Cikk vége Bezárás


MACHIAVELLI, A RETORIKAI HAGYOMÁNY

MEGÚJÍTÓJA*


NAGY JÓZSEF



A kötet a cambridge-i kontextualizmus újabb jelentős teljesítménye, persze egyben a kontextualizmus alkonyának a szimbóluma is. E módszer művelői, köztük Maurizio Viroli, ugyan még fenntartják - egy adott kor politikai kulcsfogalmai jelentésének lehető legpontosabb meghatározása céljából - a rendelkezésre álló filológiai adatok totális kiaknázása szükségességének tézisét, de a módszer mögötti eredeti szándék, vagyis a modernitás kezdeteként - politikafilozófiai szinten - a humanizmus -reneszánsz korszak ill. az ebben felelevenített republikánus eszme (a kontextualista kutatás bizonyító erejűnek vélt eredményeinek felmutatása által történő) kijelölése hát térbe szorult ill. érvénytelenné vált. Viroli sajátos módon a Quentin Skinner 1996-os Reason and Rhetoric in the Philosophy of Hobbes című munkájában [ismertetését lásd in: MFSZ, 1998/123., 388395.o.] kifejtettekre reflektál (míg Skinner Machiavelli-elemzéseire alig-alig utal): a retorikai tradíció Hobbes életművében feltárható jelentőségének Skinner részéről történő kiemelésével analóg módon Viroli is ugyanezen hagyomány központi szerepét akarja kimutatni Machiavelli gondolatában. "Bevezetés"-ének rögtön az első bekezdésében hangsúlyozza, hogy a tézis, miszerint Machiavelli a római "politika mint polgári bölcsesség" (és hozzátehetjük: a görög polisz) felelevenített eszményére alapozta a modern republikanizmus elméletét, természetesen helytálló, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ő egyben a modern politikatudomány megalapítója lett volna. Ti. Machiavelli valódi szándéka a retorikai gyakorlatként érvényesülő, a történelmi tudásra, valamint a cselekvések, szavak és gesztusok értelmezésének képességére alapozott politikaelmélet megújítása és csiszolása volt. Machiavelli politikaelmélete premodern - hangsúlyozza Viroli -, tehát nem tekinthető "tudományos"-nak sem empirikus, sem pedig demonstratív értelemben: okkult természeti erőkre, égi erőknek az emberi viselkedésre gyakorolt hatására, Polübiosz nyomán pedig ciklikus folyamatokra való hivatkozásokat épít be magyarázataiba, ami tökéletesen ellentmond a modern tudományosság kritériumainak.

Azon túlmenően, hogy a politikai valóságot inkább történeti-interpretatív, mintsem tudományos ("politológiai") módszerrel vizsgálta, fontos szem előtt tartanunk - emeli ki Viroli -, hogy Machiavelli mindenekelőtt mint szónok nyilatkozott meg írásaiban. Az is lényeges továbbá, hogy Machiavelli az antikokat nem egyszerűen mint tekintélyeket használta fel más tekintélyekkel szemben, hanem olyan szellemi tekintélyekként [intellectual authorities] tekintett rájuk, akikkel osztotta a politikai bölcsesség iránti elkötelezettséget és szenvedélyt. Nem ironizált és nem szállt vitába az antikokkal, sohasem hivatkozott azon célból Arisztotelészre, Ciceróra, vagy más antik tekintélyre, hogy kritizálja a moderneket, vagy hogy alátámassza saját politikai javaslatait.

A kontextualizmus Skinner-Pocock nevével fémjelezhető vonalával (legalábbis e két szerző '70-es és '80-as években fenntartott álláspontjával) szemben foglal állást Viroli, amikor leszögezi, hogy Machiavelli munkásságát tehát nem mint a modern politikatudomány megalapítását ill. mint a modernitás előképét, hanem mint a római scientia civilis hagyományának csúcspontját kell vizsgálni. Ezen a ponton persze kérdéses, hogy vajon Viroli azt a részben Leo Strauss gondolatára visszavezethető skinneri-pococki álláspontot is elveti-e, miszerint Machiavelli Fejedelem című műve szakítást jelent a királytükör-tradícióval. Ti. ez esetben Viroli egy korábbi és elterjedtebb felfogáshoz térne vissza, amely szerint A Fejedelem a királytükör-hagyomány egyik eleme és kitüntetettségét pusztán valamiféle funkcionális politikai cinizmus adná. Machiavelli életműve (ezen belül vallásfelfogása) vonatkozásában a középkor és az újkor közti kontinuitás- ill. az említett "cinizmus"-tézisre alapozó legújabb mérvadó tanulmányok közül kiemelendő C. J. Nedermann Fortune, God, and Free Will in Machiavelli's Thought, valamint J. H. Geerken Machiavelli's Moses and Renaissance Politics című munkája; további, hasonló előfeltevésekből kiinduló fontos tanulmányok szerzői J. M. Najemy, valamint B. Fontana [lásd in: Journal of the History of Ideas, Oct. 1999, Vol. 60., nr. 4.]. A különösebb elkötelezettséget talán egyik alap-hozáállás mellett sem mutató, átfogó elemzések közül külön említésre méltó G. Procacci Machiavelli nella cultura europea dell'età moderna című munkája (Laterza, Roma-Bari 1995).

A régebbi és napjainkban tehát valamelyest ismét előtérbe kerülő (pl. a maga Viroli által kritikailag említett F. Chabod által is osztott) Machiavelli-interpretáció leggyengébb pontja egyébként éppen az, hogy a firenzei gondolkodó életműve kitüntetettségének státusát nem képes adekvát módon meghatározni. Hiszen a Machiavelli által bevezetett morál- és értékrelativizmus több és más, mint egyszerű politikai cinizmus: szükséges - igaz, nem elégséges - feltétele a modern politikai elméletek kialakulásának. A könyv olvasása nyomán nyilvánvaló, hogy Viroli nem tér vissza a "cinikus" Machiavelliről alkotott "klasszikus" felfogáshoz: feltehetőleg középutat akar találni a "cinikus" és a "modern" Machiavelliről kialakított képek, ill. az e képeket generáló eszmetörténeti patternek között. Ezt - nézőpontja tisztázatlanságából adódóan - csak pengeélen táncolva képes kivitelezni, folyamatosan kockáztatva egyrészt a "cinikus" Machiavellit megjelenítő interpretációba való visszazuhanást, másrészt pedig a "cinikus" és a "modern" Machiavellit funkciótlan módon egyaránt megjelenítő eklektikus értelmezés fenntartását.

Viroli mindenesetre helyesen mutat rá: Machiavelli republikanizmusát nem tudjuk adekvát módon értékelni, ha nem értjük meg patriotizmus-értelmezését: Machiavelli számára a hazaszeretet az a szenvedély, amely a polgárokat a közös "jó" elérésére, a zsarnoksággal szembeni ellenállásra, a korrupció megszüntetésére és általánosságban az élet szabad és civilizált módjának fenntartására ösztönzi. A római filozófusokkal és történetírókkal analóg módon Machiavelli a hazafiságot charitas republicae-ként és charitas civium-ként, vagyis az egyénnek a polgártársai, az intézmények és a törvények, röviden azon republikánus életforma iránti szenvedélyes szereteteként értelmezi, amely életforma megadja a polgárok számára a közös "jó" felfogása képességéhez szükséges tisztánlátást, egyben az annak megvalósításához szükséges erőt.

A könyv első, "Machiavelli életfilozófiája" című része a Machiavellit cinikus politikai gondolkodóként beállító eszmetörténeti pattern dekonstrukciójával indít, majd pedig rátér a hálátlanság és az irigykedés problémájára, amiről Machiavelli 1513-as, börtönből való szabadulását követően F. Vettorinak írt levelében, valamint a Beszélgetések egyes helyein nyilatkozott. A hálátlanság, mint az irigység eredője, akár a politikai cselekvés komoly akadályaként is érvényesülhet: társai irigységéből fakadóan volt képtelen Savonarola és Soderini Firenze szabadságát megmenteni. Az irigység és a hálátlanság tehát - amint azt egyes bibliai példák is világosan mutatják - akár életek árán is kiiktatandó: "Mózes csakis úgy tudott érvényt szerezni törvényeinek és rendeleteinek, hogy megölt végtelen sok embert, akik csupán irigységből tervei megvalósításának útjában álltak. Ez a kényszer szorította Girolamo Savonarola barátot és Piero Soderinit [...]. Az előbbi [...] nem tudta legyőzni irigyeit [...]. Így aztán csak azt tehette, hogy prédikációiban vádolta, szidalmazta a világ bölcseit [...], akik szembeszegültek rendelkezéseivel. A másik firenzei azt hitte, hogy az idő múlásával, jósággal, szerencsével, megvesztegetéssel úrrá lesz irigyein [...]. Nem tudta, hogy az időt nem lehet kivárni, hogy a jóság nem elegendő, a szerencse forgandó [...]. Így aztán mindketten elpusztultak [...]" [Machiavelli: Beszélgetések [...], 3/XXX., in: "Machiavelli művei", Európa K., 1978, 407408. o. Utal rá Viroli, in: i. m., 13. o.].

Viroli - számos utalással Machiavelli kevésbé ismert ill. politikafilozófiai szempontból kevésbé relevánsnak tartott műveire - kiemeli Machiavellinek az ember elhagyatottságát valló mélyen pesszimista antropológiáját: ő az ember helyzetét alapjában véve reménytelennek fogta fel és nem hitt a "tökéletes szabadság" elérhetőségének ill. elérendőségének eszméjében. Ugyanakkor Machiavelli szerint az ég tervei részben kifürkészhetők jóslás, kinyilatkoztatás ill. csodák révén: "Girolamo Savonarola fráter megjósolta VIII. Károly francia király Itáliába jövetelét, és [...] állítólag egész Toscanában a levegőben látták és hallották, hogy Arezzo felett fegyveresek összecsapnak" [Machiavelli: Beszélgetések, 1/LVI., i. k., 214.  o. Utal rá Viroli, i. m., 19. o.].

Mint fogalmaz (részben Parel The Machiavellian Cosmos című munkájára alapozva) Viroli, Machiavelli kozmosza sűrűn benépesített: az Ég, a Szerencse és Isten mind külön - bár nem mindig világosan meghatározott - funkcióval bír. E kozmosz elemeinek megismerése mindenekelőtt a Machiavelli által használt "Fortuna"- és "Isten"-fogalom státusának tisztázása szempontjából fontos - amit Viroli a maga módján sikeresen véghez is visz.

Machiavelli számára - Viroli parafrázisának megfelelően - a nagylelkű embereknek be kell lépniük a politikai cselekvés univerzumába a célból, hogy azon örök fennmaradást keressék, amelyet csakis a cicerói értelemben vett dicsőség biztosíthat. A firenzei humanisták által paradigmatikusnak tekintett, Cicero meghatározása szerinti "dicsőség" a köztársaságnak (általánosságban: a kormányzatnak) tett szolgálatok folyamán felmutatott érdemek dicséretét jelenti, amely nem pusztán a többség, hanem a köztársaság legjobb embereinek tanúságtételén alapul. Viroli hangsúlyozza: Cicero nyomán Machiavelli is a "keresztény dicsőség"-től eltérő, olyan pogány szellemiségű földi dicsőségről beszél, amelyet egyáltalán nem szükséges a mennyekben elismertetni és hitelesíttetni: "a mi vallásunk [...] megmutatta nekünk az igazságot és a helyes utat, ezért kevésbé becsüljük az evilági dicsőséget [l'onore del mondo], a pogányok viszont nagyon is becsülték a földi létet, azt tekintették a legfőbb jónak [...]. [...] az antik vallás csak a földi dicsőséggel [mondana gloria] övezett férfiakat emelte az égiek sorába [...]. A mi vallásunk [...] az alázatot, az önmegtartóztatást, az emberi dolgok megvetését [dispregio delle cose umane] tartja a legfőbb jónak, a pogány kor viszont [...] mindazt, ami növeli az ember cselekvőképességét" [Machiavelli: Beszélgetések, 2/II., i. k., 236. o. Idézi Viroli, i. m., 36. o.].

Mindemellett Machiavelli óva int attól, hogy az uralkodó zsarnokká váljon, hogy türanniszt hozzon létre: ez a politikai társadalom pusztulásához, egyben az uralkodó dicsőségének elvesztéséhez vezet. A zsarnok - pl. Cézár, vagy pl. a perugiai Giovanpagolo Baglioni - érezhet dicsőséget, de ez valójában hamis dicsőség. Az ambiciózus hatalomra törő személyek nem képesek különbséget tenni valódi és hamis dicsőség között - végeredményben (és ez Machivelli nagy barátja, Guicciardiniétől eltérő vélemény) mind egy elvont "dicsőség"-eszmény elérésére törekednek.

Az első fejezet lezárásaképpen Viroli a "fa"-metaforája jelentőségét emeli ki: e metafora Machiavelli republikanizmusának és - ezen belül - republikánus militarizmusának normatív és szinte rousseau-iánus téziseit fejezi ki. "Az erény megbecsülése és jutalmazása, a szegénység megvetésének elítélése, a katonai fegyelem módozatainak és parancsainak tisztelete, a polgárok rákényszerítése, hogy szeressék egymást [...] s hogy kevesebbre becsüljék a magánérdeket, mint a közérdeket [...]. Ezekről a módozatokról nem nehéz meggyőzni az embereket [...] s bevezetni se nehéz őket, mivel az igazság annyira kiviláglik belőlük, hogy bármely középszerű elme is felfoghatja. Aki ezeket a dolgokat elrendeli, olyan fákat ültet [pianta arbori], amelyek alatt sokkal boldogabban [...] időzik az ember [...]" [Machiavelli: A háború művészete, i. k., 451. o. Idézi Viroli, i. m., 188. o. (141. j.)]. Viroli parafrázisában a "fa"-metafora egyben historicista, tehát a történelem szerepét jelentősen felértékelő és jövő-vonatkozású elemet is magában foglal: a jó fához hasonlóan a jó köztársaság - amelynek létrehozása és fenntartása ti. a politika célja - minden polgár számára védelmet és nyugalmat [solace] biztosít, függetlenül attól, hogy annak árnyékában a polgárok milyen törvényes tevékenységet folytatnak. A köztársaságnak - a fához hasonlóan - mélyen kell gyökereznie a múltban, amelyből azon tiszta morális forrást nyeri, mely által megőrzi épségét és megóvja magát a korrupciótól és a hanyatlástól. Amennyiben a faültetést ill. az (általános értelemben "kormányzat"-ként, esetleg "egyeduralom"-ként vagy "állam"-ként értelmezendő) köztársaság megalapítását adekvát módon hajtották végre, a fa ill. a köztársaság hosszú életű és a viharoknak ellenálló lesz - ráadásul egyedi szépsége külön értéket képvisel.

A könyv második része (bizonyára Machiavelli fentiekben idézett, A háború művészete című művének analógiájára) "Az állam művészete" címet viseli. Viroli e cím-megjelöléssel arra utal, hogy Machiavelli inkább az állam művészete szakértőjének, mintsem - a kortársak, köztük Guicciardini fogalmazásának megfelelően - a politikatudomány, vagy a kormányzat és közigazgatás, ill. a legjobb kormányzat-elmélet szakértőjének tartotta magát. Viroli szerint különös Machiavelli ezen öndefiníciója, mivel az ő korának Firenzéjében a politikatudomány vagy társadalomtudomány [politics or civil science] a szellemi tevékenységek legmagasabb szintjén helyezkedett el, míg az "állam" szónak kétes konnotációi voltak. A XVI. sz.-i Firenzében a nyilvános retorikát, a filozófiát és a történetírást még mélyen áthatotta egyrészt a "politika" arisztotelészi és cicerói koncepciója, miszerint a "politika" a respublica (vagyis a jog uralma alatt a közös "jó"-ért élő szabad és egyenlő állampolgárok közössége) instituálásának, fenntartásának és folyamatos megreformálásának a diszciplínája, másrészt a politikai vagy polgári ember [political or civil man] eszménye, amely az olyan becsületes állampolgárra vonatkozott, aki a közös "jó"-t igazságossággal, körültekintően [prudence], bátorsággal [fortitude] és mértékletességgel [temperance] szolgálja. Ezen eszmény felelevenítésében és terjesztésében kulcsszerepe volt Brunetto Latini 1260 körül írt Li livres dou Tresor című művének, melyben a szerző tehát a "politika tudományát" [politique] a lehető legnemesebb és legmagasabb szintű emberi diszciplínaként mutatja be, mivel ez az értelemnek és az igazságosságnak megfelelően [selonc raison et selonc justice] azt tanítja meg, hogy a királyság ill. a város népét hogyan kell adekvát módon kormányozni háborúban ill. békében. Latini itt egyrészt a "retorikai", vagyis a politikai kontextussal teljes affinitásban lévő politikai nyelv elsődlegességét, másrészt - új elemként - a jogalkalmazás imparcialitásának (részrehajlás-mentességének) szükségességét hangsúlyozza.

Latini gondolata nyomán a korai modern Itália egyik legjelentősebb jogtudósa, Baldus Ubaldinus (1327 1400) koncepciója szerint a polgári jog [civil law] tárgya a politikai vagy polgári ember [political or civil man], vagyis a polgári közösségben [civil community] élő ember, s ezzel - ahogy azt később Coluccio Salutati a XV. sz. közepén először kiadott De nobilitate legum et medicine című, párbeszéd formájában megírt művében explicite meg is fogalmazta - gyakorlatilag azonosította a politikatudomány és a polgári jog diszciplínáját. A politika- és jogtudomány ezen kölcsönös asszimilálódását val-ló tézist Machiavelli egy az egyben átvette, de e tekintetben fontos volt az apja, Bernardo Machiavelli könyvtára részét képező kötetek olvasása s, ti. itt nyílt Machiavelli számára először lehetőség egyes humanisták, így Alamanno Rinuccini és Donato Acciaiuoli Arisztotelész- és Cicero-kommentárjainak olvasására. E kommentárok hatásának egyik első nyomát Viroli kiemelésének megfelelően az 1510-es Ritracto delle cose di Francia-ban találhatjuk, ahol Machiavelli megkülönbözteti a franciaországi bárók "puszta hatalmát" [merum imperium] a jogállamiság [rule of the law] és a közjó [common good] elvére alapozott polgári közösségtől.

Ami az "állam" terminus korabeli negatív konnotációit illeti, ezeknek két fő szemantikai elemét emeli ki Viroli: egyrészt a zsarnoki önkényuralomra utaló, másrészt pedig az államérdek valamint a keresztény etika és a nemzetközi jog közt fennálló konfliktusra vonatkozó jelentésárnyalatot. Mint Viroli hangsúlyozza, Machiavelli tökéletesen tudatában volt e konnotációknak, hiszen amikor a Firenze történetében idézi Cosimo de' Medici híres mottóit, melyeknek nem szó szerinti idézete szerint "az államokat nem imakönyvekkel [paternostri] a kézben vették birtokba", továbbá "jobb a lerombolt város, mint az elveszített város", világossá teszi az olvasók számára, hogy Cosimo e szófordulataiban saját államára, vagyis a Mediciek államára és nem a firenzei szuverén politikai közösségre gondolt. Viroli ismét valamelyest rousseau-iánus parafrázisa szerint Cosimo nem azért száműzött, ítélt halálra vagy fosztott meg tulajdonától firenzei polgárokat, mert azok a köztársaság (általánosabb értelemben ez esetben tehát "az állam mint olyan") ellenségei lettek volna, hanem mert azon személyek az ő államának az ellenségei voltak, s ugyanakkor másokat pedig azért jutalmazott, mert azok az ő barátai és fanatikus hívei [partisans] voltak. Viroli egyébként Machiavelli "állam"-fogalma jelentésének tisztázásához egyebek mellett Q. Skinner e vonatkozású elemzésére, valamint F. Chiappelli 1952-es Studi sul linguag gio di Machiavelli című művében kifejtett (F. Ercole húszas évekbeli és kevésbé adekvát értelmezésével szembehelyezkedő) interpretációjára alapoz [lásd Viroli, i. m., 191. o. (33. j.)].

Az ezt követő két fejezetben a klasszikus - mindenekelőtt cicerói - politikaelméletnek és a Mediciek államművészetének javarészt a Fejedelemben kifejtett Machiavelli-féle kritikáját rekonstruálja számos híres (pl. a róka és az oroszlán viselkedését stratégiai okokból utánozni köteles fejedelemről szóló) szöveghely idézésével Viroli. Itt találunk Viroli részéről egy újabb ritka utalást Q. Skinner The Foundations of Modern Political Thought valamint Machiavelli című műveiben az első téma - tehát a klaszikus politikaelméletek kritikája - vonatkozásában kifejtett interpretációira [lásd Viroli, i. m., 52. o. (46. j.)]. Az ezekre következő s egyben a második részt záró fejezetben, többnyire Machiavelli kisebb írásainak egyes szöveghelyei alapján, Viroli főleg azt vizsgálja, milyen módon vélte Machiavelli megalapozni ill. igazolni (sok tekintetben pszichológiai-determinista, mechanisztikus ill. ciklikus szemléletet tükröző) politikai doktrínáit saját politikai tapasztalataira való hivatkozásaival.

A könyv harmadik, kulcsfontosságú részének címe: "A szavak hatalma". Itt kerül valóban a vizsgálódás fókuszába a retorikai tradíció és Machiavelli életműve közti összefüggés. Mint írja Viroli, Machiavelli munkáinak retorikai aspektusa anynyira szembetűnő, hogy ezen aspektus elhanyagolása az életműnek csakis inadekvát értelmezéséhez vezethet. A Fejedelem retorikai vonása már a Lorenzo de' Medicihez exordiumként írt ajánlólevélben manifesztálódik. Azt követően Machiavelli saját műve felosztását [partition] fejti ki, amelyben leszögezi, hogy - mivel a szó szigorú értelmében vett köztársaságokról már sokat írt - kizárólag az egyeduralom fajtáit fogja e művében vizsgálni. A további fejezetekben Machiavelli emlékezteti olvasóit arra, hogy minden általa értintett kérdéssel összefüggésben képességeihez mérten teljesítette ígéretét, nevezetesen magyarázattal és javaslattal szolgált az általa kijelölt fő problémára vonatkozólag, arra tehát, hogy hogyan lehet megtartani és fenntartani az új fejedelemséget: "ha okosan megtartja a fent mondott dolgokat, egyszerre biztonságosabbá és szilárdabbá válik az új fejedelem helyzete államában, mint ha ősi jogon uralkodott volna" [Machiavelli: A Fejedelem, XXIV., i. k., 79. o. Idézi Viroli, i. m., 79. o.]. A "Buzdítás Itália elfoglalására és a barbárok keze közül való kiszabadítására" című, XXIV. rész a Fejedelem retorikailag tökéletes konklúzióját képezi: Machiavelli ezen "Exhortatio"-t, az ars rhetorica cicerói és quintilianusi szabályainak szigorú követésével, az indignatio és a conquaestio témáira építi. A Fejedelem egyszerű stílusát cicerói módon azzal magyarázza ajánlólevelében Machiavelli, hogy kizárólag tartalmára vonatkozólag akarja, hogy művét értékeljék: "ezt a művet én nem cirkalmaztam dagályos kifejezésekkel [...] mint ahogyan mások [...]. Azt akartam, ne más váljék e munka becsületére, csakis a tartalom gazdagsága [az angol fordításban: "eredetisége"] és a benne foglaltak komoly volta" [Machiavelli: A Fejedelem, i. k., 7. o. Idézi Viroli, i. m., 200201. o. (33. j.)].

Machiavelli, hermeneutikai szellemiségről téve ezzel tanúságot, folyamatosan emlékezteti olvasóit saját javaslatai normativitásának erősen korlátozott voltára. E korlátozottság nyilvánvalóan abból ered, hogy a politikai viselkedés szabályai sohasem lehetnek annyira bizonyosak, mint a természettudományos törvények, röviden: a politikatudományban az applikáció (univerzálisként tételezett szabályok egyedi esetekre történő alkalmazásának) hatóköre igen kicsi. "Egyetlen állam se higgye valaha is, hogy vállalkozása biztos, ellenkezőleg, tekintse mindegyiket bizonytalannak; mert olyanok a világ dolgai, hogy amikor valami kedvezőtlen esemény elől elmenekülsz, más hasonlóba botlasz; a bölcsesség [prudenzia] abban rejlik, hogy a kellemetlenségek közül a kisebbet vegyük kedvezőnek" [Machiavelli: A Fejedelem, XXI., i. k., 75. o. Idézi Viroli, i. m., 202. o. (44. j.)].

Elemzésének egy későbbi szakaszában Viroli kiemeli, hogy a becsület [honour, honestas] és az itt "hasznosság"-ként értelmezendő előny [advantage, utilitas] közti, szintén először a római rétorok által megfogalmazott klasszikus szembeállítás Machiavelli számára kulcsfontossá-gú probléma volt, ami abból is látszik, hogy e problémával a Fejedelem négy központi jelentőségű fejezetében (XVXVIII.) foglalkozott. A probléma lényege annak megítélése, hogy a politikai döntés alapja a honestas vagy az utilitas kell hogy legyen. Ezen dilemma részletes, Cicero De Inventione című műve vonatkozó téziseinek szellemében folytatott elemzése nyomán Machiavelli egyik konkluzív erejű megállapítása szerint be kell látni, hogy az új fejedelem "nem tudja mindig azt tenni, amiért az embereket jónak szokták tartani; részben az állam megtartásának szándékától vezetve, gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen cselekedni" [Machiavelli: A Fejedelem, XVIII., i. k., 91. o. Idézi Viroli, i. m., 203. o., (75. j.)]. E sorokból eléggé világosan kirajzolódik, hogy Machiavelli a két fenti attitűd (honestas ill. utilitas) közül melyiknek választását tartja adekvátabbnak abban az esetben, ha a politikai hatalom megtartása a tét, és mindezt erősíti meg az is, amit a Beszélgetések híres-hírhedt helyén olvashatunk: "ahol a haza sorsáról mondják ki a döntő szót [one deliberates, si delibera], ott nem szabad méricskélni, mi igazságos és mi igazságtalan, mi irgalmas és mi kegyetlen cselekedet, mi dicséretes és mi gyalázatos tett, hanem minden meggondolást félretéve, azt a megoldást kell választani, amely megmenti a hazát és megőrzi szabadságát" [Machiavelli: Beszélgetések, 3/XLI., i. k. 431. o. Idézi Viroli, i. m., 91. o. (76. j.)]. Nagy valószínűséggel e sokat idézett sorok nyomán fogalmazta meg Pascal (a jezsuitákra, és nem Machiavellire vonatkozólag) "a cél szentesíti az eszközt" (önmagában persze igencsak semmitmondó) toposzt.

A sorra következő fejezetben a történelemben rejlő retorikai potenciál Machiavelli-féle kiaknázásának egyes paradigmatikus példáit vizsgálja Viroli. Liviusz nyomán Machiavelli is úgy tartotta, hogy az adekvát történelemírás retorikai szuggesztiót kell hogy gyakoroljon az olvasóra, működésbe kell hogy hozza az olvasó képzelőerejét ahhoz, hogy érzékeltesse a közölt történelmi tények jelentőségét nemcsak a múltra, hanem a jelenre és a jövőre nézve is. A képiségnek megkülönböztetett jelentősége van, hiszen a történelmet tanulmányozó ember vélhetően "látni fogja a lángokban álló Rómát, a polgárok által feldúlt Capitoliumot, az elpusztított ősi templomokat, a megszentségtelenített szertartásokat, a házasságtörésekkel megfertőzött városokat, látni fogja a száműzetésbe hajózókat [...]. Látni fogja, ahogy Rómában egymást érték a kegyetlenkedések [...]. Látni fogja, hogy megjutalmazzák a rágalmazókat [...]. És akkor rádöbben, hogy mennyit vétett Julius Caesar [...] az egész világ ellen" [Machiavelli: Beszélgetések, 1/X., i. k., 123 124. o. Idézi Viroli, i. m., 100. o., kiemelés Viroli részéről]. A történelem tanítóerejéről szóló (egyébként Cicerótól származó és pl. Koselleck által részletesen elemzett) toposz igaz voltának "bizonyítása" gyanánt Machiavelli nemcsak számos történelmi példát hoz fel, hanem egyben arra is reflektál, hogy kiváltképpen milyen típusú eseménysorozatok bemutatá-sa gyakorolhat kellő intenzitású retorikai szuggesztiót az olvasóra (vagyis milyen típusú események azok, amelyeket egyáltalán lehetséges és célszerű is retorikai előadásban megjeleníteni). A Firenze történetének és A háború művészetének számos, ezen reflektálást magában foglaló helyét idézi Viroli.

A következő, negyedik rész "A köztársaság elméleté"-ről, vagyis Machiavelli államelméletéről szól. A republikánus eszme felelevenítésé-nek Machiavelli előtti előzményeinek rövid ismertetését követően Viroli - talán némi rawlsi felhanggal - a "jól berendezett társadalom" ["well-or dered republic"] Machiavelli-féle elméletéről ír, azt követően pedig a firenzei titkárnak a politikai korrupcióról ill. az ezt helyrehozni hivatott "helyreállító politiká"-ról ["redemptive politics"] vallott nézeteit rekapitulálja. A műnek ezen részében a retorika funkciójára vonatkozó elemzési fonal háttérbe szorul, és a metódus, ahogy Viroli a Machiavelli republikánus politikai elméletében artikulálódó normatív tételeket rekonstruálja, kísértetiesen emlékeztet a Skinner és Pocock részéről alkalmazott kontextualista módszerhez. Viroli itt persze nagyon is vigyáz arra, hogy elkerülje a Skinnerre ill. Pocockra való hivatkozást.

"A szabadság szenvedélye" a könyv zárófejezetének a címe. Mint írja Viroli, Machiavelli nem dolgozott ki nemzet-elméletet és nem is volt "nemzeti értékek" védelmezője - abszurd anakronizmus ilyesmit feltételezni róla, habár sok interpretátor belemagyaráz Machiavelli gondolatrendszerébe valamiféle nacionalista elemet. Machiavelli ellenben republikánus hazafi volt, és Viroli alapgondolata ezen a ponton éppen az, hogy Machiavelli politikai gondolkodásának megértéséhez nélkülözhetetlen az ő republikánus hazafisága pontos jelentésének a megértése - amihez természetesen csakis a kontextualista fogalomelemzésen keresztül juthatunk el. Az első alfejezet általánosságban a republikanizmusban (szintén részben Cicero De Inventione-je nyomán) artikulálódó patriotizmust vizsgálja: e témának maga Viroli kiemelkedő szakértője, hiszen egyebek mellett a brit konzervativizmus egyik híres művének címére utaló For Love of Our Country [Oxford UP. 1995] című munkájában elemezte részletesen. A republikanizmus alapfogalmainak kialakulásában fontos szerep jutott az Ágoston és Tamás gondolatainak különböző szerzőkön keresztül történő közvetítésének: Luccai Tolomeo [Ptolemaiosz] De regimine principium című művében azt fejtegeti, hogy a római republikanizmus nyelvi fordulatai (idiómái) egybeforrtak a keresztény teológia nyelvével. A firenzei patriotizmus is kezdetben keresztény alapú volt, de a XI. Gergely pápa ellen vívott, 1378-ban lezárult háború alatt határozottan antiklerikális és szekuláris vonásokat öltött. C. Salutati egyszerre keresztény és republikánus hazaszeretete, melyről leveleiben írt, erős polgári büszkeséget [strong civic pride] foglalt magában. Salutati azonosítja a hazát [patria] a respublikával és - a cicerói hagyománnyal teljes összhangban - azt hangsúlyozza, hogy a hazaszeretet olyan, a 'másik' részéről jóindulatot feltételező szeretet [charitable love], amely magában foglalja a szüleink, gyermekeink, rokonaink és barátaink iránt érzett szeretetünket [affections], miáltal a hazaszeretet mérvadó kell hogy legyen valamennyi állampolgár, különösen a köztársaság (kormány zat) vezetőinek viselkedésére vonatkozólag. A haza [patria] érdeke előbbre való az egyén érdekeinél, bár egyének nélkül nem is létezhetne -így e kettő kölcsönösen feltételezi egymást.

Mint írja Viroli, Leonardo Bruni 1404-es Laudatio florentinae urbis-a foglalta végül is egybe a firenzei hazafiság két fő témáját: a közös szabadság szeretetét és a polgári büszkeséget, de ugyanez a két fő motívum tárulkozik fel a Nanni Strozzi 1427-es temetésének

alkalmából írt Oratio in funere Jahannis Strozzae-ben is. Mielőtt rátérne maga Machiavelli patriotizmusának részletesebb elemzésére, ennek két közvetlen előzményeként Leon Battista Alberti I primi tre libri della famiglia-ja és Matteo Palmieri Vita Civile-je relevanciájának mibenlétét vizsgálja Viroli. Machiavelli hazafisága elemzésének egy pontján ismét az utilitas elsődlegessége kerül előtérbe. Hazafiságának jellegzetes példája, hogy a Firenze története egy helyén [III/23.] száműzetése miatt kesereg és hangsúlyozza, hogy hazája iránti szeretete emiatt nem szűnik meg, továbbá hogy ellenségeinek nehézségei éppen hogy az ő elűzetésével fognak csak igazán elkezdődni.

Viroli roppant nagyságú filológiai apparátust mozgósító könyve egyik zárógondolatának megfelelően Machiavelli számára a hazafiság volt a politika lelke: hazafiság nélkül a politika nem más, mint pusztán egyéni érdekek érvényesítésének vagy a hírnév elérésének a szolgálata.


* M. Viroli: Machiavelli, Oxford UP. 1998, 247 oldal.




Cikk eleje Bezárás