése alatt mű-ködik."

A zsinat az egyházközség szent kötelességévé tette a birtokában lévő szent hely - a temp-lom ellátásáról való gondoskodást. A szabályzat előírta a templom papi személyze-tét, amelyet a pap, a diakónus és a kántor alkot. A személyzet számának növelése vagy ket-tőre csökkentése az egyházmegye főpapjának hatáskörébe került, aki a szabályzat ér-tel-mében az egyházi sze-mélyek felszentelésére és kinevezésére jogosult.

A szabályzat rendelkezett a hívek által választott egyházgondnokokról, akik a temp-lomi javak beszerzéséről, őrzéséről és használatáról kötelesek gondoskodni. A templom fenntartá-sával, az egyházi személyek ellátásával és az egyházközség tisztségviselőinek megválasztásával kapcsolatos ügyek rendezésére évente legalább kétszer össze kell hívni az egyházközségi gyűlést, amelynek állandó végrehajtó szerve az általa választott egyházi személyekből, az egy-házgondnokból vagy munkatársából és néhány világi személyből áll. Az egyházközségi gyűlés és az egyházközségi tanács elnöke a templom parochusa.

Rendkívül feszült vita alakult ki az "egy hiten lévőkről", erről a régi és bonyolult kér-dés-ről, amelyet megrögzött félreértések és kölcsönös gyanakvás tett egyre kényesebbé. Az "egy-hitűek" és az "ószertartásúak" bizottságában nem sikerült összehangolt tervet kidol-gozni. Ezért a plenáris ülésen két, egymással szöges ellentétben álló előadás hangzott el. A botrány-kő az egy hiten lévő püspökök kérdése volt. Az egyik előadó, Szerafim (Alek-szand-rov) csel-ja-binszki püspök az egyhitű püspökök felszentelése ellen szólalt fel, mert úgy látta, hogy az el-lent-mond a kánonokra alapozott területi elvnek, amelyen az egyház köz-igazgatási felosztása nyugszik, és azzal fenyeget, hogy az egyhitűek leválnak az orto-dox egyházról. A másik elő-adó, Szimeon Slejev egyhitű protoierej azt javasolta, hogy hoz-zanak létre önálló egyhitű egy-házmegyéket. Heves vita után a zsinat azt a kompro-misszumos megoldást vá-lasztotta, hogy öt egyhitű vikárius székhelyet hoz létre, amelye-ket az egyházmegyék főpapjainak rendel alá.
A zsinat második ülésszakának eseményei közben az országban dúlt a polgárháború. Azok között az orosz emberek között, akik életükkel fizettek ebben a háborúban papok is voltak. 1918. január 25-én (február 7-én) kijevi banditák megölték Vlagyimir metropoli-tát. A gyászhírről értesülve a zsinat határozatot hozott, amelyben ez áll: "1. Istentisztelet után a templomokban tartsanak külön könyörgést az ortodox hit és az ortodox egyház miatt üldö-zött és életüket vesztett hitvallókért és vértanúkért. 2. Január 25-én vagy az azt követő vasár-nap (este) egész Oroszországban minden évben imádsággal emlékezzenek meg a ... hitval-lókról és a vértanúkról."

Az 1918. január 25-i zárt ülésen a zsinat külön határozatot hozott arról, hogy "a pát-ri-árka betegsége, halála vagy más, őt érintő sajnálatos fordulat esetére javasolni kell szá-mára néhány helytartó személyének megválasztását, akik a pátriárka székét a rangidősség sorrend-jében védelmezni és örökölni fogják". A zsinat második rendkívüli zárt ülésén a pátriárka bejelentette, hogy a határozatban foglaltaknak eleget tett. Tyihon pátriárka ha-lála után ez a határozat a főpapi szolgálat jogszerű utódlásának fenntartását biztosította.

1918. április 5-én nem sokkal a húsvéti ünnepek miatt történt feloszlatás előtt az Orosz Ortodox Egyház főpapi zsinata határozatot fogadott el a Ioszif asztraháni és Szof-ronyij irkutszki püspökök szentté avatásáról.

A zsinat utolsó, harmadik ülésszaka 1918. június 19-től (július 2-tól) szeptember 7-ig (20-ig) tartott. Ez az ülésszak "Az egyházvezetés legfelső szerveinek tevékenységéről szóló határozatok"-on dolgozott. A pátriárka őszentsége megválasztásának ügyrendjéről szóló ha-tározat alapjában véve ugyanazt írta elő, ami a zsinaton történt Tyihon őszent-sége meg-választásakor, de nagyobb számú képviseletet biztosított a választási gyűlésben a moszkvai egyházmegye papjainak és világi híveinek, akiknek megyéspüspöke a pátriárka. A pátrirákai szék megüresedésének esetére "A pátriárkai szék helytartójáról szóló határo-zat" azt írta elő, hogy a Szent Szinódus és a Legfelső Egyháztanács együttes jelenlétében haladéktalanul hely-tartót kell választani a Szinódus tagjai közül.

A zsinat harmadik ülésszakának egyik legfontosabb rendelkezését a kolostorokról és a szerzetesekről szóló határozat tartalmazta, amelyet az illetékes szekció dolgozott ki Sze-rafim tveri érsek elnökletével. Ennek értelmében a szerzetesrendbe 25 éven aluliak nem léphetnek. Ahhoz, hogy fiatalabb novícius is beléphessen, az egyházmegye főpapjá-nak áldása szükséges. A határozat felelevenítette azt a régi szokást, hogy az apátokat és he-lyet-te-seiket a konvent vá-lasztja azzal a feltétellel, hogy a megyéspüspök, amennyiben a vá-lasztással egyet ért, azt jóvá-hagyásra felterjeszti a Szent Szinódusnak. A helyi zsinat hang-súlyozta a közösségben élés előnyeit a különéléssel szemben, és minden kolostornak azt ajánlotta, hogy lehetőség szerint vezessen be közösségi szabályzatot. A kolostori elöl-járó-ság és a konventek fontos feladata lett a szigorúan szabályos istentisztelet "kihagyások nélkül, sohasem cserélve olvasásra az éneklést, amikor éneklés van előírva, és tanító be-széd-del kísérve". A zsinat kívánatosnak tartotta, hogy minden kolostorban, lakóinak lelki épülésére, legyen egy sztarec vagy egy szentéletű apáca.
A kolostorok minden lakójának előírták valamilyen fizikai munka végzését.

A
világ számára végzett lelki szolgálatot és a népművelés feladatát a szabályos isten-tiszte-let-nek, a lelkigondozásnak, a sztarecek tevékenységének és a prédikálásnak kell meg-valósí-ta-nia.
A harmadik ülésszakon a zsinat két olyan határozatot hozott, amelyek a papi rend méltó-ságát voltak hivatottak védeni. A papi szolgálat magasrendűségéről szóló apostoli tanításokra és a kánonokra támaszkodva, a zsinat kimondta, hogy özvegy és elvált papok nem házasod-hatnak újra. A második rendelkezés értelmében azok a személyek, akiket egyházi bíróság jogerős ítélettel fosztott meg hivatali rangjuktól, nem helyezhetők abba vissza. Az, hogy az egyházi berendezkedés kánoni alapjait szigorúan örző ortodox papság ezeket a "Határoza-tok"-at feltétel nélkül érvényesítette, a 20-30-as években megóvta az egyházat a hitel-vesztés-től, amelynek viszont az ortodox törvények és a szent kánonok re-formjára törekvő csoporto-su-lások áldozatul estek.

1918. augusztus 13-án (26-án) az Orosz Ortodox Egyház helyi zsinata újra bevezette az orosz
földön elhunyt szentek emlékének megünnepelését a Pünkösd utáni második va-sár-na-pon.
Az 1918. szeptember 7-i (20-i) záróülés rendelkezett a soron következő helyi zsinat 1921 tavaszán történő összehívásáról.

A zsinatnak nem minden szekciója végzett egyformán sikeres munkát. A több mint egy évig tartó ülésezés nem volt elegendő a program maradéktalan megvalósításához: egyes szek-cióknak nem volt idejük kidolgozni és a plenáris ülés elé terjeszteni a végleges jelentéseket.
A zsinat számos "Határozat"-ot az országban kialakult társadalmi-politikai helyzet miatt nem tudott megvalósítani.

Azoknak a kérdéseknek a megoldásában, amelyek a Megváltó erkölcsi tanításához és a dogmatikai tanokhoz szigorúan ragaszkodó egyházi berendezkedéssel és az orosz egyház egész életének felépítésével kapcsolatban a rendkívüli történelmi körülmények között fel-merültek, a zsinat a kánoni igazság talaján állt.

Az orosz birodalom politikai struktúrái összeomlottak, az Ideiglenes Kormány át-meneti képződménynek bizonyult, Krisztus Egyháza pedig, a Szentlélek kegyelmétől ve-zérelve, megőrizte Isten házának alapjait ebben a viszontagságos történelmi korban. Az egyház ezen a zsinaton, amely az önrendelkezés képességéről tanúskodott az új törté-nelmi körülmények között, megtisztult minden hordaléktól, felszámolta a szinodális kor-szakból származó defor-mációkat, és ezzel bizonyította életerejét.

A helyi zsinat korszakos jelentőségű esemény volt. Az egyházi vezetés kánonokat sértő, elöregedett szinodális rendszerének megszüntetésével és a pátriárkátus visszaállítá-sával határt vont az orosz egyház történetének két korszaka között. A zsinaton hozott "Határozatok" szilárd támasznak és biztos lelki tájékozódási pontnak bizonyultak az orosz egyház nehéz út-ján azoknak a rendkívül bonyolult problémáknak a megoldásában, amelyeket az élet bő-sé-gesen hozott magával.

Az Orosz Ortodox Egyház a polgárháború éveiben

[...]
Az októberi fordulat után rögtön megkezdődött az egyház és az állam szétválasztásá-ról szóló törvények előkészítése. Az ortodox egyház és az állam több évszázados szoros kapcso-latának radikális megszakítása félelmet keltett a papságban. Az aggodalmat még az is növelte, hogy a forradalmi folyamatot olyan túlkapások kísérték, amelyeknek ortodox templomok, kolostorok és egyházi személyek estek áldozatul. Péterváron bezárták a cári templomokat és elkobozták a Szinódus nyomdáját.

Azt a nyugtalanságot, amely az egyházat az államtól elválasztani készülő rendelet kö-rül kialakult, 1918 januárjában fokozták I. A. Spicberg előadásai, akit V. N. Lvov, a Szi-nódus állami főügyésze nyert meg abból a célból, hogy működjön közre a válásra vonat-kozó törvé-nyek áttanulmányozásában egy szinódusi bizottságban. Felszólalásaiban Spic-berg hang-súlyozta,
hogy az áldozást mint a "varázslás fogalmát kimerítő aktust" be fog-ják tiltani, a szer-tartási edényeket a templomokból el fogják távolítani, és az egész pap-ságot ellenforra-dal-mi-nak fogják nyilvánítani: "A papok élősködők a nép testén, rablók és a földbirtokosok szekér-tolói." Az előadó beszédeinek legfenyegetőbb pontja ez az uszító célzás volt: "A pátri-árka még él."
Január 10-én a petrográdi metropolita, Venyiamin (papvértanú), aki aggódott az esemé-nyek alakulása és híveinek nyugtalansága miatt, levélben fordult a Népbiztosok Ta-nácsához: "Meg vagyok győződve arról, hogy bárki is van hatalmon Oroszországban, csak az orosz nép boldogulásán fáradozik, és semmi olyasmit nem kíván tenni, ami a nép óriási tömegeit bajba és szerencsétlenségbe sodorná. Erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy beszéljek és figyel-meztessem a jelenlegi hatalom birtokosait: ne engedjék végrehaj-tani az egyházi vagyont el-venni szándékozó tervet."

(Szent) Tyihon pátriárka Oroszország valamennyi hívőjéhez intézett első üzenetében úgy jellemezte a korszakot mint "az isteni harag idejét": "Ezekben a gyötrelmesen nehéz napok-ban mi foglaltuk el a pátriárka ősi helyét. Hazánkat rettenetes háború sorvasztja, pusztító zűrzavar emészti, idegenek törnek ránk, és belviszályok dúlnak. De mindennél veszedelme-sebb a szíveket megszálló lelki sötétség. A nép lelkiismeretében elhomályosul-tak az állami és társadalmi lét keresztény elvei, maga a hit is megfogyatkozott, az istente-lenség szelleme dü-höng a világban."

A leleplező hang még élesebb a pátriárka 1918. január 19-i (február 1-jei) pásztor-levelé-ben: "Krisztus szent ortodox egyháza nehéz időket él az orosz földön: nyíltan és ti-tokban egyaránt üldözik Krisztus igazságát ... A szent templomokat vagy lerombolják vagy kirabol-ják és Istent káromolva gyalázzák ... a hívő nép által tisztelt szent kolostoro-kat e sötét század istentelen urai foglalják el ... Vajon hol a határa a krisztusi egyház meg-csúfolásának? Vajon hogyan és mivel lehet megállítani dühöngő ellenségeinek a tombolá-sát? Mindannyiotokat hí-vunk, az egyház hívő és hűséges gyermekeit: keljetek védelmére meggyalázott és elnyomott szent édesanyánknak ... álljatok ellen minden erőtökkel, egész hazánk jajveszékelésének erejé-vel ... És ha szenvedni kell Krisztus ügyéért, hívunk benne-teket, az egyház szeretett gyerme-keit, hívunk, hogy vállaljátok velünk együtt a szen-vedést."

A pátriárka által használt erős kifejezések ellenére a levélben nincs politikai jellegű ítélet, nincs olyasmi, ami az új államrendet a politikai célszerűség szempontjából érté-kelné; csak az egyház helyzete miatt aggódó főpásztor és a véres zavargások elítélése kap hangot benne.
A pátriárka nem a szovjet rendszert átkozza, ahogyan sok kortárs, sőt, egyházi és egyházon kí-vüli történész is értelmezte ezt a dokumentumot, hanem az ártat-lan embereket sújtó ke-gyet--lenkedések résztvevőit, és semmilyen formában nem tér ki azok politikai hovatartozására. "Tér-jetek észre, őrültek, hagyjátok abba a vérengzést. Hi-szen az, amit tesztek, nemcsak ke-gyetlenség, az valójában sátáni gonosztett, amiért a gye-henna tüzét fogjátok elszenvedni az eljövendő életben, a halál után, és utódaitok rettene-tes átkait ebben az életben, itt a földön. Az Istentől kapott hatalmunknál fogva megtiltjuk nektek, hogy Krisztus szentségeihez járul-jatok, kiközösítünk benneteket, ha egyáltalán még keresztény nevet viseltek, és csak bele-születtetek az ortodox egyházba."

Ennek a dokumentumnak a kiadása bizonyos mértékig a pátriárkának azzal a téves meggyőződésével függött össze, amelyet egyébként a papság nagy része osztott vele, hogy az új államrend ingatag, és az a hiábavalónak bizonyult remény vezérelte, hogy a rendszer ha-marosan meg fog bukni.

Az a rendelet, amely "az egyház és az állam, valamint az iskola és az egyház szét-választá-sát" kimondta, 1918. január 23-án (február 5-én) látott napvilágot, amikor a szov-jet kor-mány és az ortodox főpapság közötti viszony már pattanásig feszült.

A rendelet következetesen érvényesítette az állam szekularizációjának elvét. Az orto-dox egyház elveszítette korábbi, privilegizált státusát. "A köztársaság határain belül - állt a rende-letben - minden olyan helyi törvény vagy rendelkezés kiadása tilos, amely sértené vagy kor-látozná a lelkiismereti szabadságot, bármilyen előnyt vagy privilégiumot biztosí-tana az ál-lampolgárok felekezeti hovatartozása alapján. Az állampolgárok szabadon gya-korolhatják vallásukat, illetve lehetnek valláson kívüliek ... Vallásos nézeteire hivatkozva senki sem von-hatja ki magát állampolgári kötelességeinek teljesítése alól ... Az iskola füg-getlen az egyház-tól. Vallás- és hitoktatás nem folytatható azokban az állami, társadalmi vagy magántulajdon-ban lévő tanintézetekben, amelyeknek célja az általános képzés. Az állampolgárok magánúton tanulhatnak és oktathatnak vallást. Valamennyi egyházi és vallási közösségre vonatkoznak
a magántársaságokról és szervezetekről szóló általános rendelkezések."

Ezek a normák lényegében megfeleltek az új, világi alapokon berendezkedett államok al-kotmányos alapjainak.

Elvileg újat csak a rendelet utolsó paragrafusai tartalmaztak: "Az egyházak és a vallási kö-zösségek nem rendelkezhetnek tulajdonnal és nem jogi személyek. Az Oroszországban létező egyházak és vallási közösségek javai a nép vagyonát képezik. Azokat az épületeket és tárgya-kat, amelyek kifejezetten az istentisztelet célját szolgálják, a helyi vagy a központi hatóság külön rendelkezések alapján ingyenes használatba adja a megfelelő vallási közös-ségeknek."

Ezek a paragrafusok nyugtalanságot keltettek az egyházi körökben. Attól lehetett tar-tani, hogy a rendelet végrehajtása lehetetlenné teszi az egyházközségek, a kolostorok és a teológiai iskolák normális működését. Oroszország városaiban és falvaiban az egyház megmentéséért imádkozó körmenetek vonultak fel. A körmenetek nem mindenütt zajlot-tak békés körülmé-nyek között. Nyizsnyij Novgorodban, Harkovban, Szaratovban, Vla-gyi-mirben, Voronyezs-ben, Tulában és Vjatkában a helyi hatóságok engedélye nélkül szer-vezett körmenetek össze-ütközésekhez vezettek, ami emberáldozatokat is követelt.

***

Az országban kitört a belső viszály, ugyanakkor a fronton is újra kezdődött a német tá-madás.
1918. március 2-án (15-én) Tyihon pátriárka pásztorlevélben fordult a hívekhez, amely-ben arra szólította fel az orosz embereket, hogy szálljanak szembe az ország nyugati területeit elfoglaló császári Németország erőivel: "Most, amikor az élet egyik csapást a másik után méri ránk, amikor az éhség, a hideg és az életünkért való rettegés mindannyi-unk gondolatait a földi szükség aggodalmaiban tartja fogva, amikor, mint a zsoltár mondja, földünkön »ártat-lan vért ontottak, fiaink és leányaink vérét« (Zsolt 106, 38), az élet borzalmaihoz újabb fáj-dalom járul, amely a hazáját szerető orosz szív számára a leg-súlyosabb: az a nagy ellenség, akivel az orosz nép több mint három éve véres küzdelmet folytat, s amelyben az orosz föld legjobb fiainak milliói pusztultak el, újult erővel tör előre hazánk területén, hallatlan arcátlan-sággal követeléseket támaszt velünk szemben, és a legszégyenletesebb békefeltételeket dik-tálja." A következő napon, március 16-án Breszt-Litovszkban aláírták a békeszerződést, ame-lyet a szovjet kormányfő találóan nevezett "gyalázatosnak".

A szerződés elszakítja Oroszországtól Lengyelországot, Finnországot, a Baltikumot, Uk-rajnát, Belorusszia egy részét, a Krím félszigetet és a Kaukázuson túli területet. A had-sereg összeomlása és az ellenség túlereje láttán a szovjet kormány kénytelen volt aláírni a szer-ző-dést, bár az heves vitákat váltott ki az országos vezetésben, nem volt teljes az egyet-értés.

Március 5-én (18-án) (Szent) Tyihon pásztorlevélben fordult a hívekhez, amelyben el-ítélte a breszt-litovszki békeszerződés aláírását: "Áldott a népek közötti béke, hiszen mind-annyian testvérek vagyunk, az Úr mindenkit arra szólít fel, hogy békésen munkál-kodjék a föl-dön, mert együtt birtokoljuk azokat a javakat, amelyeket ő oly nagy bőség-ben teremtett ... És a testvérgyilkos véres háborúba sodort, szerencsétlen orosz nép béke-vágya olthatatlan, de ezért a békéért imádkozik-e az egyház, és erre a békére vágyik-e a nép? ... Milyen béke az, amely az ősidőktől fogva ortodox Ukrajnát elszakítja a testvéri Oroszországtól, és amely arra ítéli Kijev dicsőséges városát, a városok anyját, keresztelő bölcsőnket, szent ereklyéink őrzőjét, hogy ne legyen többé az orosz birodalom városa ... A szent ortodox egyház, amely ősidőktől fogva együtt fáradozott az orosz néppel az orosz állam megteremtésén és annak dicsőségéért, nem nézheti közömbösen ennek az államnak a pusztulását és a szétesését ... Ez a béke, amelyet az orosz nép nevében írtak alá, nem vezet a népek testvéri együttéléséhez ... Az egész emberiséget fenyegető új há-borúk csíráit és romjait rejti magában."

[...]

Az ortodox hívők olyan területeken laktak, amelyeket a vörösök, a fehérek és a "zöl-dek" (paraszt partizánok) is ellenőrzés alatt tartottak. Az ortodox egyházhoz tartoz-tak olyan kato-nák is, akik egymás ellen harcoltak a testvérgyilkos háborúban. Tyihon pát-riárka, az orosz egyház főpásztora, figyelembe véve ezt a körülményt, igyekezett politi-kai-lag semleges ma-radni. 1918 tavaszán, mielőtt a pátriárka délre utazott volna Gyenyi-kin-hez, felkereste őt G. I. Trubeckoj, az ismert egyházi személyiség, aki később így emlékezett vissza: "Nem kértem engedélyt a pátriárkától arra, hogy áldását közvetít-sem az Önkéntes Hadsereg csapatainak, így Tyihon őszentségének nem kellett a kérése-met visszautasítania, de arra engedélyt kértem tőle, hogy teljes titoktartás mellett átadjam személyes áldását a fehér mozgalom egyik kiváló résztvevőjének. De a pátriárka úgy vélte, hogy ezt sem teheti meg."

A polgárháború poklában nemcsak katonák pusztultak el, hanem békés lakosok is.
A belső viszálynak sok papvértanúja is volt, akik gyakran lettek megtorlások áldozatai "ellen-for-radalmi propaganda" miatt vagy a fehérek támogatásának vádjával.

Március 31-én (április 13-án) Tyihon pátriárka a moszkvai teológiai szeminárium temp-lomában Isten szolgáinak végső nyugalmáért, a meggyilkoltak hitéért és egyházáért imádko-zott. Az ortodox egyházközségek testvérgyűlésén Amvroszij püspök, halála előtt egy nappal, ezt mondta: "Örülnünk kell, hogy az Úr ezekben az időkben rendelt ben-nünket élni, amikor szenvedhetünk érte. Mindannyian vétkezünk egész életünkben, de a rövid szenvedés és a vér-tanúság koszorúja minden bűnünktől megvált." Ezekben az években esett áldozatul a Ka-záni székesegyház elöljáró lelkésze, Filoszof Ornatszkij pro-toierej, az egész Oroszországban köz-ismert Ioann Vosztorgov protoierej, akit "anti-sze-mita propaganda" vádjával ítéltek el, Nyi-ko-laj Konyuhov protoierej és a permi egyház-megye papja, Pjotr Gyjakov, valamint Nyek-ta-rij, voronyezsi szerzetes pap.

Urickijnak, a pétervári Cseka elnökének meggyilkolása után a túszok között letartóz-tatták Alekszij Sztavrovszkijt, pétervári protoierejt és Kronstadtba vitték. A túszokat sorba állították a gyakorlótéren és bejelentették, hogy bosszúból Mojszej Szolomonovics Urickij haláláért meg fogják őket tizedelni. Alekszij Sztavrovszkij protoierej mellett egy nagyon fiatal pap állt, aki éppen tizedik volt. Alekszij atya így szólt hozzá: "Én már öreg vagyok, nem sok van hátra az életemből ... menj, Isten óvjon, én itt maradok helyetted." A kivégzés után a vértanú testét a Finn-öböl vizébe dobták.

Sok papvértanút, szerzetest és szerzetesnővért bestiálisan megkínoztak a banditák: ke-resztre feszítették őket az ikonosztáz Királyi Ajtóján, forró szurokkal telt üstökbe dobták, megskalpolták, a stólájukkal megfojtották, olvasztott ólommal "megáldoztatták", lékekbe foj-tották őket.

1918. október 13-án (26-án) Tyihon pátriárka levélben fordult a Népbiztosok Taná-csá-hoz, és kifejezte fájdalmát az orosz nép által a testvérgyilkos káoszban átélt szeren-csétlensé-gek, valamint a vértanúknak és a hívőknek osztályrészül jutott szenvedések mi-att. A levél ez-zel a felhívással fejeződik be: "Hatalomra kerülésük évfordulóját ünnepeljék úgy, hogy sza-badon engedik a bebörtönzötteket, véget vetnek a vérontásnak, az erőszak-nak, a rombolás-nak, a hívők zaklatásának; a rendet és a törvényességet ne zúzzák szét, hanem állítsák helyre, adják meg a népnek az áhított és megérdemelt pihenést a belső vi-szálykodás után. Ha nem így tesznek, számot fognak adni minden ártatlanul kiontott vér-ről (Lk 11, 50), és Önök is, akik kardot fogtak, kard által vesznek el (Mt 26, 52)." A pát-riárka figyelmeztetése prófétai-nak bizonyult.

***

Az országot két egymással szemben álló táborra osztó polgárháború megnehezítette
a kapcsolatot a pátriárka és a fehér csapatok által elfoglalt városok egyházmegyéi között.
A szibériai és a dél-oroszországi egyházmegyék önigazgatásra tértek át, és ideiglenesen meg-szervezték a helyi egyházvezetés legfelső szerveit.

1918 novemberében Tomszkban került sor a szibériai egyházi tanácskozásra, amelyen
13 főpap és az összoroszországi zsinat 26 tagja vett részt, köztük papok és világiak. A ta-nács-ko-zás tiszteletbeli elnökévé Iakov kazáni metropolitát, elnökévé pedig Venyiamin (Mura-tovsz-kij) szimbirszki érseket választották, és létrehozták a Legfelső Ideiglenes Egy-házi Kor-mány-zatot.

A tanácskozás határozatot hozott arról, hogy a Legfelső Ideiglenes Egyházi Kor-mányzat, működésének megszűnése után, köteles mindenről beszámolni a pátriárka őszentségének.

Kolcsak csapatainak leverése után néhány pap emigrált, mások, köztük Venyiamin szimbirszki érsek, Andrej ufai, Nyikolaj zlatouszti és Irinarh tobolszki püspök a hazájuk-ban maradtak.

1919 májusában Sztavropolban ült össze a délkelet-oroszországi zsinat, amelyen a sztav-ro-poli, a doni, a kubáni, a vlagyikavkázi és a Szuhumi fekete-tengeri egyházmegyék me-gyés- és vikárius püspökei, a papok és a világiak közül választott személyek, valamint az össz-orosz-országi helyi zsinatnak azok a tagjai vettek részt, akik az A. I. Gyenyikin tá-bornok csa-patai által elfoglalt déli országrészben tartózkodtak. A zsinat elnökévé Mitrofan (Szimaskevics) doni érseket választották, aki a helyszínen megalakított Legfelső Ideiglenes Egyházi Kor-mány-zat elnöke is lett.

Miután Gyenyikin vereséget szenvedett, Antonyij metropolita, Jevlogij volhíniai, Anasz-ta-szij kisinyovi, Georgij minszki, Feofan kurszki érsek és Szerafim (Szobolev) lub-nai püspök más főpapokkal együtt, akiket a polgárháború az ország déli részén talált, el-hagyták Orosz-országot.

A fehér seregek főparancsnokai írásban kihirdették, hogy csapataik a hit meggyalázása és az elkövetett szentségsértések miatt harcolnak. De a keresztény hitet fehér tisztek is meggya-lázták. Természetesen voltak közöttük istenfélő emberek, de a többség közömbös volt az egyház iránt. A kortársak visszaemlékezései szerint 1920 nyarán, az egyik ütközet után Andronyik Fjodorov protoierej gyászszertartást tartott a meggyilkoltakért, akik hol-tan fe-küdtek előtte a puszta földön. Ezekben a percekben, a szertartást túlharsogva, Babicsev kozák tábornok vasúti kocsijából trágár csasztuskákat üvöltöző részegek, tán-coló lábak dobogása és otromba zenekar muzsikálása hallatszott.

Egy másik fehér tábornok, F. F. Abramov egy polgári tisztviselővel beszélgetve gú-nyosan így nyilatkozott Andronyik Fjodorov protoierejről: "Már megbocsásson, And-ro-nyik atya mindannyiunkkal be akarja láttatni Jézus Krisztus szűzi fogantatását ... Na most, lehet-e ilyesmit mondani a törzskar templomában, ahol annyi művelt ember van. Figyeltem a tiszte-ket, és majdnem valamennyien mosolyogtak, amikor a bátyuska er-ről a kényes kérdésről szó-nokolt."

***

Az egyházi ügyek rendkívül bonyolulttá váltak az ország nemzetiségi területein. Még 1917 márciusában Mchetában a grúz exarcha, Platon (Rozsgyesztvenszkij) áldása nélkül ös-szeült a helyi püspökök, papok és világiak zsinata, amely kihirdette az autokefál grúz egyház visszaállítását. Az Ideiglenes Kormány elismerte a grúz egyház önállóságát. 1917. szeptember 8-án Kirion (Szadzaglisvili) püspököt katolikosz-pátriárkává választották.
1917. december 29-én Tyihon pátriárka atyai intelemmel fordult Kirion, Leonyid, Grigorij és Pirr grúz főpapokhoz amelyben, nem vetve el az önállóság kimondásának elvi lehetőségét, rámutatott a probléma megoldásának kánoni útjára: "Azt javasoljuk ... fo-gadják el az ortodox egyház követelményeit, és a kánoni rendnek megfelelően jelenjenek meg az összoroszországi szent zsinaton, s ott, tévedéseiket beismerve, adják át az autokefál grúz egy-ház létrehozására vonatkozó kérésüket az összoroszországi zsinat bíró-ságának. [...] Csak egy jogilag felsőbbrendű egyház zsinata adhatja meg a függetlenséget egy helyi egyháznak ... Lépjünk a béke és a kölcsönös szeretet útjára, és vitassuk meg kö-zösen a kialakult helyzetet."

De Tyihon pátriárka felhívásait akkor nem hallották meg. Csak 1943-ban állt helyre a ká-noni közösség az orosz és a grúz egyház között Kallisztrat katolikosz-pátriárka ide-jében.

***

A forradalom utáni első években rendkívül zavaros volt az egyházban uralkodó han-gulat Ukrajnában. Már a Kijevben 1917 nyarán megalakított Ukrán Nemzeti Tanács (Rada) fel-karolta az egyházi szeparatizmus ügyét. A Rada vallásügyi miniszternek ne-vezte ki Mikola Beznoszovot, a volt Nyikon püspököt, aki rögtön a februári forradalom után megvált rang-jától, és összeházasodott a szeretőjével. Jevlogij volhíniai érsek arra kérte a Rada elnökét, Golubovicsot, hogy legyen jóindulattal az egyház iránt és váltsa le a renegát minisztert, de kérését Beznoszov egyházi körökben való tájékozottságára hivat-kozva elutasították. A Rada pártfogásával a szeparatisták összekovácsolták az önjelölt uk-rán Egyházi Tanácsot (Rada-t), amelynek a papokon és a világiakon kívül tagja lett a nyugalomba vonult Alekszij (Do-rod-nyicin) püspök is, aki Kijevben élt.
Az események veszélyes alakulása miatt aggódó Tyihon pátriárka áldását adta Vla-gyimir kijevi metropolitának, aki Kijevbe készült utazni, hogy lecsendesítse viszálykodó egyház-megyéjét. Az ukrajnai papok egy részének, sőt a Lavra szerzeteseinek elidegene-dése a szent főpaptól, a magány, amelyben kijevi tartózkodása során része volt, megfelelő alkalomnak bi-zonyult arra, hogy az anarchista banditák megöljék. Az Oroszországot megkeresztelő, az apostolokkal egyenlő tiszteletben álló Vlagyimir fejedelem nevét viselő metropolita volt az első főpap, aki vértanúhalált szenvedett az orosz ortodoxia bölcsőjé-nek tekintett városban.

1917 őszén Kijevben népes egyházközségi gyűlések zajlottak; a legtöbb egyházközség el-ítélte az egyházszakadás támogatóinak cselszövéseit. Készültek az összukrajnai zsinatra, amelyre Tyihon pátriárka áldását kérték. A pátriárka Platon metropolitát küldte a zsinatra mint hivatalos képviselőjét, vele utazott Kijevbe Antonyij harkovi metropolita és Jevlogij volhíniai érsek is.

A zsinat 1918. január 7-én (20-án) nyílt meg. A kompromisszumra törekvő irányzat híve, Pimen (Pegov) püspök elnökölt az üléseken, amelyeket olykor felfüggesztettek, mert Kijev kézről kézre vándorolt a polgárháború drámai eseményei során.

Január 18-án a zsinat ideiglenes feloszlatása előtt Maricsev pap szavazást kezdemé-nyezett az ukrajnai egyház önállóságáról. 150 szavazattal 60 ellenében a szakadárok sür-gető követelé-seit elutasították.

A zsinat ülései júliusban folytatódtak. 1918. július 9-én (22-én) a kijevi zsinat szava-zat-többséggel elfogadta az Ortodox Egyház Ukrajnai Ideiglenes Legfelső Kormányzatá-ról szóló "Rendelet"-et, amelyet később az összoroszországi zsinat hagyott jóvá. A ren-delet szerint az ukrajnai egyházmegyék autonóm egyházkörzetet alkotnak, amelynek élén a kijevi metropo-lita áll.

Miután a petljuristák 1918 decemberében elfoglalták Kijevet, letartóztatták Antonyij ki-jevi metropolitát, a vértanú Vlagyimir utódát és Jevlogij volhíniai érseket. A petljuristák a foglyokat átadták a lengyel megszállóknak. Ezek a főpapok csak az antant országok közvetí-tésével szabadultak ki és kerültek Oroszországnak a fehér hadsereg által elfoglalt déli részére.

A petljurista direktórium kihirdette, hogy hatálytalanítják az összoroszországi egyházi zsinatnak az ukrajnai egyház autonómiájáról hozott rendeletét és az ukrajnai egyház füg-get-lenné nyilvánítását. A szeparatisták Agapit jekatyerinoszlávi érsek vezetésével önjelölt Szent Szinódust hoztak létre. A Szinódus megtiltotta Tyihon pátriárka és Antonyij met-ropolita kommemorálását az istentiszteleten. A Vörös Hadsereg Kijevbe érkezése után az Ukrán Szi-nódus felbomlott; Agapit érsek, aki hamarosan az önkéntes hadsereg által el-foglalt területen találta magát, ahol szakadár tevékenysége miatt megfosztották rangjától, megbánta tettét; így az autokefál ukrán egyház hívei főpap nélkül maradtak.

Néhány egyházközség papjai és világi hívei azonban kihasználva, hogy 1920 áprilisá-ban a lengyel hadsereg ismét megszállta Kijevet, bejelentették az új Összukrajnai Egyházi Tanács létrehozását, amely, nyíltan semmibe véve a szent kánonokat, az összes püspököt visszauta-sította mint Moszkva bábjait, és újra kihirdette az önállóságot.

Tyihon pátriárka, hogy lezárja az egyházi események sajnálatos fejleményeit Ukrajná-ban, 1921-ben megszüntette az ukrán egyház autonómiáját, és az exarchátus státusába helyezte, exarchájává pedig Mihail (Jermakov) grodnoi érseket, később kijevi metropoli-tát nevezte ki.
Az önállóság hívei azonban nem hagytak fel bomlasztó tevékenységükkel. 1921 októ-be-rében az Egyházi Tanács a volt petljurista miniszter, V. Csehovszkij kezdeményezésére és a főpapság beleegyezése nélkül összehívta az önjelölt Összukrajnai Zsinatot, amelyen egyetlen püspök sem vett részt. A zsinat kihirdette az önállóságot.

Október 10-én (23-án) a Szófia székesegyházban a pártütő papok metropolitává szen-telték a papi tevékenységtől eltiltott nős protoierejt, Vaszlij Lipkovszkijt. Másnap az önjelölt "metropolita" püspökké szentelte elvbarátját, Nyesztor Sarapovszkijt. ők ketten "szentelték fel kézrátétellel" Teodorovicsot, Jarescsenkot, Orlikot; így született meg egy hét alatt az ál-hierarchia, amit a nép Lipkovszkij neve nyomán "lipkovscsinának" és "önszentelésnek" neve-zett. Az ukrán hívek egy része csatlakozott az "önszentelőkhöz", akik így mintegy másfél ezer parókiára tettek szert.

A polgárháború éveiben a forrongás utolérte a közép-orosz egyházmegyéket is.
A papság sorai megoszlottak, megjelentek a modernista csoportosulások, amelyek felvál-lal--ták az egyházi forradalomra és a teljes megújulásra felhívó "harminckettek" eszmei örök--ségét.

1917. március 7-én Péterváron még az Ideiglenes Kormány működése alatt megalakí-tották a "Demokratikus ortodox papok és világiak összoroszországi szövetségét", amely-nek vezetői A. P. Vvegyenszkij, A. I. Bojarszkij és I. Jegorov papok voltak. A Szinódus állami főügyészének, V. I. Lvovnak a támogatását élvező "szövetség" a Szinódus költsé-gén két új-ságot adott ki, a "Krisztus Hangját" és a "Zsinati Értelmet". Publikációikban az újítók hadba szálltak a hithű vallásgyakorlás hagyományos formái és az egyházvezetés ká-noni rendje ellen. A reformpropaganda központja a Szent Zakariás és Erzsébet-templom lett, amelynek elöljáró lelkésze A. Vvegyenszkij volt. Alekszij pátriárka a Vvegyenszkij körül csoportosuló újítók demagóg kijelentéseit később "egyházi kerenscsinának" nevezte (Kerenszkij neve nyomán -
a ford.). A "szövetség" filiálékat nyitott Moszkvában, Kijev-ben, Odesszában, Novgorodban, Harkovban és más városokban.

A "szövetség" pozíciói különösen megerősödtek azután, hogy az "Egyházi és társa-dalmi híradó" szerkesztője a Pétervári Teológiai Akadémia professzora, B. V. Tyitlinov lett, aki az újságot a modernista eszmék szócsövévé tette. Az 1917-1918. évi zsinaton Tyitlinov és a hozzá hasonlóan gondolkodók a pátriárkátus visszaállítása ellen léptek fel. A "Krisztus Zász-lója" 1918. január 1-jei számában Vvegyenszkij pap azt írta, hogy a pát-riárka megválasztása után csak azért lehet az egyházban maradni, hogy a pátriárkátus in-tézménye magától, belülről bomoljon fel.

Miután a "Demokratikus papok és világiak szövetsége" megszűnt működni, 1919-ben Ioann Jegorov pap Péterváron új modernista csoportot hozott létre "Vallás az életben" né-ven. Parókiája templomában önkényes újításokat vezetett be, az oltárasztalt kihozta a temp-lom közepére, hozzáfogott az istentiszteleti előírások átalakításához, igyekezett át-térni a mo-dern orosz nyelvre, és a belső ihletettségből fakadó felszentelés tanát terjesz-tette. A. Bojarszkij a Pétervár melletti Kolpinoban még egy reformcsoportot hozott létre "A megújhodó egyház barátai" néven. 1921-ben Alekszandr Vvegyenszkij pap megalakí-totta a "Haladó papság pétervári csoportját".

A reformok hívei püspöki körökben Antonyin (Granovszkij), státuson kívüli püspök személyében találtak támogatóra, aki a moszkvai templomokban tartott istentiszteletein megdöbbentő újításokat vezetett be, önkényesen megváltoztatta a szertartásokat, átírta az imádságokat. Penzaban a kicsapongásért rangjától megfosztott volt püspök, Vlagyimir Putyata nyíltan szakadár gyülekezetet szervezett maga körül "Népi Egyház" néven.

Tyihon pátriárka, visszautasítva a kánonellenes modernista támadásokat, 1921. no-vember 4-én rendkívüli pásztorlevélben fordult a hívőkhöz, és hangsúlyozta az istentisz-telettel kap-csolatos újítások megengedhetetlenségét: "Azt a fenséges szépséget, amely az egyházunkban szokásos, tartalmát tekintve valóban tanító és áldásos hatású istentiszte-letre jellemző, ami-lyenné azt az apostolokhoz való hűség, az imádságos áhítat, az aszketi-kus tapasztalat és az egyházatyák bölcsessége hosszú évszázadokon át formálta, az egyház a szertartásokban, a ká-nonokban és a szabályokban őrzi, és érintetlenül meg is kell óvni mint a szent Orosz Orto-dox Egyház legdrágább és legszentebb kincsét ..."

A papi körökben zajló kóros folyamatok szélsőséges megnyilvánulásai voltak a nyílt el-pártolás esetei. A "Forradalom és Egyház"-ban megjelent egy volt diakónus nyilatko-zata: "Lemondok a nekem Nyikolaj Romanov által adományozott diakónusi címről, és az OSzSzSzK becsületes állampolgára kívánok lenni. Az egyházi törvényeket és imádsá-gokat
a cárok és a tőkések diktálják. Le a militarizmussal, a cárokkal, a tőkével és a pa-pokkal! Éljen a proletáriátus diktatúrája!" Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a hasonló nyilatko-zatok rendkívül ritkák voltak.

***

Nagy megrázkódtatás volt az egyház életében a szentek sírjainak, ereklyéinek fel-tárása, amelynek megszervezését mindenütt kötelezővé tette az Igazságügyi Népbiztosság 1919. ja-nuár 1-jén (14-én) kiadott rendelkezése. A feltárást speciális bizottságok végezték papok je-lenlétében, és az eseményekről jegyzőkönyv készült. Ha a feltárás azt állapította meg, hogy
a tetemek nem maradtak épségben, akkor ezt ateista propaganda céljából a tudatos csalás és hamisítás bizonyítékának állították be. Néhány ortodox hívő, aki tévesen értelmezte a szent ereklyékről szóló egyházi tanítást, el is hitte.

Február 4-én (17-én) Tyihon pátriárka utasította a megyéspüspököket, hogy akadá-lyoz-zák meg a hívőket kísértésbe vivő alkalmakat: "A hívők jámbor buzgalma - állt az utasítás-ban -, amely áhítattal tekint a szentek földi maradványaira, az ilyen szent ereklyék számára is (a csak részben épen maradt tetemekről van szó - megjegyzés V. Cipin) díszes borítású fog-lalatokat alkotott, amelyekbe, olykor az emberi test mintájára, illő öltözetben, a szent életű férfiak csontjait vagy a szent tetem más részeit elhelyezték ... Mivel a fenn-álló körülményekre való tekintettel szükségesnek tartjuk, hogy minden kísértésnek és megcsúfolásnak elejét ve-gyük (abban a dologban, amely mostanáig semmilyen kísértéssel nem járt, és csak a nép jám-bor szokása volt), megbízzuk Eminenciádat ... hogy a főpász-tor gondosságával és megítélése szerint hárítson el minden olyan alkalmat, amely a szent ereklyék vonatkozásában kísértésre adna okot, bármely esetben, időpontban és helyen, ha szükségesnek és lehetségesnek találja."
De ennek az utasításnak a végrehajtása sok főpap számára nehéznek, sőt kockázatos do-lognak bizonyult. A tetem megtekintésére a nyilvános feltárás előtt tett kísérlet néha bírósági tárgyaláshoz vezetett.

1920. november 1-jén Novgorodban a forradalmi bíróság elé került Alekszij (Szi-mansz-kij) hutinyi püspök Nyikogyim és Anasztaszij archimandritával, Gavriil és Mitro-fan apáttal, Sztojanov protoierejjel és Ioannyikij diakónussal együtt. Azzal vádolták őket, hogy a Szófia szé-kesegyházban nyugvó maradványokat a hivatalos feltárás előtt ti-tokban megtekin-tették. Alek-szij püspök nem ismerte el, hogy bűnös, és kijelentette: "A földi ma-rad-vá-nyok meg-tekintését kizárólag egyházi ügynek tartom, és erről csak püspök test-vé-reimnek számol-hatok be." A bíróság 5 évi börtönre ítélte, a többi vádlott 2-3 évet ka-pott, de tekintettel a pol-gár-háborúban várható közeli győzelemre valamennyi elítéltnek am-nesztiát adtak.

A moszkvai bíróság még ugyanabban az évben nagy tekintélyű lelkészek és egyházi-társa-dalmi személyiségek ügyét tárgyalta, akiket azzal vádolt, hogy rágalmazó híresztelé-seket ter-jesztettek a szentéletű Szavva Sztorozsevszkij maradványainak feltárását végző személyek ma-gatartásáról, amelyet a hívőkre nézve sértőnek mondtak. A vád különösen arra a panaszra hi-vatkozott, amelyet N. D. Kuznyecov nyújtott be a Népbiztosok Taná-csához: "A feltárást végző bizottság tagjainak durvasága és gúnyolódása odáig ment, hogy a bizottság egyik tagja többször leköpte Szavva koponyáját, akinek földi maradvá-nyai az orosz nép szent ereklyéjét képezik." A. D. Szamarint és N. D. Kuznyecovot golyó általi halálra ítélték, de "tekintettel az intervenciósokkal folytatott harc győzelmes befeje-zésére" a bíróság "a halálbüntetést koncent-rációs táborban történő elzárásra változtatja addig is, amíg a világ proletárjai győzelmet nem aratnak a világimperializmus felett" - áll az ítéletben. A többi vádlott különböző időre szóló börtönbüntetést kapott.

***

A polgárháború befejezésekor különösen nehéz helyzetben voltak azok a papok, akik a fehérek által elfoglalt területeken tartózkodtak, és a fehérek veresége után nem tudtak vagy nem akartak emigrálni. Sokakat közülük azért ítéltek el, mert könyörgő istentisztele-teket tartottak a fehér fegyverek győzelméért. 1920-ban börtönben halt meg Szilveszter (Ol-sansz-kij) omszki érsek, aki Kolcsak idejében a szibériai Legfelső Ideiglenes Egyházi Kor-mányzat élén állt.
A pátriárka őszentsége felismerve a helyzet súlyosságát és arra törekedve, hogy meg-óvja az orosz egyház politikai harcokba keveredett pásztorait a végzetes következmények-től, még 1919. szeptember 25-én (október 8-án), a szentéletű Szergij Radonyezsszkij emlékének napján levelet intézett az orosz ortodox egyház főpásztoraihoz, amelyben arra szólította fel őket, hogy tartózkodjanak minden politikai szerepléstől: "Mind a mai napig ... nincs vége a harcnak, és a vér patakokban ömlik a hatalmas orosz föld valamennyi te-rületén, a harcoló fe-lek közötti viszály egyre gyakrabban torkollik kegyetlen, véres leszá-molásba nemcsak azokkal szemben, akik közvetlenül és tevékenyen részt vettek ebben a harcban, hanem azokkal szem-ben is, akiket a részvétellel csak gyanúsítanak, néha alapta-lanul is ... Nem múlnak el ezek a borzalmak, és sokan közülünk, Krisztus egyházának szolgái közül már áldozatul estek a véres politikai harcnak, sokakat elvesztettünk már a főpásztorok, lelkészek és más, egyházi szolgá-latban álló személyek köreiből is. És mind-ezt talán alig néhány kivétel miatt csak azért, mert mi, a krisztusi igazság szolgái és hír-nökei abba a gyanúba keveredtünk a jelenlegi hatalom birtokosai előtt, hogy állítólag ti-tokban ellenforradalmi tevékenységgel törekszünk a szovjet államrend megdöntésére. De határozottan kijelentjük, hogy ezek a gyanúsítások igazságtala-nok; a kormányzati forma nem az egyház ügye, hanem magáé a népé. Az egyház nem köte-lezi el magát semmilyen konkrét kormányzati forma mellett, hiszen annak csak viszonylagos történelmi jelentő-sége van ... Megjegyzik, hogy a hatalom változásakor az egyház szolgái néha harangszó-val, ünnepi istentisztelettel és különböző egyházi ünnepségekkel köszöntik ezt a változást. De ha ez olykor így is van, mindig magának a hatalomnak vagy a néptöme-geknek a kéré-sére történik, és egyáltalán nem az egyház szolgáinak önkényéből, akiknek eleve minden politikai érdek felett és azon kívül kell állniuk, és emlékezniük kell a szent egyház ká-non-jaira, amelyekkel megtiltja szolgáinak, hogy az ország politikai életébe beavatkozzanak, bármilyen pártba belépjenek, még inkább, hogy az istentiszteleti szokásokat és a vallásos szer-tartásokat politikai demonstrációk eszközévé tegyék. Emlékezzetek atyáim és testvé-reim, mind a kánoni törvényekre, mind a szent Apostol parancsára: Tartózkodjatok azok-tól, akik súrlódásokat és viszályokat keltenek, térjetek ki a politikai pártok és a politikai szereplés elől, »engedelmeskedjetek minden emberi rendnek« (1 Pét 2, 13) a világi dol-gokban."

A polgárháború éveiben az orosz püspöki kar sorai komoly veszteségeket szenvedtek: egyesek természetes halállal haltak meg, mások elpusztultak, vagy nem maradtak Orosz-országban. Közben a helyi zsinat elrendelte a püspöki székhelyek számának jelentős nö-velé-sét, több vikariátus létrehozását minden egyházmegyében. Ezt a rendelkezést végre is hajtot-ták a leküzdhetetlennek tűnő akadályok ellenére. 1918-ban négy főpapot szenteltek fel, kö-rülbelül annyit, amennyit a forradalom előtti években, ugyanakkor 1919-ben 14, 1920-ban 30 jelöltet szenteltek püspökké, 1921-ben pedig 39 főpap felszentelése történt meg. A pol-gárháború rendkívül nehéz éveiben felszentelt apostoli utódok között egyház-történetünk kiemelkedő személyiségei voltak, bátor és bölcs főpásztorok, az egyház osz-lopos tagjai.

Az 1918. évi helyi zsinat határozatot hozott arról, hogy a következő zsinatot 1921-ben hívják össze, de a körülmények ezt nem tették lehetővé.

A Legfelső Egyházi Kormányzat állandó szerveinek működése is nehézzé vált. A Szi-nó-dus legtöbb tagja emigrációban volt. 1921 elején a Szent Szinódus ülésein Tyihon pát-riárka őszentségén kívül csak Szergij (Sztragorodszkij) vlagyimiri, Jevszevij (Nyikolszkij) krutyici metropolita és az Ukrajna exarchájává kinevezett Mihail (Jermakov) grodnoi ér-sek tudott részt venni. A Legfelső Egyháztanács is felbomlott tagjai számának csökkenése miatt, és be-szüntette működését. 1921-ben a legfelső egyházi hatalmat lényegében a pát-riárka gyakorolta egy személyben, aki mindössze néhány munkatársára és legközelebbi tanácsadóira támaszko-dott. Nehézségekkel járt az egyházközpont és az egyházmegyei székhelyek közötti kapcsolat fenntartása is.

Ezért a pátriárka őszentsége, a Szent Szinódus és a Legfelső Egyháztanács, amelynek ak-kor a tanács elnökével együtt négy tagja volt, még 1920 novemberében határozatot fo-gadott el az egyházmegyék önigazgatásáról arra az esetre, ha lehetetlenné válna a törvé-nyes köz-ponttal való kapcsolat fenntartása, valamint ha a Legfelső Egyházi Kormányzat megszűnne működni.

Fordította: Korompai Eszter

Irodalom

(+ 25 1918 ). - , 1992. - (. ., 1918)
., . . - , 1959.

. ., . // , . - ., 1926.

., . . - -, 1961.

(). , XX : . . 1. - , 1992.

(). ... // " ", 1993, N 1. - . 20-32.

. - , 1922.

. - , 1939.

, . . - , 1947,

, . . - , 1933.

.. ( ). - ., 1991.

, - . (). . - ., 1993.

, - . 20- 30- XX -, , , , . - . 2., . , 1993.

.. 1920-1930- . . - " ", 1992, N 11-12, . 21-28.

, . ( ). - -, 1967.

. - ., 1993.

. - ., 1947.

. . - . 1-2, ., 1993. - (. ., -, 1949-1957).

. - , 6-9 1988 . . - ., 1990.

. - ., 1942.

Pap (.). . . - --, 1954.

. - ., 1958.

. - ., 1980.

988-1988, 2. 1917-1988 . - ., 1988.

. (. 1-12). - ., 1918.

. . 4- . ., 1918.

.. . - , 1960.

Die Orthodoxe Kirche in Russland. Dokumente ihrer Geschichte (860-1980). Göttingen, 1988.

Fireside, Harvey. Icon and swastika: The Russian Orthodox Church under Nazi and Soviet Control. Cambridge. 1971.

Fletcher, William C. A study in survival. The Church in Russia. 1927-1943. London, 1965.

Iohannes Chrysostomos. Kirchengeschichte Russlands der neuesten Zeit. 3 Bde. München - Salzburg, 1965-1968.

Manuil (Lemesevskij). Die russischen orthodoxen Bischöfe von 1893 bis 1965. Bio-Bibliographie. Bis zur Gegenwart ergänzt von C. Patock, 4 Bde. Eslangen, 1979-1986.

elozotartalomjegyzekkovetkezo