Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 november > Oktatásrejtett kincs Delors-jelentés a XXI. századi oktatásról
Oktatás rejtett kincs
Delors-jelentés a XXI. századi oktatásról
A Jelentésben az UNESCO Nemzetközi Bizottsága útmutatást
kíván adni arra, miként válaszoljon az iskola az információs társadalom
kihívásaira, hogyan segítse, hogy az egyén az egész életen át tartó
oktatásban való részvételével alkalmassá váljék arra, hogy jobban
megértse a másik embert, a világot, hogy szembenézzen a szakmai és
a magánéletben jelentkező új követelményekkel, hogy ne maradjon kiaknázatlanul
egyetlen tehetség sem, amely akár a kincs a föld mélyén minden
emberben ott rejtőzik. Ehhez olyan irányokat jelöl ki, amelyek nemzeti
szinten és világméretekben egyaránt érvényesek lehetnek.
|
A recenzensnek akkor van könnyű dolga, ha meghatározott olvasói
rétegnek szóló, középszerű szakmunkáról ír. Ilyenkor nem kíván különösebb
erőfeszítést, hogy megfelelő egyensúlyban elismerő, illetve kritikai
megjegyzéseket tegyen. Nehéz azonban a helyzete, amikor kiváló munkának
a bemutatására vállalkozik. Márpedig a Delors-jelentés ilyen mű. Mit
írjon róla a recenzens? Értékelő mondatokat sorjázzon csupán? Ilyen
esetben az ismertetésre vállalkozót segítheti a sajátos recenzensi
feladatok számbavétele. Klasszikus tennivaló az ismertetés: a mű témájának,
létrejötte körülményeinek, szerkezetének, műfajának, tartalmának rövid
bemutatása, a szerző új felismerései jelentőségének kiemelése, illetve
rámutatás tévedéseire, majd a téma kifejtésének a jellemzése. Végül
következhet a kötettel kapcsolatos figyelemfelhívás: mi az, ami a
könyv tartalmából adott olvasói réteg tagjainak a tevékenységében
jól hasznosítható.
A felsorolt feladatok mindegyikét nem tudom vállalni. A
Delors-jelentés a XXI. századi információs társadalomban várható oktatásra
vonatkozó előrejelzéseket tartalmazza. A mű kidolgozói, az UNESCO
eddigi gyakorlatához híven, szinte kizárólag a fejlett, illetőleg
a fejlődő országok csoportjának jövő századbeli társadalmi fejlődését
prognosztizálják a gazdaság, a technika és technológia, valamint a
tudomány fejlődésének és az információrobbanásnak a hatására. Mivel
azonban a Jelentés nem tér ki a közép-kelet-európai új demokráciákban
kialakult gazdasági-társadalmi körülmények sajátosságaira, azoknak
mind a fejlett, mind a fejlődő országokétól való eltéréseire, a társadalom
fejlődésére gyakorolt hatásuknak előrejelzésére vonatkozó megállapításai
sem érvényesíthetőek közvetlenül sajátos hazai viszonyainkra. Némi
módosítással azonban megtermékenyíthetik a magyar pedagógiai elméletet
és gyakorlatot, hiszen az iskola világa egyes vonatkozásokban az egész
földgolyón mutat hasonlóságokat. A társadalom jövő századbeli fejlődését
érintő prognózisoknak valamennyi megállapításával kapcsolatban mégsem
tudom betölteni a kritikusi feladatokat. A társadalom fejlődését érintő
prognózisoknak csak a mi fejlődésünk iránt kifejezett, megítélésem
szerint reális hazai elvárásoknak megfelelőeket idézem. A Jelentés
prognosztizálja továbbá az érintett országcsoportok jövő századbeli
gazdasági-társadalmi fejlődésének az oktatásra gyakorolt várható hatását
is. A kötetnek ezzel az összefüggéssel foglalkozó gazdag tartalmából
válogatva csak azokat a gondolatokat fogom ismertetni, amelyeket a
hazai általános fejlődés jelen trendjének, ütemének és az oktatás
mai állapotának, tervezett modernizálásának ismerete alapján továbbgondolásra
érdemeseknek ítélek. A recenzens kritikusi feladatának a betöltése
helyett a kiadvány szelektív bemutatását vállalom.
A kötet létrehozását az UNESCO 1991. évi közgyűlése iniciálta. Felkérésére
Federico Mayor, az UNESCO főigazgatója Nemzetközi Bizottságot
alakított a XXI. századi oktatás témájának a kidolgozására.
Elnökéül Jacques Delors-t, az UNESCO Európa Bizottsága volt
elnökét választotta. A Bizottságba 14 tagot hívott meg: a világ különböző
régióinak, kultúráinak, foglalkozási ágainak képviselőit, aktív és
volt minisztereket, egyetemi tanárokat, elismert vezető kutatókat.
Munkájában a Bizottság rajtuk kívül rendkívüli tanácsadók kiemelkedő
személyiségek és rangos szervezetek, szakvéleményt nyújtó személyek
és intézmények segítségét is igénybe vette. (A Bizottság tagjainak
és szakmai segítőinek a nevéről és munkásságáról a kötet név szerint
tájékoztat.) A Bizottság tevékenységét kilencfős titkárság és négy
főből álló adminisztráció is segítette.
A kötet hat részre tagolt szerkezete
könnyen áttekinthető. Egy bevezető tanulmány, illetőleg az Epilógus
foglalja keretbe a Horizontok, Alapelvek, Irányok című egységekben
kifejtett részletes tartalmi mondanivaló fejezeteit. (Minden egyes
fejezet végén Feladatok és ajánlások olvashatók.) A kiadványt Függelék
zárja.
Az oktatás, avagy a szükséges utópia
A Jacques Delors által vezetett Nemzetközi Bizottság
tevékenységének az eredményét Jelentés formájában publikálta, s már
ez is jelzi, hogy a kötet műfaja sem teljesen szokványos. Nem
azért, mintha nem lennének ismeretesek jelentések a pedagógusszakma
területén. A recenzált kiadvány műfajilag mégis eltér az ilyen címen
megjelentetettektől. A forgalomba kerülő hagyományos nevelésügyi jelentések
ugyanis általában a szakmai élet egy-egy viszonylag szűk területén
jelentkező időszerű problémákkal, azok lehetséges megoldásaival kapcsolatosak.
Bizonyos munkaterületek meghatározott szakembereinek szólnak. Tények,
adatok szűk spektrumát idézik fel, majd azok alapján megjelölik a
konkrét, általában rövid távú tennivalókat, osztják ki azokat feladatul
az érintett szakmai kör tagjainak. A Delors-jelentés az előbbiekben
jellemzettektől minőségileg különbözik mind témáját, tartalmának széles
történeti, társadalmi és nemzetközi összefüggésbe helyezését, mind
a kidolgozásába bevontak körét és szakértelmét, a feldolgozás igényességét,
mind leendő olvasói körét illetően.
A jelentés műfaján belül az új minőség megjelenését már
Az oktatás, avagy a szükséges utópia című, magának Jacques
Delorsnak a tollából számazó bevezetője tanúsítja. Az új vonás
már e bevezetőnek abban az átfogó szemléletében megjelenik, amely
a XXI. század oktatásának kérdéseit a gyorsan fejlődő társadalomba
ágyazottan, az oktatás és a társadalom kölcsönhatásában vizsgálja.
A jövő számos kihívása közül talán az oktatás a leginkább nélkülözhetetlen
ütőkártya a kezünkben, amelynek segítségével az emberiséget a béke,
a szabadság és a társadalmi egyenlőség felé terelhetjük írja (13.
p.).
A Bizottság a témáját a XXI. század várható központi
jelentőségű gazdasági-társadalmi problémáival számot vető oktatáspolitikai
szemlélettel közelíti meg. Az oktatás jövőjének körvonalazásakor számol
azzal, hogy korunkban a jelentős tudományos-technikai fejlődés ellenére
gazdasági és szociális téren nem lehetnek illúzióink. Minduntalan
új meg új feszültségek jelentkeznek a felgyülemlett igazságtalanságok
miatt, s bár a népek kölcsönös függése egyre erősebb, s a problémáik
mindinkább globalizálódnak, kérdéses, hogy miként tudnának az emberek
megtanulni élni a világfaluban, hiszen ugyanerre nem képesek természetes
környezetükben: szomszédaik mellett, városaikban, falvaikban, közösségeikben.
A Jelentés bevezetője szembenéz a nem új keletű, mégis
igen fontos, várható feszültségekkel. Így a globalitás és a lokalitás,
az egyetemes és az egyedi, a hagyomány és a modernség, a rövid
és a hosszú távra tervezés, az ismeretek rendkívül gyors bővülése
és az ember befogadóképessége, a szellemi és az anyagi értékek
között kialakulókkal.
Delors az emberek közös jövőjéről töprengve, az oktatásnak
a gazdaság és a társadalom fejlődésében betöltött fontos szerepéből
indul ki. Ismerve a tudomány és a technika jelenlegi és várható fejlődését,
valamint a szellemi tényezőknek a javak előállításában játszott növekvő
szerepét, a holnap társadalmának létrehozása érdekében vallja, hogy
az emberi képzeletnek meg kell előznie a technikai fejlődést, az
egész életen át tartó oktatásnak központi helyet kell kapnia a társadalomban.
Minden országnak ki kell alakítania a maga tartós fejlődési modelljét,
tiszteletben tartva az országonkénti sajátosságokat (18. p.).
Kifejti a Bizottság álláspontját az oktatás és a politika
viszonyának érzékeny kérdésében is. A századvégen kialakuló bizonytalan,
számos múltbeli maradvánnyal terhelt nézeteket meghaladva két elvet
szögez le. Az egyik: ...az oktatási rendszer javítása annak a politikának
a függvénye, amely érte a felelősséget vállalja, s a másik: ez a
politika nem hagyhatja úgy történni a dolgokat, mintha a piac képes
lenne a hibák kijavítására, vagy mintha valami önszabályozás erre
elegendő lenne (25. p.).
Horizontok
A Jelentésben a részletes tartalmi kifejtés 13. fejezetét a Horizontok
cím foglalja egységbe (2967. p.). Mindhárom az iskolákat övező
társadalmak fő jellemzőivel összefüggésben mutat rá az oktatás módosításának
kívánatos irányára.
Az alapközösségtől a globális társadalomig
című l. fejezet a globalizálódás és az oktatás összefüggéseivel
foglalkozik (3141. p.).
Megállapítja, hogy az egész Földre kiterjedő kölcsönös
függőség, a nemzetközi kapcsolatok globalizálódása a világ jövőjének
egyelőre felmérhetetlen ígéretessége ellenére is bizonytalanságot
szül. A probléma hátterében a demográfiai növekedés rendkívüli gyorsasága
áll. Gondot okoz, hogy bolygónk egyre népesebb. A fejlett országokban
ugyan lelassult a növekedés, a fejlődő országokban viszont jelentősen
felgyorsult. Mindennek következtében példátlan nyomás nehezedik majd
az oktatásra, hiszen míg a 15 évnél fiatalabbak száma 1950-ben 700
millió volt, ez 1990-ben már 1,7 milliárdra emelkedett. Az oktatással
kapcsolatos döntések még sohasem érintettek ennyi embert egyszerre.
Az emberi tevékenység jellemző globalizálódása
az elmúlt 25 év során először a gazdaságban tűnt fel. Tanúi lehettünk
a pénzpiacok nyitásának, az egyre jelentősebb tőkemozgásnak, majd
az ipari és kereskedelmi tevékenységben is a határnyitásnak. Ennek
legfenyegetőbb következményeként a globalizáció az átjárhatóbb határokon
keresztül mindinkább kiterjed a bűnözésre is. A tudományos és a távközlési
hálózatok örvendetes kiépítése elmélyíti a szakadékot a fejlődés nyertesei
és vesztesei között. A létrejött egyetemes kommunikáció ellenére is
vannak országok, amelyek kiszorultak ebből a fejlődésből. Nem tudnak
a képek és szavak áramlásába bekapcsolódni, a legfrissebb információkhoz
hozzájutni a villamosítás hiánya vagy egyszerűen a szolgáltatások
magas költségei miatt. Világos a következtetés: Az oktatás szerepe
tagadhatatlanul nagyon is fontossá válik, ha kézben akarjuk tartani
a kommunikációs háló lendületes fejlődését, amely hallótávolságba
hozza az egész világot, s az embereket egymás szomszédaivá teszi.
(34. p.)
A globalizálódás problémái nemcsak közvetve, a társadalom
életének változásain keresztül jelentkeznek az oktatásban, hanem a
gyors demográfiai növekedésen keresztül közvetlen befolyást is gyakorolnak
az oktatási rendszerekre. Ilyen gondot jelent a különböző gazdasági,
népesedési, politikai, nemzetek és etnikumok közötti konfliktusokból
fakadó migráció, amelynek során gazdasági bevándorlók, politikai menekültek
és menedéket kérők kelnek vándorútra. A migráció komplex jelenségének
igen súlyosak a következményei mind a kibocsátó, mind a befogadó országok
oktatási rendszerében. A befogadók számára nem könnyen megoldható
feladat sem a lakosságuk felkészítése a bevándorlók fogadására, sem
a jövevények képessé tétele az integrálódásra.
A hidegháború befejeződése paradox módon
nem békésebb, hanem veszélyeztetettebb, kockázatokkal terhesebb
világra nyitott kaput. A fegyverek felhalmozása, az emberiség bizonytalan
jövője ellentétes hangulatokat ébresztett: erős szolidaritás kifejlődésére
és ugyanakkor konfliktusok kialakulására vezetett. Az egyenlőtlen
fejlődés mind nyomasztóbb feszültséget teremtett a globális és a lokális
között: a globalizálódással párhuzamosan széles körben elterjedt a
személyes gyökerek kutatása. Egyidejűleg él a modern világban az egyén
személyes kötődése alapközösségeihez, a fejlődés veszélyeinek elkerülésére
visszahúzódik azok illuzórikus menedékébe. A kormányoknak ellentmondásos
helyzetben a nemzetállamok szükségszerű globalizációja és az alapközösségek
igényei között létrejött szorításban kell döntéseiket meghozniuk.
A feladat a kölcsönös függőségnek önkéntes szolidaritássá változtatása.
Olyan helyzet teremtése az egyén számára, amelyben a világ jobb megismerése
révén erősödhet nemzeti identitása, felfedezheti más nemzetek értékes
történelmét, megértheti saját magát és a másik embert. Egyidejűleg
kell tudatosítani az egyénben saját gyökereit, és megtanítani arra,
hogy tisztelje mások, az egész emberiség közös kultúráját. A Jelentés
kifejezi, hogy az oktatásnak és oktatáspolitikának ezzel kapcsolatban
igen nagy a felelőssége: Valami újfajta humanizmus megszületését
kell elősegítenie, amelynek lényeges komponense az erkölcs, s ahol
tág teret kap a tudás és a különböző civilizációk szellemi értékeinek
tisztelete, szükségszerűen ellensúlyozva a globalizáció tendenciáit,
amelyben inkább gazdasági vagy technokrata szempontok dominálnak.
(40. p.)
A társadalmi kohéziótól a demokratikus részvételig
című 2. fejezetben (4254. p.) a Jelentés abból a tényből indul ki,
hogy társadalmainkra ma az anyagi és szellemi kötelékek elszakadása,
a társadalmi kapcsolatok válsága a jellemző, ami erősen próbára teszi
a szocializációt. A közösségi kapcsolatok megszakadása az etnikai
csoportok közötti konfliktusok számának drasztikus emelkedésében
a századvég legjellemzőbb vonásaként is megnyilvánul. Kihívás ez
a politika, de az oktatási rendszer iránt is, amelynek feltétlenül
ki kell jelölnie a társadalmi mozgásokban betöltött szerepét. Az oktatás
az egész világon azt a hivatást vállalja magára, hogy társadalmi kötődéseket
hozzon létre emberek és az embercsoportok között, tiszteletben tartva
azok sokféleségét. Legfontosabb célja tehát, hogy mindenki számára
biztosítsa a tudatos és tevékeny polgárrá váláshoz szükséges eszközöket,
s ez a cél csak demokratikus társadalmi keretek között valósulhat
meg (42. p.).
Ma az országok többségében a társadalmi kapcsolatok válsága
tapasztalható. A társadalom egyes rétegei között az egyenlőtlenségek
elmélyültek: a szegénység és kirekesztés növekedésének vagyunk tanúi.
A fejlődő országokban a népesség számának növekedése veszélyezteti
az életszínvonal emelkedését. Az országok minden típusában a migráció,
az elvándorlás a falvakból, a zilált urbanizáció, a közösségek hagyományos
szolidaritásának megszűnése kényszerű elszigetelődésre, marginalizálódásra
vezet. A társadalmi válság erkölcsi válsággal társul.
Az oktatás a társadalmi kapcsolatok válságának ellenszerévé
válhat, ha tudomásul véve az egyének és a csoportok sokféleségét,
elkerüli, hogy ő maga is kirekesztő tényező legyen. Ennek érdekében
száműznie kell a szabványosított oktatás minden formáját. Nem kényszeríthet
be minden gyereket ugyanabba a kulturális és intellektuális darálóba,
figyelmen kívül hagyva a személyes adottságokat. Nem részesítheti
az elméleti tudás fejlesztését előnyben a többi emberi képesség fejlesztésével
szemben. Képességeiben meglévő különbségei miatt egyetlen gyerek sem
kerülhet hátrányos helyzetbe az iskolában. Az oktatásnak el kell kerülnie,
hogy maguk az oktatási rendszerek vezessenek kirekesztő helyzetekre.
Az esetenként pozitív hatású versenyszellem eltorzulhat az iskolai
osztályzatok fetisizálása következtében: bukásokra vezethet, amelyek
gyakran vonják maguk után a marginalizálódást, kitaszítottságot, a
szinte legyőzhetetlenül hátrányos helyzetet. Tudomásul kell venni,
hogy az iskola már lejáratódott a társadalmi kirekesztés helyszíneként,
ugyanakkor felértékelődött mint az integráció és reintegráció kulcsintézménye
(46. p.).
Az iskolának az említetteken túl meg kell ismertetnie
a fiatalokat a különböző ideológiák és vallások történeti és kulturális
lényegével. Ez kényes feladat, mert egyfelől nem sértheti senkinek
az érzékenységét sem, másfelől behozhatja az iskolába a politikát
és a vallást, amit általában száműznek onnan. Ezen túl segítenie kell
a diákokat abban, hogy az említett ismeretekből szabadon építsék fel
saját gondolati és értékrendszerüket anélkül, hogy az éppen uralkodó
hatások alá kerüljenek, vagy hogy nevelőik értékeket rájuk erőltessenek.
A különböző kultúráknak nemcsak a tolerálásán, hanem
megbecsülésén is alapuló pluralista oktatásnak a kultúrák sokféleségét
az emberi gazdagság egyik forrásaként kell bemutatnia. Ehhez azonban
szükségszerűen meg kell tagadnia a faji előítéleteket, a kirekesztés
és erőszak megnyilvánulásait a társadalom- és humán tudományok ismereteinek
közvetítése, valamint a különböző kultúrák értékei felmutatásának
a segítségével. E feladatának teljesítése során semmivel sem helyettesíthető
szerepe van a nemzeti kereteken felülemelkedő történelemoktatásnak
az egyén látókörének szélesítésében, a jelen jobb megértetésében.
Igen nagy jelentőségük van ezen túl a filozófiai ismereteknek a demokrácia
működtetéséhez szükséges kritikai szellem formálásában.
Az oktatás nem elégedhet meg azzal, hogy minden egyes
egyénnel elfogadtatja a múltban kikovácsolódott közös értékeket. Fel
kell készítenie a tanulókat társadalmi szerepükre. Ehhez az állampolgári
alapismeretekre, az elemi politikai betűvetésre építve az iskolának
a demokratikus gyakorlat modelljévé kell válnia, ahol a gyerekek az
iskolai közösségi élet kereteiben felkészülhetnek a demokrácia gyakorlatára.
A gazdasági fejlődéstől a humánfejlődésig
című 3. fejezet (5567. p.) hangsúlyozza, hogy a gazdaság az elmúlt
fél évszázadban eladdig soha nem tapasztalt fejlődésének hajtóerejét
a tudományok és az oktatás jelentette. A Bizottság felfogása szerint
szükséges, hogy az oktatást többé ne csak a gazdasági fejlődésre
gyakorolt szerepe alapján határozzák meg, hanem tágabb értelemben:
a humánfejlődésre gyakorolt hatása alapján (55. o.).
A világ gazdagodott. A világgazdaság növekedése azonban
az 50-es évek óta alapvetően egyenlőtlen: országonként és régiónként
nagy eltéréseket mutat. A fejlődő országok népessége a világ népességének
több mint háromnegyede ennek a gazdagságnak csak 16%-át élvezi.
Ugyanebben az időszakban növekedtek az oktatás iránti gazdasági igények.
Bebizonyosodott az oktatásba fektetett tőke, azaz a humántőke és a
technikai fejlődés, a termelékenység szoros összefüggése. Világossá
vált, hogy az oktatási rendszernek nem csupán a megfelelő iskolai,
többéves szakmai képzést kell biztosítania, hanem fejlődésre, innovációra
képes egyéneket, tudósokat, feltalálókat és magas színvonalú műszaki
szakembereket is kell nevelnie. A technológiai versenyfutás, az információs
társadalom megjelenése egyre jelentősebbé teszi az újabb ismeretek
megszerzésének a képességét, a szakembereknek a gazdasági fejlődést
gyorsító folyamatos továbbképzését. Nem kívánható meg az oktatástól,
hogy stabil munkahelyekre képezzen munkaerőt, inkább az várható
el, hogy az innovációhoz képezzen olyan egyéneket, akik képesek fejlődni,
alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz, és uralni ezeket a változásokat
(57. p.).
Az oktatás és képzés napjainkra a fejlődés motorjává
vált. Azonban számos fejlődő ország népessége (azon belül is elsősorban
a nők) elmaradt a gazdasági növekedéshez szükséges ismeretek megszerzése
területén. A tudományos kutatás területén az egyenlőtlenségek kirívóak.
1990-ben például Észak-Amerikában a kiadások 42,8%-át, Európában 23,2%-át,
Afrika déli részén 0,2%-át, az arab országokban pedig 0,7%-át fordították
a kutatás támogatására. A szürkeállomány elvándorlása a gazdag országokba
még súlyosbítja a kialakult helyzetet.
A gazdasági fejlődésnek számos káros hatása is van. A
termelés jelenlegi ritmusa következtében megritkulnak az úgynevezett
reproduktív források: megművelhető földek, nyersanyagok, energiaforrások,
s még környezetkárosító hatású is a meggyorsult fejlődés. Ezen túl
a technikai előrehaladás, az egyre több emberi munkát kiváltó gépesítés
következtében sok országban növekszik a munkanélküliek száma, akik
a társadalom támogatására szorulnak. A termeléscentrikus társadalommodell
zsákutcába vezet. A Bizottság, egyetértve az ENSZ-nek ezzel a problémával
foglalkozó, 1990. évi fejlesztési programjával, kifejezte, hogy az
oktatás a XXI. században olyan új helyzettel kerül szembe, amelyben
többé nem egyszerűen a fejlődés egyik elemét, hanem annak alapvető
részét (64. p.) és egyben egyik célját is jelenti.
Ezen elv elfogadása értelmében szükséges, hogy az oktatás
minden eleme járuljon hozzá a humánfejlődéshez. Elsőrendű feladata
tehát, hogy meg kell tanítania az emberiséget saját fejlődésének
a kézbentartására (64. p.). Ennek útja természetesen az egyes emberen
keresztül vezet, akit képessé kell tenni mind saját sorsának irányítására,
mind a közössége életében való felelős részvételre. Minden ember részesüljön
tehát a lehető legszélesebben értelmezett alapfokú oktatásban, amelynek
életre érvényes útlevélként, a képzés egy magasabb szintjére jutás
zálogaként a megszerzendő tudás valamennyi elemét tartalmaznia kell.
Alapelvek
A részletes tartalmi kifejtés Alapelvek című egysége a kötet
45. fejezeteit foglalja magában (7192. p.). A 4. fejezet az oktatás
alapfeladatait illetően foglal állást, míg az 5. fejezet az oktatás
folytonosságának, az egész életen át tartó oktatásnak az alapelvét
fogalmazza meg.
Az oktatás négy alappillére
című 4. fejezet szövegében (7l8l. p.) a Jelentés abból indul ki,
hogy az oktatásnak egyszerre kell majd egyre több ismeret formájában
egy komplex és állandóan változó világtérképet és iránytűt is nyújtania
az ismeretek halmazában való navigáláshoz. Már nem az ismeretek felhalmozása
a cél, hanem az, hogy az egyén képessé váljék első megszerzett ismereteinek
folyamatos elmélyítésére és alkalmazására a változó világban. Az oktatásnak
fogalmát az eddiginél tágabban értelmezve annak érdekében, hogy
a jövő század e kihívásának megfelelhessen, a következő négy alapfeladatot
kell teljesítenie: minden embernek meg kell tanulnia ismereteket szerezni,
meg kell tanulnia dolgozni, meg kell tanulnia együtt élni, s meg kell
tanulnia élni. A tudás ezen alappilléreinek a szervezett oktatáson
belül egyenlő helyet kell elfoglalniuk ahhoz, hogy a tanítás elméleti
és gyakorlati szinten is egész életen át tartó globális tapasztalata
legyen az egyénnek mint személyiségnek és mint a társadalom tagjának
(72. p.).
Megtanulni megismerni a hivatalos oktatás a múltban
szinte kizárólag ezt tűzte célul. Márpedig az ismeretek meghatározott
körének a megszerzésénél fontosabb annak elsajátítása, hogy az egyén
a tudásnak mint eszköznek a segítségével megtanulja megérteni, örömmel
felfedezni az őt körülvevő világot, ki tudja bontakoztatni szakmai
és más emberi képességeit, tudjon kommunikálni és méltó módon élni.
Az ismeretszerzés elsajátítása megköveteli, hogy a tanuló
a figyelem, az emlékezet és a gondolkodás gyakorlása útján megtanuljon
tanulni. A figyelem tárgyakra, személyekre való összpontosításának
tanítása (számos élethelyzetben) a televíziós képernyő uralta társadalmakban
kiemelkedő jelentőségű. A tévés információk gyors egymásutánisága
akadályozza ugyanis a felfedezés folyamatát, nincs lehetőség, elegendő
idő az ismeretek elmélyítésére.
Az a tény, hogy a médiák segítségével
a rendelkezésre álló információk nagy mennyiségben tárolhatók és előhívhatók,
nem teszi feleslegessé az emlékezőtehetség tervszerű fejlesztését
a gyermekkortól kezdve folyamatosan. A memorizálás képességének kialakulását
szolgáló gyakorlatok új funkcióval gazdagodnak: a média sugározta
pillanatnyi információk ellensúlyozásának a feladatával. A tanulóknak
el kell sajátítaniuk az információk közötti szelektálás képességét,
megkülönböztetve azt, aminek a megőrzése szükséges az emlékezetben
attól, ami fölösleges.
Az ismeretszerzés tanítása során kiemelt hangsúlyt kap
a gondolkodás fejlesztése. Külön figyelem fordítandó arra, hogy a
különböző tudományágak együttesen fejthessék ki művelő hatásukat.
A legbonyolultabb, legértékesebb ismeretanyag ugyanis több tudomány
kapcsolódási, metszési pontjaiban jön létre.
Sajnálatos, hogy a Jelentés az ismeretszerzésben szerepet
játszó lelki folyamatok fejlesztésének metodikai kérdéseivel csak
igen röviden, a legszükségesebb részletezést is mellőzve foglalkozik.
Megtanulni dolgozni és megtanulni megismerni egymástól
elválaszthatatlan folyamatok. A munkavégzés megtanulása azonban szorosabban
kötődik a szakmai képzéshez, az ismeretek átültetéséhez a gyakorlatba.
Ehhez szükséges az oktatás hozzáigazítása a munkavégzéshez, ami nem
egyszerű feladat. A szakmára felkészítés ugyanis ma már nem csak egyetlen
körülhatárolt munkaterületre való felkészítést, rutinszerű mozdulatok
végzésének elsajátíttatását jelenti. A technikai fejlődés más minőségű
kvalifikációt követel. Kívánalom ugyanis a képzés iránt, hogy jusson
el a szakképzettség nyújtásától a szakértelem kialakításáig, amely
magában foglalja a szó szoros értelmében vett műszaki és szakmai
képzettséget, valamint a szociális viselkedést, a csapatmunkára való
alkalmasságot, a kezdeményezőkészséget, a kockázatvállalást (75.
p.).
A fejlett gazdaságokban az ipari és a mezőgazdasági munka
mellett megjelenik az anyagi javakat nem termelő sokféle szolgáltató
tevékenység. Ennek végzése a stabil és hatékony interperszonális kapcsolatok
létrehozására való képességeket is megköveteli. Ilyenek fejlesztésére
a hagyományos szakmai képzés során nem került sor. Pedig a jövő technikailag
túlfejlesztett szerveződéseiben amelyek inkább viselkedésközpontú,
mint intellektuális képzettséget tételeznek és követelnek meg a
kapcsolatteremtés hiányosságai jelentős zavarokat okozhatnak.
Megtanulni együtt élni másokkal valószínűleg ez a mai
oktatás egyik legfontosabb kérdése, hiszen napjainkban a túlzott önértékelés,
az egyéni és a csoportérdek érvényesítésére való általános törekvés,
a versenyszellem elterjedése az élet mind több területén, majd mindezek
következtében a különböző feszültségek kialakulása, a konfliktusok
számának a növekedése, sőt az erőszak terjedése jellemző. A pedagógiának
tehát feladata mindent megtenni a konfliktusok békés feloldására,
az erőszak elkerülésére a nevelés szolgálatában. Mit tehet ennek érdekében?
A nevelésnek ehhez két egymást kiegészítő útja van. Az
egyik utat a másik megismertetése, felfedeztetése jelenti. Ennek
érdekében a pedagógus a kisgyermekkortól kezdve hívja fel a különböző
élethelyzetekben a figyelmet a társra. Emellett legyen tudatában
annak, hogy mások megismeréséhez az önmegismerés vezet el. Ha a gyerekek,
a kamaszok ráébrednek arra, kik is ők valójában, könnyebb lesz őket
társaik megértésére is nevelni. A játszótárs, az osztálytárs megismertetésén
keresztül lehet eljuttatni a fiatalokat a másik ember iránti empatikus
magatartás kialakulásához. Ezen keresztül vezethetők el fokozatosan
a tőlük kezdetben idegen vallási és etnikai csoportok tagjainak, a
másságnak az elfogadásához is. Mindennek sikere feltételezi, hogy
az oktatás formája és légköre megegyezzen az előző kívánalmakkal.
A pedagógusnak a tanulók iránti nyitottsága, elfogadó magatartásának,
empátiájának példája hatékony nevelési feltételt és egyben eszközt
is jelent az együttélés megtanítására, gyakoroltatására.
Szükséges továbbá, az előzőkre építve, a nevelés másik
útjának a bejárása, a közös tervek iránti elkötelezettség felébresztése
is. A kisgyermekeknek és diákoknak egyaránt legyen módjuk arra, hogy
részt vegyenek közös akciókban: kulturális vagy sporteseményekben,
társadalmi megmozdulásokban. Ezek alkalmasak ugyanis arra, hogy a
közös célokért fáradozókban az egyéni különbségek elhalványuljanak,
és a kialakult közös érdek felismerése alapján a közös vonások, az
egyezések kerüljenek előtérbe.
Mivel az oktatás teljesebb felfogása szerint, az egyén
testi és szellemi fejlődésének egészét munkálja, a fiatalnak meg
kell tanulnia élni, ami a személyiség kiteljesedését jelenti, azt,
hogy a megszerzett autonómia és felelősségérzet alapján egyre hatékonyabb
cselekvésre (80. p.) legyen képes. Fel kell tehát őt megfelelően
készíteni arra, hogy felnőttként rendelkezzen olyan tájékozódási pontokkal
tehetsége kibontakoztatásához, sorsa irányításához, amelyekre támaszkodva
nemcsak megérti az őt körülvevő világot, hanem összes képessége alapján
képes és kész a felelős cselekvés vállalására is. A Bizottság véleménye
szerint annak a pedagógusnak, aki meg akarja tanítani élni a rábízott
fiatalokat, tudatában kell lennie annak, hogy állandóan változó világunkban
amelyben az innováció a legnagyobb hajtóerő a gondolkodás és ítéletalkotás
szabadságának elsajátíttatása mellett a nevelő kiemelt feladata a
tanulók fantáziájának és kreativitásának a fejlesztése.
Az egész életen át tartó oktatás
címmel a kötet 5. fejezete abból indul ki, hogy a világ gyors fejlődése
következtében ma már senki sem sajátíthatja el az ifjúkorban az egész
élethez szükséges tudást, bár a múlthoz képest az iskolai képzés ideje
jelentősen meghosszabbodott, s a társadalom számos iskolai oktatáson
kívüli tanulási lehetőséget is nyújt. Szükséges tehát meghaladni az
iskolai képzés és a továbbképzés közötti hagyományos megkülönböztetést:
a tanulás ideje ma már az egész élet. A XXI. századba való belépés
kulcsa az egész életen át tartó oktatás (82. o.), ami többet jelent,
mint az iskolai képzés és a továbbképzés összegét.
Az egész életen át tartó oktatás ma már számtalan változatban
létező valóság: az oktatás különböző típusai, szakaszai és formái
kiegészítik egymást, megteremtve az aktív polgár számára a munka és
a tanulás egyensúlyát. Ha az alapoktatás folyamán az egyén sikeres,
az a tanulás folytatására ösztönöz. A felnőttek tanulása, a kulturális
képzésben való részvétele szoros kapcsolatban van iskolázottsági szintjükkel,
amelynek az emelésével a holnap társadalmában várhatóan növekedni
fog a felnőttek tanulási igénye. Az iskolakezdés elégtelensége, a
további iskolai pályafutás eredménytelensége megakadályozhatja az
egész életen át tartó oktatást, gátolja az esélyegyenlőség megvalósulását.
Az edukatív társadalmakban az egyenlőtlenségek nem reprodukálódnak:
az egész életen át tartó oktatás új esélyeket tud nyújtani azoknak,
akik nem tudtak iskolába járni, akiknek esetleges kudarcaik miatt
vagy egyéb okokból időnap előtt el kellett hagyniuk azt.
Az egész életen át tartó oktatás többdimenziós, dialektikus
folyamat. Tartalmazza a legkülönbözőbb célok érdekében való tanulást:
a második vagy harmadik esély kínálatát, az elsajátítható ismeretek
elmélyítését az iskolában vagy azon kívül, a szakma követelményeihez
kapcsolódó képzettség tökéletesítését, a szépségre törekvés vágyának
kielégítését, a született adottságok fejlesztését és új képességek
kialakítását. Olyan sokdimenziós oktatási forma, amely az egész emberi
életet végigkíséri: magába olvasztja a hagyományos oktatási intézményeket
és megsokszorozza az oktatás helyszíneit. Az emberek, életük különböző
szakaszaiban abban a társadalmi közegben tanulhatnak tovább, ahová
éppen tartoznak. A közösségeknek munkahely, társasági élet, vallási
vagy politikai kollektíváknak felelősséget kell érezniük tagjaik
képzéséért. A munkahely kiemelt oktatási helyszín! Fontos lenne, hogy
az oktatási rendszerek beleértve az egyetemeket is figyelembe
vegyék a munka gyakorlatában megszerzett tudást.
Irányok
A részletes tartalmi kifejtés Irányok című egysége
a kötet 6., 7., 8. és 9. fejezeteit foglalja magában (93159. o.).
A 6., 7. és a 8. fejezet közvetlenül az oktatásra összpontosít: az
oktatási rendszer egymásba kapcsolódó elemeire, az alapoktól a felsőfokú
oktatásig tartó oktatásra; az új perspektívát kereső tanárokra; az
oktatási döntések problematikájára. A 9. fejezet pedig, mintegy a
mondanivaló betetőzéseként, a világfaluban megvalósuló nemzetközi
együttműködés kérdéseire irányul.
Az alapoktól az egyetemig
című 6. fejezet szövegében (95115. p.) a Jelentés abból indul ki,
hogy az egész életen át tartó oktatás korántsem csökkenti az intézményes
oktatás szerepét az intézményen kívülivel szemben. A kettő nem mond
ellent egymásnak, ellenkezőleg: kiegészítik egymást. Ez azonban korántsem
menti fel az oktatási rendszer intézményeit attól, hogy új kapcsolatokat
keressenek a szisztéma elemei között, hogy megkönnyítsék az oktatás
egyes szakaszai, intézménytípusai közötti átmenetet, az átjárhatóságot,
és munkálják ki megközelítésük változatos útjait. Így elkerülhető
mind a kirekesztéshez vezető szelektálás, mind a tehetségek kiemelkedését
fékező, megakadályozó egyenlősdi.
Az alapfokú oktatást a Jelentés amely
felfogása szerint az intézményi és nem intézményi oktatás első lépéseként
a 3 éves kortól legalább a 12 éves korig tart útlevélnek tekinti
az élethez. Olyan folyamatként értelmezi, amely lehetővé teszi a
majdani tevékenység kiválasztását, a közös jövő építésében való részvételt
és a tanulás folytatását (97. p.). Egyetért a Bizottság az UNESCO
jomtieni konferenciájának koncepciójával, amely szerint minden fejlődő
és fejlett országban valamennyi gyereknek joga van ahhoz, hogy elsajátítsa
azokat az alapismereteket, képességeket, értékeket, viselkedésformákat,
amelyekre az embernek szüksége van ahhoz, hogy méltósággal élhessen.
Az alapfokú oktatás lehetőséget nyit a tanulás megtanulására, segít
az első lépés megtételében a szakmai orientálódás irányában.
A fejezet az alapfokú oktatással kapcsolatban három problémát
emel ki. Az első a kisgyermekkori oktatás fontosságának a kérdése.
Meggyőzően szól arról, hogy nem csupán azért jelentős az, mert a kicsinyek
programjai keretében kezdődik el a szocializáció folyamata, hanem
azért is, mert az iskola előtti oktatásban részt vevő gyerekek könnyebben
illeszkednek be az iskolai életbe, és kevesebben hagyják abba idő
előtt a tanulást, mint a többiek (99. p.). Hozzájárul az esélyegyenlőség
megvalósulásához: segít a szociokulturális hátrányok leküzdésében,
megkönnyíti a nyelvi és etnikai kisebbségi környezetből származó gyerekek
beilleszkedését. A második kiemelt probléma a kedvezőtlen családi
háttérből érkező gyerekek hátrányos szociális helyzetűek, utcagyerekek,
árvák, a háborúk és más katasztrófák áldozatai számára a különleges
bánásmód biztosítása. Speciális igényeik kielégítése érdekében a család
helyett az iskola avatkozzék be és segítse őket tanulási akadályaik
leküzdésében. A harmadik hangsúlyos kérdés a felnőttek alapfokú oktatása,
írás-olvasás tanítása. A Jelentés felhívja a figyelmet arra, hogy
ennek sokkal jobbak az eredményei, ha a mezőgazdasághoz, kézműves
iparhoz szükséges képességek fejlesztésével jár együtt. Ajánlja továbbá
a felnőtteknél a média felhasználását az oktatásban.
A középfokú oktatás: az élet fordulópontja. Reményeket
fűznek hozzá és bírálják. A teljes népesség közös igényeit kielégítő,
az alapfokú oktatásra épülő középfokú oktatásban való részvétel a
különféle hajlamok megnyilvánulásának, a tehetségek felszínre kerülésének,
az új informatikai technológia kezelésének, a kreativitás és empátia
gyors fejlődésének, de a konfliktusokkal és az erőszakkal való szembekerülésnek
is az időszaka. Kívánatos, hogy abban a lakosság mind nagyobb hányada
részesüljön.
A középfokú oktatás elméleti jellegű tananyaga elsősorban
a felsőfokú tanulmányokra felkészítést tűzi ki célul. Mégis, fordítson
kellő figyelmet azokra a fiatalokra, akik kudarcot vallanak: nem találják
helyüket a középiskolában, bukdácsolnak, a kimaradás gondolatával
foglalkoznak, nem akarnak tovább tanulni. A bontakozó egyéni hajlamok
fejlődésének meggyorsítása, a tanulási kedv felkeltése és megtartása
érdekében a középiskolai reformoknak nagyobb gondot kellene fordítaniuk
az oktatás megfelelőbb tartalmának kimunkálására, minőségének emelésére
és az oktatás struktúrájának változatosabbá tételére. Kapjon az eddiginél
nagyobb szerepet a nemzeti nyelven kívül a második, vagy főként
a soknemzetiségű társadalmakban a harmadik idegen nyelv oktatása
is. A XXI. században egy világnyelv ismerete feltétlenül szükséges
lesz a tudomány és a modern technológia elsajátításához. A tudomány
és a technika legújabb eredményeinek megjelenése a közoktatásban pedig
nagymértékben hozzájárulhat a fejlett ipari és a fejlődő országok
között mutatkozó tudásbeli különbségek csökkentéséhez. Még az anyagi
eszközökkel szűkösen ellátott országokban is módot lehet találni arra,
hogy a központi középfokú iskolákat ellássák az informatikai és
a kommunikációs fejlesztéshez szükséges felszereléssel és személyzettel,
hogy ezek aztán kiszolgálják a szatellit iskolákat.
A szakmunkás és a technikusi munkakörökre felkészítő
képzés fejlesztése különösen a fejlődő országok számára fontos. A
szakképzésre kétirányú feladat teljesítése vár: felkészítés a ma ismeretes
szakmákra és azoknak a képességeknek a fejlesztése, amelyek az olyan
szakmákhoz szükségesek, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Az
utóbbi feladat megoldásának több délkelet-ázsiai országban szép példái
vannak: viszonylag ugyan olcsó programok, amelyek mégis egyidejűleg
alkalmazkodnak a szakközépiskolai szint technológiájához, és növelik
a termelékenységet. A korszerű ipari szakképzés feltétlenül létesítsen
szoros kapcsolatot a munkahellyel. Egyáltalában: a munkahelyeken folyó
képzés az eddiginél nagyobb figyelmet érdemel.
Az egész életen át tartó oktatás jegyében
a középiskolai képzést változatosabbá lehetne tenni. A fiatalok igényeinek
jobban megfelelne a tanulásra, illetve a munkára fordított időszakok
váltogatása. Az alternatív, a munkát és a középfokú tanulmányokat
egyaránt magában foglaló szakképzés vonzását fokozná, ha mód lenne
arra, hogy a szakma elsajátítását követően újra általános képzésben
részesüljenek. A kormányzatok pénzügyi támogatása nyithatna lehetőséget
arra, hogy a dolgozók munka közben is vehessenek részt általános képzésben.
Megfelelő tanulási hitelek pedig lehetővé tennék a munka és a tanulás
periódusainak a váltogatását is.
A felsőfokú oktatás hagyományos és új feladatainak vállalása
egyszerre jelenti a gazdasági fejlődés egyik motorját és az egész
életen át tartó oktatás egyik sarkpontját. Letéteményese és teremtője
az ismereteknek ... a kultúra és tudomány átadásának fő eszköze (107.
p.). A felsőoktatás szerte a világon már ma is mind több hallgatót
fogad be, s jelentősége a jövőben csak növekedhet. A társadalmi
nyomás következtében szembekerült a politika által erőltetett, a gazdasági
kihívásoknak megfelelni képes reform szükségességével. Mivel a fejlődés
a felsőoktatásra fordítandó kiadások növekedésének és az eltömegesedés
gondjainak megjelenésével járt, újra át kell gondolni feladatait.
A tudományos kutatásnak évszázados hagyományai vannak
a felsőoktatási intézményekben. Mivel azonban ma azt is elvárják tőle,
hogy segítse a társadalom hosszú távú terveinek kialakítását és megvalósítását,
nem zárkózhat a tudomány elefántcsont-tornyába, s nem érvényesítheti
a képzésben a steril akadémizmust. A felsőfokú intézményektől azt
várják, hogy egyeztessék össze a hagyományos, a tudományok kialakult
struktúrája szerint folyó oktatást a munkaerőpiac által igényelt szakmai
képzés korszerű tartalmaival. Sürgetően megoldandó feladata a korszerű
társadalmi-gazdasági igényeknek megfelelő oktatás tartalmának a tudományágak
felosztásán felülemelkedő kialakítása.
Követelmény az egyetemekkel szemben, hogy falaik között
az egyre növekvő számú hallgatóik megtalálják a kultúra egészét, amelynek
elsajátításával mind a kutatásra, mind a választott szakmai munkájukra
felkészülhessenek.
Alapvetően új követelmény az egyetemek iránt, hogy az
egész életen át tartó oktatás szellemében a kultúra és a tudomány
mindenki számára nyitott intézményeivé váljanak. Létre kell tehát
hozniuk a térben és időben változatos távoktatást. A tapasztalatok
szerint a felsőoktatásban a média ésszerű használata, a levelezés,
a számítógépes kommunikációs technológiák és a személyes kapcsolattartás
viszonylag olcsón szélesíthetik a lehetőségek körét (111. p.).
Tekintettel arra, hogy a felsőfokú oktatás fejlődése
problémáinak megoldása új, bonyolult feladat mind a fejlett, mind
a fejlődő országok intézményei számára, megoldásuk érdekében gyümölcsözőek
lehetnek a más régiók intézményeivel kialakított partnerkapcsolatok.
Új perspektívákat kereső tanárok
címet viseli a 7. fejezet (116l28. p.). A Jelentésnek
ez a részlete a Bizottságnak abból a meggyőződéséből indul ki, hogy
a XXI. században az ismeretszerzés többé nem kizárólag a foglalkozás
gyakorlásának eszköze lesz, hanem céllá válik. A tanároknak tehát
megnövekszik a szerepük a tanuláshoz való pozitív viszony kialakításában.
Ezért a Jelentés a minőségi tanári praxis kibontakoztatásának segítésére
előző fejezeteitől eltérően több, a gyakorlatot is orientáló ajánlást
fogalmaz meg.
A fejezet azzal indul, hogy a tanárok ma minőségileg
új helyzettel találják szemben magukat az iskolában, hiszen a tanulók
többsége egyre gyakrabban úgy kerül be oda, hogy a média közvetítésével
már jóval a családi környezetében megszerezhetőnél több információ
birtokába jut a világról, amelyek ráadásul konkurálnak az iskolában
közvetítettekkel vagy ellentmondanak azoknak. A tévé előtt sok gyerek
több időt tölt, mint az iskolában. A tanár elvesztette az ismeretközvetítésben
korábban betöltött, kitüntetett helyzetét. Nemcsak az a feladata,
hogy vonzóbbá tegye az iskolában tanultakat a média közvetítette világ
tanulságainál, hanem a választásra felkészítés is az információáradatban.
Új típusú kapcsolatban tanítványaival segítse őket abban, hogy fedezzék
fel, építsék be és uralni tudják a tudást (119. p.). Ehhez azonban
vezetnie kell diákjait a tanulás megtanulásának az útján, önálló gondolkodásra
kell tanítania, s erre csakis az a tanár képes, aki az oktatást mint
tudományt és művészetet gyakorolja. E funkció szempontjából személye
az információs társadalmak körülményei között is pótolhatatlan, mással
nem helyettesíthető.
A tanárok szakmai motiváltságának és oktatómunkájuk minőségének
javítása érdekében a Bizottság a következő intézkedéseket ajánlja:
körültekintő válogatás a jelöltek közül; szorosabb kapcsolat a tanárképző
intézmények és az egyetemek között; a tanárok rendszeres részvétele
(kommunikációs eszközök igénybevételével) az alapképzéshez hasonló
fontosságú továbbképzésben; a tanári munka szükséges, párbeszédre
is alkalmat adó ellenőrzése; a jó tanári munka jutalmazása; a diákok
tudásának rendszeres ellenőrzése; megfelelő munkakörülmények és bérszínvonal
megteremtése, különös tekintettel a hátrányos helyzetű iskolák pedagógusaira;
megfelelő oktatási segédeszközök, elsősorban tankönyvek biztosítása,
audiovizuális és technológiai eszközök alkalmazása.
A fejezet zárógondolataként egy kérdésfelvetés, s a reá
adott válasz olvasható. A kérdés: Megtanulni, hogy mit fogunk oktatni,
és hogyan? S a felelet: A pedagógusoknak egyensúlyban kell tartaniuk
a szaktárgyukban szerzett ismereteket és a pedagógiai szakértelmet
(124. p.).
Az oktatás előtt álló döntések: a politika szerepe
című 8. fejezet a társadalomnak, a politikának, az irányításnak, valamint
a financiális szempontoknak az oktatási döntésekben betöltött szerepével
foglalkozik (129148. p.).
A fejezet tartalmával kapcsolatban megjegyzendő, hogy
míg a XXI. századi oktatás várható problémáit előre jelző korábbi
fejezetek hazai pedagógiánk számára is a megoldási javaslatok és ajánlások
egész tárházát kínálták, addig az e fejezetben közreadottak számunkra
viszonylag kevesebb tanulsággal szolgálnak. Mi ennek az oka? A Delors-jelentés,
amint már említettük, nem tér ki a közép-kelet-európai új demokráciákban
kialakult gazdasági-társadalmi helyzet sajátosságainak elemzésére,
azoknak mind a fejlett, mind a fejlődő országok politikai, financiális
helyzetétől való jelentős eltéréseire sem. Ezért az e fejezetben tárgyalt
tényezőknek az oktatási döntésekben betöltött szerepét illető megállapítások
nem vonatkoztathatóak hazai körülményeinkre az előző fejezetekben
említettekhez hasonló mértékben. A fejezet tartalmából tehát csupán
a mi várható változásaink szempontjából is figyelemreméltó megállapításokat
idézem.
Egyetérthetünk a Jelentésnek azzal a gondolatsorával,
amely szerint az oktatási rendszerektől az egész világon többet és
jobbat várnak (129. p.), de mivel az oktatás nem képes mindenre,
vállalnia kell a megoldandó feladatok közötti választást. A dilemma
súlyos, hiszen úgysem lehet minden igényt kielégíteni, s főként akkor
nem, ha nem egyéni vagy csoportérdekek jelentkeznek, hanem az igények
mögött az iskola alapfeladatai rejlenek. Az oktatással kapcsolatos
választások az egész társadalmat érintik, ennek megfelelően a választás
a társadalom választása.
A választott céloknak és elérésük stratégiáinak egybe
kell esniük. Az ilyen stratégiák azonban az oktatás egészének szabályozását
is feltételezik: s ez a politika feladata. A politikának kell a jövő
hosszú távra szóló képét felrajzolnia. (129. p.) Feladata továbbá
az oktatási rendszer stabilitásának, a szükséges reformok bevezetése
lehetőségének megteremtése, az egységesség létrehozása, a prioritások
kijelölése, annak biztosítása, hogy valódi társadalmi viták előzzék
meg a financiális döntéseket.
Szól arról a Jelentés, hogy az állami közigazgatás feladata
a szükséges szabályozás, az oktatási rendszer különböző elemei kölcsönhatásának
kézbentartása. Az oktatáspolitikának hosszú távra kell szólnia. Lejárt
a rövid időszakra, egy-egy választási periódusra szóló reformok kora.
Átgondolt, a pedagógusok bevonásával kidolgozott, a társadalom egyetértő
támogatását élvező, hosszú távú oktatási reformokat tart korszerűnek.
Óv a Bizottság attól, hogy az állam monopolhelyzetbe kerüljön az oktatási
döntések révén. Jobb, ha szerepe az energiák összefogásában, irányításában,
a kezdeményezések támogatásában és az együttműködések támogatásában
nyilvánul meg.
Az oktatási rendszer szervezettsége tekintetében a Jelentés
a széles körű decentralizációt támogatja, amely álláspontja szerint
mind demokráciában, mind önkényuralomban megvalósulhat. Az államnak
ezzel kapcsolatban vállalnia kell a felelősség egy részét a civil
társadalommal szemben: az oktatás kérdésében nemzeti konszenzusnak
kell kialakulnia. A decentralizáció mellett a Bizottság számos érvet
sorakoztat fel. Nemzetközi tapasztalatok igazolják, hogy a decentralizáció
sikeres, ha centralizált közigazgatásból indult ki; a pedagógusok
egyéni felelőssége növekszik az intézmények autonómiáján nyugvó regionális
vagy helyi szintű döntési körülmények hatására; az autonóm intézményekben
felébred az innovációs kedv és az iskola helyi környezetében megélénkül
az érdeklődés, a segítő támogatás készsége.
A fejezetnek az oktatással kapcsolatos pénzügyi döntések
kérdésében kifejtett irányelvei hazai alkalmazásának lehetőségeit
csak gazdasági szakemberek tudnák megfelelően értelmezni, értékelni.
A recenzens erre nem mer vállalkozni.
Nemzetközi együttműködés: oktatás a világfaluban
címet viseli a kötet utolsó, 9. fejezete, amely útmutatást kíván adni
ahhoz, hogy egységesülő világunkban miként hozható létre az oktatás
területén is oly szükséges nemzetközi kooperáció, amely a felmerülő
globális problémákra adandó egyetemes válaszok megfogalmazását vállalja.
A Bizottság e fejezetben olvasható ajánlásai
az ENSZ és az UNESCO nemzetközi konferenciáinak munkaokmányaira épülnek.
Idézik a társadalom fejlődésével kapcsolatos kérdések megtárgyalására
1955-ben Koppenhágában rendezett csúcsértekezlet ajánlásait. Ezek
arra a tételre épülnek, hogy a magas színvonalú oktatás megköveteli,
hogy ne legyen semmiféle megkülönböztetés az emberek között faj, nemzetiség,
nem, kor vagy hátrányos fizikai adottságok miatt a társadalmon belül.
Egyetértően emlékeztetnek az értekezletnek arra az állásfoglalására,
amely szerint az oktatásnak a társadalom fejlődésében betöltött szerepe
alapján a fejlődésre szánt nemzetközi támogatások jelentős részét,
egynegyedét, az oktatás kell kapja.
A Jelentés ajánlja, hogy az információs társadalomban
az UNESCO hozzon létre egy megfigyelőközpontot az új technológiák
társadalomra és az oktatásra gyakorolt feltételezett hatásának a megvilágítására
és értékelésére. Helyesnek találná továbbá, ha az UNESCO információs
csereközpontként centrális szerepet játszana a számítógépes oktatóprogramok
területén. Nevezetesen: minőségi oktatási anyagokat szolgáltathatna,
és támogathatná a népek kulturális sajátosságait tiszteletben tartó
programok elkészítését.
Sürgeti továbbá a Bizottság, hogy a nemzetközi segítség
és együttműködés klasszikus formáinak meghaladásával a segítség
alakuljon át partneri viszonnyá; jöjjenek létre az együttműködés
kölcsönös előnyökre épülő formái.
Ajánlja a kötet az egyes országok oktatási beruházásai
adatainak nemzetközi méretű összegyűjtését. Javasolja olyan mutatók
kidolgozásának a támogatását is, amelyek képesek feltárni az oktatási
rendszerek legsúlyosabb működési problémáit, s alkalmasak arra, hogy
azokat kapcsolatba hozzák a rendszerek különböző mennyiségi és minőségi
adataival (pl. oktatási költségek, az oktatás hatékonysága, a pedagógusmunka
körülményei stb.).
Végül idézzük a Bizottságnak azt az Európai Unió felé
haladásunk szempontjából is igen aktuális, a tagországok érdekét szolgáló
javaslatát, amelyben az UNESCO normatív tevékenységének az erősítését
sürgeti, például úgy, hogy a szervezet a különböző nemzetek törvényhozó
gyakorlatát összhangba hozza a nemzetközi gyakorlattal.
Epilógus
A kötet Epilógusában jelentős terjedelmet (163207. p.) kaptak a Nemzetközi
Bizottságnak a világ különböző régióiból érkező, eltérő tapasztalatokkal
rendelkező tagjai arra, hogy a közös munkához való személyes hozzájárulásként
egy-egy részletkérdésről néhány lapon kifejtsék nézeteiket. Közülük
tizenketten éltek ezzel a lehetőséggel. Érdekes gondolataik ismertetése
meghaladná a rendelkezésünkre álló terjedelmet.
Függelék
A Jelentés ezen metodikai szempontból igen értékes része A Bizottság
munkálatai címet viseli (209219. p.). Haszonnal tanulmányozhatják
azok, akik több szakértő bevonásával az oktatásügy egészének vagy
valamely részterületének helyzetét bemutató jelentés írására, szerkesztésére
vállalkoznak.
*A recenzens még adósa az olvasónak a kötetben foglalt gazdag mondanivaló
kifejtésének módjára vonatkozó megjegyzésekkel. Egy mondatba sűrítve
a kifejtés jellemzését: világos gondolatokat kifejező, tömör, mindenféle
szakmai zsargont elkerülő mondatok sorakoznak viszonylag rövid, alcímezett
egységekre tagolt, arányos hosszúságú, mintegy 10-10 lapnyi fejezetek
logikus szerkezetében. A kifejtés módjának recenzensi értékelése:
egész szakmánk részére tanulságos mintául szolgálhat.
Az olvasó számára a Delors-jelentésről megjelentetett
kiadvány forgatása esztétikai örömet is nyújt. Az elismerésre méltó
gondos szerkesztés a felelős szerkesztő Németh Zsófiának; a
könyv tervezése Kapitány Ágnesnek; a tördelő munka Sörfőző
Zsuzsának köszönhető. Feltétlenül kiemelendő a fordító Balázs
Mihálynénak, és a kontrollszerkesztő Erdélyi Z. Ágnesnek mind
nyelvileg, mind szakmailag kitűnő munkája.
Oktatás rejtett kincs. A Jacques Delors vezette Nemzetközi Bizottság
jelentése az UNESCO-nak az oktatás XXI. századra vonatkozó kérdéseiről.
Budapest, 1977, Osiris KiadóMagyar Unesco Bizottság, 219 p. /UNESCO
KÖNYVEK./
Majzik Lászlóné