AZ ÉSZLELÉS ÉS AZ IDŐTUDAT HUSSERL 1905-ÖS

ELŐADÁSAI ALAPJÁN

MENYES CSABA

[Cikk vége | Resumee | Jegyzetek | Bezárás]

 

Mi az idő? E kérdés megválaszolására a filozófiai hagyomány, már korai kezdeteiben, két egymástól elkülöníthető, s egymással bizonyos értelemben szemben álló utat jelölt ki.1 Az egyik út, amely a "külső" dolgok vizsgálatára támaszkodik, Aristotelés nevéhez fűződik. Aristotelés az időt mint a mozgás számát, mértékét fogta föl. A most-pontok irreverzíbilis egymásutánja számolja a mozgást, s ennek révén mutatkozik meg az idő, a most-pontokból szerveződő egyenes vonal képében. Ahhoz, hogy az idő megmutatkozhassék, kell hogy legyen valami mozgó, s így az idő nem tekinthető önálló létezőnek, hanem a fizikai testek mozgásának, változásának tapasztalata révén mutatkozik meg. Augustinus az időt másként közelíti meg. Eszerint az idő nem alapulhat a test mozgásán, hiszen a mozgás tapasztalata már föltételezi az időt.2 Az idő a lélek működésében érhető tetten. A lélek lényegi tulajdonsága az idő, amely révén kiemelkedünk a többi létező sorából; hiszen bár nem birtokoljuk az örök jelenlétet, mellyel csak Isten rendelkezik, mégis az emlékezés, figyelem és várakozás képességei révén időben kiterjedten élünk, s így képzetünk lehet az örökkévalóságról. A jelent a múltba és a jövőbe kiterjedtként élhetjük meg.

Husserl időfölfogását mindkét elgondolás inspirálta. Az álló-áramló jelen husserli elgondolása Aristotelés hatását mutatja. Augustinushoz hasonlóan pedig úgy gondolja, hogy az idő konstitúciója a lélek, illetve Husserlnál inkább a tudat belső vizsgálata révén tárható föl. Bernet, Heidegger nyomán, rámutatott3, hogy e két ellentétes irányú fölfogás azért jelenhetett meg egyszerre Husserl idő-fenomenológiájában, mivel volt valami, ami egybefogta e két álláspontot: éspedig az intencionalitás. Ennek révén lehetővé vált a "külső" és a "belső" ellentétének meghaladása, s ekképpen a "fizikai" és a "pszichológiai" időanalízis szembenállásának a föloldása is. A tudat, intencionalitása révén, határait ugyanis már mindig is átlépte a külső tárgy irányába. A tudat és a tárgy metafizikus elkülönítésével, elszigeteltségével, egymástól való különállásával szemben az intencionalitás gondolata ezek egymásrautaltságára és összefonódottságára mutatott rá. A tudat mindig valaminek a tudata, s a tárgy is csak ezen intencionális reláció keretében mutatkozik meg számunkra. Az ismeretelmélet problémái is új megvilágításba kerültek az intencionalitás gondolata által.

Husserl első, meghatározó jelentőségű fenomenológiai művében, a Logikai vizsgálódásokban, az időről még csupán marginálisan esik szó4, habár Husserl már ekkor is foglalkozott az időkonstitúció problémáival, amint erről följegyzései tanúskodnak. E vizsgálódások szolgáltak alapul annak az előadássorozatnak, amelyet 1905 februárjában tartott, s amelynek nagy része később, 1928-ban könyv alakjában is napvilágot látott. Az idő konstitúciójára vonatkozó vizsgálódásoknak így a Logikai vizsgálódásokban rögzített átfogóbb koncepció szolgált keretként, ennek háttere előtt, s ebből a háttérből bontakozott ki a belső időtudat fenomenológiája. Az idő problémájával való szembenézés ugyanakkor szükséges is volt a fenomenológia további kibontakozásához, hiszen ha a Logikai vizsgálódásokban még nem explikálódott is e probléma, implicit módon mégis jelen volt, hiszen a tárgy észlelésétől valójában elválaszthatatlan az idő (321).5 Az idő szempontja egyszersmind új és a továbbiakra nézve meghatározó gondolatoknak nyitott teret. A minden konstitúció alapjául szolgáló abszolút időtudat eszméje 1907 körül jelent meg, s az idővel foglalkozó ún. Seefeldi kéziratokban jelent meg első ízben ugyancsak ekkor a fenomenológiai redukció gondolata is.

Ez idő tájt, s az előbbiek alapján indult meg az időtudat értelmezésében egy gyökeres átformálódás, s 1911-re kristályosodott ki az új koncepció. Megváltozott a vizsgálódások iránya is egyúttal. Husserl két fő irányban vizsgálta az időtudat konstitúcióját. Bernet megfogalmazásában e két irány mint szubjektív és objektív irány különíthető el. Miként Kernnel és Marbachhal együtt írt könyvében olvashatjuk6, megfigyelhető "egyfelől egy bizonyos értelemben objektív irány, mely az időobjektum (a tartam, pl. egy hang vagy egy időbeli lefutás tartamának, pl. egy dallam) fölfogásának lehetőségére vonatkozó kérdésből indul ki, másfelől pedig egy szubjektív irány, mely a tudatot mint időképzőt, a minden időbeli jelenséget konstituáló »abszolút szubjektivitást«, s ennek önmegjelenését, önképződését, mint konstituált tudatfolyamot teszi témává". E két, ily módon elkülönített kérdéskör alapján hozzávetőleg jellemezhetjük azt is, hová helyeződött át Husserl érdeklődése az időtudat problematikájában. Korábban Husserl figyelme elsősorban az objektív idő, s az észlelésben vagy a reprodukcióban megjelenő transzcendens időtárgy konstitúciójára irányult. Az értelmezés keretét a Logikai vizsgálódásokban kidolgozott — s e dolgozatban bemutatásra kerülő — felfogástartalom--felfogás séma alapozta meg. A fordulat nagyrészt éppen abból fakadt, hogy Husserl belátta az e sémából fakadó korlátokat, s új utakat keresett. Megjelent az abszolút időtudat eszméje, s az immanens szféra vizsgálata vált elsődlegessé. Míg tehát kezdetben a hangsúly az objektív idő konstitúciójának vizsgálatára esett, később Husserl érdeklődését főként a szubjektív, immanens időtudat elemzése határozta meg.

Dolgozatomban a bevezető fejtegetések után, a felfogás--felfogástartalom séma, a Logikai vizsgálódásokban történő megalapozásával foglalkozom, majd az időtudat és az észlelés problematikájára koncentrálva elemzem Husserl Brentano- és Meinong-kritikáját. Ezután a fáziskontinuum szerepét tárgyalom, majd az észlelés és az időtudat összefüggését teszem vizsgálat tárgyává a felfogás--felfogástartalom séma alapján. Ezzel összefüggésben utalok a séma alkalmazhatóságának egyik fő problémájára, de nem tárgyalom az átmenetet az abszolút időtudat koncepciójához.

 

1. Az időtudat fenomenológiai elemzésének főbb jellegzetességei

és az időtárgy

"Az időtudat fenomenológiai analízise a célom" (4) — olvashatjuk Husserlnál. A fenomenológiai analízis során nem támaszkodunk azokra az ismereteinkre, melyek az objektivitásra vonatkoznak. A létezőkre vonatkozó minden transzcendens meggyőződésünknek "teljes kizárását" (4) jelenti ez. "Az időélmény fenomenológiai analízisében a legelső követelmény valamenynyi, az objektív időre vonatkozó szuppozíció teljes kizárása" (187). A valós dolog, a valós világ nem fenomenológiai adat. Nem ebből indulunk ki. De ez nem jelenti azt, hogy tagadnánk is egyszersmind létezését. A fenomenológia egyik célja ugyanis éppen az objektivitás megalapozása. De az objektív világ megalapozása nem indulhat ki a megalapozandóból, hanem csak egy eredendőbb tartományból. Mivel a fenomenológia valódi megalapozást akar adni, olyan alapot kell neki találnia, amelyre vonatkozóan biztos ismereteket birtokolhatunk. Olyan abszolút adottságokat, melyekhez nem férhet kétség. Ilyen adottságok a tudatfolyamban megjelenő adottságok mint olyanok, azaz amennyiben az ezekre vonatkozó ismereteink lehetőségét illetően az immanenciára korlátozódunk. Például az, hogy egy éppen hallott dallam hangjait mint egymásutániakat halljuk, olyan evidencia, "amelyre vonatkozóan minden kétely és tagadás értelmetlennek látszik" (5).

Husserl figyelemre méltó analógiákat mutat föl a tér- és az időtudat között, s ezzel a megértés munkáját is segíti. Az imént elhangzottakat világítja meg a következő analógia. Az objektív tér szemléletét vizuális érzeteink fundálják. Az objektív térben beszélhetünk távolságról, térbeli mélységről: az objektív tér háromdimenziós tartomány. Például rátekinthetünk egy előttünk álló épületre, s megbecsülhetjük a távolságot két ablaka között. Ha eltekintünk azonban az érzetek transzcendens referenciájától, az objektivitástól, megmarad még az érzetek síkszerűen elhelyezkedő tartománya a szem látóterében, a "kvázi-térszerű" (5), melyben azonban már nem lehetséges távolságokról beszélni, hanem csupán egymásmellettiségről, egymásfölöttiségről stb.7 Az itt megjelenő érzetélmények azok, amelyek az objektív tértudat konstitúciójához alapul szolgálhatnak. Az egymásmellettiség például evidens fenomén, abszolút adottság. Hasonlóképpen az objektív időt a változással bíró élmények fundálják. Itt is eltekinthetünk az élmények transzcendentális referenciájától, s ekkor már nem rögzíthetjük a tárgyak, változások idejét, helyét az objektív időben, vagy a jelenségek közötti objektív időkülönbséget, hanem ami marad, az a "kvázi-időszerű" (189), például az élmények egymásutánisága vagy az élmények egyidejűsége stb., melyekre vonatkozóan már ugyancsak evidenciával bírunk.

Az időtudat fenomenológiai elemzése során Husserl egy speciális tárgyat, az ún. időtárgyat veszi alapul. Milyen sajátosságokkal jellemezhető ez? Husserlt követve induljunk ki a konkrét és az absztrakt tárgy megkülönböztetéséből. Eszerint "minden konkrét tárgyhoz hozzátartozik konstitutív módon valamiféle időbeli meghatározottság, azonban az absztrakt tárgyakhoz nem" (220). Az időbeli meghatározottságtól tehát elvonatkoztathatunk, jóllehet az minden konkrét tárgy konstitutív meghatározottsága. Ilyen módon kapjuk például a vörös szín képzetét stb. A konkrét tárgyakat is tovább oszthatjuk azonban. Hiszen vannak olyan tárgyak, melyek minden meghatározottsága állandó az időben, csak az időmozzanat változik, míg vannak olyanok, amelyeknél más meghatározottságok sem maradnak állandók. Az előbbieket nevezhetjük időben állandó, míg az utóbbiakat változó tárgyaknak. Az elemzés során ez utóbbiak töltenek be fontos szerepet, s ezeket nevezhetjük szigorú értelemben időtárgyaknak. Hiszen ezek esetében nem tekinthetünk el az időtől, ha a tárgy valóságát, azaz mint változó tárgyat meg akarjuk ragadni. Miként Husserl leszögezi: "Időtárgyakon speciális értelemben olyan tárgyakat értünk, melyek nem csupán egységek az időben, hanem az idő extenzióját is tartalmazzák magukban" (23). E tárgyak észlelése jelenti a kiinduló problémát Husserlnál. Beszélhetünk-e változó tárgy észleléséről, miképpen fogjuk föl perceptuálisan a változást? Kitüntetett időtárgy Husserlnál a dallam, összefüggő egymásutánja a hangoknak, melyek fölcsendülnek, majd megszűnnek lenni, mégis soruk az időben létrehozza azt az összefüggő egységet, melyet dallamnak hívunk. A dallam nem állandó az időben, nem fönnmaradó. Sőt meg van fosztva a reális térbeliségtől is, nem látható, hanem csak hallható. Időtárgyként szerepelhet azonban valami olyan is, ami térbeliséggel jellemezhető, ha ugyanis az időben változik. Például a mozgás, egy tégla zuhanása a háztetőről. Ekkor a tégla zuhanása képvisel, az időbeli lefutás-jellegéből fakadóan időtárgyat. Mégis, ami itt a mozgás alapjául szolgált, nevezetesen a tégla, továbbra is észlelhető marad, csak éppen máshová helyeződött át. A dallamot azonban csak az emlékezet őrzi, elhangzása után csak itt találhatjuk meg annak nyomát, hogy valaha jelenlévő volt. A dallam mint olyan nem létezik anélkül, hogy valaki ne hallgatná, s az emlékezet tartja vissza a feledés homályától.

Időben állandónak tekinthető például a ház. Miféle különbségek mutatkoznak ennek észlelése és a dallam észlelése között? Tegyük föl, hogy egy ház előtt állunk. A tekintet végigfut a házon a ház észlelése során. A látványokban időbeli egymásutániság mutatkozik, s ezek kontinuus szintézise révén épül föl a tárgy. Az érzetek változnak, mégis az időbeli változásuk mögött ott van jelen a megmaradó tárgy. Azután is megmarad a látott rész, miután továbbsiklott a tekintet. Az érzetek szukcesszióját ellenpontozza a tárgy részeinek koexisztenciája. A dallamnál ellenben a dallam részei, a hangok, nem jellemezhetők objektív értelemben vett koexisztenciával. A ház észlelése esetében az objektív időviszonyok mások, mint a fenomenológiai időviszonyok (koexisztencia ill. szukcesszió), s a tárgy valóságát az előbbiek határozzák meg. Az időtárgy észlelése esetében viszont a fenomenológiai időviszonyokból épül föl a tárgy objektivitása. A hallásérzeteknek a pusztán csak az észlelés pillanatában jelenlevő s aztán tovatűnő egymásutánja a dallamnál — ez a megmaradót nem föltételező, de az időben mégis létrejövő egység kitüntetett jelentőséget biztosít a dallamnak az időtudat fenomenológiai vizsgálatánál.

 

2. A felfogás-felfogástartalom séma

Husserl a felfogás--felfogástartalom sémáját az V. logikai vizsgálódásban vezeti be. A 37. ?-ban8 bontakozik ki az alapgondolat. Husserl rámutat, hogy "az érzett tartalom léte egészen másvalami, mint az észlelt tárgy léte, melyet ugyan a tartalom prezentál, de amely nincs valós [reell] módon a tudatban". (Valós módon adott a tudatfolyam aktualitásában éppen jelenlevő, ellentétben a reális [real] módon adottal, amely ennek alapján jön létre, s amely objektív referenciát feltételez.) Miként jellemezhető az érzettartalom és az észlelés tárgya közötti különbség? Husserl ehhez a variációs módszert alkalmazza. Különböző érzettartalmak fundálhatják ugyanazt az észlelt tárgyat: például az asztalon előttünk fekvő doboz ugyanaz az észlelt tárgy marad, miközben elforgatjuk, jóllehet eközben változik az az érzettartalom, amely révén számunkra megjelenik. De ugyanaz az érzettartalom különböző tárgykonstitúcióra is alkalmat adhat, például egy szó a könyvben, mint vizuális érzet, reprezentálhat puszta grafikai formát, de ugyanúgy jelentéssel bíró jelet is. Az érzettartalom önmagában tehát nem képvisel semmit.9 Ami hozzájárul az érzettartalomhoz, s amely révén ugyanazon tartalom különféle tárgyaknak szolgálhat alapul, az nem más, mint az a mód, ahogyan a tartalmak az intencionális aktus során felfogásra kerülnek. A felfogás e különbségei deskriptív különbségek, nem lélekfolyamatokra stb. utalnak, a fenomenológiai analízis ugyanis eltekint minden transzcendens tételezéstől. A felfogás fogalma jelöli ki tehát az intencionális aktusnak azt a nem-önálló mozzanatát, amely mintegy közvetít az érzettartalom (avagy felfogástartalom) és az intencionális tárgy között. A felfogástartalom és a felfogás az immanens tudathoz tartoznak, ezeket élményeknek nevezzük, míg az ezek révén konstituálódó intencionális tárgyak a transzcendens tudathoz tartoznak, ezeket észleljük vagy valamiféle objektiváló aktusban tételezzük. "Az érzeteket, és hasonlóan az ezeket »felfogó«, »appercipiáló« aktusokat megéljük, azonban nem jelennek meg tárgyiasságként, nem halljuk, nem látjuk őket... A tárgyak azonban megjelennek, észleljük, de nem éljük meg őket."10 Eme megfontolások révén, az "empirikus-reális" előfeltételezések fölfüggesztése mellett kaphatjuk meg a tiszta fenomenológiai összetevőket. "Tekintsük a tiszta élményeket és ezek sajátos lényegtartalmait, s ezáltal, az ideáció révén megkapjuk a tiszta speciest és a specifikus tényállást, itt tehát az érzet, a felfogás, és az észleltre vonatkozó észlelés tiszta specieseit, s az ezekhez tartozó lényegi viszonyokat."11

Husserl a VI. logikai vizsgálódásban tovább finomítja az imént jellemzett sémát. Elválasztja egymástól valamely tárgy észlelésére irányuló aktus tiszta intuitív tartalmát és szignitív tartalmát. Az előbbi a tárgy meghatározottságainak azt a részét jelenti, amely az észlelésben közvetlen megjelenőként adódik, míg az utóbbi a tárgy azon meghatározottságait jelenti, amelyek nem az előbbi módon adódnak, amelyeket azonban a tárgy észlelése során mégis a tárggyal együtt gondolunk.12 Egy ház észlelése során például különbséget tehetünk a ház felénk eső oldalának látványában megjelenő tartalom között, ez az, aminek révén a ház a maga közvetlen szemléletességében mint puszta megjelenő megmutatkozik, s a között a tartalom között, melyet intuitíve ugyan nem látunk, mégis a ház észlelése során az észlelési aktusban bennefoglaltnak gondolunk, amiként a ház észlelésében a ház látható oldalának látványa mellé odagondoljuk például a nem-látható oldalát is stb.

Husserl az időfenomenológiai írásainak bevezető szakaszában vázolja a felfogás—felfogástartalom sémát általában. Az érzett és észlelt minőségek közötti különbség jellemzésére példaként a vöröst mint minőséget vizsgálja. Mint írja: "Az érzett vörös olyan fenomenológiai adat, mely objektív minőséget ábrázol, amennyiben átlelkesíti azt egy bizonyos felfogás. Maga az érzett vörös nem minőség... Az érzett vörös csak ekvivokatív módon jelent vöröst, hiszen a vörös egy reális kvalitás neve." (6) Az átlelkesítés itt nyilván metaforikusan értendő: a puszta érzetnek a felfogás ad értelmet, ily módon válik csak az intencionális aktus szerves részévé.

Összegezve tehát:

A felfogástartalom, a felfogás, és az észlelt tárgy az intencionális aktusnak mint észlelésnek három elkülöníthető, de nem önálló mozzanata.

Az önmagában neutrális felfogástartalom a felfogás révén (átlelkesítés) kap transzcendentális referenciát.13

A felfogástartalom és a felfogás immanensek, míg az észlelésben a felfogástartalom révén reprezentált tárgy transzcendens; az előbbiek élményként adottak, míg az utóbbi észlelésként adott.

Megkülönböztetjük az intuitív tartalmat a szignitívtől, s az ezeknek megfelelő felfogási aktusokat.

 

3. Brentano időelméletének husserli kritikája

Husserl időfenomenológiai elemzéseinek közvetlen kiindulópontjaként Brentano időelméletét veszi. Az itt fölmerült kérdésekre ugyanakkor más választ ad. Kritikusan viszonyul Brentanóhoz, s a kritika egyik fő pontja éppen az, hogy hiányzik Brentanónál az intencionális aktus egyes mozzanatainak megfelelő elkülönítése: "Nem kielégítő az az időanalízis, amely csupán egy rétegre korlátozódik, hiszen az analízisnek meg kell vizsgálnia a konstitúció valamennyi rétegét." (17) Mivel Brentano időelmélete képezi Husserl kiindulópontját, de saját álláspontját vele szemben veszi föl, szükséges megvizsgálni, mi Brentano elgondolása, s mi az, amivel kapcsolatban Husserl munkája során más eredményre jut. Brentano időelméletének részleges ismertetésekor Husserl leírására fogok támaszkodni, tehát arra, amit maga Husserl is alapul vesz.14

Ahhoz, hogy a hangok egymásutánját dallamként halljuk, az szükséges, hogy az éppen elhangzott hangok ne távozzanak nyomtalanul a tudatból. Hiszen egyébként különálló hangokat hallanánk csak, mindig az éppen aktuálisat, de nem dallamot, mely hangokból képződő egység. Olyan módon kell a tudatban maradniuk, amely révén megmutatkozik egyrészt a sorrendjük, másrészt pedig az időbeli lefutásuk távolságviszonyai. Hiszen ellenkező esetben, amennyiben például ugyanolyanként maradnának a tudatban, amiként fölhangzottak, nem lenne különbség az akkord és a dallam között. A tudatban maradó épp elhangzott hangok nyomai tehát módosult formájukban kell hogy őrizzék a hangot, olyan formában, amelyben megmutatkozik az időbeli lefutásuk, azaz a korábbi—későbbi viszony, tehát a hangok sorrendje, s így a most-ponttól való valamifajta távolságuk is. Szükségképpen folytonosan modifikálódniuk kell ezért. Nézzük meg, hogy a dallam fenoménjének itt vázolt problémáját miként értelmezi Brentano.

Brentano szerint, amint elhangzott az észlelésben adott hang, nyomban újra is képződik a tartalma. Közvetlen emlékezeti képzet lép föl a hangról, s így az érzet — módosultan — a tudatban rögtön újra megjelenik. Ezt nevezi Brentano eredeti asszociációnak, s ezt a fantázia tevékenysége hozza szerinte létre. Ez a fantázia ugyanakkor nem csupán az érzettartalmat jeleníti meg újra a tudatban, de ráadásul, produktív fantáziaként, ennek a tartalomnak időbeli meghatározottságot is ad. Eddig egy hangról volt szó. Dallam esetében azonban nem elég az épp elhangzott hangot reprodukálni. Ennél az addig felhangzó hangok mind a tudatban kell hogy legyenek valamilyen, a föntebb vázolt formának megfelelően, ahhoz, hogy a hangok egymásutánját dallamként fogjuk föl. Ez rámutat, hogy nem elég az időtudat konstitúciójához az, hogy az eredeti asszociáció csupán az épp elhangzott hangot reprodukálja, hanem az is szükséges, hogy maga a reprodukált tartalom is tovább modifikálódva a tudatban maradjon. Például vizsgáljuk meg az A, B, C hangsor észlelésének folyamatát. Az A hang fölhangzik, majd megszűnik, s a B hangot észleljük. A B hang észleléséhez hozzákapcsolódik az A hang reprodukált képzete, majd a C hang fölléptével megjelenik a B hang reprodukált képzete, s egyben az A hang tovább modifikálódik reprodukált hangként. Az iménti leírás diszkrét jellegű volt, jóllehet a modifikáció folyamatos, hiszen egy hosszabban kitartott hang kezdeti fázisai sorra kitűnnek a tudatból mint észleltek, de megjelennek rögtön mint a fantázia által létrehozott tartalmak. E tartalmak időbeli meghatározottsága azonban már a múltbeliség. Husserl a teremtő fantázia ezen tulajdonságait Brentanónál így összegzi: "Fennáll az a pszichológiai törvény, hogy minden adott képzethez természeténél fogva képzetek kontinuus sora kapcsolódik, amelyben minden képzet a megelőző képzet tartalmát reprodukálja."

Husserl ellenvetéseit négy pontban összegezhetjük:

Brentano elmélete nem az időtudat fenomenológiai elemzése: transzcendentális előfeltevésekkel él, "az időképzet pszichológiai eredetére" (15) vonatkozó elméletet jelent. Fenomenológiai szempontból túlságosan durva az elemzés, ugyanis "Brentano nem választotta el egymástól az aktust és a tartalmat ill. az aktust, a felfogás tartalmát és a felfogott tárgyat" (17).

"Amennyiben az eredeti időszemlélet a fantázia terméke", s a fantázia hozza létre a nem-közvetlen jelent, azaz a régebben történtre való emlékezetben adottat is, kétséges, hogy miként lehet ennek révén a kellő fenomenológiai distinkciók megtétele hiányában megfelelően elkülöníteni a két alapvetően különböző fenomént, azaz a primer — az éppen elmúltra vonatkozó — és a szekunder — az éppen elmúltnál korábbira vonatkozó — emlékezetet (16).

Brentano szerint a képzetek között a primer tartalmukon kívül nem mutatható föl semmiféle különbség (17). Az eredeti asszociáció által létrehozott tartalmakhoz a produktív fantázia a múlt meghatározottságát kapcsolja. Ez az időbeli modifikáció egyike a tartalmat egyébként meghatározó mozzanatok sorában, melyek között olyanok is vannak még, mint például a minőség vagy az intenzitás. Mindezek a modifkált és folyton modifikálódó tartalmak ugyanakkor a jelenbeli tudatban tudottak. S ezért, mint Husserl írja, "a »múlt« időmozzanatának ugyanolyan értelemben kellene jelenbeli élménymozzanatnak lenni, ahogy a vörös mozzanatának, amelyet éppen aktuálisan megélünk — ami mégiscsak nyilvánvaló ellentmondás" (18). Nem ad megfelelő magyarázatot arra, miként válik a tudat számára világossá, hogy egy efféle tartalom objektív tárgya múltbelivé vált. Hiányzik az összekötő kapocs az immanens és a transzcendens tartomány között.

Ha a közvetlen múlt meghatározottságát a tartalomban a fantázia hozza létre, s nem az észlelés révén konstituálódik, akkor a dallamot egységében nem észlelhetjük: "elméletének következményeiből fakadóan Brentano arra jut, hogy tagadja a szukcesszió és a változás észlelését" (13).

Bernet rámutatott15, hogy Brentano időértelmezése mélyén három előítélet rejlik: a metafizikai, mely szerint csak a jelenbeli lét, vagyis csak a tárgy éppen adott aktuális fázisának léte lehet "valóságos lét"; az ismeretelméleti, mely szerint csak azt lehet észlelni, ami jelenbeli; s a pszichológiai, mely szerint egy tárgy tapasztalata olyan mentális tartalom révén jön létre, amely ezt a tárgyat a tudaton belül reprezentálja — vagyis az objektív tárgy mentális inexisztenciája révén.

* * *

Az egyik fő kérdés az, hogy vajon észleljük-e az időtárgyat. Ha észleljük, akkor az észlelés nem vonatkozhat csupán a tárgy pontszerű, jelenben-adott fázisára, hiszen ekkor csak ezt a fázist észlelnénk, nem pedig a fázisok időbeli lefutásából felépülő időtárgyat. Ha tehát észleljük, akkor az észlelésnek túl kell nyúlnia ezen a pontszerű jelenen, s ha az észlelés mégis a jelenben-adottra vonatkozik, akkor a jelen nem lehet pontszerű, hanem valami kiterjedt kell hogy legyen. A kérdés így tehát az, hogy milyen értelemben kiterjedt a jelen, hogyan jön létre az észlelésben az időtárgy időbelisége, miként, milyen módon vonatkozik rá az észlelés, tehát hogy miként ragadható meg fenomenológiailag ez a kiterjedt jelen és az időtárgy észlelése, s mi a kölcsönös viszony ezek között. Kiterjedtségről beszélve fölteszünk valami nem-kiterjedtet, amihez képest kiterjedt lehet valami. A háttérben ott rejlik az objektív idő most-pontokból kirajzolódó irreverzíbilis, előrehaladó egyenesének képzete. Az időtárgy objektivitása egy efféle egyenes révén rögzíthető. Mindig az aktuális most-pontban létezik. Mindazonáltal ez transzcendentális tételezés, előfeltételezés marad. A fenomenológia azonban visszatér ahhoz az alaphoz, amely közvetlen adottságként megragadható, ez pedig az, ami a tudatban megjelenik. Ennek révén építhető föl az objektív idő képzete, s ezáltal rögzíthető a transzcendentális tárgy. A transzcendentális dolgok vonatkozásában viszont ezt a közvetlen adottságot az észlelés hozza létre. Ahogy Husserl írja: "észlelésnek nevezzük azt az aktust, amelyben minden ?eredet? rejlik" (41). De ha az időtárgy észlelhető, s az időtárgy az objektív időben kiterjedtnek feltételezett — ez is valami olyan, ami fenomenológiai megalapozásra szorul —, s az észlelés a jelenben történik, akkor a jelen sem lehet más, mint kiterjedt. S mivel az észlelés intencionális aktust jelent, azaz tudati aktust, s mivel így a tudat vonatkozásában beszélhetünk észlelésről, ezért az észlelésben megmutatkozó kiterjedt jelen a tudat jelenbeli kiterjedtségét jelenti.

 

4. Az időtárgy észlelésének meinongi elmélete

s az erre vonatkozó husserli kritika

Husserlnak a belső időtudatról szóló 1905-ös előadásait nagymértékben meghatározta a Meinong elméletével való számvetés is, és az arra adott kritika (216--234). Meinong megkülönböztet időben kiterjedt és időben nem-kiterjedt tárgyakat. Az előbbiek azok a tárgyak, melyeknél az időbeli kiterjedtség konstitutív szerepet játszik, s ezért pillanatnyi észlelés nem elegendő a fölfogásukhoz, az utóbbiak pedig azok a tárgyak, amelyeknél nem játszik konstitutív szerepet. Meinong példaként a mozgás észlelését veszi. Ennek során a tárgy szukcesszív egymásutánban adódik, s hasonlóképpen az észlelés is. A tárgy és az észlelés ideje megkülönböztethető, és párhuzamosan fut a kettő. A tárgyról nyert képzetek, s az észlelés ugyanakkor csupán a tárgy adott pillanatbeli fölfogását jelentik. Az észlelés Meinong szerint nem nyúlik túl a moston, az észlelés csupán a tárgy nem-kiterjedt, pontszerű fázisára vonatkozik. Maga a kiterjedt tárgy viszont, amelynek észlelése most a kérdés, ilyen fázisok szukcesszív egymásutánjából épül föl egységes egésszé. Mivel tehát az észlelés csak a tárgy aktuális pontszerű mostjára vonatkozik, a tárgy maga viszont ilyenekből tevődik össze, ezért nem lehetséges a kiterjedt tárgy észleléséről beszélni. Ami a tárgy mozgásának fölfogását eredményezi, az csak az észleléstől valami különböző lehet, valami olyan aktus, amely túlnyúlik a moston, s felöleli a tárgy nem-mostban adott tartalmait is. Husserl leírása szerint Meinongnál a mozgás fölfogása csak a mozgás befejeztével történhet meg: az észlelés során megjelenő tartalmak összegződve, egy szintetikus aktus révén egy "magasabb rendű tárgyat" építenek föl, komplex tárgyat, alakzatot, amely időben nem-kiterjedt módon adott. Ebből az következik, hogy "kiterjedt tárgyak csak nem kiterjedt »tartalmak« révén jeleníthetők meg".16 Ha ezt észlelésnek kívánnánk hívni, akkor ez nem jelenthetné a meinongi észlelést, amely ugyanis a tárgy adott fázisára vonatkozik. Ez a pontszerű, absztraktív és utólagos "észlelés" ugyanis nem intuitív, hanem ilyen mozzanatot is magában foglaló, de alapjában véve a szemléleti adottságokon túlmenő kategoriális aktust17 jelent.

Husserl számára elfogadhatatlan az észlelésnek és a felfogásnak ez az értelmezése, s az is, ami ebből következik, hogy tehát a mozgást, a dallamot stb. mindenkor csak egy utólagos aktus révén vagyunk képesek fölfogni. A pontszerű észlelés számára absztraktum, "idealizáló fikció" (115). Mindazonáltal egyetért azzal, hogy amennyiben az észlelésnek ezt a fogalmát vennénk alapul, úgy ebből következne a mozgás észlelésének lehetetlensége, "a pillanatnyi most-észlelések csak a tárgy mostját eredményeznék, de nem a kiterjedt időtárgyat" (226), azaz az észlelések szukcessziója nem eredményezné a szukcesszió észlelését.

* * *

A probléma nyelvi vetülete az a kérdés, hogy vajon halljuk-e a dallamot. Amennyiben elfogadjuk, hogy a hallás az észlelés alá tartozik, az észlelés egy konkrét fajtája, úgy Brentano és Meinong számára a dallam nem hallható, amennyiben ugyanis a hallást az észlelésfogalmukból következő szigorú értelemben vesszük; a dallam nem hallható, csak a dallam valamely aktuális hangja, ill. pontosabban csak e dallam kiterjedés nélküli, matematikailag pontszerű fázisa. Ugyanis csak erre irányul az észlelés. A dallam legföljebb csak átvitt értelemben hallható. Azt is mondhatnánk, hogy Husserl meg akarta őrizni a szavak eredeti köznyelvi értelmét, mikor az észlelés fogalmát Brentanótól és Meinongtól alapvetően eltérő módon értelmezte. Másrészt pedig tudjuk, hogy az észlelés a fenomenológia központi fogalma, a létezőkről alkotott minden ismeretünk ezen alapszik, ez mindennek az "eredete" (41), s ilyen módon az időtárgy fölfogásában is meghatározó szerepe kell hogy legyen.

Husserl számára az észlelés nem a pontszerű absztraktum, hanem a konkrét megjelenítője. Az észlelés nemcsak a tárgy aktuális fázisára vonatkozik, hanem felöleli a tárgy objektív időben már múltba tolódott fázisait is. Meinonggal és Brentanóval ellentétben az az álláspontja, hogy "az időtárgy észlelése maga is időtárgy kell hogy legyen" (226). Amit valójában a mozgás észlelésének kell neveznünk, az a "szukcesszív észlelés egész aktusa, s akkor az észlelés maga kiterjedt tárgy lesz" (227).

A Brentano- és Meinong-kritika alapján kitűnik, hogy Husserl számára az időtárgy észlelésének lehetősége mindkét esetben, de kiváltképp a Meinong-kritikában centrális problémaként jelentkezett. Husserl elvetette az észlelés azon fölfogását — s ebben közös Brentano és Meinong —, mely szerint az észlelés csupán a tárgy aktuális fázisára irányulhat, hiszen ez azzal a következménnyel jár, hogy nem beszélhetünk az időtárgy észleléséről. Másrészt meg akarta őrizni az észlelés kitüntetett szerepét, s így az időtárgy észlelésének lehetőségét is, ezért elvetette az időtárgy fölfogásának értelmezésére tett mindkét elgondolást: mind azt, mely szerint az időtárgy fölfogása a fantázia (Brentano), mind azt, mely szerint utólagos, husserli terminológiával kategoriális aktus eredménye volna (Meinong). Husserl fenomenológiai módon akar eljárni, s ebben a Logikai vizsgálódásokban kidolgozott terminológia segíti őt.

 

5. A fáziskontinuumok szerepe Husserl időfölfogásában

Az időtárgy észlelésének leírásánál fontos szerepet játszik a fázis fogalma. A már eddig is fölhasznált fogalom az időbeli folyamat metszetével van összefüggésben. A tartammal, az időbeli kiterjedtséggel bíró történés ellenfogalma. Egyfajta matematikai idealizáció rejlik e fogalomban: a fázis és a tartam viszonya analógiát mutat a geometriai pont és a rajta átmenő egyenes viszonyával. A fázisnak nincs kiterjedése az időben (33), absztrakció, mely a leírás eszköze mégis. A tartam a fázisok kontinuumából áll össze, ahogyan a geometriai szakasz a kontinuum számosságú pontsokaságból. Többféle értelemben beszélhetünk fázisról, többféle dologhoz kapcsolhatjuk e fogalmat. Husserl a fázis kapcsán beszél: 1. a tárgy fázisáról mint az aktuális megjelenő tárgy fázisáról; 2. az észlelés fázisáról mint az észlelés folyamatának aktuális fázisáról — e kettő formai azonosságot mutat, ha arra gondolunk, hogy az időtárgy észlelésének folyamata egészében maga is időtárgy; és 3. az észlelés egy adott fázisában bennerejlő fázisok összességéről. Ez utóbbiak egyrészt az észlelés aktuális pillanatáig fölfogott felfogástartalmak fázisaiból, másrészt pedig a hozzájuk tartozó felfogás fázisaiból állnak. Ezek a fázisok az észlelés során folyamatosan változnak, miként maga az időtárgy is folyamatosan változik. Így az észlelés minden egyes fázisa fázisok kontinuumát is magában foglalja, melyek a pillanatnyi észlelésben egységet mutatnak föl, s amely egység a kiterjedt időtárgy adott pillanatbeli észlelését is jelenti. Az észlelés minden fázisa tehát kettős sajátsággal jellemezhető: észlelése egyrészt az időtárgy adott fázisának, másrészt magának az időtárgynak mint kiterjedtnek is. A pillanatnyi észlelés fázisai folytonos változás mellett kontinuusan mennek át egymásba a kiterjedt észlelésfolyamatban. Ez egy folyamatosan előrehaladó kontinuitást jelent. Ugyanakkor a pillanatnyi észlelési fázisban megjelenik, benne rejlik az a másikfajta kontinuum is tehát, amely a kiterjedt időtárgy egészének észlelését teszi megragadhatóvá. Ebben van ugyanis az eddigi észlelési fázisoknak a nyoma, az összetartozó tárgyfázis-tartalmak és a hozzájuk tartozó felfogások, melyek egységet képviselnek, és az észlelés lefutása folyamán állandóan modifikálódnak, s e kontinuum révén válik az időtárgy észlelése kiterjedtségében megragadhatóvá. Ez a kontinuum új dimenziót tesz láthatóvá az észlelés folyamatában: a horizontálisan kontinuus észlelési folyamat minden horizontálisan ki-nem-terjedt és pontszerűnek gondolt fázisáról az eddigiek alapján kiderül, hogy pontszerűsége mellett mégis kiterjedtséggel bír: a pontban össze van sűrítve az eddigi észlelési fázisok modifikált nyomainak kontinuuma, amely az észlelés e fázisának vertikális dimenziót is ad. Az észlelés e formális leírásában az észlelés mintegy kétdimenziós térben ragadható meg. Ezen összefüggések találnak képi ábrázolásra Husserl idődiagramjaiban. A kiterjedt pont paradox fogalmában megjelenő e feszültség feloldódik, amennyiben figyelembe vesszük, hogy itt a leírás kétféle nézőpontja szövődik egybe. Objektív nézőpontból, az objektív idő föltételezése mellett ugyanis az észlelési folyamat minden fázisának megvan a maga helye az időben. A fázisok kontinuuma tölti ki az észlelés objektív időtartamát. Ilyen módon a fázisok kiterjedés nélkülieknek, pontszerűknek gondolhatók. Másrészt, szubjektív nézőpontból, az észlelés élményszerű folyamatából tekintve, a pontszerű jelen mégis kiterjedtnek mutatkozik, azaz olyannak, hogy benne tudomásunk van az objektív idő egy szeletéről, s az ebben megmutatkozó kiterjedt időtárgyról az észlelés révén.

Az észlelés e formális, absztraktív leírását az észlelés geometriájának is tekinthetnénk. De figyeljünk fel arra, hogy az objektív időt nem volt szükséges itt, a szokásos módon, a most-pontok sorából összeálló számegyenessel analógiába állítottan, azaz euklideszi módon vennünk, bár Husserl itt ezt látszik tenni. Ami itt fontos volt, az a fázisok kontinuus egymásutánja, melyek ugyan kitöltenek egy bizonyos időtartamot, de amelyek időbeli távolságviszonyai nem lényegesek ebben a modellban. A leírás alapjaiban tehát jelen van már a fenomenológiai mozzanat. A kiterjedt jelen mint eredmény meg is követeli a további, a tudatélmények alapján történő fenomenológiai leírását az észlelésnek. Az időtárgy észlelésének problematikája nélkülözhetetlenné teszi az időtudat kérdésével való tartalmi szembenézést.

Az iménti leírás szorosan kapcsolódott a Meinong-kritikához, s az ott felmerült kérdésekre kísérelte meg Husserl megadni a választ. A centrumban tehát az észlelés állt. Az időtudat kifejezettebb előtérbe kerülése szükséges továbblépés, amely a Brentano-kritikából fakadó kérdésekre is választ kíván adni. Előtérbe kerül a Logikai vizsgálódások révén megalapozott felfogás— felfogástartalom séma, és a szorosabb értelemben vett fenomenológiai vizsgálódás.

 

6. A felfogás-felfogástartalom séma szerepe

Husserl időértelmezésében

Láttuk, az időtárgyra vonatkozó pillanatnyi észlelésben nemcsak a tárgy aktuális fázisának az észleléséről van szó, hanem e mostban az eddig észlelt tárgyfázisokról is tudunk. Miként lehetséges ez, miként őrzi e tudat az időbeli lefutásviszonyokat, az egymásutániságot, hogyan értelmezhetjük a tudatbeli tartalmak időmeghatározottságát? A Logikai vizsgálódások alapján tudjuk, hogy az immanens tartalmak önmagukban neutrálisak, s a felfogás módjától függően kapnak objektív jelentést, referenciát. Husserl egy 1901-ből származó följegyzésében arról ír, hogy ugyanazon tartalom a tudatban — egy utcáról mint megjelenőről van itt szó — lehet fantázia, de lehet emlékezés része is. Miként jön létre e különbség? Husserl e különbséget "az appercepció módjában" (174) véli tetten érni, más szóval a fölfogás módjában. Föntebb láttuk, hogy az észlelés folyamatának egy aktuális fázisában fáziskontinuum rejlik. E kontinuum a már észlelt tárgyfázisok immanens tartalmaiból és a hozzájuk kapcsolódó felfogásokból tevődik össze. A neutralitás-tézis értelmében az immanens tartalmak önmagukban meghatározatlanok, s ebből fakadóan nincsenek fölruházva időbeli meghatározottsággal sem. Az időbeli meghatározás a felfogás oldalán keresendő. Mint Husserl írja: "Egy olyan aktus, amely arra tart igényt, hogy időtárgyat adjon, kell hogy tartalmazzon »most-felfogást«, »múlt-felfogást« stb. éspedig eredendően konstituáló módon. " (39) A pillanatnyi tudatban lévő tartalmak között jelen van az, amely az aktuális észlelést reprezentálja, ez az észlelési aktus intuitív tartalma, s erre irányul a most-felfogás, s jelen vannak a korábbi tárgyfázisra vonatkozó, nem-intuitív módon adott, mert immár modifikálódott tartalmak, ezekre vonatkozik a múlt-felfogás, s ezeket egészítik ki azon nem intuitív módon adott tartalmak, melyekre a jövő-felfogás irányul. Az észlelés pillanatnyi fázisát a folytonosan modifikálódó tartalmak és felfogások kontinuumának egysége adja. Az észlelés folyamatában ezek a tartalmak folyamatosan modifikálódnak, az aktuális érzettartalom egy pillanat múlva már múltbeli tartalmat fog reprezentálni, hiszen újabb érzettartalom lép be az előrehaladó észlelési folyamatba, s a többi tartalom is folyamatosan egyre korábbi időmeghatározottságot kap.

Hasonlítsuk össze egy ház észlelését egy dallam észlelésével a felfogás--felfogástartalom séma szerint értelmezve. Egy előttünk lévő ház észlelésekor a házat különféle valós tartalmak reprezentálják a tudatban. Ezek egyrészt intuitív, másrészt intuitíven nem adott tartalmakból állnak. Ezek alapján az észlelés aktusa különféle, e tartalmakra irányuló, nem-önálló felfogásmozzanatoknak az egysége. Ezen egység révén jön létre a ház mint olyan az objektív térben. A dallam észlelésekor a tudatban jelen vannak az aktuális pillanatbeli intuitív tartalmak, ezek az éppen egy időben fölcsendülő hangok érzetei, s olyanok is, amelyek nem szemléletesen adottak. Ez utóbbiak egyrészt a korábban még érzetként jelenlévő, de immár múltbelivé és nem szemléletiként jelenlévő modifikálódott tartalmak, másrészt a jövőt reprezentáló tartalmak (például a szonáta vége felé az aktuális hangnem alaphangja, mint amire várakozunk, s amely ugyanakkor nem szemléletileg adott, hiszen mint befejező hang még nem csendült föl). A dallam észlelése az észlelési folyamat egy adott fázisában a múltbeli tartalmakra irányuló múlt-felfogások kontinuumából, a szemléleti tartalmak most-felfogásából és a jövőbeni tartalmak jövő-felfogásából tevődik össze. Az ezeknek megfelelő három rész-intencionalitás pedig a primer emlékezés, a most-észlelés és a primer várakozás. E három nem-önálló intencionalitás révén jön létre a dallam mint időtárgy észlelése, melyben a tartalmak objektív meghatározottságra tesznek szert, reprezentálván ekképp a dallam objektív megjelenését, az "időalakzatot" (6).

A séma, úgy tűnik, analóg módon működtethető mindkét esetben, hasonlók a fordulatok, terminusok stb. Mintha nem volna különbség a térszerű hát és az időszerű dallam, a tér és az idő között. A séma alkalmazása valójában nem emeli ki, hanem inkább elfedi a valódi, tartalmi különbséget. A házat reprezentáló valós tartalmak egyidejűek. A dallamot az észlelés folyamatának pillanatnyi fázisában reprezentáló valós tartalmak egy időben vannak jelen a tudatban, de ugyanakkor egymástól különböző időbeli meghatározottsággal bírnak. Ez itt a döntő. Miként lehetséges ez, s lehetséges-e ez egyáltalában? Vajon — Husserl egy későbbi kérdését idézve — "a koexisztens primer tartalmak szemléltethetnek-e egyáltalában szukcessziót" (323)? Ekkor, 1908 körül, Husserl már úgy gondolja, hogy "ez abszurd volna": nem lehetséges az, hogy ugyanazon tartalmak egyidőben legyenek a tudatban, s ugyanakkor az egymásutániság meghatározottságával rendelkezzenek. A séma tehát elégtelennek bizonyul az időtudat megfelelő fenomenológiai vizsgálatához, s a felfogástartalmak puszta elméleti konstrukciókként lepleződnek le. A séma a tudat "eldologiasításához" vezet (324). Husserl az 1905-ös előadások korszakában a fönti kérdésre azonban még igennel felelt volna. A séma ekkor s immár "kiérlelt formájában korlátlanul uralta a »belső tudat« meghatározását" 18. A felfogás—felfogástartalom séma szempontjából e döntő kérdésre azonban Husserl a későbbiekben már tagadó választ ad. Az abszolút időtudat kibontakozó eszméje ugyanakkor szükségtelenné is teszi a séma alkalmazását. Husserl elveti ezért a séma alkalmazását, s a kibontakozó abszolút időtudat megtalált fundamentumán építi tovább a fenomenológia épületét.19



RESUMEE

[Cikk eleje | Cikk vége | Resumee | Jegyzetek ]

 

Wahrnehmung und Zeitbewußtsein nach Husserls Vorlesungen im Jahre 1905

In diesem Artikel handelt es sich um Husserls frühe Zeitphänomenologie, die von Husserl in der Vorlesungen zur Phänomenologie des inneren Zeitbe-wußtseins aus dem Jahre 1905 ausgeführt wurde. Nach der Einführung wird das in der Logischen Untersuchungen ausgearbeitete und dieser Zeitphänomenologie grundlegende Schema "Auffas-sung - Auffassungsinhalt" erörtert. Dann wird Husserls Kritik an die Zeittheorie von Brentano und Meinong aus der Hinsicht auf die Problematik der Wahrnehmung und des Zeitbewußtseins analysiert. Nachher wird Husserls frühe Zeitphänomenologie aufgrund des Schemas "Auffassung - Auffassungsinhalt" auf den Zusammenhang zwischen dem Zeitbewußtsein und der Wahrnehmungkonzentrierend untersucht und schließlich wird auf ein Hauptproblem des Schemas hingewiesen.



JEGYZETEK

[Cikk eleje | Cikk vége | Resumee | Jegyzetek ]

 

1 R. Bernet: Einleitung, in Husserl: Texte zur Phänomenologie des inneren Zeitbewußtseins, F. Meiner, Hamburg 1985, XI. o. Vissza

2 Augustinus: Vallomások, Gondolat, Budapest 1982, 372. o. Vissza

3 R. Bernet: Einleitung, i. k., XIII. o. Vissza

4 Az időről e műben az okkazionális kifejezések jelentése ill. a kontinuus szintézis problémájával összefüggésben esik szó. Vissza

5 Husserl: Gesammelte Werke X. B., Nijhoff, The Hague 1966. A zárójelben szereplő számok a dolgozatban e mű oldalszámát jelzik. Vissza

6 R. Bernet - I. Kern - E. Marbach: Edmund Husserl. Darstellung seines Denkens, Meiner, Hamburg 1989, 97. o. Vissza

7 A metrikus tér topologikussá változik át. Vissza

8 Husserl: Logische Untersuchungen, II/1, Max Niemeyer, Tübingen 1968, 380-387.o. Vissza

9 J. B. Brough ezt neutralitás tézisnek nevezi. Lásd John B. Brough: "The emergence of an Absolute Consciousness in Husserl's Early Writing on Time Consciousness", in F. A. Elliston -P. McCornick (eds.): Husserl. Exposition and Appraisals, Univ. Notre Dame Press, London 1977. 86. o. Vissza

10 Husserl: Logische Untersuchungen, II/1, i. k., 385. o. Vissza

11 Husserl: Logische Untersuchungen, II/1, i. k., 382. o. Vissza

12 Husserl: Logische Untersuchungen, II/2, i. k., 80. o. Vissza

13 Brough két tézise összevonva. Vö. J. B. Brough: "The emergence... ", i. k., 86. o. Vissza

14 Megjegyzendő, hogy Husserl itt Brentano korai előadásait veszi alapul, s ezek is csupán a Brentano-tanítványok, elsősorban C. Stumpf és A. Marty leírásában ismeretesek számára. O. Kraus, aki szintén Brentano követője, kimutatta, hogy Brentano már 1895 vége előtt átdolgozta időelméletét, s így a Husserl által kifogásolt elgondolásokat is. Vö. R. Bernet: Einleitung, i. k., XXII. o. Vissza

15 R. Bernet: Einleitung, i. k., XXIII. o. Vissza

16 Meinong: Über Gegenstände höherer Ordnung und deren Verhältnis zur inneren Wahrnehmung, 1899, 251. o. Vissza

17 R. Bernet: Einleitung, i. k., XXVI. o. Vissza

18 R. Bernet: Einleitung, i. k., XXVII. o. Vissza

19 Köszönetet mondok Tengelyi Lászlónak a kézirat elolvasásáért és hasznos tanácsaiért. Vissza

 

[Cikk eleje | Resumee | Jegyzetek ]