«Vissza

Tantárgy-pedagógiai olvasókönyv a történelem tanításához1

Egykori történelemtanárként, valamint a nevelés történetével (is) foglalkozó oktatóként, kutatóként természetes kíváncsisággal vettem kézbe e vaskos dokumentumgyűjteményt. Véleménynyilvánításra, a kötet „kritikai bemutatására” azonban a Történelemtanárok XIV. Információs Konferenciájára szóló baráti, kollegiális felkérés késztetett.

Előrebocsátom: Szabolcs Ottó és Katona András munkája rendkívül érdekes, hasznos, helyenként izgalmas és mindenekelőtt igen tanulságos olvasmány; úgy vélem, nem csak a céhbeliek számára.

E terjedelmes, nagy ívű és átfogó kötet folytatása Unger Mátyás, Balázs Györgyné, Szebenyi Péter, valamint Szabolcs Ottó és Katona András eddigi tantárgypedagógia-történeti munkásságának (lásd: A történelemtanítás módszertanának forrásai, Fejezetek a történettanítás történetéből, Történelempedagógiai Füzetek), és az előzményekhez méltó, rangos összefoglalása, szintézise az elmúlt évek, évtizedek ez irányú szakmai erőfeszítéseinek. Amint az Előszóban olvashatunk is erről, szervesen illeszkedik a Nemzeti Tankönyvkiadónak a történelemtanítás tantárgy-pedagógiai kérdéseit felölelő „tankönyvcsaládjába”, amely a maga nemében egyedülálló segítséget kínál a praktizáló és a jövendő történelemtanároknak. A fél évszázaddal ezelőtt Karcov történelemtanítási módszertanán és az éppen érvényes hazai „tolmács” óvatos és vonalas szakmódszertani előadásain nevelkedett történelemtanár csak irigykedve szemlélheti a változásokat, és tisztelettel gondolhat egykori történelemtanáraira és pályakezdését segítő, tapasztalt kollégáira, akik józan, pozitivista pragmatizmusukkal legalább a tények ismeretének és tiszteletének a fontosságára nevelték.

Mit tartalmaz ez a tekintélyt parancsoló könyv? Leltár szerint: egy jól tájékoztató, praktikusan eligazító Előszót Katona András tollából; Szabolcs Ottó – bevallom, nem könnyű – izgalmas bevezető esszéjét a hazai történelemtanítás viszontagságos történetéről, amely önmagában is diszkusszióra késztető olvasmány; alapos, szinte hiánytalan bibliográfiát (amelyben talán csak Ballér Endre tantervtörténeti munkáit kerestem hiába); hasznos, áttekinthető Mellékletet a magyarországi történelemtantervekről – 1777-től 2000-ig; a kötet használatát segítő, praktikus betűrendes mutatót. És ami a legfontosabb: a fentiek által közrefogva egy rendkívül gazdag, lényegre törő, az egyes korszakok „szellemét” plasztikusan, hitelesen felidéző válogatást a történelemtanítás tágan értelmezett, azaz az „iskolán kívüli” tényezőket, a művelődéspolitikák és a történetírás változásait is érzékeltető történeti dokumentumaiból. A kötet összeállítóinak nyilvánvalóan meg kellett küzdeniük a „bőség zavarával”, a válogatás azonban mértéktartásra és jó arányérzékre utal. A könyv erénye a műfaji sokféleség is: jogszabályi szövegek, „tanterv és utasítás”-részletek, kortársi, történetírói és tantárgy-pedagógiai szakszövegek nyújtanak markáns kor- és széles horizontú körképeket. A dokumentumcsokrokhoz fűzött eligazító utalások és magyarázatok akár az esszéisztikus előszó lábjegyzeteiként, praktikus kiegészítéseiként is értelmezhetők. A dokumentumgyűjtemény teljes gazdagságában és sokszínűségében, ugyanakkor tényszerűen, minden szájbarágó didakticizmust mellőzve mutatja be történelemtanításunk múltjában a nemzeti történelem olykor megrázó fordulatait (is). A válogatás anyaga tehát a grandiózus vállalkozáshoz méltó tartalom.

Jól ismerjük azt a középkori eredetű mondást, hogy „a filozófia a teológia szolgálólánya” (Philosophia est ancilla theologiae). A modern oktatási rendszerek kialakításával (is) jellemezhető újabb korokban a polgári átalakulás és a nemzetállami fejlődés sajátos körülményei közepette ehhez hasonlítható a történelemtanítás helyzete. Különösen Kelet-Közép-Európában, így hazai tájainkon is, ahol az oktatás (és nemcsak az oktatásügy) átalakítását – esetenként külső – modernizációs kényszerek és különböző színezetű aufklerista-voluntarista nekibuzdulások vezérelték, igaz lehet az a parafrázisos előfeltevés, hogy a történelem és főleg a történelemtanítás a politika, közvetlenebbül az oktatáspolitika szolgálója.

Ez a hipotézis lehetett – megítélésem szerint – a kötet szervező elve. Hiszen sajátos belső logikája arra épül, hogy a modernizálódó és modernizáló, azaz a befolyását növelni kívánó és növelni tudó (nemzet)állam sajátos oktatáspolitikai eszközrendszerével (jogalkotás, tartalmi szabályozás, tanügyigazgatás, finanszírozás s egyéb – közvetett – hatások) hogyan képes korszakonként változó igyekezettel és eredménnyel alakítani az állampolgári viszonyokat, az alattvalói gondolkodást és magatartást a történettudomány és elsősorban a történelemtanítás révén is.

A kötet – olvasatomban – ennek a hipotézisnek az igazolása. Annak, hogy a történelemtanítás története ennek a koronként – és történeti körülményeink folytán olykor-olykor hektikusan – változó állami magatartásnak, elvárásrendszernek sajátos áttételeken keresztül megvalósuló leképeződése. (Megjegyzendő természetesen, hogy ugyanakkor az oktatási rendszereknek, a rendszerek elemeinek, így a történelemtanításnak is vannak „öntörvényei”, amelyek – az időszakonként jellemző diszkontinuitás ellenére is – hordoznak egyfajta „immanenciát” és kimutatható folytonosságot.)

Ezt az állítást a következőkben három – szükségképpen vázlatos – megjegyzéssel kívánom alátámasztani.

1. Az állami beavatkozás kezdetét jelentő 1777. évi Ratio Educationistól a kiegyezésig terjedő szűk száz esztendő a külső, birodalmi céloknak alárendelt „modernizációs” (civilizatorikus) kényszerek oktatáspolitikai szándékainak (lásd a két Ratiót és az Entwurfot), valamint a velük szemben – 1790–1791-től, a reformkorban és 1848-ban, továbbá az 1860-as években – változó intenzitással, de kétségtelenül mérsékelt, inkább eszmei, szellemi, mintsem kézzelfogható materiális eredményekkel jellemezhető nemzeti-polgári törekvéseknek („haza és haladás”) a vetélkedése. A közreadott kordokumentumok – a hivatalos állami dokumentumoktól a reformkor és 1848 szellemiségét tükröző megnyilvánulásokig (Horváth Mihály-, Bocsor István-, Vasvári Pál-szövegek) – igencsak meggyőzően támasztják alá ezt.

2. Az 1867–1918 közötti időszakra, közkeletűen a dualizmus korára az oktatáspolitikában, így a jogi és a tartalmi szabályozás tekintetében is megnyilvánuló liberális állami magatartás jellemző: a tanulás és a tanítás, tehát az iskolaállítás szabadsága, az oktatásban érdekelt tényezők felelős társadalmi és financiális részvétele, valamint az egyensúlyelvű tanügyigazgatás megszervezése. Ezt bizonyítja a kötetben idézett nép- és középiskolai tantervek szellemisége (ez utóbbi főképpen a kiváló Kármán Mór maradandó alkotása), amelyekből szükségképpen következett a pluralizmus és a szakmai-pedagógiai alternativitás természetes létjogosultsága, nemcsak felekezeti és – igaz, kevésbé – nemzetiségi vonatkozásban, de a közvetlen állami vezetés és irányítás alatt álló intézmények esetén is. (Finánczy Ernő az 1880-as években helyi tantervek kidolgozására biztatja a középiskolákat; a főváros ezt – a népiskolai tantervet illetően – meg is valósítja.)

A dualizmus sokszínűségét és szellemi gazdagságát igazolja a korszak „történelemdidaktikai” irányzatait reprezentáló bőséges válogatás, amelynek keretében Marczali Henrik, Gieswein Sándor, Dékány István, Domanovszky Sándor, Madzsar Imre és Szende Pál írásai között tallózhat az olvasó. Ebben a relációban természetes jelenségként foghatjuk fel – az önálló nemzeti lét, a polgári nemzetállam keretei között megvalósuló gazdasági fellendülés nyomán – a történeti gyökereit kereső nemzeti önazonosság igényét, sőt az identitáskeresés túlzó formáinak a megjelenését, de a szociáldemokrata munkásmozgalom és a polgári radikalizmus századfordulón jelentkező megnyilvánulásait is.

3. A 20. század történelemtanításának története az állami befolyás térnyerése, mondhatni, variációk az etatizmus témájára. A korszak „tárgyi bizonyítékaiban”, hivatalos dokumentációjában a durva ideológiai-politikai törésvonalak ellenére is jól kimutatható a történelemtanítás jellegében, „metaszellemiségében” is tükröződő kontinuitás, a diametriálisan eltérő ideológiák ellenére azonosnak mondható törekvés az állampolgári nevelés tradícióit tagadó alattvaló-nevelésre akár a proletár internacionalizmus, akár a keresztény-nemzeti gondolat és a „nemzeti öncélúság”, akár a szocialista, kommunista embereszmény jegyében.

Igaz, a fentiekkel szemben bőségesen hivatkozhatunk 20. századi ellenpéldákra. A dokumentumok alapján az antietatista, pluralista szemlélet számtalan bizonyítéka is felvonultatható, amelyek az értékőrzésre alapozott folytonosság, a történetírás és a történelemtanítás „relatív” önállóságának igazolásául szolgálhatnak. Ilyennek látom Dékány István módszertani tárgyú írásait az 1930-as, 1940-es évekből, idetartozik 1945–1948 lélegzetvételnyi szabadságának korszakából a Demokrácia és köznevelés című „koalíciós” előadás-gyűjtemény, amelyet Molnár Erik és Andics Erzsébet mellett Hajnal István, Kosáry Domokos, Szabó Árpád és Váczy Péter neve és írásai fémjeleznek. A látókör tágulásának reményeit és esélyeit mutatja fel ugyancsak ezekből az évekből az Embernevelés történelemtanítási vitája, amelyben – „virágozzék minden virág” – Batizi László, Jámbor László, Kertész Ödön, Somfai László, Szávai Nándor és Waczulik Margit mondták el, írták le véleményüket. De ebbe a sorba illeszkednek a rendszerváltás előtti évtizedek hazai történelemtanításának útkereső próbálkozásai, reformtörekvései is, amelyekről – a tartalmi áttekintés befejezéseképpen – kissé részletesebben szólok.

Az a fejezet, amely A Kádár-korszak történelemtanítása címet viseli, a kötetnek számunkra talán legizgalmasabb, napjaink történelemtanítási problémáihoz is elvezető része. Nem homogén korszak – a könyv periodizációjával ellentétben –, hiszen sokkoló oktatáspolitikai fordulatok (1961, 1972, 1982–1985) jellemzik. Közülük is a legjellemzőbb az 1972-es – a Magyar Szocialista Párt Központi Bizottsága ominózus határozatához köthető – pszeudoreform, amely az oktatásügy valós problémáinak elkendőzésével az állampárt talán utolsó – átmenetileg sikeres – próbálkozása volt az iskola feletti ideológiai-politikai uralom megszilárdítására. Erre a legfőbb bizonyíték az évtized végi – 1978-as – tantervek kétarcúsága: a modernizáció álarca mögött megnyilvánuló totalitárius kísérlet az iskolai autonómia és a pedagógusok szakmai szuverenitásának – esélytelen – korlátozására. A palackból kiszabaduló szellem ugyanis – és ez különösképpen igaz a történelemtanítás változásaira – már a vég kezdetére utal. A folyamat az 1980-as években bontakozik ki igazán (lásd az 1985-ös oktatási törvény rendelkezéseit), és a rendszerváltás időszakában teljesedik ki.

Félreértések elkerülése végett: az alaphelyzet szinte a korszak végéig változatlan. „Az iskolai történelemtanítás célja, illetve társadalmi funkciója, hogy kifejlessze az ifjúság marxista–leninista történelemszemléletét mint a felnövő nemzedék világnézetének, erkölcsi világának és érzelmi szemléletének szerves alkotórészét” – olvashatjuk az 1963-as kiadású egyetemi jegyzet közreadott szövegrészében, s ez az alapmotívum, az ideológiai-politikai meghatározottság, a primitív, vulgármaterialista dogmatizmus – mint Rilke fehér elefántja – következetesen vissza-visszatér a későbbi hivatalos dokumentumokban is. Ennek ellenére tágíthatónak bizonyultak és tágultak is a falak. Tanúi lehetünk egy óvatos indoktrinációs folyamatnak, a látókör fokozatos bővülésének és egy következetesen megvalósult metodikai–tantárgy-pedagógiai megújulásnak.

Egyfelől új összefüggések jelennek meg, illetve térnek vissza: a történelem tantárgy-pedagógiája történetfilozófiai, tudományelméleti, tantervelméleti-didaktikai és pszichológiai, főképpen társadalom-lélektani szempontokkal és megközelítésmódokkal gazdagodik. A látókör tágulásának bizonyítéka a történelemtanítás korábbi hazai, polgári kori értékeinek felfedezése (e tekintetben Szebenyi Péternek egy 1967-ben írott tanulmánya és Dékány István korábban már hivatkozott, 1936-os munkája között vonható érdekes párhuzam). Ugyancsak megfigyelhető a szakirodalmi hivatkozásokban, majd a tematikákban is megjelenő nemzetközi tájékozódás és komparativitás (érdekes nyomon követni, hogy a szakmunkákban a szovjet szerzők kezdeti kizárólagosságát hogyan „lazítja fel” az angolszász utalások gyarapodása, mindenekelőtt Hunyady György és Szebenyi Péter írásaiban).

Másfelől a hagyományokra, a nemzetközi tendenciákra és természetesen a hazai iskolai tapasztalatokra is figyelő szakma útkeresése egyben a sikeres metodikai–tantárgy-pedagógiai megújulás alapja. A történelemtanítás pedagógiai kultúrája a forrásfelhasználás és -elemzés, a korkép és a történeti kép újszerű fogalmaival, a szaktanteremben, a szakkörökben és a múzeumi tájékozódásban rejlő lehetőségek felmutatásával vagy – a korszerűség fontos kritériumaként – a tanulói aktivitásban megragadható „pedagógiai tartalékok” feltárásával és számos más újszerű elemmel gazdagodik. A kötet bőséges kínálatot nyújt a korszak dokumentumaiból, tucatnyi, ma is aktuális szerző tantárgy-pedagógiai írásaiból, mindez a szakma mai önvizsgálatának és a módszertani kultúra gyarapítására ösztönző önképzésnek is kimeríthetetlen eszköztára lehet(ne).

A recenzens kötelessége viszont az is, hogy az érdemek méltatása mellett felhívja a figyelmet a könyv néhány problematikus elemére. Ilyennek vélem mindenekelőtt a kötet tagolását, szerkezeti elrendezését, amely helyenként – némiképpen önkényesnek tűnő módon – eltér a megszokott történeti, oktatástörténeti periodizációtól. A tartalomelemzés alapján is logikusnak tetszik a Ratióig tartó előzmények külön, valamint a „külső modernizációs kényszert” megteremtő Ratio- és Entwurf-korszak együttes kezelése. Indokolatlan a koalíciós időszak és az „ötvenes évek” közös fejezetbe vonása is.

Pontatlan, félreérthető és a Mellékletben közreadott dokumentumokkal is ellentmondásban van a gimnáziumi történelemtanításra vonatkozó Ratio-szemelvény és -értelmezés. A történelem ugyanis nemcsak a kisgimnáziumban és az akadémián, hanem a felsőbb gimnáziumi osztályokban is helyet kapott (lásd 84., 90., 584. o.). Nyilvánvaló tévedés a 181. oldaltól közölt dokumentum („Utasítás a nemzetnevelés szempontjának az elemi népiskolákban való érvényesítésére”) dualista korszakba sorolása, mivel – bár az 1905-ös elemi népiskolai tantervhez kapcsolódik – az ellenforradalom győzelme után, 1919 őszén adták ki. Tartalmát, hangnemét – érthetően – ez határozza meg.

Végül egy figyelmetlenségből adódó „sajtóhiba”: Losontzi István neve – a bibliográfia kivételével – több helyen is hibásan, Losonczyként szerepel.

Szabolcs Ottó és Katona András nagyszerű könyvét jó szívvel ajánlom minden történelmet tanító és tanárjelölt kollégám figyelmébe. Kézikönyvként mindannyiunk könyvespolcán, íróasztalán ott van a helye. De ajánlom azoknak is – pedagógusoknak és másoknak –, akiket érdekel a történelemnek és a pedagógiának ez a különös találkozása. A kötet a történettudomány hivatásos művelőinek is hasznos információkat és megszívlelendő tanulságokat kínál.

Jó lenne, ha a tudós szerzők folytatnák ezt a nagyszerű vállalkozást, és – legalább egy szerény összeállítás erejéig – bemutatnák a rendszerváltást követő időszak történelemtanításának a tantárgy-pedagógia helyzetének alakulásában is tükröződő kor- és kórképét.

Szabolcs Ottó – Katona András: Történelem. Tantárgy-pedagógiai olvasókönyv. Dokumentumok a történelemtanítás történetének és módszertanának tanulmányozásához. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006, 614.
Kelemen Elemér