A KULTÚRA EVOLÚCIÓJA 1

DANIEL DENNETT

[ Cikk vége | Irodalom | Jegyzetek | Bezárás]

 

John Maynard Smith és Szathmáry Eörs Az evolúció fő lépései című 1995-ben megjelent könyvükben az evolúciótörténet olyan újítási lépcsőfokait írják le, amelyek a tervezési tér új, nagy új területeit nyitják meg:

"A főbb átmenetek

replikáló molekulák                                     ®                                        kompartmentekbe zárt molekulapopulációk

önálló replikátorok                                      ®                                        kromoszómák

RNS mint gén és enzim                               ®                                        DNS és fehérje (genetikai kód)

prokarióták                                                ®                                        eukarióták

aszexuális klónok                                       ®                                        szexuális populációk

protisták                                                    ®                                        állatok, növények, gombák (sejtdifferenciáció)

magányos egyedek                                    ®                                         kolóniák (nem szaporodó kasztok)

főemlős "társadalmak"                               ®                                         emberi társadalmak (nyelv)."2

 

Előadásomban megkísérlem bemutatni, hogy listájuk utolsó átmenete, a nyelvvel és kultúrával rendelkező emberi társadalmak evolúciója a negyedik átmenethez, az eukarióták evolúciójához hasonlatos: mindkét esetben pillanatszerűen megjelenő új lehetőségek alakultak ki azáltal, hogy az egyik létrejött forma "megfertőződött" egy másik által. Amikor főemlős elődeink agyát olyan kulturálisan kifejlődött replikátorok szállták meg, melyeket Richard Dawkins mémeknek nevezett, ez új típusú biológiai entitást, személyt hozott létre. A személyek a kultúrában élő és azzal együtt fejlődő emberszabásúak, és a kulturális evolúció azon evolúciós folyamatok legújabb kiterjedése, amely létrehozta e formákat a földön.

A kultúrák fejlődnek. Ez bizonyos értelemben közhely, más értelemben viszont a kultúra ellentmondásos, spekulatív, igazolatlan elmélete. Tekintsük egy tetszőleges kultúra leltárát egy adott időpontban, például 1900-ban. Ez magában foglalná a kultúrát alkotó valamennyi nyelvet, szokást, ceremóniát, építményt, módszert, eszközt, mítoszt, zenét, művészetet, és így tovább. Idővel ez a leltár változik. Ma, száz évvel később, bizonyos dolgok eltűntek, mások megsokszorozódtak, továbbiak összeolvadtak, egyesek megváltoztak és sok új elem először jelenik meg. A történelemben változó leltár jegyzőkönyve nem lenne tudomány, hanem adathalmaz. A közhely az, hogy a kultúrák fejlődnek az időben. Ezzel mindenki egyetért. Forduljunk inkább az ellentmondásos kérdéshez: hogyan magyarázhatjuk ezen adathalmazban felismerhető mintákat? Lehetséges a kulturális evolúcióról jó elméletet vagy modellt gyártani?

1. Tudomány vagy elbeszélés?

Az egyik lehetőség az, hogy a kulturális evolúcióban található sajátságos minták nem magyarázhatók tudományosan. Elbeszélő és nem tudományos minták, mondhatná valaki. Van valami ebben, de így önmagában nem igaz, mivel sok tudományos minta egyben történeti minta is, és ennélfogva valamilyen elbeszélésekkel magyarázhatók. A kozmológia, a geológia és a biológia történeti tudományok. D'Arcy Thompson, a nagy biológus egyszer azt mondta: "Minden úgy van, ahogy van, mivel úgy lett."

Ha igaza van — ha minden úgy van, ahogy van, mivel úgy lett —, akkor legalábbis részben, minden tudománynak történeti tudománynak kell lennie. De nem minden történelem — az események elmesélése időbeli sorrendben — elbeszélés, mondhatnánk. Az emberi történelem egyedi, amennyiben az általa bemutatott minták a megértés más formáját igénylik: a hermeneutikus megértést vagy Verstehent, vagy — számíthatunk a németekre, hogy számtalan fogalmat felsoroljunk ezen állításunk támogatására — Geisteswissenschaftot, ami magyarul "szellemtudományként" fordítható. Úgy vélem, hogy ez részben igaz; létezik a megértés egy sajátos fajtája, melyet a cselekvő emberről szóló történetek esetében alkalmazunk. Az is igaz, hogy a történet jegye, hogy epizódjai nem úgy jelennek meg, mint az általános törvények és kezdeti feltételek előre megmondható következményei, hanem pompásan meglepő módon. Ezek a fontos tények ugyanakkor nem arra mutatnak, hogy a kulturális evolúció nem ragadható meg tudományosan, és másfajta kutatásokkal kéne megközelíteni. Ellenkezőleg, az elbeszélések emberi megértése és az életfolyamatok tudományos magyarázata, stílusukban és hangsúlyaikban való eltéréseik ellenére is ugyanazzal a logikai gerinccel rendelkeznek. Láthatjuk ezt, amikor azt a sajátos formájú megértést elemezzük, amelyekkel a jó elbeszéléseket követjük vagy létrehozzuk.

A középszerű elbeszélések értelmetlen epizódok időbeli sorozatai — egyik ócska dolog a másik után — vagy teljesen megjósolható, unalmas fejlemények sorozatai. A véletlenszerűség és a megszokás közt találhatók a jó történetek, amelyekben a meglepő pillanatok visszatekintve kapnak értelmet, a nem meglepő események által létrehozott szerkezetben. Intencionális alapállásnak neveztem, ahonnan megérthetjük ezeket az elbeszéléseket. Ez az alapállás az eseményeket cselekvőkhöz és ezek (racionális) cselekvéseihez és reakcióihoz kapcsolja. Ezek a cselekvők — ebben az esetben emberek — cselekvéseikben indokaikat követik és összeszámlálva indokaikat, vélekedéseiket és vágyaikat, meg tudjuk jósolni legracionálisabb cselekvési módjukat. A legracionálisabb cselekvés gyakran egészen nyilvánvaló, így miközben az elbeszélésnek van előrejelző képessége, vagy akár igaz is, mégis érdektelen és unalmas. Egy sakkjáték például érdekes lehet abban az értelemben, hogy meglepődünk egy minden racionális számításunkat felülmúló zseniális lépésen vagy egy olyan baklövésen, amelyet annyira előnytelennek véltünk, hogy nem vártuk volna.

Igaz ez az emberi cselekvések tágabb világában is. Azért nem érdekes Jane elbeszélése arról, hogy munkából hazamenet betért a bevásárlóközpontba, mert az egész teljesen előre jelezhető az intencionális alapállás felől; ma semmiféle meglepővel nem találkozott. Máskor viszont előfordulhat, hogy egy cselekvő számára a legracionálisabb dolog sem nyilvánvaló, sőt akár kiszámíthatatlan. Ha ilyen elbeszélésekkel találkozunk, meglepődünk (és néha gyönyörködünk, néha megdöbbenünk) a tényleges kimenetelen. Visszatekintve értelmet nyer, de ki gondolta volna, hogy így fog dönteni? Az ember szokásos racionális viselkedése általában nem jó regény-alapanyag, de éppen az ilyen banális racionális elbeszélés adja azt a háttérmintát, amely lehetővé teszi, hogy visszatekintve értelmet adjunk fondorlatos szeszélyeknek, és hogy előre sejtsük azokat a komplikációkat, amelyek az elindított események ütközésekor kialakulnak.

Történészek és antropológusok a kulturális evolúció magyarázatának hagyományos modelljeként az intencionális alapállást használják. E kutatók szerint a kultúra olyan javakból, emberi tulajdonokból áll, amelyeket bölcs vagy ostoba módon kapcsolnak össze. Az emberek gondosan őrzik a tűzgyújtás, a házépítés, a beszéd, a számolás, az igazságosság stb. hagyományait. Úgy kereskednek kulturális tárgyaikkal, mint egyéb javaikkal. Természetesen bizonyos kulturális tárgyak (vasúti kocsik, főtt tészta, csokoládés sütemény receptje stb.) határozottan javak, és a gazdaságtudomány eszközeivel megrajzolhatók terjedési útvonalaik. Ebből a látószögből nyilvánvaló, hogy a nagyra értékelt kulturális entitásokat védeni fogják a kevésbé értékeltekkel szemben és piaci versengés alakul ki, ahol a résztvevők "adják-veszik" a kulturális árukat. Ha a házépítés vagy a mezőgazdasági termelés új módszere, vagy egy új stílusú zene söpör végig a kultúrán, ez azért lesz így, mivel az emberek érezni fogják ezen újdonságok előnyeit.

E modell szerint az emberek autonóm racionalitással rendelkeznek: ha megfosztunk egy embert javaitól, akkor így csupaszon is megmarad racionálisnak és tele lesz tartalmas vágyakkal. Amikor ruhát ölt, fegyverkezik, javakkal látja el magát, akkor hatalmát növeli, bonyolultabbá teszi vágyait. A Coca-Cola palackok azért terjednek el a világon, mivel egyre több ember szereti a Coke-ot. Talán a hirdetés megtéveszti őket. Ezután vessünk egy pillantást a hirdetőkre vagy alkalmazóikra, hogy megtaláljuk azon cselekvőket, akiknek vágyai rögzítik a mi költség—haszon számításaink értékeit. Cui bono? Kié a haszon? A javak szállítóié és alkalmazottaiké stb. Ezzel a gondolkodással a különböző kulturális javak — Coke-palackok, épületstílusok vagy vallási hitek — relatív "replikációs" erejét az embereknek a piacon végzett költség—haszon számításaival mérik.

A biológusok szintén gyakran azáltal értelmezik a természeti világ vonásainak (semleges értelemben vett) evolúcióját, hogy azokat különböző fajok különböző tagjaihoz tartozó javaknak tekintik: valami tápláléka, valami fészke, valami odúja, valami területe, valami társa(i), valami ideje és energiája. A költség—haszon számítások világítják meg azon társulásokat is, melyeket különböző fajok tagjai hoznak létre a közös környezetben.3 Nem minden "birtoklás" tekinthető azonban jónak. A testen felhalmozódó piszok és mocsok, nem beszélve az ezzel járó legyekről és bolhákról, értéktelenek vagy negatív értékűek. A biológusok ezeket a potyautasokat általában nem tekintik javaknak, kivéve, ha valami kimutatható hasznot (kinek a számára?) hoznak.

Ez a hagyományos látószög a kulturális és biológiai evolúció számos vonását megmagyarázza, de nem működik minden területen. Rá akarok mutatni arra, hogy a kultúra különféle tudósai — történészek, antropológusok, közgazdászok, pszichológusok és mások — e jelenségek vizsgálatánál hogyan használhatnak másfajta nézőpontot. Ez az intencionális alapállás más alkalmazása, amely helyet ad a Cui bono kérdésnek, de amely gyakran figyelmen kívül hagyott alternatív válaszokat is tud adni. Richard Dawkins mém-szempontjáról beszélek, amely elismeri és komolyan veszi annak lehetőségét, hogy a kulturális entitások is olyan szelekciós rezsimeknek megfelelően képesek fejlődni, amelyeknek csak akkor van értelme, ha a Cui bono kérdésre adott válasz az, hogy maguk a kulturális adatok a haszonélvezői saját adaptációiknak.4

 

2. A mémek mint kulturális vírusok

Mindig amikor a költség és a haszon a kérdés, meg kell kérdeznünk, Cui bono? A haszon önmagában nem magyarázó elv; a haszon magában lebegve egyfajta titokzatosság; amíg nem lehet kimutatni, hogy a haszon ténylegesen hozzájárul a replikátor replikációs képességéhez, addig egyszerűen csak ott van, talán vonzóan, de semmit nem magyaráz meg.

Látunk egy hangyát, amint fáradságosan mászik meg egy fűszálat. Vajon miért? Miért lenne ez adaptív? Milyen jó származik a hangyának ebből? Ez rossz kérdés. Semmi jó nem következik ebből számára. Akkor az egész véletlen métely [fluke]? Pontosan ez: métely [fluke]! Idegrendszerét egy métely [Dicrocoelium dentriticum] szállta meg, egy parányi parazita-banda, melynek a juh bélrendszerébe kell kerülnie ahhoz, hogy szaporodhasson. (Ridley 1995, 258.) (A lazac árral szemben úszik, ezek a paraziták pedig arra kényszerítik a hangyákat, hogy a füvekre másszanak, ezáltal javítva esélyeiket, hogy egy arra járó juh felfalja őket.) A haszon nem a hangya szaporodási kilátásait javítja, hanem a mételyét.5

Dawkins kiemeli, hogy a kulturális adatokról, a mémekről is gondolkozhatunk úgy, mint a parazitákról. Valójában sokkal inkább vírushoz, semmint féreghez hasonlítanak. A mémek, a kulturális közegek replikálódó entitásai, a génekhez feltételezhetően hasonlóak és nekik is vannak hordozóik vagy fenotípusaik; olyasmik, mint a nem-teljesen-csupasz gének. Olyanok, mint a vírusok (Dawkins 1993). Alapvetően a vírus csak egy nukleinsav szál, bizonyos attitűddel és protein burokkal. Hasonlóképpen, a mém attitűddel rendelkező információs csomag, bizonyos fenotipikus öltözettel, amelynek különleges hatása van a világban és amely ezáltal befolyásolja önnön replikációs esélyeit. (Miből van a mém? Információból, melyet bármely fizikai közeg hordozhat.)

A mémek birodalmában a végső haszonélvező, aminek szempontjából a végső költség—haszon kalkulációt el kell végezni, maga a mém és nem a hordozó. Ez nem lapos empirikus állítás, mely kizárja az egyedi emberi cselekvőket, akik e kulturális adatokat létrehozzák, értékelik, terjedésüket és fennmaradásukat biztosítják. Mint már említettem, a kulturális evolúció hagyományos perspektívája szépen elmagyarázza a legtöbb megfigyelt mintát. Azt javaslom, hogy olyan szemszöget fogadjunk el, amelyből sokféle empirikus állítást vethetünk össze, beleértve a hagyományos állításokat, melyek nyilvánvalóságát semlegesen elfogadjuk.

A métellyel való analógiában tekintsük a mémet olyan parazitának, amely saját replikatív előnye érdekében egy szervezetet irányít, de emlékeznünk kellene arra, hogy az ilyen potyautasok vagy szimbióták három csoportba oszthatók:

paraziták, melyek jelenléte csökkenti vendéglátójuk életképességét;

együttélők [commensal], melyek jelenléte semleges (ám, mint az etimológia emlékeztet, "ugyanazt az asztalt" osztják meg); és

szimbióták, melyek jelenléte javítja a vendéglátó és a vendég életképességeit.

Miután e változatok folytonos vonal mentén helyezkednek el, a köztük lévő határokat nem húzhatjuk meg pontosan; ahol a haszon nulla lesz vagy kárrá válik, ott nem lehet gyakorlati tesztet végezni, de feltárhatjuk a modellekben bekövetkező változások következményeit.

Azt várhatnánk, hogy a mémek mindhárom változata előfordul. Eszerint például hibás lenne feltételezni, hogy egy kulturális vonás "kulturális kiválasztódása" mindig "valami ok előidézésére" szolgál — mivel valamilyen észlelt (vagy tévesen észlelt) hasznot jelent a házigazdának. Mindig feltehetjük a kérdést, vajon a házigazdák, az emberi cselekvők, vektorok, észlelnek-e valami hasznot és ennek megfelelően segédkeznek-e az adott kulturális vonás megőrzésében és replikációjában, de fel kell készülnünk arra, hogy a válasz: "nem". Más szóval, lehetségesnek kell tartanunk a hipotézist, hogy az emberi házigazdák, egyénenként vagy csoportonként, még ha feledékenyek, hitetlenek is, vagy ha elleneznek is bizonyos kulturális adatot, ez mégis képes házigazdáit vektorként kihasználni.

A kulturális átadás és evolúció — reflektorfényben lévő — legismertebb esetei olyan újítások, amelyek nyilvánvalóan valamilyen közvetlen vagy közvetett haszonnal járnak a házigazda genetikus életképessége számára. Egy jobb horog több halat fog, több éhes szájat betöm és több unokáról gondoskodik stb. A jobb horog és az erősebb kar közti egyedüli különbség a (képzeletben) kiszámított életképesség vonatkozásában az, hogy az erős kart biológiailag adjuk tovább, míg a horgot kulturálisan.(Az erősebb karok is lehetnek kulturálisan közvetítettek. A testépítés hagyománya például magyarázatul szolgálhat arra, hogy miközben az erős karok [genetikus] öröklődése nem volt jelentős, addig a népességben mégis nagyszámú erős karú egyedet találhatunk.) De bárhogy is adódnak át az erős karok és a horgok, általában a genetikus életképesség szempontjából valószínűleg igen jó kölcsönvételeknek számítanak. A kölcsönzés azonban rövidlátó is lehet — csak rövid időre hasznos. Végső soron hosszú távon még a mezőgazdaság is kétes kölcsön lehet, amennyiben a summum bonum a darwini életképesség (lásd Diamond 1997 izgalmas gondolatait arról, hogy milyen bizonytalan haszonnal jár a vadászó-gyűjtögető életmód elvetése). Milyen alternatívák vannak?

Először is meg kell jegyeznünk, hogy rövid távon (evolúciós értelemben, azaz néhány század vagy évezred távlatában) valami virágozhat a genetikus életképességre való hatástól függetlenül is, miközben látszólagosan kapcsolódik ahhoz. Még ha úgy véljük is, hogy a darwini életképesség-növelés a kulturális evolúció elvi mozgató motorja, mégis be kell helyezni néhány áttételt, mint a késleltetés és az átvitel közvetlenebb mechanizmusait. Nem nehéz ilyent találni. Genetikusan eltolt súlypontú minőségtérrel vagyunk fölszerelve: bizonyos dolgokat jónak érzünk, bizonyosakat nem. A szerint a szabály szerint élünk, hogy ha jó érzést kelt, tartsd meg. Ezt a durva és kész szabályt persze be lehet csapni. Az édesszájúság jó példa. A kulturális adatok — műtárgyak, gyakorlatok, receptek, mezőgazdasági minták, kereskedelmi útvonalak — robbanása, mely meglehetősen közvetlenül az édes száj kihasználásából ered, valószínűleg jelentős nettó negatív hatással van az ember genetikus életképességére. Jegyezzük meg, hogy e kulturális adatok kialakulásának a "látszólagos" genetikus hasznossággal való magyarázata semmi módon nem kötelez bennünket, hogy azt állítsuk, az emberek úgy vélik, javítják genetikus életképességüket azáltal, hogy cukrot vesznek és fogyasztanak. Az indok nem tőlük származik, hanem az Anyatermészettől. Csak azt követik, amit szeretnek.

Mégis, ha az ember valamit természetesen szeret, akkor zseniálisan és meglepő előrelátással ki fogja találni, hogy miként szerezze azt meg. Ez még a kulturális evolúció hagyományos modellje, ahol az emberek összekapcsolják javaikat, hogy maximalizálják azt, amit előnyben részesítenek — miközben preferenciáikat közvetlenül genetikus örökségükből veszik. De a racionális számítás folyamata érdekesebb lehetőségekhez vezethet. Mint ilyen cselekvő összetettebbé teszi életét, egészen biztosan olyan új preferenciái lesznek, melyek maguk is valamiféle kulturálisan átadott szimbióták. Édes szája kedvéért szakácskönyvet vesz, amely arra inspirálhatja, hogy részt vegyen egy konyhaművészeti programban, amely rosszul szervezett és ezért diáktüntetést szervez, melyben annyira sikeres, hogy felkérik, vezessen egy nevelési reformmozgalmat, melyhez viszont jogi végzettséget kell szereznie, és így tovább. Minden egyes új cél saját erejéből tör be a memoszférába kihasználva a korábbi preferenciákat, de ez a rekurzív folyamat, amely nyaktörő sebességgel haladhat a genetikus evolúció megfagyott járásmódjához képest, genetikus kezdeteiktől egészen messze juttatva átalakíthatja az emberi cselekvőket. E. O. Wilson egy gyakran hivatkozott mondatában másként állította:

"A gének pórázon tartják a kultúrát. A póráz nagyon hosszú, de elkerülhetetlenül kényszerítően hat az emberi génállományra ható értékekre." (Wilson 1978, 167.o.)

De Wilson póráza meghatározatlanul hosszú és elasztikus. Gondoljunk csak az elképzelhető kulturális entitásokra, gyakorlatokra, értékekre. Van ebben a Hatalmas térben elérhetetlen pont? Nem látok ilyent. A Wilson által említett kényszerek a kulturális termékek és metatermékek rekurzív kaszkádjában úgy csatlakozhatnak, úgy lesznek kihasználhatók és tompíthatók, hogy hangsúlyozzuk, e képzeletbeli lehetőségtér minden elképzelhető pontja elérhető. Azt állítom, hogy a kulturális lehetőség kevéssé kényszerített, mint a genetikus lehetőség. Meggyőző biológiai érveket hozhatunk föl arra, hogy bizonyos képzeletbeli fajok valószínűtlenül végletesek — repülő lovak, egyszarvúak, beszélő fák, húsevő szarvasmarhák, bálna nagyságú pókok —, de tudomásom szerint sem Wilson, sem más nem szolgált érvekkel arra, hogy azt higyjük, hasonló gátak lennének a képzeletbeli kulturális tervezési térben. A tervezési tér sok képzeletbeli pontja kétségtelenül genetikus zsákutca lenne, abban az értelemben, hogy ha a homo sapiens bármely származásvonala elfoglalná azt, annak eredménye a kipusztulás lenne, de ez a szörnyű lehetőség nem akadálya az evolúciónak és a kulturális történelem gyors idejében felbukkanó ilyen jellegű mémek elfogadásának.6 Hogy Wilson metaforájával szemben egyik sajátomat vonultassam föl: a gének nem pórázt, hanem kilövőállást jelentenek, amelyről valamilyen úton szinte bárhova eljuthatunk. Éppen azért van szükségünk a memetikus megközelítésre, hogy el tudjuk magyarázni a kulturális evolúció azon mintáit, amelyeket nem kényszerítenek szigorúan a genetikus erők.

A szaporodó mémek a horgokkal vagy kampókkal replikálódó mémek. Úgy lehet ezeket elgondolni, mint amelyek belépnek a kultúra tagjainak agyába, fenotipikus változásokat idéznek elő, majd alávetik magukat a nagy szelekciós tornának — nem a darwini genetikus életképességi tornának (az élet túl rövid ehhez), hanem a dawkinsi mém-életképesség tornának. Mém-életképességükről és nem házigazdájuk genetikus életképességéről van szó. Életképességüket a szelekciós nyomás felől próbára tevő környezet maga is mémekből áll.

Vendéglátóik miért vállalják mindezt? A homo sapiens faj tagjai miért hoznak létre egy ilyen költséges és teljesen új, eltérő reprodukciós rendszert? Ne felejtsük, hogy az itt feltett kérdés és a rá adott válasz párhuzamos mindazzal a kérdéssel, amelyet a szimbióta-házigazda viszonyról felteszünk: miért vállalják az egészet a házigazdák? A válasz pedig az, hogy túl költséges megszüntetni, de ez azt is jelenti, hogy a paraziták által kizsákmányolt gépezet számára eredő haszon olyan nagy, hogy a gépezet megtartása és a paraziták tűrése a legjobb üzlet az adott időpontig. És hogy hosszú távon (évmilliók) ez a fertőzés parazitizmusnak, együttélésnek vagy szimbiotizmusnak lesz tekinthető, rövid távon (az elmúlt néhány évezred) az eredmények látványosak voltak: létrejöttt egy új biológiai típusú létező: a személy.

Szeretem összehasonlítani ezt a fejlődést azzal a forradalommal, amelyen a baktériumok nagyjából egymilliárd évvel ezelőtt mentek át. Viszonylag egyszerű prokariótákat szomszédaik támadták meg és az eredő endoszimbiotikus csapatok sokkal életképesebbek voltak, mint fertőzetlen rokonaik, és virágzásnak indultak. Ezek az eukarióták prokarióta rokonaik szomszédságában éltek, de sokkal összetettebbek, sokoldalúbbak és ügyesebbek voltak potyautasaiknak köszönhetően, ami megnyitotta a tervezési teret a soksejtű élőlények felé. Hasonlóan, a kulturálisan fertőzött emberszabásúak kialakulása a tervezési tér egy addig elfoglalatlan és áthatolhatatlan területét nyitotta meg. Állat-rokonaink mellett élünk, de elképzelhetetlenül összetettebbek, sokoldalúbbak és ügyesebbek vagyunk,mint azok. Agyunk nagyobb, de kétségtelenül elsősorban a mémek általi fertőzöttség adja hatalmunkat. Erőinket összetéve saját mémjeinkével új nyerési lehetőségeket hozunk létre, új válaszokat a kérdésre, Cui bono?

 

3. Darwin útja a memetikus mérnöklés felé

A mémek szempontja nemcsak a kultúra mintáinak új megértési lehetőségét jelenti, hanem néhány, a kulturális evolúció hagyományos modellje által függőben hagyott kérdés megválaszolását is megalapozza. A hagyományos szemlélet racionális, önérdekeiket követő cselekvőket feltételez, melyek vásárolnak vagy eladnak, és sorsukon javítanak. Honnan jöttek? Az általános háttérfeltételezés szerint egyszerű élőlények, amelyeknek Cui bono kérdését a genetikus életképesség felől kell megközelíteni. De ha az emberek más érdekek felé fordulnak, beleértve a genetikus érdekeikkel közvetlenül szembenálló érdekeket, akkor a lehetőségek olyan jellegű új terébe lépnek, amelyre képtelen a lazac, a gyümölcslégy vagy a medve. Hogyan kezdődhetett ez az újdonságáradat?

Azt hiszen, hogy Darwinnak a természetes kiválasztódásról írt magyarázatához kell fordulnunk. A fajok eredete első fejezetében Darwin bevezeti a természetes kiválasztódás nagy ötletét, a fokozatosság nagyszerű magyarázó elvét, amelyről később többet mondott. Nem a természetes kiválasztódással indít, ami tulajdonképpeni célja volt, hanem azzal, amit metodikus kiválasztásnak (methodical selection) nevez: a fajta szándékos és előrelátott, az állati és növényi szaporítók által "végrehajtott" javításával. Mindenki által elfogadott és senki által nem vitatott alapokkal kezdi. "Nem feltételezhetjük, hogy valamennyi fajta hirtelen olyan tökéletesként és hasznosként állt elő, amilyeneknek mi látjuk őket; sok esetben ráadásul tudjuk, hogy nem ez volt történetük. A kulcsa az ember fölhalmozó kiválasztásra való képességében rejlik: a természet egymásra következő változatokat kínál; az ember összegzi őket a számára hasznos irányban." (Harvard facsimile kiadás, 30. o.)

De hozzáteszi, hogy e metodikus kiválasztás mellett van egy másik folyamat, amelynek nincs előrelátása és szándéka, és ezt tudattalan kiválasztásnak nevezi: "A kiváló szaporítók metodikus kiválasztással próbálkoznak, valami mást akarnak létrehozni, hogy az eddigieknél új és jobb ágat vagy alfajtát hozzanak létre. De számunkra az a tudattalannak nevezhető kiválasztás fontosabb, amelynek során mindenki megpróbálja a legjobb állatot birtokolni, és attól utódot nyerni. Így valaki, aki vizslára áhítozik, természetes, hogy a legjobb kutyát próbálja megszerezni, és aztán a saját legjobb kutyájától lesznek újabb kutyái, de nem akarja állandóan megváltoztatni a fajtát." (34. o.)

Sokkal azelőtt, hogy a tudatos szaporítás elkezdődött, a tudattalan kiválasztás vezetett háziállataink kialakulásához és javításához, és ma is folytatódik ez. Darwin híres példája: "Valószínűleg Károly király spánieljét tudattalanul elég nagy mértékben megváltoztatták a király kora óta." (35. o.)

Nem kétséges, hogy a tudattalan kiválasztás volt a legnagyobb erő háziállataink evolúciójában. Darwin hangsúlyozza, hogy a tudattalan és a metodikai kiválasztás véletlenszerű és fokozatos volt: "Az, aki először választott ki egy kicsit hosszabb farokkal, egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy mi lesz e galamb leszármazottaiból a hosszú, részben tudattalan, részben metodikai kiválasztás által." (39. o.) Végül megjegyzi, mindkétfajta kiválasztás egy még átfogóbb folyamat, a természetes kiválasztódás részei, amelyben az emberi intelligenciának és választásnak nincs szerepe. A természetes kiválasztás szempontjából a tudattalan vagy metodikus kiválasztásból eredő származások, egyszerűen olyan változások, melyek a környezet egyik jelentős kiválasztó kényszeréből, az emberi cselekvésből következnek.

A természetes szelekció egymásba illeszkedő különböző folyamatainak most új tagja van: a genetikus mérnöklés. Miben különbözik Darwin korának metodikai szelekciójától? Kevésbé független a genetikus készlet előzetes változataitól és közvetlenebbül halad az új kiválasztott genomok felé, kevesebb nyilvánvaló és időrabló próba-szerencse játékkal. Darwin észrevette, hogy az ő korában "az ember bármiféle strukturális eltérést aligha, vagy csak nagy nehézségek árán választhat ki, kivéve a külső látható jegyeket; ráadásul ritkán érdekli, hogy mi van belül".(38. o.) De napjaink genetikai mérnöke az általa létrehozandó szervezetek molekuláris szerkezete felé fordítja figyelmét. Sokkal pontosabb előrelátás válik lehetségessé, de még itt is, ha közelebbről figyeljük a laboratóriumi munkát, a legjobb génkombinációk keresése során nagy számban találhatunk próba-szerencse kísérleteket.

Darwin háromszintű genetikus szelekciójának a genetikus mérnökléssel kiegészített változatát modellként használhatjuk az emberi kultúra memetikus kiválasztási folyamatainak megértéséhez is. Kicsit spekulatív módon felvázolom, hogyan történhetett, olyan példát használva, amely különösen is foglalkoztatott sok darwinistát, és ennélfogva sajátságos botránykő volt: a zenére gondolok, az evolucionisták érinthetetlen kulturális kincsére. A zene egyedien jellemzi az emberi fajt, és minden emberi kultúrában megjelenik. Nyilvánvalóan komplex, bonyodalmas szerkezetű, nagy idő-, energia- és anyagigényes. Hogy kezdődött a zene? Mi a válasz itt a Cui bono kérdésre? Steven Pinker (1997) zavartságának adott kifejezést a zene lehetséges evolúciós eredetéről és túléléséről, de ez azért volt, mert régimódian közelített a zenéhez, és azt kereste, hogy a zene milyen módon járul hozzá azok genetikus életképességéhez, akik hallgatták vagy szolgáltatták a zenét.7 Lehet ilyen jellegű fontos hatása, de én inkább arról kívánok beszélni, hogy lehetséges, hogy a zene eredetét tisztán memetikus alapon is elmagyarázhatjuk. Elmondom tehát az én "Csak-Úgy-történetemet", Darwin kiválasztási hierarchiáját használva.

A zenei mémek természetes kiválasztódása

Egyszer egy korai elődünk valamely kidőlt fán ült és bottal ütögetni kezdett egy tuskót — bumm-bumm-bumm. Minden ok nélkül. Amolyan üresjáratként, melléktermékként, talán a belső elválasztású rendszer könnyű egyensúlyhiánya eredményeképp. Talán csak ideges nyugtalanság volt, de a fülét érő ismétlődő hangok egyszerűen kellemesebbek voltak, mint a csönd. A visszacsatolási hurok záródott és az ismétlés bumm-bumm-bumm! — megerősítést nyert. Ha hagyjuk emberünket, hogy szabadon dobolgasson, talán azt fogja mondani, hogy kifejlesztett egy szokást, amely talán terapeutikus abban az értelemben, hogy "megszüntette a félelmet", de ugyanúgy lehet, hogy egy rossz szokást alakított ki, amely semmiféle előnnyel nem járt génjei számára, hanem csak kihasználta az idegrendszerében meglévő kis "tűrődést", amely visszacsatolási hurkot hozott létre, ami a dobolás ismétlését eredményezte a legkülönfélébb körülmények közt. Semmiféle zenei tetszést, belátást, célt vagy eszmei elgondolást nem kell magányos dobosunknak tulajdonítanunk.

Képzeljük most el más őseinket, akik véletlenül meglátják vagy meghallják zenészünket. Lehet, hogy figyelemre sem méltatják, vagy annyira zavarja őket, hogy leállítják vagy elzavarják, de az is lehet, hogy minden különösebb ok nélkül beindulnak utánzó "áramköreik" és vágyat éreznek arra, hogy zenei Ádámmal együtt doboljanak. Mik ezek a posztulált utánzó áramkörök? Pusztán arról van szó, hogy valami megtétele valószínűbbé válik, mint meg nem tétele, talán csak egyszerű reflex, amelyiknek egyfajta fosszilis nyomát fedezhetjük föl egy focimeccs szurkolóiban, akiknek lába önkéntelenül is együtt mozdul a játékoséval. Ki lehet gondolni néhány okot, hogy az ilyen beépített utánzóképesség miért jelent értékes adaptációs képességet — olyant, amely a genetikus életképességet javítja — de miután ez plauzíbilis és széles körben elfogadott, ezért az én "Csak-Úgy-történetem" számára érdektelen. Az utánzó késztetés talán csak az emberi idegrendszer adaptív tulajdonságának egyik funkció nélküli mellékterméke. Tegyük föl, hogy a dobolási szokás minden különösebb ok nélkül fertőző. Ha egy emberszabású elkezd dobolni, a többiek is elkezdik. Lehetséges. Teljesen értelmetlen gyakorlat, minden hasznosság vagy életképesség-növelő hatás nélkül, és mégis elfogadott gyakorlattá válik a közösségben. Lehet, hogy ténylegesen káros: a dobolás elijeszti az élelmet vagy sok értékes energiát használ föl. Ekkor egyszerűen olyan lenne, mint egy betegség, amely azért terjed, mert megvan rá a lehetősége, és addig tart, amíg talál megfertőzhető egyedeket. Ha káros volt ebben az értelemben, akkor lehetséges, bizonyos kevéssé káros, kevéssé ártalmas szokások helyettesítésükre törhetnek, és ha minden egyéb feltétel változatlan, lehetséges, hogy megfelelő számú egészséges egyedet találhatnak, amelyekbe beköltözhetnek. De természetesen az ilyen szokások tényleges hasznot is szolgáltathatnak gazdáiknak (például növelik szaporodási esélyeiket — a zenészek ismert álma, talán igaz ma is, vagy legalábbis régen igaz volt). De ilyenfajta genetikus előnyt jelenteni persze csak egyik útvonala egy ilyen szokásnak, amelyet követhet a maga tudattalan halhatatlansági törekvésében. A jó, a rossz és a semleges szokások fennmaradhatnak, szaporodhatnak, észrevétlenül és felismeretlenül, bármilyen hosszú ideig, feltéve, hogy rendelkeznek a megfelelő szaporító és szétszóró gépezettel. A dobolás vírusa megszületett.

Álljunk meg egy kérdésre: Miből áll egy ilyen szokás? Mi megy át egyik egyedről a másikra, ha a szokást lemásolták? Semmiféle anyag vagy materiális egység, hanem tiszta információ, amely a szaporodó cselekvési mintát létrehozza. A kulturális vírus, a biológiai vírussal ellentétben nem rögzül semmiféle sajátos fizikai átvivő közeghez.8

A mémek tudattalan kiválasztódása

Folytassuk "Csak-Úgy-történetünket". Néhány dobos elkezd dúdolni, és némely dúdolás "fertőzőbb" lesz, mint a többi, és az első dúdoló emberszabásúakra odafigyelnek, ők lesznek a dúdolás forrásai. A különböző dúdoló minták közt verseny indul. Itt láthatóvá válik a tudattalan kiválasztásra történő fokozatos átmenet. Tegyük föl, hogy a dúdolás középpontjának lenni jó érzés, függetlenül attól, hogy megnöveli-e a genetikus életképességet (persze megnövelheti, hiszen esetleg a nőneműek jobban érdeklődnek aziránt, aki a győztes dúdolást kitalálta). Egyébként a tudattalan kiválasztódásra történő hasonló átmenet figyelhető meg a vírusok és más patogének közt. Ha egy viszketés megvakarása jó érzést kelt, és vírusok tanyáznak a vakaró ujj hegyén, amely a test legvalószínűbben más testrészekkel kapcsolatba kerülő része, akkor tudattalanul is részt veszünk egy vírusátadásban, miközben a vakaródzás egyáltalán nem biztos, hogy bármiféle életképesség-növelést jelent a mi számunkra: lehet, hogy olyan, mint a hangya fűmászása, amely a parazitát és nem a gazdát szolgálja. Hasonlóképpen, ha a dúdolási ütem és hangmagasság változtatása jó érzést kelt, és ha egész készlet halmozódik föl a figyelemkeltő zajokból, akkor tudattalanul kialakulhat a primitív esztétikai preferencia, amely átadódhat az egész törzsben.

Egy közösségben lévő agyak különféle mémek által fertőződnek meg. Megindul a komoly harc, hogy "ki" szerezzen több időt és teret ezekben az agyakban. A fertőzött agyak maguk is strukturálódnak, amint a mémek, amelyek "megtanulják", hogyan kooperáljanak abban, hogy az agyat sajátos mémfészekké alakítsák, a bejárás és a kijárás (ennélfoga a szaporodás) számos lehetőségével. Eközben a "kinti" mémek gazdákat "keresnek", és meg kell küzdeniük a "benti" helyekért. Akárcsak a mikrobáknak.

A mémek metodikai kiválasztódása

Amint a struktúra növekszik, egyre aktívabb szerepet játszik a kiválasztásban. Vagyis a gazdák agyai, mint a háziállatok tulajdonosainak agyai, egyre inkább képesek lesznek cselekvések közt választani — sokszor továbbra is tudattalanul, de egyre nagyobb hatékonysággal. Egyes emberek jobbak ebben, mint mások. Amint Darwin mondja az állati szaporodókról, "ezer ember közül egyetlen sem rendelkezik elég jó látással és ítélőképességgel, hogy kiváló szaporító legyen". (32. o.)

Tiszteljük Bachot, a zsenit, de ő nem "természetadta" firkász volt, holmi a "fülével játszó", intuitív zseni. Korának mesteri zenei technológusa volt, évezredek alatt kialakult zeneszerszámokat örökölt, továbbá néhány közvetlen előtte kialakított zeneszerzői technikát — a hangjegyek finom rendszerét, a billentyűs hangszereket, melyek lehetővé tették a zenésznek, hogy sok hangot szólaltasson meg egyszerre, és az ellenpont kifejezett, kodifikált és racionalizált elméletét. Ezek a szellemi eszközök forradalmiak voltak, melyek új zenei tervezési teret nyitottak meg Bach és utódai számára.

Akár ezer közül az egyetlen jó szemű állatnemesítő, Bach is tudta, hogyan nemesítsen a régi zenéből valami egészen újat. Vegyük például hatalmas sikerű kórusműveit. Bach éles elmével a kórusműveket választotta nemesítése anyagául — azokat a himnikus dallamokat, melyek bebizonyították, hogy emberi gazdáik erős bentlakói, a már háziasított hangzásokat nemzedékek óta dúdolták, összekötődve asszociációkkal és emlékekkel, olyan mémek voltak tehát, amelyek már mélyen lehorgonyoztak az érzelmi szokásokba és az agyak kisülő neuronhálózataiba, ahol már hosszú évek óta szaporodtak. Aztán technológiáját arra használta, hogy változatokat írt ezekre a mémekre, megpróbálva erősségeiket még erősebbé tenni és csillapítani gyengéiket, új környezetbe helyezve őket és új hibrideket létrehozva.

Memetikus mérnöklés

Mi a helyzet a memetikus mérnökléssel? Tekintettel a szaporítható zenei mémek rajzolatának igen magas szintű kezelésére, talán maga Bach nem is csak mém-nemesítő, hanem memetikus mérnök volt. Darwin megjegyzését figyelembe véve a nemesítőről, mint ritka képességűről — talán ez a géniusz — érdekes megfigyelni, mennyire szelektívek értékelő felfogásaink: miközben a nemesítés "művészetét" értékeljük, mély gyanakvással és egyet nem értéssel figyeljük a génátalakítás "technológiáját". Tekintsük művészetnek és ne technológiának, elfelejtve, hogy közös eredetük a görög tekhné, amely jelentett művészetet, ügyességet, bármely munka elvégzésének képességét. Ijedten viszolygunk a genetikusan átalakított paradicsomtól, visszautasítjuk a műszálas ruhákat, miközben egekig magasztaljuk az olyan "szerves" vagy "természetes" termékeket, mint a teljes kiőrlésű liszt, a gyapjú vagy a gyapot, elfelejtve, hogy a gabonamagok, a juhok vagy a gyapotmezők maguk is az emberi technológia, az ügyes keresztezés és tenyésztés eredményei. Ha valaki a technológia által nem javított szálakból szőtt ruhákba öltözne vagy nem háziasított eredetű élelmiszereket enne, az igencsak fagyoskodhatna és éhezhetne.

Egyébként is, minden előrelátásuk és a dolgok belsejébe való belátásuk ellenére is, a genetikus mérnökök is rá vannak utalva a természetes kiválasztódás kegyére, ami teremtményeik sorsát illeti (ezért van, hogy végső soron annyira vigyázunk azzal, hogy kiengedjük agyuk szüleményeit a külső világba), ugyanígy a memetikus mérnök, bármennyire is képzett, meg kell harcolnia azzal a rémítő feladattal, hogy megnyerje a szaporító tornákat a memoszférában. Korunk egyik legkiválóbb zenei memetikus mérnöke, Leonard Bernstein a következő címet adta 1955-ben kiadott írásának: "Miért nem törsz magasabbra és írsz egy jó Gershwin dallamot?" (The New York Times, April 1955, kiadták a The Joy of Musicban, 1959, 52-62. o.) Bernsteinnek nagy híre és akadémiai kitüntetései voltak 1955-ben, de nem volt száma a slágerlistán. "Néhány hete egy komoly zenét szerző barátommal kezdtünk emiatt idegesek lenni. Miért ne jöhetnénk ki egy slágerrel, mondtuk, ha a szint annyira alacsony, amilyennek látszik? Elhatároztuk, hogy belehelyezkedünk egy hülye tudati állapotába, és írunk valami nevetséges tahó dallamot." Vesztettek, és nem azért, mert meg sem próbálták volna. Mint Bernstein szomorkásan megjegyezte, "Csak arról van szó, hogy jó lenne valakit véletlenül hallani, amint valamit tőlem fütyörészik, valahol, legalább egyszer." (54. o.) Vágya persze beteljesült, amikor néhány év múlva, 1961-ben a West Side Story berobbant a memoszférába.

 

4. Következtetések

Nyilvánvalóan sokkal többet lehetne mondani és fölfedezni a zene fejlődéséről. Azért választottam témámul, mert jól mutatja, hogy a kultúra hagyományos szemlélete és az evolúciós perspektíva hogyan egyesíthetik erejüket, ahelyett hogy feloldhatatlan konfliktusba kerülnének. Ha azt hisszük, hogy a zene sui generis, fajunk csodálatos, különös jegye, amelyet nagyra tartunk annak ellenére, hogy nem arra szolgál, hogy több utódunk legyen, valószínűleg igazunk van — és ha így van, akkor van evolúciós magyarázat arra, hogy ez miért igaz. Nem lehet megkerülni a kötelezettséget, hogy elmagyarázzuk, hogy egy ilyen költséges és időigényes aktivitás miként képes virágozni egy ilyen kegyetlen világban, és a darwini kultúraelmélet szövetséges és nem ellenség ebben a vizsgálatban.

Miközben igaz, hogy a természetes szelekcióban Darwin megpróbálta szembeállítani az előrelátás vagy szándék hiányát a mesterséges vagy módszeres kiválasztók tudatos célkeresésével, azért, hogy rámutasson, miként képes a természetes folyamat elvileg tudatosság nélkül is haladni, nem akarta ezzel (mint sokan feltételezik) azt állítani, hogy a szándékos, célirányos intencionális kiválasztás nem a természetes kiválasztódás alváltozata! Nincs konfliktus a között az állítás között, hogy a műtermékek (beleértve az absztrakt műtermékeket is — a mémeket) a természetes kiválasztódás termékei és a között az állítás között, hogy azok (gyakran) az intencionális emberi aktivitás tervezett termékei.

Bizonyos mémek olyanok, mint a háziállatok; értékelik őket hasznosságuk miatt, szaporításukat pedig elősegítik és értik tulajdonosaik. Bizonyos mémek inkább olyanok, mint a patkányok; behatolnak az emberi környezetbe, annak ellenére, hogy "vendéglátóik" — minden hatékonyság nélkül — megpróbálják megakadályozni szaporodásukat. Mások inkább olyanok, mint azok a baktériumok vagy vírusok, amelyek befolyásolják az emberi viselkedést (például tüsszentést okoznak), hogy vendéglátótól vendéglátóhoz jussanak. A jó mémek kiválasztása mesterséges — mint az aritmetika és az írás, a kontrapunkt elmélete és Bach kantátái, amelyeket gondosan megtanítanak minden új nemzedéknek. Létezik ugyanakkor a gének nem tudatos kiválasztása is — mint a nyelvi kiejtések finom változásai, melyek nyelvi csoportokban terjednek, valószínűleg valamiféle hatékonysági előny révén, de talán csak valamiféle egyéb emberi preferenciát használnak ki. Egyes mémek tudattalan kiválasztása viszont fenyegetést jelent, amelyek befolyásolják az emberi döntéshozó apparátust, amint ezt a genom rendelkezésre bocsátja, és a kulturális újítások kitágítanak és igazítanak — mint például az idegengyűlölet-mém, amely akkor nyeri el teljes értelmét, ha valakinek saját kulturális szaporítóként való rátermettségét tekintjük. Csak a "mém szeme" perspektíva egyesíti mindezeket a nézeteket.

Végül a mémekkel kapcsolatos rossz érzés egyik jelentős forrása a gyanakvás, hogy az emberi tudatnak az agy biológiai fogalmai szerinti értelmezését mémek bénítják meg, amely által fel fog számolódni az emberi kreativitás. Ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy csak a kreativitás mémekkel történő magyarázatának van esélye, hogy azonosuljunk tudataink produktumaival. Emberi lényekként nap mint nap kiszívunk más produktumokat, de gyermekkorunk óta nem egy szerző vagy művész büszkeségével tekintünk kiválasztott ürülékünkre. Ezek puszta biológiai melléktermékek, és annak ellenére, hogy megvan a maguk szerény individualitásuk és idioszinkráziájuk, nem olyasmik, amiben örömünket lelnénk. Hogyan tudnánk igazolni, hogy nagyobb büszkeséggel tekintünk szegény fertőzött agyunk kiválasztott anyagára? Azért, mert azonosulunk a bennünk lakozó mémek egy részével. Miért? Mivel a bennünk lakó mémek egy része megjutalmaz bennünket, ha azonosulunk velük! Ha nem lennének ezek a mémek által szült beállítódásaink, akkor pusztán csak helyei lennénk az interakciónak; de vannak mémjeink — ezek vagyunk mi.

(Fordította Boros János)

 



IRODALOM

[ Cikk eleje | Cikk vége | Jegyzetek ]

 

Boyd, R. and Richerson, P. J., 1985, Culture and the Evolutionary Process, Chicago and London, Chicago University Press.

Boyd, R. and Richerson, P. J., 1992, "Punishment Allows the Evolution of Cooperation (or Anything Else) in Sizable Groups", Ethology and Sociobiology, 13, pp. 171-195.

Cavalli-Sforza, L. and Feldman, M., 1981, Cultural Transmission and Evolution: A Quantitative Approach, Princeton, NJ, Princeton University Press.

Dawkins, R., 1976, The Selfish Gene, (2nd edition, 1989), Oxford, Oxford University Press.

- - - 1993, "Viruses of the Mind", in Bo Dahlbom, ed., Dennett and his Critics, Oxford, Oxford University Press.

Diamond, J., 1997, Guns, Germs and Steel, New York, Norton.

Lumsden, C. and Wilson, E. O., 1981, Genes, Mind and Culture, Cambridge, MA, Harvard University Press.

Pinker, S., 1997, How the Mind Works, New York, Norton.

Ridley, M., 1995, Animal Behaviour (2nd edn), Boston, Blackwell Science.

Sober, E. and Wilson, D. S., 1998, Unto Others: The Evolution of Unselfish Behavior, Cambridge, MA, Harvard University Press.

Wilson, E. O., 1978, On Human Nature, Cambridge, MA, Harvard University Press.

 



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége | Irodalom ]

 

1 Az előadás 1999. február 17-én az Oxfordi Egyetemen ("Charles Simonyi"-előadás keretében), 1999. március 22-én a Pécsi Egyetemen és 1999. március 25-én a Collegium Budapestben hangzott el. A fordítás az OTKA T025272 sz. pályázati támogatásával készült.vissza

2 J. M. Smith, Szathmáry E., Az evolúció nagy lépései, Budapest, Scientia, 19.vissza

3 Természetesen nem kell azt gondolnunk, hogy az ilyen szervezetek tudatos döntéseket hoznak. A "döntések" racionalitása sajátosan az individuális szervezetek számára várható előnyökben gyökerezik. Vö. Sober és Wilson (1998) a gén, az individuum és a csoport döntéseiből fakadó előnyökről.vissza

4 Sober és Wilson (1998) megjegyzik, hogy szakadék van a kulturális evolúcióról szóló modelljükben: "Mondhatjuk, hogy az emberi lényeknél általánosabb [az emberi egyedek vagy csoportok életképessége szempontjából] a funkció nélküli viselkedés, de nem tudjuk elmagyarázni, hogy egy sajátos funkció nélküli viselkedés miért alakult ki egy sajátos kultúrában. Ez a fajta megértés valószínűleg az adott kultúra részletes történeti ismeretét igényli és kiderülhet, hogy bizonyos viselkedések főként véletlenül alakultak ki." 171. o. Dawkins mém-elmélete, ahogy azt Az önző gén című könyv egy fejezetében olvashatjuk (1976, lásd szintén Dawkins 1993), nem is tekinthető elméletnek, különösen ha összehasonlítjuk a kulturális evolúció olyan biológusok által kidolgozott modelljeit, mint Cavalli-Sforza és Feldman (1981), Lumsden és Wilson (1981), Boyd és Richerson (1985). Tőlük eltérően Dawkins nem kínál formális fejlődéselméletet, matematikai modelleket, kvantitatív előrejelzéseket, releváns empirikus adatok rendszeres áttekintését. De Dawkins olyan eszmét javasol, amelyet a többiek nem vesznek észre, beleértve Sobert és Wilsont az idézett részben, és ez, úgy vélem, döntően fontos eszme. Annak alapvető megértése, hogy miként lehetünk a kultúrának nemcsak őrzői és továbbadói, de magunk is kulturális lények - teljes egészében.vissza

5 Szigorúan véve, a métely (vagy a métely "csoportja") génjeinek reproduktív kilátásait, ahogy Sober és Wilson (1998, 18o) a Dicrocoelium dentriticumot az altruisztikus magatartás példájaként említik. Az idegrendszert kényszerítő métely valójában egyfajta kamikaze pilóta, amely meghal anélkül, hogy bármi esélye lenne saját génjei továbbadására, miközben a hasznot [aszexuálisan reprodukált] közeli klónjai húzzák, amelyek a hangya más részeiben helyezkednek el.vissza

6 Boyd és Richerson (1992) kimutatják, hogy "Virtuálisan bármely magatartás stabil lehet a társadalmi csoportban, ha elegendő mértékben támogatják a társadalmi normák." (Sober and Wilson 1998, 152. o.) Biológiánk erőteljesen ráhangol bennünket az egészség, a táperős élelem, a testi sérülés elkerülése és a sok utód értékeire, így egy szobatudós valószínűtlennek tartaná, hogy emberi csoportok valaha is támogathatnának olyan divatot, mint például a testi törékenység vagy farkaséhség, vagy a testrészek átlyukasztása, vagy öngyilkosság vagy cölibátus. Ha még ezek a gyakorlatok is feje tetejére tudják állítani született hajlamainkat, akkor hol képes Wilson póráza bárhol is komoly kényszert kifejteni?vissza

7 "Milyen haszon származhat abból, ha időnket és energiánkat ütemes zajok produkálására fordítjuk, vagy arra, hogy szomorúak legyünk, amikor senki sem halt meg? ... A biológiai okok és hatások szempontjából a zene haszontalan." (528. o.) Az 538. oldalon a zenét könyve más témáival helyezi szembe: "Azért választottam azokat témámul, mivel az alkalmazkodási hasznosság jellemző esetei. A zenét viszont azért, mert ennek az ellenkezője."vissza

8 Ez azonban nem az a meghatározó különbség, amelyet bizonyos mémkritikusok állítanak. Nagyon jól el tudunk képzelni vírushoz hasonló szimbiótákat, amelyeknek alternatív átviteli közegük van - ezek nagyjából függetlenek attól, hogy közvetlen átvitellel érkeznek a gazdához (mint a baktériumok, vírusok, vírusfélék, gombák) vagy valami olyasmivel, mint az üzenetvivő RNS átviteli folyamatával: ezek megmaradnak eredeti gazdájukban, de információikat valamilyen üzenetátvivő elemre bízzák, mint például a rádióadás esetében, ahol csak a célállomásban mint "gazdában" íródik át a küldő üzenetének kópiájává. És ha lehetséges két ilyen kommunikációs csatorna, akkor tizenkettő vagy száz is lehetséges, amint a kulturális szokások sokfajta átvitele létezik is már.vissza

 

[ Cikk eleje | Irodalom | Jegyzetek ]