Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 november > Oktatás–rejtett kincs – Delors-jelentés a XXI. századi oktatásról

Oktatás – rejtett kincs

– Delors-jelentés a XXI. századi oktatásról –

A Jelentésben az UNESCO Nemzetközi Bizottsága útmutatást kíván adni arra, miként válaszoljon az iskola az információs társadalom kihívásaira, hogyan segítse, hogy az egyén az egész életen át tartó oktatásban való részvételével alkalmassá váljék arra, hogy jobban megértse a másik embert, a világot, hogy szembenézzen a szakmai és a magánéletben jelentkező új követelményekkel, hogy ne maradjon kiaknázatlanul egyetlen tehetség sem, amely – akár a kincs a föld mélyén – minden emberben ott rejtőzik. Ehhez olyan irányokat jelöl ki, amelyek nemzeti szinten és világméretekben egyaránt érvényesek lehetnek.

A recenzensnek akkor van könnyű dolga, ha meghatározott olvasói rétegnek szóló, középszerű szakmunkáról ír. Ilyenkor nem kíván különösebb erőfeszítést, hogy megfelelő egyensúlyban elismerő, illetve kritikai megjegyzéseket tegyen. Nehéz azonban a helyzete, amikor kiváló munkának a bemutatására vállalkozik. Márpedig a Delors-jelentés ilyen mű. Mit írjon róla a recenzens? Értékelő mondatokat sorjázzon csupán? Ilyen esetben az ismertetésre vállalkozót segítheti a sajátos recenzensi feladatok számbavétele. Klasszikus tennivaló az ismertetés: a mű témájának, létrejötte körülményeinek, szerkezetének, műfajának, tartalmának rövid bemutatása, a szerző új felismerései jelentőségének kiemelése, illetve rámutatás tévedéseire, majd a téma kifejtésének a jellemzése. Végül következhet a kötettel kapcsolatos figyelemfelhívás: mi az, ami a könyv tartalmából adott olvasói réteg tagjainak a tevékenységében jól hasznosítható.

A felsorolt feladatok mindegyikét nem tudom vállalni. A Delors-jelentés a XXI. századi információs társadalomban várható oktatásra vonatkozó előrejelzéseket tartalmazza. A mű kidolgozói, az UNESCO eddigi gyakorlatához híven, szinte kizárólag a fejlett, illetőleg a fejlődő országok csoportjának jövő századbeli társadalmi fejlődését prognosztizálják a gazdaság, a technika és technológia, valamint a tudomány fejlődésének és az információrobbanásnak a hatására. Mivel azonban a Jelentés nem tér ki a közép-kelet-európai új demokráciákban kialakult gazdasági-társadalmi körülmények sajátosságaira, azoknak mind a fejlett, mind a fejlődő országokétól való eltéréseire, a társadalom fejlődésére gyakorolt hatásuknak előrejelzésére vonatkozó megállapításai sem érvényesíthetőek közvetlenül sajátos hazai viszonyainkra. Némi módosítással azonban megtermékenyíthetik a magyar pedagógiai elméletet és gyakorlatot, hiszen az iskola világa egyes vonatkozásokban az egész földgolyón mutat hasonlóságokat. A társadalom jövő századbeli fejlődését érintő prognózisoknak valamennyi megállapításával kapcsolatban mégsem tudom betölteni a kritikusi feladatokat. A társadalom fejlődését érintő prognózisoknak csak a mi fejlődésünk iránt kifejezett, megítélésem szerint reális hazai elvárásoknak megfelelőeket idézem. A Jelentés prognosztizálja továbbá az érintett országcsoportok jövő századbeli gazdasági-társadalmi fejlődésének az oktatásra gyakorolt várható hatását is. A kötetnek ezzel az összefüggéssel foglalkozó gazdag tartalmából válogatva csak azokat a gondolatokat fogom ismertetni, amelyeket a hazai általános fejlődés jelen trendjének, ütemének és az oktatás mai állapotának, tervezett modernizálásának ismerete alapján továbbgondolásra érdemeseknek ítélek. A recenzens kritikusi feladatának a betöltése helyett a kiadvány szelektív bemutatását vállalom.

A kötet létrehozását az UNESCO 1991. évi közgyűlése iniciálta. Felkérésére Federico Mayor, az UNESCO főigazgatója Nemzetközi Bizottságot alakított a XXI. századi oktatás témájának a kidolgozására. Elnökéül Jacques Delors-t, az UNESCO Európa Bizottsága volt elnökét választotta. A Bizottságba 14 tagot hívott meg: a világ különböző régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak képviselőit, aktív és volt minisztereket, egyetemi tanárokat, elismert vezető kutatókat. Munkájában a Bizottság rajtuk kívül rendkívüli tanácsadók – kiemelkedő személyiségek és rangos szervezetek, szakvéleményt nyújtó személyek és intézmények – segítségét is igénybe vette. (A Bizottság tagjainak és szakmai segítőinek a nevéről és munkásságáról a kötet név szerint tájékoztat.) A Bizottság tevékenységét kilencfős titkárság és négy főből álló adminisztráció is segítette.

A kötet hat részre tagolt szerkezete könnyen áttekinthető. Egy bevezető tanulmány, illetőleg az Epilógus foglalja keretbe a Horizontok, Alapelvek, Irányok című egységekben kifejtett részletes tartalmi mondanivaló fejezeteit. (Minden egyes fejezet végén Feladatok és ajánlások olvashatók.) A kiadványt Függelék zárja.

Az oktatás, avagy a szükséges utópia

A Jacques Delors által vezetett Nemzetközi Bizottság tevékenységének az eredményét Jelentés formájában publikálta, s már ez is jelzi, hogy a kötet műfaja sem teljesen szokványos. Nem azért, mintha nem lennének ismeretesek jelentések a pedagógusszakma területén. A recenzált kiadvány műfajilag mégis eltér az ilyen címen megjelentetettektől. A forgalomba kerülő hagyományos nevelésügyi „jelentések” ugyanis általában a szakmai élet egy-egy viszonylag szűk területén jelentkező időszerű problémákkal, azok lehetséges megoldásaival kapcsolatosak. Bizonyos munkaterületek meghatározott szakembereinek szólnak. Tények, adatok szűk spektrumát idézik fel, majd azok alapján megjelölik a konkrét, általában rövid távú tennivalókat, osztják ki azokat feladatul az érintett szakmai kör tagjainak. A Delors-jelentés az előbbiekben jellemzettektől minőségileg különbözik mind témáját, tartalmának széles történeti, társadalmi és nemzetközi összefüggésbe helyezését, mind a kidolgozásába bevontak körét és szakértelmét, a feldolgozás igényességét, mind leendő olvasói körét illetően.

A jelentés műfaján belül az új minőség megjelenését már Az oktatás, avagy a szükséges utópia című, magának Jacques Delorsnak a tollából számazó bevezetője tanúsítja. Az új vonás már e bevezetőnek abban az átfogó szemléletében megjelenik, amely a XXI. század oktatásának kérdéseit a gyorsan fejlődő társadalomba ágyazottan, az oktatás és a társadalom kölcsönhatásában vizsgálja. „A jövő számos kihívása közül talán az oktatás a leginkább nélkülözhetetlen ütőkártya a kezünkben, amelynek segítségével az emberiséget a béke, a szabadság és a társadalmi egyenlőség felé terelhetjük” – írja (13. p.).

A Bizottság a témáját a XXI. század várható központi jelentőségű gazdasági-társadalmi problémáival számot vető oktatáspolitikai szemlélettel közelíti meg. Az oktatás jövőjének körvonalazásakor számol azzal, hogy korunkban a jelentős tudományos-technikai fejlődés ellenére gazdasági és szociális téren nem lehetnek illúzióink. Minduntalan új meg új feszültségek jelentkeznek a felgyülemlett igazságtalanságok miatt, s bár a népek kölcsönös függése egyre erősebb, s a problémáik mindinkább globalizálódnak, kérdéses, hogy miként tudnának az emberek megtanulni élni a „világfaluban”, hiszen ugyanerre nem képesek természetes környezetükben: szomszédaik mellett, városaikban, falvaikban, közösségeikben.

A Jelentés bevezetője szembenéz a nem új keletű, mégis igen fontos, várható feszültségekkel. Így „a globalitás és a lokalitás”, „az egyetemes és az egyedi”, „a hagyomány és a modernség”, „a rövid és a hosszú távra tervezés”, „az ismeretek rendkívül gyors bővülése és az ember befogadóképessége”, „a szellemi és az anyagi értékek” között kialakulókkal.

Delors az emberek közös jövőjéről töprengve, az oktatásnak a gazdaság és a társadalom fejlődésében betöltött fontos szerepéből indul ki. Ismerve a tudomány és a technika jelenlegi és várható fejlődését, valamint a szellemi tényezőknek a javak előállításában játszott növekvő szerepét, a holnap társadalmának létrehozása érdekében vallja, hogy „az emberi képzeletnek meg kell előznie a technikai fejlődést, az egész életen át tartó oktatásnak központi helyet kell kapnia a társadalomban. Minden országnak ki kell alakítania a maga tartós fejlődési modelljét, tiszteletben tartva az országonkénti sajátosságokat” (18. p.).

Kifejti a Bizottság álláspontját az oktatás és a politika viszonyának érzékeny kérdésében is. A századvégen kialakuló bizonytalan, számos múltbeli maradvánnyal terhelt nézeteket meghaladva két elvet szögez le. Az egyik: „...az oktatási rendszer javítása annak a politikának a függvénye, amely érte a felelősséget vállalja”, s a másik: „ez a politika nem hagyhatja úgy történni a dolgokat, mintha a piac képes lenne a hibák kijavítására, vagy mintha valami önszabályozás erre elegendő lenne” (25. p.).

Horizontok

A Jelentésben a részletes tartalmi kifejtés 1–3. fejezetét a Horizontok cím foglalja egységbe (29–67. p.). Mindhárom az iskolákat övező társadalmak fő jellemzőivel összefüggésben mutat rá az oktatás módosításának kívánatos irányára.

Az alapközösségtől a globális társadalomig

című l. fejezet a globalizálódás és az oktatás összefüggéseivel foglalkozik (31–41. p.).

Megállapítja, hogy az egész Földre kiterjedő kölcsönös függőség, a nemzetközi kapcsolatok globalizálódása a világ jövőjének egyelőre felmérhetetlen ígéretessége ellenére is bizonytalanságot szül. A probléma hátterében a demográfiai növekedés rendkívüli gyorsasága áll. Gondot okoz, hogy bolygónk egyre népesebb. A fejlett országokban ugyan lelassult a növekedés, a fejlődő országokban viszont jelentősen felgyorsult. Mindennek következtében példátlan nyomás nehezedik majd az oktatásra, hiszen míg a 15 évnél fiatalabbak száma 1950-ben 700 millió volt, ez 1990-ben már 1,7 milliárdra emelkedett. Az oktatással kapcsolatos döntések még sohasem érintettek ennyi embert egyszerre.

Az emberi tevékenység jellemző globalizálódása az elmúlt 25 év során először a gazdaságban tűnt fel. Tanúi lehettünk a pénzpiacok nyitásának, az egyre jelentősebb tőkemozgásnak, majd az ipari és kereskedelmi tevékenységben is a határnyitásnak. Ennek legfenyegetőbb következményeként a globalizáció az átjárhatóbb határokon keresztül mindinkább kiterjed a bűnözésre is. A tudományos és a távközlési hálózatok örvendetes kiépítése elmélyíti a szakadékot a fejlődés nyertesei és vesztesei között. A létrejött egyetemes kommunikáció ellenére is vannak országok, amelyek kiszorultak ebből a fejlődésből. Nem tudnak a képek és szavak áramlásába bekapcsolódni, a legfrissebb információkhoz hozzájutni a villamosítás hiánya vagy egyszerűen a szolgáltatások magas költségei miatt. Világos a következtetés: „Az oktatás szerepe tagadhatatlanul nagyon is fontossá válik, ha kézben akarjuk tartani a kommunikációs háló lendületes fejlődését, amely hallótávolságba hozza az egész világot, s az embereket egymás szomszédaivá teszi.” (34. p.)

A globalizálódás problémái nemcsak közvetve, a társadalom életének változásain keresztül jelentkeznek az oktatásban, hanem a gyors demográfiai növekedésen keresztül közvetlen befolyást is gyakorolnak az oktatási rendszerekre. Ilyen gondot jelent a különböző gazdasági, népesedési, politikai, nemzetek és etnikumok közötti konfliktusokból fakadó migráció, amelynek során gazdasági bevándorlók, politikai menekültek és menedéket kérők kelnek vándorútra. A migráció komplex jelenségének igen súlyosak a következményei mind a kibocsátó, mind a befogadó országok oktatási rendszerében. A befogadók számára nem könnyen megoldható feladat sem a lakosságuk felkészítése a bevándorlók fogadására, sem a jövevények képessé tétele az integrálódásra.

A hidegháború befejeződése – paradox módon – nem békésebb, hanem veszélyeztetettebb, kockázatokkal terhesebb világra nyitott kaput. A fegyverek felhalmozása, az emberiség bizonytalan jövője ellentétes hangulatokat ébresztett: erős szolidaritás kifejlődésére és ugyanakkor konfliktusok kialakulására vezetett. Az egyenlőtlen fejlődés mind nyomasztóbb feszültséget teremtett a globális és a lokális között: a globalizálódással párhuzamosan széles körben elterjedt a személyes gyökerek kutatása. Egyidejűleg él a modern világban az egyén személyes kötődése alapközösségeihez, a fejlődés veszélyeinek elkerülésére visszahúzódik azok illuzórikus menedékébe. A kormányoknak ellentmondásos helyzetben – a nemzetállamok szükségszerű globalizációja és az alapközösségek igényei között létrejött szorításban – kell döntéseiket meghozniuk. A feladat a kölcsönös függőségnek önkéntes szolidaritássá változtatása. Olyan helyzet teremtése az egyén számára, amelyben a világ jobb megismerése révén erősödhet nemzeti identitása, felfedezheti más nemzetek értékes történelmét, megértheti saját magát és a másik embert. Egyidejűleg kell tudatosítani az egyénben saját gyökereit, és megtanítani arra, hogy tisztelje mások, az egész emberiség közös kultúráját. A Jelentés kifejezi, hogy az oktatásnak és oktatáspolitikának ezzel kapcsolatban igen nagy a felelőssége: „Valami újfajta humanizmus megszületését kell elősegítenie, amelynek lényeges komponense az erkölcs, s ahol tág teret kap a tudás és a különböző civilizációk szellemi értékeinek tisztelete, szükségszerűen ellensúlyozva a globalizáció tendenciáit, amelyben inkább gazdasági vagy technokrata szempontok dominálnak.” (40. p.)

A társadalmi kohéziótól a demokratikus részvételig

című 2. fejezetben (42–54. p.) a Jelentés abból a tényből indul ki, hogy társadalmainkra ma az anyagi és szellemi kötelékek elszakadása, a társadalmi kapcsolatok válsága a jellemző, ami erősen próbára teszi a szocializációt. A közösségi kapcsolatok megszakadása az etnikai csoportok közötti konfliktusok számának drasztikus emelkedésében – a századvég legjellemzőbb vonásaként – is megnyilvánul. Kihívás ez a politika, de az oktatási rendszer iránt is, amelynek feltétlenül ki kell jelölnie a társadalmi mozgásokban betöltött szerepét. Az oktatás az egész világon azt a hivatást vállalja magára, hogy társadalmi kötődéseket hozzon létre emberek és az embercsoportok között, tiszteletben tartva azok sokféleségét. Legfontosabb célja tehát, hogy „mindenki számára biztosítsa a tudatos és tevékeny polgárrá váláshoz szükséges eszközöket, s ez a cél csak demokratikus társadalmi keretek között valósulhat meg” (42. p.).

Ma az országok többségében a társadalmi kapcsolatok válsága tapasztalható. A társadalom egyes rétegei között az egyenlőtlenségek elmélyültek: a szegénység és kirekesztés növekedésének vagyunk tanúi. A fejlődő országokban a népesség számának növekedése veszélyezteti az életszínvonal emelkedését. Az országok minden típusában a migráció, az elvándorlás a falvakból, a zilált urbanizáció, a közösségek hagyományos szolidaritásának megszűnése kényszerű elszigetelődésre, marginalizálódásra vezet. A társadalmi válság erkölcsi válsággal társul.

Az oktatás a társadalmi kapcsolatok válságának ellenszerévé válhat, ha tudomásul véve az egyének és a csoportok sokféleségét, elkerüli, hogy ő maga is kirekesztő tényező legyen. Ennek érdekében száműznie kell a szabványosított oktatás minden formáját. Nem kényszeríthet be minden gyereket ugyanabba a kulturális és intellektuális darálóba, figyelmen kívül hagyva a személyes adottságokat. Nem részesítheti az elméleti tudás fejlesztését előnyben a többi emberi képesség fejlesztésével szemben. Képességeiben meglévő különbségei miatt egyetlen gyerek sem kerülhet hátrányos helyzetbe az iskolában. Az oktatásnak el kell kerülnie, hogy maguk az oktatási rendszerek vezessenek kirekesztő helyzetekre. Az esetenként pozitív hatású versenyszellem eltorzulhat az iskolai osztályzatok fetisizálása következtében: bukásokra vezethet, amelyek gyakran vonják maguk után a marginalizálódást, kitaszítottságot, a szinte legyőzhetetlenül hátrányos helyzetet. Tudomásul kell venni, hogy az iskola már „lejáratódott a társadalmi kirekesztés helyszíneként, ugyanakkor felértékelődött mint az integráció és reintegráció kulcsintézménye” (46. p.).

Az iskolának az említetteken túl meg kell ismertetnie a fiatalokat a különböző ideológiák és vallások történeti és kulturális lényegével. Ez kényes feladat, mert egyfelől nem sértheti senkinek az érzékenységét sem, másfelől behozhatja az iskolába a politikát és a vallást, amit általában száműznek onnan. Ezen túl segítenie kell a diákokat abban, hogy az említett ismeretekből szabadon építsék fel saját gondolati és értékrendszerüket anélkül, hogy az éppen uralkodó hatások alá kerüljenek, vagy hogy nevelőik értékeket rájuk erőltessenek.

A különböző kultúráknak nemcsak a tolerálásán, hanem megbecsülésén is alapuló pluralista oktatásnak a kultúrák sokféleségét az emberi gazdagság egyik forrásaként kell bemutatnia. Ehhez azonban szükségszerűen meg kell tagadnia a faji előítéleteket, a kirekesztés és erőszak megnyilvánulásait a társadalom- és humán tudományok ismereteinek közvetítése, valamint a különböző kultúrák értékei felmutatásának a segítségével. E feladatának teljesítése során semmivel sem helyettesíthető szerepe van a nemzeti kereteken felülemelkedő történelemoktatásnak az egyén látókörének szélesítésében, a jelen jobb megértetésében. Igen nagy jelentőségük van ezen túl a filozófiai ismereteknek a demokrácia működtetéséhez szükséges kritikai szellem formálásában.

Az oktatás nem elégedhet meg azzal, hogy minden egyes egyénnel elfogadtatja a múltban kikovácsolódott közös értékeket. Fel kell készítenie a tanulókat társadalmi szerepükre. Ehhez – az állampolgári alapismeretekre, az elemi „politikai betűvetésre” építve – az iskolának a demokratikus gyakorlat modelljévé kell válnia, ahol a gyerekek az iskolai közösségi élet kereteiben felkészülhetnek a demokrácia gyakorlatára.

A gazdasági fejlődéstől a humánfejlődésig

című 3. fejezet (55–67. p.) hangsúlyozza, hogy a gazdaság az elmúlt fél évszázadban eladdig soha nem tapasztalt fejlődésének hajtóerejét a tudományok és az oktatás jelentette. A Bizottság felfogása szerint szükséges, hogy „az oktatást többé ne csak a gazdasági fejlődésre gyakorolt szerepe alapján határozzák meg, hanem tágabb értelemben: a humánfejlődésre gyakorolt hatása alapján” (55. o.).

A világ gazdagodott. A világgazdaság növekedése azonban az 50-es évek óta alapvetően egyenlőtlen: országonként és régiónként nagy eltéréseket mutat. A fejlődő országok népessége – a világ népességének több mint háromnegyede – ennek a gazdagságnak csak 16%-át élvezi. Ugyanebben az időszakban növekedtek az oktatás iránti gazdasági igények. Bebizonyosodott az oktatásba fektetett tőke, azaz a humántőke és a technikai fejlődés, a termelékenység szoros összefüggése. Világossá vált, hogy az oktatási rendszernek nem csupán a megfelelő iskolai, többéves szakmai képzést kell biztosítania, hanem fejlődésre, innovációra képes egyéneket, tudósokat, feltalálókat és magas színvonalú műszaki szakembereket is kell nevelnie. A technológiai versenyfutás, az információs társadalom megjelenése egyre jelentősebbé teszi az újabb ismeretek megszerzésének a képességét, a szakembereknek a gazdasági fejlődést gyorsító folyamatos továbbképzését. Nem kívánható meg az oktatástól, hogy „stabil munkahelyekre képezzen munkaerőt”, inkább az várható el, hogy „az innovációhoz képezzen olyan egyéneket, akik képesek fejlődni, alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz, és uralni ezeket a változásokat” (57. p.).

Az oktatás és képzés napjainkra a fejlődés motorjává vált. Azonban számos fejlődő ország népessége (azon belül is elsősorban a nők) elmaradt a gazdasági növekedéshez szükséges ismeretek megszerzése területén. A tudományos kutatás területén az egyenlőtlenségek kirívóak. 1990-ben például Észak-Amerikában a kiadások 42,8%-át, Európában 23,2%-át, Afrika déli részén 0,2%-át, az arab országokban pedig 0,7%-át fordították a kutatás támogatására. A szürkeállomány elvándorlása a gazdag országokba még súlyosbítja a kialakult helyzetet.

A gazdasági fejlődésnek számos káros hatása is van. A termelés jelenlegi ritmusa következtében megritkulnak az úgynevezett reproduktív források: megművelhető földek, nyersanyagok, energiaforrások, s még környezetkárosító hatású is a meggyorsult fejlődés. Ezen túl a technikai előrehaladás, az egyre több emberi munkát kiváltó gépesítés következtében sok országban növekszik a munkanélküliek száma, akik a társadalom támogatására szorulnak. A termeléscentrikus társadalommodell zsákutcába vezet. A Bizottság, egyetértve az ENSZ-nek ezzel a problémával foglalkozó, 1990. évi fejlesztési programjával, kifejezte, hogy az oktatás a XXI. században olyan új helyzettel kerül szembe, amelyben többé nem egyszerűen a fejlődés egyik elemét, hanem annak „alapvető részét” (64. p.) és egyben egyik célját is jelenti.

Ezen elv elfogadása értelmében szükséges, hogy az oktatás minden eleme járuljon hozzá a humánfejlődéshez. Elsőrendű feladata tehát, hogy „meg kell tanítania az emberiséget saját fejlődésének a kézbentartására” (64. p.). Ennek útja természetesen az egyes emberen keresztül vezet, akit képessé kell tenni mind saját sorsának irányítására, mind a közössége életében való felelős részvételre. Minden ember részesüljön tehát a lehető legszélesebben értelmezett alapfokú oktatásban, amelynek – életre érvényes útlevélként, a képzés egy magasabb szintjére jutás zálogaként – a megszerzendő tudás valamennyi elemét tartalmaznia kell.

Alapelvek

A részletes tartalmi kifejtés Alapelvek című egysége a kötet 4–5. fejezeteit foglalja magában (71–92. p.). A 4. fejezet az oktatás alapfeladatait illetően foglal állást, míg az 5. fejezet az oktatás folytonosságának, az egész életen át tartó oktatásnak az alapelvét fogalmazza meg.

Az oktatás négy alappillére

című 4. fejezet szövegében (7l–8l. p.) a Jelentés abból indul ki, hogy az oktatásnak egyszerre kell majd egyre több ismeret formájában egy komplex és állandóan változó világtérképet és iránytűt is nyújtania az ismeretek halmazában való navigáláshoz. Már nem az ismeretek felhalmozása a cél, hanem az, hogy az egyén képessé váljék első megszerzett ismereteinek folyamatos elmélyítésére és alkalmazására a változó világban. Az oktatásnak – fogalmát az eddiginél tágabban értelmezve – annak érdekében, hogy a jövő század e kihívásának megfelelhessen, a következő négy alapfeladatot kell teljesítenie: minden embernek meg kell tanulnia ismereteket szerezni, meg kell tanulnia dolgozni, meg kell tanulnia együtt élni, s meg kell tanulnia élni. A tudás ezen alappilléreinek a szervezett oktatáson belül egyenlő helyet kell elfoglalniuk ahhoz, hogy a tanítás „elméleti és gyakorlati szinten is egész életen át tartó globális tapasztalata legyen az egyénnek mint személyiségnek és mint a társadalom tagjának” (72. p.).

Megtanulni megismerni – a hivatalos oktatás a múltban szinte kizárólag ezt tűzte célul. Márpedig az ismeretek meghatározott körének a megszerzésénél fontosabb annak elsajátítása, hogy az egyén a tudásnak mint eszköznek a segítségével megtanulja megérteni, örömmel felfedezni az őt körülvevő világot, ki tudja bontakoztatni szakmai és más emberi képességeit, tudjon kommunikálni és méltó módon élni.

Az ismeretszerzés elsajátítása megköveteli, hogy a tanuló a figyelem, az emlékezet és a gondolkodás gyakorlása útján megtanuljon tanulni. A figyelem tárgyakra, személyekre való összpontosításának tanítása (számos élethelyzetben) a televíziós képernyő uralta társadalmakban kiemelkedő jelentőségű. A tévés információk gyors egymásutánisága akadályozza ugyanis a felfedezés folyamatát, nincs lehetőség, elegendő idő az ismeretek elmélyítésére.

Az a tény, hogy a médiák segítségével a rendelkezésre álló információk nagy mennyiségben tárolhatók és előhívhatók, nem teszi feleslegessé az emlékezőtehetség tervszerű fejlesztését a gyermekkortól kezdve folyamatosan. A memorizálás képességének kialakulását szolgáló gyakorlatok új funkcióval gazdagodnak: a média sugározta pillanatnyi információk ellensúlyozásának a feladatával. A tanulóknak el kell sajátítaniuk az információk közötti szelektálás képességét, megkülönböztetve azt, aminek a megőrzése szükséges az emlékezetben attól, ami fölösleges.

Az ismeretszerzés tanítása során kiemelt hangsúlyt kap a gondolkodás fejlesztése. Külön figyelem fordítandó arra, hogy a különböző tudományágak együttesen fejthessék ki művelő hatásukat. A legbonyolultabb, legértékesebb ismeretanyag ugyanis több tudomány kapcsolódási, metszési pontjaiban jön létre.

Sajnálatos, hogy a Jelentés az ismeretszerzésben szerepet játszó lelki folyamatok fejlesztésének metodikai kérdéseivel csak igen röviden, a legszükségesebb részletezést is mellőzve foglalkozik.

Megtanulni dolgozni és megtanulni megismerni – egymástól elválaszthatatlan folyamatok. A munkavégzés megtanulása azonban szorosabban kötődik a szakmai képzéshez, az ismeretek átültetéséhez a gyakorlatba. Ehhez szükséges az oktatás hozzáigazítása a munkavégzéshez, ami nem egyszerű feladat. A szakmára felkészítés ugyanis ma már nem csak egyetlen körülhatárolt munkaterületre való felkészítést, rutinszerű mozdulatok végzésének elsajátíttatását jelenti. A technikai fejlődés más minőségű kvalifikációt követel. Kívánalom ugyanis a képzés iránt, hogy jusson el a szakképzettség nyújtásától a szakértelem kialakításáig, amely „magában foglalja a szó szoros értelmében vett műszaki és szakmai képzettséget, valamint a szociális viselkedést, a csapatmunkára való alkalmasságot, a kezdeményezőkészséget, a kockázatvállalást” (75. p.).

A fejlett gazdaságokban az ipari és a mezőgazdasági munka mellett megjelenik az anyagi javakat nem termelő sokféle szolgáltató tevékenység. Ennek végzése a stabil és hatékony interperszonális kapcsolatok létrehozására való képességeket is megköveteli. Ilyenek fejlesztésére a hagyományos szakmai képzés során nem került sor. Pedig a jövő technikailag túlfejlesztett szerveződéseiben – amelyek inkább viselkedésközpontú, mint intellektuális képzettséget tételeznek és követelnek meg – a kapcsolatteremtés hiányosságai jelentős zavarokat okozhatnak.

Megtanulni együtt élni másokkal – valószínűleg ez a mai oktatás egyik legfontosabb kérdése, hiszen napjainkban a túlzott önértékelés, az egyéni és a csoportérdek érvényesítésére való általános törekvés, a versenyszellem elterjedése az élet mind több területén, majd mindezek következtében a különböző feszültségek kialakulása, a konfliktusok számának a növekedése, sőt az erőszak terjedése jellemző. A pedagógiának tehát feladata mindent megtenni a konfliktusok békés feloldására, az erőszak elkerülésére a nevelés szolgálatában. Mit tehet ennek érdekében?

A nevelésnek ehhez két egymást kiegészítő útja van. Az egyik utat a „másik” megismertetése, felfedeztetése jelenti. Ennek érdekében a pedagógus a kisgyermekkortól kezdve hívja fel – a különböző élethelyzetekben – a figyelmet a társra. Emellett legyen tudatában annak, hogy mások megismeréséhez az önmegismerés vezet el. Ha a gyerekek, a kamaszok ráébrednek arra, kik is ők valójában, könnyebb lesz őket társaik megértésére is nevelni. A játszótárs, az osztálytárs megismertetésén keresztül lehet eljuttatni a fiatalokat a másik ember iránti empatikus magatartás kialakulásához. Ezen keresztül vezethetők el fokozatosan a tőlük kezdetben idegen vallási és etnikai csoportok tagjainak, a másságnak az elfogadásához is. Mindennek sikere feltételezi, hogy az oktatás formája és légköre megegyezzen az előző kívánalmakkal. A pedagógusnak a tanulók iránti nyitottsága, elfogadó magatartásának, empátiájának példája hatékony nevelési feltételt és egyben eszközt is jelent az együttélés megtanítására, gyakoroltatására.

Szükséges továbbá, az előzőkre építve, a nevelés másik útjának a bejárása, a közös tervek iránti elkötelezettség felébresztése is. A kisgyermekeknek és diákoknak egyaránt legyen módjuk arra, hogy részt vegyenek közös akciókban: kulturális vagy sporteseményekben, társadalmi megmozdulásokban. Ezek alkalmasak ugyanis arra, hogy a közös célokért fáradozókban az egyéni különbségek elhalványuljanak, és a kialakult közös érdek felismerése alapján a közös vonások, az egyezések kerüljenek előtérbe.

Mivel az oktatás teljesebb felfogása szerint, az egyén testi és szellemi fejlődésének egészét munkálja, a fiatalnak meg kell tanulnia élni, ami a személyiség kiteljesedését jelenti, „azt, hogy a megszerzett autonómia és felelősségérzet alapján egyre hatékonyabb cselekvésre” (80. p.) legyen képes. Fel kell tehát őt megfelelően készíteni arra, hogy felnőttként rendelkezzen olyan tájékozódási pontokkal tehetsége kibontakoztatásához, sorsa irányításához, amelyekre támaszkodva nemcsak megérti az őt körülvevő világot, hanem összes képessége alapján képes és kész a felelős cselekvés vállalására is. A Bizottság véleménye szerint annak a pedagógusnak, aki meg akarja tanítani élni a rábízott fiatalokat, tudatában kell lennie annak, hogy állandóan változó világunkban – amelyben az innováció a legnagyobb hajtóerő – a gondolkodás és ítéletalkotás szabadságának elsajátíttatása mellett a nevelő kiemelt feladata a tanulók fantáziájának és kreativitásának a fejlesztése.

Az egész életen át tartó oktatás

címmel a kötet 5. fejezete abból indul ki, hogy a világ gyors fejlődése következtében ma már senki sem sajátíthatja el az ifjúkorban az egész élethez szükséges tudást, bár a múlthoz képest az iskolai képzés ideje jelentősen meghosszabbodott, s a társadalom számos iskolai oktatáson kívüli tanulási lehetőséget is nyújt. Szükséges tehát meghaladni az iskolai képzés és a továbbképzés közötti hagyományos megkülönböztetést: a tanulás ideje ma már az egész élet. A XXI. századba való belépés kulcsa az „egész életen át tartó oktatás” (82. o.), ami többet jelent, mint az iskolai képzés és a továbbképzés összegét.

Az egész életen át tartó oktatás ma már számtalan változatban létező valóság: az oktatás különböző típusai, szakaszai és formái kiegészítik egymást, megteremtve az aktív polgár számára a munka és a tanulás egyensúlyát. Ha az alapoktatás folyamán az egyén sikeres, az a tanulás folytatására ösztönöz. A felnőttek tanulása, a kulturális képzésben való részvétele szoros kapcsolatban van iskolázottsági szintjükkel, amelynek az emelésével a holnap társadalmában várhatóan növekedni fog a felnőttek tanulási igénye. Az iskolakezdés elégtelensége, a további iskolai pályafutás eredménytelensége megakadályozhatja az egész életen át tartó oktatást, gátolja az esélyegyenlőség megvalósulását. Az edukatív társadalmakban az egyenlőtlenségek nem reprodukálódnak: az egész életen át tartó oktatás új esélyeket tud nyújtani azoknak, akik nem tudtak iskolába járni, akiknek esetleges kudarcaik miatt vagy egyéb okokból időnap előtt el kellett hagyniuk azt.

Az egész életen át tartó oktatás többdimenziós, dialektikus folyamat. Tartalmazza a legkülönbözőbb célok érdekében való tanulást: a második vagy harmadik esély kínálatát, az elsajátítható ismeretek elmélyítését az iskolában vagy azon kívül, a szakma követelményeihez kapcsolódó képzettség tökéletesítését, a szépségre törekvés vágyának kielégítését, a született adottságok fejlesztését és új képességek kialakítását. Olyan sokdimenziós oktatási forma, amely az egész emberi életet végigkíséri: magába olvasztja a hagyományos oktatási intézményeket és megsokszorozza az oktatás helyszíneit. Az emberek, életük különböző szakaszaiban abban a társadalmi közegben tanulhatnak tovább, ahová éppen tartoznak. A közösségeknek – munkahely, társasági élet, vallási vagy politikai kollektíváknak – felelősséget kell érezniük tagjaik képzéséért. A munkahely kiemelt oktatási helyszín! Fontos lenne, hogy az oktatási rendszerek – beleértve az egyetemeket is – figyelembe vegyék a munka gyakorlatában megszerzett tudást.

Irányok

A részletes tartalmi kifejtés Irányok című egysége a kötet 6., 7., 8. és 9. fejezeteit foglalja magában (93–159. o.). A 6., 7. és a 8. fejezet közvetlenül az oktatásra összpontosít: az oktatási rendszer egymásba kapcsolódó elemeire, az alapoktól a felsőfokú oktatásig tartó oktatásra; az új perspektívát kereső tanárokra; az oktatási döntések problematikájára. A 9. fejezet pedig, mintegy a mondanivaló betetőzéseként, a „világfaluban” megvalósuló nemzetközi együttműködés kérdéseire irányul.

Az alapoktól az egyetemig

című 6. fejezet szövegében (95–115. p.) a Jelentés abból indul ki, hogy az egész életen át tartó oktatás korántsem csökkenti az intézményes oktatás szerepét az intézményen kívülivel szemben. A kettő nem mond ellent egymásnak, ellenkezőleg: kiegészítik egymást. Ez azonban korántsem menti fel az oktatási rendszer intézményeit attól, hogy új kapcsolatokat keressenek a szisztéma elemei között, hogy megkönnyítsék az oktatás egyes szakaszai, intézménytípusai közötti átmenetet, az átjárhatóságot, és munkálják ki megközelítésük változatos útjait. Így elkerülhető mind a kirekesztéshez vezető szelektálás, mind a tehetségek kiemelkedését fékező, megakadályozó egyenlősdi.

Az alapfokú oktatást a Jelentés – amely felfogása szerint az intézményi és nem intézményi oktatás első lépéseként a 3 éves kortól legalább a 12 éves korig tart – útlevélnek tekinti az élethez. Olyan folyamatként értelmezi, amely „lehetővé teszi a majdani tevékenység kiválasztását, a közös jövő építésében való részvételt és a tanulás folytatását” (97. p.). Egyetért a Bizottság az UNESCO jomtieni konferenciájának koncepciójával, amely szerint minden fejlődő és fejlett országban valamennyi gyereknek joga van ahhoz, hogy elsajátítsa azokat az alapismereteket, képességeket, értékeket, viselkedésformákat, amelyekre az embernek szüksége van ahhoz, hogy méltósággal élhessen. Az alapfokú oktatás lehetőséget nyit a tanulás megtanulására, segít az első lépés megtételében a szakmai orientálódás irányában.

A fejezet az alapfokú oktatással kapcsolatban három problémát emel ki. Az első a kisgyermekkori oktatás fontosságának a kérdése. Meggyőzően szól arról, hogy nem csupán azért jelentős az, mert a kicsinyek programjai keretében kezdődik el a szocializáció folyamata, hanem azért is, mert „az iskola előtti oktatásban részt vevő gyerekek könnyebben illeszkednek be az iskolai életbe, és kevesebben hagyják abba idő előtt a tanulást, mint a többiek” (99. p.). Hozzájárul az esélyegyenlőség megvalósulásához: segít a szociokulturális hátrányok leküzdésében, megkönnyíti a nyelvi és etnikai kisebbségi környezetből származó gyerekek beilleszkedését. A második kiemelt probléma a kedvezőtlen családi háttérből érkező gyerekek – hátrányos szociális helyzetűek, utcagyerekek, árvák, a háborúk és más katasztrófák áldozatai – számára a különleges bánásmód biztosítása. Speciális igényeik kielégítése érdekében a család helyett az iskola avatkozzék be és segítse őket tanulási akadályaik leküzdésében. A harmadik hangsúlyos kérdés a felnőttek alapfokú oktatása, írás-olvasás tanítása. A Jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy ennek sokkal jobbak az eredményei, ha a mezőgazdasághoz, kézműves iparhoz szükséges képességek fejlesztésével jár együtt. Ajánlja továbbá a felnőtteknél a média felhasználását az oktatásban.

A középfokú oktatás: az élet fordulópontja. Reményeket fűznek hozzá és bírálják. A teljes népesség közös igényeit kielégítő, az alapfokú oktatásra épülő középfokú oktatásban való részvétel a különféle hajlamok megnyilvánulásának, a tehetségek felszínre kerülésének, az új informatikai technológia kezelésének, a kreativitás és empátia gyors fejlődésének, de a konfliktusokkal és az erőszakkal való szembekerülésnek is az időszaka. Kívánatos, hogy abban a lakosság mind nagyobb hányada részesüljön.

A középfokú oktatás elméleti jellegű tananyaga elsősorban a felsőfokú tanulmányokra felkészítést tűzi ki célul. Mégis, fordítson kellő figyelmet azokra a fiatalokra, akik kudarcot vallanak: nem találják helyüket a középiskolában, bukdácsolnak, a kimaradás gondolatával foglalkoznak, nem akarnak tovább tanulni. A bontakozó egyéni hajlamok fejlődésének meggyorsítása, a tanulási kedv felkeltése és megtartása érdekében a középiskolai reformoknak nagyobb gondot kellene fordítaniuk az oktatás megfelelőbb tartalmának kimunkálására, minőségének emelésére és az oktatás struktúrájának változatosabbá tételére. Kapjon az eddiginél nagyobb szerepet a nemzeti nyelven kívül a második, vagy – főként a soknemzetiségű társadalmakban – a harmadik idegen nyelv oktatása is. A XXI. században egy világnyelv ismerete feltétlenül szükséges lesz a tudomány és a modern technológia elsajátításához. A tudomány és a technika legújabb eredményeinek megjelenése a közoktatásban pedig nagymértékben hozzájárulhat a fejlett ipari és a fejlődő országok között mutatkozó tudásbeli különbségek csökkentéséhez. Még az anyagi eszközökkel szűkösen ellátott országokban is módot lehet találni arra, hogy a „központi” középfokú iskolákat ellássák az informatikai és a kommunikációs fejlesztéshez szükséges felszereléssel és személyzettel, hogy ezek aztán kiszolgálják a „szatellit” iskolákat.

A szakmunkás és a technikusi munkakörökre felkészítő képzés fejlesztése különösen a fejlődő országok számára fontos. A szakképzésre kétirányú feladat teljesítése vár: felkészítés a ma ismeretes szakmákra és azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyek az olyan szakmákhoz szükségesek, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Az utóbbi feladat megoldásának több délkelet-ázsiai országban szép példái vannak: viszonylag ugyan olcsó programok, amelyek mégis egyidejűleg alkalmazkodnak a szakközépiskolai szint technológiájához, és növelik a termelékenységet. A korszerű ipari szakképzés feltétlenül létesítsen szoros kapcsolatot a munkahellyel. Egyáltalában: a munkahelyeken folyó képzés az eddiginél nagyobb figyelmet érdemel.

Az egész életen át tartó oktatás jegyében a középiskolai képzést változatosabbá lehetne tenni. A fiatalok igényeinek jobban megfelelne a tanulásra, illetve a munkára fordított időszakok váltogatása. Az alternatív, a munkát és a középfokú tanulmányokat egyaránt magában foglaló szakképzés vonzását fokozná, ha mód lenne arra, hogy a szakma elsajátítását követően újra általános képzésben részesüljenek. A kormányzatok pénzügyi támogatása nyithatna lehetőséget arra, hogy a dolgozók munka közben is vehessenek részt általános képzésben. Megfelelő tanulási hitelek pedig lehetővé tennék a munka és a tanulás periódusainak a váltogatását is.

A felsőfokú oktatás hagyományos és új feladatainak vállalása egyszerre jelenti „a gazdasági fejlődés egyik motorját és az egész életen át tartó oktatás egyik sarkpontját. Letéteményese és teremtője az ismereteknek ... a kultúra és tudomány átadásának fő eszköze” (107. p.). A felsőoktatás szerte a világon már ma is mind több hallgatót fogad be, s jelentősége a jövőben csak növekedhet. A társadalmi nyomás következtében szembekerült a politika által erőltetett, a gazdasági kihívásoknak megfelelni képes reform szükségességével. Mivel a fejlődés a felsőoktatásra fordítandó kiadások növekedésének és az eltömegesedés gondjainak megjelenésével járt, újra át kell gondolni feladatait.

A tudományos kutatásnak évszázados hagyományai vannak a felsőoktatási intézményekben. Mivel azonban ma azt is elvárják tőle, hogy segítse a társadalom hosszú távú terveinek kialakítását és megvalósítását, nem zárkózhat a tudomány elefántcsont-tornyába, s nem érvényesítheti a képzésben a steril akadémizmust. A felsőfokú intézményektől azt várják, hogy egyeztessék össze a hagyományos, a tudományok kialakult struktúrája szerint folyó oktatást a munkaerőpiac által igényelt szakmai képzés korszerű tartalmaival. Sürgetően megoldandó feladata a korszerű társadalmi-gazdasági igényeknek megfelelő oktatás tartalmának a tudományágak felosztásán felülemelkedő kialakítása.

Követelmény az egyetemekkel szemben, hogy falaik között az egyre növekvő számú hallgatóik megtalálják a kultúra egészét, amelynek elsajátításával mind a kutatásra, mind a választott szakmai munkájukra felkészülhessenek.

Alapvetően új követelmény az egyetemek iránt, hogy az egész életen át tartó oktatás szellemében a kultúra és a tudomány mindenki számára „nyitott” intézményeivé váljanak. Létre kell tehát hozniuk a térben és időben változatos távoktatást. A tapasztalatok szerint „a felsőoktatásban a média ésszerű használata, a levelezés, a számítógépes kommunikációs technológiák és a személyes kapcsolattartás viszonylag olcsón szélesíthetik a lehetőségek körét” (111. p.).

Tekintettel arra, hogy a felsőfokú oktatás fejlődése problémáinak megoldása új, bonyolult feladat mind a fejlett, mind a fejlődő országok intézményei számára, megoldásuk érdekében gyümölcsözőek lehetnek a más régiók intézményeivel kialakított partnerkapcsolatok.

Új perspektívákat kereső tanárok

címet viseli a 7. fejezet (116–l28. p.). A Jelentésnek ez a részlete a Bizottságnak abból a meggyőződéséből indul ki, hogy a XXI. században az ismeretszerzés többé nem kizárólag a foglalkozás gyakorlásának eszköze lesz, hanem céllá válik. A tanároknak tehát megnövekszik a szerepük a tanuláshoz való pozitív viszony kialakításában. Ezért a Jelentés a minőségi tanári praxis kibontakoztatásának segítésére – előző fejezeteitől eltérően – több, a gyakorlatot is orientáló ajánlást fogalmaz meg.

A fejezet azzal indul, hogy a tanárok ma minőségileg új helyzettel találják szemben magukat az iskolában, hiszen a tanulók többsége egyre gyakrabban úgy kerül be oda, hogy a média közvetítésével már jóval a családi környezetében megszerezhetőnél több információ birtokába jut a világról, amelyek ráadásul konkurálnak az iskolában közvetítettekkel vagy ellentmondanak azoknak. A tévé előtt sok gyerek több időt tölt, mint az iskolában. A tanár elvesztette az ismeretközvetítésben korábban betöltött, kitüntetett helyzetét. Nemcsak az a feladata, hogy vonzóbbá tegye az iskolában tanultakat a média közvetítette világ tanulságainál, hanem a választásra felkészítés is az információáradatban. Új típusú kapcsolatban tanítványaival segítse őket abban, hogy „fedezzék fel, építsék be és uralni tudják a tudást” (119. p.). Ehhez azonban vezetnie kell diákjait a tanulás megtanulásának az útján, önálló gondolkodásra kell tanítania, s erre csakis az a tanár képes, aki az oktatást mint tudományt és művészetet gyakorolja. E funkció szempontjából személye az információs társadalmak körülményei között is pótolhatatlan, mással nem helyettesíthető.

A tanárok szakmai motiváltságának és oktatómunkájuk minőségének javítása érdekében a Bizottság a következő intézkedéseket ajánlja: körültekintő válogatás a jelöltek közül; szorosabb kapcsolat a tanárképző intézmények és az egyetemek között; a tanárok rendszeres részvétele (kommunikációs eszközök igénybevételével) az alapképzéshez hasonló fontosságú továbbképzésben; a tanári munka szükséges, párbeszédre is alkalmat adó ellenőrzése; a jó tanári munka jutalmazása; a diákok tudásának rendszeres ellenőrzése; megfelelő munkakörülmények és bérszínvonal megteremtése, különös tekintettel a hátrányos helyzetű iskolák pedagógusaira; megfelelő oktatási segédeszközök, elsősorban tankönyvek biztosítása, audiovizuális és technológiai eszközök alkalmazása.

A fejezet zárógondolataként egy kérdésfelvetés, s a reá adott válasz olvasható. A kérdés: Megtanulni, hogy mit fogunk oktatni, és hogyan? S a felelet: A pedagógusoknak „egyensúlyban kell tartaniuk a szaktárgyukban szerzett ismereteket és a pedagógiai szakértelmet” (124. p.).

Az oktatás előtt álló döntések: a politika szerepe

című 8. fejezet a társadalomnak, a politikának, az irányításnak, valamint a financiális szempontoknak az oktatási döntésekben betöltött szerepével foglalkozik (129–148. p.).

A fejezet tartalmával kapcsolatban megjegyzendő, hogy míg a XXI. századi oktatás várható problémáit előre jelző korábbi fejezetek hazai pedagógiánk számára is a megoldási javaslatok és ajánlások egész tárházát kínálták, addig az e fejezetben közreadottak számunkra viszonylag kevesebb tanulsággal szolgálnak. Mi ennek az oka? A Delors-jelentés, amint már említettük, nem tér ki a közép-kelet-európai új demokráciákban kialakult gazdasági-társadalmi helyzet sajátosságainak elemzésére, azoknak mind a fejlett, mind a fejlődő országok politikai, financiális helyzetétől való jelentős eltéréseire sem. Ezért az e fejezetben tárgyalt tényezőknek az oktatási döntésekben betöltött szerepét illető megállapítások nem vonatkoztathatóak hazai körülményeinkre az előző fejezetekben említettekhez hasonló mértékben. A fejezet tartalmából tehát csupán a mi várható változásaink szempontjából is figyelemreméltó megállapításokat idézem.

Egyetérthetünk a Jelentésnek azzal a gondolatsorával, amely szerint „az oktatási rendszerektől az egész világon többet és jobbat várnak” (129. p.), de mivel az oktatás nem képes mindenre, vállalnia kell a megoldandó feladatok közötti választást. A dilemma súlyos, hiszen úgysem lehet minden igényt kielégíteni, s főként akkor nem, ha nem egyéni vagy csoportérdekek jelentkeznek, hanem az igények mögött az iskola alapfeladatai rejlenek. Az oktatással kapcsolatos választások az egész társadalmat érintik, ennek megfelelően a választás a társadalom választása.

A választott céloknak és elérésük stratégiáinak egybe kell esniük. „Az ilyen stratégiák azonban az oktatás egészének szabályozását is feltételezik: s ez a politika feladata. A politikának kell a jövő hosszú távra szóló képét felrajzolnia.” (129. p.) Feladata továbbá az oktatási rendszer stabilitásának, a szükséges reformok bevezetése lehetőségének megteremtése, az egységesség létrehozása, a prioritások kijelölése, annak biztosítása, hogy valódi társadalmi viták előzzék meg a financiális döntéseket.

Szól arról a Jelentés, hogy az állami közigazgatás feladata a szükséges szabályozás, az oktatási rendszer különböző elemei kölcsönhatásának kézbentartása. Az oktatáspolitikának hosszú távra kell szólnia. Lejárt a rövid időszakra, egy-egy választási periódusra szóló reformok kora. Átgondolt, a pedagógusok bevonásával kidolgozott, a társadalom egyetértő támogatását élvező, hosszú távú oktatási reformokat tart korszerűnek. Óv a Bizottság attól, hogy az állam monopolhelyzetbe kerüljön az oktatási döntések révén. Jobb, ha szerepe az energiák összefogásában, irányításában, a kezdeményezések támogatásában és az együttműködések támogatásában nyilvánul meg.

Az oktatási rendszer szervezettsége tekintetében a Jelentés a széles körű decentralizációt támogatja, amely álláspontja szerint mind demokráciában, mind önkényuralomban megvalósulhat. Az államnak ezzel kapcsolatban vállalnia kell a felelősség egy részét a civil társadalommal szemben: az oktatás kérdésében nemzeti konszenzusnak kell kialakulnia. A decentralizáció mellett a Bizottság számos érvet sorakoztat fel. Nemzetközi tapasztalatok igazolják, hogy a decentralizáció sikeres, ha „centralizált közigazgatásból indult ki”; a pedagógusok egyéni felelőssége növekszik az intézmények autonómiáján nyugvó regionális vagy helyi szintű döntési körülmények hatására; az autonóm intézményekben felébred az innovációs kedv és az iskola helyi környezetében megélénkül az érdeklődés, a segítő támogatás készsége.

A fejezetnek az oktatással kapcsolatos pénzügyi döntések kérdésében kifejtett irányelvei hazai alkalmazásának lehetőségeit csak gazdasági szakemberek tudnák megfelelően értelmezni, értékelni. A recenzens erre nem mer vállalkozni.

Nemzetközi együttműködés: oktatás a „világfaluban”

címet viseli a kötet utolsó, 9. fejezete, amely útmutatást kíván adni ahhoz, hogy egységesülő világunkban miként hozható létre az oktatás területén is oly szükséges nemzetközi kooperáció, amely a felmerülő globális problémákra adandó egyetemes válaszok megfogalmazását vállalja.

A Bizottság e fejezetben olvasható ajánlásai az ENSZ és az UNESCO nemzetközi konferenciáinak munkaokmányaira épülnek. Idézik a társadalom fejlődésével kapcsolatos kérdések megtárgyalására 1955-ben Koppenhágában rendezett csúcsértekezlet ajánlásait. Ezek arra a tételre épülnek, hogy a magas színvonalú oktatás megköveteli, hogy ne legyen semmiféle megkülönböztetés az emberek között faj, nemzetiség, nem, kor vagy hátrányos fizikai adottságok miatt a társadalmon belül. Egyetértően emlékeztetnek az értekezletnek arra az állásfoglalására, amely szerint az oktatásnak a társadalom fejlődésében betöltött szerepe alapján a fejlődésre szánt nemzetközi támogatások jelentős részét, egynegyedét, az oktatás kell kapja.

A Jelentés ajánlja, hogy az információs társadalomban az UNESCO hozzon létre egy megfigyelőközpontot az új technológiák társadalomra és az oktatásra gyakorolt feltételezett hatásának a megvilágítására és értékelésére. Helyesnek találná továbbá, ha az UNESCO információs csereközpontként centrális szerepet játszana a számítógépes oktatóprogramok területén. Nevezetesen: minőségi oktatási anyagokat szolgáltathatna, és támogathatná a népek kulturális sajátosságait tiszteletben tartó programok elkészítését.

Sürgeti továbbá a Bizottság, hogy a nemzetközi segítség és együttműködés klasszikus formáinak meghaladásával a „segítség” alakuljon át „partneri” viszonnyá; jöjjenek létre az együttműködés kölcsönös előnyökre épülő formái.

Ajánlja a kötet az egyes országok oktatási beruházásai adatainak nemzetközi méretű összegyűjtését. Javasolja olyan mutatók kidolgozásának a támogatását is, amelyek képesek feltárni az oktatási rendszerek legsúlyosabb működési problémáit, s alkalmasak arra, hogy azokat kapcsolatba hozzák a rendszerek különböző mennyiségi és minőségi adataival (pl. oktatási költségek, az oktatás hatékonysága, a pedagógusmunka körülményei stb.).

Végül idézzük a Bizottságnak azt az Európai Unió felé haladásunk szempontjából is igen aktuális, a tagországok érdekét szolgáló javaslatát, amelyben az UNESCO normatív tevékenységének az erősítését sürgeti, például úgy, hogy a szervezet a különböző nemzetek törvényhozó gyakorlatát összhangba hozza a nemzetközi gyakorlattal.

Epilógus

A kötet Epilógusában jelentős terjedelmet (163–207. p.) kaptak a Nemzetközi Bizottságnak a világ különböző régióiból érkező, eltérő tapasztalatokkal rendelkező tagjai arra, hogy a közös munkához való „személyes hozzájárulásként” egy-egy részletkérdésről néhány lapon kifejtsék nézeteiket. Közülük tizenketten éltek ezzel a lehetőséggel. Érdekes gondolataik ismertetése meghaladná a rendelkezésünkre álló terjedelmet.

Függelék

A Jelentés ezen metodikai szempontból igen értékes része A Bizottság munkálatai címet viseli (209–219. p.). Haszonnal tanulmányozhatják azok, akik több szakértő bevonásával az oktatásügy egészének vagy valamely részterületének helyzetét bemutató jelentés írására, szerkesztésére vállalkoznak.

*

A recenzens még adósa az olvasónak a kötetben foglalt gazdag mondanivaló kifejtésének módjára vonatkozó megjegyzésekkel. Egy mondatba sűrítve a kifejtés jellemzését: világos gondolatokat kifejező, tömör, mindenféle szakmai zsargont elkerülő mondatok sorakoznak viszonylag rövid, alcímezett egységekre tagolt, arányos hosszúságú, mintegy 10-10 lapnyi fejezetek logikus szerkezetében. A kifejtés módjának recenzensi értékelése: egész szakmánk részére tanulságos mintául szolgálhat.

Az olvasó számára a Delors-jelentésről megjelentetett kiadvány forgatása esztétikai örömet is nyújt. Az elismerésre méltó gondos szerkesztés a felelős szerkesztő Németh Zsófiának; a könyv tervezése Kapitány Ágnesnek; a tördelő munka Sörfőző Zsuzsának köszönhető. Feltétlenül kiemelendő a fordító Balázs Mihálynénak, és a kontrollszerkesztő Erdélyi Z. Ágnesnek mind nyelvileg, mind szakmailag kitűnő munkája.

Oktatás – rejtett kincs. A Jacques Delors vezette Nemzetközi Bizottság jelentése az UNESCO-nak az oktatás XXI. századra vonatkozó kérdéseiről. Budapest, 1977, Osiris Kiadó–Magyar Unesco Bizottság, 219 p. /UNESCO KÖNYVEK./

Majzik Lászlóné