Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 április > Út a megoldott élet felé – A tudás erkölcsi tartalma

Vecsey Beatrix

Út a megoldott élet felé

– A tudás erkölcsi tartalma –

Farkas Árpád „A szivárgásban” című verséből idézem:

„Ülve tivornyán, csömörös lakomákon,

jelentem, amit gyulladt,

alvatlan szemmel látok:

a Csodák Csodája csöndben

belőlünk elszivárog.”

1996 őszén – „ülve csömörös lakomákon” – mi is döbbenten hordozhatjuk körbe tekintetünket. Mert megőrzött értékeinket, egykori csodáinkat, jobbító harcainkat lassan kimossa életünkből az immár állandósult szivárgás. S a tűnő értékek, a pernyévé égő hitek, a társadalom morális válsága nyomán támadt új, mai csodák láttán belőlünk is Ady fohásza szakad ki:

„Segítsd meg, Isten, új lovaddal

A régi, hű útra-kelőt,

Hogy só-bálvánnyá ne meredjek

Mai Csodák előtt.”

Amikor a konferenciának erre az előadására készülni kezdtem, magam is megdöbbenek a felismeréstől: bármilyen oldalról közelítem meg a választott témát, az „utat a megoldott élet felé”, szinte kizárólag kettős jelentésű, látszólag vagy valóságosan is ellentétes fogalmak, gondolatsorok ötlenek eszembe.

Ezt a joggal bírálható attitűdöt nem tudom mással magyarázni – túl Németh László pedagógiai írásainak összetettségén, többszólamúságán –, mint napjaink ellentmondásosságával s azzal az előbb idézett „szivárgással”, amit ma már nem lehet nem észrevenni.

Az a „pedagógiai” közeg, amelyben ma értelmezzük, elemezzük Németh László gondolatait iskoláról, nevelésről, ifjúságról, méltán tölthet el bennünket – a pusztába kiáltott szó okán – keserű rezignációval; míg a nagyságával ma is lenyűgöző példa: Németh László élete és munkássága a főnixmadárként újra és újra megelevenedő hittel.

Nézzék el nekem, ha – a hullámhegyek és hullámvölgyek együtt láttatása folytán – írásom hangneme közelebb áll a lírai műfajokéhoz, mint a tudományos tárgyú írásokhoz.

A témaválasztásról és a megközelítés nehézségeiről

Mindenekelőtt a témaválasztásról kell néhány szót ejtenem.

Németh László írásainak sokaságában szól minden pedagógiai tevékenység s minden egyéni üdvösségharc „legnagyobb sikeréről”: a „szépen fejlett, arányos, másokat segítő élet”-ről1.

Ezt a másokat segítő életet nevezi másutt „megoldott élet”-nek, „mely puszta létével is vezet és melegít”.2 Műveiben az is pontosan nyomon követhető, hogy az ifjúság nevelése terén milyen utat tart bejárhatónak ezért a sikerért az ismeretszerzéstől a műveltség kialakulásáig s a művelt ember elkötelezettségéig, a tudás és magatartás, a szellemi és erkölcsi tulajdonságok egységéig.

E falakon kívül, túl az iskolák világán, túl a tanítási órákon, amelyek még ma is képesek a Németh László-i varázslattal üvegharangként borulni osztályközösségek fölé, a mai magyar társadalomnak vélhetően egyre több olyan tagja van, akik már nem is értik a „megoldott élet” eme jelentését, s ha Adyval együtt előttük mondaná valaki: „Éltem, mert éltem néha másnak”, úgy pillantanának rá, mint a messziről jött, kopott ruhájú idegenre: elnéző, de fölényes távolságtartással.

A téma épp azért vált szerintünk különösen időszerűvé, mert napjainkra megsokasodtak azok, akiknek mindez ma már „anakronizmus”.

Egy olyan egy tömbből faragott, egységes életműből, mint a Németh Lászlóé, nagyon nehéz kiszakítani azokat a gondolatokat, amelyek egy néhány oldalba sűrítendő témakört a legpontosabban világítanak meg. Ezt az életművet ezer szállal köti össze az író szilárd eszmerendszere: a Jóügy és a Minőség iránti elkötelezettség, a magyarság sorsát az európai kultúra „nagy kérdésein kinyílt szemmel”3 felmérő nemzettudat, a gyülekezetteremtés, közösségteremtés igénye, a műveltségben gyökerező feladatfelismerés és az ebből táplálkozó üdvösségharc vállalása; a mindenkori van helyett a „Szent Lehet” akár aszketikusnak is nevezhető szolgálata.

Egész életművében ott bujkál a „pedagógiai erósz”: a példa és az útmutatás.

Válogatásunk tehát még a pedagógiai ihletésű írások körén belül is esetlegesnek tűnhet.

A pedagógiai tudományágak és a rendszerszemlélet

A „didaktikus”, aki az egyén és a nemzet fölemelkedéséért küzd

Aligha vitatható, hogy a magát hangsúlyozottan csak didaktikusnak tekintő író teljes pedagógiai koncepciót hozott létre megdöbbentően új és ma is korszerű szemléletmódjával. Ez a látásmód ugyanis egy korai rendszerszemléletű didaktikával ajándékozott meg bennünket, amelyben a társadalmi szükségletek, a nevelés külső, társadalmi és belső, pszichológiai-biológiai feltételei, a célok, a feladatok, az iskolai nevelés és oktatás tartalma, a tantárgyrendszer, a módszerek és eszközök, illetve a nevelési eredmények egymással a lehető legszorosabb összefüggésben vannak, szerves egységet alkotnak, megteremtve ezzel a pedagógiai elmélet és gyakorlat egységének alapvető feltételeit is.

Így a kissé megtévesztő kijelentés mellé: „Nem pedagógus voltam, hanem didaktikus. Nem nevelni akartam, hanem jobban tanítani. Nem annyira a gyerek érdekelt, inkább az óra...”4 – rögtön érdemes odaállítanunk egyik szemérmes önleleplezését: „Látszólag az új tananyag felépítésével voltam elfoglalva, valóban azonban az új embert, a világcivilizáció emberét akartam a tananyagot megszabó új igényrendszerben megépíteni.”5

Így válik nyilvánvalóvá, amit egyébként Németh Lászlóról minden ismerője tud, hogy a „didaktikust” sohasem csak a szűk értelemben vett tanítás, hanem az emberi teljesség ügye foglalkoztatta, s reménye pályája kezdetétől az volt, hogy segíthet „sok bajt látott nemzetünkből is egy érdeklődéssel összetartott, a szép és jó tiszteletére hangolt közösséget, »mintaosztályt« csinálni”.6

Pedagógiai célok és eredmények

A mai „tudásszint” és Németh László „tudás”-fogalma

Vegyük szemügyre az előbb vázolt rendszerszemléletű didaktikából kiindulva az oktató-nevelő munka két sarkalatos pontját, a célokat és az eredményeket!

Szemben az oktatás és nevelés szerves egységét megteremtő, a célok és eredmények összhangját is elérhetővé tevő Németh László-féle nevelési-oktatási koncepcióval, a közelmúlt (s néhol talán a jelen) pedagógiájában e tekintetben is a „minden Egész eltörött” nyomasztó jelenségével találjuk szemben magunkat.

Nem csupán az egymástól elszigetelt – és jórészt ismeretközpontú – tantárgyak közötti összefüggések felismerésében maradt sokszor magára a diák, hanem az őt foglalkoztató nagy kérdések megválaszolásában is. A sok családban eleve „bitangjára hagyott lélek” nemcsak az egyre átláthatatlanabb iskolai ismeretek közt téblábolt Németh László-i szóhasználattal élve „szorongó tájékozatlansággal”, hanem meggyőző és vonzó példák híján a társadalom életének kétes jelenségei között is. Téblábolt s nem haladt, úton volt, de igazi úti cél nélkül.

Ne csodálkozzunk: a „sokra csak sokkal lehet bírni” Németh László-i elv ma sem vesztette érvényét. S talán érdemes felidézni rögtön e gondolat után azt, amit az író a Tanú indításakor mondott: „akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magányosok, akár az állam piramisát építi”.7

A „minden Egész eltörött” e szempontból a pedagógia területén nemcsak az elméleti tisztázatlanság lesújtó végterméke lehet, hanem az „előre megfontolt szándéké” is: olyan rendszereknek, amelyeket a Németh László-i Minőség szelleme nem jár át, legkevésbé sincs szükségük önálló gondolkodású, a dolgok közt a rejtettebb összefüggéseket is meglátó, átfogó világképpel felvértezett, méltóságukat a szellem szabadságából merítő emberekre, akiknek magasrendű tudását életgyakorlattá az erkölcsi erő változtatja át.

Németh László ennek veszélyére írásainak sokaságában hívta fel a figyelmet pályája kezdetétől az utolsó pedagógiai írásokig. A 60-as években például így írt:

„...az emberek visszatérnek természetes problémájukhoz, hogy az adott rendben ők maguk mivé legyenek, hogy licitálják ki magukból azokat a lehetőségeket, amelyek a társadalom, tehát önmaguk számára is a legtöbb hasznot hozzák... A veszély ott lép föl, ha ennek a morális harcnak a társadalom nem tud célt, táplálékot, azt is mondhatnám: filozófiát adni.”8

Ezért mondja az író: „Nemcsak az iskolát, de az egész társadalmunkat a magasabb igények iskolájává” kellene tenni, „s a képességet, tehetséget a megillető feladatkörök bevételére s még inkább kifejlesztésére lelkesíteni”.9

Szögezzük le Németh László szavaival: „A pedagógia a társadalomból születik, s olyan társadalmat tételez fel, amely az általa kicsalt értékeket nem korcsosítja el.”10

Ebben a szorongatott helyzetben a pedagógia az elmúlt időben nem tehetett mást, mint hogy létrehozza a maga abszurditását: a tanítás-tanulás folyamatától lassan eltávolodó iskolai nevelési tervet, melynek nyomtatott lapjain a középpontban ott tündökölt a „sokoldalúan fejlett szocialista embereszmény”, a neveléselméleti kézikönyvek wagneri vezérmotívuma.

S miközben célok és eredmények, szavak és tettek között a távolság egyre riasztóbbá vált, színre lépett legalább két olyan nemzedék, amelynek sok-sok tagja éppen a Németh Lászlóéval ellentétes pedagógiai eredményt reprezentálja.

Időrendben a korábban felbukkanó nemzedék: a „lumpenintelligencia”; a műveletlen iskolázott emberek tömege, akik – beváltva a Németh László-i jóslatot – már nem akarnak élni azzal a jogukkal, hogy az „életet önmaguk számára újrafogalmazzák”, akikben sem az önalakítás, sem a világalakítás igénye nem támad fel, s akik életcéljaikkal, igényeikkel, ízlésükkel munkában, magánéletben, szórakozásban egyaránt (az író szóhasználatával) a „lefelé kínálás konjunktúráját” erősítik, támogatják.

A második nemzedéket a „tanult cinikusok” gyűjtőnévvel illethetnénk. Ennek tudásszintje, praktikus intelligenciája jóval magasabb, mint elődeié, de a Németh László-féle műveltség morális tartalmát már elutasítja; éppen az ellenkező utat járja be, mint amit az író a vallásos nevelésről szóló szép esszéjében leír: nem az érvényesülési ösztön alakul benne át erkölcsi ösztönné, hanem a magára hagyott erkölcsi ösztön adja át helyét a magánérdek minden mást elsöprő ösztönének.

„Tudására” a szelektív jóltájékozottság jellemző, s akár kiemelkedően magas pontszámokat is elérhet a legkülönfélébb területeken bevezetett tudásszintmérő tesztek megoldásában. Korunk vívmánya, az Internet révén térben és időben az egész világ föltárul előtte; de vajon tudja és akarja-e ezt a „tudásszintet” az erkölcs erejével átlelkesíteni: a maga üdvösségharcát vállalni és megvívni...

„A tudás, érdeklődés: nem öncélú dolog, annak alkotókedvvé válva, az ország testébe kell beépülnie” – mondja Németh László. „Ha ez nem történik meg, egy helyben állva erjedni, pocsolyásodni kezd, bűzt szül és szellemi járványokat terjeszt.”11

Fontosnak tartjuk tehát, hogy a mai leegyszerűsítő tudásértelmezéssel szembeállítsuk az író tudásfogalmát. Nem a tudásszint, hanem az ismeret- és nézetrendszer, világkép, műveltség, a szellem szabadsága s az ezekből táplálkozó erkölcsi cselekvés – mindez együtt lehet az iskolázott emberrel szemben felállított mérce, ezzel válhat ma is az ember „méltóvá saját lehetőségeihez” s hűvé önmagához. Mert „Minden lélek magában hordja a Mindent, ahogy minden fa a természetet. A hűség éppen arra való, hogy vele az ember a maga növéstervét, a maga világát, az emberiséget hajtó titok ráeső szavát, a maga istenében az Istent óvja, kihallgassa és megértse.”12

Ami a célok és eredmények között van:
a pedagógiai tevékenység

A képességek mint „kötelességünk mértékei”

Ha a tudás egyszerre jog és kötelesség az élet „újrafogalmazására”, a pedagógiának épp az a feladata, hogy e jogok, és kötelességek gyakorlására alkalmassá tegye a felnövekvő nemzedékeket.

S minthogy az iskola mint intézmény a vele egy időben működő más intézményekkel szemben még ma is abban a kiváltságos helyzetben van, hogy az „igazság függőkertjévé” válhat, rá hárul a legtöbb tennivaló: „Az embernek olyan műveltséget, testi-lelki kondiciót adni, hogy ura s ne terméke legyen a maga teremtette világnak.”13

Ha körülnézünk mai világunkban, megtanuljuk illúziók nélkül látni az iskolák szerepét és feladatait is. Azt mondhatjuk tehát: nem biztos, hogy a Németh László-féle koncepciót továbbvivő iskolából a diák feltételenül eljut a „megoldott élet”-ig, de – meggyőződésünk szerint – a Németh László-i szellemet teljesen nélkülöző iskolából egészen biztosan nem kerülnek ki olyanok, akik képesek „másokat segítő” életet élni.

Nem áll most módunkban az iskolai munka Németh László által fontosnak ítélt összes eleméről képet adni, csupán néhányra utalhatunk:

Emberi elme és emberi természet egyaránt arra törekszik, hogy minden tapasztalatával, minden életélményével és tudásával az őt körülvevő „egész”-et értelmezze, megértse, s önmaga számára ezen a megértett egészen belül a helyet megkeresse.

Ezért van szükség az író szerint az élet teljességét reprezentáló iskolákra, amelyekből kilátás nyílik a foglalkozásokra, az ember által betölthető szerepekre is, s bennük olyan pedagógusokra, akik a „gályapadból laboratóriumot teremtő” kísérletező, vállalkozó kedvet, a szellemi szabadságot képviselik; akiknek a „lehetőség a gazdája” s a diákjaikban a „lehet-rügyet” meglátó és ápoló, hivatásukat nyűgnek soha nem érző, fáradhatatlan adakozók szép példájával ajándékozzák meg környezetüket. Az életpéldákat és példaéleteket felmutatni tudó iskolák a tantárgyakban testet öltő műveltségi tartalmakkal és a tanulásra szervezett tevékenységekkel egyaránt a „lélek heliotropizmusát” szolgálják. Mert ahogy Németh László mondja:

„A lélekben van valami veleszületett heliotropizmus – a sugarak felé hajol, a fény felé veti leveleit. Nagyobb dolgokban részesedni, gazdagnak lenni, tevékenységünk díszében állni: ez a lélek ösztöne, s ha a művelődés nem különcök belügye, hanem igazán közügy, iskolának és szórakozásnak egyaránt ezt a magasabb felé forduló, részesedő ösztönt kell támogatnia! Az iskola állandó vidám küzdelem a magasságért; olvasmány, zene, színdarab: egyszeri heves ölelkezés vele. De szerpentinen vagy hágcsón mindenik üdvösségügy is; az ember küzdelme, hogy lehetőségeihez méltó legyen.”14

Ezt segíti az iskola a „megkönnyebbedést” adó tanulás támogatásával: a fejlődést mint alapproblémát központba állító, történeti szempontú tantárgyfelépítéssel; az életkori sajátosságokhoz igazodó problémafelvetésekkel; az áttekintés képességének fejlesztésével; a tájékozódni kívánó lélek számára jól használható világkép kialakításával; olyan szemléletmód formálásával, mely az egészből indul ki, s a részeket nem egymástól független elemekként értelmezi; mert csak ha a múlt, jelen és jövő, az egész világ érthetővé válik az ember számára, akkor tudja benne megkeresni saját helyét és szerepét. Ezt a „történeti helyiérzéket” váltja felelős cselekvésekké az erkölcsi erő. (Eszünkbe jut a Tanúnak szánt szerep: legyen a folyóirat „a szellemi élet klorofillja, melyen az ismeret problémává, a probléma magatartássá válik...”)15

Ebben az értelemben hárul különösen nagy felelősség az iskola nevelő- és oktatómunkájára: lényegében neki is az ismerettől a problémáig s onnan a magatartásig kellene elvezetnie a diákokat.

„Nagy ember nem az lesz, aki nagy ember akar lenni, hanem aki nagy dolgokra tudja áldozni magát”16 – mondja Németh László egy helyütt, a tudásbeli és erkölcsi „felkészültség” fontosságára egyaránt utalva. Szellemi és erkölcsi tulajdonságok éppen ezért nem választhatók el egymástól; egymásból táplálkoznak, egymást segítik: „kötelességünknek nem lehet más mértéke, mint képességeink.”17

Az a fiatal, aki egy ilyen – Németh László által megálmodott – iskolát jár ki, az „életet bíráló és jobbító cselekvésre” is fölkészülten indul el saját felismert feladatait betölteni, s útja során előbb-utóbb biztosan elérkezik a „megoldott életig”.

Úgy, ahogy Németh László leírta:

„Az ember [...] míg magát teremti, akármilyen kis körön, de az egész emberi életet valami magasabb lehetőség felé igyekszik terelni.” [...] „... aki a világon s embereken érdeklődő szeretettel függ, aki tudja, hogy önmagát is csak másokon át növesztheti, hogy az a fehérje, szénhidrát, amiből a lélek nő, a másokkal való viszonyunk, közös érdekeink komolyan vétele, az szinte észrevétlen, minden peckes, eltökélt altruizmus nélkül feledkezik bele a Jóügybe, amely az emberi élet mélyén kibontakozást keres.”18

*

Ezzel mi is utunk végére értünk. Nem marad más hátra, mint hogy megkérdezzük:

Tehetünk-e – a mai van ellenére – valamit, hogy az iskolák napjainkban is a „lehet-rügyekre” s a „Szent Lehetre” tudjanak figyelni, a „megoldott élethez” vezető utat merjék egyengetni?

Szinte semmit! – mondatják velünk a közállapotok, a napi tapasztalatok.

Majdnem mindent! – mondatja velünk a „pedagógus hite”; együtt vallva Németh Lászlóval, hogy „a Himalája-mászó szenvedéseit” maga a Himalája elviselhetővé teszi; együtt vallva vele, hogy reményt „a reménytelenségből, a szív heroikus sugallatából” is lehet meríteni – vagy (legsötétebb pillanatainkban!) belekapaszkodva a végső lehetőségbe:

„Az igazi reménytelenség, a leónidászi, harcolva esik el.”

Múltunk romokban, jelenünk a Hiány. Jövőnk, ha van, bennünk szunnyad, derengő, szétszórt csillagokban. Ami összeköt bennünket, a Nap ránk vetült fénye s a közös reménykedés. Kereshetjük-e ezt a reményforrást szemmagasságban manapság?

Talán egyre kevésbé. Talán úgy van, ahogy Pilinszky írja Németh Lászlónak ajánlott négysorosában:

„Ama kései, tékozló remény,

az utolsó már nem a földet lakja,

mint viharokra emelt nyárderű,

felköltözik a halálos magasba.”

Azt hiszem, minden olyan alkalom, mint ez a mai, a halálos magasba költözött tékozló reményt segít lecsalogatni újra földközelbe, magunk közé.

Köszönöm, hogy mindennek én is részese lehettem.