EURÓPA EZER ÉVE: A KÖZÉPKOR*



FRIDECZKY FRIGYES




Az Osiris tankönyvek sorában megjelent Klaniczay Gábor szerkesztésében Európa ezer éve: a középkor, két kötetben. A szerzők között a tekintélyes idősebb történészek mellett több tehetséges, máris remek eredményeket felmutató fiatalt találunk. Íme a szerzők - a szerkesztő szerinti sorrendben -: Engel Pál, Granasztói György, Sághy Marianne, Sz. Jónás Ilona, Klaniczay Gábor, Magyar István Lénárd, Molnár Péter, Nagy Balázs, Niederhauser Emil, Sahin-Tóth Péter és Székely György. A témák vállalásában "érdekes" arányokra bukkanunk. Engel Pál neve csak a Kronológiá-nál található Nemerkényi Előddel "kiegészítve"; Granasztói György csupán A középkori Európa népesedésével foglalkozott tizenkét oldalon; ezzel szemben a 80 éves Székely György tizenkét témát vállalt "Az antikvitás örökségé"-től "Itália a késő középkorban és a reneszánsz kezdetei"-ig; Sz. Jónás Ilona pedig hét kérdésre keres választ, a "A Róma és a barbár királyságok"-tól "A reneszánsz és a humanizmus kibontakozásá"-ig.

Előszavában Klaniczay Gábor kifejti, hogy az eddig megjelent hasonló jellegű kézikönyveken túljutva, könyvükben "olyan hasznos áttekintést adnak, amely mindazt tartalmazza, amit a diákoknak tudniuk kell e témáról, az európai középkori történelem mintegy ezer évéről az egyetemi szigorlaton". "A jelen kötet sok mindenben ... az áttekintés ismeretében, és általában véve is ... különbözik (a szokványos) egyetemi tankönyvektől." A szerzők célja szerint "a középkori Európa történetét ne az egyes országok történetének" egymással ugyan érintkező, de szerves kapcsolatban nem levő elemek halmazaként "mutassuk be, hanem olyan átfogó meghatározottságok és struktúrák jegyében, amelyek Európa történetét egységbe fogták: a demográfia, a népvándorlás, a gazdaság, az egyházi szervezet, az egyházi szerzetesi reformmozgalmak, a keresztes hadjáratok, az egyetemek, a reneszánsz és a humanizmus megjelenése". A kötet szerzői "elsősorban azokat a témákat írták meg, saját jellegzetes - egymástól ugyan különböző - stílusukban, amiket az elmúlt évtizedekben oktattak a két (a Középkori Egyetemes Történeti, illetve a Kelet-Európa Története) Tanszéken". A szisztematikus, egységbe foglalt áttekintés mellett is "a személyesebb hangvétel következtében előállt kevésbé szisztematikus tárgyalásmód (némi) aránytalanságokat is eredményezett". "A középkori történelem bizonyos eseményei és problémái többször is előkerülnek a tárgyalás során, mert más nézőpontból, az adott részprobléma szerinti újratárgyalásuk szükségesnek látszott és elkerülhetetlenné tett némely ismétlődést."

A szerkesztő beismeri, hogy meghaladta erőiket a feladat, hogy "minden igényt kielégítő, minden fontos részletre kitérő és szemléletében teljesen összehangolt képet (adjanak) a középkori Európa évezrednyi történetéről". Viszont könyvükhöz "részletes bibliográfiai tájékoztatót, forráskiadvány- és szakirodalmi apparátust" mellékeltek. "Fontos könyvek" címmel "egy reprezentatívnak szánt" középkortudományi irodalomválogatást adnak, és azoknak "az átfogó munkáknak és módszertanilag is a legfontosabbnak tartott könyveknek a jegyzékét". A "Bibliográfiai bevezetés" című fejezet pedig a magyarországi egyetemi tankönyvek és szaktudományi segédkönyvek körében egyedülálló módon részletes és tematikailag rendszerezett tájékoztatást ad a középkori egyetemes történet forráskiadvány-sorozatairól, elektronikus adatbázisairól stb. stb.

E tankönyv "hét fejezetben tárgyalja a középkori Európa történetét. E fejezetek nagyjából kronológiai szakaszokra bontják a középkor ezer évét, de egyes fejezetek olykor ... túllépik a határt." A könyv végén (fejezetenkénti bontásban) forrás- és szakirodalomjegyzéket adnak. Minden használható magyar nyelvű fordítás szerepel e listában, de ahol nincs ilyen, feltüntették a használható angol, francia, német fordítás adatait.

"Minden nagyfejezet végén olvasható egy 50-100 tételből álló lista, mely jelzi, mely címszavak kapcsolódnak ide a függelékben olvasható glosszáriumból, amely ... a fontosabb történeti fogalmakat, szervezeteket" (tömören) magyarázza, és "bemutatja a középkori történelem kiemelkedő személyiségeit..." E glosszák "olykor szűkszavúbbak, olykor részletesebbek ... helyenként fontos adatokkal egészítik ki" a főszövegben mondottakat. De "ami van, mindenesetre, az innen, e tankönyvből tanulható és számonkérhető".

A kötetet térképek, uralkodólisták és származástani táblázatok egészítik ki. "A tankönyv végén részletes történeti kronológia található." (Ennek alapját Engel Pál 1982-ben a Gondolat Kiadónál kiadott Világtörténet évszámokban című munkájának középkori része adja, Nemerkényi Előd kiegészítésével.) Fontos kiegészítés még "az a forrásanyag, amelyet Sz. Jónás Ilona szerkesztésében ... adott ki az Osiris Kiadó 2001-ben." (Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény.)

A továbbiakban Klaniczay négy "kisfejezetben" ír a középkor fogalmáról, kiterjedéséről, struktúráiról, valamint panorámájáról: személyiségeiről, történeteiről, tárgyairól és alkotásairól. A kritikus átköltésében: a középkor egy hármas rendszer köztes korszaka, a historia antiqua és a historia nova között. Janus-arcú jellegében és időben, mert miközben hordja még a Tegnap vedlő bőrét, méhében az Újjal terhes, ráncos arccal a Holnappal viselős. Nevét már tudták, mielőtt meghatározták volna "testét", korpuszát. A reneszánsz költők illették a megvető "sötét" és "barbár" jelzővel, amikor lobogó elhivatottságuk új életre keltette, feltámasztotta az antik szépségideált.

A középkor egyesek szerint Nagy Konstantinnal, a kereszténység felvételével, 313-ban kezdődött és Konstantinápoly elestével végződött, 1453-ban. Az Újkor születésének szokványos időpontja: 1492, Amerika felfedezése, avagy a könyvnyomtatás kezdete, 1455. Gutenberg Bibliája. Az angolok szerint a Tudor-dinasztia hatalomra kerülésével (1485) született; de Jacques Le Goff javaslatában a középkor elhúzódott egészen a francia polgári forradalomig.

"A középkori Európát végső soron kétféle struktúrával lehet jellemezni - írja Klaniczay: az univerzális összekötő kapcsok általános struktúrájával, amely keveredett és feszültségben, konfliktusban állt a változatos helyi és regionális partikularizmusok sokaságával. Politikai szempontból a Császárság testesítette meg ezt az univerzalitást, pontosabban a Római Birodalom két örököse, nyugaton a Karoling Birodalom (s ezt követően a Német-római Császárság), keleten pedig a Bizánci Császárság."

E két univerzális hatalomnak szembe kellett néznie a helyi, egyházi, városi önkormányzati, főúri, tartományi és dinasztikus ellenhatalmak sokaságával ... E sok évszázados fejlődés végén azután a rex imperator in regno suo elvének sikerült fölülkerekednie mind az univerzális struktúráknak, mind a helyi autonómiáknak. A szuverén nemzetállamokból álló modern Európa létrejötte a középkori történeti fejlődés talán legfontosabb vívmánya.

Vallási és kulturális nézőpontból a kereszténység volt az egyetemes összekötő kapocs a középkori Európában, ... amely legyőzte (az őslakos) "barbárok" ellenállását (és) magába olvasztotta a helyi hiedelmek és a sokszínű kulturális hagyományok sokaságát, támaszkodhatott (többek közt) ... a középkori egyetemekről kikerülő értelmiségi elitre, amely kidolgozta az írásbeliség, a római és a kánonjog ... skolasztikus teológia univerzális kereteit ... (mely kereteken belül kibontakoztak ... a vallásos reformmozgalmak - melyeket többnyire eretnekségként üldöztek - (az inkvizíció túlnőtt a középkoron) és a "reneszánszok" sora ... mely lehetővé tette az antik kulturális örökség fokozódó befogadását. (A belső feszültségek - a Biblia sajátos értelmezése, nemzeti nyelvre fordítása - reformációkkal, vallásháborúkkal, népi felkelésekkel, boszorkányüldözésekkel stb. "színesítették" e kort.)

Klaniczay a továbbiakban tájékoztatja olvasóit a középkor jeles személyiségeiről, történetekről, tárgyakról, alkotásokról. Említi Attilát is, a hunok királyát, s a mi Szent Istvánunkat is.

"Az évezredforduló idején a középkori Nyugat is alapvetően megújult - folytatja -. Legfontosabb országaiban új dinasztiák vették át a hatalmat ... a népesség két évszázad alatt megduplázódott, elkezdtek sokasodni a középkori városok ... egy újféle dinamizmus kezdett kibontakozni. A XII. században robbanásszerűen érvényre jutott a »modernség«, termékeny feszültségeivel és konfliktusaival, fontos egyéniségeinek sokaságával ... A XII. század nevezetes volt kézműiparáról, virágzó vásárairól, iskoláiról, az épülő katedrálisokról is."

A XIII. században "egyre nagyobb szerepe lett a városoknak", két koldulórend is alakult, "egyensúlyba hozták a hitet és az értelmet, Arisztotelészt a Bibliával". A XIII. század végére a középkori Európa felvirágzott: textilipai manufaktúrák, selyemipar, aranypénz ... Közép-Európát felégető tatárjárás 1240-1241, majd az oszmán-török hatalom fenyegetése, új hatalmi viszonyok Délkelet-Európában, Palaiologoszok uralma,újjászületett Bizánc; a világutazók (pl. Marco Polo) Távolkeleten.

Tájékozódunk a (XIV.) "Válság évszázadáról", a flagelláns mozgalomról, a zsidóüldözésekről, pogromokról. Éhínség, pestis. Kihaló királyi családok. Százéves háború, népi felkelések. A Nyugat válságát "ellensúlyozta a lengyel, cseh, magyar és szerb Közép-Európa felvirágzása". Itáliai városok virágzása: Dante, Petrarca, Boccaccio, Giotto. Nagy hatású vallási gondolkodók.

A XV. század félelmetes új feszültségei és nagyszabású vívmányai fémjelzik a "hosszú középkor" utolsó szakaszát. Huszita lázongás, Jeanne d'Arc, boszorkányüldözések ... Az oszmán-törökök hódító terjeszkedését Hunyadi János nándorfehérvári győzelme (1456) csak lelassította. "A több nemzetet magába foglaló közép-európai birodalom tervét ... csak a Habsburg-háznak sikerült megvalósítani I. Miksa (1493-1519) császár idején. Lengyel-Litván Konföderáció, Rettegett Iván, egyesülő Spanyolország, felemelkedő Portugália, Gutenberg, Fuggerek, Kolumbusz Kristóf" (Amerika felfedezése 1492 - újvilágban új történet keletkezik - véget ért a középkor.)


* * *


Fontos könyvek és Bibliográfiai bevezetés (a középkori történelem forrásaiba és irodalmába) 54 oldalon, majd Granasztói György tizenkét oldalas leírása A Középkori Európa népesedéséről. Ezt követi az első nagyfejezet: I. A középkor kezdetei (IV-VIII. század) 76 oldalon. Székely György írása: Az antikvitás örökségé-ről.

Ezt követően mindenképpen figyelmet érdemel Sághy Marianne tanulmánya, a Népvándorlás, új etnikumok, lovas nomádok, amelyben minden sorával azokat a régebbi képtelenségeket, "idejétmúlt elméletek"-et dönti meg kiváló érveléssel: "hogy a kereszténység döntötte meg Rómát". "A Római Birodalom hanyatlása és bukása a XVIII. századtól a történetírás legnagyobb témája. A felvilágosodás írói saját erősen elfogult filozófiai meggyőződésük és a korabeli politika szemszögéből vizsgálták Róma végnapjainak történeti problematikáját."

A kereszténység szerepe Róma megdöntésében nem új keletű vád. Már Európa védőszentje: Aurelius Augustinus (Szent Ágoston, Kr. u. 354-430) De civitate Dei (Az Isten városáról) című hatalmas történetfilozófiai művében elismerte ugyan, hogy "a barbár betörés az égiek büntetése, amiért Róma elpártolt régi isteneitől", és ez hatalmas csapás, de "ezt a megpróbáltatást is ... ki fogja heverni" - amiben igaza lett. A nagy népvándorlás ugyan megrázta, de nem döntötte meg, inkább átszervezte a Római Birodalmat. "A korábbi elméletek alapvető hibája - írja Sághy M. -, hogy a jórészt megtelepedett germán katonaparasztokból vérszomjas nomád harcosokat farag. Holott a limes mellett lakó germán és iráni eredetű népek - gótok, frankok, vandálok stb. ... - éppolyan letelepedett földművesek voltak, mint a római parasztok. Európában három ázsiai lovasnomád államalakulat létezett: a hun, az avar és a magyar. A hunok V. századi birodalma ... hamar elvesztette etnikai jellegét. A hunokat követő Avar Birodalom már kétszázötven évig állt fenn, ... de (ők is) nyomtalanul tűntek el a történelem színpadáról, mint a hunok. Az utolsó ázsiai lovasnomád nép a magyar volt, akik...a Kárpátoktól koszorúzott Nagyalföldet szállták meg (és) a Szent Istvánnak köszönhető belső struktúraváltásnak hála - egyedül a magyar állam maradt fenn immár ezer éve."

Sághy M. meggyőző érveléssel, egyértelműen "láttatja" olvasóival, hogy a hunok, Attila vezetésével nem törekedtek a Római Birodalom megdöntésére, hanem ellenkezőleg: gyakorlatilag szövetségesként eredményesen vettek részt Róma ellenségeinek leverésében. "A Római Birodalom mindkét felének bel- és külpolitikáját ... hetven évig furfangos félelemmel ... irányították Attila egykori miniszterei és hadvezérei (és ezt) egészen 493-ig a hunok által teremtett helyzet határozta meg."

Az Avar Birodalomról írt (kisebb) dolgozatát Sághy M. azzal zárja, hogy "az avarok emlékét csak a föld őrizte meg hűségesen" - hivatkozik a Magyarország és Erdély területén fellelt gazdag avar sírleletekre.

Gyakorlatilag az előzőekkel foglalkozik Sz. Jónás Ilona Róma és a barbár királyságok című tizennyolc oldalas tanulmánya azzal a különbséggel, hogy külön-külön tárgyalja a Keletrómai és a Nyugatrómai Császárság helyzetét a barbárokkal. A vizigót és osztrogót állam mellett részletesebben ismerteti a vandál, a burgundi, a frank királyságot, a longobárdok itáliai berendezkedését s a barbárok törvényhozását.

Érdemes lenne alaposabban felvázolni Sághy Marianne, Székely György és Sz. Jónás Ilona írásait a kora középkor egyházáról, szerzetességéről, a térítés különböző módozatairól - kiterjesztve Európa területi teljességére. Milyen volt a pápaság a kora középkorban, s milyenek a keleti egyházak kezdetei, folytatva a kibontakozással: a Karolingok Európájával, a közép-bizánci korszakkal, elérkezve a X-XI. századig: Európa az ezredforduló időszakában. És itt ismét akad egy-egy igazán érdekes, mondhatnánk "pikáns" téma: Az ezredforduló kereszténysége, főleg a szerzetesség megújulása; majd azt követően A Német-római Császárság kezdetei és az itáliai városok, s az egyház és az állam "marakodása" a hatalom gyakorlásában: az invesztitúraharc első két szakasza, s ezt követően a Reform-szerzetesrendek, eretnekmozgalmak, a keresztes hadjáratok s azok kínos szövevényei, Bizánc és a keresztes államok; eljutva a "hosszú" XIII. századig: A középkori civilizáció fénykoráig. Itt mindjárt az első fejezet: A koldulórendek és az egyház ad tartalmas vitára lehetőséget. Ám igen izgalmas fejezetek adódnak a későbbiekben is.

Nem térhetünk ki minden tanulmány részletes elemzésére - felesleges is lenne -, hiszen e könyv az eddig megjelent hasonló jellegű kézikönyveken túl "olyan hasznos áttekintést (nyújt), amely mindazt tartalmazza amit a diákoknak (tudniuk) kell ... az európai középkori történelem mintegy ezer évéről". A kritikus, egyéni érdeklődésének engedve, több témára is szeretne kitérni, mindenekelőtt Európa kereszténységének az ezredforduló gazdasági és kulturális fellendülése idején mutatott megújulására - különös tekintettel a szerzetesrendekre.

Klaniczay Gábor szerint "A középkori kereszténység vallási rendszerében a késő antik örökség és a kora középkori térítések alapjain a Karoling-kor szervezőtevékenysége hozta létre azt a strukturális tagolódást, amely a későbbi fejlődés alapja lehetett....legfontosabb jellemzője az egyházi és világi szférák gondos különválasztása és szoros együttműködése volt" (püspökségek és grófságok párhuzamos kiépítése és összehangolt működése). A vallásgyakorlatban "merevebb határvonalak választották el" az egyháziak és a laikusok világát. (Latin nyelvű liturgia, misebort csak a papok vehettek magukhoz; az áldozás korlátozása a legfőbb egyházi ünnepekre; a színházi effektusok szűkítése; a klerikus-laikus megosztottság további erősítése az egyházi énekben s a szentélyrekesztő építészeti megoldásokban. A bibliai és egyházatyai tanítások csak az írni-olvasni tudó egyháziak számára voltak hozzáférhetőek. A laikusok csupán a világos kötelezettségek (tizedfizetés, a vasárnapi munka tilalma) s az alapvető egyházi szertartások (pl. keresztelés, utolsó kenet) kapcsán tájékozódhattak.

A társadalmi széttagozódás, a helyi hatalomszerveződés, az ún. "feudális mutáció" jellemezte a Karoling-kereszténységet, s az egész frank-germán társadalmat. Főúri "magánegyházak" s műveletlen falusi parókiák; a püspöki méltóságok öröklődése a főrangú dinasztiákban "a dekadencia, a szétesés képét mutathatta".

"A reform-kezdeményezésekben" a laikusok is részt vettek, s az egyházi vezetők közül is elsősorban a "tökéletes keresztényi életformát (vállaló), a házasságról és vagyonról lemondó, (szigorúbb) életszabályok (szerinti közösségben élő) szerzetesség járt élen. A szerzetesi életforma régi tökéletességét helyreállítani igyekvő reformtörekvés a 910-ben alapított Cluny kolostorából indult ki. Ők nem függtek az egyházi és világi hatalmasságoktól - a közvetlen pápai felügyelet biztosította önállóságukat. Az első két apát, Berno (907-927) és Odo (927-942) idején gyors fejlődésnek indult Cluny. A Szent Benedek által megkezdett reformhoz nyúltak vissza: szigorúan betartották a bencés regulát: az imatevékenységet, "sőt a hét kánoni imát további imákkal, körmenetekkel, zsolozsmákkal, (művészi) liturgikus tevékenységekkel egészítették ki". Jelentős újításuk, (hogy) intenzív kapcsolatrendszert építettek ki mind a kolostort támogató világi urakkal ... mind pedig a környék és a távolabbi vidékek apátságaival ... A kegyetlen magánháborúkat vívó, egyházi és világi birtokokat fosztogató ... harcosoknak és családjaiknak az újonnan kifejlődött egyházi kapcsolat lehetőséget adott arra, hogy a keresztény erkölcs segítségével megszelídüljenek.

"A világiakra gyakorolt újszerű befolyásnál is jelentősebb lett ... Cluny azon törekvése, hogy Szent Benedek regulájának betartásában és továbbfejlesztésében ... az új normák elterjesztésé(ben) mind szélesebb körben" elérjék az elfogadtatást. Kemény ellenállásba ütköztek, holott Cluny reformtevékenységét a pápaság is támogatta: "XI. János 931-ben külön engedélyt adott nekik, ... hogy bármely kolostort a reform útjára vezessenek, (valamint) bármely szerzetest felvehessenek a maguk közösségébe, akinek a saját kolostora nem hajlandó a reformok bevezetésére." Cluny így hamarosan "az ő útmutatásaik szerint megreformált bencés kolostorok congregatiójának központja lett".

Klaniczay a következő oldalakon - térképekkel is alátámasztva - bemutatja, milyen volt Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága idején. Pl. "Odilo Clunyt a latin kereszténység első számú hatalmává" tette. "Apátsága végén a rend valamennyi (több mint 70) kolostora Cluny apátjának a fennhatósága alá tartozott ... Odilo volt az egyik első szószólója a belháborúkat megfékezni kívánó »Isten békéje« (treuga Dei, pax Dei) ... mozgalomnak ... Odilo idején Cluny befolyása kiterjedt a latin kereszténység perifériáira is, például az évezredforduló táján kereszténységre tért Kelet-Európára: Szent István is hozzá fordult tanácsért és szent ereklyékért."

"Paradicsomot láttam, amelyet a Szentírás négy folyama öntöz és lelki erények árasztják el ... Cluny monostora Isten mezeje, ahol a szeretetben élő szerzetesek nagy csoportja található, mint égi vetés termése ... A szellemi gabona termését itt gyűjtik be égi csűrükbe" - írta róluk a XI. század kiemelkedő egyházreformere, Petrus Damiani.

Klaniczay A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai - alfejezetben több, világi értéknek hátat fordító, aszketikus egyházi "reformer"-ről s eretnekmozgalmak felbukkanásáról is beszámol, melyek mind "Cluny szellemiségének hatására" születtek. Konklúziója: "az egyházreform XI. században diadalra jutó főáramlata igen hamar kiváltotta egy radikálisabb és ellenkező irányú reformtörekvés kritikáját, mely elsősorban a világ radikális megvetésének ... jelszavából indult ki ... s az őskeresztény kor radikális egyszerűségét és szigorúan betartott aszketikus-morális követelményeit javasolta az egyház szélesebb köreiben érvényre juttatni."

Az első évezredforduló félelmei kisfejezettel, az Utolsó ítélet kozmikus drámájáról (földrengés, árvizek, éhínség) terjedő apokaliptikus rémhírek mellett megnyugtató hír volt a magyarság kereszténységre térítése, Szent István koronázása 1000 karácsonyán. A szerzetesi reformmozgalomnak végül is kiemelkedő szerepe volt az egyház megújulásában - zárja sorait a szerző. A 293-299. oldalakon Székely György az Egyház és Állam: Az invesztitúraharc első két szakasza című dolgozatát tanulmányozhatjuk.

A lateráni zsinaton 1059-ben II. Miklós pápa (1059-1061) "a pápaválasztást a bíborosok (kardinálisok), a pápa által kinevezett kiemelkedő rangú egyházi vezetők kezébe tette le ... (Ez) az Egyházi Állam világi feudális urai és a német császári befolyás ellen" is irányult. A tervezet elkészítésében nagy szerepe volt Hildebrand pápai tanácsadónak, a későbbi VII. Gergely (1073-1085) pápának. "VII. Gergely alatt nyíltan kitört az invesztitúraharc császárok és pápák küzdelme a hatalmi fölényért, a püspökök kinevezésének és beiktatásának jogáért. VII. Gergely 1075-ben meghirdetett elvei a pápát a császár fölé emelték, (sőt) a császárok elmozdíthatóságát (is) hirdették." Ezek a harcok váltakozó sikereket hoztak hol a pápa, hol a világi hatalom számára. Ehhez fűződik IV. Henrik császár (máig is egyértelmű szimbólumú) Canossa-járása, amikor is pápai kiátkozásának feloldása érdekében 1077. január 25-28 . között "három napon át volt kénytelen vezeklő csuhában és fedetlen fővel várni a pápának szállást adó Canossa őrgrófjának ősi várkapuja előtt, mígnem a »megbocsátó« egyházfő elé járulhatott". (Canossa vára Reggio nell' Emiliától DNY-ra feküdt, a várat 940 táján Canossa első grófja, Atto Adalbert építtette.) "A pápák világi uralmával és a német császárok hatalmával szemben egyaránt határozott értelme volt a régi római köztársasági emlékek megújuló tiszteletének. A közvetlenül a római felkelés (1143) előtt keletkezett, s a polgári mozgalom előhírnökének tekinthető Mirabilia Urbis Romae című mű elsősorban a köztársasági - és nem a császári - Róma műemlékeit foglalja össze. A szabad római comune (1143. július-1145. december) az antik senatus feltámasztására törekedett, sőt az 1144. évet így keltezték: » kA senatus megújításától számított első évben« ... Milánóban több mint 20 tagú consultestület, Bergamóban 12 tagú consultestület gyakorolta a hatalmat! Bresciai Arnold szegénymozgalma ... még határozottabban pápaellenes színt adott a fiatal római comunénak ... el akarta venni a pápától reálejogait (vámok, pénzverés, bírságok, sókitermelés stb.)."

Székely György egy hosszabb alfejezetben részleteiben is elénk tárja Barbarossa ("Rőtszakállú") Frigyes és az olasz városok hosszú és jelentős veszteségekkel járó küzdelmét, s e harcban a magyar királyok figyelemre méltó pozitív hozzáállását.

Sz. Jónás Ilona A XII. századi reneszánsz című, rendkívül tartalmas tanulmányának részletes bemutatásától eltekintünk, egyrészt helyszűke, másrészt e "téma" (e korszak) meglehetős ismertsége okán. A 13 oldalas munka alfejezetei: Új ismeretanyag; Az antikvitás tisztelete; A természeti világ iránti érdeklődés; Filozófia, teológia; Iskola, tanítás; Kolostori kultúra; Jog és politikai irodalom; Világi irodalom; Művészet. (Ez utóbbi lényegében a templomépítészettel, s a román és gótika egyidejű megjelenésével foglalkozik.)

A szerzetesi reformmozgalomnak kiemelkedő szerepe volt az egyház megújulásában - írta Klaniczay Gábor záró konklúzióként előző tanulmányában - és mintha ezt folytatná a Reform-szerzetesrendek, eretnekmozgalmak című következő írásában, melyben jelzi, hogy Európa hatalmi viszonyainak átrendeződésében központi szerepet játszottak a szerzetesrendek, s általuk a katolikus egyház. Szükség volt erre a tevékeny közreműködésre, mert a XI. század végétől a XIII. század elejéig rendkívüli dinamizmus jellemezte Európa fejlődését. "A X. század óta ugrásszerűen megemelkedett a mezőgazdasági termelékenység, s az általa lehetővé tett rendkívüli demográfiai növekedés ... a középkori városok felemelkedése, a kézműipari forradalom, a kereskedelem, a pénzforgalom fellendülése - a vallási élet megújulásában is érzékeltették hatásukat." Fokozódó egységesülés jellemezte a latin kereszténység világát. Az 1095-ben meghirdetett keresztes hadjáratok a Szentföld felszabadítására "átfogó, mozgalomszerű felbolydulást váltottak ki, melyben királyok, lovagok, parasztok, csavargók indultak útnak ... hadjáratuktól nemcsak kalandot, meggazdagodást, hanem azonnali megváltást is remélve ... A vallási viták folytatták a XI. században megkezdett polémiákat, reformkezdeményezéseket ... A szerzetesi élet eredeti tökéletességéhez visszatérni próbáló clunyi kongregáció és a mintájára létrejött többi kolostorcsoport diadala ebben a helyzetben egy új probléma kiindulópontja lett. Ami egy korábbi generáció szemében a szerzetesi élet liturgikus tevékenységének tökéletesítése, ... művészi kimunkálása volt, az a XI. század végén már szemet szúró fényűzés, a szerzetesi szegénységi fogadalommal alapvetően ellenkező pompa és gazdagság benyomását keltette ... az a hatalmas gazdagság, amely a kereszténység központi hatalmává emelkedett clunyi rend kezében összegyűlt ... irigységet ébresztett és egyre inkább anomáliának tűnt a szerzetesi tökéletesség törekvésének nézőpontjából. VII. Gergely jó stratégiai érzékkel támaszkodott azokra a ... reformtörekvésekre, amelyek a világi arisztokráciával összeszövődött püspöki hatalmat a kereszténység szigorúbb, aszketikus felfogásának oldaláról támadták ... A reformpápaság sikeréhez hozzájárultak az egyház morális megtisztítását követelő laikus mozgalmak ... (melyek) nézőpontjából ... a császári hatalom befolyásától függetlenedett pápaság a XIII. századra maga lett olyan hatalom, mely (veszélyezteti) a kereszténység lelki üdvét ... A legnépszerűbb jelszó: visszatérés a keresztény egyház eredeti tisztaságához ... az eredeti egyszerűséghez és radikalizmushoz ... A XII. századi kereszténységet egyre jobban ez a törekvés határozta meg. Meglepő élességű kritikával illették saját korukat, egyházukat és társadalmukat."

A Cistercium elnevezésű elhagyott völgyben alapította (egy-két év remetéskedés után) Róbert apát új szerzetesközösségét, hogy a hajdani "sivatagi atyák"-at követve, "szigorú aszkézis szellemében működő kolostort vezessen, mely - ellentétben a Cluny-kongregáció sokak érzékenységét bántó fényűzésével - betű szerint betartja Szent Benedek reguláját és a szerzeteseket visszavezeti a munkával, szegénységben töltött élet eredeti egyszerűségéhez. Pápai utasítás ellenére, a vele tartó társai vezetésével önálló renddé szerveződtek. Megkülönböztetésül a szürke csuhás clunyi szerzetesektől, fehér öltözetet öltöttek magukra." A "fehér barátok"-nak nagy lendületet adott 1112-ben egy nagy tehetségű szervező egyéniség, a nemesi családból származó Clairvaux-i Szent Bernát csatlakozott közösségéhez, aki fiatalkori megtérésének lendületében magával hozva rokonait, barátait is, harmincadmagával kopogtatott az új kolostor kapuján ... alig három évvel szerzetesi fogadalma után, 1115-ben Bernátot bízta meg István apát, hogy tizenkét társával együtt alapítsa meg Clairvaux kolostorát, melyből hamar ... a legnagyobb befolyású ciszterci kolostor lett. 1153-ra már "800 szerzetesnek és világi testvérnek adott otthont", és további kolostorokat alapítottak Angliában és Franciaországban. "1153-ra 55 kolostor tartozott a rend clairvaux-i ágába. Szent Bernát több, korábban létrejött kolostorkongregációt is megnyert az új rendhez való csatlakozáshoz".

A ciszterciek elsősorban új kolostorok alapítására törekedtek - lakott területektől távol -, hogy az egyiptomi sivataghoz hasonlítható - civilizálatlan természeti környezetben, a városok zavaros világától távol, a "vadon" meghódításával, szűzföldek feltörésével szigorúan teljesítsék a regula kétkezi munkára vonatkozó előírásait, csökkentve a liturgiára szánt időt. Ilyképpen "világi testvérek" szakszerű irányításával virágzó mezőgazdasági nagyüzemeket kezdtek kialakítani.

"Harding Szent István irányításával 1114 és 1118 között összeállították az új rend életvitelének szabályait, Charta caritatis (A szeretet oklevele) címmel, amelyet II. Calixtus pápa 1119-ben jóváhagyott." A ciszteri rendben nemcsak az anyakolostor ellenőrizte a filiálékat, hanem egy "demokratikusabb" felfogás szerint, a négy-öt "legidősebb lány" vezetője ugyanúgy ellenőrizte az anyakolostort. A ciszterciek szellemiségét Clairvaux-i Szent Bernát munkásságával lehet jellemezni. Bernát a szerzetesi életformával összeegyeztethetetlennek tartotta a művészi díszítésű környezetet. Számos templomból eltávolíttatta a díszes dekorációt, festett oltárokat: "a sok nevetséges szörnyűség, csodálatosan rút szépség és szépséges rútság" tobzódását. Ebben a képrombolókhoz közeli álláspontot vallott. Társadalmi meggondolásokra is hivatkozva elutasította a fényűzést: "Az egyház falai ragyognak, és szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal borítja, de fiait mezítelenül hagyja. A szűkölködők költségén szolgálják ki a gazdagok szemeit" - írta.

"Miközben Bernát elutasította Cluny nemesi eredetű pompaszeretetét, ugyanennek a nemesi mentalitásnak (harciassága) nagyon is közel állt hozzá." De laude novae militiae című traktátusában (1128) összefoglalja a második lovagrend, a templomosok regulájának, életideáljának summáját. A kor "elnőiesedett", "elpuhult", divatos életét élő udvari nemesifjaival ellenében a vallási célok szolgálatában élő, aszketikus, marcona harcost állítja ideálként. Harcias szellemére jellemző, hogy a második keresztes háború (1146-1147) legfőbb szervezője éppen ő lesz. A latin kereszténységben - ez időben - a "nagypolitika" egyik legbefolyásosabb hangadója Bernát. Még III. Jenő pápa (1146-1147) is, aki maga is ciszteri barát volt, tanítványi szeretettel tekint reá. Bernát szembefordul kora egyetemeinek tekintélyeivel, a városok értelmiségeivel. A városi racionalizmussal szemben a természet felé visszaforduló misztikát állítja. "A fák árnyékában többet tanulhatsz, mint a városi iskolák zajában" - írja tanítványának. "A keresztény misztika alapszövege lett Isten szeretetéről (De diligendo Deo) írt értekezése (1126/1141), valamint az Énekek énekét magyarázó szentbeszédei, melyek a lélek Istenhez vágyódását sűrítik megkapó, olykor meghökkentően érzéki metaforákba ... Szűz Máriát dicsőítő prédikációi jelentősen hozzájárultak a Mária-kultusz XII. századi felemelkedéséhez ... Bernát szellemiségének is köszönhető, hogy a ciszterci rend minden templomát Máriának szentelik."

A ciszterci rend a XII. századi egyház legmeghatározóbb ereje lett. A ciszterciek sikerét a kolostorok számának szaporodása is mutatja; a XII. század végére már 530 rendházuk volt Európában. A "szűzföldek" iránti vonzódásukra jellemző, hogy volt kolostoruk Portugáliában, Angliában, Norvégiában, Lengyelországban, Magyarországon és a Szentföldön is. Sikerük sajátos paradoxona, hogy az aszketikus életmód mellett szorgosan dolgozó barátok virágzó mezőgazdasága, a rend olajozottan működő kapcsolatai révén Európa leggazdagabb szerzetesrendjévé formálódott és a világnak "hátat fordító" szerzetesek hovatovább többet forgolódtak a pápai-királyi udvarokban, mint a "sivatagban".

Klaniczay a továbbiakban részletesen tájékoztatja olvasóit a szerzetesi reformmozgalom újabb képviselőiről; a Szent Brúnó kezdeményezte, örökös némaságot fogadó karthauzi barátokról; az Amiens-i Péter (Remete Péter)-ről, majd az apostoli életmódot hirdetőkről, többek között Stephanus de Muretról; a nők aktívabb vallási szerepvállalását szorgalmazó Robert d'Arbrisról, aki Fontevrault-ban kettős kolostort alapított; az angol (Gilbert of Semprinham) alapítású gilbertusokról; a legsikeresebb reformrendről, a Szent Norbert alapította premontreiekről, akiknél ugyancsak a kettős kolostor formát választották. Ír a Szent Ágoston regulát követő fekete kanonokokról, az egyre radikálisabb kritikát hirdetők közül a leghitelesebbnek tűnt "Krisztus szegényei"-ről. Egy újabb fejezetet szentel a katharok (katharosz=tiszta) mozgalmának; akik szintén "Krisztus szegényei"-ként bírálták a vagyont vagyonra halmozó egyházat, kétkezi munkából éltek, teljes önmegtartóztatást és radikális böjtöt gyakoroltak. Beszél a lyoni Valdes mozgalmáról is, aki Máté evangélista tanítását (19-21) követve teljes vagyonát szétosztotta a szegények között, s koldulással tengette életét.

Mind az itt említett, mind a többi "eretnek" mozgalom nagy gondot jelentett az egyháznak - III. Lucius pápa 1183-ban az Ad abolendam kezdetű bullájában az eretnek mozgalmak kíméletlen kiirtására szólítja fel az egyházat -, "mert (azok) az apostoli életmódra, a Bibliára hivatkozva, saját szimbólumait, saját legfőbb hivatkozási alapját, a kinyilatkoztatást fordították ellene és használták fel, sokakat meggyőző módon az ettől nyilvánvalóan nagyon eltérő középkori egyházi szervezet bírálata gyanánt. Ahhoz, hogy az egyház mindezen úrrá tudjon lenni, egy újabb nagyszabású reformra lesz majd szükség" - fejezi be e fejezetet Klaniczay.

A vallástörténet iránt is érdeklődő kritikus nem tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy a II. kötet első (Klaniczay) tanulmányában ne az éppen most taglalt munka folytatását lássa. A kolduló rendek és az egyház már "A hosszú XIII. század" első, beköszöntő része. Amikor 1198-ban III. Ince pápát választották az egyház fejévé, ostromlott várra hasonlított az egyház, mert kiújult háborúskodása a "rámenős" VI. Henrik (1190-1197) császárral. Ám súlyosnak tűnt a "belső" veszedelem is. A kathar eretnekség egyre fenyegetőbb ellenegyházzá alakult Dél-Franciaországban, de Valdes követői, a "lyoni szegények" is gondot okoztak. "Velük szemben éppoly kevéssé számíthatott támogatásra az egyre frivolabb világi kultúrát (trubadúrköltészetet, pazar divatokat, rafinált etikettet) kifejlesztő királyi-nemesi udvarokban, mint a gazdasági súlyuk miatt hirtelen óriásira duzzadt városok polgárai között, akiknek bántotta szemét az egyház arisztokratikus pompaszeretete, harcias keresztes ideológiája, számtalan pazarló építkezése." De a városi értelmiség körében is gondot okozott, hogyan lehet összeegyeztetni a hitet az értelemmel? És bár a harmadik lateráni zsinat (1179) idején úgy tűnt, diadalmaskodott az egyház a különféle "eretnek" gondolatokon és mozgalmakon, de az Európában kibontakozott társadalmi-kulturális átalakulások nyilvánvalóvá tették, hogy elavultak már az eddigi egyházi ideológiák. A laikus vallási kezdeményezések terjedését nem tudták megakadályozni sem a cluny-i, sem a cisztercita reformújítások.

"A XII. század vége ... felvetette azt az igényt, hogy a népszerű evangéliumi eseményeket valaki összeegyeztesse (azzal) az optimista történelemszemlélettel, mely alapvetően jónak látta a teremtett világot, bizakodott a fejlődésben és a haladásban." III. Lucius pápa "Eltörölni!" (Ad abolendam) bullájával szemben III. Ince megértéssel fogadta a laikus vallási mozgalmak aszktikus elveit és gyakorlatát: 1199-ben visszafogadott az egyház kebelébe némely laikus mozgalmat, bár ezzel összhangban kíméletlen "leszámoló" harcot folytatott egyes "eretnek" (albigens, kathar, valdens) mozgalom ellen.

Klaniczay e fejezetben elénk tárja a korában "új Krisztus"-ként tisztelt Assisi Szent Ferenc, és az Ágoston-regulát választó Szent Domonkos misszióját. Az eretnekségek elleni harcban, annak "dogmatikai vetületénél is a leginkább a domonkosokra számíthatott a pápa", minek következtében IX. Gergely "1231-től kezd-ve az eretnekségek folyamatos üldözésére szolgáló félelmetes inkvizíció hivatalának megszervezését és vezetését" a domonkos rendre bízta. Mindezekre nem térhetünk ki részletesen, mert egyrészt e könyv szerkesztésében elért kiváló munkájáért illeti Klaniczayt a kitűntető elismerés; másrészt munkatársai közt is többen kiemelkedő jelentőségű tanulmányt tettek asztalunkra.

Molnár Péter például, aki az angliai és francia államépítésről; az itáliai nagypolitikáról; császárságról, pápaságról; sőt az Ibériai-félsziget keresztény hegemóniájának kiteljesedéséről írt minden részletre kiterjedő magvas tanulmányt; e térbeli és időbeli folyamatában is nagyszabású (százoldalas) vállalkozás egyik legfigyelemreméltóbb munkája: Az itáliai városállamok a konstanzi békétől a XIV. század elejéig című dolgozata. Aki e munkára vállalkozik, annak számolnia kell azzal, hogy már előtte is sokan próbálkoztak e történelmében, irodalmi, zenei és képzőművészeti eredményességében, sajátos kezdeményezéseivel is egész Európának utat mutató; az antik klasszikusságot feltámasztó, Európa kivirágzó tavaszát elénk táró forrongását valami eddig nem látott új színekkel mutassa be.

Molnár Péter hosszan, és feltehetően az egyetemisták számára is túl részletesnek tűnő alapossággal foglalkozik a korai "városállamok" hatalmi szervezeteivel. Ez a fajta aprólékos részletezés, ami - térben és időben - nehezen követhető, és bizonyára nem is "kötelező", A popolo felemelkedése alfejezetben kulminál. Lehet, hogy "a bonyolult közvetett kijelölési eljárás révén akarták kizárni, hogy a folyamatot egyetlen klán vagy érdekcsoport ellenőrzése alá tudja venni", (de) a popolo elitjének társadalmi előmenetele egyre kevéssé tette lehetővé a republikánus rezsimre veszélyesnek tartott nagyurak körének elhatárolását. "Mintegy hetven popolo kormányzatú városban hoztak a mágnások ellen speciális törvényeket." Ennek ellenére "A mágnások hatalmi súlya még az intézményes politikai jogok híján is jelentős volt. A popolo elitjének szüksége volt rájuk hadvezérként, diplomataként is..."

Ezt követően olvashatunk a Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártokról; A comune kormányzati rendszeréről. Ezt követi Velence - La Serenissima, majd Firenze. A signoria kezdeteivel zárja 28 oldalas tanulmányát, hasonló alapos részletezéssel. "A signoria nem minden esetben a popolo ellenében alakult ki, sőt olykor a signore egyenesen a popolo soraiból került ki ... s nemritkán érvényben tartotta a mágnásellenes törvényeket, amelyek azonban már csak potenciális riválisait sújtották ... olykor közepes városok is meg tudták őrizni ... a republikánus kormányzatot ... E városok társadalma számára republikánus rezsim az identitás részévé és a szabadság szimbólumává vált, míg a signoria általánosságban a zsarnokságot jelentette ... A signoria uralma alá került városokban azonban kevés jele volt az új rezsim elvi elutasításának ... a signorék dicséretét zengők sora hoszszabb volt, megtaláljuk köztük magát Dantét is. Egyes signorék nyílt erőszakossága általános elítélést válthatott ki - Dante épp eleget küldött belőlük a Pokol bugyraiba." Ez a kritika (sok esetben) "nem járt együtt az egyeduralom elvi elutasításával, amelyet sokan a városokat feszítő ellentétek célszerű megoldási módjának tartottak".

Molnár Péter négy magvas tanulmánya mellett, részt vett (Banyó Péterrel) a hatvanoldalas Uralkodólisták összeállításában, valamint - Nagy Balázzsal egyetemben - a 38 oldalas "Bibliográfiai bevezetés a középkori történelem forrásaiba és irodalmába" is.

A kritikus úgy érzi, hogy feltétlenül méltányolnia kellene Niederhauser Emil e kétkötetes könyvben olvasható tanulmányait, már csak megjelent könyvei okán is (A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában; A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában; A Habsburgok. Egy európai jelenség; A történetírás története Kelet-Európában; Mária Terézia; Kelet-Európa története). Az itt megjelent három írása közül számunkra különösen izgalmas lehetne a Közép- és Kelet-Európa átalakulása a mongol támadás után, ha a mongolok, oroszok, csehek, szerbek, valamint a Baltikum, Bizánc és Balkán népei mellett hazánk tatárjárás utáni "feltápászkodásáról" is írna. Ám, ha figyelembe vesszük, hogy ez a kétkötetes munka Európa több mint ezer évig tartó történetét tárja az egyetemi hallgatók (és egyben minden széles körű ismeretre igényt tartó olvasó) elé, összehangolt, átfogó egyetemes koncepcióval, félretéve a partikuláris kívánságokat, érdekeket, akkor nem hiányolhatjuk azt a résztörténetet, amelyről egyébként alapos tájékoztatást kapunk a hazánk történelmével foglalkozó szakkönyvek, illetve egyetemi stúdiumok útján.

Sághy Marianne öt tanulmánya közül főleg Az avignoni pápaság és a nagy egyházszakadás a legizgalmasabb, különösen annak magyar vonatkozásai miatt. Sághy Marianne fölényes tárgytudással annullálja több évszázad egyoldalú beállítottságú "tévelméletét" a pápaság avignoni "fogságáról", bizonyítva, hogy éppen itt és ezalatt történt a pápaság monarchikus átalakulása; létrejött a Szentszék udvartartása, intézményei, fejlett hivatali és adórendszere. Avignon nem börtön, nem bezárkózás, hanem éppen ellenkezőleg: összekötő híd lett Itália, Franciaország és Hispánia között. A "kultúrák keresztútján fekvő város sikeresen ötvözte a régi és az új műveltséget, így a trecento idején, az avignoni pápák alatt az antik örökség újjászületésének egyik bölcsője lett." A valahai (avignoni) püspöki palota "az egyetemes keresztény egyház székhelyévé vált, szentszéki központtá emelkedett". Az ötezer lakosú városka fellendült, hogy a "korabeli keresztény világ leggazdagabb embereinek igényeit" is kielégítse - s hamarosan százezer lakosú "világvárossá" emelkedett.

A következő kisfejezetben "a pápák és a (hazánk vezetésében is érdekelt) nápolyi Anjouk"-ról olvashatunk. A több kisfejezet között feltétlenül kiemelkedő jelentőségű Az avignoni pápaság fénykora, amikor is VI. Kelemen pápa (1342-1352) igazi pápai székhellyé, "Rhőne-parti Babilon"-ná varázsolta Avignont, nemcsak a gazdagság és pompa vonatkozásában, hanem a "trecento művészetének " (építészet, festészet, zene, irodalom) és tudományának (történelem, matematika), valamint a "híres francia konyhaművészet", bor és delikatesze fellendülésével is.

Sajnálatos, hogy amíg ötven évvel korábban a pápaság "támogatta az Anjouk magyarországi trónra kerülését", most VI. Kelemen mindvégig szilárdan elutasította (Nagy) Lajos nápolyi örökösödési igényeit, sőt azt a jogos követelését is, hogy öccse, András herceg gyilkosait megbüntessék. Mindenképpen elolvasásra méltó e tanulmány nyolc kisfejezete közül az utolsó: Pápa vagy zsinat? A nagy egyházszakadás.

A kritika terjedelme - minden jószándék mellett - sem "nőhet az égig", valahol meg kell állni! E térbeli kiterjedésében rendkívül sokrétű,időben pedig nagy intervallumot átfogó tankönyv kritikája nem lehet minden érdekeltre kiterjedő egyetemleges érvényű. Egyes szerzőkre nézve mindenképpen "igazságtalan". Ám ennek ellenére - tőlük elnézést kérve - elsősorban a szerkesztő rendkívüli körültekintő, valamint tökéletes teljességre törekvő szándékát kell újra és újra méltányolni. A részleteiben is lényegre törő, igen alapos tanulmányokon túl olyan ismeretgazdagító forrásmunkákra is felhívja mindünk figyelmét, hogy azokat megfontolásra, esetleg kontrollszerű áttanulmányozásra törekedve, kutatótudósi szellemi beállítottságra teszünk szert - ha erre tehetségünk, felkészültségünk is predesztinál - és azt (nem utolsósorban) matuzsálemi életkorunk is lehetővé teszi.

A Függelék fejezetenkénti Bibliográfiát, személyekre és fogalmakra vonatkozó 92 oldalas Gloszszáriumot, 60 oldalas Uralkodólistákat, 19 oldalas Geneológiai táblázatokat, 31 oldalas Kronológiát, valamint a térképek jegyzékét tartalmazza.





* A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv támogatási Pályázat keretében jelent meg. (Európa ezer éve: A középkor I., II. Szerkesztette Klaniczay Gábor, Osiris tankönyvek. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 954 oldal.



Cikk eleje Bezárás