VANNAK-E SZEMANTIKAI TÉNYEK?

QUINE A REFERENCIA MEGHATÁROZATLANSÁGÁRÓL1



FORRAI GÁBOR

[Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom | Bezárás]

 

Hogyan tudunk a dolgokról beszélni? A hétköznapi fölfogás szerint azáltal, hogy szavaink és a dolgok között valamilyen sajátos viszony áll fönn, amelyet "jelentés"-nek nevezünk: a szavak dolgokat jelentenek. A filozófiai válaszok ennél kifinomultabbak, de ezek is föltételezik, hogy létezik valamiféle szemantikai kapcsolat szavak és dolgok között. Mivel a "jelentés" szó, többértelműségénél fogva, nem igazán alkalmas e kapcsolat jelölésére, a filozófusok több szakkifejezést is bevezettek, melyek közül a "referencia" terminust fogom használni. A "kutya" szóval tehát azért tudunk a kutyákról beszélni, mert e szó a kutyákra referál.

E dolgozat tárgya Quine híres tézise, mely szerint a referencia nem ténykérdés. A tézis azt mondja ki, hogy alapvető különbség van a dolgokra vonatkozó szokásos kijelentéseink és a szemantikai kijelentések között. Vegyünk például egy szokásos kijelentést, mondjuk azt, hogy "A kutya ugat". Ez faktuális igényű, azaz valamilyen tényt kíván megállapítani. Aszerint igaz vagy hamis, hogy ez sikerül-e. Ha valóban tény, hogy a kutya ugat, akkor az iménti kijelentés igaz; ha nem, akkor hamis. Az a szemantikai kijelentés azonban, hogy "A »kutya« szó a kutyákra referál", Quine szerint nem ilyen. Ezzel persze nem azt akarja mondani, hogy a kijelentés hamis: hiszen világos, hogy a "kutya" szó a kutyákra, nem pedig a macskákra referál. A kijelentés igaz, csakhogy nem azért, mert egy tényt rögzít, ti. Quine szerint nincs ilyen tény. A szemantikai kijelentések státusa bizonyos értelemben a normatív kijelentésekéhez hasonlatos. Az uralkodó fölfogás szerint ugyanis az ilyen kijelentések, pl. "A gyilkosság bűn", nem tényeket írnak le. Ebben azonban ki is merül a hasonlóság: a szemantikai és a normatív kijelentések nem faktuálisak, de egészen más okból nem azok.

A tézissel Quine nem azt szorgalmazza, hogy vessük el a "referencia" fogalmát. Úgy véli, hogy az "igazság" fogalma mellett ez az egyetlen világos szemantikai fogalom. Míg az egyéb szemantikai fogalmakat elhibázottnak és kiküszöbölendőnek tartja, a "referencia" fogalom használata olykor hasznos. Tézisének azonban így is súlyos következményei vannak. Ha a tudomány célja a tények leírása, akkor a szemantika nem tudomány, s szintúgy nem, vagy legföljebb csak részben tudományos az összes olyan diskurzus, amely szemantikai fogalmakat használ: a nyelvészet, az antropológia, az irodalomelmélet, a pszichológia vagy a szociológia. Nem csoda hát, hogy tézise rendkívül népszerűtlen.

Jómagam is amellett fogok érvelni, hogy téves. Dolgozatom első részében Quine pár fontosabb tanítását tekintem át, mintegy hátteret nyújtva a későbbi elemzéshez. A második részben szigorúbban megfogalmazom a tézist, ismertetem Quine mellette szóló érveit, majd fölhívom a figyelmet egyes félreértésekre. A harmadik részben ellenvetésemet fogalmazom meg.

 

1. Néhány quine-i tanítás

Quine filozófiája leginkább Carnap munkásságának folytatásaként és kritikájaként értelmezhető. Carnaphoz hasonlóan Quine is empirista. Az empirizmus, miként Carnapnál, nála sem pszichológiai tanítás: nem azt jelenti, hogy a világról alkotott elképzeléseink minden esetben a tapasztalatból származnak. Ismeretelméleti szempontból nem a gondolatok eredete fontos, hanem igazolásuk módja: igazolás és cáfolás pedig csak a tapasztalattal való összevetés révén lehetséges. Ha egy kijelentést ellenőrizni kívánunk, akkor logikai úton megfigyelési kijelentéseket vezetünk le belőle, s tapasztalati úton eldöntjük, hogy e megfigyelési kijelentések igazak-e vagy sem.

Quine szintén verifikacionista: azt vallja, hogy a kijelentések értelme a tapasztalattal való kapcsolatukban rejlik. Ha egy kijelentés semmilyen módon nem hozható kapcsolatba a tapasztalattal, ha semmilyen megfigyelhető következménye nincs, ha semmilyen tapasztalat nem erősítheti vagy cáfolhatja meg, akkor értelmetlen. Quine azonban — Carnappal ellentétben — úgy véli, hogy a verifikacionizmus nem vezethet olyan kritériumhoz, amelynek révén egyszer s mindenkorra értelmetleneknek minősíthetnénk a metafizikai spekulációkat. Ennek az a magyarázata, hogy a tapasztalattal való összevetés szerinte némileg más módon történik, mint ahogy Carnap gondolta. Carnap redukcionista volt, abban az értelemben, hogy úgy vélte: minden kijelentéshez megadható megfigyelési kijelentések azon köre, amelyek az igazságértékére nézve relevánsak. Quine tagadja ezt. Ahhoz ugyanis, hogy elméleti kijelentésekből megfigyelési kijelentéseket vezessünk le, föl kell használnunk egy sor elméleti kijelentést. E kijelentések azonban csak akkor használhatók föl az ellenőrzéshez, ha maguk is igazak. Ezért ezek szintúgy ellenőrzésre szorulnak. Ennélfogva ezeknek a megfigyelhető következményei is relevánsak az eredeti kijelentés szempontjából. Csakhogy föltehetően ezeknek az újabb kijelentéseknek sem önmagukban, hanem megint csak újabb elméleti kijelentésekkel együtt vannak tapasztalati következményei, melyek aztán újfent ellenőrzésre szorulnak. Így ezeknek a még újabb elméleti kijelentéseknek a tapasztalati következményei is számításba jönnek az eredeti kijelentés igazságértékének meghatározásakor. Ha ezt következetesen végiggondoljuk — véli Quine —, arra jutunk, hogy valamely tetszőleges elméleti kijelentés ellenőrzése során föl kell használnunk jószerével az összes többi elméleti kijelentést, s a kijelentés szempontjából releváns megfigyelési kijelentések köre voltaképpen egybeesik a teljes elmélet megfigyelési következményeinek körével. Az ellenőrzés tehát holista módon történik: amit összevetünk a tapasztalattal, az soha nem egyetlen kijelentés, hanem az elmélet egésze.

Ez pedig komoly következményekkel jár. Ha az értelem a tapasztalattal való kapcsolatban áll, az egyes kijelentések pedig önmagukban nem kapcsolódnak a tapasztalathoz (leszámítva persze a megfigyelési kijelentéseket), akkor az az egység, amely értelemmel rendelkezik, nem az egyes kijelentés, hanem az elmélet egésze. Így aztán Carnap azon törekvése, hogy olyan kritériumot állítson föl, amely bármely kijelentésről eldönti, hogy értelmes-e avagy értelmetlen látszatkijelentés, eleve elhibázott. Legföljebb teljes elméletekre állíthatnánk föl ilyen kritériumot. Egy teljes elméletre vonatkozó kritériumtól azonban már nem remélhetjük, hogy éles határvonalat von az értelmes tudomány és az értelmetlen metafizika között, hiszen még a legvadabb metafizikai spekulációknak is vannak tapasztalati következményei. Legföljebb fokozatokról beszélhetünk. Egy metafizikai elgondolásnak nyilván jóval kevesebb tapasztalati következménye van, mint egy tudományos elméletnek. Noha ez alapot ad rá, hogy a tudományos elméleteket előnyben részesítsük a metafizikával szemben, a tudományos elméletek által posztulált és a metafizikai elgondolások által föltételezett entitások státusa között nincs lényegi különbség:

"Mivel empirista vagyok, továbbra is azt gondolom, hogy a tudomány fogalmi sémája végeredményben eszköz a jövendő tapasztalatok megjóslására, régebbi tapasztalatok alapján. A fizikai tárgyak fogalmilag vannak belehelyezve ebbe a szituációba, mint alkalmas közvetítők, és nem a tapasztalatban kifejezett definíció által, hanem mint redukálhatatlan feltételezések, amelyek ismeretelméletileg Homéros isteneihez hasonlíthatók. A magam részéről, mint laikus fizikus, a fizikai objektumokban hiszek, és nem Homéros isteneiben; és úgy gondolom, tudományos hiba, ha másképp vélekedünk. Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele. " (1951, 238.)

A holizmus második következménye: lehetőséget ad Quine-nak, hogy továbblépjen egy még a Carnapénál is radikálisabb empirizmus irányába. Carnap számára gondot jelentett a matematikai és a logikai kijelentések státusa, ezeket ugyanis nem lehet összevetni a tapasztalattal. Ha reggel két könyv volt az asztalomon, délután újabb két könyvet raktam oda, de este csak három könyvet találok ott, ezt nem fogom a "2 + 2 = 4" kijelentés cáfolatának tekinteni, hanem arra fogok gyanakodni, hogy valaki biztos elvitte az egyik könyvet. Meg sem fordul a fejemben, hogy tapasztalatom esetleg cáfolhatja e kijelentést. Vagyis az ilyen kijelentéseket eleve tapasztalati úton ellenőrizhetetlennek tekintjük. De ha egyszer a tapasztalatilag ellenőrizhetetlen kijelentések értelmetlenek, akkor a matematikai és logikai kijelentéseknek is értelmetleneknek kell lenniük. E következményt Carnap úgy kerülte el, hogy az ilyen kijelentéseket a priorinak tekintette. A priori voltukat pedig azzal magyarázta, hogy analitikusak, azaz kizárólag a bennük előforduló szavak jelentésénél fogva igazak. Az analicitás definíciójában szereplő "jelentés" azonban nem azonosítható a referenciával. Vegyük például az alábbi kijelentést: "Az Egyesült Államok első főpostamestere azonos a bifokális lencse föltalálójával. " E kifejezés azért igaz, mert az azonosság két oldalán szereplő határozott leírások ugyanarra a személyre referálnak, jelesül Benjamin Franklinra. Így ha az analicitás definíciójában szereplő "jelentés"-en referenciát értenénk, e mondat analitikus lenne. Márpedig nyilvánvalóan nem az. Ezért Carnapnak szüksége van egy másik jelentésfogalomra, melyet Frege értelemnek [Sinn], ő maga pedig intenziónak nevezett.

A holista Quine-nak nem kell ezt az utat választania. Ha ugyanis általánosságban igaz az, hogy a kijelentések önmagukban nem ellenőrizhetők, a matematikai és logikai kijelentések tapasztalati ellenőrizhetetlensége nem okoz külön problémát. Ezek is csak egy elmélet részeként vethetők össze a tapasztalattal. Mivel gondolkodásunk igen stabil elemei, természetesen vonakodunk föladni őket. Ez azonban nem elvi akadály: " [...] egyetlen állítás sem immúnis a revízióval szemben. Még a ?kizárt harmadik? logikai törvényének módosítását is javasolták a kvantummechanika egyszerűsítésének céljából" (1951, 237.). Így aztán Quine szerint semmi sem a priori, az "analicitás" és a carnapi "intenzió" fölösleges és értelmetlen fogalmak.2 Minden empirikus és szintetikus, s az egyetlen használható szemantikai fogalom a referencia.

A holizmus harmadik következménye az elméletek tapasztalat általi aluldetermináltságának tézise (a továbbiakban: ETA), mely fontos szerephez jut majd e dolgozat harmadik részében. Tegyük föl, hogy elméletünk ütközik a tapasztalattal, azaz egy hamis megfigyelési mondat következik belőle. Ha a tapasztalattal való összhangot helyre akarjuk állítani, nyilván meg kell változtatnunk valamilyen mondatot, amely szerepet játszik a hamis megfigyelési mondat levezetésében. A holizmus következtében elvben számtalan módunk van erre. Persze nem mindegy, hogy melyik mondaton változtatunk. Nyilván arra kell törekednünk, hogy a módosított elmélet megőrizze az eredetinek igaz megfigyelési következményeit, s szerkezete minél egyszerűbb maradjon. De ha ezeket a korlátokat figyelembe vesszük is — mondja Quine —, még akkor is több módosítási lehetőségünk marad. Minden módosítási lehetőség egy új elmélet. Mivel számos ilyen elmélet lehetséges, az éppen rendelkezésünkre álló tapasztalatokról számos különböző és egymásnak ellentmondó elmélettel adhatunk számot. Az adott tapasztalat tehát nem határoz meg egyetlen elméletet, vagyis "aluldeterminálja" az elméleteket.

Az ETA nem tévesztendő össze azzal a banalitással, hogy olykor nem áll rendelkezésünkre elég evidencia ahhoz, hogy két elmélet közül választhassunk. Ehelyett azt állítja, hogy az empirikus adatok mindig több rivális elméletet engednek meg. Ha új adatokra teszünk szert, azzal diszkvalifikálhatunk egyes elméleteket, de továbbra is maradnak rivális elméletek. Ezt nevezhetjük az ETA "gyönge" változatának. Azért "gyöngének", mert nyitva hagyja azt az elvi lehetőséget, hogy ha esetleg begyűjtenénk az összes releváns adatot, csak egyetlen elmélet maradna. Az ETA "erős" változata pontosan ezt zárja ki. Azt mondja ki, hogy vannak olyan egymással összeegyeztethetetlen elméletek, amelyek között semmilyen megfigyelés vagy kísérlet nem tesz különbséget, mivel megfigyelési következményeik pontosan egybeesnek. Ezek az empirikusan ekvivalens elméletek. Quine kedvenc példája Poincarétól származik. Az egyik elmélet szerint a világegyetem végtelen, és a szokásos merev testek mozgás közben nem változtatják méretüket. A másik szerint a világegyetem véges gömb, s a merev testek mérete egyenletesen csökken, ahogy távolodnak a centrumtól.3

Az utolsó fontos tanítás, amelyről itt szólnunk kell — s melyet Quine az empirizmussal és a verifikacionizmussal együtt Carnaptól örökölt —, a fizikalizmus. A fizikalizmus a klasszikus materializmus modern változata. Azt tanítja, hogy a világban minden fizikai természetű: nincs semmi, ami elvben ne lenne leírható a fizika nyelvén. Ez nem jelenti azt, hogy minden értelmes kijelentés lefordítható valamilyen fizikai kijelentésre, pl. a hitekkel és vágyakkal kapcsolatos kijelentések nem fordíthatók így le. Ebből azonban nem következik sem az, hogy az efféle diskurzus teljességgel hamis, sem az, hogy elvben helyettesíthető valamilyen fizikai diskurzussal (1960, 221). A pszichológiai diskurzust sajátos érdekek vezérlik, s ezen érdekeket a pszichológiai leírás jobban szolgálja egy képtelenül bonyolult fizikai leírásnál. A pszichológiai leírás mégis másodrendű, mert fogalomkészlete nem alkalmas a valóság egészének leírására. Ez a fizika dolga (1978, 98.). Ezért a fizikalizmus leginkább ráépülési tézisként fogalmazható meg: két dolog csak akkor különbözhet, ha fizikailag is különböznek. Azaz minden különbséget fizikai különbségek alapoznak meg (1977, 163.).

 

2. A tézis

2.1 Mit mond ki a tézis?

A szavak referenciáját az alábbi séma révén szoktuk megadni:

(R)Az "x" szó y-ra referál.

Az x helyén, az idézőjelben, az a szó szerepel, amelynek referenciáját meg kívánjuk adni. Az idézőjel azt jelzi, hogy itt a szó metanyelvi neve szerepel. Quine kifejezésével, a szót nem használjuk, hanem említjük és y helyén az a szó vagy szócsoport szerepel, amellyel az idézőjelben szereplő szó referenciáját megadjuk. A séma kitöltésére már mondtunk példát: a "kutya" szó a kutyákra referál. Quine azt állítja, hogy az (R) séma kitöltésével kapott mondatok nem fejeznek ki semmilyen tényt. Ennek az a magyarázata, hogy bármely adott szó esetében, azaz "x" bármely kitöltésére, több egyformán korrekt, de összeegyeztethetetlen lehetőségünk van arra, hogy y helyére mit írjunk. Magyarán, nemcsak azt mondhatjuk, hogy a "kutya" szó a kutyákra referál, hanem azt is, hogy a kutya szó valami egészen másra referál, nem a kutyákra. Ez első látásra teljesen implauzíbilisnek tűnik, mert hát mi egyébre referálhatna a "kutya" szó, mint a kutyákra?

A tézis implauzibilitása azonban csökken, ha figyelembe vesszük, hogy Quine a referencia kérdésében is holista. Úgy véli, hogy az egyes szavak referenciái nem adhatók meg egymástól függetlenül. A szavak nem önmagukban kötődnek a dolgokhoz, hanem egy rendszer részeként. Lássunk egy példát. Tegyük föl, hogy valaki, aki nem tud magyarul, szeretné megérteni, mit értek a "kutya" szón. Az illető azt tapasztalja, hogy egy konkrét négylábú jelenlétében az alábbi szavakat használom: "kutya", "eb", "kopó", "foxterrier", "Blöki". Ahhoz, hogy tudja, hogy a "kutya" szó mire referál, tudnia kell, hogy mire referálnak a többi szavak. Amíg ezzel nem jön tisztába, a "kutya" szó referenciájára vonatkozó elképzelése hipotetikus. A nyelv bonyolult osztályozási rendszer, s az, hogy az egyes osztályok határai hol húzódnak, nem látható át, amíg a teljes rendszert meg nem ismerjük.

Lássunk még egy példát.4 A japániban van egy sajátos névszói szerkezet, amely három szóból áll, s együtt egy számneves szerkezetnek fordítható. Az első szó egy semleges számnév, amely elvben mindenféle dolog számlálására alkalmas, de önmagában nem szokott előfordulni, csak egy másik szócskával, melyet "osztályozószó"-nak [classifier] lehetne nevezni. Az osztályozószó aszerint változik, hogy milyen típusú dolgot számlálunk. A harmadik szó magát a számlált dolgot jelöli. Mármost hogyan értelmezzünk egy ilyen szerkezetet? Az első lehetőség az, hogy a harmadik szó megosztott referenciájú szó, azaz számos azonos típusba tartozó dologra referál, mint pl. a magyar "deszka" szó. Ebben az esetben az osztályozószót a számnév részének tekinthetjük, mely a semleges számnévvel együtt képezi a deszkák számlálására alkalmas összetett számnevet. Ebben az értelmezésben az "öt deszka" a legjobb fordítás lehet. De van egy másik lehetőség is: a harmadik szót anyagnévnek tekintjük, mint amilyen a magyarban a "fa" szó (már amikor nem az élő növényre alkalmazzuk).5 Ebben az esetben az osztályozószó nem a számnév része, hanem az individuációt szolgálja, mint pl. a "darab" szó. Ebben az esetben az "öt darab fa" lehet a legjobb fordítás. Magyarán, a főnév referenciája csak az osztályozószó szerepének értelmezésével együtt adható meg.

Az efféle példák, ha nem is szolgáltatnak perdöntő érvet a referenciával kapcsolatos holizmus mellett, eléggé valószínűvé teszik azt. A holizmus alapján pedig megérthető egyfelől az, hogy miért tűnik számunkra a referencia határozottnak, másfelől az, hogy miért lehet a referencia mégis meghatározatlan. Kezdjük az előbbivel. Amikor úgy tűnik számunkra, hogy a "kutya" szó nem referálhat másra, mint a kutyákra, vagyis amikor tagadjuk az alternatívák lehetőségét, szép csöndben adottnak vesszük az összes többi szó referenciáját. Ha pedig ezt adottnak vesszük, a "kutya" szó valóban nem referálhat másra, mint a kutyákra, hiszen az egyéb javaslatok pillanatok alatt megcáfolhatók. Mondjuk, valaki azt állítja, hogy a "kutya" szó a macskákra referál. A magyarul tudók azonban egybehangzóan tagadják "A kutyák azonosak a macskákkal" mondatot. (A "macska" szó pedig a macskákra referál.) Márpedig ha a "kutya" valóban a macskákra referálna, akkor helyeselniük kellene ezt a mondatot. Így, föltéve, hogy a többi szó referenciáját adottnak vesszük, s föltételezzük, hogy a magyarul beszélők nem követnek el képtelen logikai hibákat, a "kutya" nem referálhat a macskákra.

De mi van, ha nem vesszük adottnak a többi szó referenciáját? Ha nem tételezzük föl eleve, hogy a "macska" szó a macskákra referál? Ebben az esetben már korántsem ilyen egyszerű belátni, hogy a "kutya" szó nem referálhat a macskákra. Ez azt mutatja, hogy az (R) séma kitöltései csak addig tűnnek megföllebbezhetetlenül igaznak (A "kutya" szó a kutyákra referál) illetve nyilvánvalóan hamisnak (A "kutya" szó a macskákra referál), amíg a rendszerben szereplő szavak jó részének referenciáját adottnak vesszük. Ha nem vesszük adottnak, a helyzet bonyolultabbá válik. Ekkor egy szó referenciájának megadásához a többi szó referenciáját is meg kell adnunk. Képet kell adnunk a rendszer egészéről. Egy valamely konkrét szó referenciájával kapcsolatos kijelentés csak azáltal védhető meg, hogy megmutatjuk: a rendszer egészéről adott kép, amelybe illeszkedik, elfogadható. Másképpen fogalmazva, az egyes szavak referenciájára vonatkozó kijelentések részei a nyelv egészére vonatkozó szemantikai elméletnek, s valójában magát a szemantikai elméletet kell igazolnunk. Mármost Quine azt állítja, hogy egy adott nyelvről több egyformán plauzíbilis szemantikai elméletet alkothatunk. Ezek az elméletek pedig rendre más referenciát tulajdonítanak az egyes szavaknak. Ennélfogva, ha a szemantikai elméletek egyenrangúak, az egyes szavak referenciájára vonatkozó kijelentéseik is egyenrangúak. Ezért tehetők összeegyeztethetetlen, de egyformán jogosult megállapítások a szavak referenciájáról.

A holizmus azt is érthetővé teszi, hogy miért nem lehet igazán meggyőző példát fölhozni Quine tézise mellett, miért nem lehet pl. a "kutya" szó (R) sémáját valami mással is kitölteni olyan módon, hogy e másik kitöltésről azonnal belátható legyen, hogy egyenrangú a szokásos "homofon" kitöltéssel (azzal, amely egy szó referenciáját az azonosan hangzó szóval adja meg). Azért nem lehet, mert a másféle kitöltés csak egy teljes szemantikai elmélet részeként lenne megvédhető. Egy ilyen új szemantikai elmélet megalkotása azonban szinte reménytelen föladat. De az, hogy még nem alkottunk ilyen elméletet, és valószínűleg nem is fogunk, nem jelenti azt, hogy az egyedül lehetséges elmélet a homofon elmélet. Ha lehetségesek rivális elméletek, amelyek mást mondanak a szavak referenciájáról, de éppoly kifogástalanok, mint a homofon elmélet, akkor nincs jogunk azt mondani, hogy valamely szó erre a dologra referál, és punktum. Ezt érti Quine azon, hogy a referencia nem ténykérdés.

Talán nem árt ezt egy hasonlattal illusztrálni. Tegyük föl, hogy a 0 kilométerkőtől indulunk, s 180 kilométerre elegendő benzinünk van. Ha belőle 170 kilométernyit már fölhasználtunk, a 3-as úton haladunk, és túljutottunk a tapolcai leágazáson, immár elkerülhetetlen, hogy továbbhaladva Miskolcra érkezzünk meg. Ezen a ponton már nincsenek alternatívák. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha valaki a 0 kilométertől indul el 180 kilométerre elegendő benzinnel, akkor nem érkezhetik meg máshova, csak Miskolcra. Az utazás föltételei nem határozzák meg a végpontját. Amikor a referenciát határozottnak véljük, mintegy előfeltételezzük, hogy túljutottunk a tapolcai leágazáson. Egy ponton túl, ha már elég sok szó referenciáját meghatároztuk, a többi szó referenciája már valóban egyértelműen meghatározott. De csak egy ponton túl. Ha más irányba indulunk el a referencia meghatározásakor — ha nem a 3-as utat választjuk —, nyilván egészen máshová jutunk.

Quine tézise tehát két előfeltevésre támaszkodik: a referenciával kapcsolatos holizmusra, és arra, hogy a referenciát meghatározó tények több egyformán kifogástalan szemantikai elméletet is megengednek. Az első föltevés, mint láttuk, eléggé plauzíbilis. A második azonban csöppet sem magától értődő. Quine szerint azonban megalapozható, mégpedig kétféleképpen: "alulról", az egyes szavak referenciájából kiindulva, és "felülről", az ETA-ra apellálva (1970, 183). Az előbbi az ismertebb, s én is ezzel kezdem.

2.2. Első érv: a radikális fordítás meghatározatlansága6

Ezen érv durva szerkezete a következő. Tegyük föl, hogy rendelkezésünkre áll az összes tény, amely a szavak referenciájának meghatározásában szerepet játszhat. Amennyiben az összes ilyen tény birtokában sem tudjuk a referenciát megállapítani, akkor az faktuálisan — azaz a tények által — meghatározatlan. Faktuálisan, hiszen a referencia megállapításában nem az akadályoz meg, hogy nem férünk hozzá az összes tényhez, hanem az, hogy maguk a tények nem elégségesek.

Közelebbről nézve, az érv egy gondolatkísérleten alapul. Adva van egy nyelvész, akinek le kell fordítania egy teljesen ismeretlen nyelvet, amelyet korábban senki sem fordított le, amelyről nem feltételezhető, hogy rokonságban áll valamilyen ismert nyelvvel, s amelynek beszélői semmilyen módon nem kötődnek a nyelvész kulturális közegéhez. Az ilyen fordítást nevezi Quine "radikális" fordításnak. A fordítás természetes módon kapcsolódik a referencia megállapításához, hiszen a fordítás elengedhetetlen föltétele az (R) sémák kitöltése: x helyére az idegenek, y helyére a nyelvész nyelvének szavai kerülnek. Mármost, ha a nyelvész ismeri az összes releváns tényt, s még így is több, egymással összeegyeztethetetlen módon tudja az (R) sémákat kitölteni, a referencia faktuálisan meghatározatlan.

De mit értsünk "az összes releváns tény" kifejezésen? Miféle dolgok azok, amelyek Quine szerint szerepet játszanak a referencia meghatározásában, s amelyekhez a gondolatkísérlet szerint a nyelvész kivétel nélkül hozzáfér? Nos, Quine szerint két ilyenfajta tény van: a beszélők nyelvi viselkedése és a beszélőket érő környezeti ingerek, azaz az idegvégződéseket érő hatások. Viselkedés és inger: pontosan ebből áll a szigorú behaviorizmus által engedélyezett fogalmi apparátus is. De a behaviorizmus kudarcot vallott! Akkor hát milyen jogon szabja Quine ilyen szűkre a referencia meghatározásában szerepet játszó tények körét?

"A kritikusok azt állítják, hogy a tézis [a radikális fordítás meghatározatlansága] behaviorizmusom következménye. Egyesek azt állítják, hogy a behaviorizmus reductio ad absurdum cáfolata. A második megállapítással nem értek egyet, de az elsővel igen. Továbbá úgy gondolom, hogy a behaviorista megközelítés itt kötelező. A pszichológiában az ember vagy behaviorista, vagy nem, de a nyelvészetben nincs választási lehetőség.7 Mindannyian úgy sajátítjuk el a nyelvet, hogy megfigyeljük mások verbális viselkedését. Szigorúan csak a megfigyelhető szituációkban világosan látható viselkedésre támaszkodhatunk. Ameddig nyelvtudásunk átjut minden külső ellenőrzési ponton, ameddig megnyilvánulásaink illetve mások megnyilvánulásaira adott válaszaink értékelhetők az adott szituációban, addig minden rendben van. Az ellenőrzési pontok között zajló mentális életünk nem számít abból a szempontból, hogy mennyire jól tudjuk a nyelvet. A nyelvi jelentésben nem lehet több annál, mint amennyi a megfigyelhető szituációban világosan látható viselkedésünkből kihámozható. " (1990a, 37-38.)

Tehát: ha a referálásra való képesség nyelvi kompetenciánk része, akkor ugyanúgy a behavioristák által megengedett adatok alapján kell elsajátítanunk, mint nyelvi kompetenciánk többi részét.

S most lássuk, hogy a releváns tényekkel tökéletesen ellátott radikális fordító miként próbálja megállapítani az idegen szavak referenciáját. Először is, nem a szavakkal kezdi, hanem a mondatokkal, hiszen mondatokban beszélünk. A fordítás trükkje az lesz, hogy az idegen nyelv mondataihoz a környezeti ingerek alapján saját mondatait rendeli hozzá. Pontosabban: ha adott környezeti ingerre az idegen a "p" mondattal reagál, a fordító pedig ugyanilyen ingerre saját nyelvének "q" mondatával reagálna, akkor a "p" mondatot "q"-ra fordítja le.

A trükk azonban a legtöbb esetben nem fog beválni. Nem fog beválni például az "állandó" [standing] mondatok esetében, melyek igazságértéke független az adott szituációtól, vagyis amelyek vagy minden kimondásuk alkalmával igazak, vagy minden alkalommal hamisak. Ilyen mondatok pl. "Az emberek halandók", "A dinoszauruszok rég kihaltak". Ha valaki a magyar nyelv radikális fordítására vállalkozna, e mondatokhoz képtelen lenne bármit is hozzárendelni a kimondás körülményei alapján, hiszen e mondatok bármikor kimondhatók. Sőt, a kimondás körülményei alapján különbséget sem tudna tenni a két mondat jelentése között.

Így a trükk legföljebb az "alkalmi" mondatoknál válhat be, melyek egyes alkalmakkor igazak, máskor hamisak. Pl. "Megjött az újság", "Már megint drágult a telefon". A trükk azonban még itt sem jön be mindig. Tegyük föl például, hogy a magyar nyelv radikális fordítója akkor hallja az első mondatot, amikor az anyanyelvi beszélő reggel egy nagy táskát cipelő embert lát belépni a házba. Hiába azonosítja azonban az ingert, mely a megnyilatkozást előidézi, ez nem elég az adott mondat fordításához, hiszen a mondat nem azt jelenti, hogy egy nagy táskát cipelő ember lépett be a házba. E mondat kimondásában nemcsak az aktuális környezeti ingerek játszottak szerepet, hanem a beszélő háttértudása is, jelen esetben az az ismeret, hogy a nagy táskát cipelő ember az újságos. Ugyanez a helyzet a második mondat esetében, ha mondjuk valaki azután mondja ki, hogy szemével átfutotta az újság azon sorát, mely így fest: "A MATÁV a közeljövőben a fogyasztói árszínvonal változásának megfelelően módosítja szolgáltatásainak díját." Ahhoz, hogy valaki ebben a szituációban kimondja a fönti mondatot, nem elég, ha az imént leírt ingerek érik. Az illetőnek nemcsak olvasnia kell tudnia, hanem azt is tudnia kell, hogy "MATÁV"-nak az adott telefontársaságot hívják, hogy a fogyasztói árszínvonal emelkedik stb. Mivel a radikális fordító csak az aktuális környezeti ingerekhez fér hozzá, a beszélők háttértudásához nem, kezdetben az ilyen alkalmi mondatokat sem tudja majd lefordítani.

A fordítás kezdőpontjának, annak a pontnak, ahol a fordító betör az idegen nyelvbe, tehát olyan alkalmi mondatoknak kell lennie, amelyek előidézésében a beszélők háttértudásának alig van szerepe, amelyek kimondása úgyszólván teljes mértékben a környezeti ingerek befolyása alatt áll. Ezeket nevezi Quine "megfigyelési mondatoknak". Ilyenek pl. az "Esik az eső", a "Nyúl!", a "Hajnalodik". A megfigyelési mondatok két jegy együttes megléte alapján ismerhetők föl. Az egyik az egyéni konzisztencia, a másik a társadalmi konszenzus.8 Az előbbi azt jelenti, hogy egy adott személy pontosan egyező ingerek esetén mindig állítja vagy mindig tagadja a mondatot. Az utóbbi pedig azt, hogy adott szituációban mindenki állítja vagy mindenki tagadja. E két kritérium egyformán a háttértudás kiszűrését szolgálja, hiszen a háttértudás változó dolog. Ha annak ellenére, hogy a társadalom tagjai nem pontosan ugyanazt tudják, illetve hogy az egyes személyek tanulnak és felejtenek, az adott ingerek közepette a társadalom összes tagja egyformán foglal állást, ez azt sugallja, hogy a mondat használatát döntő mértékben a környezeti ingerek kontrollálják, s így megfigyelési mondatról van szó.

Ha így értelmezzük, a mondatok megfigyelési volta fokozati kérdés. Mivel előfordulnak érzékcsalódások, egyetlen mondat esetében sem valószínű a tökéletes egyéni konzisztencia és társadalmi konszenzus. A "Férfi" valószínűleg majdnem tökéletesen kielégítené a kettős kritériumot. Még a "Rendőr" is meglehetősen megfigyelésinek mutatkozna. Az egyenruhás rendőröket ugyanis a kompetens beszélők szinte kivétel nélkül fölismerik, az egyenruhátlanok többségénél pedig egyformán tartózkodnak az állásfoglalástól. Az egyéni konzisztencia alapján is magas pontokat kapna. Noha az egyéni állásfoglalások időben változnak — a kezdő zsebesek még nem ismerik föl a civil ruhás rendőröket, a dörzsöltebbek már igen —, ez csak a társadalom egy szűkebb részére igaz. Talán még a "Főtörzsőrmester" is kapna pontokat, de "A józsefvárosi kapitányság közlekedési osztályának helyettes vezetője" aligha.9

Az, hogy pontosan hol húzzuk meg a megfigyelési mondatok körének határát, Quine érvelése szempontjából nem igazán számít. A lényeg az, hogy minél inkább megfigyelési egy mondat, annál valószínűbb, hogy esetében működik a "trükk". Minél kisebb szerep jut a háttér-információnak a mondat kimondásának előidézésében, annál valószínűbb, hogy a radikális fordító nem fog mellé, amikor a kiváltó környezeti inger azonosságának alapján megfelelteti saját nyelve egy mondatának.

Tegyük föl tehát, hogy a radikális fordító immár azonosította és lefordította az idegen nyelv összes megfigyelési mondatát. E fordítás nem a szavak jelentésén alapult. A trükk alkalmazásához még a mondatok szavakra való fölbontására sem volt szükség. A fordítás eddig "holofrasztikus" volt, azaz a mondatokat tagolatlan egységként kezelte. A trükk alapján például nem is lehetett volna igazán különbséget tenni a "Nyúl!" és az "Ott egy nyúl!" jelentése között, hiszen nagyjából azonos környezeti ingerek hatására mondjuk ki ezeket. De mivel a trükk csak a megfigyelési mondatoknál jön be, a továbbhaladáshoz immár föltétlenül szükség van a szavak lefordítására. S itt kezdődik a baj.

Első látásra a dolog egyszerűnek tűnik. A mondatokat összehasonlítva, a hangzásbeli hasonlóság alapján szegmentáljuk. Ha így azonosítottuk a szavakat, kiválaszthatjuk a megfigyelési mondatok közül az egyszavasakat, s ez megadja a kulcsot a szavak fordításához. Ha az idegenek a "Gavagai!" egyszavas mondatot szokták kimondani a nyulak jelentésében, s ezt "Nyúl!"-nak fordítottuk, mi sem tűnik egyszerűbbnek, mint a "gavagai" szót lefordítani a "nyúl" szóval. Quine szerint azonban, noha ez a lépés nem hibás, nem is kötelező. A megfigyelési mondatok holofrasztikus fordítása és a szavak fordítása között alapvető különbség van. Az előbbi esetben a fordítás alapja a környezeti inger azonossága. Az utóbbi esetben viszont arra van szükség, hogy a szavak azonos tárgyakra referáljanak. Az ingerek azonban nem képezhetők le egyértelműen tárgyakra. Ugyanazt az ingert többféle tárgyhoz is kapcsolhatjuk. Magyarán, az ingerek nem határozzák meg egyértelműen, hogy miként tagoljuk a világot tárgyakra, nem kényszerítenek ránk egy meghatározott individuációs sémát. Ha például fölvetjük azt a kérdést, hogy milyen tárgy kelti amaz ingert, melynek hatására az idegen kimondja vagy helyesli a "Gavagai!" mondatot, több válasz is lehetséges. Mondhatjuk azt is, hogy a nyúl, de azt is, hogy valamelyik, le nem választott nyúlrész. A nyúl és a le nem választott nyúlrész különböző tárgyak — ahol egy nyúl van, ott számos le nem választott nyúlrész van. Egy másik lehetőség a "nyúlmetszet", mely az időben folytonos nyúl egy időbeli része vagy időmetszete. A nyúlmetszet sem "nyúl": a január 5-én 9:33:52-kor látott nyúl lehet azonos az egy másodperccel később látott nyúllal, de egy adott időpillanathoz tartozó nyúlmetszet soha nem lehet azonos egy más időpillanathoz tartozó nyúlmetszettel, hiszen a nyúlmetszetek pillanatnyi létezők. Egy harmadik lehetőség a "nyúlfúzió", egy olyan individuum, amely térben és időben diszkontinuus részekből áll, nevezetesen azokból, amelyeket nyulaknak nevezünk. A nyúlfúzió sem "nyúl". Ha kedvenc nyulad meghal, azt a nyúlfúzió túléli (már amennyiben a nyúlfúzióról értelmes azt mondani, hogy él). A nyúl, a le nem választott nyúlrész, a nyúlmetszet és a nyúlfúzió tehát különböző tárgyak, hiszen mások az azonossági kritériumaik. Történetesen azonban ugyanazokat az ingereket keltik. A gond tehát a következő. Ha a "Gavagai!" mondatot a nyelvész lefordította "Nyúl!"-ra az ingerek azonossága alapján, attól még nem fogja tudni, hogy a "gavagai" szót "nyúl"-nak, "le nem választott nyúlrész"-nek, vagy mi más effélének fordítsa.

Nem tudná azonban ezt valahogyan mégis kideríteni? Hiszen, a nyúl, a le nem választott nyúlrész stb. megkülönböztethetők. Mi lenne, ha olyan kérdéseket tenne föl az idegeneknek, amelyek felszínre hozhatnák a különbségeket? Pl. "Ez egy gavagai, vagy több?", "Láthatjuk-e ezt a gavagait holnap is?", "Ez a teljes gavagai vagy csak egy része?" Az efféle kérdéseket azonban természetesen az idegen nyelvén kell föltenni, s csak akkor tehetők föl, ha a nyelvésznek már rendelkezésére áll az idegen nyelv individuációs apparátusának a fordítása, azon apparátusé, amelynek révén az illető nyelv különbséget tesz egy és sok, rész és egész stb. között. Az individuációs apparátusba olyan kifejezések és nyelvtani elemek tartoznak, mint a határozott és határozatlan névelők, a többes szám jele, a számnevek, egyes névmások, a kopula, az azonosság-predikátum, a "része" predikátum stb. Ha a nyelvész immár lefordította ezeket, föl tudja tenni az individuációval kapcsolatos kérdéseket, s így megállapíthatja a szavak referenciáját. Csakhogy az individuációs apparátus fordítása még nem áll rendelkezésére! Ahhoz, hogy lefordíthassa, előbb a szavakat kellene lefordítania. Vagyis egyfajta körforgásba kerül. A szavak fordítása, azaz a referencia megállapítása, megadná a kulcsot az individuációs apparátus fordításához, de az individuációs apparátus lefordítása nélkül nem fordíthatja le a szavakat.

A körforgásból a holizmus jelent kiutat. Egyszerre lát neki a szavak és az individuációs apparátus fordításának, folyamatosan módosítgatva mindkét komponenst, hogy együttesen helyesen kapcsolják össze az idegenek nyelvi viselkedését az őket érő ingerekkel. De éppen ez a holizmus vezet a fordítás meghatározatlanságához. Hiszen ha a nyelvész a szavak egy adott fordítása mellett dönt, ehhez hozzá tudja passzítani az individuációs apparátus fordítását úgy, hogy a kettő együtt megfeleljen az adatoknak. Ha azonban a szavak egy másik fordítása mellett dönt — mondjuk a "nyúl" helyett a "le nem választott nyúlrész"-t választja —, akkor is elérkezhet egy az adatokkal teljesen összhangban lévő fordításhoz, csak éppen az individuációs apparátust a megfelelő módon kell lefordítania.

Ezzel tulajdonképpen el is jutottunk az érv konklúziójához. Láttuk, hogy egy és ugyanazon szó referenciája többféle, egymással összeegyeztethetlen módon is megadható anélkül, hogy bármelyik is ütközne a tapasztalati adatokkal. Azt is láttuk, hogy e meghatározatlanság nem az adatok szűkösségéből fakad — hiszen a gondot a szavak és az individuációs apparátus fordításának holisztikus egymásrautaltsága okozta. Így ha a nyelvész akár az összes tényhez is hozzáférhet, a meghatározatlanság nem tűnik el. Így az aluldetermináltság tények általi, vagyis faktuális.

Mielőtt rátérnék Quine másik érvére, röviden válaszolnom kell két ellenvetésre, mely sokakban fölmerülhet, akik először találkoznak ezzel az érveléssel. Az első így hangzik: a nyelvész a "gavagai"-t habozás nélkül "nyúl"-nak fordítaná, s föl sem ötlene benne, hogy afféle fogalmi ficamokat alkalmazzon, mint a "le nem választott nyúlrész" és társai. Ez így van, csak éppen teljesen közömbös Quine érvelésére nézve. A nyelvész, magától értődőn, a számára leginkább kézenfekvő fogalmi keretet használja. Ez azonban nyilvánvalóan csak kényelmi szempont, amely pragmatikusan hasznos, ám ismeretelméletileg irreleváns. Annak, hogy a nyelvész számára mi a kényelmes, nyilván semmi köze nincs ahhoz, hogy az idegen szavai mire referálnak.

A második szerint a fogalmi ficamok azért nem jönnek szóba a szavak referenciájának megadásakor, mert ilyen tárgyak nem is léteznek: a világ nyulakból áll, nem pedig le nem választott nyúlrészekből stb. Ez egy masszív metafizikai tézis, amely megalapozásra szorul. Egy ilyen tézis csak úgy alapozható meg, ha megmutatjuk, hogy a fogalmi ficamokból építkező keretbe nem fér be pár olyan dolog, amelyet megszokott fogalmaink révén le tudunk írni, vagy hogy a ficamokból építkező keret inkoherens. Ezt eddig senki nem mutatta meg. Vagyis az ellenvetés ebben a formában egy fedezetlen csekk.

2.3 Az ETA-n alapuló érv (1970)

Az ETA gyönge változata szerint egy tetszőlegesen nagy adathalmazhoz is létezik több összeegyeztethetetlen, de az adatokkal egyaránt összeillő elmélet. Vegyük észre: bizonyos értelemben a lehetséges elméletek körét ugyanaz határozza meg, mint a lehetséges fordítások körét. A tudományos adatokat ugyanis megfigyelési mondatok rögzítik. Egy elmélet akkor jó, ha minél több igaz megfigyelési mondat következik belőle, s nem következnek belőle hamis megfigyelési mondatok. A lehetséges fordítások körét szintén a megfigyelési mondatok határozzák meg. A fordítás akkor jó, ha összhangban van az idegenek megfigyelési mondatokkal kapcsolatos állásfoglalásaival. Ha a fordító olyan jelentést tulajdonít az idegen szavainak, amely szerint az idegennek az adott szituációban tagadnia kellene egy megfigyelési mondatot, ti. a fordító hamisnak ítéli a fordítását, de az idegen nem így tesz — ill. megfordítva, az idegen tagad egy olyan megfigyelési mondatot, melynek fordítását a fordító az adott szituációban igaznak ítéli —, akkor okunk van föltételezni, hogy a fordítás hibás.10 Például, ha a "Gavagai!" megfigyelési mondatot "Nyúl!"-nak fordította, s egy nyúl föltűnő jelenlétében az idegen mégis tagadja e mondatot, akkor valami baj lehet a fordítással. Quine érvelése tulajdonképpen azon alapul, hogy az ETA-t belekopírozza a fordítási szituációba.

Tegyük föl, hangzik az érv, hogy nyelvészünk egyúttal fizikus is, és egy idegen fizikus elméletét kell lefordítania. Az egyszerűség kedvéért tegyük föl azt is, hogy mindkettőjüknek ugyanazok a megfigyelési adatok állnak rendelkezésükre, s hogy fizikusunk két elméletet ismer, melyek egyformán jól fedik le az adatokat. Elképzelhető, hogy fordítónk egyik elméletet sem tudja megfeleltetni az idegen elméletének. Ekkor vagy kénytelen föltételezni, hogy az idegen elmélete hamis, vagy kénytelen elismerni, hogy képtelen az elméletet lefordítani. De, mondjuk, nem ez a helyzet: az idegen elmélete mindkét elméletre lefordítható. Ha az egyik fordítás egyszerű és áttekinthető, míg a másik mesterkélt és nyakatekert szabályokon alapul, akkor nyilván az előbbit kell előnyben részesítenie. De tegyük föl, hogy nincs ilyen különbség: egyik fordítás sem egyértelműen egyszerűbb a másiknál. Mindkettő tartalmaz egyszerű és bonyolult szabályokat, csak éppen az idegen elméletének más részeinél alkalmazzák ezeket. Ebben az esetben nem határozható meg, hogy melyik a helyes fordítás. S mivel a fordítónak az összes releváns tény a rendelkezésére áll, e meghatározatlanság faktuális jellegű. A fordítás meghatározatlanságától pedig a már ismert úton eljuthatunk a referencia meghatározatlanságáig.

Ez az érv kevesebbet bizonyít a korábbinál. Egyrészt számos hipotetikus elemet tartalmaz, s ezért csak azokban az esetekben áll meg, ha az idegen és a nyelvész-fizikus elméleteire teljesülnek az érvben szereplő föltevések. Másrészt az ETA esetében az aluldetermináltság csak akkor kezdődik el, amikor a megfigyelési nyelvből fölemelkedünk az elmélethez. Így a megfigyelési mondatokban szereplő szavak referenciájának meghatározatlanságát ez az érv nem mutatja meg; illetve legföljebb csak akkor mutatja meg, ha újabb hipotetikus elemeket építünk az érvbe, ami természetesen tovább szűkíti annak érvényességi körét.

2.4. Félreértések 

Quine tézise, első hallásra, a legtöbb ember számára furcsának és zavarbaejtőnek tűnik. E furcsaság pedig könnyen félreértéseket szülhet, mégpedig kétféleképpen. Vagy úgy, hogy Quine tézisét összetévesztik valamilyen közismert tanítással, vagy úgy, hogy megpróbálják "csípőből" cáfolni, s ennek során értelmezik félre. Mivel a félreértések tisztázása hozzásegíthet a tézis jobb megértéséhez, lássunk közülük egypárat.

1. félreértés: "Valamiféle kulturális relativizmusról van szó." Quine tézise a kulturális relativizmus azon változatával hozható hírbe, amely tagadja, hogy képesek volnánk a sajátunktól radikálisan különböző kultúrák megértésére. Eszerint saját fogalmaink olyan távol állhatnak az idegen fogalmaktól, hogy a kettő között lehetetlen megfeleléseket létesítenünk. Ha saját fogalmaink révén próbáljuk értelmezni az idegeneket, menthetetlenül félreértjük őket. Quine tézisének semmi köze ehhez a doktrínához. Először is, Quine nem azt állítja, hogy az idegen nyelvnek egyetlen jó (radikális) fordítása sem lehetséges, hanem éppen ellenkezőleg: számos tökéletes fordítás alkotható: a bőség zavarától szenvedünk. Másodszor, a tézis nem a mi megértésünkről szól, hanem a faktuális meghatározottságról. A relativista úgy véli, hogy az idegen jelentései teljesen meghatározottak, csak éppen számunkra hozzáférhetetlenek. Quine szerint azonban mindenhez hozzáférünk, ami számít, de mindez nem elég a referencia meghatározásához, mivel az ténylegesen meghatározatlan. Harmadszor, a tézis saját nyelvünkre éppúgy vonatkozik, mint valamilyen idegen nyelvre (1960, 27, 78; 1969a, 46-47). A "gavagai" és a "nyúl" szó között nincs lényegi különbség. A "nyúl" referenciáját ugyan kézenfekvő az azonos hangzású szóval megadni, de nem kötelező. Az individuációs apparátus megfelelő értelmezése mellett akár ez is értelmezhető úgy, hogy a le nem választott nyúlrészekre referál. A fordítási szituációt Quine csak a könnyebb megértés végett használja föl a kifejtés során. Egyrészt a fordítási szituációban világosan elválik az, amit evidenciaként használhatunk, attól, amihez el szeretnénk jutni. Másrészt saját nyelvünk esetében hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az (R) séma homofon kitöltésének nincs alternatívája. Az idegen nyelv esetében azonban nincs kész receptünk az (R) sémák kitöltésére.

2. félreértés: "Mivel az idegen kifejezések nem adhatók vissza egy az egyben, számos fordítási alternatíva létezik." Hogyan fordítsuk Poe "Holló"-jának strófazáró "Never More"-ját: "Sohasem"-ként (Babits, Kosztolányi) vagy "Soha már"-ként (Tóth Árpád)?11 Vagy: hogyan fordítsuk az Állam III. könyvében szereplő "aulos" szót (399d), mely egy olyan, ma már nem létező hangszerre utal, amely a fuvolára, az oboára és a klarinétre egyaránt hasonlít (Kirk, 1986, 5.)? De Quine nem az ilyen esetekről beszél. Az ilyen eseteket a tézis példájának tekinteni ugyanazon okokból hibás, mint az (1) félreértés. Ráadásul Quine tézise a legbanálisabb kifejezésekre is áll, nem pusztán a költői nyelvre vagy egy letűnt kultúra terminológiájára.

3. félreértés: "De hát akkor lehetséges, hogy következetesen félreértjük egymást: én nyulakról beszélek, te viszont le nem választott nyúlrészekről — ezt pedig nehéz elhinni." Az ilyen félreértés azonban föltételezi, hogy határozott tény, hogy melyikünk mire referál. Quine szerint azonban a referencia meghatározatlan. Az én szavaim referenciája pontosan ugyanúgy meghatározatlan, mint a te szavaidé, ezért nincs köztünk különbség, s így nem is "értjük félre" egymást.

4. félreértés: "Ha a tézis igaz lenne, lehetetlen lenne a kommunikáció és a kölcsönös megértés." Ez azon alapul, hogy megértés csak referencia révén lehetséges. Te azt mondod: "Bodri kutya". Én tudom, hogy a "Bodri" név egy bizonyos állatra referál, a "kutya" szó pedig állatok egy bizonyos halmazára, továbbá ismerem a magyar nyelvtant, s így megértem, hogy azt állítod: egy adott állat bizonyos állatok közé tartozik. Így történik a kommunikáció. De Quine elutasítja a kommunikáció efféle magyarázatát. E magyarázat szerint a nyelv a szavak szintjén kapcsolódik a valósághoz. Quine szerint azonban a legkisebb egység, amely önálló jelentéssel bírhat, a mondat (1960, 9, 13; 1969b, 72-73; 1977, 256; 1981, 68-69; 1995, 6-7).12 A szavak csak a mondatok részeként bírnak jelentéssel. Egy szót úgy értünk meg, hogy megértünk olyan mondatokat, amelyekben előfordul, s ezekből vonatkoztatjuk el a jelentését. A szójelentések ilyen ismerete aztán lehetővé teszi, hogy olyan mondatokat is megértsünk, amelyeket még nem hallottunk. Egyébként a "szójelentés" kifejezést nem is használja, mert a szavakat voltaképpen kapcsolóelemeknek tekinti, amelyek lehetővé teszik, hogy mondatoktól mondatokhoz jussunk el (1960, 9-17). A megértésről nagyjából a következő képet festi: A megfigyelési mondatok értelmességét az biztosítja, hogy az ingerekhez kapcsolódnak. A többi mondat pedig azért értelmes, mert közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban vannak a megfigyelési mondatokkal. Így létezik egy rendkívül összetett struktúra, amely a szélén, a megfigyelési mondatoknál, le van horgonyozva a tapasztalathoz. A megértést a struktúra közös volta garantálja. Ha én azt mondom, "Herótom van a híradótól", akkor ezt azért érted meg, mert a mondat nagyjából azokhoz a mondatokhoz és ugyanolyan módon kapcsolódik nálad, mint nálam. A szavak szerepe a kapcsolatok megteremtése. Pl. a "János fut" és az "Aki fut, az liheg" mondatok között, ha elemezetlen egységeknek tekintjük őket, nem látható logikai kapcsolat. Ha azonban szavakból álló összetételnek tekintjük, már látható. E kapcsolóelem-szerepet a szavak anélkül is betölthetik, hogy határozott referenciával bírnának. Így a referencia meghatározottsága Quine szerint nem szükséges a kommunikációhoz.

5. félreértés: "De hát pontosan tudom, miről beszélek! Én bizony a »nyúl« szóval a nyulakról beszélek, nem pedig a le nem választott nyúlrészekről!" A "nyúl" és a "le nem választott nyúlrész" kifejezések használata között valóban fontos különbség van, s e különbséget pontosan ismerjük. Egy olyan fordítás, amely a különbséget nem őrzi meg, egyértelműen hibás. A homofon fordításban a különbség megmarad. De természetesen egy nem homofon fordítás is megőrizheti a különbséget. Így e meglátásból nem következik, hogy csak egyetlen helyes fordítás lehetséges, s ennélfogva az sem, hogy a referencia határozott.

 

3. Az ellenvetés

Könnyű észrevenni, hogy az ETA és a referencia indetermináltságának tézise (a továbbiakban RIT) között létezik egyfajta strukturális hasonlóság. Részben ez tette lehetővé azt, hogy Quine az ETA fölhasználásával is érveljen a RIT mellett. Mindkét tézis arról szól, hogy valami nem határoz meg valamit. Az ETA esetében a tapasztalati adatok nem határoznak meg egyetlen elméletet, a RIT esetében a releváns tények nem határozzák meg a szavak referenciáját. Ez és a RIT melletti érvek könnyen azt a látszatot kelthetik, hogy a RIT voltaképpen az ETA speciális esete. A tapasztalatok mindig aluldeterminálják az elméletet. Ha az adatok a referencia meghatározásához szükséges adatok, a fölállítandó elmélet pedig a szavak referenciáját (is) leíró szemantikai elmélet, akkor az ETA maga után vonja, hogy a releváns adatok nem határozzák meg a szemantikai elméletet. Quine azonban nagyon határozottan elutasítja ezt az olvasatot. "A fordítás meghatározatlansága nem egyszerűen a fizika tapasztalati meghatározatlanságának egy példája. Nem arról van szó, hogy a nyelvészet, amely a viselkedéstudomány, végső soron pedig a fizika része, részese az utóbbi tapasztalati meghatározatlanságának. Ellenkezőleg, a fordítás meghatározatlansága valami extra." (1970, 180; vö. még 1990b, 7-8.)

De miért nem vezethető vissza a RIT az ETA-ra? Az egyetlen lehetséges válasz az, hogy a két esetben a meghatározatlanság jellege különböző: a RIT faktuális, az ETA episztemikus meghatározatlanságot mond ki. A faktuális meghatározatlanság fogalmát már korábban jellemeztük: valami akkor faktuálisan meghatározatlan, ha a tények nem döntik el; vagy, másképp, ha nem léteznek olyanfajta tények, amelyek dönthetnének. Annak, hogy a RIT-et Quine faktuális tézisként értelmezi, az eddigiek alapján is nyilvánvalónak kell lennie. Hiszen részletes magyarázatot adott arról, hogy a nyelv hogyan kapcsolódik a valósághoz, a megfigyelési mondatoknak az ingerekhez és a többi mondatnak a megfigyelési mondatokhoz való kapcsolata révén. Amellett érvelt, hogy a nyelvnek a valósághoz való kötődésében más nem játszhat szerepet, s ugyanakkor azt állította, hogy ezek a mechanizmusok nem határozzák meg a referenciát. Így egyszerűen nem hagyott teret olyan tényeknek, amelyek valahogy mégiscsak meghatározhatnák a referenciát. Emellett a RIT faktuális jellegét egyértelműen meg is fogalmazza (emlékezzünk rá, hogy Quine fizikalista, vagyis szerinte minden különbség fizikai különbségeken alapul):

"Amellett érveltem, hogy két eltérő fordítási kézikönyv összhangban lehet a viselkedési diszpozíciókkal, s ebben az esetben nem ténykérdés, hogy melyik helyes. A ténykérdés eme fogalma nem transzcendentális vagy episztemológiai, nem a bizonyítékkal kapcsolatos. Ontológiai kérdés, a valóságra vonatkozik, s naturalisztikusan kell értelmeznünk, a világról szóló tudományos elméletünk részeként. A könnyebb elképzelhetőség kedvéért tegyük föl, hogy megegyeztünk az elemi részecskék fizikájában, s vagy egy tucat lehetséges állapotukat és viszonyukat ismerjük el. Amikor azt mondom, hogy a két fordítási kézikönyv ügye nem ténykérdés, ezen azt értem, hogy a kézikönyvek az elemi részecskék állapotainak és viszonyainak pontosan azonos eloszlásaival egyeztethetők össze. Egyszóval fizikailag ekvivalensek." (1980, 23; lásd még 1977, 167-178.)

Az episztemikus meghatározatlanságot ezzel szemben nem a tények, hanem a bizonyítékok hiánya idézi elő. Lássunk egy banális példát. Viktor és Hugó egypetéjű ikrek, akiket csak legközelebbi ismerőseik tudnak megkülönböztetni. Tanúvallomások alapján bizonyos, hogy egy bizonyos bűntettet csak az egyikük követte el. A tanúk azonban nem tudják őket megkülönböztetni. Így két elméletünk van: "Viktor tette" és "Hugó tette". A tanúvallomások nem határozzák meg a tettest, vagyis az adatok aluldeterminálják az elméletet. Természetesen itt szó sincs faktuális meghatározatlanságról. Az egyik elmélet igaz, a másik hamis, csak éppen nem tudjuk, melyik az igaz és melyik a hamis.

Ezen a ponton az olvasó elvárhatná, hogy idézetekkel vagy hivatkozásokkal dokumentáljam, hogy Quine valóban episztemikusan értelmezi az ETA-t. Ezt nem fogom megtenni, mégpedig két okból. Először is, egyáltalán nem egyértelmű, hogy Quine miként szándékozik értelmezni a tézist. Másodszor, érvelésem szempontjából nem Quine szándékai érdekesek, hanem az, hogy milyen lehetőségei vannak. Egyelőre azt fogom megvizsgálni, hogy nyitva áll-e előtte az a lehetőség, hogy a RIT-et faktuálisan, az ETA-t pedig episztemikusan értelmezze. Ha igen, az kellemes volna számára. Egyrészt, mert egyidejűleg kívánja a RIT-et faktuálisan értelmezni, s fönntartani, hogy az nem egyszerűen az ETA speciális esete. Másrészt mert — mint majd látni fogjuk — ha ez a lehetőség nem áll fönn, akkor baj van.13 Lássuk tehát, hogy módja van-e Quine-nak az ETA episztemikus értelmezésére.

Az nyilván nem elég, ha azt mondja, hogy az ETA azért episztemikus, mert ami aluldeterminál, az a tapasztalatok, adatok, bizonyítékok sora, nem pedig a tények. Hiszen a tapasztalatok, adatok vagy bizonyítékok is tények, jelesül megfigyelt tények. Azt kellene tehát mondania, hogy a megfigyelt tények nem határoznak meg egyetlen elméletet, de vannak más tények, amelyek igen. (Hiszen a tények igenis meghatározzák, hogy Viktor avagy Hugó a tettes, a megfigyelt tények azonban — melyeket a tanúvallomások rögzítenek — nem.) Ez eddig rendjén is volna. De ezen a ponton fölvethető a kérdés, hogy mik ezek a más tények, amelyekhez ugyan nincs hozzáférésünk, de amelyek pontosan egy elméletet határoznak meg. Talán az elvben megfigyelhető, de ténylegesen meg nem figyelt tények? Tehát azt mondaná Quine, hogy a megfigyelt tények nem jelölnek ki egyetlen elméletet, de a megfigyelhető tények igen? Ezt nem mondhatja, hiszen elfogadja az ETA erős változatát, amely szerint léteznek összeegyeztethetetlen, de empirikusan ekvivalens elméletek. Az empirikusan ekvivalens elméletek pedig nemcsak a megfigyelt tényekben egyeznek meg, hanem a megfigyelhető tényekben is. Maradnak tehát a megfigyelhetetlen tények.

Az ETA episztemikus értelmezése tehát a következő. Vannak megfigyelhető és megfigyelhetetlen tények. Az előbbiekhez hozzáférünk, sajnos azonban ezek együtt nem egyetlen elméletet határoznak meg, hanem empirikusan ekvivalens elméletek halmazát. Az utóbbiak meghatározzák e halmaz egyetlen elemét, az igaz elméletet. Sajnos ez utóbbiakhoz nem férünk hozzá, így nem tudhatjuk, hogy az egymással összeegyeztethetetlen, empirikusan ekvivalens elméletek közül melyik az igaz. Ez önmagában teljesen koherens álláspont. Csakhogy Quine nem fogadhatja el, mert nem fér össze egyéb elkötelezettségeivel.

Az empirikusan ekvivalens elméletek a megfigyelhető dolgokról ugyanazt állítják. Ezért ha összeegyeztethetetlenek, nyilván a megfigyelhetetlen dolgokról állítanak mást. Pontosan ez az, ami a quine-i képbe nem fér be. Quine ugyanis holista és verifikacionista. Mint holista, azt vallja, hogy a kísérleti ellenőrzés során csak egész elméleteket vethetünk össze a tapasztalattal. Mint verifikacionista azt vallja, hogy minden jelentés a tapasztalattal való kapcsolatból származik. Ha pedig valaki holista a tapasztalattal való kapcsolat dolgában és verifikacionista a jelentés kérdésében, akkor holista a jelentés kérdésében is. Ha valami akkor bír jelentéssel, ha összevethető a tapasztalattal, s a legkisebb egység, amely összevethető a tapasztalattal, az egész elmélet, akkor a legkisebb, jelentéssel bíró egység az egész elmélet. De mivel Quine verifikacionista, azt is vallja, hogy a jelentést a tapasztalattal való kapcsolat határozza meg. Márpedig ha két elmélet empirikusan ekvivalens, pontosan ugyanazokhoz a lehetséges tapasztalatokhoz kapcsolódnak. Következésképpen jelentésük is azonos kell, hogy legyen. De ha egyszer jelentésük azonos, akkor ugyanazt mondják, s ezért nem lehetnek összeegyeztethetetlenek! A probléma tehát a következő. Mivel Quine jelentés-holista, az elméleteket tekinti jelentéssel bíró egységnek. Mivel pedig verifikacionista, az empirikusan ekvivalens elméleteket nem tarthatja összeegyeztethetetlennek. Márpedig, ha az empirikusan ekvivalens elméletek nem lehetnek összeegyeztethetetlenek, akkor az ETA nem lehet episztemikus tézis.

Esetleg kiutat jelenthetne, ha az elmélet-egészekről az elméletet alkotó mondatokra helyeznénk a hangsúlyt, s azt mondanánk, hogy két elmélet akkor összeegyeztethetetlen, ha az egyikük tartalmazza a másik valamely mondatának tagadását. Ehhez persze azonosítani kell tudnunk az elméletekben előforduló mondatokat, hiszen az egyik elméletben állított, a másikban pedig tagadott mondatnak egy és ugyanazon mondatnak kell lennie. A mondatok azonosságának kritériuma azonban nem lehet pusztán formájuk. Pl. ha az elemi részecskék fizikájában szisztematikusan fölcseréljük a "negatív" és a "pozitív" szavakat, az újrafogalmazott elméletben olyan mondatok fognak szerepelni (pl. "Az elektron töltése pozitív"), amelyek formálisan ellentmondanak a régi megfogalmazásnak. Világos azonban, hogy az efféle szócserével csak az elmélet megfogalmazásán változtattunk, magán az elméleten nem. Ráadásul a formai-szintaktikai kritérium abban a pillanatban csődöt mondana, ha az egyik elmélet magyarul, a másik angolul volna megfogalmazva. Vagyis e javaslat megköveteli, hogy a mondatokat tartalmuk, azaz szemantikájuk alapján azonosítsuk.

Mármost hogyan lehet mondatokat szemantikailag azonosítanunk? Legegyszerűbben nyilván a bennük szereplő szavak referenciája alapján. Quine azonban nem élhet ezzel a lehetőséggel, egyrészt jelentés-holizmusa miatt, másrészt pedig éppen a RIT miatt. Az előbbi miatt azért nem, mert a jelentés-holizmus szempontjából már az is épp eléggé rossz, hogy az elmélet-egészekről leereszkedünk a mondatokhoz, de az, hogy a jelentés végső fixálóit a szavakban fedezzük föl, végképp megengedhetetlen. A RIT pedig ugyebár tagadja, hogy a szavak referenciája ténykérdés lenne.

Van azonban egy ígéretesebb lehetőség is, amely egyformán hű marad a holizmushoz és a verifikacionizmushoz is. E szerint a mondatok jelentését pontosan következtetési szerepük megadásával lehet jellemezni. Konkrétabban ez úgy történhet, hogy az elmélet mondatainak összes olyan részhalmazára, amely tartalmazza a bennünket érdeklő mondatot, megadjuk, hogy miféle olyan megfigyelési mondatokat implikál, amelyeket nem implikálna a bennünket érdeklő mondat nélkül (Bergström 1990, 46.). Ez a megoldás verifikacionista, hiszen a mondatok jelentését a tapasztalathoz való kapcsolatokon keresztül jellemzi. Ugyanakkor holista, mert nem követeli meg, hogy a mondatoknak önmagukban is legyenek tapasztalati következményeik. Sőt, egy további vonatkozásban is holista: megköveteli, hogy valamely mondat jelentésének ismeretéhez az egész elméletet ismernünk kell. Tegyük föl például, hogy az egyik elmélet p, a másik q mondatot tartalmazza, s szeretnénk eldönteni, hogy azonos-e a jelentésük. Ehhez meg kell vizsgálnunk, hogy az egyéb mondatokkal együtt milyen megfigyelési mondatokat implikálnak. Mint korábban láttuk, a megfigyelési mondatok jelentése az elmélettől függetlenül jellemezhető, a helyeslésükhöz illetve elutasításukhoz vezető környezeti ingerek alapján. Mi a helyzet viszont az egyéb mondatokkal, amelyekkel együtt p és q megfigyelési mondatokat implikál? Tegyük fel, hogy p az a és b, míg q a c és d mondatokkal együtt implikál bizonyos megfigyelési mondatokat. Ez csak abban az esetben sugallhatja p és q jelentésének azonosságát, ha a és b jelentései is megegyeznek c és d jelentéseivel. Vagyis ahhoz, hogy két mondatról megállapítsuk, hogy azonos jelentésűek, más mondatokról is meg kell állapítanunk ugyanezt. E más mondatok jelentésazonosságának megállapítása viszont még további mondatok jelentésazonosságának megállapítását föltételezi. Végső soron a jelentésazonossághoz arra lesz szükség, hogy a két elmélet szerkezete teljesen izomorf legyen, hogy az egyikben fönnálló következtetési viszonyok leképezehetők legyenek a másikban fönnállókra. A teljes izomorfia azonban nagyon erős kritérium. Ha például a két elmélet közül az egyik eggyel kevesebb mondatot tartalmaz, már azt kellene mondanunk, hogy a két elméletben nincsenek azonos jelentésű mondatok, még akkor sem, ha ettől eltekintve a két elmélet tökéletesen megegyezik. Ezért valószínűleg bölcsebben tesszük, hogy a jelentésazonosság kritériumául nem a következtetési szerepek teljes egybeesését, hanem csak nagymértékű hasonlóságot követelünk meg. A hasonlóság persze fokozati kérdés, s így a jelentésazonosság is az lesz.

Ha egyszer jellemezni tudjuk a mondatok jelentését, módunk van a mondatoknak jelentésük révén történő azonosítására, s így nyugodtan fölhasználhatjuk az elméletek összeegyeztethetetlenségének definiálására imént tett javaslatot, ti. hogy két elmélet akkor összeegyeztethetetlen, ha az egyik tartalmazza a másik egy mondatának tagadását. A gond az, hogy e jelentésfogalom gyakorlatilag kizárja az empirikusan ekvivalens, de összeegyeztethetlen mondatok lehetőségét. Az (iménti módon, azaz mondatokon értelmezett) összeegyeztethetetlenség és az empirikus ekvivalencia egymás ellen hat. Lássuk a két szélső esetet. Adott egy elméletünk, s ennek egyik mondatát lecseréljük annak tagadására. A nagyfokú strukturális hasonlóság miatt nyugodtak lehetünk abban, hogy az új elméletben a tagadott mondat megegyezik a régiben állított mondattal. Vagyis a régi és az új elmélet tényleg ellentmondanak. Ebben az esetben viszont oda az empirikus ekvivalencia. Egy elméletben nem válthatunk föl egy mondatot annak tagadásával, anélkül hogy a megfigyelési következmények ne változnának.14 Másrészt vegyünk két, empirikusan ekvivalens elméletet, amelyek strukturálisan egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ebben az esetben nem találhatunk azonos jelentésű mondatokat, s így összeegyeztethetetlen mondatokat sem. Vagyis minél egyértelműbb az összeegyeztethetetlenség, annál kisebb az esély az empirikus ekvivalenciára, és megfordítva. Tehát a kiút zsákutcának bizonyult. Megintcsak arra jutottunk, hogy Quine nem tekintheti az empirikusan ekvivalens elméleteket összeegyeztethetetlennek, s így nem áll módjában az ETA-t episztemikusan értelmezni.

De miért baj ez? Miért nem mondhatja Quine azt, hogy az ETA, a RIT-hez hasonlóan, faktuálisan értelmezendő? Nos, a faktuális meghatározatlansági tézisek azt állítják, hogy nincsenek olyan tények, amelyek dönthetnének. Magyarán a faktuálisan meghatározatlan diskurzust antirealista módon kell értelmeznünk. Mégpedig nem azon antirealista módjára, aki elismeri, hogy a dolgok valahogy vannak, csak azt tagadja, hogy ezt tudhatnánk, hanem azon antirealista módjára, aki szerint a dolgok sehogyan sincsenek. Tekintsük mondjuk Quine kedvenc példáját, a világegyetem térbeli szerkezetére vonatkozó két elképzelést. Ha azt mondjuk, hogy a tények nem döntenek a két koncepció között, ez annyit jelent, hogy a világegyetemnek egyáltalán nincs térbeli szerkezete. Nem arról van szó, hogy az elméletek hamisak lennének, abban az értelemben, hogy nem a tényeket írják le, hanem arról, hogy abban a szférában, amelyben a tudományos elmélet mozog, egyáltalán nincsenek tények.

Ha a faktuálisan meghatározatlan szférában nincsenek tények, ebből az következik, hogy tények csak ott vannak, ahol nincs jelen a faktuális meghatározatlanság. Márpedig a meghatározatlanság csak megfigyelési mondatok köréből hiányzik. Azt, hogy mely megfigyelési mondatok igazak, a tények határozzák meg, ti. hogy milyen ingerek érnek bennünket. Ha a megfigyelési mondatok körét elhagyjuk, elhagyjuk a tények körét. Úgy tűnhet, hogy ebből az következik, hogy csak a megfigyelhető dolgok léteznek, más nem. Tehát nyulak és fák vannak, elektronok és gének pedig nincsenek — nem azért, mert jelenlegi elméleteink hamisak, hanem mert még a legtökéletesebb tudományos elmélet sem tényeket ír le. Valójában azonban az ETA faktuális értelmezéséből a quine-i keretben még ennél is erősebb konklúzió következik. Nemcsak az elektronokat és a géneket kell száműznünk a tények birodalmából, hanem a nyulakat és a fákat is! Hiszen láttuk, hogy bár a "Nyúl!" és a "Fa!" megfigyelési mondatok, a megfigyelési mondatok ingerekhez és nem tárgyakhoz kötődnek. Az ingerek pedig nem szabják meg, hogy miként tagoljuk a világot tárgyakra. Így az, hogy a világban milyen entitások vannak — nyulak, le nem választott nyúlrészek stb. — szintén nem ténykérdés. Úgy tűnik tehát, hogy a bennünket érő ingereken kívül nincsenek tények.

Az álláspont, amihez így eljutunk, egyfajta furcsa fenomenalizmus. A fenomenalizmus szerint érzet-adataink vannak, s minden egyéb ezekből képzett konstrukció. A tárgyak "permanens érzékelési lehetőségek". Az ETA faktuális értelmezésével kapott quine-i kép ennek fizikalista és holista változata. Fizikalista, amennyiben az érzet-adatok helyébe Quine-nál az ingerek, idegvégződéseink stimulációi lépnek. Holista, amennyiben tagadja, hogy fogalmi konstrukcióink definiálhatók volnának az ingerek segítségével. Inkább a bennünket érő ingerek összességére terítünk rá egy fogalmi hálót. Egyes pontokon Quine elfogadni látszik egy efféle értelmezést:

"A külső dolgokról való beszédünk, magának a dolognak a fogalma, csupán része annak a fogalmi apparátusnak, amely érzéki receptoraink korábbi ingerlése alapján segít előrejelezni és kontrollálni az ingerléseket. Az ingerlés az első és az utolsó dolog, amire támaszkodhatunk. Amikor így fogalmazok, akkor is külső dolgokról beszélek, nevezetesen emberekről és idegvégződéseikről. Amit mondok, érvényes arra is, amit mondok, s nem szkeptikus megjegyzésnek van szánva. Semmiben sem lehetünk biztosabbak, mint a külső dolgokban — vagy legalábbis egyes külső dolgokban —, emberekben, botokban és kövekben. De tény — tudományos tény — , hogy a tudomány egy általunk készített fogalmi híd, amely érzéki ingereket kapcsol össze." (1980, 1-2; lásd még 1975b, 72.)

Nos, a fenomenalizmus eme naturalizált és fizikalista változatát sokan, köztük jómagam is, éppoly kevéssé tartják vonzónak, mint a klasszikus fenomenalizmust. Ez azonban nem kell, hogy zavarja Quine-t. Annak viszont igenis zavarnia kellene, hogy az ETA faktuális olvasatából előálló kép a RIT-et triviálissá teszi. Ha a tárgyak pusztán fogalmi konstrukciók, akkor nem csoda, hogy a referencia — az a viszony, amely a szavakat (melyek szintén fogalmi konstrukciók) a tárgyakhoz kapcsolja — szintén csak fogalmi konstrukció. Tehát, Quine szándékaival ellentétben, arra a konklúzióra jutottunk, hogy a RIT igenis az ETA speciális esete. A RIT nem "valami extra", hanem direkt következménye az ETA-nak és Quine egyéb nézeteinek.

Vagyis az ETA és a RIT aszimmetriája nem tartható fönn. Quine azért gondolja másként, mert fizikalizmusa miatt kettős mércével mér. Amikor a tudomány által jól leírható vagy az általa posztulált entitásokról beszél, akkor — a fenomenalista keret ellenére — realista módon beszél. Az emberek, a botok és a kövek léteznek, az elektronok és a gének szintén. Természetesen csak fogalmi konstrukciók és céljuk az ingerek összekapcsolása — de hát az összes dolog az. Abban a pillanatban viszont, ha a referenciáról van szó, egy olyan fogalomról, ami nem egykönnyen integrálható a fizika fogalomrendszerébe, Quine hirtelen retorikát vált, s azt hangsúlyozza, hogy nem tényekről, hanem csak fogalmi konstrukciókról van szó — jóllehet, mint láttuk, a tárgyak és a referencia ontológiai státusa teljesen megegyezik.15 S most ideje összefoglalnunk, hogy mire jutottunk:

1. A quine-i keretben a RIT csak faktuális tézisként értelmezhető (ami egybe is esik Quine szándékával).

2. Az ETA a quine-i keretben nem értelmezhető episztemikus tézisként.

3. Az ETA faktuális értelmezése a quine-i keretben azt eredményezi, hogy a RIT triviálisan igaz. Magyarán: semmi olyasmit nem mond a referenciáról, ami ne volna elmondható más dolgokról, és így — Quine szándékaival ellentétben — a RIT nem valami extra.

Mármost, ha mindez igaz, megcáfoltuk-e a RIT-et? Igen is, meg nem is. Nem, hiszen Quine-nál, végső soron és szigorú értelemben, szinte semmi sem ténykérdés, s így a referencia sem az. Igen, amennyiben megmutattuk, hogy a referencia nem szenved semmilyen specifikus deficittől: nem kevésbé faktuális az összes többi dolognál. A RIT tehát nem külön tézis, hanem Quine egyéb tanításainak következménye. Ezért a RIT ellen nem szükséges külön érvelni: Quine bármely fontos tanításának cáfolata egyúttal a RIT cáfolatát is jelenti.



IRODALOM

[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

Barrett, Robert M. — Gibson, Roger F. (eds.) (1990): Perspectives on Quine, Oxford: Blackwell

Bergström (1990): "Quine on underdetermination",in Barrett— Gibson (1990), 38-52. o.

Davidson, Donald (1970): "Mental events", in Essays on Actions and Events, Oxford: Clarendon Press 1980, 207-225. o.

(1973): "Radical interpretation", in Davidson (1984) 125-139. o.

(1974a): "Belief and the basis of meaning", in uo., 141-154. o.

(1974b): "On the very idea of a conceptual scheme", in uo., 183-198.o.

1975): "Thought and talk", in uo., 155-170. o.

(1984): Inquiries into Truth and Interpretation, Oxford: Clarendon Press

Hookaway, Christopher (1988): Quine. Language, Experience and Reality, Stanford/Cal.: University Press

Kirk, Robert (1986): Translation Determined, Oxford: Clarendon Press

Quine, W. V. O. (1951): "Two dogmas of empiricism", Philosophical Review 60, 20-43. o.; magyarul: "Az empirizmus két dogmája", Magyar Filozófiai Szemle 1973, 225-239. o.

(1960): Word and Object, Cambridge/Mass.: Harvard University Press

(1969a): "Ontological relativity", in Ontological Relativity and Other Essays, New York: Columbia University Press, 27-68. o.

(1969b): "Epistemology Naturalized", in Ontological Relativity and Other Essays, New York: Columbia University Press, 69-90. o.

(1970): "On the reasons for indeterminacy of translation", The Journal of Philosophy 67, 178-183. o.

(1974): The Roots of Reference, La Salle/Ill.: Open Court

(1975a). "On empirically equivalent systems of the world", Erkenntnis 9, 313-328. o.; magyarul in Tudományfilozófia (szerk. Laki János), Budapest: Osiris; Láthatatlan Kollégium, 124-136 . o.

(1975b): "The nature of natural knowledge", in Mind and Language, ed. by S. Guttenplan, Oxford: University Press 1975, 57-81. o.

(1977): "Facts of the Matter", in Essays on the Philosophy of W. V. Quine, ed. by R. W. Shahan — Ch. Swoyer, Hassocks: Harvester 1979, 155-169. o.

(1978): "Goodman?s ways of worldmaking", in Theories and Things, Cambridge/Mass.: Belknap Press of Harvard University, 96-99. o.

(1980): "Things and their place in theories", in Theories and Things, Cambridge/Mass.: Belknap Press of Harvard University, 1-23. o.

(1981): "Five milestones of empiricism", in Theories and Things, Cambridge/Mass.: Belknap Press of Harvard University, 67-72. o.

(1990a): The Pursuit of Truth, Cambridge/Mass.: Harvard University Press

(1990b): "Three indeterminacies", in Barrett-Gibson (1990), 1-16. o.

(1990c): "Comment on Bergström", in Barrett—Gibson (1990), 53-54.o.

(1995): From Stimulus to Science, Cambridge/Mass.: Harvard University Press

Romanos, George D. (1983): Quine and Analytic Philosophy, Cambridge/Mass. — London/Gb: The MIT Press

Van Fraassen, Bas C. (1980): The Scientific Image, Oxford: Clarendon Press



SUMMARY

[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

Are there Semantic Facts? Quine on the Indeterminacy of Reference

Quine's famous thesis of the indeterminacy of reference asserts that reference is factually indeterminate, i. e. claims about the reference of words are not factual claims. The first part of the paper describes some of Quine's most important doctrines, which provide the background of the thesis. The second part formulates the thesis, describes Quine's arguments for it, and clarifies some possible misunderstandings. The final section attacks the thesis, in the following way. Quine also maintains that scientific theories are underdetermined by empirical data. However, he emphasizes that the thesis about reference is additional. The only way to make sense of this would be to hold that the thesis about scientific theories proclaims epistemic rather than factual underdetermination. But this cannot be reconciled with Quine's verificationism and holism. Therefore, this latter thesis is also factual. But in this case, the thesis about reference is not an independent claim, but a trivial consequence of the other thesis.



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

1  Előadás formában elhangzott a Magyar Filozófiai Társaság Filozófiatörténeti Osztályának felolvasó ülésén 1997 szeptemberében, valamint 1998 februárjában a CEU filozófiai doktori kiegészítő programjának szemináriumán. A szerző köszönettel tartozik az ott kapott reflexiókért. A dolgozathoz vezető kutatást az OTKA támogatta (F 21229). Vissza

2 Az analitikus-szintetikus distinkció föladása nem jelenti azt, hogy Quine képtelen különbséget tenni a "Minden agglegény nőtlen" és "Wittgenstein agglegény volt" típusú, hagyományosan analitikusnak illetve szintetikusnak nevezett mondatok között. Azt vallja ugyanis, hogy számos, egyformán kifogástalan distinkciót vonhatunk az efféle mondatok megkülönböztetésére. Ezek azonban nem esnek egybe a hagyományos distinkcióval, s nem bírnak ismeretelméleti jelentőséggel (1960, 61-67; 1974, 78-80; 1990a, 55-56; 1995, 45.). Vissza

3 Két megjegyzés. Quine természetesen nem gondolja azt, hogy az ETA napi nehézségeket jelent a tudomány számára. A nehézséget általában nem az jelenti, hogy miként zárhatnánk ki a számtalan riválist, hanem éppen fordítva, ti. hogy legalább egy olyan elméletünk legyen, amely számot ad az adatokról. Így a tézis az elvben megalkotható riválisokra vonatkozik. Az ETA erős változata fölveti a kérdést, hogy miként individuáljuk az elméleteket. Mikor mondjuk azt, hogy egyetlen elmélet két pusztán nyelvileg eltérő megfogalmazásáról van szó, s mikor azt, hogy két valóban különböző elméletről? E kérdésnek Quine sok figyelmet szentel (1975a; 1990b, 13; 1990c). Válaszának lényege: akkor beszélhetünk valódi különbségről, ha a két elmélet nem fordítható le egymásra oly módon, hogy az összes mondat igaz maradjon. A fönti példában a fordítás egyik akadálya az, hogy a második elméletben említett középpontnak az elsőben nem felel meg semmi. Vissza

4 Ez a példa Quine-tól származik (1969a, 35-36.), de némileg megváltoztattam, hogy a magyarban jobban üljön. Vissza

5 Az anyagnevek [mass terms] nem éles határokkal rendelkező entitásokra, hanem valamilyen formátlan és individuálatlan valamire referálnak. Onnan ismerhetők fel, hogy a mennyiségi változás nem teszi jogtalanná alkalmazásukat (Quine, 1974, 52-53.). Ha egy deszka 99,99 %-át eltüzeljük, fa marad, de már nem lesz deszka. Ha hozzáadunk még egy deszkát, amit kapunk, az szintén fa, de már nem egy deszka, hanem kettő. Vissza

6 A locus classicus (1960, 2. fejezet) valamint (1969a). Az újabb írások közül a legfontosabbak (1990a, 3. fejezet és 1990b, 1-7.). Vissza

7 Quine egyébként a pszichológiában sem behaviorista, hanem a Davidson által a hetvenes években kifejtett "anomáliás monizmus" híve (1990a, 70-71. és 1995, 87-88.). Vissza

8 Ez Quine új keletű álláspontja. Korábbi álláspontjáról és annak nehézségeiről lásd (1990a, 40-44.). Vissza

9 E példa egyúttal azt is szemlélteti, hogy Quine nem ugyanazt érti megfigyelési mondaton, mint Carnap. Carnapnál a megfigyelési mondatok valamiféle fogalmak által fertőzetlen, tiszta tapasztalatot fejeznek ki. Quine ellenben nem föltételez semmiféle nyers, fogalmilag földolgozatlan tapasztalatot. Ahol nyelv van, ott konceptualizáció van. Az érzet-adatokat és az érzet-adat nyelv fogalmát teljesen elveti (1960, 1-5.). Az, hogy mi minősül megfigyelési mondatnak, nem egyszerűen biológiai adottságainktól függ, hanem attól is, hogy az adott társadalomban mi számít közös nevezőnek. Elképzelhető például, hogy kísérleti fizikusok egy csoportját választva elemzési egységnek, kiderül, hogy számukra az "Ott egy elektron! " megfigyelési mondat, holott az elektronokat, a szó normális értelmében, ők sem látják. Vissza

10 Quine tehát előfeltételezi a "jótékonysági elvet" [principle of charity], mely a neki nagymértékben lekötelezett Davidsonnál majd oly fontos szerepet játszik (Davidson, 1970, 1973, 1974a, 1974b, 1975). A jótékonysági elv, nagyon durván, azt mondja ki, hogy az értelmezés során az idegennek olyan hiteket kell tulajdonítanunk, amelyek meglehetősen egybeesnek sajátjainkkal, vagyis amelyeket igaznak tartunk. E ponton szükség van pár megjegyzésre a jótékonysági elv Quine-féle használatáról. - (1) E használat eléggé korlátozott, jóval korlátozottabb, mint Davidsonnál. Quine voltaképpen csak két esetben alkalmazza: a megfigyelési mondatok és a logikai szavak (1960, 58-59.) esetében. Az utóbbi témánk szempontjából kitérő lenne. Az előbbire csak késői munkáiban reflektál (1990a, 46, 61-63; 1995, 89-90.), de már korai munkái alapján is érthető, hogy miért tartja jogosnak. A nyelvelsajátítás megfigyelési mondatokkal kezdődik: a szülők arra kondicionálják a gyermeket, hogy bizonyos   szituációkban meghatározott mondatokat mondjon, ne pedig másokat. E kondicionálás révén kapcsolódnak a gyermek megfigyelési mondatai a világhoz. Természetesen egyetlen kondicionálási mechanizmus sem olyan tökéletes, hogy kizárja a megfigyelési mondatok alkalmankénti téves használatát. Ha azonban a kondicionálás olyan tökéletlen volna, hogy az esetek számottevő részében helytelen használatot eredményezne, akkor a gyermek egyáltalán nem lenne képes elsajátítani a nyelvet. Ezért nyugodtan föltételezhetjük, hogy a megfigyelési mondatok használata során ritkán tévedünk. - (2) Quine megengedi az alkalmi tévedéseket. Ezért bizonyos esetekben a fordító föltételezheti, hogy az idegen tévedett, pl. ha egy alak csak egy pillanatra bukkant föl vagy az idegen csak egy pillanatig láthatta. Részben az ilyen esetek miatt beszél Quine szívesebben empátiáról, mint jótékonyságról. A fordítás során inkább abból kell kiindulnunk, hogy hasonló helyzetben mi mit mondanánk, mint abból, hogy mit volna helyes mondani. - (3) Az, hogy a megfigyelési mondatok használata során, ha ritkán is, de tévedünk, nem rombolja le a fordítás és a tudományos elméletalkotás közötti párhuzamot. Ugyanúgy, ahogy az idegenek időnként hamis megfigyelési mondatokat mondanak, a tudományos elméletek tesztelésekor is akadnak mérési hibák. Vissza

11 Netalán "Nevem Mór"-ként (Karinthy)? Vissza

12 Azért csak "bírhat", mert Quine szerint csak a megfigyelési mondatok bírnak önálló jelentéssel, pl.: "a tudományos elméletekben általában még egy egész mondat is túl rövid ahhoz, hogy az empirikus  jelentés  önálló  hordozójaként  szolgáljon. Nem jár külön megfigyelhető vagy ellenőrizhető következményekkel. Egy kellően átfogó tudományos elméletnek, egészként tekintve, már lesznek ilyen következményei" (1981, 70.). Vissza

13 Nem mintha az ETA episztemikus olvasatának nem lennének olyan következményei, amelyeket sokan nem tartanak kívánatosnak! Ez az olvasat a tudományos antirealizmus egy közismert változatához vezet. Ha elfogadjuk az ETA erős változatát, ti. hogy vannak empirikusan ekvivalens elméletek, s ezt episztemikusan értelmezzük, akkor el kell ismernünk, hogy nincs okunk egyetlen tudományos elmélet igazságában sem hinnünk. A rendelkezésre álló bizonyítékok csak annyit mutatnak meg, hogy az elmélet összhangban van a megfigyelésekkel. (Az, hogy a nem-megfigyelhető tényekkel összhangban van, örök rejtély marad.) Nem pusztán arról van tehát szó, hogy jelenlegi elméletünk esetleg hamisnak bizonyul, hanem arról, hogy még akkor sem tudhatnánk, hogy elméletünk igaz, ha az összes lehetséges ellenőrzést végrehajtottuk volna. Ezen álláspont legjelesebb képviselője, van Fraassen, ezért le is vonja a következtetést, hogy a tudomány célja nem az igazság, hanem az "empirikus adekvátság" (1980). Vissza

14 Kivéve persze, ha egy olyan mondatot cserélünk le, amely semmilyen formában, még egyéb mondatok közvetítésével sincs kapcsolatban a tapasztalattal. A tudományos elméletek azonban nem bővelkednek az efféle funkciótlan mondatokban. Ráadásul, a Bergström által javasolt kritérium szerint az ilyen mondatoknak nincs is jelentésük, hiszen következtetési szerepük nulla: valamilyen mondathalmazhoz hozzáadva nem tesznek lehetővé semmilyen új következtetést. Vissza


14 Quine tehát valahogy úgy viselkedik, mint az alábbi viccben szereplő pásztor, akit egy idegen faggat:
— Mondja bátyámuram, jól legelnek ezek a birkák?
— Igen, a fehérek.
— No és a feketék?
— Hát, azok is.
— És fialnak a birkák?
— Igen, a fehérek.
— No és a feketék?
— Hát, azok is.
— És adnak-e gyapjút?
—Igen, a fehérek.
— No és a feketék?
— Hát, azok is.
— Mondja bátyámuram! Miért kezdi mindig a fehérekkel - netán azok a maga birkái?
— Igen, az enyémek.
— No és a feketék?
— Hát, azok is.

Vissza

 

[Cikk eleje | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]