SAJÁT FUNKCIÓ: PRO ÉS KONTRA 1

DEMETER TAMÁS

[ Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom | Bezárás]

 

Ebben a dolgozatban azt tekintem föladatomnak, hogy az evolúciós elmefilozófia alapvető terminusát, a saját funkció [proper function] fogalmát egyfelől megvédjem bizonyos támadásokkal szemben, másfelől hogy éppen az elmélet vonatkozásában mutassak rá egynémely alapvető gyöngeségére. Ezt a következőképpen teszem: első lépésben röviden vázolom azt az elméletet, amely erre a funkció-fogalomra épül; a második lépésben ugyancsak röviden rekonstruálom a "saját funkció" fogalmát, de ökonómiai szempontból eltekintek az aprólékos részletek föltárásától; a harmadik lépésben elhárítok néhány, a "saját funkció" fogalmával szemben fölhozott korábbi ellenvetést; majd a negyedik lépésben rámutatok az elmélet bizonyos hiányosságaira. A fő célpontom (illetve a harmadik részben védelmem tárgya) a "saját funkció" azon fogalma, melyet Millikan alakított ki, s ennek is elsősorban azt az újabb megfogalmazását fogom követni, melyet az "In defense of proper functions" című tanulmányában adott. Egyetlen esetben sem állítom, hogy ellenvetéseim kiküszöbölhetetlenek, pusztán annyit, hogy leküzdendő nehézségek.

 

Evolúció és teleológia

A saját funkció fogalma képezi annak az elméletnek a magvát, amellyel Millikan végső soron a mentális reprezentáció problémáit kívánja megoldani. Ezt egy olyan naturalista keretben teszi, amely két fogalom, az evolúció és a teleológia köré szerveződik, s erre a szemantika és a kogníció biológiai elméletét alapozza. Millikan kontinuitást föltételez biológiai és mentális között, s ennek alapja az a tény, hogy az intencionalitást éppúgy értelmesen lehet bemutatni a saját funkció fogalma köré szervezve, ahogyan az a biológiai rendszerek szintjén megtehető. A középpontban tehát a funkciók és a reprezentáció állnak. Egy dolog funkciója az, amire létrejött, amit abban a környezetben kell teljesítenie, amelyben evolválódott. Ilyen tekintetben egy dolognak természetesen számos funkciót is tulajdoníthatunk, s ezek közül az lesz a tulajdonképpeni funkció, amely evolúciós történetét tekintve hozzájárult az adott organizmus túlélési esélyeinek növekedéséhez. Így Dretske (1986) példáját idézve azt mondhatjuk, hogy bizonyos baktériumok belső mágnesének (magnetoszomájának) funkciója nem az, hogy a baktériumot a mágneses pólusok felé orientálja, hanem az, hogy távol tartsa a felszíni, oxigénben gazdag víztől, amely az organizmus számára végzetes lehet. Ebből a perspektívából nem számít az, hogy az adott funkció statisztikailag milyen arányban teljesül.

A reprezentáció ennek megfelelően akkor teljesíti funkcióját, ha korrespondeál a dolgok bizonyos állásával. Hogy helyesen megértsük a reprezentációt, három tényezőt kell tekintetbe venni: a reprezentáció előállítóját, a reprezentáció fogyasztóját és magát a reprezentációt. A reprezentáció tartalmának meghatározásához azokat a föltételeket kell tekintetbe vennünk, amelyek teljesülése esetén a reprezentáció fogyasztója sikeresen használja föl azt. A reprezentáció előállítójának föladata az evolúciós történet vonatkozásában rögzített normál körülmények valamely aspektusának megfelelő reprezentáció létrehozása; ettől eltérő körülmények között ugyanis a reprezentáció előállítása megjósolhatóan kudarcba fullad, téves reprezentáció lesz. Magának a reprezentációnak a tekintetében Wittgenstein képelméletéhez némiképp hasonló álláspontot foglal el Millikan: a reprezentáció egy bizonyos absztrakt szinten képez le. Természetesen a reprezentációk is rendelkeznek szelekciós történettel, amely lehet például a tanulás folyamata, s ez a történeti háttér éppúgy meghatározza a reprezentáció funkcióját, ahogyan az evolúciós történet rögzíti az egyes szervek funkcióját.2

 

A saját funkció fogalma

A saját funkció fogalma meglehetősen sajátos helyet foglal el a különféle funkciófogalmak között. Bigelow és Pargetter (1987) a funkciófogalom definíciójának három elterjedt útját mutatják be. (i) Az eliminativisták a funkció fogalmának szerepét a biológiában nagyjából analógnak látják az első ok fogalmának a fizikában betöltött szerepével, s úgy vélik, hogy az alkalmazások irányába hajtó pszichológiai tényezők leküzdése esetén tökéletesen meglehetünk nélkülük is. Úgy gondolják, hogy mivel minden egyes funkció meghatározása szükségképpen és releváns módon foglal magában jövőbeli, esetleg létre-nem-jövő eseményekre vonatkozó hivatkozást (jelesül, hogy x funkciója t időpillanatban az, hogy t' időpillanatban H hatást fejtsen ki, ahol t < t'), és mivel a visszaható okság kizárható,3 a funkciófogalmakat jobb kitessékelni a magyarázatok világából. Ebben az értelemben a funkciófogalmak legföljebb az éppen vizsgálandó hatások specifikációjára szolgálnak. (ii) A reprezentációs elmélet hívei a funkció fogalmát úgy gondolják azonosítani, hogy megpróbálják kiküszöbölni a jövendő eseményekre való közvetlen hivatkozást, s helyette a funkció létrejöttét egy előzetes reprezentáció meglétével és ennek az oksági folyamathoz való hozzájárulásával magyarázzák. A funkció meghatározásában tehát nem játszik szerepet jövőbeni eseményekre való hivatkozás, pusztán csak a funkcióval rendelkező tulajdonság előzetes terve vagy reprezentációja és ennek a tulajdonságnak a jövőbeni hatásai. Így a funkció magyarázatát egy jövendő esemény előzetes reprezentációja hivatott közvetlenül betölteni; ez az elképzelés találóan nevezhető tervezési elméletnek is. (iii) Az etiológiai elméletek hívei ugyancsak igyekeznek elkerülni a jövendő eseményekre való hivatkozást, ám tagadják a vonatkozó előzetes reprezentációk meglétét is, és helyettük a természetes szelekció folyamatára apellálnak. Ebben az értelemben egy tulajdonság annak révén rendelkezik funkcióval, hogy megelőzően az adott funkció gyakorlása tekintetében konstitutíve volt hatékony. Ennyiből is érzékelhető, hogy míg a funkció reprezentációs elméletei leginkább a mesterséges dolgok világában tűnnek hatékonynak a magyarázat szempontjából, az etiológiai elméletek viszont — tekintetbe véve, hogy a természetes kiválasztódás folyamatára lényegi elemként hivatkoznak — a biológiai funkciók vonatkozásában látszanak leginkább működöképesnek. Millikan elmélete ez utóbbi címke alá sorolható.

Mindebből könnyen látható, hogy itt egy további distinkcióra is szükség van, amelyre maga Millikan (1993a, 18 skk.) is utal, ez pedig a saját funkció és a funkcionalizmus bevett fogalma között húzódik. Millikan az eltérést Cummins (1975) funkcionalizmusán keresztül illusztrálja, mely valamely x funkciójának leírásával egy olyan rendszeren belül operál, amely funkcionális analízist tesz lehetővé. Vagyis e funkciófogalom rendszer-relatív, amennyiben arra összpontosít, hogy egy adott funkció miképpen működik az őt övező környezethez képest. Ez a rendszer összetevőinek bizonyos elemi képességeit funkcionálisan magyarázza olyképpen, hogy az elemi képességeket az egyes összetevők rendszerbeli funkcióinak felelteti meg. Millikan itt azt az alapvető eltérést látja, hogy Cummins funkcionalizmusa a funkció fogalmát nem a cél fogalmával kapcsolja össze, hanem a funkció meghatározásában az aktuálisan betöltött szerepet veszi alapul. S valóban ebben áll a különbség: a hagyományos funkcionalizmus nem vonja be a cél fogalmát, míg Millikan funkcionalizmusa, az evolúció folyamatát beemelve az elméletbe, ezáltal a cél fogalmát is megjeleníti benne, melyet azzal a szereppel azonosít, amelyre az adott szerv evolválódott. E funkcionalizmus történeti éle pedig — vagyis az a jellegzetesség, hogy az evolúciós történetnek juttat kitüntetett szerepet a funkció fixálásában — közvetlenül lehetővé teszi, hogy eltekintsen a mindenkori aktuális működéstől.

Millikan (1984) elgondolásának célja az, hogy tisztán naturalisztikus terminusokban adjon számot olyan homályos fogalmakról, mint a jelentés vagy az intencionalitás, az elmét pedig egy tisztán biológiai világba ágyazva, annak részeként mutassa be. Mindezt olyképpen teszi, hogy nem von cezúrát mentális és biológiai közé, s úgy érvel, hogy a kettőjük közötti kontinuumot az a lényegi tulajdonságuk biztosítja, hogy összetevőik egyaránt rendelkeznek saját funkcióval. E saját funkció a kritériuma annak, hogy az illető dolog mely biológiai kategóriába tartozik. A saját funkció először legkönnyebben a biológiai szinten ragadható meg. Röviden fogalmazva, a saját funkció azzal a céllal azonosítható, amelyre a szóban forgó szerv evolválódott. Ezt a funkciót pedig az evolúciós történet fixálja, s nem az éppen aktuálisan birtokolt képességek vagy diszpozíciók tetszőleges vagy akár teljes halmaza. Millikan kedvenc példáját véve: a szív saját funkciója az, hogy vért pumpáljon, s ez a funkció akkor is megmarad, ha a szív történetesen nem vagy nem megfelelően működik, hiszen egy beteg szív is szív: evolúciós történetét tekintve arra választódott ki, hogy ezt a bizonyos funkciót betöltse, ezt a célt szolgálja. Az eljárás hasonló az elme esetében is: az intencionális állapotok és az egyes szervek saját funkciójának azonosítása között nincs különbség; ami számít, az a múltbeli evolúciós történet. Az intencionális állapotok tehát ugyancsak saját funkciójuk azonosítása révén magyarázhatók; ezen állapotok tartalma, valamint általában a jelentés is abban a körülményben fog állni, amelynek megléte esetén ez a funkció teljesül. Így persze az egyes intencionális állapotok tekintetében (csakúgy mint az egyes szervek tekintetében) meghatározható legalább egy specifikus saját funkció is.

Saját funkció alapvetően kétféleképpen birtokolható: vagy direkt saját funkció, vagy pedig származtatott saját funkció formájában. Valamely x1 direkt saját F1 funkcióval rendelkezik, amennyiben tagja egy reproduktív családnak, melynek tagjai ennélfogva legalábbis hasonlók egymáshoz, és x1 e reprodukált F1 gyakorlása révén létezik. Valamely x2 származtatott saját funkcióval rendelkezik, amennyiben x2 egy olyan x működésének eredményeképpen jött létre, amely F-et saját funkcióként teljesítette, x2 létrehozása révén. Az illető x2 tehát annak révén bír saját funkcióval, hogy x betöltötte F-et. Egy rövid példával illusztrálva: bizonyos gének direkt saját funkciója, hogy létrehozzák a szívet, amely így azzal a származtatott saját funkcióval rendelkezik, hogy vért pumpál. A félreértések elkerülése végett itt tennem kell egy rövid kitérőt. Fontos megjegyezni, hogy a "direkt" és a "származtatott" jelzők pusztán a saját funkció birtoklásának módjára utalnak, s nem arra, hogy két elkülönült "saját funkció" fogalom működne az elméletben. Millikan rendszerében nincs mód arra, hogy valamely saját funkciót egyszer direkt, másszor származtatott funkcióként kezeljünk: nincs mód arra, hogy perspektívát váltva azt mondjuk, hogy x valamely vonatkozásban származtatott, míg más vonatkozásban direkt saját funkcióval rendelkezik. Ha arra gondolunk, hogy bármely x saját funkcióját mindenkor létrejöttének evolúciós története fixálja, akkor ez nyomban érthetővé válik. Minden x evolúciójának értelemszerűen csak egyetlen valós története lehet, azaz saját funkcióját diszjunktív módon birtokolja, vagy direktként, vagy származtatottként.

Millikan a saját funkció fogalmának definícióját teoretikus definíciónak szánja, s nem kívánja nyújtani a "funkció" fogalmi elemzését. A saját funkció teoretikus definícióján valami olyasmit kell érteni, mint amilyen például az elektron definíciója. S mivel az elektron az, aminek befoglaló elmélete mondja, a saját funkció fogalmáról is ugyanezt mondhatjuk el: a saját funkció fogalmának természetét leginkáb az az elmélet magyarázza, amelybe maga is beletartozik. Papineau (1993, 93) példájára utalva azt mondhatjuk, hogy teoretikus definíciója szerint a folyadékok olyan halmazállapottal rendelkeznek, amelyben a molekulák kötődnek ugyan, de nem mutatnak kiterjedt rendezettséget. Ez nem tekinthető a folyadék mindennapi fogalma elemzésének, hiszen abban bizonyosan nincs helye a molekulastruktúrára való hivatkozásnak. A teoretikus definíciók ezáltal némiképp fölülbírálhatják köznapi tapasztalatainkat és intuícióinkat, ahogyan a folyadékok ilyetén definíciója is fölülbírálja azt a köznapi meggyőződésünket, hogy az üveg nem folyadék. Éppen ez a perspektíva teszi lehetővé Millikan számára azt, hogy tagadja a következő gondolatkísérletből származó, intuitíve jogos ellenvetést. Képzeljük el, hogy mondjuk egy kozmikus véletlen folytán én magam, molekuláról molekulára, megkettőződöm. Mit mondhatnánk ebben az esetben az így létrejött másolat szerveinek és intencionális állapotainak funkciójáról? Intuitíve hajlamosak lennénk elfogadni, hogy ezek a szervek és intencionális állapotok éppen úgy rendelkeznek funkcióval, ahogyan önmagam szervei és intencionális állapotai is. Millikan elmélete szerint azonban a szóban forgó másolat szervei és intencionális állapotai semmiképpen sem jellemezhetők olyan terminusokban, amelyek nem különböznek azoktól, amelyeket önmagamra alkalmaznék. Ennek magyarázata nyilvánvaló: egyikük mögött sem áll ott olyan evolúciós történet, amely bármely funkciót fixálhatna, s hiányoznak azok a célok is, amelyekre a másolat szervei és intencionális állapotai egykoron evolválódtak. Hogy ez a saját funkció fogalmának alkalmazásából adódó, meglehetősen antiintuitív álláspont fönntartható legyen, Millikannek nyilvánvalóan arra van szüksége, hogy a Papineau vázolta képhez egy lényegében hasonlót fogadjon el.

 

Alternatív koherencia, kvalitatív jelleg

és a vágyak saját funkciói

A következőkben a saját funkció fogalmával szemben fölhozott ellenvetések közül hármat vizsgálok meg, melyek két szerzőtől, Galen Strawsontól és Jerry Fodortól származnak, s kísérletet teszek rá, hogy ezeket elhárítsam. Kettejük érvelésében gyakorlatilag nincsenek közös vonások, ahogyan szemléletmódjukban sem igen fedezhetők föl ilyenek, s Millikan elméletének más-más területeit veszik célba.

Strawson (1994, 34-42) két ellenvetést — egy általánosabbat és egy specifikusabbat — fogalmaz meg Millikan érvelésével szemben. Az első ellenvetés, melyet alternatív koherencia-érvnek fogok nevezni, a következőképpen hangzik: amennyiben megmutatjuk, hogy egy Berkeley-féle idealizmus koherens, vagyis valódi metafizikai lehetőség, akkor elképzelhető, hogy az elme létezése semmiféle nem-mentális létezését sem involválja, hiszen "ha az idealizmus koherens, akkor az elme nem-mentális dolgok híján is létezhet, s az érvelés kudarcot vall" (39). Mármost az evolúciós megközelítés, általánosságban fogalmazva, azt állítja, hogy az elme arra a célra evolválódott, hogy a viselkedést egy nem-mentális világban irányítsa: ez az elme létezésének célja, és e cél magyarázata, továbbá a cél elérése felé mutató történet lényegszerűen involvál nem-mentális összetevőkre való hivatkozást. Esetünkben azonban — tehát ha az alternatív koherencia valóban kimutatható — az elme létezhet bármiféle nem-mentálisra történő hivatkozás nélkül is, és ezért az evolúciós érvelés kudarcot vall.

Magam úgy vélem, hogy Strawson ezen érve legalább két helyen sántít. Először is, ha elfogadjuk, hogy az idealizmus koherens, ebből még semmilyen módon nem következik, hogy az evolúciós érvelés kudarcot vall, legföljebb annyi, hogy elveszíti (ha rendelkezett vele egyáltalán) kényszerítő erejét. Az alternatív koherencia önmagában pusztán egy további lehetséges szcenáriót állít ellénk, ám nem zárja ki, hogy az eredeti forgatókönyv legyen igaz.4 Még ha az alternatív koherencia valóban fönnáll is, Strawsonnak ez semmiképpen nem elég ahhoz, hogy kényszerítő erejű és valóban konklúzív ellenérvet produkáljon, s kimutassa, hogy az evolúciós megközelítés az alapjainál vall kudarcot. Ehhez be kellene bizonyítania, hogy a materializmus inkoherens; ezzel megkísérelhetné alátámasztani, hogy az idealizmus igaz, s mindezzel az evolúciós materializmus talán valóban hamisnak bizonyulna, hisz tényleg megszűnne az a referenciális alap, amelyet az elmélet természetszerűleg föltételez. Ám Strawson ezzel nyilvánvalóan arra kényszerülne, hogy föladja saját alternatív koherencia-érvét, hiszen így megszűnne az alternáció lehetősége, azzal, hogy az egyiket (esetünkben a materializmust) hamisként kizárta. S végezetül, ha mindezt megengedtük, akkor Strawson aligha kibékíthető összeütközésbe kerül saját (agnosztikus) materializmusával.5

Másodszor úgy tűnik, mintha Strawson verébre lőne ágyúval. Úgy vélem, hogy az idealizmust túlságosan korán (esetleg bizonyos értelemben túlságosan későn), de semmiképpen sem a megfelelő időben és a megfelelő szinten húzza elő a kalapból. Nyilvánvaló, hogy az alternatív koherencia tulajdonképpen minden olyan esetben alkalmazható ellenérvként, ahol a külvilág létezése — akár puszta evidenciaként — valamiképpen benne foglaltatik az elméletben. Ezzel azonban Strawson nem az evolúciós elméletet állítaná kihívás elé, hanem azt a mögöttes világképet, amelyet Millikan józan ésszel adottnak vesz. Mindez nyilvánvalóvá válik, ha az érv Strawson-féle alkalmazását párhuzamba állítjuk mondjuk Descartes érvelésével. Descartes híres démon-argumentuma közismerten azt hivatott bizonyítani, hogy mindennapi tapasztalataink tekintetében episztemikusan ekvivalens helyzetben lehetnénk akkor is, ha éppenséggel egy gonosz démon manipulálná elménket. Ez az érv persze szándéka szerint ugyancsak alternatív koherencia-érvként működik, melynek gondolatával Descartes azért játszik el, hogy annak tarthatatlanságát megmutatva a világban elfoglalt pozíciónknak egyszerre nyújtsa metafizikai és episztemológiai magyarázatát. Hasonló a helyzet Berkeley idealizmusa esetében, aki azonban nem támaszkodik az alternatív koherencia elképzelésére, hiszen a materiális világ létét éppen az anyag fogalmának bizonyítani vélt inkoherenciája révén gondolja megcáfolhatónak, s ezzel a világnak a hétköznapi vélekedéseinkkel és intuícióinkkal alapjaiban szembenálló képét festi elénk. Strawson érve ezekhez képest az alternatív koherencia-érvét jóval partikulárisabb kontextusban, nevezetesen az evolúciós érvelés ellenében használja föl. A magam részéről azonban nem látom súlyos hanyagságnak, hogy az intencionalitás evolúciós magyarázatát Millikan nem a külvilág bizonyításával kezdi, ahogyan azt sem gondolom ilyennek, hogy nem fogalmaz meg mélyreható metafizikai gondolatokat az idő realitására vonatkozóan, mely ponton ezért — a Strawsonéhoz hasonló szemszögből — ugyancsak támadni lehetne, hiszen a funkciónak az evolúciós történet általi rögzítése metafizikai szempontból alighanem reálisnak terkintené az időt. Más szavakkal: Strawson érve nem igazán sportszerű és nem is találhat célba, mert az idealizmus az evolúciós naturalizmust pusztán sok egyéb mellett, következményként zárja ki, s az evolúciós megközelítés igazság szerint nem is lehet direkt célpontja.

Strawson második ellenérve annak a gondolatkísérletnek a végeredményét célozza meg, amely a kozmikus véletlen folytán létrejött másolat esetéből fakad. Strawson azt állítja, hogy ilyen esetekben is minden releváns információval rendelkezhetünk az illető dolog lényegi természetéről, s nincs szükségünk olyasfajta antiintuitív forgatókönyvekre, mint amilyet például Millikan kínál. S ez a helyzet a mentális állapotok tekintetében is: nem számít, miképpen jöttek létre, mert a természetük ettől függetlenül az, ami. Egészen eddig esetleg egyet is lehet érteni Strawsonnal, bár Papineau föntebbi magyarázata igen jól alátámasztja, hogy miért van mégis szükség minderre. A probléma sokkal inkább abban rejlik, ahogyan Strawson álláspontját az érzeteken illusztrálva alátámasztani igyekszik. Azt javasolja, tegyük föl, hogy a fájdalom először véletlenszerű mutáció révén jött létre. Vagy tegyük föl azt, hogy véletlen mutáció révén a faj számára előnyös történések fájdalommal jártak, s így a faj rövid idő múltán kihalt. Vajon ezekben az esetekben a fájdalom megszűnne-e fájdalmasnak lenni? Strawson itt arra apellál, hogy a fájdalom tekintetében a fenomenális tulajdonságok lényegiek, s valóban megmutatják, hogy miben áll a jelenség természete. Ezt az elgondolást Strawson nem csak itt helyezi előtérbe, s egy másik vonatkozásban talán nyilvánvalóbbá válik a megközelítés hiányossága. A színek problémája kapcsán Strawson úgy fogalmaz, hogy a színek természete lényegileg és teljességében "fölfedhető az érzékszervi, fenomenális tapasztalatból, pusztán az érzékszervi tapasztalat kvalitatív jellegzetességére tekintettel" (1989, 224). Világos, hogy Strawson perspektívája a fájdalom és a színek tekintetében megegyezik abban, hogy mindkettőnek a természetét szorosan összeköti bizonyos szubjektív érzetminőségekkel, a tapasztalat kvalitatív jellegével. Ez azonban roppant problematikus. Ha például a színek esetében a kvalitatív jelleget valóban konstitutív tényezőként (vagy ahogyan Strawson, egyenesen lényegi tényezőként) tekintjük, akkor a színfogalmakat legalább részben introspektíve birtokoljuk, s a "piros" szóval egy bizonyos benyomáshalmazt keresztelünk el. Azonban — ahogyan Frank Jackson (1998, 89) találóan megfogalmazta — egy tárgy színének meghatározása nem introspektív folyamat, mert ilyenkor "kifelé tekintünk, s nem befelé". Mármost nyilvánvaló, hogy esetünkben nem lenne szerencsés egyenlőséget tenni színek és fájdalom közé, még akkor sem, ha Strawson a fönti értelemben ezt teszi. A helyzet viszont nem különbözik lényegesen a fájdalom esetében sem. Azt mondani, hogy pusztán kvalitatív jellegzetességek alapján tisztában lehetünk a fájdalom természetével, nem igazán jól védhető állítás. Tekintsünk egy wittgensteini megfontolást. Amennyiben kizárólag szubjektív érzetminőségekkel azonosítjuk a fájdalmat (vagy a fájdalom "lényegét"), vagy bármi mást, akkor a nyelv, melynek a vonatkozó szavak részét képezik, privát nyelv lesz a wittgensteini értelemben. A tanulság nyilvánvaló: ha nem is tagadjuk föltétlenül a fenomenális tulajdonságok létét, magukban semmiképpen sem elegendők a fájdalom természetének megértéséhez.6 Mindebből az következik, hogy Strawson érve, mely szerint a fájdalom esetében a jelenség természete fenomenális tulajdonságokon keresztül ragadható meg, legalábbis nem meggyőző. Mindamellett a fenomenális tulajdonságok aligha kínálják a fájdalom mibenlétének magyarázatát bármilyen tekintetben is. Ezzel szemben az evolúciós perspektíva valódi magyarázatot kínál, melyet Strawson valójában nem von kétségbe.

Fodor (1991, 64 skk.) mindehhez képest egészen más szempontból fogalmazza meg kritikáját. Számos megjegyzése közül a vágyak saját funkciójával kapcsolatos ellenvetését fogom vizsgálni. Millikan (1993b, 67) definíciója szerint a vágyak saját funkciója az, hogy elősegítsék önnön kielégítésüket. Millikan példái: a táplálkozás valamint a Demokratikus Konvenció jelölőkongresszusának megnyerése. Fodor elfogadja, hogy létezik valamilyen (ceteris paribus) törvényjellegű kapcsolat az éhség mint vágy és a táplálkozás között, vagyis hogy az éhség elősegíti a táplálkozást, azt azonban kétségbe vonja, hogy létezne valami hasonló a jelölőkongresszus megnyerésének vágya és a győzelem között. Ha ugyanis két demokrata jelöltet tekintünk, akkor alighanem kiderül, hogy mindketten ugyanúgy akartak nyerni, s a körülmények is azonosak voltak számukra, de ennek ellenére csak az egyikük nyert, hiszen: "Normál körülmények között csak az egyikük nyerhetett, hiszen a választás mindent-vagy-semmit játék." (Fodor 1991, 67.) Fodor megvizsgálja azt az eshetőséget, hogy a vágyak saját funkcióját érthetjük úgy, mint a vágyott dolog beteljesülési esélyeinek növelését, a következő formában: V vágy saját funkciója, hogy elősegítse önnön beteljesülését, s ez úgy értendő, hogy saját beteljesülésének az esélyei nagyobbak, ha V fönnáll, mintha V nem áll fönn. Fodor a következő példával illusztrálja kételyeit: az a vágyam, hogy nyerjek a lottón, inkább növeli annak a valószínűségét, hogy elveszítem a fogadás összegét, mint annak, hogy valóban nyerek a lottón. Millikan azonban funkció-definíciójából fakadóan nem az aktuális működés, hanem a teleológia alapján azonosítja a vágyakat is, azaz számára mindegy, hogy a nyerési vágyam éppenséggel veszteséget okoz nekem: ez a vágy funkcióját nem befolyásolja. A tévedés tehát ott rejlik, hogy Fodor nem lép ki a cumminsi funkcionalizmus szemléletmódjából, s ezért nem veszi észre, hogy Millikan nem az oksági szerep, hanem a cél alapján individuál, s elméletére támaszkodva alkotja meg a vágyak teoretikus definícióját. A problémát, Fodorral ellentétben és sokkal inkább, abban látom, hogy Millikan a vágyak tekintetében is egyfajta teoretikus definícióval dolgozik, s ez, mint láttuk, úgy hangzik, hogy "funkciójuk önnön beteljesülésük elősegítése". Bizalmatlanságra ad okot, hogy Millikan, explicit vagy implicit módon, igen gyakran él a teoretikus definíció nyújtotta lehetőséggel, s erre hivatkozva hárít el bizonyos nehézségeket. Ha ugyanis számos problematikus ponton arra apellál, hogy a teoretikus definíció szerint a helyzet ez és ez, akkor ezzel túl rövidre zárja a kört, hiszen ezen a ponton már nem lehet ellenvetéseket megfogalmazni: a vágyak saját funkciója az, aminek az elmélet mondja. Mindezzel az elméletet illegitim módon bástyázzuk körbe, annak lehetősége nélkül, hogy releváns ellenvetések megfogalmazódhatnának.7

 

Lehetséges világok, program-magyarázat

és funkcionális atomizmus

E harmadik részben arra teszek kísérletet, hogy föltárjak három inherens problémát a saját funkció elméletén belül, melyeket a föntiekkel ellentétben magam konklúzívnak gondolok. Az első problémát az elméletnek a lehetséges világokhoz fűződő viszonyában látom. Millikan (1984, 38, 298; 1993a, 17 sk.) többször is hangot ad a lehetséges világok kínálta ellenvetésekkel szemben érzett averziójának. Ez az ellenérzés a saját funkció teoretikus definíciójának hangvételéből következik. Millikan az aktuális világra definiálja a saját funkció fogalmát, s így a logikailag lehetséges eseteknek ebben látszólag tényleg nincs helyük: az aktuális világban egyféleképpen ment végbe az evolúció, s ezért egyetlen történet van, amely az adott funkciót fixálhatja. Nincs szükség arra, hogy tekintetbe vegyük a lehetséges világokban előforduló eseteket. Mivel a saját funkció az, aminek az elmélet mondja, éppen abban az értelemben, ahogyan a víz H2O, ezért a saját funkció sem föltétlenül ölt ugyanilyen formát olyan lehetséges világokban, melyek híján vannak bizonyos, a mi világunkban föllelhető tulajdonságoknak, illetve a mieinktől különböző, egyéb tulajdonságok is föllelhetők bennük. Millikan azonban mindezzel a lehetséges világokból származó ellenvetéseknek csak az egyik csoportját zárja ki. Ugyanis könnyen elképzelhetők olyan lehetséges világok (forgatókönyvek), amelyekben a teoretikus definíció érvényben maradhat, ám mégis problémáktól terhes.

Ellenvetésemben a lehetséges világok korlátozott halmazával fogok dolgozni, pontosabban olyan lehetséges világokkal, melyek minimális fizikai duplikátumai az aktuális világnak, azaz rendelkeznek a kurrens világ minden fizikailag individuálható tulajdonságával és a fizikai törvényekkel, ám ennél sem többel, sem kevesebbel. Mindemellett teljesen elfogadom Millikan definícióját is. Mindennek ellenére fölmerül azonban egy kérdés, jelesül, hogy valamely saját funkció, melyet az evolúciós történeten keresztül fixálunk, nem evolválódhatott volna-e másként. Arra gondolok, hogy adottnak veszünk valamely saját funkciót az evolúciós történet alapján, miközben ez a történet erősen aluldeterminált a rendelkezésünkre álló evidencia alapján. Ez egyfelől annyit tesz, hogy az aktuális világban rendelkezésünkre álló információk nem határozzák meg egyértelműen az evolúciós történetet; ez a viszonylag kisebb baj, mert legföljebb annyit jelent, hogy a saját funkció nem azonosítható teljesen világosan. Másfelől azonban a mienkhez nagyon hasonló világokban azonos célra kifejlődött eszközök rendelkezhetnek mindazonáltal nagyon különböző evolúciós történettel, azaz egészen másképp rögzített saját funkciókkal. Kérdés mármost, hogy mindez jelenti-e azt is, hogy ténylegesen eltérő saját funkcióval rendelkeznek. Ha a biológiai teleológia szempontjából tekintjük, akkor nem; ha viszont az evolúciós történet szempontjából, akkor igen. Itt tehát, úgy tetszik, különválik a teleológiai és a történeti szempont, miközben Millikan a teleológiát a történetiből eredezteti.

A saját funkció fogalmának történeti beágyazottsága azonban középponti az elmélet szempontjából; ha ugyanis pusztán azt a célt vesszük tekintetbe, amelyet valamely eszköz teljesít, s eltekintünk az evolúciós történettől, akkor minden bizonnyal rendszer-relatív funkciófogalomhoz jutunk: a funkció a rendszerben betöltött szerephez kapcsolódó cél vonatkozásában definiálódik, hiszen alkalmas történet híján más lehetőség nem nyílik. Mindez pedig visszaemelhető az aktuális világba olyképpen, hogy mivel a saját funkció jellemzően nem azonosítható teljes egyértelműséggel, magunk is számos történet közül kényszerülünk választani, s valamiképpen rögzíteni a saját funkciót. S nem elegendő az egyes saját funkciók esetében általánosságban annyit mondani, hogy őket evolúciós történetük fixálja, hanem a konkrét cél meghatározásához konkrét történetet kell adnunk. Mindez azonban azzal jár, hogy vannak nem- (vagy nem egyértelműen) rögzített saját funkciók (vagy legalábbis mi nem tudjuk a valójában rögzített funkciókat azonosítani), s ez sugallhatja a perspektívaváltások lehetőségét: ha elkötelezem magam egy plauzíbilis történet mellett, akkor egy bizonyos saját funkciót rögzítek; amennyiben egy másik, hasonlóan plauzíbilis történet mellé teszem le a voksom, akkor végeredményben valami mást kapok. Mindez azonban nem megengedhető, hisz a saját funkció az, amire az adott eszköz kizárólagosan evolválódott. Lássunk egy kiélezett példát. Tegyük föl, hogy világunk valamely minimális fizikai duplikátumában a kontinensek vándorlása folytán egy fejlődőben lévő faj a bolygó két eltérő részére kerül, s külön folytatják a fejlődésüket. Tegyük föl azt is, hogy a végeredmény történetesen azonos lesz, tehát azonos tulajdonságokkal fognak rendelkezni, és sem a hagyományos funkcionális elemzés, sem pedig a teleológiai szempontú elemzés nem mutat ki különbségeket. Mindennek ellenére a bizonyos mértékig eltérő környezeti hatások eredményeképpen akár jelentősen is különböző evolúciós történetet tudhatnak maguk mögött. Mit tudna Millikan ebben az esetben az egyes szervek saját funkciójáról mondani? Mindez könnyen átfogalmazható episztemikus ellenvetéssé is, úgy, hogy a mi tudásunk elégtelen a saját funkció azonosításához, és sohasem tudhatjuk, hogy az adott esetben helyesen jártunk-e el.

Mindez arra mutat, hogy a teoretikus definíció sajátosságaira hivatkozva a lehetséges világokra alapozott ellenvetések jelentékeny hányadát kiküszöbölhetjük ugyan, azonban így nem lehet az összes ilyen ellenvetésnek elébe menni. Ebben a tekintetben Millikan averziója a lehetséges világokkal szemben megalapozatlannak tűnik, hiszen egyéb indokokkal adós marad. A lehetséges világokkal szembeni megalapozatlan ellenérzés hatásában hasonló ahhoz a kitételhez, hogy Millikan (1984, 38; 1993a, 22 sk.) szándéka szerint nem kíván olyan definíciókat adni a saját funkció fogalmára, amelyek alkalmas eszközei lennének bizonyos éles elhatárolásoknak.8 Hogy Millikan kirekeszti a lehetséges világokon keresztüli tesztelés lehetőségét, valamint megengedi, hogy definícióit "puha", alakítható kategóriákként kezeljük, megnyitja az utat afelé, hogy a saját funkció fogalma végletesen homályossá váljék. S mindezt igen kevéssé meggyőzően argumentált módon teszi: nem világos, hogy miért engedhető meg érvek egy bizonyos csoportjának kirekesztése a lehetséges ellenvetések köréből.

A második nehézség természetét tekintve némiképp hasonló az elsőhöz, s Millikan evolúciós magyarázatainak egyik sajátosságát érinti. Az egyes evolutív rendszerelemek saját funkcióinak meghatározásában, mint láttuk, lényegi szerepet játszik az evolúciós történet, és az a cél, amelynek megvalósítására az adott elem kifejlődött. Az a mód, ahogyan Millikan a történetből a teleológiai irányultságot eredezteti, úgy tűnik, minden egyes funkció tekintetében elkötelezi őt egyetlen partikuláris történet mellett. Márpedig ha az egyes funkciók evolutíve jöttek létre, akkor mindenképpen kontingens fejlődés eredményei, s mint ilyenek többféleképpen is megvalósulhattak.9 S Millikan ezt a tényt, úgy vélem, nem hangsúlyozza, s nem is veszi figyelembe kellőképpen, hiszen ennek a fölismerésnek a magyarázatok általa előtérbe helyezett struktúráját is komolyan érintenie kellene. Arról van ugyanis szó, hogy nem kötelezhetjük el magunkat egyetlen partikuláris történet mellett sem, magyarázatunk az adott funkció kialakulásának lehetséges partikuláris alapjaira építhető csupán. Ez az absztrakt magyarázat pedig konkrét, partikuláris magyarázatok egy bizonyos halmazát fedi le, melyek egyike éppenséggel valóban az adott funkció tényleges realizálója.10 Frank Jackson és Philip Pettit (1988, 391 skk.) ezt a struktúrát program-magyarázatnak nevezik (a számítógép-programok analógiájára, ahol a program megléte biztosítja bizonyos történések bekövetkeztét az alacsonyabb gépi szinten), s szembeállítják a folyamat-magyarázat szerkezetével. A folyamat-magyarázat legtalálóbban valószínűleg Lewis (1988) "oksági magyarázat" fogalmával illuszrálható, melyet, úgy tűnik, maga Millikan is alkalmazhatónak gondol. Eszerint az oksági történet magában foglalja azokat a tulajdonságokat, amelyek egy esemény létrejöttében hatékony szerepet játszottak, azaz az aktuálisan végbement folyamatról számol be: T tulajdonság okságilag hatékony E esemény bekövetkeztében. Azonban az evolúciós történet esetében nincsen valódi hozzáférésünk az aktuális történethez, ezért lenne szerencsésebb Millikannek egyfajta "program-magyarázatra" támaszkodnia, mely szerint U tulajdonság "szavatolja" egy bizonyos U1 tulajdonság bekövetkeztét, mely okságilag hatékony E esemény létrejöttében. Lássunk egy példát. A víz fölforr egy zárt edényben, s az edény megreped. Miért történt mindez? A víz hőmérséklete miatt; azonban a víz hőmérséklete csak szavatolja, hogy t időpillanatban X molekula bizonyos módon gyakorol hatást az edény oldalfalára. Okságilag tehát nem a víz hőmérséklete felelős a történtekért, ugyanakkor mégis releváns. Mi következik mindebből az evolúciós történetre nézve? Az evolúciós történet azonosítása esetén hasonló a helyzetünk: nem tudjuk, hogy az adott funkcióhoz milyen konkrét történet tartozik, pusztán a lehetséges történetek körét tudjuk valamelyes biztonsággal meghatározni — a föntiekhez hasonlóan.

A harmadik problémám Millikan szemléletmódját érinti. Mint láttuk Millikan számára a saját funkció azonosságához a valamely reproduktív családba tartozás kritériuma szolgáltat alapot. Valamely reproduktív család tagjai azáltal definiálódnak, hogy bizonyos valóban lényeges tulajdonságaik tekintetében azonosak, vagy hasonlók egymáshoz, valamint reprodukció vagy pedig produkció révén jöttek létre (az előbbieket elsőrendű reproduktív családoknak, míg az utóbbiakat magasabb rendű reproduktív családoknak nevezi). Ebben a tekintetben például a szív azért tagja az adott (magasabb rendű) reproduktív családnak, mert olyan gének (azaz egy elsőrendű reproduktív család) egy bizonyos halmaza hozta létre, amelynek saját funkciója, hogy ilyen szíveket állítson elő. Ilyen elemzés révén tehát a saját funkció egyes individuumokra adható meg, s ugyanez következik az evolúciós történetből is, hiszen Millikan paradigmatikus esetnek éppen az egyes szervek saját funkcióját (vagyis azt a funkciót, amelyre evolválódtak), valamint a reprodukció és a produkció folyamatát tekinti. Ezt a stratégiát fogom funkcionális atomizmusnak nevezni.

A funkcionális atomizmus eljárása fölvet egy súlyos problémát, jelesül azt, hogy valóban járható út-e, ha egy komplex evolutív rendszert komponenseire bontunk, s az így nyert összetevőkre utóbb mint paradigmatikus esetekre alapozzuk az elméletet. Szembe kell nézni ugyanis azzal az ellenvetéssel, hogy az evolutív rendszerek komponensei nem önmagukban, elszigetelten fejlődtek, nincsen önálló evolúciós történetük, ez pusztán a befoglaló rendszer vonatkozásában adható meg. Amennyiben ugyanis elképzelhető volna, hogy az evolúció a funkcionális atomizmus elvével parallel módon haladna, úgy előfordulhatnának aránytalan képességekkel rendelkező rendszerek is. Ez azonban egyfelől ellentmond az evolúció természetének, másfelől pedig a rendszerek természetének. Az evolúciós fejlődést tekintve azok a rendszerek bizonyultak fittebbnek, amelyek nem vagy csak korlátozott értelemben rendelkeztek kiugró képességekkel: a környezeti viszonyok változása tekintetében azok a rendszerek mutatkoznak adaptívabbnak, amelyek kevésbé rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek egy adott környezeti elrendezés vonatkozásában kiugrók ugyan, ám a viszonyok akár csekély megváltozása esetén is inkább bizonyulnak hátrányosnak vagy irrelevánsnak. A rendszerek tekintetében pedig talán érdemes figyelem bevenni azt a körülményt, hogy aktuális világunkban például minden vesével rendelkező lény rendelkezik ugyanakkor szívvel is. Ellenpéldák híján valószínűsíthető, hogy a két szerv fejlődése között valamilyen (elképzelhető persze, hogy aszimmetrikus) függőség van. Mindezek nyomán úgy tűnik, a saját funkció meghatározásának atomista módja aligha fest teljesen hiteles képet a paradigmatikusnak tekintett esetekről. Nehezen hihető, hogy a befoglaló rendszertől függetlenül tökéletesen illeszkedő leírását adhatnánk akármelyik saját funkciónak is, hiszen mint egy rendszer eleme helyénvalóbban szemlélhető valamiféle holisztikus perspektívából. S ez a kép csak valószínűtlenebbé válik, mihelyst a saját funkció lokalizálására a mentális állapotok vagy a nyelvi jelentés szintjén teszünk kísérletet.



IRODALOM

[ Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

Bigelow, John — Pargetter, Robert (1987): "Functions", Journal of Philosophy 84, 181-196.

Cummins, Robert (1975): "Functional analysis", Journal of Philosophy 72, 741-765.

Dretske, Fred (1986): "Misrepresentation", in R. J. Bogdan (ed.): Belief: Form Content and Function, Oxford University Press.

Dummett, Michael (1964): "Bringing about the past", Philosophical Review 73, 338-359.

Fodor, Jerry (1991): A Theory of Content and Other Essays, MIT Press, Cambridge/ Mass.

Forrai Gábor (1998): "Hitek, vágyak és szemantikai tartalmuk", Magyar Pszichológiai Szemle 53, 95-112.

Jackson, Frank — Pettit, Philip (1988): "Functionalism and broad content", Mind 97, 381-400.

Jackson, Frank — Pettit, Philip (1990), "Program explanation: A general perspective", Analysis 50, 107-117.

Jackson, Frank (1998): From Metaphysics to Ethics: A Defence of Conceptual Analysis, Clarendon, Oxford.

Lewis, David (1988): "Causal explanation", in Philosophical Papers 2. köt., Blackwell, Oxford.

Millikan, Ruth Garrett (1984): Language, Thought, and Other Biological Categories, MIT Press, Cambridge/Mass.

Millikan, Ruth Garrett (1993a): "In defense of proper functions", in White Queen Psychology and Other Essays for Alice, MIT Press, Cambridge/Mass. 13-29.

Millikan, Ruth Garrett (1993b): "Thoughts without laws", in White Queen Psychology and Other Essays for Alice, MIT Press, Cambridge/Mass. 51-82.

Nagel, Thomas (1998): Az utolsó szó, Európa, Budapest.

Neumer Katalin, (1995): "A leopárd és a fájdalom", in Tévelygések a nyelv labirintusában, Doxa, Budapest, 119-138.

Papineau, David (1993): Philosophical Naturalism, Blackwell, Oxford.

Strawson, Galen (1989): "»Red« and Red", Synthèse 78, 193-232.

Strawson, Galen (1994): Mental Reality, MIT Press, Cambridge/Mass.

Wittgenstein, Ludwig (1992): Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest.

 

SUMMARY

[ Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

Proper Function: Pros and Cons

In this paper I criticise Ruth Millikan's idea of a proper function. In its first two parts I summarize the main features of Millikan's theory and the place of proper function in it. The third part defends her conception against Galen Strawson's and Jerry Fodor's critique. Strawson's argument is twofold. On the one hand, it is based on the fact that if idealism is coherent, the argument fails. If idealism is coherent, I argue, then the argument does not fail but fail to be compelling. Furthermore, this argument can be applied in almost any case, thus it is deeper than our present problem: for example, Descartes' demon is intended to undermine our beliefs in external world, and idealism should be applied with similar intentions and not in particular cases. On the other hand, Strawson argues that we do not have to know how a thing does exist, and what it is for in order to know what it is. If pain had came into existence by random mutation, it would not fail to be painful. I argue that phenomenal qualities (whether or not they exist) cannot play central role in our definitions, because it would require us already to possess a corresponding concept introspectively. Fodor argues that Millikan's account of desires is false, because their proper function is not to help cause their own fulfillment. I argue that Fodor did not grasp adequately Millikan's theory, and that the problem is on the level of theoretical definitions.

In the fourth part of the paper I develop three critical remarks. (1) Millikan's hostility toward possible words cannot be defended, because the model Millikan is arguing for is a scenario that obtains in a possible world. We have no obvious evidence for excluding other alternatives. (2) Millikan leaves aside the fact that evolutionary functions are multiply realizable in the sense that it is not possible to give their univocal process explanation rather a kind of program explanation should be given. (3) Millikan's functional atomism cannot be held because organs evolved as a part of an evolutive system, thus it does not make sense to talk about the proper function of a particular organ. Rather we should operate with the more traditional notion of function which is specified in relation to the parts of the system.



JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]

 

1 Hálás vagyok Forrai Gábornak és Pléh Csabának, akik a dolgozatot elolvasták, s kommentárjaikkal igyekeztek jobbá tenni. Nem az ő hibájuk, ha ez mégsem sikerült.     Vissza

2 A mentális tartalom és a jelentés fogalmainak Millikan-féle magyarázatát Forrai Gábor (1998, 108 skk.) világosan foglalja össze. Vissza

3 Elgondolkodtató azonban, hogy — noha a visszaható okságot [backward causation] a magam részéről metafizikailag ugyancsak valószínűtlennek gondolom — Dummett (1964, 339 sk.) érve és gondolatkísérlete a visszaható okság logikai lehetségessége mellett nem kínál-e itt kibúvót abban az értelemben, hogy ha kizárjuk is a visszaható okság lehetőségét, mégis maradnak olyan szituációk, amelyeket aligha tudunk másként, mint a visszaható okság terminusait is fölhasználva megmagyarázni. Vissza

4 Strawson érve Millikan eredeti intenciói értelmében igazság szerint meg sem fogalmazható, hiszen Millikan kategorikusan elutasítja, hogy elméletét lehetséges világokra alapozva vonják kétségbe. Ez azonban olyan gyönge pontja Millikan elméletének, amely meggyőződésem szerint nem hasznosítható Strawson ellenében. Erre a problémára a továbbiakban még vissza fogok térni. Vissza

5 Millikan (1984, 258) egy helyen röviden maga is kitér az idealizmus problémájára, s úgy foglal állást, hogy az idealisták által fölvetett paradoxonokat jobb magunk mögött hagyni, amennyiben a realista ontológia lehetővé teszi, hogy koherens episztemológiát, s az intencionalitás koherens elméletét építsük rá. Ezen a ponton esetleg alkalmazható Strawson érve, de itt is csak a gyöngített változatban, azaz nem Millikan elméletének cáfolataként, hanem pusztán meggyőző erejének gyöngítésére. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az idealizmus strawsoni rekonstrukciója (1994, 5. fejezet) konklúzív a tekintetben, hogy az idealizmus valóban koherens, s ugyanakkor Millikan érvei a realizmusra építhető koherens elmélet mellett szintén konklúzívak, akkor a koherencia helyett valamilyen más kritériumra lesz szükség a döntéshez; ám a két elmélet semmiképpen sem cáfolja meg egymást. Vissza

6 "A skatulyában lévő dolog egyáltalán nem tartozik a nyelvjátékhoz; még csak úgy sem, mint valami: hiszen a doboz üres is lehetne" — hangzik a híres Wittgenstein-passzus (1992, ?293). Ezen a ponton jelentős mértékben támaszkodtam Neumer Katalin (1995, 131 skk.) tanulmányára és egy vele folytatott beszélgetésre. Vissza

7 Érdekes, hogy ez Millikant nem aggasztja: "Érvelésem bizonyos értelemben definícióimon nyugszik. Azonban más értelemben definícióim érvelésem egyéb részein nyugszanak." (1984, 38.) Vissza

8 Ahogy Millikan fogalmaz: "Hogy az általam adott definíciók lazák abban az értelemben, hogy nem húznak éles határvonalat a lehetséges esetek közé, nem aggaszt engem. Hiszen a jelentés és a fogalmak világossága tekintetében általam elfoglalt álláspont magában foglalja, hogy az adekvát fogalmaknak nem kell cezúrát vonniuk az összes lehetséges eset között. " (1984, 38.) Vissza

9 Ez a tény egyébiránt komoly kritikának szolgáltat táptalajt. Hogyan lehetséges az, hogy kontingens fejlődés eredményeképpen olyan képességekkel rendelkezünk, amelyekkel univerzálisan érvényes következtetésekre juthatunk? Lásd erről "Az evolúciós naturalizmus és a vallástól való félelem" c. fejezetet Nagel (1998) könyvében. Vissza

10 A magyarázatok e típusáról és ennek struktúrájáról lásd Jackson és Pettit (1988), (1990). Vissza

 

[ Cikk eleje | Summary | Jegyzetek | Irodalom ]