LÁTHATÓVÁ TENNI A SÖTÉTSÉGET


A kétségbeesés és depresszió különbsége Kierkegaard Naplóiban


GORDON MARINO



Kierkegaard föl szokta panaszolni, hogy "a különbségtevések kora elmúlt".1 A kétségbeesés és a depresszió megkülönböztetésének kora biztosan elmúlt. Sőt, ha valaki manapság azt mondaná, hogy erőt vett rajta a kétségbeesés, bizonyosan azt gondolnánk, valójában azt akarta mondani, hogy depresszióba esett. Nyilvánvaló, hogy a "kétségbeesés" a megszentelt rend2 összeomlásával került használaton kívül. Régen a kétségbeesést a hét főbűn egyikeként tartották számon, mert úgy gondolták, aki kétségbeesett, az elfordult Istentől. Ma a kétségbeesésen csüggedtséget értünk, a csüggedtségen depressziót, a depressziót meg az ember - mint Kierkegaard mondja - mit Pulver und Pillen3 kezeli, azaz gyógyszert szed rá. Időnként elégedetlen vagyok ezzel a mai tendenciával, hogy a lélek minden fájdalmát valamiféle "kémiai egyensúly megbomlásán" alapuló betegség tüneteként kezeljük. Kierkegaard komoly figyelmet szentelt a mentális gyötrelmek értelmének; a témára vonatkozó elmélkedései sokat mondhatnak egy olyan kor számára, amikor a legtöbb ember élete valamely szakaszában lelki problémái - leginkább depressziója - kezelésére orvosi segítséget vesz igénybe.

Ebben a tanulmányban Kierkegaard-nak a depresszió és a kétségbeesés viszonyára vonatkozó gondolatait vizsgálom. A depresszióval foglalkozó írásainak túlnyomó része álnéven kiadott műveiben, a Stádiumokban, az Ismétlésben és a Vagy-Vagy-ban olvasható. E műveknek számos kommentárja látott napvilágot4, de csekély figyelmet szenteltek önmegfigyeléseinek a depresszióval5 kapcsolatban, amelyet így nevezett: "tüske a húsban".6 Kierkegaard naplójának ezekre az introspektív szondázásaira fogok koncentrálni, mert úgy gondolom, a szerző itt magyarázza meg a legvilágosabban a lélek éjszakája és a szellem éjszakája közötti különbséget.

Életében az első perctől az utolsóig hurcolta melankóliája láncait. Mint Pascal, Montaigne és a láthatatlan sötétség többi áldozata, Kierkegaard is a természetkutató szemével tekintett depressziójára, és a modern pszichológiában jártas emberekhez hasonlóan bőséges jegyzeteket készített fájdalmáról. A följegyzések százai között gyakoriak a visszatérő elemek. Az egyik szerint elmondhatatlan, krónikus lelki gyötrelmei voltak. Saját beszámolója szerint depressziója oly súlyos volt, hogy könnyen végzetessé válhatott volna.

1836-ból való a következő bejegyzés:

"Most tértem haza egy összejövetelről, amelynek én voltam a lelke és motorja; ontottam a szellemességeket, mindenki nevetett és csodált - de eljöttem, igen, oly hosszan kellene rohannom, amilyen hosszú a földgolyó sugara - és főbe akartam lőni magam."7

Ez a megnyilatkozás a rejtőzködés témájára utal, amely több bejegyzésben is megjelenik. Műveinek visszatérő gondolata, hogy belsőnk és külsőnk inkommenzurábilis.8 Az ember spirituális élete nem olvasható ki tetteiből. Melankóliájára vonatkozó feljegyzéseiben utalások vannak erre az anti-hegeliánus tételre. Az évek során hol mulat, hol kesereg azon a képességén, hogy lelki gyötrelmeit és azok tartalmát leplezni tudja.

"Az emberek leírhatatlanul igazságtalanok velem: folyton büszkeségnek vélik viselkedésemet, pedig csak az a célom, hogy leplezzem melankóliámat. Nyilvánvaló, hogy elértem, amit el akartam érni, hiszen soha senki nem érez részvétet irántam."9

Élményei alapján az volt a véleménye, hogy nincs fájdalmasabb annál, mint ha az embert félreértik. Prédikációjában arról beszél, hogy Krisztus agóniáját - eltérően másoknak az igazságért elszenvedett kínjaitól - az okozta, hogy Jézus földi küldetését lehetetlen megérteni.10

Kierkegaard gyakran gúnyosan szól azokról, akik nem látják meg fájdalmát - miközben oly büszke arra a képességére, hogy leplezni tudja -, de naplójában gyakori az emberi megértés és kapcsolat iránti vágy kifejeződése.

Mint később a mélylélektan művelői, Kierkegaard is fölismerte, hogy az Egónak megvannak a maga módszerei a fájdalmas érzelmek elkerülésére. Észrevette, hogy a depressziós ember úgy próbál elmenekülni érzelemhiányos állapota elől, hogy beleveti magát a világba. Ez a fajta védekezés a züllött kicsapongásig fajulhat. Pszichoanalitikus körökben közismert, hogy bizonyos típusú depressziósok az erotikába menekülnek betegségük elől. A csábító naplója11 mutatja, hogy Kierkegaard ismerte ezt a védekezési stratégiát, és naplója utal rá, hogy ifjúkorában alkalmazta is.12

Önéletrajzában azt mondja, hogy írói tevékenysége elejétől a végéig vallásos feladatteljesítés volt számára,13 egyben radikális védekezés a depresszió ellen.14 Emberfeletti intellektuális tevékenységét Kierkegaard menekülésként értelmezte emberfeletti depressziója elől, amely elnyeléssel fenyegette, éppúgy, mint fivérét, aki depressziója miatt vált meg seelandi püspöki tisztétől.

Noha az álnéven megjelentetett művekben vannak szöveghelyek, amelyek a depressziót és a kétségbeesést rokonfogalmakként kezelik,15 határozott jelek mutatnak arra, hogy Kierkegaard különbséget látott a depresszió állapota és a kétségbeesés aktivitása között. Számára a depresszió állapot vagy hangulat, míg a kétségbeesés aktivitás, amely csak addig tart, amíg az ember - jóllehet csak félig tudatosan - akarja, hogy tartson. Anti-Climacus azt tanítja, helytelen volna a kétségbeesést orvosi modell szerint elgondolni, lázként, passzívan elszenvedett állapotként. Ha a kétségbeesés nem kapcsolódnék az akarathoz, akkor nem volna bűn, márpedig Anti-Climacus annak tekinti. Ám a depreszszió leírására Kierkegaard a betegség-modellt alkalmazza. Sőt, úgy hitte, a depresszió olyasmi, amibe beleszülethetünk, vagy megkaphatjuk fertőzés útján. Saját melankóliáját ugyanígy írja le, mintha örökölte volna:

"Egy borzasztóan melankolikus vénembernek - idős korára volt egy fia, és egész melankóliáját erre hagyta örökségül.-16

Egy másik följegyzésben világosan kimondja elképzelését a depresszió etiológiájáról:

"Kezdettől fogva a velemszületett depresszió tartott hatalmában. Ha szokványosabb módon nevelkedtem volna - nos, akkor csekély esélyem lett volna arra, hogy ennyire melankolikussá váljam."17

A depresszióval ellentétben a kétségbeesésről soha nem beszél úgy, mint betegségről, amelyet úgy kaphatunk meg, hogy túl sok kétségbeesett ember vesz körül, vagy hogy gyermekként örökölhetnénk anyánk temperamentumát.

A halálos betegség megmutatja, hogy a kétségbeesésnek vannak olyan formái, amelyek nem járnak mentális gyötrelemmel. Sőt, Anti-Climacus, a lapidáris szöveg pszeudonim szerzője azt figyeli meg, hogy a kétségbeesés legjobb búvóhelye a boldogság.18 A depressziós ember - mint Kierkegaard maga is - megpróbálhatja boldognak mutatni magát, és ez sikerülhet is neki, de nem boldog. Aki valóban boldog, eo ipso nem depressziós. Az ellenben nem rendkívüli, hogy egy boldog ember kétségbeesett legyen. További különbséget jelent, hogy a depresszió mindig szomorúsággal jár, a kétségbeesésnek nem egyetlen érzelmi kísérője van. Elegendő egyetlen séta a A halálos betegség pszicho-spirituális galériájában, hogy meggyőződjünk róla: Kierkegaard úgy gondolta, a kétségbeesés jó és rossz hangulattal egyaránt együtt járhat.

Kierkegaard - Nietzschéhez hasonlóan - heves bírálója volt a gyakorlati bölcsességnek. A fin de siècle Amerika gyakorlati bölcsessége azt mondja, ellentmondás volna valakiről azt állítani, hogy depressziós, de kitűnő szellemi formában van. Egy 1846-os naplóbejegyzésben Kierkegaard a következő önmegfigyelést jegyzi föl:

"A szó legmélyebb értelmében boldogtalan, kezdettől fogva egyik vagy másik, az őrület határán mozgó szenvedéshez szögezett ember vagyok, olyan szenvedéshez, amelynek mélyebb alapja az elmém és testem közötti hibás kapcsolat, amely azonban (és ez éppoly figyelemre méltó, mint amennyire bátorító körülmény) nem hat ki szellememre, amely épp ellenkezőleg, az elme és a test közötti feszültség okán rendkívüli mozgékonyságra tett szert."19

Nyilvánvaló, hogy a szenvedés, amelyhez hozzá van szögezve, és amelyről feltételezi, hogy az elméje és teste közötti viszonyból ered, nem más, mint melankóliája. Mégis úgy tűnik, azt állítja, hogy ezt a pszichológiai rendellenességet (a depressziót) nem szabad összekeverni a szellem betegségével. Végül is azt mondja ki, hogy az elméje és teste közötti hibás kapcsolat a szellemére nincs hatással. Olyan különbségtevéssel találkozunk itt, amely a mi korunkban nincs jelen: a pszichológiai és a szellemi rendellenesség megkülönböztetésével. A halálos betegségben és másutt is arról értesülünk, hogy az ember nem elme és test puszta szintézise. Arról van szó, hogy "az Én [Selbst] olyan viszony, amely önmagához viszonyul, vagy a viszonyban az, hogy a viszony önmagához viszonyul".20 Az elme és a test egyszerű és automatikus kapcsolata pszichológiai állapotokat ébreszt, ám a szellem, vagyis az Én oly módon emelkedik föl, amely módot mi magunk értelmezünk, és ezekkel az állapotokkal lépünk viszonyba. Ebben az értelemben a szellem egyfajta másodfajú fenomenon.

Visszatérve az 1846-os bejegyzéshez, Kierkegaard azt írja: figyelemre méltó, hogy elméjének és testének hibás kapcsolata nem hat ki szellemére. Más szóval depressziója valóban kétségbeeséssé válhat. Az a folyamat, amelynek során a depresszió betegséggé válik, nem a léleknek, hanem az Énnek a folyamata, és semmiképpen sem passzív. A halálos betegség első részében Anti-Climacus megvilágítja alkotója naplóját, valamint a depresszió és a kétségbeesés kapcsolatát. Egy depressziós esetet kommentálva Kierkegaard enyhén elvont lélekgyógyásza azt írja, hogy a kétségbeesett depressziós "látja, hogy színlelés - de éppen ez a színlelés a kétségbeesés; látja, hogy lehangoltság [depresszió] stb., és hogy nem jelent semmi különöset - de éppen az, hogy semmi különöset nem jelent és nem is jelenthet, éppen ez a kétségbeesés".21 Nem maga a pszichológiai szenvedés a szellemi probléma (kétségbeesés), hanem hogy megfeledkezünk arról, hogy a szenvedésnek szellemi jelentősége van. Mintha maga is átélte volna ezt az állapotot, Kierkegaard így ír: "A legszörnyűbb, ami az emberrel történhet, hogy nevetségessé válik a lényeges dolgokban, hogy érzéseinek szubsztanciája mellébeszélés."22 Noha több különböző belső út vezet a depressziótól a kétségbeesésig, a depressziós, aki reménytelen állapotának nem látja jelentőségét, azaz aki úgy tekint szomorúságára, mint egyfajta lázas állapotra, vagyis mint mellébeszélésre, lelki betegségét szellemi csüggedtséggel tetőzi. Mindenki, akinek végig kell járnia ezt a belső sivatagot, nagyon jól tudja, hogy a fekete Nap könnyen homályba boríthatja azt a fölismerést, hogy a szenvedésnek megvan a maga értelme, s ez kivált akkor történik így, ha a depressziós megadóan fölemeli a kezét és úgy képzeli, csupán valamiféle véletlen szerencsétlenség, hogy a kétségbeesés bűnébe esett.

A depresszió azáltal válik kétségbeeséssé, hogy a depressziós ember viszonyba lép depressziójával. Ha egy testi szenvedésektől gyötört ember elveszti azt a képességét, hogy távolságot tartson szenvedésétől, azt mondjuk, hogy csekély lelkiereje van. Hasonlóképpen, ha valaki a szenvedés közepette képes úrrá lenni fájdalmán és másokkal törődni, azt mondjuk, hogy nagy a lelkiereje. Aki testi betegségben szenved, ám nagy a lelkiereje, képes elkerülni, hogy lelki életét betegsége határozza meg. Kierkegaard naplójegyzete azt sugallja, hogy a lelki gyötrelmektől szenvedő embernek bizonyos fokig hatalmában áll, hogy viszonyuljon a lelki szenvedésekhez. Aki összeomlik és depressziójával határozza meg önmagát, vagy aki rosszul értelmezi a depressziót - mondjuk annak bizonyítékát látja benne, hogy nem létezik az irgalmas Isten -, az belezuhan a kétségbeesésbe.

Kierkegaard számára depressziónk értelmének meglelése valójában azt jelenti, hogy megragadjuk lelki szenvedéseink szellemi jelentőségét. A szorongás fogalmának épületes lezárásában ("A szorongás mint hit általi üdvözülés")23 Vigilius Haufniensis arra tanít, hogyan fogadjuk azt a szellemi irányítást, amelyet egyedül a szorongás adhat. Jobb napjaiban - azt is mondhatnánk, rosszabb napjaiban - Kierkegaard a depresszióját szellemi tanítójának tekintette. A következő följegyzésben megköszöni a kormányzatnak és depressziójának, hogy megértette a "szinguláris individuum" kategóriáját:

De ki is vagyok hát én? Valami ördögi fickó volnék, aki eleve tisztában volt ezzel, és akinek megvan a személyes képessége, hogy mindennapi életében eszerint viselkedjék? Korántsem! Segítséget kaptam. Mitől? Egy félelmetes, melankolikus depressziótól, amely tüske a húsomban. Súlyosan melankolikus vagyok, akinek megvan az a szerencséje és virtuozitása, hogy képes leplezni ezt is, és azt is, amiért küzd. De a kormányzat megtartott depressziómban. Idővel mind jobban megértem az eszmét és ismerem a leírhatatlan boldogságot és a valódi örömöt - de mindig a gyötrelem segítségével, amely kötelékeiben tart.24

Kierkegaard egyre mélyebb tanításokat kapott depressziójától. A keresztény ember számára nincs magasabb foka a tökéletességnek, mint az Isten iránti szükségletének átérzése , és minél erősebb ez a szükséglet, annál jobb.25 És mi más indíthatna inkább valakit arra, hogy Istenhez forduljon segítségért, mint a megmagyarázhatatlan szenvedés? Jobb, határtalanul jobb, ha érzéseink révén értjük meg, milyen nagyon szükségünk van Istenre, mintha lelkileg jól karban tartva egy olyan közösség tagjaként tesszük ezt, amelyet Kierkegaard szó szerint bolondokházának nevezett. Mint a legtöbb pszichológiai állapot - mondja Kierkegaard -, a depresszió is dialektikus; ésszerű módon így is, úgy is fölfogható. A depresszió megtörheti az ember hitét. A megmagyarázhatatlan és megnyomorító szomorúság, ha rosszul értelmezzük, arra utal, hogy a létezés nem más, mint egy irányítás nélküli vágóhíd. Másfelől azonban a depressziós ember, aki láthatólag belegabalyodott önmagába és úgy érzi, önerejéből semmit sem képes tenni, különösen kedvező helyzetben van abból a szempontból, hogy megértse az Istentől való abszolút függőségének tényét.

Önértelmezése szerint depressziója segítette abban, hogy elkerülje az Istenről való megfeledkezés kétségbeesését. Kierkegaard erősen és mélyen azonosult apjával. Mind a Journals, mind a posztumusz Point of View as an Author26 sajátos kapcsolatról számol be apa és fia között, akik mindketten melankolikusak voltak. A halálos betegség megjelenésének évében Kierkegaard ezt a különös köszönetnyilvánítást jegyzi be naplójába:

"Kezdettől fogva hálával tartozom apámnak mindenért. Melankolikus volt, és amikor engem is annak látott, így szólt: Bizonyosodj meg arról, hogy valóban szereted Jézust."27

Ez a saját depressziójára is utaló megjegyzés Kierkegaard vallási élete alapkövének tűnik. Gyakran élcelődött azon, mennyire szereti ezt a veleszületett szomorúságot vagy melankóliát, és mennyire ragaszkodik hozzá. Ez a ragaszkodás kísértést is jelentett ugyan, ám búskomorságát úgy értelmezte, ez tette számára lehetetlenné, hogy elmerüljön a képzelgésben - ami az ő mítoszalkotó képzelőerejével rendelkező ember számára nem kis veszélyt jelentett. Úgy értékeli, depressziója tartja őt meg "kötelékeiben" és istenfélőnek. Így ír:

"Leírhatatlan áldás számomra, hogy olyan depressziós vagyok, amilyen vagyok. Ha természettől boldog ember lettem volna, és úgy tapasztalom meg azt, amit íróként megtapasztaltam, azt hiszem, szükségképpen megbolondultam volna."28

Ismételten panaszkodik amiatt, hogy az apjától örökölt depresszió kizárja őt az emberi közösségből és boldogtalanságra ítéli. De bármenynyire meglepően hangozzék is, azt mondja, egyvalamiért soha nem imádkozott Istenhez: azért, hogy az kihúzza húsából a tüskét. Később, hanyatlásának időszakában vallja ezt be:

"Volt merszem mindenért imádkozni, még a legmeggondolatlanabb dolgokért is, egy kivételével: nem imádkoztam avégett, hogy megszabaduljak korai éveim óta gyötrő mélységes szenvedésemtől, amelyet Istennel való kapcsolatom részének értelmeztem."29

Korunkban merésznek tűnik az a kijelentés, hogy a depresszió Isten ajándéka lehet. Úgy tetszik, Kierkegaard időnként merész kijelentésekre specializálódott.

Több kutatót kellemetlenül érint Kierkegaard kereszténysége. Állandóan fölmerül a kérdés, hogyan lehetne kiemelni a bölcsesség drágakövét pietisztikus hitének telérkőzetéből. Ami a mai kort illeti, ugyan miért volna érdekes számára, hogy Kierkegaard különbséget tesz kétségbeesés és depresszió között, ha ez a megkülönböztetés a hit föltevésein alapul, amelyet már udvariasan kitessékeltünk a tárgyalásból? Vagy mi haszna van a pszichológiai és a szellemi rendellenesség megkülönböztetésének, ha ez a különbségtétel olyan ontológiai föltevéseken alapul, amelyeket csupán a neurotikus és a féleszű fogad el? A kierkegaard-i antropológia elfogulatlan értelmezése talán azt mondhatná, hogy a szellemnek azzal a móddal kell foglalkoznia, ahogyan saját közvetlen pszichológiai életünkhöz viszonyulunk, nem pedig azzal, ahogy magához a pszichológiai közvetlenséghez viszonyulunk. Ezt az egyszerűsítő ideológiai sémát alkalmazva a depressziós, de szellemileg egészséges ember tudja, hogy depressziós, de életét nem a depresszió által meghatározott életként kezeli. Például a depresszió egyik legkínzóbb tünete, hogy azokat az érzelmeinket képes kiiktatni, amelyek nagyon erősen kapcsolódnak identitásérzetünkhöz. Egy depressziós anya időnként úgy véli, mit sem érez gyermeke iránt. Ha Kierkegaard különbségtételének szekularizált változatához tartjuk magunkat, bármilyen depressziós is az anya, elkerülheti a kétségbeesést, ha emlékezteti magát arra, hogy depressziós ugyan, de valójában nem veszítette el azt a szeretetet, amelynek megszűnését érzi. Nem szolgáltatja ki identitását a betegségének. Kierkegaard szerint azok a kelepcék, amelyek a depressziótól a kétségbeeséshez vezetnek, mindig együtt járnak azzal, hogy az ember félreértelmezi depresszióját. A depressziós, aki eljut a kétségbeesésig, úgy gondolja, ő csupán passzívan viszonyul depressziójához, és hogy abszolút tehetetlen azzal a móddal szemben, ahogy érez vagy cselekszik. Kétségtelen, hogy a melankolikus ember, aki kétségbeesett is egyben, képzelgésnek, talán a régi keresztény fantazmagóriákra emlékeztető képzelgésnek tartaná azt a gondolatot, hogy van némi választási lehetősége arra nézve, hogyan viszonyuljon depressziójához. Depressziójának értelmezése éppen magának ennek a depressziónak egy facettája. Ám Kierkegaard éppen arra sarkall bennünket, hogy legyünk meggyőződve róla: a szellem élete fölötte áll mentális/emocionális életünknek és túl van rajta.

Azok számára, akik nem szenvedhetik a hitre való hivatkozást, a kétségbeesés kierkegaard-i értelmezésének lényegét az a gondolat alkothatja, hogy a depressziós és kétségbeesett személyiség föladja magát. Érdekes módon az angol "despair" (kétségbeesés) a francia "desespoir"-ral rokon kifejezés, amely a remény jelentésű "espoir" fosztóképzős alakja.30

Mint föntebb említettem, régebbi korok úgy látták, aki kétségbeesett, az az Istenbe vetett reményt utasítja el, passzív agresszivitással úgy gondolkodva, hogy Isten nem tud vagy nem akar segíteni rajta. Ahelyett, hogy hinne benne: Isten számára minden lehetséges, beleértve annak lehetőségét is, hogy meggyógyítsa őt depressziójából, kétségbeesésében a depressziós ember még abban sem próbál meg bízni, hogy Isten jó, könyörületes és rendbe hozza a dolgokat. A kétségbeesésben vergődő ember - még ha vonakodik is elismerni - megpróbálja kiölni magából az ilyen reményeket: "Isten majd átsegít ezen". A halálos betegség szerzője egyértelműen kimondja: a legmélyebb kétségbeesés abban a hiedelemben rejlik, hogy Isten halott.31

Az olyan kultúrában, amely már kezd lemondani arról, hogy komolyan higgyen a személyes Istenben, helyesebb úgy fogalmazni, hogy a kétségbeesés akkor áll be, amikor az individuum többé nem bízik magában, vagy feladta a reményt önmagával kapcsolatban. Az így szemlélt kétségbeesés leggyakoribb formája az olyan emberben jelenik meg, aki belemerült annak a szilárd meggyőződésnek a mély álmába, miszerint számára lehetetlenné vált, hogy komoly változtatásokat eszközöljön sorsában. Aki ilyen állapotban van, annak lehetnek ugyan pillanatai, amikor azt kívánja, bárcsak barátságosabb és figyelmesebb volna az emberekhez, de aztán megkeményíti a lelkét és emlékezteti magát rá, hogy nem barátságos, figyelmes ember, és soha nem is lesz az.

Korunkban megvan a természetes hajlandóság rá, hogy individuális tartalommá értelmezze át az olyan viszonyfogalmakat, amilyen a megbocsátás. Manapság sokan úgy működnek, mintha a megbocsátás során valódi feladatuk nem a bűnbánat volna, hanem az, hogy megtanuljanak megbocsátani önmaguknak. Az a gondolat, hogy a depressziótól a kétségbeeséshez történő átmenet valójában nem azt jelenti, hogy föladtuk az Istenbe vetett bizodalmat, hanem azt, hogy az önmagunkba vetett bizodalmat adtuk föl, bizonyára konzisztens ezzel az individualista fordulattal. Azt a javaslatot, hogy hagyjuk ki Istent a kétségbeesés meghatározásából, Kierkegaard bizonyára a kétségbeesés értelmezése különlegesen kétségbeesett módjának tekintené. Úgy értékelné, a depressziótól a kétségbeesésig vezető átmenet az az út, amelynek során az ember - talán dühös indulattal, talán büszkén - süketté teszi magát Isten szava iránt. Amíg a depressziós oda tud figyelni lelki zavarainak vallásos jelentőségére, el tudja kerülni a kétségbeesést. Nem szokatlan a depressziónak ez a leírása: "földi pokol". Mint láttuk, Kierkegaard is lehetségesnek tartotta, hogy valaki ilyen pokolban éljen, mégis rendkívül jó szellemi erőnek örvendjen. Minden jel arra mutat, hogy mind önmagát, mind apját, akit a leginkább tisztelt, olyan embernek tartotta, aki lelki zavarokkal küzd ugyan, ám mentes a korban - Kierkegaard szavával: "a mai korban" - eluralkodott kétségbeeséstől.

(Fordította Kiss Andrea)



Cikk eleje Cikk vége Bezárás



JEGYZETEK


1 Lásd A szorongás fogalma mottóját.

2 A "megszentelt rend" (sacred order) kifejezést Philip Riefftől vettem át.

3 Concept of Anxiety, transl. Reidar Thornte, Princeton 1980, 121. o.

4 Lásd például Vincent McCarthy: The Phenomenology of Moods, The Hague, Martinus Nijhoff, 1978; Kresten Nordentoft: Kierkegaard's Psychology, transl. Bruce Kimmse, University of Pittsburg Press, 1978.

5 Kierkegaard két dán kifejezést használ a depresszióra: tungsindighed és melancholi. V. McCarthy szerint a tungsindighed búskomorságot jelent, a melancholi ennél enyhébb. Lásd i. m. 54-57. o. A. Kahn szerint ellenben a két kifejezést Kierkegaard szinonimákként használja. Kahn: "Melancholy, Irony and Kierkegaard", International Journal for Philosophy of Religion 17 (1985), 67-85.

6 A Journals and Papers (a továbbiakban: JP, kötet és a bejegyzés száma szerint idézve) szövegéből nyilvánvaló, hogy a "tüske a húsban" kifejezést depressziójára használja. Lásd V 6025, 6396, 6659.

7 JP V 5140.

8 Lásd a Vagy-Vagy kezdőmondatát: "Kedves olvasó, talán mégis csak eszedbe ötlött néha, hogy kételkedj kissé annak az ismert filozófiai tételnek a helyességében, amely tétel szerint a külső a belső, s a belső a külső."

9 JP V 6020.

10 Practice in Christianity, transl. Howard and Edna Hong, University Press, 1991, 136-137 o.

11 In: Either/Or, transl. Howard and Edna Hong, University Press, 1987, I. kötet, 301-445 o. Magyarul: Vagy-Vagy, ford. Dani Tivadar, Gondolat, Budapest 1978, 383-564 o.

12 JP V 6135.

13 The Point of View, transl. Howard and Edna Hong, University Press, 1998, 23 o.

14 JP V 5962, VI 6840.

15 Például a Vagy-Vagy második részében.

16 JP V 5913.

17 JP VI 6603.

18 The Sickness Unto Death, 43. o. Magyarul: A halálos betegség, fordította Rácz Péter, Göncöl, Budapest 1993, 54. o.

19 JP V 5913.

20 The Sickness Unto Death, 43. o. Magyarul, 19. o.

21 Uo. 54. o. Magyarul, 31. o.

22 JP IV 3894.

23 A szellemi irányítással kapcsolatban lásd tanulmányomat. "Anxiety in the Concept of Anxiety", in A. Hannay and G. Marino, eds: The Cambridge Companion to Kierkegaard, London, Cambridge University Press, 1988, 308, 328. o.

24 JP V 6659.

25 Eighteen Upbuilding Discourses, transl. Howard and Edna Hong, University Press, 1990, 297-326. o.

26 Point of View, 79 skk.

27 JP VI 6164.

28 JP VI 6603.

29 JP VI 6837.

30 Ezért a megfigyelésért Vincent McCarthynak tartozom köszönettel, lásd idézett műve 85-86. oldalát.

31 The Sickness Unto Death, 158 skk; magyarul 131 skk.




Cikk eleje Jegyzetek Bezárás