A KANTI KRITIKÁK ÚJ FORDÍTÁSAI 1

BOROS JÁNOS

[ Cikk vége | Jegyzetek | Bezárás ]

 

Miután Magyarországon, úgy tűnik, hosszabb idő után most lesz először lehetőség több egyetemre kiterjedő széles körű professzionális filozófusképzésre, és a következő évtizedekben fog kialakulni az, amit filozófiai közvéleménynek nevezünk, a könyvkiadásoknak nemcsak elsősorban a művelt értelmiséghez kell szólniuk, hanem a szakemberekhez is. Kétségtelen, hogy ha valaki Kant-szakértővé kíván válni, a szövegeket úgyis eredetiben fogja olvasni. De nyilván nem minden honi filozófus lesz Kant-szakértő, és mindig egyszerűbb lesz egy-egy cikk írásához első referenciaként a fordítást használni. Szakcikkben viszont Kantot a konvencióknak megfelelően kell idézni, azaz soha nem az éppen aktuális kiadás, hanem az első észkritika 1781-es első vagy 1787-es második kiadásának oldalszámát kell megadni. Az első kiadás 90. oldala például a nemzetközi idézési konvenciónak megfelelően A90, ami a második kiadásban megfelel a B122-123-nak. A kritika-kiadások az eredeti oldalszámot általában folyamatosan tüntetik föl a margón a szöveg mellett vagy a lap alján. Ezt a pótlólagos oldalszámozást mindenképpen el kellene végezni, annál is inkább, mert ha valaki filozófiai cikket olvas, és a hivatkozott Kant-helynek akar magyarul utánanézni, az biztos, hogy a hivatkozás az adott külföldi filozófiai cikkben az első vagy második kiadás oldalszámát adja meg.

Tekintve, hogy Kant valamennyi jellegzetes fogalmának napjainkig érvényesülő hatástörténete van, nem lenne haszontalan a könyv végéhez tárgymutatót kapcsolni, például úgy, ahogy azt a hamburgi Felix Meiner Kiadó teszi, fölsorolva az összegyűjtött fogalmak valamennyi kontextusát is. Ez is nagyban növelné a könyv szakmai használhatóságát.

Tekintsük most a fordítás kérdéseit. Túlzás nélkül állítható, hogy kiváló, korszakos fordításról van szó, ám a magam részéről néhány, véleményem szerint legalábbis diszkusszióra, kritikára és a második kiadás sajtó alá rendezésekor megfontolásra érdemes megoldást veszek nagyító alá. Az idézetek utáni zárójelben az első szám a német, a második a magyar szöveghely. (Ha a margón, mint javaslom, a második magyar kiadásban föltüntetik majd a konvencionális oldalszámozást, akkor elegendő lesz egyetlen számot a zárójelbe írni, ami egyszerre fogja megadni a német és a magyar szöveg helyét.)

A második kiadás előszavának első mondata (BVII., 29) Kantot pragmatikussá teszi, és bár Peirce-re való hatását tekintve és a peirce-i filozófia felől olvasva kétségtelenül ki lehet dolgozni a kanti gondolat protopragmatikus verzióját, ez nem jogosít föl bennünket az első mondat pragmatikus olvasatára. A tiszta ész vizsgálata az észismeretek lehetőségét kutatja, és ennek megfelelően az Erkenntnis mindig mint "ismeret" és nem mint "fogalom" fordítandó. A Vernunftgeschäft pedig inkább az ész dolga, ügye, esetleg üzlete, de semmi esetre sem a pragmatikus és funkcionalista "működés". Ennek megfelelően a mondat ("Hogy az ész működéséhez tartozó fogalmak kidolgozása...") fordítása helyesen így hangzik: "Hogy az ész dolgaihoz tartozó ismeretek kidolgozása a tudomány biztos útját járja-e, azt csakhamar megítélhetjük az eredmény alapján."

Nemcsak az Erkenntnis nem "fogalom", de a Sinnlichkeit sem "érzékelés", hanem az érzékelés képessége, vagy jobb magyar szó híján, de pontosabban, és a korábbi fordításnak megfelelően, érzékiség. Kis János jelzi az utószóban, hogy a "»Sinnlichkeit« terminust általában »érzékelésnek«-nek" fordítja, de időnként az érzékelőképességet részesíti előnyben (705). Ez a megoldás azonban problematikus, hiszen kérdéses, hogy működik-e Kant rendszerében a Sinnlichkeit mint az igéből képzett "érzékelés" vagy mint az empirikus színezetű "érzékelőképesség", tekintve, hogy itt a megismerés egyik transzcendentális képességéről (is) van szó.

Sinnlichkeit az angol diszkussziókban mint sensibility és nem mint sensation szerepel. Ugyanakkor mivel ez az "érzékiség"-hez hasonló konnotációval bír, gyakran a receptivity fogalmával helyettesítik. Az érzékelés konkrét folyamatot jelent, egy képesség működését, amire van Kantnak szava, nevezetesen az igéből képzett főnév, a Empfindung, amely ily módon grammatikai formájában is megfelel a magyar igéből képzett főnévnek, az "érzékelés"-nek. Az Empfindung fordítása a kötetben viszont "érzet", ami elég távol van az empfinden, érzékel ige főnévi — érzékelés — alakjától. Ugyanakkor előfordul, hogy az Empfindung mint "érzékelés" jelenik meg, amiről a kötet nagy részében azt hihetjük, hogy a Sinnlichkeit megfelelője (pl. B147, 153). A Sinnlichkeit melléknévből (sinnlich, érzéki) képzett főnév fogalmával Kant pontosan azt akarja kifejezni, amit a szó jelent: egy képességet, annak jellegét és nem egy működést. Mindjárt az elemtan első paragrafusában olvashatjuk a fordításban: "Érzékelésnek nevezzük azt a tehetséget..." (A19/B33, 77) — egy történést vagy cselekvést kifejező főnév mint tehetség? Nem inkább "érzékiségnek nevezzük azt a tehetséget" vagy "receptivitásnak nevezzük azt a tehetséget" lenne a helyes megoldás? A fordító fölhozhatja megoldása védelmére, hogy az érzékelés egy képesség, és nem egy ige főnévi alakja, hiszen nem használatos az "én érzékelek, te érzékelsz..." igei forma, de a szónak kétségtelenül igei jelentése van, és ha ritkán is, mondhatjuk "érzékelem a tavaszt, a fényt stb.".

Kantnál az emberi elme, alkat vagy tudat "megismerőképességei" az érzékiség és az értelem. Az érzékiség vagy szenzibilitás befogadóképesség, receptivitás, az, ami által a tárgyak "adatnak", az értelem, a spontaneitás pedig, ami által "gondoltatnak". (Az angol kommentátorok hol a sensibility-understanding, hol a receptivity-spontaneity kettősségéről beszélnek.) A Sinnlichkeit — tehát az érzékiség, a receptivitás — lehet a priori, ez teszi lehetővé a geometriát, míg nehéz lenne elképzelni a priori "érzékelés"-t. Kant az érzékelés fogalmát (Empfindung) kizárólag a külső világból "bejövő" érzéki sokaságra tartja fönn, ezért például a következő részt ennek megfelelően így kellett volna fordítani (módosítások dőlt betűvel — B. J.): "Magát az érzékiség [Sinnlichkeit] tiszta formáját tiszta szemléletnek nevezzük. Ha a test képzetéről leválasztom azt, amit az értelem gondol róla, a szubsztanciát, az erőt, az oszthatóságot stb., s ha ugyanígy elkülönítem tőle azt, ami az érzékeléshez [Empfindung] tartozik, az áthatolhatatlanságot, a keménységet, a színt stb., még mindig maradni fog valami az empirikus szemléletből, nevezetesen a kiterjedés és az alak. Ez utóbbiak ama tiszta szemlélet részei, mely mint az érzékiség [Sinnlichkeit] puszta formája, a priori benne foglaltatik az elmében, anélkül, hogy az érzékek [Sinne] vagy az érzékelés [Empfindung] bármiféle valóságos tárgya adva volna... Az érzékiség [Sinnlichkeit] valamennyi a priori elvét magában foglaló tudományt nevezem transzcendentális esztétikának." (A20-21/B35, 78) Az érzékiség a priori, tehát "formális" tudománya a transzcendentális esztétika, míg az értelem a priori tudománya a transzcendentális logika. Az érzékiség vagy receptivitás "formája" ily módon az értelemmel együtt a megismerés a priori forrása. (Az angol fordítások egyébként helyesen megőrzik az eredetinek általam itt hiányolt fogalmi összefüggéseit a következő fordításpárokkal: Sinnlichkeit sensibility, Sinn sense, Empfindung sensation. Ezzel párhuzamosan a magyarban az érzékiség-érzék-érzékelés fogalmakat kellene használni.) A Sinnlichkeit fordításával kettőt lehet tenni. Vagy "érzékiség"-nek fordítjuk, és föltételezzük, hogy a Kantot olvasó el tudja különíteni e szó filozófiai jelentését a köznapitól. Vagy választhatunk egy másik szót, például az idegen hangzású receptivitást, esetleg létrehozhatunk egy új szót, amelyet nem zavarnak köznyelvi jelentések.

A következőkben e fogalmi hármas, elsősorban a Sinnlichkeit mint "érzékelés" fordításából adódó félreértéseket szeretném tisztázni, és jobb híján az "érzékiség" fogalmát használom. A külső tárgyak nem "érzékelésünk puszta képzetei", hanem "érzékiségünkéi". A képzetek birtokosa nem az érzékelés mint "cselekvés", hanem mi magunk, valamelyik képességünk (A30/B45, 85). Kant egészen pontosan meghatározza, hogy mit ért Sinnlichkeiten: egy test szemléleti képzetében "valaminek a jelensége tűnik fel [...] és az a mód, ahogyan az a valami afficiál bennünket; megismerőképességünk e receptivitását érzékelésnek nevezzük". (A44/B61, 95-96. Kiemelés — B. J.) A külső világ e "befogadásának" képessége éppen az érzékelés képessége és nem maga az érzékelés, az idézett mondat helyesen tehát úgy lenne, hogy "megismerőképességünk e receptivitását érzékiségnek nevezzük". Ugyanakkor a fordító utószavában jelzetteknek megfelelően a transzcendentális logika bevezető szakaszában a Sinnlichkeit mint képesség jelenik meg: "Ha érzékelőképességnek nevezzük elménk receptivitását, amely abban áll, hogy amennyiben afficiáltatik, képzeteket tud magába fogadni..." (A51/B75, 106. Kiemelés — B. J.) Nem egészen világos, hogy ha az imént a receptivitás "érzékelés" volt, akkor most miért lesz "érzékelőképesség". Előfordul azonban az is, hogy a Sinnlichkeit mint "érzék" magyarítódik, holott arra — mint jeleztem — Kant szava a "Sinn" (A65/B89, 115). A magyar fordítás így hangzik: "A tiszta értelem tökéletesen elkülönül minden empirikustól és egyáltalán mindattól, ami az érzékkel kapcsolatos." (Kiemelés — B. J.) Látszólag szőrszálhasogatás ezt a példát fölhozni, hiszen az általam javasolt következő mondat kevésbé magyaros, és mintha ugyanazt jelentené: "A tiszta értelem tökéletesen elkülönül minden empirikustól, sőt mindattól, ami az érzékiséggel kapcsolatos." Ha Kant a mondat két részét minden fokozás nélkül ("és egyáltalán") akarta volna összekapcsolni, és az "érzék" [Sinn] fogalmát akarta volna használni, akkor egy mondaton belül kétszer ugyanazt mondaná, aminek nem sok értelme lenne. Ám ő itt azt állítja, hogy "sőt" [sogar] és hogy Sinnlichkeit. Valójában arról van szó, hogy az érzékiség magának az emberi "elmének", "alkatnak" az értelem melletti másik megismerőképessége, még minden konkrét érzék és érzékelés előtt, és közvetlenül a szemlélethez kapcsolódik. A tiszta értelem azonban még ettől a tiszta képességünktől, nevezetesen az érzékiségtől is elkülönül. Kantnál minden, ami a szemléletekben "megjelenik", érzéki, és ezért a priori érzékiek a tiszta geometria tárgyai is, amelyeknek semmi közük sincs az érzékeléshez.

A Sinnlichkeit mint "érzékelés" fordítása azonban nemcsak a kanti episztemikus struktúra pontatlan visszaadásához, hanem kitapintható logikai ellentmondáshoz is vezet. A 117. oldalon (A67/B92) a következő áll: "Az imént merőben negatív módon jellemeztük az értelem képességét; úgy beszéltünk róla, mint valamilyen nem érzéki megismerőképességről. Ám az érzékeléstől függetlenül nem lehet részünk szemléletben." (Kiemelés — B. J.) Mennyivel érthetőbb lenne az első mondat "nem érzéki" kifejezése után a másodikban egyszerűen úgy folytatni, "az érzékiségtől függetlenül". Ám nem ez a nagyobb baj, hanem az, hogy ha itt az "érzékelés" fogalom lenne a helyes fordítás, akkor Kant önmagának ellentmondana (amit egyébként kevésbé lényeges kérdésekben meg is tesz néhányszor), hiszen, mint az imént jeleztem, számára léteznek érzékeléstől független érzéki szemléletek — ez teszi lehetővé a geometriát —, mint ahogy azt a tér fogalmának transzcendentális taglalásánál mondja: "a szemléletnek a priori módon, tehát a tárgyak bármiféle észlelése előtt jelen kell lennie bennünk" (A25/B41, 82). Érzékeléstől függetlenül nagyon is lehet részünk szemléletben, de nem az érzékiségtől függetlenül. Az érzéki szemlélet Kantnál a priori (tiszta) vagy empirikus lehet: "Az érzéki szemlélet vagy tiszta szemlélet (tér és idő), vagy empirikus szemlélet arról, amit az érzékelésből merített képzeteink mint térben és időben közvetlenül valóságosat mutatnak nekünk." (B147, 153.) Erre a mondatra utaltam föntebb, itt lesz az Empfindung "érzékelés" és nem "érzet", mint másutt. Tehát az érzékiségtől függetlenül nem, de az érzékeléstől függetlenül igenis lehet részünk szemléletben, hiszen Kant szerint ilyen a priori szemléletek segítségével építjük föl a geometriát.

Az "érzékelés" ugyanakkor nemcsak a Sinnlichkeit fordításaként, hanem a sinnliche Anschauung fordításaként is fölbukkan. Előfordul, hogy egyetlen mondatban a "sinnliche Anschauung" egyszer mint "érzékelés", másrészt helyesen mint "érzéki szemlélet" jelenik meg, és e két megjelenés közben egyszer még megjelenik a "szemlélet" fogalom (BXXV, 39), ám a magyarul olvasó nem veheti észre, hogy itt Kant egyetlen fogalomhoz, a szemlélethez kapcsolja gondolatmenetét. A "sinnliche Anschauung" még egyszer megjelenik egyetlen oldalon (B151, 156) egyszer helyesen "érzéki szemlélet", másszor pedig helytelenül "érzékelés" néven. A képzelőtehetség is az "érzékiséghez" tartozik és nem az "érzetek"-hez (B151, 156), hiszen maga nem érzet. Aztán ugyanezen az oldalon a Sinnlichkeit nem mint általában, "érzékelés", és nem is mint "érzékiség", hanem mint "érzet" jelenik meg (amire pedig általában az Empfindung használtatik).

A fordító következetesen "elme"-ként fordítja a "Gemüt" szót, amely inkább jelent a németben "kedély"-t, "kedv"-et, "lelket", "érzelmet", "alkat"-ot. Miután az "ész", az "értelem" és a "tudat" Kantnál sajátságos föladatokra vannak lefoglalva, ezért olyankor használja e szót, amikor valami egészen általánosat akar mondani az ember kognitív képességéről vagy talán inkább a kognitív képességű emberről. Majdnem semmitmondó, helypótló fogalom, ami semmi esetre sem felel meg az "elme" fogalom mai használatának. Ha "lelket" nem akarunk fordítani, helyesebb lenne a fogalmat "emberi alkat"-ként vagy egyszerűen "alkat"-ként fordítani. Mint ismeretes, a "tudatfilozófia" (philosophy of mind) hazai képviselői manapság azzal próbálkoznak, hogy a "mind" szót adják vissza az elmével, amely "mind"-nak ugyanúgy nem sok köze van a "Gemüt"-höz, mint az elmének a "mind"-hoz.

Az öntudat transzcendentális egységéről szóló fölvezetésben a 144. oldalon (B132, a vitatott rész dőlt betűvel — B. J.) a következőt olvashatjuk: "Tiszta appercepciónak nevezem, megkülönböztetendő az empirikus appercepciótól; azonban eredendő appercepcióként is beszélek róla, mert annak öntudata, hogy milyen más képzet kísérheti a »Gondolkodom« képzetének létrejöttét, és mert lehetségesnek kell lennie, hogy a »Gondolkodom« az összes többi képzetemmel együtt járjon, miközben valamennyi képzet tudatában egy és ugyanazon marad, míg a vele társuló képzetek szükségképpen váltakoznak." Ehelyett a következőt is fordíthatjuk: "mert ez az az öntudat, melyet miközben a »Gondolkodom« képzetét előhozza, amelynek valamennyi más képzetet kísérnie kell tudnia, és amely minden tudatban egy és ugyanaz más képzet nem kísérhet". E mondat nehézségére jellemző, hogy a kommentátorok sokat törték rajta a fejüket, sőt egyesek szavakat szúrtak be. Ha pontosak lennénk a fordításban, akkor az írnánk, "valamennyi mást kísérnie kell tudnia", ám mint Erdmann is megjegyzi, itt nyilvánvalóan valamennyi más képzetről van szó. Goldschmitt szerint pedig a mondat így végződne helyesen: "más képzetből nem vezethető le". Kétségtelenül ez is koherens lenne Kant rendszerével, azonban itt Kant azt akarja kifejezni, hogy ismeretelméleti értelemben az öntudat mint a képzetek föltétlen föltétele jelenik meg. Az egész félmondat alanya az öntudat, amely előhozza (hervorbringt) a "Gondolkodom" transzcendentális képzetét, amelynek minden a priori és empirikus képzetet kísérnie kell (vagyis minden képzetről tudnom kell), és ez az öntudat éppen transzcendentalitása folytán minden tudatban (és nem ahogy a fordításban áll, "valamennyi képzet tudatában") ugyanaz, és míg ő maga minden képzetet kísér, maga nem szorul erre a kíséretre és levezetésre — azaz föltétlen. E mondat ugyanúgy középponti fontosságú a kanti transzcendentális szubjektum megértéséhez, mint például Hegel, Husserl vagy Heidegger szubjektumfogalmához vagy Thomas Nagel "sehonnan-való pillantásának" interpretációjához. Az itt idézett bekezdés végén egyébként kimaradt egy mondat, mely így hangzik: "Ebből az eredeti összekapcsolásból sok mindenre lehet következtetni." (B133, 144.)

A Verbindung mint "összekapcsolás" fordítást is meg kell vizsgálnunk. Ez Kantnál az a fogalom, amely az érzékelésnek, a tapasztalásnak, a tárgykonstitúciónak, a tárgymegismerésnek és az objektivitásnak egyaránt feltétele. A 15. §-ban (B129-131, 142-143) két oldalon a Verbindung teljesen indokolatlanul a következő négy magyar megfeleltetést kapja: "kapcsolat", "összefüggés" (ez egyébként egy oldallal később, a 144. oldalon a Beziehung fordításaként is megjelenik), "egybekapcsolás", és egyszer, véleményem szerint a helyes alakban "összekapcsolás"-ként is. Ezt a paragrafust (142-143) célszerű lenne újrafordítani, és a Verbindung egységesített "összekapcsolás" fordítása mellett (az angol Kant-diszkussziókban egyébként egyszerűen connectionról beszélnek) — ami a paragrafus címét "Az összekapcsolás lehetőségéről általában"-ra változtatná — az én olvasatom szerint a következő apró értelemzavaró hibákat lehetne kijavítani: a 142. oldalon nem "A képzetekben foglalt sokféleség"-ről van szó, hanem "A képzetek sokféleségé-ről (1. sor); nem "Ellenben a sokféleség összefüggését soha nem foghatjuk föl érzékeink által", hiszen az érzékek által nem fölfogunk, hanem az érzékek által "»belénk« jönnek" a dolgok, ezért "Ám a sokféleség összekapcsolása soha nem jöhet belénk [in uns] érzékeink által" (sajnos itt minden magyartalansága ellenére fontos ez a "belénk") (5-6. sor); nem "mert az összefüggést a képzetalkotó tehetség spontaneitása teremti meg", hanem "mert az összekapcsolás a képzetalkotó tehetség spontaneitása aktusa" (8. sor); nem "akár a szemléletben adott sokféleségbe visz összefüggést, akár különféle fogalmak közé", hanem "akár a szemléletben adott sokféleséget kapcsolja össze, akár a különféle fogalmakat" (11-12. sor); "eredetileg szükségképpen egységes" helyett "eredetileg egységes" (alulról 3. sor). A 142. oldalon a legalsó sorban nem "egész sokféleség", hanem "összes sokféleség". A 144. oldalon (B133) nem "egyesítem a másikkal", hanem "a másik mellé helyezem" (alulról a 7. sor).

Az sem egészen világos, hogy a magyar filozófiai nyelvben elterjedt, már-már terminus technicusként funkcionáló és a karteziánus cogitótól való különbséget jól kifejező "Én gondolkodom" helyett miért kell bevezetni a karteziánus "Gondolkodom" kétségtelenül magyarosabb fogalmát, és miért lesz váratlanul a "Gondolkodom"-ból mégis egyszer a 148. oldal tetején "Én gondolkodom". A 153. oldal (B148) alsó sorában nem "vesszük szemügyre", hanem "feltételezzük". A 169. oldalon (A132/B171) nem "szabályok alá rendeljünk", hanem "szabályok alatt összegyűjtsünk" (vagy "összefoglaljunk"). A 173. oldalon (A139/B179) nem "a kategóriák értelmi funkcióján túl", hanem "a kategóriákban megnyilvánuló értelmi funkción túl" (alulról a 6. sor). A 176. oldalon (A143/B183) nem "létrejövésénél", hanem "létrehozásánál" (Erzeugung) (13. sor). A 256. oldalon (A247/B304) "A gondolkodás az a művelet" helyett "A gondolkodás az a cselekvés" (alulról a 8. sor). Kis János a Handlung szónak még egy további jelentését, a "művelet"-et is megadja. Bár érthető itt Kis János megoldása, mégsem lett volna zavaró a "cselekvés" szó, és nem azért, mert később, például a pragmatizmusban ennek az értelmezésnek lesz jelentősége, hanem azért, mert a "cselekvés/Handlung" fogalma sem tágítható tetszőlegesen, főként nem mechanikus, személytelenítő irányban, már csak azért sem, mert fogalmában benne van a "kéz/Hand" fogalma, amely személyes cselekvőre utal, és ami valószínűleg a német nyelv régi rétegeiből érkezve mindig megőrizte ezt az etimológiailag is elemezhető fő jelentését (tekintve, hogy ma is elsősorban azt őrzi). A 257. oldalon (B305) "A kategóriák, eredetüket tekintve, nem függenek az érzékiségtől" helyett "A kategóriák, eredetüket tekintve, nem az érzékiségre alapozódnak" (alsó sor). A 293. oldalon (A301/B357) nem "elveit", hanem "alaptételeit" (11. sor). Ugyanezen az oldalon a harmadik bekezdésben nem "abszolút" és "viszonylagos", hanem "valóságos" és "összehasonlító". Nem egészen világos, hogy miért kell a 295-297. oldalon "az ész következtetését" [Vernunftschluß] "szillogizmusként" visszaadni, sőt ötödik megjelenésénél, a 297. oldal tetején elmagyarázni, hogy "a szillogizmus vagy az ész következtetése". Hogy az ész következtetései Kantnál mindig szillogizmusok lennének, korántsem nyilvánvaló, különösen, ha tekintetbe vesszük Dieter Henrich által elemzett dedukciófogalmát.

A 297. oldalon (A307/B364) a második bekezdés első mondata érthetőbb lenne, ha "logikai használata során az ész ítéletének" helyett ez állna: "logikai használata során, az ész saját ítéletének". A 325. oldalon (B406-407) az első bekezdés második sorában nem "pusztán azért, mert gondolkodom", hanem pusztán azáltal, hogy gondolkodom"; és a tizenkettedik sorban "csupán logikai funkciók, melyek semmiféle tárgyról nem nyújtanak ismeretet a gondolkodásnak, így hát önmagamat sem teszik tárgyként megismerhetővé" helyett "csupán funkciók, melyek semmiféle tárgyról így hát magamról sem mint tárgyról nem nyújtanak ismeretet a gondolkodásnak". A 421. oldalon (A523/B551) az első bekezdés második mondata nem "A részekre osztás", hanem "A részek osztása", mint a következő mondat értelme is igazolja. A 428. oldalon (B534/B562) "be kell következnie" helyett "be kellett volna következnie". A 603. oldalon (A802/B830) a hatodik és nyolcadik sorban nem "akarat"-ról, hanem "önkény"-ről [Willkür] van szó, annál is inkább, mert ugyanezen oldal legalsó sorában megjelenik az "akarat [Willen]. És ha már az "összekapcsolás" fogalmánál belekeveredtünk e részletes vizsgálatba, visszatérve még a korábbi oldalakra, a 80. oldalon (A23/B38) az 1. pont alatti mondatban nem "elvonatkoztatott", hanem értelemszerűen "elvont" vagy "kivont" [abgezogen]. A 123. oldalon a 10. § felett (A76/B102) a címben helyesen nem szerepel a "transzcendentális" fogalom, tehát marad: "Minden tiszta értelmi fogalom felfedése vezérfonalának" (habár a 117. oldali címben helyesen szerepel a "transzcendentális" szó, itt sajátságosan éppen a kategóriák metafizikai és nem transzcendentális dedukciójáról van szó). A 135. oldalon (A88/B120), alulról a hetedik sorban ez a mondat áll: "Míg a tiszta értelmi fogalmakkal elkerülhetetlenül szükségessé válik, hogy ne csupán maguknak e fogalmaknak a transzcendentális dedukcióját kutassuk föl, de terét is." A három kiemelt szó helyett: "hanem a térét is" (sondern auch vom Raum die transzendentale Deduktion zu suchen). Tudniillik nem e fogalmak terét vagy transzcendentális terét keressük, hanem a tér transzcendentális dedukcióját. A következő mondatok pontosan ezt indokolják, hogy aztán a 136. oldalon (7. sor) ez álljon: "szükségünk volt a tér fogalmának transzcendentális dedukciójára".

Még egyszer hangsúlyozom, hogy "a magyar Kant" kiváló. Kis János olyan munkát végzett, amelyet ténylegesen csak az elismerés, nagyraértékelés és következésképpen nagyrabecsülés szavaival lehet méltatni. A fölsorolt hibák elenyészők a mű egészéhez képest. Az első kritika utolsó mondatából választott részlettel dicsérhetjük ezt a heroikus teljesítményt, "amit oly sok évszázad nem tudott elérni [...] az emberi ész teljes megelégedésére". E könyv immár a honi felnövekvő filozófusgenerációk tudásvágyának lehet az eredetivel egyenrangú, most már kevésbé "titokzatos" tárgya.

* * *

Kant etikai művét, A gyakorlati ész kritikáját viszonylag rövid időn belül kétszer is kiadták magyar nyelven, ugyanabban a fordításban. Így Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése A gyakorlati ész kritikája Az erkölcsök metafizikája, Gondolat, Budapest 1991, fordította Berényi Gábor, továbbá A gyakorlati ész kritikája, Cserépfalvi, Budapest 1996. A jelen írásban Kant eredeti szövegeként a Gottfried Martin, Ingeborg Heidemann, Joachim Kopper és Gerhard Lehmann gondozásában és a Joachim Kopper által kiadott eredeti kiadást — Originalausgabe — használom, Philipp Reclam jun., Stuttgart 1961. (Ahol szükséges, utalok az Akademieausgabe szövegére is, idézéskor zárójelben sorrendben a német Originalausgabe és a két magyar kiadás oldalszámait tüntetem föl, az általam javasolt javított kifejezéseket vagy mondatrészeket dőlt betűvel írom a szövegbe, az eredeti dőlt betűit pedig elhagyom.) Míg A tiszta ész kritikájának legújabb magyar fordítása esetén mind stilárisan, mind tartalmilag kiváló fordítást kaptunk kézbe —, addig néhány, a mű egészéhez viszonyítva elenyésző fordítói félreértéstől eltekintve — Kant második kritikájának fordítását inkább csak olvasható magyarsága okán dicsérhetjük, ugyanis a műben számos olyan fordítás-tévesztés van, amely miatt ha nem is újrafordítás, de a fordítás alapos újraátdolgozása javasolható. Nem könnyű föladat Kantot fordítani, és a fordító az esetek nagy részében jó munkát végzett, tekintve azonban, hogy a filozófiatörténet és az etikatörténet egyik fő művéről van szó, nem tűnik haszontalannak a mű fordításán úgy végigmenni, hogy az értelemzavaró fordítási hibákat kiszűrjük. Miután e szűrés eredménye terjedelmes "listát" eredményez, pusztán ezek megemlítésére szorítkozom. A könnyebb követhetőség és e kritikának egy további kiadásban való alkalmasabb fölhasználhatósága érdekében megjegyzéseimet többnyire a műhöz szorosan kapcsolódva, a szöveghelyek egymásrakövetkezésének sorrendjében teszem — ami kétségtelenül ezen írás olvashatóságának rovására megy.

Mint A tiszta ész kritikájának kiadásában is, itt is hiányolnunk kell, hogy a fordító nem adja meg, mely kiadás alapján fordít — tudniillik az eredeti kiadás, Originalausgabe alapján, de ugyanígy használhatta volna az akadémiai kiadást, az Akademieausgabet is. A szakfilozófusokra gondolva egy harmadik kiadás esetén nem lenne haszontalan a lap alján vagy a margón az eredeti kiadás oldalszámait is föltüntetni, a könyv végén pedig egy tárgymutatót elhelyezni, ahogy ez a szakmai fordítások és szakmai használatra szánt kiadások esetén szokásos.

Tekintsük a szöveget. Kant már A tiszta ész kritikájában megadja, hogy mit ért a "kritika" fogalma alatt: egy olyan eljárást, amelyet az "eredeti" görög krinein jelentése — megkülönböztet, ítél, bíróság elé állít — fejez ki. Nem bírálatot, hanem vizsgálatot, az ész képességeinek vizsgálatát: "[a tiszta ész kritikáján] nem a könyvek és rendszerek kritikáját értem, hanem az ész egyáltalán mint ész képességének kritikáját, ama törekvésének vonatkozásában, hogy minden tapasztalattól függetlenül ismereteket szerezzen, ide értve bármiféle metafizika lehetséges vagy lehetetlen voltának eldöntését, továbbá mind forrásainak, mind terjedelmének és határainak — elveken alapuló — meghatározását." (KrV AXII, A tiszta ész kritikája, Ictus, Szeged 1995, 22.). Másutt pedig: a kritika a spekulatív ész jogainak alapos vizsgálata (KrV B XXXIV, A tiszta ész kritikája 44.). Ennek megfelelően a mű első bekezdésétől kezdve a kritisieren szót nem a "bírál", hanem a "kritizál" igével kell fordítani (pl. 3, 105, 9; 7, 107, 11; 17, 112, 16 jegyzet; 30, 119, 26). Így adódhat, hogy "a tiszta ész kritikájából" a "tiszta ész bírálata" lesz a szövegben (13-14, 110-111, 15). Az Absicht "szándék", és nem "cél", a dartun pedig nem bizonyítás, ennek megfelelően a mű második mondata helyesen így hangzik: "Csupán azt kell bemutatnia, hogy létezik tiszta gyakorlati ész, s ezzel a szándékkal kritizálja annak egész gyakorlati képességét." (3, 105, 9) Ha a kritisiert szót mindenáron le akarnánk fordítani, akkor azt kellene mondanunk, "[...] ezzel a szándékkal vizsgálja annak [...]", ám tekintve, hogy a kritika szó értelme Kantnál egyértelmű, és a mű magyar címe sem A gyakorlati ész vizsgálata, ennélfogva szükségtelennek tűnne itt a magyarítás. Az első bekezdés mondandója, hogy amennyiben a kritikának sikerül az ész gyakorlati voltát bemutatni, akkor már nem szükséges a gyakorlati ész tiszta voltát külön vizsgálni, mert "ha mint tiszta ész valóban gyakorlati, akkor a maga és fogalmai valóságát tettekkel bizonyítja, s hiábavaló mindenfajta okoskodás tiszta valóságának lehetőségével szemben" (uo.). A "tiszta" szó, mint az első bekezdés gondolatmenetének kulcsfogalma a fordításból kimaradt, föltehetőleg mert Kant nem írja le, pusztán egy névmással utal rá: "es zu sein", ám így a magyar fordításban az egész bekezdés gondolatmenete lezáratlan marad.

A "szabadság", "Isten" és a "halhatatlanság" fogalmainak bevezetésekor hangsúlyozza Kant, hogy e fogalmak gyakorlati használhatóságához elegendő, hogy ne tartalmazzanak belső lehetetlenséget. Ennélfogva a megfelelő mondat helyesen így hangzik: "gyakorlati szempontból elegendő, hogy ne tartalmazzanak belső lehetetlenséget" (6, 107, 11), nevezetesen ezek "az eszmék" (5, 106, 10), és nem "ez a lehetőség".

A gyakorlati ész használatának egyik talánya, hogy a kategóriákat miképpen illetheti meg objektív valóság a tiszta gyakorlati ész objektumai tekintetében. Erre nyilván nem juthatunk "a kategóriák teljes széttagolása nyomán" (8, 108, 12), hiszen egyébként már a tiszta elméleti ész kritikájában objektív valóságot kellett volna tulajdonítanunk a tiszta ész tárgyainak. A fordítót az vihette erre a megoldásra, hogy az eredeti kiadásban (Originalausgabe) egy többes számú utaló névmás szerepel (der letzteren), ami az előző mondat alapján valóban a kategóriákra utalhatna. Az akadémiai kiadásban azonban kijavították ezt a kanti szándékkal és tágabb kontextussal ellenkező elírást (des letzteren), aminek megfelelően a mondat helyesen így hangzik: "De most a gyakorlati használat teljes széttagolása nyomán tudatára ébredünk annak, hogy az elgondolt valóság itt egyáltalán nem a kategóriák elméleti meghatározását és a megismerésnek az érzékfelettire való kiterjesztését jelenti, hanem ezen csak az értendő, hogy ebben a vonatkozásban mindenütt objektum illeti meg őket, mert vagy a priori benne foglaltatnak a szükségszerű akaratmeghatározásban, vagy pedig elválaszthatatlanul összekapcsolódnak ennek tárgyával." (Uo.) Ugyanebben a bekezdésben, a gyakorlati ész a faktumon "keresztül" — és nem maga a faktum — a megerősítő: "a gyakorlati ész [...] realitást teremt [...] a szabadság számára, [...] azt tehát, ami [...] pusztán elgondolható volt, itt egy faktum által erősíti meg" [durch ein Faktum] (9, 108, 12). Az ehhez a bekezdéshez adott kanti lábjegyzet fordításában csak annyi szerepel, hogy "viszont jelenségként mutatjuk be", ehelyett a helyes fordítás a következő: "Az okságnak mint szabadságnak az egyesítése az oksággal mint természeti mechanizmussal, amikor is az előbbit az erkölcsi törvény, az utóbbit a természeti törvény rögzíti, méghozzá ugyanabban az alanyban, az emberben, csak úgy lehetséges, hogy az embert az erkölcsi törvény vonatkozásában önmagában való lényként képzeljük, a természeti törvény vonatkozásában viszont jelenségként, amazt a tiszta, emezt az empirikus tudatban." (10, 109, 13 jegyzet) A következő bekezdésben "a gyakorlatiban viszont állított objektív" valóságról van szó (10, 109, 13).

A fogalmakat nem igazi, hanem "valódi alakjukban mutatják meg", a "szabadság fogalma" pedig "kulcs is a legfenségesebb gyakorlati alaptételekhez" (13, 110, 14-15). A "fenséges" a helyes megoldás a "magasztos" helyett később is (pl. 125, 186, 97; 156, 204, 117; 158, 205, 118; 210, 238, 155). Múlt időben szerepel: "több vagy kevesebb erőfeszítést igényelt-e attól, aki nem kívánta szem elől téveszteni a helyes nézőpontot" (13, 111, 15).

A vágyóképesség és az öröm viszonyában Kant pontosan fordítva érvel, mint ahogy azt a fordítás visszaadja, mely szerint az "örömérzést a vágyóképesség meghatározásával alapozzuk meg". Ezzel szemben "a meghatározást úgy is rendezhetnénk, hogy az örömérzés a vágyóképesség meghatározásának alapjául szolgálna". A lábjegyzet egy további mondata helyesen így hangzik: "A vágyóképesség ugyanennek a lénynek a képessége arra, hogy képzetei révén maga okozza képzetek tárgyainak valóságát. Az öröm annak képzete, hogy a tárgy vagy a cselekvés megegyezik az élet szubjektív feltételeivel, vagyis azzal a képességgel, hogy valamely képzet okozhatja objektumának valóságát." (16-17, 112, 16) Kant itt rendre az Ursache és a Kausalität fogalmait használja. Tekintetbe véve ezek alapvető jelentőségét a kanti filozófiában, azokat egységesen "ok" illetve "okság"-ként vagy azok származékaival kell visszaadni. A szintézis lehetőségét taglaló mondat pedig helyesen így hangzik: "Ennek vizsgálata..." helyett: "Ez a vizsgálat és szavatolás csakis a rendszerrel való legbehatóbb ismeretség révén lehetséges, s akik nem szánták rá magukat a megelőző vizsgálódásra, vagyis úgy vélték, nem éri meg a fáradságot e beható ismeretségre szert tenni, azok a második lépcsőfokhoz, az áttekintéshez már el sem jutnak — pedig az az ahhoz való szintetikus visszatérés, ami korábban analitikusan volt adva."(18-19, 113, 17)

Míg az imént említett helyen az "okság" alapvető kanti fogalmát az "előidézéssel" adja vissza a fordító, viszont "ok"-ként adja vissza azt, ami alap, Grund, és ami soha nem keverhető össze az okság kategóriájával. A tiszta gyakorlati ész soha nem szolgáltathat elégséges okot az akarat meghatározásához, mert az "okság" kategóriája az érzékelhető tartományra vagy a természetre van lefoglalva, az akarat pedig a tiszta ész képessége. Ennélfogva a következő mondat helyesen így hangzik: "Ha feltesszük, hogy a tiszta ész gyakorlati, vagyis az akarat meghatározásához elégséges alapot tartalmazhat, akkor léteznek gyakorlati törvények." (35, 123, 31) Ugyanígy a "gyakorlati megismerésben [...] pusztán az akaratmeghatározás alapjairól [Bestimmungsgrund] van szó" (36, 124, 32), továbbá annál "a lénynél [...] amelynél nem kizárólag az ész az akarat meghatározó alapja, ez a szabály imperatívusz" (uo). A 2. §-ban pedig az első tantétel helyesen így hangzik: "Valamennyi gyakorlati elv, amely az akarat meghatározásának alapjaként a vágyóképesség valamely objektumát (anyagát) feltételezi, egytől egyig empirikus, s nem származhat belőle gyakorlati törvény" (38, 126, 34), akárcsak a 4. § harmadik tantételében, mely szerint az eszes lény gyakorlati törvényeit csak úgy tudja elgondolni, ha ezek "csupán formájuk szerint tartalmazzák az akarat meghatározásának alapját", ahol valamely "gyakorlati elv anyaga az akarat tárgya. Ez a tárgy vagy meghatározó alapja az akaratnak, vagy nem." (48, 133, 42) Az 5. §-ban pedig a föltételezés helyesen így hangzik: "Tegyük föl, hogy egyedül a maximák puszta törvényhozó formája elegendő meghatározó alapja az akaratnak." (51, 135, 44) Négy sorral lejjebb ugyanakkor helyesen, ám önmaga eddigi fordítását tekintve nem éppen következetesen, ugyanezt a fogalmat "meghatározási alap"-ként adja vissza a fordító (51, 136, 44). Ez utóbbi helyen egyébként Kant maga magyarázza el, hogy mi a különbség szerinte az alap és az ok között, nevezetesen az, hogy a tiszta ész képes az erkölcsi törvény formáját képzetként megalkotni, s ez a képzet az akarat meghatározási alapja, de nem oka, hiszen az oksági láncban, a jelenségek vagy a fizika világában maguknak a meghatározó alapoknak is jelenségeknek kell lenniük. Kant számára egy jelenség mint ok alapként is fölfogható, de van olyan alap — és erről is szól a gyakorlati ész kritikája —, amely soha nem ok, mivel nem a jelenségek világához tartozik. Kant ezt a következőképpen fogalmazza meg: "Mivel a törvény puszta formáját csupán az ész képes képzetkén létrehozni, és ez a forma nem az érzékek tárgya, következésképpen nem is tartozik a jelenségek közé: ezért e forma képzete mint az akarat meghatározási alapja különbözik a természeti adottságoknak az okság törvényét követő valamennyi meghatározási alapjától, mert ezeknek az esetében a meghatározási alapoknak maguknak is jelenségeknek kell lenniök." (51, 136, 44) (A fordításban a dőlt betűs helyen elképzel szerepel a vorstellen ige megfelelőjeként: a Vorstellung "képzet" fogalmához kapcsolódóan ez helyesnek tűnhet, azonban a német vorstellen sokkal "realisztikusabb", "valósághoz kapcsolódóbb" mint a magyar "elképzel", amely inkább jelent a valóságtól való elrugaszkodást, mint a valóság megjelenítését, képzetként való elénk-állítását, vorstellen-t. — Ennek megfelelően tanácsosabb a vorstellen igét "képzetként létrehozni"-ként, vagy "megjelenít"-ként fordítani.) Az iménti idézet a következőképpen folytatandó: "Ha azonban semmilyen más meghatározási alap nem szolgálhat törvényül az akarat számára, mint pusztán ez az általános törvényhozó forma, akkor az ilyen akaratot teljesen függetlennek kell gondolnunk a jelenségek természettörvényétől, nevezetesen az okság törvényétől illetve egymástól." (51, 136, 44-45)

Az imperatívusz Sollenje nem "legyen", hanem "kell", nevezetesen ezt vagy azt kell tennem (36, 124, 32), a Lust pedig inkább gyönyör, mint öröm, hiszen ez utóbbi a németben a Freude lenne (39-40, 126-127, 34-35), ezzel szemben a Wohlgefallen "tetszés"-t jelent és nem gyönyört, mint később erre még visszatérünk (212, 239, 156). Az unteres és az oberes Begehrungsvermögen pedig alsó(bb) és felső(bb) és nem alsóbbrendű vagy felsőbbrendű vágyóképesség (41, 127, 35-36; 44-45, 130, 38-39). A fordító, mint említettem — bár erre utalást sehol nem találunk — az első kiadást használta, anélkül, hogy legalább lábjegyzetben utalt volna az akadémiai kiadás szövegjavításaira. Fordítása szerint "vagy egyáltalán nem létezik vágyóképesség, vagy a tiszta észnek egyedül önmagában kell gyakorlatinak lennie", ami helyes lenne az eredeti kiadás alapján, azzal a megjegyzéssel, hogy Kant kéziratos példányában és az akadémiai kiadásban a kontextusnak megfelelően és értelemszerűen így szerepel a mondat: "vagy egyáltalán nem létezik felső vágyóképesség" (44, 130, 38). (A "Tegyük fel azonban..." kezdetű mondat új bekezdés: 47, 132, 41.) A törvényből nem "eltávolítunk mindenféle anyagot", hanem "elkülönítünk" (absondern és nem entfernen), az "anyagot" nem "visszük el onnan" ténylegesen, hanem csak gondolatban elválasztjuk a formától (48, 133, 42). Néhány oldallal később az absondern helyes fordításával találkozunk: "különítsük el mindazokat az empirikus feltételeket, amelyekre az ész utal bennünket" [Absonderung] (53, 137, 46). A mondat "Maximám természetesen működésbe lép" beilleszkedhetne ugyan a kanti kontextusba, de itt az eredetiben nem ez áll, hanem az, hogy "Ez természetes módon maximám esete" (49, 134, 43). A gyakorlati törvényt nem elismerem (ami az anerkennen ige lenne), hanem felismerem [dafür erkenne]: "A gyakorlati törvénynek, melyet mint ilyent ismerek fel, általános törvényhozásra alkalmasnak kell minősülnie." (Uo.) Az "egymást tönkretevő házastársakról" idézett gúnyvers pedig a szövegösszefüggésnek megfelelően jobban érthető, ha szó szerint fordítjuk: "Óh be csodálatos összhang — mit ez akar, azt akarja az is." (50, 135, 44)

A szabadság és a föltétlen gyakorlati törvény viszonyának taglalásakor Kant a következőket mondja: "A tiszta akarat fogalma az előbbiből [aus dem ersteren], a tiszta értelem tudata pedig az utóbbiból [aus dem letzteren] fakad. " (53, 137, 46) A mondatot a fordító úgy értelmezi, hogy az "előbbi" és az "utóbbi" a megelőző mondat két fő fogalmára vonatkozik, és ezért beszél "tiszta gyakorlati törvényről" és "tiszta gyakorlati alaptételekről"; ez utóbbi fogalom azonban nem szerepel az előző mondatban, ott ugyanis "tiszta elméleti alaptételek" szerepelnek. A mondat helyes fordítása ennek megfelelően: "A tiszta akarat fogalma a tiszta gyakorlati törvényekből, a tiszta értelem tudata pedig a tiszta elméleti alaptételekből fakad." Továbbá ugyanezen bekezdésben nem a "természeti mechanizmus" használható az események magyarázatára, hanem "a tiszta elméleti alaptételek (mechanizmus) legalább az események magyarázatára felhasználhatók" (54, 137, 46).

A kategorikus imperatívusz megfogalmazásához kapcsolatos megjegyzésben helyesen a "tiszta geometriában találkozunk posztulátumokkal, amelyek gyakorlati tételek" (55, 138, 47), továbbá "Ezek tehát gyakorlati szabályok az akarat valamely problematikus feltétele mellett." (Es sind és nem Es gibt, amit a fordító visszaad.) A mi esetünkben azonban így szól a szabály: éppenséggel (nem "egyszerűen", einfach, hanem schlechthin, azaz éppen így kell eljárnunk, ezt követeli a törvény) bizonyos módon kell eljárnunk. A gyakorlati szabály tehát föltétlen, ennélfogva mint kategorikus gyakorlati tételt "a priori" jelenítjük meg (vorgestellt), ami "teljességgel és közvetlenül [...] objektív módon határozza meg az akaratot. [...] egy lehetséges általános törvényhozás a priori gondolata, amely tehát pusztán problematikus, mint törvény feltétlenül megparancsolt (unbedingt geboten)... Ahhoz azonban, hogy ezt a törvényt félreértés nélkül adottságnak tekintsük, jól meg kell jegyeznünk, hogy nem empirikus, hanem a tiszta ész egyetlen ténye, ami által az ész mint eredeti törvényhozó nyilvánul meg." (55-6, 138-40, 47-9) Az ez utáni következtetésben a "tiszta ész önmagáért egyedül gyakorlati", a megjegyzésben pedig az ész a cselekedet során "megvesztegethetetlenül és önmaga által kényszerítve az akarat maximáját egy cselekedet során mindig a tiszta akarathoz köti, azaz magához, amennyiben önmagát a priori gyakorlatiként tekinti" (56, 140, 149). A morális cselekvés "kötelesség [...] mint normális késztetésre szüksége van a gyakorlati ész belső ámde intellektuális kényszernek nevezhető morális késztetésére [moralische Nötigung]" (57, 141, 50). A Nötigung fordítása egyébként néhány sorral följebb helyesen jelenik meg mint "késztetés".

A nyolcadik paragrafusban az "erkölcsiség kizárólagos elve [...] a törvény mindenféle anyagától [...] való függetlenség, egyúttal azonban az önkénynek ama általános törvényhozó formától való meghatározottsága, amire a maximának alkalmasnak kell lennie" (58 142, 51). Az ehhez tartozó megjegyzésben "az önkény meghatározó oka a tárgy létezésének elvárása volna" és nem a "létezésére való várakozás" (60, 143, 52). A Cserépfalvi-kiadásban előfordul a Gondolat-kiadáshoz képesti további szövegromlás is, amikor a "parancsolunk" szót a "panaszolunk"-kal helyettesítik, mondván "olyasmit sohasem panaszolunk valakinek, amit saját magától is feltétlenül akar" (56). "Inkább a rendszabályokat [Maßregeln] kellene [...] megparancsolni, [...] másodszor, ami a rendszabályokat illeti [...] Aki vesztett a játékban, joggal bosszankodhat [...] Végezetül még valami van gyakorlati eszünk eszméjében, ami az erkölcsi törvény megszegését kíséri: a büntetés megérdemlése [Strafwürdigkeit] [...] Mármost ha minden bűntett, az elkövetőjére háramló fizikai következményeket figyelmen kívül hagyva is, magáért büntethető [für sich strafbar] (65-6, 147-8, 56-8) [...] valamely dolognak mint dolognak egyáltalán [Ding überhaupt] a (metafizikai) teljességét." (70, 150, 60)

Az ész ténye vagy faktuma (Faktum der Vernunft) arra hivatott, hogy az erkölcsi törvény valóságosságát bizonyítsa. A fordító a Faktum szót hol "tény"-ként (72, 152, 62), hol "faktum"-ként (74, 154, 64; 81, 159, 69), sőt előfordul, hogy egyazon bekezdésben a "faktum" mellett "törvény"-ként (74, 154, 64) adja vissza, ami azért kifogásolható, mert itt egy alapvető kanti kifejezésről van szó, melyet mindig ugyanúgy kell fordítani. Ugyanitt további, a második kiadásban megjelenő szövegromlásoknak lehetünk tanúi, amikor is a tiszta értelmi világból "tiszta érzelmi világ" lesz (64). Egy másik helyen viszont a lények [Wesen] válnak tények-ké (74, 154, 64): "Az általában vett eszes lények érzéki természete nem más, mint e lények létezése empirikusan feltételezett törvények szerint, tehát az ész számára heteronómia." A tiszta értelmi világ törvénye "megszerzi egy értelmi világ, azaz egy érzékfeletti természet formáját anélkül, hogy mechanizmusát összetörné" (uo.). Továbbá nem "beteges" törvényekről, hanem a sajátságos patológiai törvényekről van szó (76, 155, 65), az "akaratot közvetlenül [...] meghatározó ész [bestimmende Vernunft]" lenne a helyes fordítás (83, 160, 70), és A tiszta gyakorlati ész alaptételeinek dedukciójáról szóló fejezet utolsó mondata helyesen így hangzik: "Az ész az erkölcsi törvény révén az okság fogalmát (ihm) gyakorlati jelentéssel ruházza fel, mivel ugyanis egy oksági törvénynek (az akaraténak) az eszméje maga is oksággal bír, vagy meghatározási alapja az okságnak [ihr]." (87, 162, 73) Itt ugyanis arról van szó, hogy a gyakorlati okság az "elméleti" okság meghatározási alapjaként, "okaként" szerepel.

A tiszta ész hatóköréről a gyakorlati használatban fejezetben az említett faktum/tény kérdéskör mellett egyetlen igeidő módosítandó, a következőképpen: "Hiszen e fogalmak objektív valóságát csak a lehetséges tapasztalás tárgyai tekintetében tudtam levezetni." (94, 166, 77)

A gyakorlati ész analitikája második főrészének első fejezetében Kant amellett érvel, hogy a gyakorlati ész tárgya a szabadság lehetséges okozata (hatása), ahol a gyakorlati megismerés tárgya az akaratnak a cselekvés felé való viszonyulása. A fejezet második mondatának pontos fordítása a következő: "A gyakorlati megismerés mint olyan tárgyának lenni tehát csak az akaratnak a cselekvés felé való viszonyulását jelenti, ami által a tárgy vagy annak ellentéte ténylegesen megtétetik." (100, 170, 81) Továbbá nem "a morális lehetőségnek [...] kell [meg]előznie a cselekedetet", hanem "a cselekedet morális lehetőségének kell előbb meglennie" (101, 171, 82). Nem a jó és a rossz a gyakorlati ész objektumai, hanem "a jó és a rossz objektumai a gyakorlati ész egyedüli objektumai" (uo.). Az alany oksága pedig nem rendeltetik a kedv létrehozására, hanem "Így meghatározza a szubjektumnak ezen valami létrehozására való okságát, azaz a vágyóképességet" (uo.). A "gyakorlati maximák" pedig "az akarat tárgyaként mégsem tartalmaznának sosem valami önmagáért való jót" (103, 172, 83). Az itt található jegyzetben helyesen "sub ratione boni" szerepel (104, 172, 83. jegyzet). Kant nem a bátorság megrendüléséről, hanem a kedv változásairól beszél: "megrendült volna a bátorsága" helyett "el kellett volna romlania a kedvének", "még bátrabbá váljék" helyett pedig "jókedvre derüljék" (106, 174, 85). "Aki beleegyezik abba, hogy műtétet végezzenek el rajta" félmondat Kantnál sokkal egyszerűbben van: "Aki műtétet végeztet magán." (107, 174, 85) A tiszta észt pedig "gyakorlatinak feltételezzük (angenommen)", és nem "fogadjuk el". Egy fél oldallal lejjebb a mondat helyesen "Viszont az ily módon afficiált maximájú akarat nem tiszta, mert a tiszta akarat csakis arra irányul, melynek során [vagy ami mellett] [wobei] a tiszta ész magáértvalóan gyakorlati lehet." (110, 176, 87) A következő mondat az utalószó [welches] megfelelő figyelembevételével a következőképpen alakul: "Tárgyat kerestek az akaratnak, hogy ezt tegyék meg a törvény anyagává és alapjává (e törvénynek azután nem közvetlenül, hanem az említett, a kedv és kedvetlenség érzéséhez kapcsolt tárgy közvetítésével kellett az akarat meghatározásának alapjává válnia) ahelyett, hogy először azt a törvényt keresték volna meg, amely a priori és közvetlenül határozza meg az akaratot, s csak ennek megfelelően a tárgyat." (112, 177, 89) Továbbá "Isten" akaratáról van szó (113, 178, 89). Egy nehezen érthető mondat pontosabb fordítással érthetővé válik: "A gyakorlati ész a priori meghatározási alapja viszont csak formális törvény lehet, amely az észnek csak saját általános törvényhozása formáját írja elő a maximák legfőbb feltételeként." (113, 178, 89) Egy fél oldallal lejjebb a fordítás elvéti a hosszú kanti mondatok utalásai közt a tényleges tartalmat, objektumoknak tekintve azt, ami csak az objektumok transzcendentális föltételeként jelenik meg a transzcendentális tudatban: "A jó és a rossz fogalmai mint az a priori akaratmeghatározás következményei mármost valamely tiszta gyakorlati elvet, ezáltal a tiszta ész okságát is előfeltételezik: ezért a tiszta értelmi fogalmakkal vagy az elméletileg használt ész kategóriáival ellentétben ez a két fogalom eredetileg nem (mint egy tudat adott szemléleti sokfélesége szintetikus egységének meghatározásai) objektumokra vonatkozik, hanem ezeket inkább mint adottakat előfeltételezi." (114, 178-9, 90) A zárójeles rész csak a kategóriákra vonatkozhat, mint a tárgyak megismerési föltételére, és nem az objektumokra, amint azt a fordítás sugallja. Később pedig: " [...] a szabadság törvényét önmagának szabja az ész, ezáltal a priori gyakorlatiként igazolva magát" (uo.). A szabadság kategóriáinak a természet kategóriáival való összehasonlításakor az utóbbiak nem bizonytalanul, hanem meghatározatlanul [unbestimmt] jelölnek objektumokat, míg a szabadság kategóriáinak "mivel céljuk a szabad önkény meghatározása (bár ez önkénynek [der Dativ csak az önkényre vonatkozhat, és nem a szabadság kategóriáira, amelyre vonatkozás denen lenne] teljesen megfelelő [korrespondierend] szemléletet nem adhatunk meg, amelynek azonban [...] a priori alapja egy tiszta gyakorlati törvény)" (115, 179, 91). A szemléletre pedig nem "nem kell", hanem "nem szabad" várni (115, 180, 91). A szabadság kategóriáinak táblázatában a minőség kategóriája alatt nem a viselkedés, hanem az elkövetés [Begehen], és nem a tiltás, hanem a mulasztás [Unterlassen] szabályairól van szó (117, 180, 92).

Az első könyv második főrésze utolsó fejezetének címe nem "A tiszta gyakorlati ész típustanáról", hanem "A tiszta gyakorlati ítélőerő (Urteilskraft) típustanáról" (119, 182, 93). A fejezet első zárójeles félmondata helyesen "(pusztán egyáltalán egy törvény és annak formája képzete révén)" (119-20, 182, 94). "Az ész ilyenkor az okság törvénye — egy tiszta értelmi fogalom — szerint jár el [...] A fizikai okság [...] sémáját transzcendentális képzelőerő tervezi el (entwirft) [...] a tiszta értelmi fogalom a priori az érzékek számára." (121, 183, 94-5) Az ítélőerő szabályának fordításában az alig észrevehető pontatlanságok megnehezítik a szabály érthetőségét. Egy megfelelőbb fordítás ilyen lehetne: "Kérdezd meg magadtól, vajon a szándékodban álló cselekedet, ha egy olyan természet törvénye szerint kellene megtörténnie, amely természetnek te is része lennél, akkor is mint akaratod által lehetségest tudnád-e tekinteni." (122, 184, 95) Alább pedig "Ha a cselekedet maximája egy természettörvény formáján (an der Form eines Naturgesetzes) nem állja ki a próbát, akkor erkölcsileg lehetetlen." (123, 184, 96) Itt különös hangsúly van éppen a fordító által kihagyott "formá"-n, hiszen egy cselekedet maximájának éppen nem "természettörvényként" kell a próbát kiállnia, hanem mint etikai, tehát általánosíthatóan morális, pusztán formális értelemben kell oly módon általánosíthatónak lennie, ahogy azt a természettörvényektől elvárjuk. Kicsit alább nem "szabadság-okságról" — hiszen ilyen összetett fogalom Kantnál nem szerepel —, hanem "szabadságból eredő okságról" [Kausalität aus Freiheit] van szó (uo.). Az ítélőerő tipikája pedig nem "megőrzi a gyakorlati ész empirizmusát", hanem éppen ellenkezőleg, "megóv a gyakorlati ész empirizmusától [bewahrt vor dem Empirismus der praktischen Vernunft] [az itt következő "mindenki számára" törlendő, ez pusztán a fordító érthetetlen okból történő betoldása], ami a jó és a rossz gyakorlati fogalmait [...]" (124, 185, 97). Pár sorral lejjebb ismét előjön az imént hiányolt "megóv" [bewahrt] fogalom, most már helyesen: "Ugyanez a tipika óv meg bennünket...", ám sajnos ebbe a mondatba is becsúszik egy hiba, ugyanis a helyes fordítás nem "isten láthatatlan országát", hanem "Isten láthatatlan országáét", ugyanis ezen ország érzéki szemléletének kérdéséről van itt szó, ezért "országáé" (125, 185, 97). Kicsit alább nem "amely általában a hajlamok egymás közti érintkezését közvetíti", hanem "ami által a hajlamok egymás közt érintkeznek" (126, 186, 98).

A tiszta gyakorlati ész mozgatórugóiról szóló fejezetben a mozgatórugó nem parafrazeálható "ösztönzéssel", tekintve, hogy Kant közlendője nagyon is egyértelmű: "Az erkölcsi törvénynek hatnia kell az akaratra; e hatáshoz nem szükséges olyan más mozgatórugót keresnünk, amely nélkülözhetővé tenné az erkölcsi törvény mozgatórugóját." (127, 187, 99) Néhány oldallal alább pedig egy mondat a következőképpen módosul: "Továbbá, először a puszta gyakorlati forma, ami a maximák általános törvényhozásra való alkalmasságában rejlik, először azt határozza meg, ami magában és teljesen jó és megalapozza az egyedül minden tekintetben jó, tiszta akarat maximáját." (131, 189, 101) A következő oldalakon számtalan apró fordítási tévedés következik, melyeket a következőképpen lehetne kijavítani: nem "áraszt el bennünket", hanem "erőszakolja ránk magát", nem "objektív elv", hanem "objektív törvény", nem "rendkívül aláássa", hanem "végtelenül letöri" (unendlichen Abbruch tun), majd kétszer is nem "csorbítja", hanem "letöri" (Abbruch tun), nem "részben [...] egyszersmind", hanem "egyrészt [...] másrészt" (einerseits [...] andererseits), nem "minden befolyás", hanem "minden arra való befolyás" (so wie aller Einfluß auf dasselbe). A következő két mondat pedig pontosabban: "Ami öntudatunkban megaláz bennünket, ha akaratunk meghatározási alapjának képzeljük, az, amennyiben pozitív és meghatározási alap, tiszteletet ébreszt maga iránt. [...] Mivel minden, amit az önszeretetben találunk, a hajlamhoz tartozik, a hajlamok viszont az érzéseken alapulnak..." (Az iménti "mivel"-hez kapcsolódik a következő mondat kezdő szava, az "Így".) (131-2, 189-90, 101-2) Nem "az eszes lény fogalma", hanem "az érzés feltételezi az érzékiséget (és az érzésre — das Gefühl — vonatkozik — vö. az idézett német kiadói értelmező lábjegyzetet) (134, 191, 103). Nem a "gunyoros", hanem a tréfás hangulat (scherzhafte Laune) kelt bennem érzéseket (136, 192, 104), a "tisztelet olyan sarc, amelyet..." tudniillik a tisztelet nem azonos a sarccal, hanem annak egy fajtája, mint ahogy ezt a mondat második fele nyilvánvalóvá teszi (137, 193, 105), a "tisztelet olyannyira kevéssé azonos a kedv érzésével", mint ahogy erre rímelve kicsit lentebb "a tiszteletben kedvetlenség szintúgy kevés van" (137-8, 193, 105), továbbá nem "gyakorlatilag hatni engedjük magunkra a tiszteletet", hanem "a tiszteletnek gyakorlati befolyást engedtünk" (uo.). "Az erkölcsi törvény iránti tisztelet tehát egyetlen, egyszersmind kétségbevonhatatlan morális mozgatórugó; ez az érzés csakis ezen az alapon irányulhat valamely tárgyra. Az erkölcsi törvény először az ész ítéletében határozza meg objektíven és közvetlenül az akaratot, ám a szabadság, amelynek okságát pusztán a törvény határozhatja meg, éppen abban rejlik, hogy valamennyi hajlamot, tehát a személy értékelését is arra a feltételre korlátozza, hogy követi-e a törvényt. Ez a korlátozás mármost hat az érzésre, s a kedvetlenség érzetét kelti, amely az erkölcsi törvényből a priori felismerhető." (139, 194, 106) "Így a morális önértékelés igényeinek lefokozása, vagyis az érzéki oldalon történő megalázás, intellektuális oldalon a törvény morális, vagyis gyakorlati értékének növekedését jelenti — egyszóval a törvény iránti tiszteletet, tehát egy olyan, intellektuális okánál fogva pozitív érzést is jelent, amelyet a priori ismerünk fel." (140, 194-5, 107). "Egy lényt sohasem esze miatt tekintünk érdekeltnek" helyett "Csak eszes lénynek tulajdoníthatunk érdekeltséget" [der Begriff eines Interesses, welches niemals einem Wesen, als was Vernunft hat, beigelegt wird] (141, 195, 107). A következő mondatban a két magyar kiadás közt egy gondolatjellel módosítottak a fordításon, ám a hanem szócska pontosabban kifejezi, hogy miről van szó: "A késztetés tudatából fakadó érzés nem patologikus, hiszen nem érzéki tárgy idézi fel, hanem csak gyakorlati érzés (sondern allein praktisch)" (143, 196, 109). "Hogy is képzeljük mi, hogy a törvény iránt, a megszegéstől való félelemmel vagy legalábbis aggódással elegyes tisztelet nélkül, mint a minden függőség fölötti fenséges istenség [wie die über aller Abhängigkeit erhabene Gottheit] az akarat és a tiszta erkölcsi törvény természetünkké vált [...] végül már nem is lenne parancs a számunkra." (145, 198, 110) Mint teremtmények nem alacsonyabb "rendűek" vagyunk, hanem "alacsonyabb fokon vagyunk [niedere Stufe] (147, 199, 111). "Önmagának mond ugyanis ellen egy olyan parancs, mely szerint valamit szívesen kell megtennünk." (148, 199, 112) "Ha ugyanis valamit nagyra becsülnek, ám (gyengeségünk tudata miatt) mégis félünk [scheuen] tőle, akkor könnyebben tudunk eleget tenni neki, aminek következtében a hódolatteljes félelem (Scheu) vonzalommá, a tisztelet szeretetté alakul át." (150, 201, 113) Néhány sorral lejjebb pedig "világos fogalmi alakra hozza a szóban forgó evangéliumi parancsot (Gebot és nem Verbot)" (uo.). A következőkben egy egész bekezdést kitevő mondatot kell leírnunk, második felének módosítása miatt: "Ha az ábrándozás a legáltalánosabb értelemben annyit jelent, hogy bizonyos alaptételeket követve túllépünk az emberi ész határain, akkor a morális ábrándozás azoknak a határoknak az áthágása, amelyeket a tiszta gyakorlati ész állít az emberiség elé, megtiltva ezáltal, hogy a kötelességszerű cselekedetek szubjektív meghatározási alapját, vagyis azok morális mozgatórugóját bármi másba helyezze, mint magába a törvénybe és az érzületet másba, mint a törvény iránti tiszteletbe, ami által az érzület a maximákba kerül." (153, 202-3, 115) Továbbá nem "ellenállhatatlanul keríti hatalmába a kedélyt", hanem "magától jut be a kedélybe [von selbst im Gemüte Eingang findet]" (154, 203, 116). "Éppen a szabadság kedvéért" helyett "Éppen ezért [um dieser willen]" (156, 204, 117).

"A tiszta gyakorlati ész analitikája kritikai megvilágításban" fejezetben a második bekezdésben a következő módosítás eszközlendő, tekintve, hogy a gyakorlati észnek nem a szemlélet tárgyát, hanem törvényét kell megadnia: "[...] mert az észnek következésképpen nem a szemlélet tárgyát, hanem [...] mint gyakorlati észnek csak a szemlélet törvényét kell megadnia" (160, 207, 120). Lejjebb pedig "A tiszta elméleti ész analitikája transzcendentális esztétikára és transzcendentális logikára oszlik [wurde eingeteilt]." (161, 207, 120) Tekintettel arra, hogy mint például Dieter Henrich kimutatta, a kanti Deduktion fogalma sajátos jelentéssel bír, ezért nem fordítható "levezetésként" — tudniillik nem az. Amint A tiszta ész kritikájában is dedukcióként fordítják (helyesen) a fordítók, itt is meg kell hagyni ezt a kifejezést, hiszen Kant éppen a már az első kritikában bevezetett eljárásra utal, amikor azt írja, hogy "A tiszta gyakorlati ész legfőbb elvének dedukciója [...] ha valamely ható ok szabadságának lehetőségét belátnánk [wenn man ... einsähe]." (167, 211, 124) "Az érzéki élet ugyanis létezésének intelligíbilis tudata (a szabadság) tekintetében a jelenség abszolút egységével rendelkezik." (177, 217, 131)

Az észnek nem "összetűzése", hanem vitája van önmagával [Widerstreit] (193, 227, 143), az epikureus pedig nem boldogságra "irányuló", hanem vezető (führend) maximákról beszél (200, 232, 148). Kantnál nem szerepel "a létezés negatív gyönyöre", de "a saját létezéssel kapcsolatos negatív tetszés [ein negatives Wohlgefallen an seiner Existenz]" igen (212, 239, 156). Nem a legfőbb jó "megteremtéséről" van szó a világban, hanem érvényesítéséről (Bewirkung) (219, 244, 161). A megalapozásnak "nem pusztán az erkölcsök formájára, hanem indítóokukra, azaz a morális érzületre, az erkölcsiségre is" ki kell terjednie (225, 247, 165). "Az első abból a szükségszerű gyakorlati feltételből következik, hogy az időtartam (Dauer) feleljen meg az erkölcsi törvény teljes megvalósításának." (238, 255, 174) "A tiszta gyakorlati ész posztulátumairól általában" fejezet utolsó bekezdése első mondata végéről kimaradt egy kérdőjel. A Gottesgelehrternek talán nincs magyar megfelelője, de a főszövegben és a lábjegyzetben egységesen kellene visszaadni, és nemegyszer "istentudóst", másszor "Isten által tanított"-nak fordítani (248, 262, 181).

Még egyszer hangsúlyozom: a fordítás alapjában jó és használható, magyarossága kiváló. Az általam javasolt hol tartalmi, hol stilisztikai módosítások figyelembevételével javított kiadás megjelenésével, úgy vélem, egy a finomszerkezetig használható kanti mű állna magyarul rendelkezésünkre.

JEGYZETEK

1 A két Kant-mű: A tiszta ész kritikája, ford. Kis János, Ictus, Szeged 1994-95; A gyakorlati ész kritikája, ford. Berényi Gábor, Gondolat, Budapest 1991 és Cserépfalvi, Budapest 1996. Jelen írás első részének egy változata megjelent a Holmi 1997. júniusi számában, 893-898. o. Ezt az írást az OTKA T025272 sz. projektuma támogatta. Vissza

 

[ Cikk eleje | Jegyzetek ]