AZ ÖSSZEMÉRHETETLENSÉG TÉZISE 1

MOLNÁR KRISZTIÁN

[Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás]

 

Howard Sankey 1994-ben megjelent könyvében azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a Kuhn és Feyerabend által a 60-as években bemutatott elképzelést, az összemérhetetlenség tézisét ismertesse, kritizálja, és ha lehet továbbgondolja. A szerző végül arra az álláspontra jut, hogy az elképzelés eredeti formájában nem tartható fönn.

Az első fejezetben áttekintést kapunk azokról a problémákról, melyek az elmélet kialakulásához vezettek. A fő probléma a következő: vajon lehetséges-e szemantikai kapcsolat két különböző tudományos elmélet nyelve között. Az összemérhetetlenségi tézis szerint ilyen kapcsolat nincs, két elmélet nyelve teljesen különböző, a terminusok jelentése és jelölete mindig eltérő, emiatt pedig lefordíthatatlanság lép föl. Mindegyik elmélet meg kell maradjon a saját világában, az elmélettel összhangban lévő megfigyelések és kísérletek sohasem függetlenek magától az elmélettől. A tézis tehát tagadja a tudomány fejlődését, sőt annak racionalitását is megkérdőjelezi. Az elmélet egyik legfontosabb következménye, hogy egyik elméletből sem vezethető le másik elmélet, két elmélet összehasonlíthatatlan. Az összemérhetetlenségi tézis egyik első megfogalmazása Putnamtól származik: szerinte a jelentés változhat, a jelölet ettől még ugyanaz marad. A könyv célja ennek az állításnak a védelme.

A szerző elsősorban a következő kérdésekre keresi a választ: Vajon lehetséges volna-e az összemérhetetlenség tézisét egy jelöletelmélettel korlátok közé szorítani. Milyen legyen ez az elmélet? Mi az összemérhetetlenség? Lehet, hogy nem is jelent mást, mint teljes inkonzisztenciát két elmélet elvei, törvényei között?

Nem — válaszolja Sankey —, kell, hogy legyen valamilyen közös a két elméletben, különben közöttük még ellentmondás sem léphetne föl. E nélkül a minimális kapcsolat nélkül még a — kuhni értelemben vett — elméletek közötti versengés sem lenne lehetséges. Feyerabend szerint az összemérhetetlenség oka az elméletek alapelvei közötti inkompatibilitás, amely az elméletek eltérő ontológiai bázisának köszönhető. Mi szükséges ahhoz, hogy két elmélet összemérhetetlenné váljon? Az elmélet gyökeres megváltozása, azaz az ontológiai, fogalmi keret átalakulása: Feyerabendnál az összemérhetetlenség kezdettől fogva szemantikai probléma. Kuhn ezzel szemben csak késői írásaiban szűkíti szemantikai kérdéssé az összemérhetőséget, korai műveiben az elképzelés kiegészül kommunikációs-módszertani elemekkel. (Sankey csak a szemantikai, fogalmi problémákra kíván szorítkozni.) További különbség kettőjük között, hogy Kuhn szerint az összemérhetetlenség lokalizált, mindössze néhány terminusra érvényes, míg Feyerabend szerint az mindig a teljes elméletet érinti.

Kuhn, fölhasználva Quine fordítás-meghatározatlanságának tézisét, azt állítja, hogy az inkommenzurabilitás egyben fordítási probléma, az összemérhetetlen elméletek nem fordíthatók egymás nyelvére. Kuhn itt azt hangsúlyozza, hogy nincsen olyan közös, semleges, magasabb szintű nyelv, amely a fordítást lehetővé tenné. Sankey ezzel nem ért egyet, szerinte a fordítás az eltérő szókészlet ellenére is lehetséges, a fordíthatóság emellett még ép maradhat.

Sankey fő állítása az, hogy az elméletek összehasonlíthatók, ha a bennük szereplő terminusoknak van közös jelöletük. Ennek kimutatásában a szerző támaszkodik Schefflerre, aki bebizonyította, hogy a terminusok jelentésváltozása után továbbra is fönnállhat még logikai reláció (pl. kontradikció), valamint Putnamra (akinek az oksági referenciaelmélet ötletét köszönheti), és Fieldre, aki rámutatott a referenciális átfedés lehetőségére, azaz arra, hogy két terminus esetében lehetséges közös, átfedő extenzió anélkül, hogy a referencia pontosan megegyeznék. Mindezeket elfogadva — írja Sankey — marad azonban probléma. Scheffler és a többiek eljárása nem biztosítja a referencia stabilitását, így elképzelésük még majd kiegészítésre szorul.

A referenciát úgy kell meghatározni, hogy az instabilitás elkerülhető legyen. A szerző szerint erre két lehetőség kínálkozik. Az egyik a referenciának deskriptív elméletéből indul ki, mely szerint a jelölet nem más, mint a terminus tartal-

ma. Ha van olyan leírás, amelynek megfelel a terminus, akkor referenciája is van. Sankey elveti ezt a lehetőséget, mert referenciális diszkontinuitáshoz vezet. Ha ugyanis a leírás határozza meg a jelöletet, a fogalom tartalmának változásaival a referencia is megváltozik.

A másik lehetőség a kauzális referenciaelmélet elfogadása, amely szerint a jelölet "túlélheti" a deskriptív tartalom alapvető megváltozását is. Az alapötlet az, hogy a referenciát már a terminus első vagy eredeti bevezetésekor egyszer s mindenkorra megadjuk, és ettől függ majd a terminus további használata, függetlenül a hozzá kapcsolt leírásoktól. A későbbiek el is térhetnek az eredetitől. Kripke példája a következő: Az aranyat eredeti meghatározásakor sárgának mondtuk, de nem biztos, hogy téved az, aki kéknek mondja most, hiszen lehet, hogy az első elnevezéskor tévedtünk. Ezzel azonban az a probléma, hogy így a referencia szinte bármi lehet. Sankey szerint a cél az, hogy a referenciát minél függetlenebbé tegyük a deskripciótól, s a leírástól forduljunk a "körülmények felé". (Ezt nevezi ő pragmatikai elemnek.) Így a jelölet megadása egy osztenzív jellegű, informális elnevezési aktus lesz, és erre az aktuskor kapott tartalomra fog végig referálni a terminus. Teljes újraleírásra csak hibázás esetén lesz szükség. Tehát a referencia megadható véglegesen, csak a deskripció fog változni.

Hogyan történik a referencia megadása? Lehetséges-e így egyáltalán jelöletváltozás? Igen, változhat, csak ez a változás nem a leírás tartalmától függ, hanem magától a leírástól. Ha szükséges, hogy változzon a referencia (pl. ha a deskripció inkompatíbilis az előzővel), akkor fog is változni, de ha nincs rá elég ok, akkor a deskriptív tartalom változása ellenére is ugyanaz marad a referencia.

A referencia deskriptív elméletének mindenféleképpen helye van Sankey elképzelésében is, mert például a nem-megfigyelhető események esetében az osztenzív definíció nem lehetséges, ezenkívül a megfigyelhető esetekben is pusztán a kauzális kapcsolatokból nem következtethetünk a referenciákra, tehát a kauzális elmélet magában nem elég.

A következő, az inkommenzurabilitáshoz talán legerősebben kapcsolódó probléma a fordíthatóság problémája. Fordításon Sankey a következőt érti: "Kifejezések létrehozása egy nyelven belül úgy, hogy ezek szemantikailag ekvivalensek legyenek a másik nyelv kifejezéseivel." Ez nem jelent szórólszóra fordítást. Lefordíthatatlanság csak akkor lép föl, ha a fogalmi különbségek nagysága miatt az összes kifejezés lefordíthatatlan, s egyáltalán nincs közös referenciájuk. Ebben az esetben tartalmuk is összehasonlíthatatlan. A fordítás csak akkor nem lehet sikeres, ha az adott elmélet nem engedi a másik elméletből származó referenciát megadni a sajátjában (pl. a flogisztonét az oxigénelmélet), tehát ontológiai inkompatibilitás lép föl. A flogiszton még abban az esetben sem elfogadható az oxigénelmélet számára, ha az oxigént "deflogisztált levegőnek" tekintjük. Ezek, noha korreferálnak, mégsem fordíthatók le, mert referenciájuk rögzítése teljesen máshogyan, más környezetben történt.

Sankey a fordíthatatlanság mellett érvel Putnam és Davidson ellenében is. Kettejük szerint inkoherens azt állítani, hogy valamely nyelvi jelenség lefordíthatatlan. A szerző válasza erre, hogy az összemérhetetlenség és a fordíthatatlanság nem az elmélet teljes egészét érinti, hanem csak az elméletek közötti nyelvi relációkat, sőt azt is hangsúlyozza, hogy a probléma még szűkebb, egy adott elméleten belül is csak lokális fordíthatatlanságról van szó. Csak az úgynevezett résznyelvek (ilyennek nevezi Sankey a tudományok által használt speciális nyelvet) között van fordíthatatlanság, viszont ezek a résznyelvek szerinte összekapcsolhatók metanyelvi szinten, s így elkerülhető az inkoherencia.

A fordíthatósággal kapcsolatos második probléma az interpretálhatóság kérdése. Putnam szerint ami nem fordítható, az nem is értelmezhető. Ha interpretáláson megértést értünk, akkor Sankey szerint hiba a fordíthatatlanságból értelmezhetetlenségre következtetni. A nyelvet például közvetlenül, fordítás nélkül sajátítjuk el, azaz a megértésnek a fordítás nem elengedhetetlen föltétele. A nyelv mint jelrendszer fölfogásához miért lenne szükség az egyes jelek szemantikai tartalmának fölfogására? Végső érvként gondoljunk pl. a kódokra stb. —Sankey azt mondja, hogy a nyelvfölfogás teljesen érdektelen az inkommenzurabilitás szempontjából.

Továbbra is fönnmaradó probléma a referencia állandósága, folytonossága. Erről kétféle elképzelést különböztet meg a szerző. Az első, a radikálisabb, mely a referencia szüntelen megváltozását állítja, Feyerabendra és a korai Kuhnra jellemző. A második, mérsékeltebb elképzelés a késői Kuhné. Feyerabend szerint a referencia azért nem állandó, mert az inkommmenzurábilis elméletekben az egymást kölcsönösen kizáró fogalmak (fogalmi inkompatibilitás) hatással vannak a jelöletre. Kuhn eredeti álláspontja (1970) szerint az elmélet- (paradigma-) váltás egyben "világváltás" is; Kuhn űrutazás-példájával: Olyan, mintha tudósokat egy másik bolygóra vinnénk: a paradigmával annak a világnak a természete is változik, amelyre a paradigma referál. (Később ezt az elképzelést úgy finomította, hogy a világ egy, egységes egész, csak a nyelv szabdalja részekre.) Kérdés, hogyan értelmezendő Kuhn referenciafogalma? Sankey úgy gondolja, hogy a kuhni referenciafogalom leginkább egyfajta "állítólagos", "vélelmezett" referenciát takar. Hasonlóképpen a világváltás sem szó szerint, sokkal inkább metaforikusan értendő.

Kuhn későbbi, enyhített elmélete valójában szigorúbb, mint az eredeti. Ekkor a referenciaváltozás oka osztály- vagy kategóriaváltozás. Mivel a világ fogalmán kategóriák rendszerét érti, a "világváltás" is más jelentést kap, mint az első elképzelésben. A referenciaváltozás (azaz klasszifikációváltozás) azonban nem érinti az összes terminust, sőt az érintett fogalmaknak bizonyos mértékben megmarad az eredeti extenziójuk. Ez biztosítani tudja a referenciák stabilitását és folyamatosságát az elméletek átmenete során.

Az elméletek közötti osztályváltozásra Kuhn példája a Nap, Hold, Föld státusának átalakulása. Régebben a Holdat bolygónak tekintették, ma a Föld holdjának tekintjük.

Sankey szerint jelöletváltozás úgy képzelhető el, hogy föltételezünk egy periferikus fogalomréteget, amelynek jelölete nehezebben változik (pl. víz, arany), és ha változik is, ez az elmélet egészét kevéssé érinti. Emellett vannak a magas szintű, teoretikus fogalmak (pl. a rendszer fogalma), amelyek könnyebben változnak. Végül a szerző a konstruktivizmus ellen fejti ki nézeteit. A konstruktivizmus szerint van elmélettől független valóság, melynek tulajdonságai is elméletfüggetlenek. Az ilyen valóság fölfoghatatlan, számunkra csupán egy a kogníció által fölépített valóság megismerése lehetséges.



JEGYZETEK

[ Cikk eleje ]

1 Howard Sankey: The Incommensurability Thesis, Aldershot, Avebury 1994, VII + 227 oldal. Vissza