A DISZKURZÍV POLITIKA TERMÉSZETRAJZA

(Szabó Márton két könyvéről) 1

KISS LAJOS ANDRÁS

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

Az ideológia, az utópia és a politikatudomány összefüggéseit boncolgatva Paul Ricœur Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának arra az érdekes szöveghelyére utal, ahol a görög bölcselő az államtudományok approximatív jellegét emeli ki. Arisztotelész ezt írja: "Fejtegetésünk pedig kielégítő lesz, ha tárgyunkat csupán az alapul szolgáló anyag természetéhez képest világítjuk meg, mert hiszen a szigorú szabatosságot nem lehet minden fejtegetésben egyformán megkövetelnünk, aminthogy a mesterségek terén sem tesszük ezt. Nos, a szép cselekedetek és az igazságos cselekedetek, amelyekkel az államtudomány foglalkozik, oly sok eltérést és ingadozást mutatnak, hogy az ember szinte azt hihetné, hogy nem is természeten, hanem csupán konvención alapulnak [...] Ha tehát ilyen természetű kérdéseket ilyen feltevések alapján tárgyalunk, akkor be kell érnünk azzal, hogy csak nagyjában, körvonalaiban mutassunk rá az igazságra [...] a tanult embert az jellemzi ugyanis, hogy minden kérdésben csak olyfokú szabatosságot kíván, amekkorát az illető tárgy természete megenged; nyilvánvalóan éppen olyan hiba volna, ha a matematikustól a hatáskeltő érvelést is elfogadnánk, mint az, ha a szónoktól tudományos bizonyítást követelnénk. " (Arisztotelész 1987: 1094b 17-40; Ricœur 1986: 303) Ha úgy tetszik, akár a politikai episztemológia ős-crwdójaként is olvashatjuk ezeket a gondolatokat.

Szabó Márton is rendre Arisztotelész politika-felfogásához tér vissza, amikor a politikai gondolkodás bevallottan teoretikus (tehát nem empirikus) megalapozására tesz figyelemre méltó kísérletet. Tudom, hogy ez az általam, jobb híján, kiötlött névadás (a politikai episztemológia) vitatható — a szerző részéről is —, ám mindenesetre vitathatatlan igazságnak tűnik, hogy nálunk Szabó Márton a létrehozója, s mindmáig egyetlen szakavatott képviselője annak az új, furcsa és a szerző által pontosan soha meg nem nevezett politológiai diszciplínának, amelyben azért így vagy úgy, de mindig a nyelv és a beszéd játssza a főszerepet. (Mellesleg a névadás hiánya lehet akár tudatos is: a metanyelvet is illik sújtani a homályosság vádjával, hadd osztozzon a tárgynyelv sorsában.) Persze még megválaszolhatatlan a kérdés, hogy a Szabó Márton által felkínált alternatívának mi lesz a helye, az értéke és a hatása a politikatudomány egészére s távolabbi jövőjére, noha mindenesetre már ma is látható: a magyar politológusok kötelező penzuma lesz, hogy újra és újra szembesüljenek a Szabó Márton által felépített elmélettel.

Saját recenzensi szerepemet illetően a következőket szeretném elöljáróban elmondani. Dolgozatomban elsősorban a Diszkurzív térben c. kötet tanulmányaira fogok összpontosítani, mivel úgy vélem, Szabó Márton gondolkodói profilja, szellemi fejlődése, valamint az általa létrehozott teoretikus építmény kiteljesedése ezekben az írásokban érhető tetten leginkább. Más szempontból természetesen legalább ennyire fontos a Politikai tudáselméletek c. kötet is, amely amellett, hogy az elmélet háttéranyagát fejti ki, egyszerű, de mégis pontos nyelvezetének köszönhetően egyetemi tankönyvként is kiváló. Sőt, több ez egyszerű tankönyvnél, mert az általa tárgyalt teoretikusok jó része (pl. Perelman, Lasswell, Dieckmann és Edelman) úgyszólván ismeretlenek a magyar szellemtudományi életben, és az a fajta tipológia, amelyben ezek a szerzők elrendeződnek, maga is szorosan kötődik a Szabó Márton által kidolgozott elmélethez. Második megjegyzésemmel azokat a témákat, problémaköröket szeretném rögzíteni, amelyeket körbejárva, Szabó elméletéről — pars pro toto — a lehető legvilágosabb képet nyerhetjük. Így az először az ideológia, majd a politika hagyományos intézményrendszere és a szimbolikus-metaforikus politika közötti viszony problémáit, végül pedig a résztvevői, ill. a teoretikus, elemző pozíció — egyébként sokak által vitatott — megkülönböztethetőségének a kérdését kívánom megvizsgálni.

Szabó Márton nagyon jól tette, hogy tanulmánykötetébe felvette a nyolcvanas évek elején-közepén írt tanulmányait is. Hiszen annak ellenére, hogy az első írások teoretikus megalapozottsága nem mérhető az utóbbi évek dolgozataihoz, Szabó már két évtizeddel ezelőtt is érzékeny megfigyelőjének bizonyult a társadalmi-politikai folyamatok nyelvi-retorikai oldalának. Elöljáróban mindenképpen kiemelendő, hogy a nyelvi közeg, amelyben Szabó Márton és természetesen a recenzens szellemi-intellektuális szocializációja végbement, az a kádári, ún. puha diktatúra nyelvhasználata. Ennek a ténynek igazából az elemzésem később következő részében lesz jelentősége, amikor is a hagyományosan értelmezett (tehát intézményes) politika és a politika mint nyelvi konstrukció viszonyát tárgyalom. Egyelőre mindössze arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy jó lesz, ha a fent említett tény jelentőségét megfelelőképpen érzékeljük a kötet első írásainak maradandó üzenetét értelmezvén és értékelvén. Szabó Mártonnak rendkívüli képességei vannak ahhoz, hogy érzékeltesse az ötvenes évek és a Kádár-rendszer nyelvpolitikai világának paradox jellegét, vagyis hogy az egyszerre mutatott fel mérhetetlen szegényességet és döbbenetes gazdagságot. Szabó szerint ennek az lehet a legfőbb oka, hogy lett légyen egy társadalmi-politikai rendszer szándéka szerint bármennyire szubverzív, utópikus és ideologikus: a történelmi-társadalmi determinizmus kényszerítő parancsa előtt meg kell hajolnia. Ez a meghatározottság pedig — a gazdaság mindenkori állapota mellett — leginkább mindig nyelvi működésként is leírható, ill. kifejezetten nyelvi alakzatokban manifesztálódó struktúrákban, szintaktikai és szemantikai imperatívuszokban, lehetőségekben érhető tetten. A munka hősei c. tanulmány arra a paradoxonra reflektál, amely szükségszerűen adódik a szocialista-kommunista ideológia radikális egyenlőség-eszménye, illetve a minden modern vagy kvázi-modern társadalomban meglévő, a munkamegosztás folyományaként előálló faktikus egyenlőtlenségek, valamint a munkateljesítményt mindenáron fokozni szándékozó politikai akarat összefüggéséből. Rövidebben és egyszerűbben: azt a folyamatot, illetve technikát mutatja be, amelyben a politika nyelvi-retorikai bűvészmutatványokra kényszerült, mert egy többé-kevésbé koherens, működőképes ideológiává kellett gyúrnia az amúgy igencsak ellentmondásos empíriát. Szabó elemzésében izgalmas, hogy szellemesen bizonyítja: a rendszernek ez meglehetősen jól sikerült. Tehát a rendszer, amely egyrészről tárgynyelvi szinten folyamatosan egy radikálisan új világ építésének a vízióját fogalmazta meg, azaz mindent elkövetett, hogy megkülönböztesse magát a múlttól; másrészt a "metaszinten" mást sem tett, minthogy a múltat — s nem is csak a kapitalista közelmúltat, hanem a feudális régmúltat is — igyekezett állhatatosan, noha meglehetősen csalafinta módon, életre galvanizálni. A Dolgozó, munkaerő, melós c. dolgozat még egyértelműbben tárja az olvasó elé a kommunista rezsim nyelvi-ideológiai világkonstrukcióját, s ezúttal már a Szabó-féle politikai episztemológia alapeszméjének a keretében. A dolgozatban középpontba állított probléma megértéséhez forduljunk egy pillanatra a filozófiatörténetben nyelvi fordulatként ismertté váló szemléletváltás néhány ismert tételéhez. Gottlob Frege volt az, aki elsőként különböztette meg egymástól a jelentést és a jelöletet. Frege szerint az "Alkonycsillag" és a "Hajnalcsillag" jelölete azonos, de a jelentésük különböző. E különbségtétel elmaradása általában ugyan jelentős gondot nem okoz, de bizonyos kontextusokban nagyon is fontossá válhat. Mert például, mondja Frege, "»A Hajnalcsillag a Nap által megvilágított égitest« mondatban más a gondolat, mint ebben: »Az Alkonycsillag a Nap által megvilágított égitest«. Olyan valaki, aki nem tudja, hogy az Alkonycsillag azonos a Hajnalcsillaggal, az egyik gondolatot igaznak, a másikat hamisnak tartja. A gondolat tehát nem lehet a mondat jelölete, viszont felfoghatjuk a mondat jelentéseként. " (Frege 1985: 119.) A tapasztalati világ tárgyai kapcsán persze különösebb nehézség nélkül rámutatunk a jelöletre, mondjuk valamilyen fizikai entitásra, viszont más a helyzet a mesék, mítoszok, s megkockáztatom: a társadalomtudományi fogalom-konstrukciók esetében. Ezeken a területeken talán nincs is igazából jelölet, amint arra egyébként Frege maga is utal. Ez tehát azt jelenti, hiába ragaszkodunk ahhoz, hogy a dolgozó, a munkaerő és a melós szavak mögött van valami szubsztantív entitás, s hogy az a három név ugyanazt a "valamit" mondja, csak egy kicsit másképpen, mégis, ha felszólítanának bennünket, hogy mondjuk meg, végtére is mi az a közös entitás, akkor valószínűleg egy újabb jelentést produkálnánk, majd egy megint újabbat, és így tovább[...] Maga Szabó így fogalmaz: "A felületes szemlélő számára a különböző munkafelfogások ugyanazt a társadalmi valóságot tartalmazzák, csak éppen más szavakkal, az eltérések pusztán megfogalmazásbeli különbségek, amelyek könnyen »pontosíthatóak«. Az alaposabb elemzés azonban mást mutat. Nem is egyszerűen arról van szó, hogy egy-egy fogalom eltérő közegben mást jelent, és például a jó munkán nem ugyanazt érti a munkás és a vállalatvezető. De még csak arról sem, hogy az eltérő nézetek egy általános értékrenden belül hierarchikus viszonyt alkotnának. Valójában különböző jelentésvilágok állnak egymás mellett, amelyekben eltérő a logika, a tények értelmezése és a valóságkezelés módja. " (Szabó 1998a: 79) A dolgozó, a munkaerő és a melós három különböző elbeszélés alanya s ezek az alanyok eltérő diskurzusokat implikálnak. Az egyébként rövid terjedelmű tanulmány további részében a szerző e három különböző diskurzus univerzumát írja le, sziporkázó szellemességgel és empátiával. Egyébiránt, ha Szabó Márton politikatudományi invenciójában lehet is kifogásolnivalót találni, de egyszerű, világos, higgadt és mindig pontos nyelvhasználata, kiforrott íráskészsége bizonyos fokig még az ellenkezőket is le kell hogy fegyverezze.

Szabó Márton politikai episztemológiájának egyik sarkkövét mindenképpen ideológia-értelmezése jelenti. Igazság szerint nehéz lenne egyetlen tanulmányhoz kötni a szerző ideológia-felfogását, hiszen az — különböző összefüggésekben — egyaránt felfedezhető mind a kötet első (Munkaideológiák és szocializmusok), mind pedig második részében (Politikai tudásformák). A Szabó Márton által képviselt álláspont egyfajta szintézisként kívánja magát megjeleníteni — szerintem nem is sikertelenül. Szabó alaptézisének bemutatásához érdemes újfent a már idézett ricœuri felfogáshoz visszatérni. Ricœur szerint az ideológiában nem elsősorban hamis tudatot, vagy szándékos csalást, illetve mellébeszélést kell látni. Sokkal inkább figyelemre méltó az ideológia önnön pozitív funkciója, tehát, hogy az egy adott közösség lelki, intellektuális és egzisztenciális identitásának erősítőjeként működik. Ebből ered az ideológia vitatkozó-polemikus természete. " [...] az ideológia az mindig az ellenfelem gondolata, ez a másik gondolata. Ő ugyan ezt nem tudja, de én tudom". (Ricœur 1986: 307.) Ugyanakkor, az ideológia mint a tudást cselekvéssé formálni szándékozó akarat sematikus, leegyszerűsítő, az antik görögség terminológiáját alkalmazva: doxikus jellegű. De mindezen tulajdonságai miatt nem érdemes denunciálni az ideológiát. [...]"a sematizmus, az idealizáció, a retorika az az ár, amit a társadalmi eszmék hatékonyságáért fizetni kell". (Ricœur 1985: 308.) Retorikusság, polemikus természet, ködösítő funkció — ezen kulcsfogalmakra igyekszik Szabó Márton is felfűzni az ideológia problémáját. Szabó tézise így hangzik: az ideológia mintegy alaptermészete szerint megszüntethetetlenül paradox jelenség. "Általánosabban szólva, az ideológiai tudat egyrészről mindig az ellentmondások világa, másrészről pedig szüntelen törekvés ezen ellentmondások felszámolására[...] Ezt a jelenséget nevezem az ideológia paradoxonának, mert nem egyszerűen csak ellentmondásos világot tematizál, hanem ezt ő maga úgy és azáltal tartja fenn, hogy a megszűnését tételezi. " (Szabó 1998a: 169.) Ezt a paradox természetet jelzi többek között az is, mondja Szabó, hogy a XX. sz. releváns ideológia-értelmezései, noha igen nagy formátumú szerzőkhöz kapcsolhatók, úgyszólván egymással szinte összeegyeztethetetlenek. Szabó mégis megkísérli a szinte lehetetlent: megpróbálja kibékíteni a kibékíthetetlent. Úgy, hogy egy érdekes "trükköt" alkalmaz. (Ennek a trükknek távlati, a Szabó Márton-féle politikai episztemológia egész építményére kiható jelentőségére, a későbbiekben még visszatérek.) Ha az ideológia immanens természete a paradox-létben való működés, akkor e működés interpretálásának bizonyos értelemben magának is osztoznia kell a paradox jellegben. Szerzőnknél ez konkrétan azt jelenti: Szabó Márton úgy definiálja az ideológiát, hogy nem definiálja. Idézem: "Az általam vázolt pozíciótól idegen az ideológia definitív felfogása. Azt gondolom ugyanis, hogy az ideológiaproblémával kapcsolatban az alapkérdés éppen a definíciók kudarcára adott válasz. " (Szabó 1998a: 177.) A tanulmány ezt követő része néhány reprezentatív ideológia-értelmezést vázol fel (például Winch, Bahtyin, s az általam is idézett Ricœur nézetei kerülnek elemzésre). A Szabó által megidézett szerzők egy részének felfogása, persze tágabb összefüggésben és alaposan dokumentálva, a Politikai tudáselméletekben is megjelenik, jelezvén: szerzőnk nagyon is végiggondolt koncepciója gazdag olvasási kultúrára és oktatási tapasztalatra támaszkodik. Szabó végső válasza a fentebb vázoltak fényében egyszerre stílszerű és elegáns. Az ideológiát egyrészről a folyamatos (át)interpretálások éltetik, másrészről pedig a politikai praxisban szünteti meg magát, legalábbis átmenetileg, hogy aztán a politika aktorai, ha már megfelelően kifulladtak a küzdelemben, az alkalmi pihenőt egy újabb ideológia-variáns megteremtésére használják fel. "Az interpretáció határa itt nem teoretikus kérdés, hanem gyakorlati probléma. " (Szabó 1998a: 220.) Szabó Márton következő dolgozata az ideológia-értelmezés fontosabb felismeréseit egy átfogóbb episztemológiai keretben fejleszti tovább, mégpedig a mitikus és a politikai tudás immanens logikájának feltűnő hasonlóságára alapozva. A Mitologika c. írás bevezetőjében Szabó minden további nélkül kész elismerni, hogy a modernitás alapvető jellemvonása a Webertől elhíresedett, "varázslat alól feloldott világ" instrumentális racionalitásának uralomra jutásában keresendő. Másrészt Szabó Márton a magáénak vallja A felvilágosodás dialektikájának ama központi gondolatát is, miszerint "a felvilágosodás visszaesik a mitológiába". A politika pedig — állítja szerzőnk — nemcsak hogy nem szabadult meg sohasem a mitológiától, hanem egyenesen szimbiózisban él vele. Csakis ezzel az apriorisztikus előfeltevéssel igazolható az a törekvés, hogy a modern politikumra is mint "imitált mítoszra" tekintsünk, amely, s most a szerzőnek adom át a szót: "Történelmileg nézve a lehetetlent kísérelte meg: modern eszméket és témákat tematizált egy premodern gondolkodás alapján. " (Szabó 1998a: 226¦227.) E kétségkívül merész tézis igazolásához Szabó Márton a XX. sz.-i mítoszkutatás jelentős alakjainak alapgondolatait rekonstruálva jut el. Cassirer, Eliade, Gurevics, Barthes és mások mítoszkutatásaira támaszkodva huszonkét pontban foglalja össze a mitikus észjárás, a mitikus valóságkonstrukció, valamint az ember és a társadalom kapcsolatának tematizációs sajátosságait. Természetesen a recenzens nem vállalkozhat arra, hogy pontról pontra végigkövesse a szerző gondolatmenetét. Szabó Márton vezéreszméjének lényegét az éles szemű olvasó az említett huszonkét ponton végigfutva is könnyedén felismerheti. A szavak uralma, a narrativitás, a dichotóm gondolkodás, a titok, a szent és a profán világ éles szembeállítása, az antropomorf jelleg, az univerzalizmus, a változatlan kozmikus elrendezettség, a mágikus cselekvések és a kultuszok valóságbefolyásoló ereje stb. mind sejtetni engedik, hogy a mítosz és a politika úgyszólván alkati rokonságban vannak egymással. A példa kedvéért elég, ha csak a kultusz problémáját emelem ki, már csak azért is, mert mi közép-európaiak, az ún. "személyi kultusz" fogalmával a hagyományos, tehát nem kifejezetten "nyelvorientált" politikatudományi nyelvhasználat révén is ismeretségben vagyunk. Szabó Márton úgy látja, hogy a modern, az ő szóhasználatával, csinált kultuszoknak az a fő jellemzője, hogy " [...] profán személyekhez és tárgyakhoz kötődnek, ám olyan cselekvések, érzések és gondolatok révén, amelyekkel korábban vagy máshol a szakralizált valóságot illetik. " (Szabó 1998a: 273.) A modern racionális világ látszólag nem kedvez a csinált kultuszoknak, mégis a felemás fejlettségű kelet- és közép-európai országokban "A politikai kultuszok a hatalmi szférát tették a kultikus valóság kizárólagos terepévé, felruházva mindazzal, amivel a népesség a lét és a kultúra egészét illette az uralkodó mitikus-vallásos gondolkodás alapján". (Szabó 1998a: 273) Egyébként Szabó Márton a politikai mítoszok természetét A politikai tudáselméletek c. könyvében is elemzi. Eddig — mellesleg bűnös módon — nem hangsúlyoztam eléggé azt a fontos tényt, hogy Szabó mindig alapos háttérmunkát végez. A diszkurzív térben található, a kilencvenes évek elejére, közepére datált írások témái többször is felbukkannak A politikai tudáselméletek részben tematikus, részben szerzőkre építkező tanulmányaiban. Például a mítosz-probléma mind a könyv első részében (Politikai szemantika Harold D. Lasswell: A hatalom nyelve), mind pedig a második részben (Politikai szimbolizmus Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága) felbukkan. A két könyv "párhuzamos olvasását" már csak azért is jó szívvel ajánlom, mert figyelemre méltó adalékul szolgál annak megértéséhez, hogy a szerző mekkora erőfeszítéseket tett saját invenciója (a nyelvi ihletettségű politikai episztemológia) koherens terminológiájának megteremtésére.

A Diszkurzív térben utolsó három tanulmánya már Szabó "kiérlelt" koncepciójának fényében olvasandó. Nem véletlen, hogy a Politikatudományi Szemle 1997-es évfolyamában egy egész esztendeig tartó vitasorozat teszi a tradicionális politikatudomány ([...] és a filozófia [...] és a szociológia és a[...]) mérlegére Szabó Márton teóriáját. A bevezetőmben említett második és harmadik problémakört is ezekhez az írásokhoz lehet igazán látványosan hozzákapcsolni. A politikai szemantika lehetőségei és A metaforikus politika című dolgozatok mintegy előkészítik a kötet utolsó írását, a sokat vitatott, A vitatkozó politika c. tanulmányt. A kötet utolsó három írását akár úgy is lehet olvasni, mint valamiféle hitvallást, amely a politikaelmélet egyfajta pánlingvisztikai átértelmezésének szükségessége mellett tör lándzsát. Szabó Márton kritikusainak egy része éppen ezzel a radikális fordulattal kapcsolatban fogalmazta meg a maga szkeptikus megjegyzéseit. Látszólag tényleg arról van szó, hogy a Szabó-féle politikai episztemológiában nincs helye a hagyományos politikai intézményeknek. Ez azonban csak a felszínes olvasat számára tűnik fel így. E vonatkozásban sokatmondó az M. Edelman politikai szemantikájára utaló idézet, aki szerint "minden cselekvés, jelenség és társadalmi fenomén két nézőpontból vizsgálható: először a manifeszt és »objektív« következmények és cselekvési célok, másodszor a világ rejtett és szubjektív jelentésű kategóriái szempontjából, amelyek az előbbieket támogatják és megerősítik. " (Szabó 1998a: 291) Nem kétséges, hogy Szabó affirmatív módon idézi Claus Offe Edelman politikai szemantikájára vonatkozó értékelését. Persze azt azért továbbra is érdemes firtatni, hogy elegendő-e deklarálni a politikai intézmények működésének és a szimbolikus-metaforikus politika világának puszta paralelizmusát, anélkül, hogy magának e két szférának a koegzisztenciáját mélyebb analízisnek vetnénk alá? Ennek a feladatnak az elvégzése jórészt még hátravan, de nincs kétségem afelől, hogy Szabó Márton rövid időn belül ezen a területen is eredeti megoldásokkal fog előállni. Ugyanis, valóban a megkerülhetetlen kérdések közé tartozik, hogy mi számít a politikai témájú diskurzusban releváns politikai megnyilatkozásnak (cselekvésnek), s mi nem; mikor válnak a diskurzusok a társadalmi életet ténylegesen befolyásoló erővé, és mikor lesz a politikai beszéd az életvilág epifenomenális eseménye? Nagyjából itt is az a probléma vetődik fel, amit a luhmanni rendszerelmélet kritikusai jeleznek a politika kommunikációs teljesítményként való értelmezése kapcsán. Hiszen mély értelmű, "tartalmilag" releváns politikai diskurzusok egy kocsmai vita során is képződhetnek, noha általában ezek a diskurzusok rövid időn belül semmivé foszlanak az életvilág diffúz hátterében. A politikaelmélet hagyományosabb válfajai számára evidensnek tűnik, hogy a stabil professzionális intézmény megléte vagy hiánya végzi el a megosztást a relevancia-kérdésben. Mindazonáltal — legalábbis szerintem — Szabó álláspontja még a jelenlegi kidolgozottság fokán is jó érveket tud felvonultatni a nyelvi ihletettségű politikai episztemológia kiváló magyarázó-teljesítményének a bizonyítására. Hiszen a történelem mutatott már példát arra, hogy a t1 időpontban lezajlott, látszólag tisztán az informális világhoz tartozó diskurzus (szó szerint: kocsmai beszélgetés) t2 időpontban az intézményes politikát is alapvetően átformálni képes erővé transzformálódott, míg fordítva az is gyakran megesik, hogy a parlament becses intézménye által legitimált beszéd (pl. egy leszállóágban lévő politikus, párt stb. esetében) rövid időn belül a semmibe hullik. Más formában ugyanez a helyzet a meggondolatlan (vagy talán nagyon is meggondolt!) politikusi nyilatkozatok esetében, amikor az illető vagy a pártja "írói munkássága részének" aposztrofálja az inkriminált nyilatkozatot. A politikai kommunikáció ténye maga az, ami mindkét esetben erősebbnek bizonyul a "stabil" intézményi háttérnél. Természetesen látni kell, hogy Szabó Márton szerint a nyelvnek, a beszédnek nemcsak leképező funkciója van, hanem lényegileg — s ez főképpen a politikai kérdéseket tematizáló beszédre igaz — tett-cselekvés, tehát maga is intézményként működik. A beszéd valóságkonstruáló teljesítményét Szabó a sokat emlegetett Európa-ház metaforikájának kibontásával példázza. Ez az analízis annyira remekbe szabott, hogy szívem szerint az egész szöveget idézném. (Számomra külön is figyelmet érdemel az a véletlen egybeesés, hogy az idén februárban, majd pedig novemberben megjelent tanulmányomban, ha némileg más összefüggésben is, de úgyszintén a ház, ill. az Európa-fogalom metaforáinak kérdését állítottam az értelmezés középpontjába, noha akkor még nem olvastam Szabó Márton szóban forgó tanulmányát. — Kiss 1999a; 1999b) Szabó Márton ezt írja: " [...] a ház nemcsak műszaki létesítmény, hanem lakottan az, ami, vagyis otthon. A házról való tudásunkban ezért kibogozhatatlanul összefonódik a leírás, az értékelés és az érzelem: a ház jó és fontos, a lakás óv és véd, az otthon elbocsát és visszavár. Lehetetlen a ház szó konnotációiban elválasztani a falakat az emberektől, az épületet az értékektől. " (Szabó 1998: 328) Az Európa-fogalom pedig történelmi-politikai-kulturális asszociációkkal egészíti ki a ház intim, familiáris képzeteit; illetve e két metaforavilág találkozása azt eredményezi, hogy az Európa-ház összetett metaforájából úgyszólván a magyar külpolitika egészét le lehet vezetni.

Végezetül, a bevezetőmben harmadik problémakörként megnevezett témát szeretném megvizsgálni. (Voltaképpen ez az a kérdés, aminek igazán alapos elemzése, hogy a szinte közhelyszerűnek ható szófordulattal éljek, "szétfeszítené jelen írás kereteit".) A szóban forgó probléma maga is implikálja a megnevezés tematikus kérdéseit. Hívhatjuk ezt egyszer a résztvevői/elemzői magatartás oppozíciójának, vagy egyszerűbben felfoghatjuk a politikusi és a politológusi beszéd közötti különbségtevés lehetőségének vagy lehetetlenségének a témájaként. Tulajdonképpen mindkét esetben ugyanarról van szó. Már utaltam a Politikatudományi Szemlében lezajlott '97-es vitára, amelynek tárgya elsősorban, de nem kizárólagosan, a kötet utolsó tanulmánya, A vitatkozó politika volt. Több kritikusa is azt vetette Szabó Márton szemére, hogy a teóriája nem tesz különbséget a gyakorlati politizálás, tehát a politikát professzionális tevékenységként űző és jórészt a politikából élő politikus, valamint a tudomány normái szerint eljáró, a tudományból élő politológus politizálása között. S valóban a diszkurzív, vitatkozó politizálás látszólag tényleg nem reflektál a különbségre. Szabó Márton ezt írja: "A vitaközpontú politikai valóság a politikát képlékenynek, mozgékonynak, változásait nem egyértelműnek mutatja. Olyan társadalmi színterek, ahol nincsenek örök személyek és ügyek, rögzített alanyok, stabil objektumok, végérvényes megoldások, mert minden résztvevőnek ki kell állnia a folyamatos bírálatok próbáját. Ha vannak örök politikai entitások, akkor csak azok ilyenek, amelyek képesek magukat újra és újra átdefiniálni, önértelmezésüket megindítani és rögzíteni[...] A határkijelölő politikai diskurzusnak ezért van különleges státusa; valamilyen módon a politika »lényegéről« szól, de nem a külső szemlélő, a megfigyelő, hanem a résztvevő nyelvén. " (Szabó 1998a: 344-345) Szabó Márton álláspontja szerintem nem nélkülözi a kétértelműséget, de én — s talán ez furcsának tetszhet — inkább erénynek tartom ezt a kétértelműséget. Tudniillik, nem kétséges, hogy az ún. határvita kapcsán Szabó azon az állásponton van, hogy a politikai/nem-politikai megkülönböztetésében természetesen a tudomány embere, a politológus az igazán illetékes. Másrészt Szabó ahhoz is szilárdan ragaszkodik, hogy a politikának (vagy a politikainak) van egy mindent bekebelező természete. Én egyetértek Szabó Mártonnal, s amiért vele értek egyet, annak a megvilágítására egy rövid filozófia- és politikatörténeti kitekintést ajánlok. A filozófiatörténetben a kifejezetten politikai filozófia megszületését Platón államelméletéhez szokás kötni. Platón szerint a politikai kérdések megvitatására a dialógus a legalkalmasabb forma. A párbeszéd mintegy optimális formája a helyes államrendnek. Ugyanis a dialógusban a lehetséges perspektívák sokfélesége jelenik meg. Mivel azonban dialógus egy "sokszereplős játék", ez a tény rögvest felvet egy sor problémát. Rudolf Lengert ezt írja: "Az államban az igazságosság kérdésének helyes megoldását végérvényesen nem lehet megtalálni, mert mindig új perspektívák merülnek fel, amelyek szükségszerűvé teszik a dialógus folytatását. " (Lengert 1989: 442) Platón úgy látja, hogy a dialógusban résztvevők közül nem mindenki érdekelt az igazi megoldás megtalálásában. A szofisták és az ún. "árnyékművészek" nem érdekeltek az igazság feltárásában és a tárgyra-orientált érvelésben. Így ezek a politikai vitában is csak saját személyes hasznukat tartják mindig szem előtt, kizárólag egyéni okosságuk fitogtatásában lelik örömüket. Éppen ezért ki kell őket zárni a politikai élet minden területéről, mondja Platón. Jól tudjuk: a platóni kemény redukcionalizmusnak az lesz a végeredménye, hogy csak az "aranylelkű" filozófusok lehetnek részesei a politikai életnek. Mégpedig egyszerre résztvevői szereppel felruházott "politikus" államférfiakként, és megfigyelői szereppel bíró politológusokként. Láthatjuk, Platón rendszerében ez a két szerep egyáltalán nem különül el egymástól, noha ennek az az ára, hogy még a szabad lakosságnak is csak a kisebbik része rendelkezik bárminemű — akár résztvevői, akár megfigyelői — opcióval a politika világában. Egészen más a helyzet Arisztotelésznél. Arisztotelész szerint — jó esetben — minden szabad férfi részese lehet a politikai életnek. A szerepek azonban megosztottak, hiszen egy nagy létszámú embertömegben egyszerre mindenki nem lehet vezető, értelemszerűen vezetettekre is szükség van. De a szerepek cserélődhetnek — s e tekintetben sok közös vonás fedezhető fel a politeia és a modern pluralista demokrácia között — így az, aki t1 időpontban vezető, t2 időpontban lehet, hogy már vezetett, és fordítva. Látszólag Arisztotelész sem különíti el egymástól a politikust és a politológust, de láthatjuk, hogy a temporalitás beépülése a rendszerbe, mintegy természetesen osztja ki a szerepeket. Persze joggal fel lehetne hívni a figyelmet az antik görögség és a modern világ közötti analógia korlátozott érvényességére, mivel a modern demokráciában, a mindig kizárólag a független "szakértői szerepben" megmaradni kívánó politológus mint tudós, nem csak a politikustól, de az életvilág már említett diffúz politizálásától is megkülönbözteti a maga teljesítményét. S ha kitartó, talán egy életen át sikerülhet is neki. Elvégre nem kötelező aktívan politizálni; ha valaki tudós akar maradni, ezt büntetlenül megteheti — legalábbis a polgári demokráciákban. Én azonban nem hiszem, hogy a résztvevői-politikusi, ill. a reflektáló-tudósi szerep pusztán az érintettek ilyen vagy olyan szubjektív intencióinak a függvénye lenne. Igaza van Szabó Mártonnak akkor, amikor a politika szinte mindent bekebelező jellegét, határainak folyamatos elcsúszását emeli ki mint annak lényeges alapvonásait. Az elnyomó rendszerekben a bekebelező jelleg látványosan tetten érhető, gondoljunk csak, főleg a szellemtudományi szférához tartozó tudósokra szórt olyan típusú vádakra a kemény diktatúra idejéből, amelyek szerint az illető "a kívülálló arisztokratizmus, a hamis objektivizmus pózában tetszelgő tudós", de aki ezáltal természetesen "objektíve a reakció kiszolgálója". Így aztán abban a világban nem nagyon volt lehetőség a megfigyelői szerep következetes vállalására. Persze a pluralista demokrácia működése általában tiszteletben tartja a társadalmi alrendszerek funkcióspecifikus működését és az egyéni szabadságot, mindazonáltal a tisztán kívülálló, megfigyelői szerep következetes végigvitelére ebben a világban sincs lehetőség. Szeretném, ha az olvasó ezt minden különösebb argumentáció nélkül elhinné nekem. De ez nem feltétlenül baj, hogy így van. Hiszen Szabó Márton szerint végső soron jó az, hogy a politika mindnyájunkat megérint. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Szabó Márton szerint minden beszéd, minden emberi megnyilatkozás mindig és egyformán politikai diskurzusnak minősíthető. Nem erről van szó. Szabó Márton éppenséggel nagyon is teoretikus alkat, hallatlan energiákat fektet például abba, hogy a politikai diskurzusok belső határmegvonását precíz fogalmi rácsozattal fedje le, hogy a politika fenoménja, ez a Próteusz-szerű jelenség, fennakadjon a tudós által kifeszített hálón. Mindenesetre Szabó Márton invenciója, a diszkurzív politológia — amit én meglehetősen önkényesen nyelvi ihletettségű politikai episztemológiának kereszteltem el — talán az egyetlen eredeti (elméleti) teljesítmény a magyar politikatudomány utóbbi két évtizedében.

 

 

Felhasznált irodalom

Arisztotelész (1987): Nikhomakhoszi etika. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Frege, Gottlob (1985): Jelentés és jelölet. In: Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kiss Lajos András (1999a): Dialógus és ökológia. Liget 2: 38-43.

Kiss Lajos András (1999b): A romantikus Európa-gondolat. Liget 11: 83-89.

Lengert Rudolf (1989). Die Dialogkultur und ihre Zerstörung. Bildung und Erziehung 4.

Ricœur Paul (1986): Du texte a l'action. Párizs: Esprit/Seuil.

Szabó Márton (1988a): Diszkurzív térben. Budapest: Scientia Humana.

Szabó Márton (1998b): Politikai tudáselméletek. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége ]

 

1 Szabó Márton: Politikai tudáselméletek, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas, 1998; Diszkurzív térben, Budapest: Scientia Humana, 1998.vissza

 

[ Cikk eleje ]