HAMANN RECENZIÓJA

KANT: A TISZTA ÉSZ KRITIKÁJÁRÓL

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

A kortársak hamarosan tudatára ébredtek annak, hogy Kant A tiszta ész kritikája c. műve "a filozófia új korszakát jelenti" — mint Christian Gottfried Schütz jénai professzor írta az Allgemeine Literaturzeitung c. lapban (1785. július, 4. sz.). A kanti műben megnyíló távlatok, az alapgondolatok újszerűsége, nem is szólva az új terminológiáról, kb. 1785-től mind intenzívebb értelmezést és bírálatot váltott ki Németországban.

Kant első bírálói közé tartozik Johann Georg Hamann, a szerző königsbergi honfitársa és barátja is. Hézagosan megírt életrajzából kitűnik az, hogy Hamann már a nyomtatás közben megkapta a korrektúraíveket, melyek közül harmincat, hivatali munkáját is félretéve, 1781. április 7-én szinte egy harapásra "elnyelt" (lásd Hartknochhoz írott levelét, 1781. április 8). A kanti mű jelentősége Hamann szemében is nyomban világos volt. Már 1781 júliusában elkészül a recenzió fogalmazványa, amelyet azonban Metakritikájához hasonlóan nem publikál, és mindkét írás posztumusz jelenik meg, látszólag nem befolyásolva a vita menetét. (lásd Chr. Garve és J. G. H. Feder kritikáit, amelyekre Kant a Prolegomenában oly hevesen reagált).

A publikálás elmaradásának több oka van: Hamann a königsbergi egyetemen Kant egykori tanítványa volt, és mestere iránt többszörösen lekötelezett; másfelől Hamann, aki akkoriban bár Königsbergben tekintélynek számított egyszerű vámtisztviselő volt, nem szívesen avatkozott akadémiai vitákba, hanem levélben közölte gondolatait szűk baráti körével (pl. Herderrel).

A rövid recenzió elárul már valamit Hamann sajátos stílusjegyeiből: a sokszor szarkazmusba átmenő irónia, a rejtélyes utalások és szójátékok előadásmódjából, amelyekkel máig küszködik a Hamann-filológia. Számunkra viszont inkább a

Kant ellenében tömören megfogalmazódó gondolati irány a fontosabb, amely egy nyelvfilozófia későbbi kibontakozásához vezet el.

Rathmann János

 

RECENZIÓ A TISZTA ÉSZ KRITIKÁJÁRÓL

Immanuel Kant königsbergi professzor könyvéről1

 

"Korunk a kritika voltaképpeni százada, melynek mindent alá kell vetni. A vallás — a maga szent voltával — és a törvényhozás — a maga fenségével — együttesen ki akarják vonni magukat ez alól. Ám akkor nyomban jogos gyanút keltenek maguk iránt, és nem tarthatnak igényt arra a töretlen tiszteletre, melyet az ész csak annak ad meg, ami ki tudta állni szabad és nyilvános vizsgáját. " Jelen mű recenzense is töretlen tiszteletet hirdet meg, hogy legalább korlátozott jelzésével előmozdítson egy, azon olvasók előtt leteendő szabad és nyilvános vizsgát, akik méltók erre és mind szabadidejük, mind ízlésük folytán hivatottak is rá.

Leibniz intellektualizálta a jelenségeket, Locke szenzifikálta az értelemfogalmakat, a tiszta ész pedig a jelenségeket és fogalmakat, összes ismeretünk elemeit "transzcendentális valamivé = X" asszimilálja, "amiről egyáltalán semmit se tudunk, s általában nem is tudhatunk, amennyiben ez az érzéki adatoktól el van különítve". Az olyan megismerés, amely nem magukkal a tárgyakkal, hanem a tárgyak a priori fogalmaival foglalkozik, a transzcendentális nevet viseli, és a Tiszta ész kritikája egy transzcendentálfilozófia teljesen kifejtett gondolata. Ezen az új néven a végtelen viták kétezeréves harctere a tiszta ész által egy csapásra átalakul valamennyi birtokunknak egy szisztematikusan rendezett inventáriumává — és elszáll egy meglehetősen absztrakt genealógiának és heraldikának a szárnyain a monarchista méltóság és olimposzi reménység felé, "mint egyetlen az összes tudományok közül, hogy átélje abszolút kiteljesedését, mégpedig rövid idő alatt, varázsművészetek nélkül", és mágikus talizmánok nélkül, mint a bölcs Helvetius mondja — "de mindezt elvekből" —, szentebbekből, mint a valláséi és fenségesebbekből, mint a törvényhozáséi. Mindamellett egy metafizika puszta lehetőségének vagy lehetetlenségének eldöntése még mindig az alábbi sokoldalú és ki-nem-merített kérdés eldöntésétől függ: Hogyan és mennyiben ismerhető meg az értelem és ész, minden tapasztalattól mentesen? Mennyit szabad nekem az ésszel, ha a tapasztalat minden anyagát és segítségét elveszik tőlem, mintegy teljesíteni remélnem? Vannak-e emberi ismeretek minden tapasztalattól függetlenül, vannak-e formák, függetlenül minden anyagtól? Miben áll az a priori és a posteriori fogalmak formális különbsége? Biztos, hogy olyan titok rejtőzik az analitikus és szintetikus ítéletek differentia specificájában, ami a régiek közül egynek se jutott volna az eszébe? Vajon a prius és posterius, analízis és szintézis nem természetes correlatumok-e, és véletlenül nem oppositumok-e, de mindkettő, mint a szubjektumnak a predikátummal szembeni receptivitása nem a fogalmaink spontaneitásán alapszik-e? Vajon az ideae matrices és az ideae innatae nem egyazon szellem gyermekei-e? Vajon érzékiség és értelem mint az emberi megismerés két törzsöke, nem egy közös, de számunkra ismeretlen gyökérből erednek-e úgy, hogy azon tárgyak által adottak és ezek által el vannak gondolva (értelmezve, felfogva): mire jó egy olyannyira erőszakos, illetéktelen elválasztása annak, amit a természet összekapcsolt? Vajon transzcendentális gyökerük e dichotómiájával és kettévágásával nem vész-e el, nem szárad-e ki a két törzs?

Tapasztalat és anyag tehát az a közös valami, melynek elkülönítése lenne hivatva a keresett tisztaság megtalálására, és az észképesség tulajdonául és birtokául fennmaradó forma képezi mintegy a szűzi földet a tiszta (spekulatív) ész jövőbeni rendszeréhez az alábbi cím alatt: a természet metafizikája, melyből a jelenlegi kritika csupán propedeutika. Mármost azonban az egész tartalomnak szükségképp nem másnak, mint tartalom nélküli formának kell lennie; így semmi sem volt kitűnőbb, mint a skolasztikus művészi forma csinálmánya, és semmilyen sematizmus tisztább, mint a szillogisztikus apodiktikus három láb szintézise?

A meghatározhatóhoz és ennek meghatározásához viszonyítva a két főrész egyfajta transzcendentális elem- és módszertan. Tér és idő, mint az érzékiség tiszta formái ab extra sicut ab intra, empirikus realitásuk és transzcendentális idealitásuk a transzcendentális esztétikában, mint az elemtan első részében oly bizonyos és kétségbevonhatatlan magyarázatot nyernek, mint "ami valaha is megkövetelhető egy olyan teóriától, amelynek organonként kell szolgálnia". A transzcendentális logika, éppúgy mint a közönséges, analitikára és dialektikára oszlik, csak az a különbség, hogy az első egy új topika kategóriáival és amfibóliáival a közönséges ontológia szerény szinonimájának ajánlkozik. De mivel a formális tisztaság, tartalom és tárgy nélkül, szükségszerűen és "önhibáján kívül" látszatszentséggé kell hogy elfajuljon: így a transzcendentális dialektikának voltaképpen az a rendeltetése, hogy megmagyarázza ezt a fel nem ismert s szintúgy gyógyíthatatlan örökölt kárt, mint a tiszta ész valóságos pudendumát2, nevezetesen paralogizmusait a pszichológiai Én tekintetében és antinómiáit az összes per thesin et antithesin kozmológiai eszme tekintetében, hasonlóan egy csodálatos háborúhoz, amiről egy régi egyházi ének szól: hogyan ette meg az egyik halál a másikat. Ezen autokheiria vagy eutanázia után a tiszta ész végül elhatol a maga misztikus egységének ideáljához, mint egész konstitutív sematizmusának és éteri építményének regulatív elvéhez. Az elemtan végét — 631-704. o. — az összes spekulatív teológia egyfajta kitűnő, con amore kidolgozott kritikája képezi: jóllehet a Platónra vonatkozó éles elméjű megfigyelés (314. o.) magán a tiszta ész törvényhozóján és műítészén is beigazolódhat.

A transzcendentális módszertan meghatározza a tiszta ész teljes rendszerének a formális feltételeit, tárgyalja annak diszciplínáját, mely találóan párhuzamosan fut a törvény diszciplínájának Szent Pál-i teóriájával, tárgyalja kánonját, architektonikáját, és végül a történetét három szándék szerint: 1.) Tárgyának szándéka szerint, ahol is Epikurosz a szenzuálfilozófia feje, Platón pedig az intellektuálfilozófia feje. 2.) A tiszta észmegismerés eredete szerint, ahol Arisztotelész az empiristák feje, Platón pedig ismét a noologisták élén jelenik meg. 3.) A módszer szerint. A naturalista módszer puszta miszologia az alapelvekre visszavezetve és az összes művi eszköznek az elhanyagolása, csakúgy mint saját módszerként való felmagasztalása az értelmetlenségbe süllyed. A scientista nem járhat el másként, mint szisztematikusan. Christian Wolff a dogmatikusok között, David Hume pedig a szkeptikusok között velut inter ignes Luna minores3. Egyedül a kritikai út volt nyitva. Ez az új gyalogösvény — úgy tűnik — éppoly kényelmetlen hadi útnak, mint a táncvonal közönséges gyalogútnak. Az indifferentizmus, "mint nem a könnyelműség, hanem századunk érett ítélőerejének a hatása", szívesen tünteti fel magát kritikainak: de mivel "az ilyen anyagok és tárgyak tekintetében megjátszott közöny, amely az emberi természet és érdekei számára nem lehet közömbös", vagy a legmélyebb képmutatás káprázata, vagy a világ funesto veternójának a jelenségei közé számít: Íly módon ezt az indifferentizmust odaillő módon nevezhetnénk hipokritának vagy politikainak is, ellentétben mind a szkeptikus anarchiával, melynek kétségbe kellene esnie lustaságmódszerének káoszán, mind pedig a dogmatikus despotizmussal, amely nstera protera-val, vagy, ha egy felnémet cinizmust megengedhetek magamnak, balfácán módjára fordítva fog a dologhoz, és a fény fegyverével csak tovább terjeszti a sötétség és barbárság birodalmát. Ugyanazon Terrasson apát szerint, aki a transzcendentális írások esztétikai hosszúságát nem ab extra, hanem ab intra tudta értékelni, egy író boldogsága abban rejlik, hogy "néhányan disérik, és mindenki ismeri". — A recenzens az igazi szerző maximumaként és kritikájaként hozzáteszi még: "akit édeskevesek értenek meg".

QUANTUM EST IS REBUS INANE!4

SUNT LACRIMA RERUM5

                                                                                                                                                Joh. Georg H-m-nn

81. júl. 1. napján

                                                                                                                 (Közzéteszi és fordította Rathmann János)

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk végeJegyzetek ]

 

1 Hartknoch, Riga (1781), 856.o.vissza

pudenda - ami az ember számára szégyellnivaló; a nemi részek ókori megnevezésevissza

3 Mint a Hold a kisebb csillagok között. (Horatius: Ódák I. 12. 47 skk.)vissza

4 Ó, mily semmiség rejlik az összes dolgokban! (Persius: Szatírák. I. 1.)vissza

5 (Kihullatott) könnyek a világért. (Vergilius: Aeneis I. 462.)vissza

[ Cikk eleje |   Jegyzetek ]