REALIZMUS ÉS SZKEPTICIZMUS 1

NOVÁK ZSOLT

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

A filozófusok között meglehetősen elterjedt az a vélekedés, hogy az emberi gondolkodás egyik — a kíváncsiság mellett talán legfontosabb — hajtómotorja a kétely, mely az óvatosság egyéb formáihoz hasonlóan, ha megmarad bizonyos korlátok között, komolyan hozzájárulhat az egyén és a közösség boldogulásához. A kételytől érintetlen dogmatizmus védelmet biztosít ugyan a káosszal szemben, nem igazán tud azonban mit kezdeni önnön alternatíváinak valamint a megérteni kívánt világnak az ellenállásával. A kétely ezzel szemben előmozdítja a toleranciát, az egyes ember tekintélyekkel szembeni negatív szabadságát, korlátozatlan formájában azonban önmaga ellen fordul, s elbizonytalanít minden olyan alapzatot, amelyre valamilyen világ- és önértelmezés épülhet. Bármiként vélekedünk is a kételkedés szerepéről az emberi gondolkodásban, annyi mindenesetre tény, hogy a szkepticizmus — hol mint praxis, hol mint teória — végigkíséri az európai filozófia történetét annak kezdeteitől egészen napjainkig.

Újvári Márta A szkepticizmus kihívása című könyvében megkísérelte öszszegyűjteni és különböző szempontok szerint típusokba sorolni azokat az argumentumokat, amelyek a nyugati filozófia

 

történetében az ember különféle tudásigényeivel szemben, azok jogosulatlanságát demonstrálandó, megfogalmazódtak. Ahogyan a szerző maga is megemlíti, elsődleges célja nem a szkeptikus tradíció történeti bemutatása volt: könyvének fejezetei egy-egy konkrét problémakört tekintenek át, megközelítése tehát alapvetően problémacentrikus. A fejezeteket szervező átfogó koncepció tömören a következőképpen foglalható össze:

A szkepticizmus különféle formáit az emberi gondolkodás dogmatikus elkötelezettségei hívják életre, a szkepticizmus tehát voltaképpen a dogmatizmuson élősködik. Ugyanakkor a szkeptikus kritikák visszahatnak a világról és a megismerésről alkotott pozitív elméleteinkre, s — ezekbe beépülve — olyan antiszkeptikus stratégiák kialakulásához vezetnek, amelyek több-kevesebb sikerrel képessé teszik a gondolkodást arra, hogy kivonja magát a szkeptikus érvek hatóköréből. A filozófia történetében a szkepticizmusnak számtalan fajtája létezett, amelyek abban tértek el egymástól, hogy más és más tudásigények ellen irányultak. Berkeley például a külvilág létét kérdőjelezte meg, Hume a tapasztalat tárgyainak és a megismerő személynek az azonosíthatóságát, a természetben érvényesülő okságot és az induktív

általánosítás érvényességét, Russell a múltat, az antik akadémikusok a sztoikusok által föltételezett veridikus percepciót, Descartes a megismerés keretföltételeinek teljesülését illetve a külvilág létét stb. A megkülönböztetés alapjául szolgáló eltérések hangsúlyozása mellett azonban fontos lehet rámutatni a szkeptikus érvek összevetése során fölmerülő strukturális hasonlóságokra is. Ezek alapján döntően két típusba sorolhatjuk a szkeptikus argumentumokat: az egyik típus az ún. belső, elsőszintű, lokális, ismeretelméleti szkepszis, amely a világról kialakított modellünkön, fogalmi sémánkon belül veti föl az egyes kijelentésekhez kapcsolódó tudásigényeink jogosultságának kérdését. A másik típus az ún. külső, másodszintű, globális, metafizikai szkepszis, amely megismerésünk általános keretföltételeire vonatkozik, azaz e megismerés szubjektív és objektív föltételeinek teljesülését vonja kétségbe. Ez utóbbi elhárítása nélkül az előbbi tulajdonképpen föl sem vetődhet. A metafizikai szkepszis — melyre példát jelent Descartes álom-argumentuma, démon-hipotézise, illetve ez utóbbinak Putnam által fölújított változata (ismert nevén az "agyak a tartályban" érv) — csak abban az esetben merül föl, ha az emberi tudást valamilyen külső, isteni nézőpontból próbáljuk meg leírni, ahogyan azt az externalista avagy metafizikai realista álláspont híve teszi. A szerző szerint tehát a metafizikai szkepszis elhárításának legjobb módja, ha lemondva realista elkötelezettségeinkről, az antirealizmus álláspontjára helyezkedünk (35. o.). Mindez azt jelenti, hogy ontológiánkat a tapasztalaton belül megjelenő világ objektumaira korlátozzuk, azaz elvetjük az "an sich" létező külvilág gondolatát. Ennek folyományaként az igazság fogalmáról kialakított elképzelésünk is módosításra szorul. A metafizikai realizmus rendszerint az igazság korrespondencia-elméletét vonja maga után, mely szerint a külvilágról alkotott elméleteink, modelljeink, hiteink annyiban igazak, amennyiben megfelelnek a — megismeréstől független — külvilág tényeinek. Ezzel szemben egy antirealista az igazságot episztemikus fogalomként gondolja el, szerinte hiteink igazsága azok verifikálhatóságában áll.

Miután az első fejezetben áttekintette a szkepticizmus klasszikus és modern formáit, valamint fölállította a már jelzett tipológiát, a második fejezetben a szerző Robert Nozick Philosophical Explanations című könyvében fölvázolt tudáselméletével foglalkozik, amely Nozick szerint alkalmas rá, hogy elhárítsa a tudással szemben fölhozott egyik legfontosabb szkeptikus érvet, amely egyébként Descartes-ra nyúlik vissza. A modus tollens típusú következtetésen alapuló indirekt érvelés a tudás deduktív zártságának az elvére támaszkodik az ismert logikai következmények tekintetében. Ez az elv azt mondja ki, hogy ha egy kijelentés a tudásunk körébe tartozik, akkor e kijelentés ismert logikai következményei is beletartoznak. Az érv szerint, mivel mindennapi tudásigényeinknek (p) előfeltétele, hogy kizárjuk a keretföltételekre vonatkozó szkeptikus alternatívákat (q), ha ez utóbbira nem vagyunk képesek (~q), akkor egyetlen hétköznapi meggyőződésünk sem minősülhet tudásnak (~p). Márpedig soha nem zárhatjuk ki, hogy éppen álmodunk. Soha nem lehet igazolt igaz hitünk a megismerés keretföltételeinek teljesülésére vonatkozóan. Nozick tulajdonképpen fölmondja a tudás deduktív zártságának elvét, ezáltal próbálván megmenteni egyszerű tudásigényeinket. Mindezt az általa kidolgozott "nyomkövető" (tracking) tudásfölfogás alapján látja igazolhatónak. E fölfogás szerint a tudás hagyományos — Platón óta elfogadott — föltételei (igazságföltétel, hiöfeltétel, igazolásföltétel) közül csak az első kettő fogadható el a tudás érvényes föltételeként. Az igazolási feltételek helyett Nozick két kontrafaktuális föltétel fölvétele mellett érvel: a) ha p nem lenne igaz, akkor S nem hinné, hogy p, valamint b) ha p igaz lenne, akkor S hinné, hogy p. E két új föltétel együttesen azt fejezi ki, hogy S hite nyomon követi p igazságértékét. A fejezet konklúziója az, hogy Nozick vállalkozása hiábavaló. A nyomkövető tudásfelfogás nem indokolja a deduktív zártság elvének fölfüggesztését, amely egyébként is lényeges része a tudás fogalmának, ezért nem célszerű föladni. Az eredeti ismeretelméleti probléma abból fakad, hogy a mindennapi kijelentések valamint a megismerés keretföltételeire vonatkozó kijelentések különböznek igazolási módjuk tekintetében.

A harmadik fejezet egy — Újvári Márta szerint — másik externalista antiszkeptikus stratégiát vizsgál meg, összevetve azt Descartes démon-hipotézisével: Hilary Putnam "agyak a tartályban" érvét. A szerző szerint az a probléma ezzel az argumentummal, hogy a putnami gondolatkísérletben aszimmetrikus a viszony köztünk és a tartály-nyelvet beszélők között, mivel az utóbbiak nem képesek rá, hogy hozzánk hasonlóan sikeresen referáljanak saját nyelvük terminusaival a direkt referencia elméletének megfelelően. Ha a gondolatkísérletet korrigáljuk és létrehozzuk a szimmetriát a kétféle szituáció között, akkor ahelyett, hogy elhárítanánk, inkább megerősítjük a szkeptikus érveket. Ily módon ugyanis ahhoz a konklúzióhoz jutunk, hogy minden, átfogó helyzetre vonatkozó kijelentés csak hamis lehet.

A negyedik fejezet az emberi nyelvhasználat által fölvetett sajátos szkeptikus problémákat vizsgálja meg. Sorra veszi az idevágó szkeptikus érveket: a pyrrhonisták eldönthetetlenségi tézisét, a konfirmáció problémáit, Quine ezzel összefüggő aluldetermináltsági tételét, a jelentés és a fordítás meghatározatlanságának, valamint a referencia kifürkészhetetlenségének — szintén Quine nevéhez fűződő — tételét. A szerző Quine-nal szemben amellett próbál érvelni, hogy nem érdemes elmosni a fönnálló különbségeket a szemantikai és az empirikus tények között, s ezzel együtt nem érdemes az elméletekhez hasonlítani a természetes nyelvet sem. Ha ragaszkodunk a megkülönböztetésekhez nem kell Quine-hoz hasonlóan radikális konvencionalizmusra jutnunk kijelentéseink igazságát illetően.

Az ötödik fejezet címe: "A szkepszis tipológiája — Szkeptikus és antiszkeptikus stratégiák. " A szerző — ahogyan arra korábban már utaltam — itt azt kívánja megmutatni, hogy a filozófiában számos pozitív elmélet a szkeptikus érvek hatására született meg: az ún. szakadék-szkepszis például az empirista elméletek kialakulásához vezetett, a bizonyosság hiányán alapuló szkepszis a tudás fallibilista koncepcióját hívta életre stb. A fejezet egyik legfontosabb konklúziója az, hogy globális szkepszis "csak akkor merülhet fel, ha elfogadjuk a realizmus externalista kiindulópontját" (131. o.).

Végezetül a hatodik, zárófejezet annak az állításnak az alátámasztására irányul, mely szerint a korábbi fejezetekben már bírált "külső nézőpontot elfoglaló mindentudó lény tudása nem fogható fel az emberi tudás konzisztens kiterjesztéseként" (132. o.). A szerző a lényegi indexikusok viszonylag új keletű elméletére hivatkozva amellett érvel, hogy létezik egy olyan redukálhatatlan tudásfajta, "amelyhez egy mindentudó lény nem férhet hozzá, mi, emberek azonban igen" (132. o). A fejezet annyiban járul hozzá a könyv általános antirealista üzenetéhez, amennyiben szeretne rávilágítani arra a tényre, hogy a realizmus külső nézőpontja "nem pusztán faktuálisan elérhetetlen, de hipotetikusan sem rendelkezik magyarázó erővel" (133. o.).

* * *

Az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni a könyv egyik központi gondolatához, a realizmus és a szkepticizmus kapcsolatához. Mint már említettem, a könyv egyik alapvető állítása az, hogy:

(1) Realizmus nélkül a szkepticizmus nem létezne (77. o.). Ezért a legjobb antiszkeptikus stratégia az antirealizmus (35. o.), avagy a — könyv egyes helyein a realizmussal szintén szembeállított, jóllehet az antirealizmussal nem teljesen ekvivalens — fenomenalizmus (pl. 77-78. o.). Két szempontból érdemes pontosítani ezt a megállapítást — összhangban azzal a tipológiával, melyet a szerző maga nyújt számunkra a könyv első fejezetében. E tipológia szerint különbséget kell tennünk a szkepticizmus két változata: a lokális, sémán belül fölmerülő, igazolhatósággal összefüggő, ismeretelméleti szkepszis, illetve a globális, keretföltételeket kétségbe vonó, metafizikai szkepszis között. Világos, hogy ami az előbbi változatot illeti, az éppúgy fölmerülhet egy antirealista, mint egy realista számára. A pontosítás ezen részével — úgy gondolom — a szerző maga is egyetérthet (vö. 63. o.). Nem kell ahhoz az elmétől függetlenül individuumokra és osztályokra tagozódó külvilág fogalma, hogy az ember belássa: saját tapasztalati evidenciái bármely konkrét meggyőződését fölülvizsgálatra szoríthatják, így azok egyikével kapcsolatban sem jelenthet be tudásigényt — kivéve, ha elfogadja a tudás fallibilista koncepcióját, mely szerint a tudás mindig megengedi a tévedés lehetőségét. Az első módosítás után tehát a tétel így hangzik:

(2) Realizmus nélkül a metafizikai szkepszis nem létezne. Ha valamilyen föltételhez szeretnénk kötni a szkepticizmus lehetőségét általában, úgy nem az "an sich" létező külvilággal, hanem általában az objektív renddel kapcsolatos igényeinkre érdemes hivatkoznunk. A kettő távolról sem jelenti ugyanazt. A tapasztalat értelmezésére az antirealista szerint is létrehozunk egy objektív érvényességre igényt tartó világmodellt. E modell objektumaira valamint az azok között fennálló összefüggésekre való referálás azonban egy antirealista szerint nem feltétlenül involvál elkötelezettséget egy a tapasztalat kiváltó okaként elgondolt, fizikai külvilág irányában. Szemben a metafizikai realistával, aki szerint csak egyféle igaz elmélet adható a külvilágról, lévén hogy az maga is egyféle, egy antirealista, egy — Újvári Márta által bemutatott — fenomenalista, de egy Putnamhez hasonló belső realista is elfogadná, hogy többféle tökéletes előrejelzéseket generáló modell gondolható el a tapasztalati evidenciák világára vonatkozóan. A megismerőtevékenység célja, hogy e modellek valamelyikét sikerüljön kialakítani magunkban, miáltal elvileg minden jövőbeli elvárásunk teljesülne e tapasztalati evidenciák tekintetében. Ily módon egy metafizikai antirealista úgy válik meg az "an sich" létező külvilág fogalmától, hogy közben fenn kívánja tartani a tapasztalatban megjelenő világ objektív rendjének fogalmát. Úgy vélem, a könyv bizonyos pontokon elsiklik e különbség fölött. Jóváhagyólag említ például egy olyan álláspontot, amely szerint "a realista igényt gyakran úgy is emlegetik, mint a külvilággal vagy az objektív világgal kapcsolatos igényt" (76-77. o.). Összegzésképpen, a szerző álláspontjával feltehetőleg összhangban úgy vélem, a metafizikai realista külvilággal kapcsolatos tudásigényei metafizikusak, így tápot adnak a metafizikai szkepszisnek. Ha lemondunk ezekről az igényekről és antirealisták leszünk, akkor is fönnmaradhatnak a jelenség-világ objektív rendjére vonatkozó tudásigényeink, amelyek tápot adnak az igazolhatóságra vonatkozó, lokális szkepszisnek.

A másik pontosító megjegyzésemmel már korántsem olyan biztos, hogy a szerző is egyetértene, jóllehet ő is hangsúlyozza a metafizikai realizmus vagy externalizmus és a Putnam által körvonalazott belső realizmus között fönnálló különbségeket. Putnam-elemzéséből az is kitűnik, hogy ő is úgy véli: Putnam realista, nem pedig antirealista (64. o.). Ha mindez így van, akkor föltehetően egyetértünk abban, hogy a következő állítás különbözik (2)-től:

(3) Metafizikai realizmus nélkül a metafizikai szkepszis nem létezne. Abból, hogy valaki elfogadja (2)-t, még nem következik, hogy el kell fogadnia (3)-t is, (3) ugyanis erősebb állítás, mint (2). Azt állítja, hogy nem akármilyen realizmus, hanem kifejezetten a metafizikai realizmus felelős a metafizikai szkepszis megjelenéséért. Aki (3)-t állítja, az úgy gondolja, hogy a metafizikai szkepticizmus elkerüléséhez nem a realizmust általában, hanem csak a metafizikai realizmust kell föladnia az embernek. Aki azonban ragaszkodik (2)-höz és tagadja (3)-t, az úgy véli, hogy kizárólag a realizmus teljes elvetése, az antirealizmus lehet hatékony antiszkeptikus stratégia. Mármost a szerző a könyv bizonyos részein a metafizikai realizmussal szembeni szkeptikus bírálatok miatt javasolja az antirealista elkötelezettséget (35., 131., 157. o.), másutt általában beszél a realizmus szkepszissel szembeni inherens kiszolgáltatottságáról (64., 77. o.). Úgy vélem, csak abban az esetben várhatom, hogy egyetértsen a második módosító javaslatommal is, ha az utóbbi szöveghelyeket pontatlan megfogalmazásoknak tekintem vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Sokkal nagyobb baj, hogy ebben az esetben az általa javasolt antirealista álláspont melletti elkötelezettségét sem tekinthetném konkluzívnak. Ezért plauzíbilisebbnek tűnik számomra az a föltevés, hogy Újvári Márta — ahogyan többször is világosan megfogalmazza — antirealista megoldást javasol a metafizikai szkepticizmus ellen, valóban elvetve minden realista elkötelezettséget a külvilág létére vonatkozóan. (Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy tagadná a tapasztalatban megjelenő világ — kanti szóhasználattal élve — empirikus realitását is.) Ha azonban ez így van, akkor valószínűleg nem fog egyetérteni velem (2)-nek (3)-ra történő módosításában sem.

A továbbiakban ezért szeretném megmutatni, hogy megfogalmazható egy olyan realista álláspont is, amely származtatásánál fogva védett a metafizikai szkepszis kritikájával szemben, s amely tulajdonképpen Putnam belső realizmusával azonos, jóllehet — véleményem szerint — Putnam nem igazán érvel mellette — legalábbis ami a realizmus részét illeti a dolognak. Putnam voltaképpen kétféle érvet hoz föl a metafizikai realizmussal szemben. Az egyik az "agyak a tartályban"-érv, a másik a "referencia"-érv. (Újvári Mártával ellentétben úgy gondolom, hogy az előbbi alapvetően nem egy szkeptikus, hanem egy metafizikai realista ellen fogalmazódott meg, bár kétségtelen, hogy — ha megfosztjuk tágabb kontextusától — akár antiszkeptikusnak is tűnhet.) Ami az előbbit illeti, többféle kifogás is fölhozható ellene, s az általános értékelés szerint nem tekinthető konkluzív érvnek a metafizikai realistával szemben. Ami e gondolatkísérletből számunkra érdekes, az a következő észrevétel: Ha lehetségesnek tartjuk, hogy a normálisnak tekintett állapotban valamint a tartály-szituációban a tapasztalati evidenciák teljesen megegyezzenek, akkor semmilyen kritériumunk nem lehet annak megítélésére, hogy e tapasztalatnak a külvilágban milyen kiváltó okai, előzményei vannak. A "referencia"-érv több részből áll, s Putnam azt kívánja megmutatni általa, hogy amennyiben a metafizikai realistát követve a külvilágot úgy gondoljuk el, mint ami az elmétől függetlenül individuumokra és osztályokra bomlik, akkor nem leszünk képesek megmagyarázni, hogy miként jön létre a kapcsolat az általunk használt jelek és a külvilág individuumai és osztályai között. Ezért helyesebb, ha föladjuk a metafizikai realizmus álláspontját.

Mindkét érvből világossá válhat, hogy Putnam azt kifogásolja a metafizikai realista külvilágról alkotott koncepciójában, hogy aszerint az:

 (I) függetlenül létezik minden elmétől, s ráadásul: (II) tagoltan létezik ilyenformán.

Putnam egyszerűen önkényesnek tartja (II) föltételezését, méghozzá azért, mert elfogadva (I)-t úgy véli, a létében minden elmétől független külvilág tagoltságához éppen e függetlenség okán elvileg nem férhetünk hozzá, s így nincs semmilyen alapunk arra, hogy föltételezzük (II)-t, s elfogadjuk az igazság korrespondencia-elméletét valamint a referencia kauzális elméletét.

Joggal fölmerülhet az emberben a kérdés, miért is ragaszkodik annyira Putnam (I)-hez, hiszen a tapasztalaton belül nemcsak arra nem lehet evidenciánk, hogy (II) igaz, hanem arra sem, hogy (I) igaz, azaz hogy létezik egy elménktől független, jóllehet önmagában tagolatlan külvilág, mely valamilyen formában oka ennek a tapasztalatnak. Miért marad tehát Putnam realista, ahelyett hogy antirealista lenne? Úgy vélem, e kérdésre egyértelmű válasz adható Putnam művei alapján, ami azonban nem jelenti azt, hogy a fölhozható indokok egyben elfogadható érvek is lennének az antirealizmussal szemben. A Reason, Truth and History (1981), a Realism with a Human Face (1990) vagy a Renewing Philosophy (1992) című művében Putnam egyértelműen megfogalmazza programját: kanti ihletettségű belső realizmusa alapján szakítani szeretne a filozófiában és a mindennapi életben uralkodó hamis dichotómiákkal, mindenekelőtt az igazságra vonatkozó objektivista és szubjektivista nézetekkel. Az előbbiek alatt Putnam azokat a "metafizikai realista" elgondolásokat érti, amelyek az igazság korrespondencia-elmélete mellett szállnak síkra, s amelyekkel szemben fönti érvei megfogalmazódtak. Éppígy szembehelyezkedik azonban azokkal a pozitivista/relativista tanításokkal is, amelyek reakcióként e dogmatikus objektivista nézetekre teljesen elvetik az elmétől független valóság fogalmát, s éppoly dogmatikusan, mint ellenfeleik, azt állítják, hogy valójában az elme építi föl a valóságot. Putnam másik "halálos" filozófiai ellenfele (többek között) Paul Feyerabend és az "anything goes" posztmodern szabadság-filozófiája. Az antirealistával szemben, aki szerint — Putnam fölfogásában — bármilyen konceptuális séma alkalmas lehet a világ fölépítésére, Putnamnek csak egy praktikus érv jut eszébe: próbáljon ki az illető antirealista egy olyan fogalmi sémát, amelyben igaz, hogy az ablakon kilépve képes lesz repülni. Úgy vélem, ez az érv nemcsak azért szerencsétlen, mert természeténél fogva nem nagyon növelné Putnam híveinek táborát, hanem azért is, mert az antirealista nem föltétlenül gondolja, hogy a világot úgy építi föl az elme, ahogyan akarja. Putnam alternatív igazságelmélete, mely egy fogalmi rendszer elfogadhatóságának kritériumaként a belső koherencia mellett egy az elméletalkotó szándékától független princípiumhoz, a valósághoz való illeszkedést is föltételezi, az igazságot pedig az idealizált racionális elfogadhatósággal azonosítja, összefér egy antirealista elkötelezettséggel is, ahogyan azt már a német idealizmus is megmutatta. Ezért úgy gondolom, ha van valami, ami az antirealizmussal szemben a belső realizmus mellett szól, akkor az semmiképpen sem az előbbi szélsőséges relativizmusa.

Újvári Mártával ellentétben úgy vélem, jó okunk van rá, hogy túllépve az antirealizmuson, fölvegyük a tapasztalattól független külvilág fogalmát, mint magyarázó fogalmat. Azt állítom továbbá, hogy a külvilág verifikáció-transzcendens fogalmának posztulálására a legfőbb, ha nem az egyetlen okunk, a tapasztalatunkban megjelenő világ szolipszista értelmezésének elutasítása. Egy olyan ontológia ugyanis, amelyben a tapasztalatban megjelenő szubjektív mentális szféra valamint objektív fizikai szféra mellett ez utóbbi bizonyos részein az előbbi mintájára tapasztalatilag elérhetetlen más elméket posztulálunk, anélkül hogy ezzel párhuzamosan fölvennénk egy olyan tartomány létezését, amely úgy viszonyul a saját elménkhez, mint ahogyan a tapasztalat — most már interszubjektív — fizikai világa viszonyul a posztulált többi elméhez, nos, egy efféle ontológia olyan volna, mint egy háromlábú szék. Amennyiben viszont — hasonlóan a többi elme analógiás származtatásához — a tapasztalaton belüli objektív, fizikai világ mintájára gondoljuk el a saját elménkhez képest külső, metafizikai külvilágot, úgy bizonyos gondolatkísérleteket e posztulált szférában pontosan ugyanolyan eszközökkel háríthatunk el, mint ahogyan azt a másik posztulált szférában teszi mondjuk Davidson, amikor megfogalmazza a vágy-, hit- és jelentéstulajdonítás elveit a másik verbális viselkedésének értelmezésében. Ahogyan elmém tartalmainak egy másik elme tartalmaival való radikális összemérhetetlenségét mint szkeptikus fölvetést el lehet ütni azzal, hogy ez ellentmond az eredeti posztulátumunknak, mely szerint minden elmének elvileg érthetőnek kell lennie a sajátunk számára, úgy a külvilágra vonatkozó hiteinkkel kapcsolatban sem lehet inkonzisztencia nélkül fölvetni Putnam szkeptikus ötletét,mely szerint azok — amennyiben a külvilágra próbálnak referálni — egytől egyig hamisak. Ugyanakkor az is világos, hogy az internális realizmusnál erősebb ontológiai elkötelezettség a külvilággal kapcsolatban összeegyeztethetetlen lenne azzal a belátással, hogy a tapasztalati evidenciákhoz illeszkedő tagolt (individuumokkal és osztályokkal teli) világ-modellem nem független saját intuitív preferenciáimtól.

Összefoglalva az eddigieket: a szkepticizmus bizonyos fajtáira — a metafizikusnak nevezettekre — van azokat kiküszöbölő antiszkeptikus stratégia, amely azonban nem föltétlenül antirealista. Az efféle szkepszis forrása az, hogy a tapasztalat magyarázatára kialakított elméleteink csupán posztulált, közvetlen evidenciákkal elérhetetlen részében olyan gondolatkísérleteket engedünk meg magunknak, amelyek inkonzisztensek az e szférákat létrehozó eredeti posztulátumokkal. A szkepticizmus más fajtáival — az igazolhatósággal kapcsolatos, szolipszista keretben is fölmerülő fajtákkal — szemben viszont, véleményem szerint, nincs olyan antiszkeptikus stratégia, amely összeegyeztethető lenne a tudás számomra elfogadható intuitív fogalmával. Ez azonban nem is baj. Úgy vélem, együtt lehet élni azzal a paradoxnak tűnő szkeptikus meggyőződéssel, hogy a világra vonatkozó empirikus és posztulált modelljeink mindig korrekcióra szorulhatnak jövőbeli evidenciáink és intuitív preferenciáink fényében.

* * *

E megjegyzéseim ellenére úgy vélem, A szkepticizmus kihívása rendkívül hasznos és gondolatébresztő olvasmány lehet mindazok számára, akik szeretnének betekintést nyerni abba a világba, amelyet ma angolszász analitikus filozófiának hívnak.Hasznos, mert a szkepticizmus által fölvetett kérdések tárgyalása közben az olvasó viszonylag tömör formában megismerkedhet a tudomány- és nyelvfilozófia, az ontológia, episztemológia és szemantika ma is használatos alapfogalmaival, valamint az említett területeken jelenleg uralkodó legfontosabb törésvonalakkal. Ugyanakkor gondolatébresztő is, amennyiben az elemzések mögött húzódó átfogó koncepció állásfoglalásra készteti az embert: elfogadja-e az antirealizmus által kínált antiszkeptikus stratégiát, lemondva a külvilág elmefüggetlen létezésének minden formájáról, avagy esetleg megpróbál megfogalmazni egy olyan realista álláspontot, amely képes megfelelni a szkepticizmus kihívásának.



JEGYZETEK

[ Cikk eleje ]

 

1 Újvári Márta: A szkepticizmus kihívása, Áron, Budapest 1996, 167 oldal. Vissza