Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 április > Nemzettudat, hazafiság a középiskolában – Egy vizsgálat eredménye a Gyakorló Utcai Közgazdasági Szakközépiskolában

Bojti Ferenc

Nemzettudat, hazafiság a középiskolában

– Egy vizsgálat eredménye a Gyakorló Utcai
Közgazdasági Szakközépiskolában –

A szerző diákok körében végzett felmérést arról, hogyan ítélik meg önmaguk nemzethez tartozását, mit jelent számukra a hazafiság, hogyan vélekednek a nacionalizmusról. A tanulmány szemelvényeket közöl a diákok válaszaiból is. Ezek a számadatoknál érzékletesebben tükrözik vissza a diákok történelmi és politikai tudatának sajátosságait.

Felmérésünket egy átlagos budapesti szakközépiskolában végeztük a főváros külső kerületeiben – Kőbánya, Rákoskeresztúr, Mátyásföld stb. –, illetve az agglomeráció településein lakó, zömében szakmunkás és alkalmazotti foglalkozású szülők gyermekei között. Vizsgálatunk eredményei tehát ebben a körben általánosíthatóak.

A felmérésre nézetünk szerint szerencsés időpontban – 1996. március 14-én, a nemzeti ünnepről szóló iskolai megemlékezés keretében – került sor. A március 15-i ünnep jellegéből fakadóan igen alkalmas az ilyenfajta vizsgálódásra, hiszen egyrészt a polgári nemzetté válás kitüntetett mozzanatára, az 1848-as nemzeti-demokratikus forradalomra és szabadságharcra emlékezünk ilyenkor, amelynek pozitív megítélése a magyar közvéleményben példátlanul egyöntetű, másrészt eseményei, személyiségei, magának az ünneplésnek a történelmi viszontagságai az idők folyamán folklorizálódtak, a romantikus mítoszképződés szabályai szerint meghatározó részévé váltak nemzeti mitológiánknak, és egyben kiszolgáltatottá lettek a mindenkori politikai akaratok szerinti újra/félre/átértelmezéseknek.

Dolgozatunkat a kérdőív eredeti szövegével kezdjük, avval a nem titkolt céllal, hogy amennyiben kollégáinknak kedvük támadna saját iskolájukban elvégezni ezt a felmérést, tehessék azt meg. A kérdőív feldolgozását a válaszvariációk tipológiai elemzésével folytatjuk, majd a beérkezett kérdőívek számszerű értékelését végezzük el, a választások gyakoriságát évfolyamonkénti és – részben – nemenkénti bontásban vizsgálva. A dolgozat második felében bő szemelvényeket közlünk a diákok megnyilatkozásaiból, amelyeket a kérdőív végén szabadon hagyott helyen önálló véleményként írtak. Igen tanulságosak ezek a szinte minden esetben érezhetően őszinte sorok, melyekből minden számszerű összesítésnél pontosabb képet kaphatunk arról, hogyan gondolkodnak diákjaink a hazáról, a történelemről, a politikáról, nemzeti identitásukról. Munkánkat a tapasztalatokból levont néhány következtetéssel zárjuk.

A kérdőív

A kérdőívet azzal a céllal fogalmaztuk meg, hogy a célcsoportként kiszemelt középiskolai diákok egy csoportját – esetünkben a Gyakorló Utcai Közgazdasági Szakközépiskola 1–4. osztályos tanulóit – választásra késztessük néhány közkeletű vagy lehetséges felfogás, nézet között a nemzet, nemzettudat, a saját nemzethez való viszonyulás, hazafiság, nacionalizmus témakörében. A kérdőív szándékunk szerint alkalmas volt arra a pedagógiai-didaktikai feladatra is, hogy diákjainkat elgondolkodtassa, jó esetben a megadott variációk bizonyos elemeinek kombinálása, illetve ezek elvetése, tagadása révén önálló vélemény kialakításához segítse őket a kérdésről.

Büszke vagy-e arra, hogy magyar vagy?

Kedves Gyakorlós Diák!

A március 15-i megemlékezés kiváló alkalmat nyújt, hogy elgondolkozzunk arról, mit jelent számunkra magyarságunk, a nemzethez tartozás élménye. Az alábbiakban néhány jellemzőnek tűnő véleményt próbáltunk megfogalmazni. Arra kérünk, válaszd ki a legszimpatikusabbat, és karikázd be a számát! Akkor is jelöld meg a saját véleményedhez legközelebb állót, ha egyik sem fedi teljesen a Te álláspontodat, illetve ha több megfogalmazással is egyet tudnál érteni! A 8. pont utáni üres helyen indokold meg a választásodat, illetve egészítsd ki olyan szempontokkal, amik kimaradtak, és Te lényegesnek tartod! Tehát:

Büszke vagy-e arra, hogy magyar vagy?

Válaszvariációk

1. Igen. Az, hogy idegen, sőt ellenséges környezetben, állandóan a nemzethalál árnyékában, ezer éven át fennmaradtunk, sőt lélekszámunkhoz képest igen nagy arányban járultunk hozzá az emberiség szellemi és anyagi gyarapodásához, a magyart kiemeli a hasonló adottságú népek közül. Ha abszolút értékben nem is, viszonylagos teljesítménye alapján a nemzetek élvonalához tartozunk. Egy ilyen nemzet tagjának lenni büszkeség.

2. Nem arra vagyok büszke, hogy magyar vagyok, hanem – magyarnak tudva és vallva magamat – mindarra a pozitív teljesítményre, melyet nemzetem vagy annak egyes tagjai, csoportjai elértek a történelem folyamán vagy napjainkban. Ugyanakkor mélységes szégyent és felelősséget érzek azokért a hibákért, tévedésekért, bűnökért, amelyeket a nemzet nevében honfitársaim elkövettek és elkövetnek. Nemzetemhez érzelmileg viszonyulok, részeként azonosulok az egésszel. Csak közömbös nem lehetek vele szemben.

3. Miért kellene büszkének lennem egy olyan dologra, ami tőlem függetlenül következett be? Nekem abban semmi részem sincs. Ugyanezzel az erővel születhettem volna délalbánnak, perzsának vagy miszkito indiánnak, s akkor arra kéne büszkének lennem? Inkább úgy kellene föltenni a kérdést, hogy objektív adottságként elfogadom-e az adott nemzethez tartozásomat, vagy megpróbálok olyan más nemzethez tartozni (kivándorolni stb.), amely egyéni ambícióimhoz kedvezőbb feltételeket képes nyújtani.

4. Nem vagyok rá büszke. Ahhoz, hogy büszke lehessek valamire, részesének kellene lennem. Márpedig mindeddig nem volt lehetőségem arra, hogy saját életem társadalmi-politikai-nemzeti feltételeinek alakításában aktívan részt vegyek, az engedelmes végrehajtónál vagy a passzív fogyasztónál több lehessek. Minden, amire büszke lehetnék, ellenem fordul: vádol, hogy nem én tettem, hogy én csak készen kaptam, míg másrészről jogalapot biztosít másoknak, hogy a döntési jogot – az én sorsom fölött is! – kisajátítsák.

5. Nem vagyok rá büszke. Sőt! Bizonyos fenntartásokkal egyetértek Teleki Pál búcsúlevelében írott minősítésével: „legpocsékabb nemzet”! Történelmünk utóbbi fél évezrede kizárólag vereségekkel és elvtelen kompromisszumokkal van tele. Nemzeti fejlődésünk – rövid kivételektől eltekintve – mindig a haladással való szembenállás jegyében ment végbe. Mindig a rossz oldalon álltunk; Hitler utolsó csatlósaként az egyetlen nem német állam voltunk, amelyben nem volt számottevő antifasiszta fegyveres harc, amely szótlanul tűrte félmillió polgárának deportálását és elpusztítását, sőt még segédkezett is benne. Forradalmaink mindig elbuktak vagy eltorzultak, kompromisszumaink visszájukra fordultak, legnagyobb tehetségeink emigráltak vagy belepusztultak magyarságukba.

6. Büszke vagyok rá! Nemzeti sajátosságaink egybeesnek a legkiválóbb erkölcsi tulajdonságokkal: nyíltság, egyenesség, vendégszeretet, bátor kiállás, érdemeink önérzetes vállalása, realizmus a helyzetmegítéléseknél, megfontoltság. Ha elköteleztük magunkat valami mellett, akkor hűségesen kitartunk. Fő hibánk a lobbanékonyság, és hogy túlságosan bíztunk másokban, akik ravaszabbul és önzőbben, számítóbban politizálva a mi rovásunkra gyarapodtak. Pedig környezetünkben messze a legtehetségesebb nép vagyunk, nemzeti tulajdonságaink kiemelnek bennünket a többiek közül. Ám a történelemben csakúgy, mint az egyéni életben, az aljasság, csalás többnyire győzni szokott a becsület és nyíltság felett.

7. Nem büszkeség vagy szégyen kérdése a dolog. Magyarnak születtem, ez meghatározza, hogy a magyar föld, történelem, nyelv, kultúra, politika stb. iránt kitüntetett figyelmet kell tanúsítanom, mivel ehhez személyes közöm van. A megismerésben viszont teljes objektivitásra kell törekedni, mivel az érzelmi alapállás elfogultsághoz vezet, tehát hamis ismereteket közvetít. Az érzelmi hozzáállás hamis tudathoz vezet, vagyis szükségképpen torzult, hibás állásfoglaláshoz (nacionalizmus, sovinizmus, fajelmélet, nemzeti nihilizmus, cinizmus stb.). A nemzet nem sportklub, hogy szurkolói legyenek.

8. Itt indokold a választásodat, illetve írd le a saját véleményedet, ha az eltér a fentiektől! (A lap aljáig üres hely állt a gyerekek rendelkezésére.)

A kérdőív feldolgozása

A felmérésben elvileg az iskola valamennyi diákja részt vett, leszámítva az éppen hiányzókat és a feladatot valamilyen okból „elbliccelőket” – a kérdőív kitöltése nem volt kötelező. Ezzel együtt a 6061 tanulóból (100%) 482-en (79,5%)2 adták vissza valamilyen módon kitöltve az íveket, és ez már több mint reprezentatív minta: a felmérést teljes körűnek tekinthetjük.

Más kérdés, mennyire vették komolyan a feladatot. Előfordult, hogy egy egész (negyedikes!) osztály – szinte kivétel nélkül – ugyanazt az egy válaszvariációt karikázta be, minden további megjegyzés nélkül. Az osztályfőnök tanúsága szerint itt az történt, hogy a nyomatékos kérés ellenére egy hangadónak számító diák fennhangon minősítette a megadott válaszokat, az egyiket elfogadhatónak, a többit „marhaságnak” ítélve, a többiek pedig kritika nélkül átvették az ő véleményét. Ez a tény mindazonáltal mégis hordoz értékelhető információt a vizsgálat szempontjából: ebben a csoportban a nemzet témaköre még a március 15-e előtti napon is csak ilyen figyelmet érdemelt... Szerencsére ez a hozzáállás kivételesnek számított. A tanulók többsége maga is érdeklődéssel fogadta a válaszvariációkban megadott különböző, sőt néha egymást kizáró nézeteket, amelyek mégis majdnem mind igaznak tűntek, és szívesen vállalták azt a nem túl megerőltető szellemi izgalmat, hogy ezekből kiválasszák a számukra legszimpatikusabbat vagy egy olyan nyolcadik kombinációt, amellyel azonosulni tudnak.

A feldolgozás során érdekes lehet a válaszok megoszlása nemek és korosztályok – évfolyamok – szerint is. Várakozásunk szerint a felsőbb osztályosok a természetes érés, valamint a történelmi, irodalmi stb. ismeretekben való nagyobb tájékozottságuk következtében árnyaltabb, átgondoltabb véleményeket fognak nyilvánítani/preferálni, mint a kisebbek. Ugyanígy arra számítottunk, hogy a fiúk inkább a racionálisabb (3, 4, 7), vagy a szélsőségesen elfogult (5, 6) nézetekre lesznek nyitottabbak, a lányok pedig főként az érzelmileg telített, de mérsékeltebb megnyilvánulásokat (1, 2) választják majd.

E várakozásaink csak részben teljesültek. Miként az a részvételi arányokból (l. 2. lábjegyzet) kiderült, a negyedikesek egyharmada sajnálta az időt az effajta „mulatságokra”, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az érdekes egyéni véleményeket megfogalmazók között mégis szép számmal találunk végzős osztályba járókat. Ami a lányok és fiúk megoszlását illeti, néhány osztályban elmulasztották feltüntetni a nemet a kérdőíven, így csupán a harmadik évfolyamon áll rendelkezésünkre ebből a szempontból teljes dokumentáció.3 Anélkül, hogy elébe akarnánk menni a részletes elemzésnek, annyit már most leszögezhetünk, hogy markáns különbség nemek szerint nem igazán mutatható ki a véleményekben.

Végezetül önkritikusan említést kell tennünk egy mulasztásunkról. Az egyik negyedikes osztályban többen szóvá tették, hogy nem tudják, ki, milyen célból végzi ezt a felmérést, netán mire akarják felhasználni az így összegyűjtött információkat. Noha a felmérés előkészítése során tájékoztattuk céljainkról az osztályfőnököket, és megkértük őket, a kérdőívek kiosztásakor ezt mondják el a gyerekeknek is, ez nem mindenütt történt meg. Szerencsésebb lett volna a kérdőív bevezetésében írásban rögzíteni a felmérés kettős célját. A közvetlen cél az ünnep alkalmával az volt, hogy diákjaink ne csak passzívan üljenek végig egy akármennyire is gondolatébresztő ünnepi beszédet vagy műsoros összeállítást, hanem emellett tevőlegesen is gondolják át viszonyukat a nemzethez, a hazához, az ünnephez. A másik, távlati célunk pedig értelemszerűen az volt, hogy felmérjük, tanítványaink az érzelmi azonosulás, a tudatosság, az egyéni és közös érdek összehangolása, a cselekvő felelősségvállalás milyen szintjén viszonyulnak ehhez a napjainkban különösen érzékeny problémához, hogy e tények alapján tervezhessük ezirányú sürgető pedagógiai feladatainkat.

A válaszvariációk értelmezése

Ahhoz, hogy diákjaink választásait értelmezni tudjuk, meg kell próbálnunk valamilyen objektív szempontrendszer szerint kategorizálni a fölkínált hét válaszmintát, természetesen úgy, hogy szubjektív normapreferenciáink lehetőleg ne érvényesülhessenek. Erre egy olyan hármas koordinátarendszer kínálkozik, amelynek egyik tengelye a kollektív-individuális, a másik tengelye a racionális-irracionális, a harmadik pedig az affektív-reflektív ellentétpárok között feszül. A kollektív-individuális tengely egyik végpontján az a felfogás helyezkedik el, amely minden egyéni törekvést az egyetemes kollektív – nemzeti – érdeknek rendelne alá, a másikon a közös nemzeti érdekeket ignoráló, értéknek kizárólag az egyéni boldogulást tekintő gondolkodásmód található. A racionális-irracionális minősítés az érvelés-kifejtés módjára vonatkozik. Irracionális az az álláspont, amely teret enged az ilyen-olyan előjelű előítéleteknek, nemzetkarakterológiai sztereotípiáknak, a nemzeti mitológiának és/vagy a politikai ideológiának. Természetesen nem áltatjuk magunkat azzal az illúzióval, hogy mindezektől a szubjektív-irracionális tényezőktől teljes mértékben mentesek maradhatnánk, de a racionális álláspontban érezhető, esetleg manifeszt módon meg is jelenik a törekvés, hogy ezektől elhatárolódjon. Az affektív-reflektív ellentétpár az érzelmi telítettséget, illetve az érzelemmentes, távolságtartó magatartást jelenti; a stílus szenvedélyessége, pátosza a személyes érintettség fokáról árulkodik, az irónia vagy a hűvös objektivitás pedig a kívülről-fölülről reflektálás igényét jelzi.

Vegyük sorra az egyes válaszvariációkat!

1. A patrióta

Nem teljesen alaptalan, de empirikusan nem bizonyítható közkeletű sztereotípiákra épülő hazafias álláspont. Feltűnő a nyíltan vállalt egyoldalúsága, az ok-okozat felcserélése: büszke akar lenni a hazájára, és ehhez talál érveket. Az álláspont hangoztatója feltétlenül azonosul a kizárólag pozitív minősítésű nemzeti kollektívummal. Önkritikát nem vállal és nem kíváncsi az ellenérvekre sem. Nem az igazságot kívánja, hanem az igazolást, tehát eléggé felszínes. Nacionalizmusa mérsékelt, a nem magyarok irányában nem bántó. Bár a reflektivitást teljes mértékben nélkülözi, stílusában igyekszik mértéktartó maradni.

2. A moralista

A patrióta álobjektivitásával szemben, nyíltan szubjektív álláspont. Legfőbb jellemzője a sorsként vállalt azonosulás a nemzettel, amely olyan, amilyenné tagjai teszik. Nem idealizál, figyelmen kívül hagyja a nemzetkarakterológia közhelyeit. Lelkesedik az eredményekért, és szégyenkezik a bűnökért, mulasztásokért, „amelyeket a nemzet nevében honfitársaim elkövettek” – mondja. Nem fogadja el a kívülről oktrojált kollektív felelősség elvét, de morális lényként – kizárólag belső késztetésre – felelősséget vállal a nemzeti történelemért. Ha a pozitív teljesítményekkel azonosul, nem utasíthatja el ezt az azonosulást a negatívakkal sem (a „győztünk!”, de „kikaptak a fiúk” mintájára).

3. A cinikus individualista

Mindenfajta érzelmi azonosulást elutasító, racionális individualista álláspont. A tényt elfogadja, az „Ady”-s sorsszerűséget nem, vagyis egyéni érdekei szerint változtathatónak tekinti a nemzeti hovatartozást. Az országtól, ahol él, csak elvárásai vannak, kötelezettséget nem vállal. Ez az infantilis magatartás nyilvánul meg a „szeretetmegvonás” sugalmazásában is a „méltatlanná váló” szülőhazával szemben. Érzelmi ürességét iróniával próbálja leplezni.

4. Az autonóm intellektuel

Az érzelmi azonosulás kielégítetlen igénye teszi szenvedélyessé az elutasítást. Számára a nemzet a politikai manipuláció eszköze, amely a nacionalista ideológia szolgálatában áll. Az autonóm személyiség ellenáll a manipulációnak. Nemzeti identitásigénye a demokratikus participáció igényének formáját ölti, ezáltal nőhetne a manipuláció fölé, ha lehetséges volna.4

5. A mazochista

Történelmünk kétségkívül gyakori kudarcos mozzanatait abszolutizáló, az önostorozás és önsajnálat hullámaiban lubickoló mazochisztikus megnyilvánulás. A realista látszat mögött valójában egy negatív nemzeti mitológia húzódik meg. A tragikus pátosz mélységesen individualista hozzáállást takar, hiszen a jobbítás lehetetlensége felment a cselekvés és a felelősségvállalás alól.

6. A soviniszta

A nemzetkarakterológia minden sztereotípiáját csatasorba állító érvelés, ahol a nemzeti kollektívummal feltétel nélkül azonosuló szubjektum a saját csoportot minden pozitív attribútummal felruházza. Racionális érvekre nincsen szüksége, ezek helyét a szakralizált nemzeti mitológia kinyilatkoztatásként megjelenő igazsága tölti be. Ennek a gondolkodásmódnak szükségszerű velejárója az összeesküvés-elmélet, hiszen egy ilyen nagyszerű nép nyilván dicsőbb sorsot érdemelne, csak hát a külső és belső ellenség ugye... Az ellenség mitikusan gonosz képe indokolja az agresszív ösztönök felszabadulását. A fekete-fehér szemléletmód könnyen emészthető igazságokká egyszerűsíti az amúgy érthetetlenül komplikáltnak tűnő világot, ami így igen hasonlatossá válik a fiatalok kedvenc akciófilmjeinek világképéhez.

7. A tudós

Ez a választípus racionális, intellektuális, kicsit szárazon érvelő, maximálisan reflektív. Elegáns dialektikával lép át az azonosulás-felülemelkedés dichotómiáján. Hiszen éppen azért kell tényszerű megismerésre törekedni, mert közöm van hozzá. Feloldani látszik a moralista (2.) és az autonóm intellektuel (4.) belső ellentmondását. A nemzetünkkel való azonosulásunk üres moralizálás vagy lelkesedés helyett feladatot ró ránk, és ez a feladat a megismerés. Kérdés, hogy ez a kétségkívül tiszteletre méltó, de korlátozott cselekvési program mennyire követhető egy középiskolás fiatal számára.

8. Egyedi

A 482 válaszból mindössze 8 olyat találtunk, amelyet egyik megadott variációhoz, illetve ezek valamely kombinációjához sem lehetett kötni. Ezek egy része speciális helyzetre utal (pl. nem magyar identitás), mások valóban egyéni gondolatokat fogalmaznak meg, vagy kétségbe vonják a kérdés létjogosultságát.5 Végül voltak értelmezhetetlen, zavaros megnyilatkozások is.

Természetesen ezek a véleménytípusok a válaszok többségében nem a maguk vegytiszta formájában jelennek meg. A gyerekek többnyire nem tartották magukat az előíráshoz – szerencsére! –, így két, néha három választ is bekarikáztak és/vagy aláhúzásokkal, törlésekkel, írásos kiegészítésekkel jelezték, mivel tudnak azonosulni és mivel nem. A szuverén értelmezés tipikus példája, amikor a 2. variációt választók jelentős része kihúzta a válasz második felét („Ugyanakkor mélységes szégyent és felelősséget...” stb.) Ezzel épp a moralizáló lényeg tűnt el, maradt a patrióta opció kicsit szubjektívebb megfogalmazásban. Egy másik ilyen jellemzően átértelmező módosítás a 7.-et választók közül sokaknál, hogy kihúzták az érzelmi hozzáállást elítélő kitételt, vagy odaírták, hogy „de azért büszke vagyok...”.

A többes bejelölések és a szöveges kiegészítések lehetővé tették a másodlagos választások vizsgálatát, ami jelentősen árnyalja a kapott képet.

A számszerű eredmények

A választásokat választípusonként, összességében és évfolyamokra lebontva, illetőleg az elsődleges és másodlagos választások megkülönböztetésével közöljük (l. 1. és 2. táblázat).

A leggyakoribb választás összességében és valamennyi évfolyamon egyenként is a 7., vagyis a reflektív, racionális, objektív, de a nemzettel való azonosulást mégis igenlő állásfoglalás volt. Az összes válaszoló mintegy kétötöde, ha a másodlagos választásokat is számítjuk, akkor két százalék híján a fele találta ezt a megfogalmazást a maga számára elfogadhatónak.

1. táblázat – Összesített választások (elsődleges és másodlagos)
 elsődleges másodlagos összesen 
 egyedül mással összesen 
1. 22 18 40 8,3% 19 59 12,2% 
2. 63 24 87 18,0% 34 121 25,1% 
3. 30 17 47 9,8% 24 71 14,8% 
4. 1,2% 11 2,3% 
5. 18 26 5,4% 23 49 10,1% 
6. 48 30 78 16,2% 31 109 22,6% 
7. 143 47 190 39,4% 41 231 47,8% 
8. 1,7% 1,7% 
Összesen 334 148 482 100% 177 659  

Az évfolyamonkénti megoszlás mindazonáltal figyelemre méltó szabályszerűségeket tár fel. Elsőtől harmadikig a 7. opció szukcesszíven emelkedő tendenciát mutat, és a negyedikben is tartja az igen magas százalékarányt. Már másodiktól érezhetően, de harmadik-negyedikben egyértelműen domináns ez a választás. Elsőben viszont még az első helyet is meg kell osztania a vele minden tekintetben ellentétes – szubjektív-irracionális-affektív – 6. opcióval, de a 2. számú is csak néhány százalékkal marad mögöttük. Egyáltalán: az első évfolyamon a legkiegyenlítettebbek a választások. A 4.-et és talán a túl gorombán hangzó 5.-et leszámítva a többi öt vélemény szignifikáns eltérést mutat ennél a korosztálynál a többihez képest (26, 20, illetve 10% körüli megoszlásban).

2. táblázat – A hét opció választása évfolyambontásban
Opció I. évfolyam II. évfolyam III. évfolyam ebből fiú IV. évfolyam Összesen 
1. 12 9,9% 4,7% 14 10,2% 42% 8,2% 40 8,3% 
2. 25 20,1% 28 22,0% 14 10,2% 35% 20 20,6% 87 18,0% 
3. 12 9,9% 15 11,8% 16 11,7% 37% 4,1% 47 9,8% 
4. 0,0% 0,8% 2,2% 33% 2,1% 1,2% 
5. 5,0% 4,7% 5,8% 25% 6,2% 26 5,4% 
6. 32 26,4% 21 16,5% 16 11,7% 31% 9,3% 78 16,2% 
7. 32 26,4% 50 39,4% 64 46,7% 18 28% 44 45,4% 190 39,4% 

Még nyilvánvalóbb az első évfolyam speciális különbözése a felsőbb évfolyamoktól, ha a választásokat a racionális-irracionális és az affektív-reflektív tengelyek mentén csoportosítva vizsgáljuk. Ha racionálisnak a 2., 3., 4. és 7., irracionálisnak az 1., 5. és 6. választásokat tekintjük, racionális választása az első évfolyamon 69 tanulónak volt (57,0%), irracionális 50 tanulónak (41,3%). Ugyanez a második évfolyamon 94 (74,0%), illetve 21 (26%), a harmadikon 97 (70,8%), illetve 38 (27,7%), a negyediken 70 (72,2%), illetve 23 (23,7%), vagyis a felső három évfolyam nagyjából egységes képet mutat: 71-74% az elsősök 57%-ával szemben. A nemzedéki határ ebből a szempontból tehát az első évfolyam után húzódik.

3. táblázat – Az affektív-reflektív tengelyen az évfolyamonkénti megoszlás
 Affektív (1., 2., 4., 5., 6.) Reflektív (3., 7.)  
I. 75 (62,0%) 44 (36,4%)  
II. 62 (48,8%) 65 (51,2%)  
III. 55 (40,1%) 80 (58,4%)  
IV. 45 (46,4%) 48 (49,5%)  
Összesen 237 (49,2%) 237 (49,2%)  

Szembetűnő, hogy az össziskolai átlag hajszálra megegyezik a két tengelyen. Itt is jellemző az elsősök elkülönülése a nagyobbaktól, akik mind 50% alatt (40 és 49% között) maradnak az affektív oldalon, szemben az elsősök 62%-ával. A másik végpont a harmadikosok meglepően alacsony affektivitáskvótája (40%), ami a másodikosok és negyedikesek nagyjából azonos szintjéhez képest majdnem annyira kibillen negatív, mint az elsősöké pozitív irányba. Ennek több lehetséges magyarázata közül az egyik az, hogy nem a harmadikos a rendhagyó, hanem a negyedikes. A trendnek úgy kellett volna folytatódnia, mint a 7. opció esetében, amivel értelemszerűen össze is függ, vagyis a negyediknek a harmadikkal (és nem a másodikkal!) többé-kevésbé megegyező képet kellene mutatnia. Hogy nem így történt, azért részben a 3. opció negyedikesek közötti feltűnően alacsony választása a felelős. Ennyivel kevesebb lenne a végzősök között a nemzeti szempontból közömbös, mint a többi évfolyamon (10–12%-kal szemben csak 4%!)? Aligha van így. Inkább arról lehet szó, hogy a potenciálisan a 3.-at választó negyedikesek nagy része az egész felmérést elutasítva be sem adta a kérdőívét.

A fentiekkel szoros kapcsolatban áll az a különös jelenség, hogy az általában 20% fölötti népszerűségű 2. opció miért kapott a harmadikosok között csak 10%-ot. A kérdés fennmarad, nincs válasz, amint arra sem, miért kapott a másutt 10% körül preferált 1. opció a másodikosoktól csak 4,7%-ot.

Nem lehet viszont véletlen az a markánsan csökkenő tendencia, amit a 6. opció esetében figyelhetünk meg. Míg ez a szélsőségesnek mondható, elfogult és előítéletes vélemény az elsősök több mint negyedére jellemző, a másodikosok mintegy hatodára, addig a harmadikosoknak már kevesebb mint nyolcada választja, a negyedikeseknek pedig már a tizede sem. Igaz, az indoklásokból kiderül, a nagyobbak között a kevesebből is több a tudatos választás. (Érdekes itt megfigyelni a másodlagos választásokat. Az elsősök és a negyedikesek közül mindössze hárman, a másodikosok között is csak öten említik második, esetleg harmadik helyen a 6.-at, ez nem módosítja lényegesen az eddig kapott képet. Nem így a harmadik évfolyamon, ahol húszan(!) említik másodlagos választásként a 6.-at: a húszból heten az 1., tízen a 7.(!) opció mellett/mögött. A másodlagos választások azonban rendszerint erősen korlátozott azonosulást jelentenek, inkább csak némely részlet fogja meg őket, például az utolsó mondatok rabulisztikája.)

Az évfolyamonkénti vizsgálat mellett a harmadik évfolyamon módunk van a nemek szerinti megoszlást is figyelemmel kísérni. A vizsgált populáción belül a fiúk aránya 137/44=32,1% volt. Ehhez képest pozitív irányban az 1. (42%) és némileg a 3. (37,5%) és talán a 2. (35%) pontnál tér el a fiúk választása, negatív irányban pedig az 5.-nél (25%) és a 7.-nél (28%). Ez utóbbit leszámítva azonban a kis számok miatt az adatokat nem tekinthetjük szignifikánsnak.

Szólni kell a két legkevésbé gyakori választásról, a 4. és az 5. opciókról. Arra persze számíthattunk, hogy az intellektuális lázadó mentalitás nem lesz túl népszerű egy kőbányai szakközépiskolában, de a 4. számú véleményre leadott mindössze 6 (1,2%) „szavazat” – a másodlagosakkal együtt is csak 11! – gyakorlatilag figyelmen kívül hagyható. Érdekes lenne ilyen szempontból megvizsgálni egy belvárosi gimnázium tanulóinak választását, ott talán más arányokat találnánk.

Az 5. opció 5–6%-os választása – tekintettel a provokatívan önostorozó megfogalmazásra – talán még nagyobb is a vártnál. Akik mégis ezt választották, szinte mind szükségét érezték, hogy hosszadalmas magyarázó jegyzettel indokolják pesszimizmusukat. Itt olvashatók a legmarkánsabb politikai – vagy inkább politika- és politikusellenes – vélemények. Érdekes, ez az olyannyira történelmi érvekkel alátámasztott álláspont mennyire aktuálpolitikai felhangot kap, különösen a felsőbb évesek olvasatában. Ezekből a jegyzetekből bőséges válogatást közlünk.

Egyéni vélemények

Idáig az előre megadott válaszsémák tanulói recepciójával foglalkoztunk. Most végezetül lássunk egy bő válogatást azokból a szöveges kiegészítésekből, amelyeket a gyerekek írtak, és amelyek mindennél jobban tükrözik azokat a tudattartalmakat, amelyek a nemzet témakörében a fejükben vannak.

Úgy tűnik, itt is követhető az a módszer, hogy ezeket a jegyzeteket a fő opciók körül csoportosítva közöljük. A hozzáfűzött megjegyzések többnyire hasonló mentalitást árulnak el az egyes opciókhoz kapcsolódóan, és jellemző divergenciát mutatnak egymáshoz képest. Az is érdekes lehet, ha egy opción belül szögesen ellentétes vélemények fogalmazódnak meg, ahogy azt például a 6.-nál láthatjuk, a túlzásokat, a rasszizmust elítélő állásponttól a nyíltan hungarista szélsőségig terjedő skálán.6

1. opció

Az önérzetes, a közösségért tenni vágyó, hazafias hozzáállás csendül ki ezekből a sorokból:

„Az első válasz áll hozzám a legközelebb, talán csak annyival kellene kiegészíteni, hogy ... akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, tehát magyarnak tartják magukat, nekik, nekünk kellene tenni valamit az országért. Én személy szerint büszke vagyok arra is, ha egy külföldivel beszélhetek, és ő az országról kérdez. Nem tudom, mi lesz a nemzet sorsa, de remélem, hogy végül egy teljesen rendszerezett (!) Magyar államban élhetek. Ha elődeinknek sikerült megtartani az ország önállóságát, akkor a mi feladatunk ezt továbbvinni, és az összes országnak megmutatni, hogy a magyarok mentalitása milyen erős.” (II. évf., fiú)

„Nem értek egyet azzal, hogy a magyar kiemelkedik a hasonló adottságú országok közül. Szerintem ez elfogultság. Minden országnak vannak büszkeségei, de bizony minden országnak van miért szégyenkeznie is. De büszke vagyok arra, hogy ez a kicsiny ország ennyi időn át fenn tudta tartani magát, kivívva más országok figyelmét, megbecsülését. Nem érzem magam igazán magyarnak, de elismerem eredményeit, felnézek nagy alakjaira, büszke vagyok rá, hogy részletesen megismerhettem ezen kis ország történelmét.” (I. lány)

„Büszke vagyok magyarságomra. A magyarok közül rengetegen kiemelkednek, tehetségesek és sok dicsőséget szereztek nekünk. A világ magyarjai között is sokan elismertebbé és ismertebbé teszik nemzetünket. Sajnos Magyarországon nincsenek meg a feltételek a tehetségek felkutatására és gondozásukra. Mindenképpen büszke vagyok magyarságomra, és arra törekszem, hogy egyszer majd én is gyarapítom ezeket a dicsőségeket(!), amiket a magyarok szereztek, és ezzel előbbre vitték nemzetünket és az egész világot...” (I. lány)

2. opció

Ennél a választípusnál két egymást leginkább kizáró jellemző kiegészítés olvasható. Az egyik a fentebb már említett szűkítő értelmezés, amelyben a válaszoló elhárítja magáról a felelősséget a „bűnökért”, viszont az eredményekre büszke, noha azokat sem ő személyesen érte el.

„A magyar nemzet pozitív célokért kűzdött, az elnyomás ellen, a szabadságért, és sokszor el is érte célját, ezért büszke vagyok rá – írja egy másodikos, majd hozzáteszi: – De nem tartom magam felelősnek a hibákért, mégis néha szégyellem magam érte, pedig semmi részem nem volt benne.” „Egyedül azzal nem értek egyet a 2. válaszból – írja egy másik –, hogy felelősséget és mélységes szégyent kéne éreznem a múlt- és jelenbeli hibákért. Még nem érzem magam felelősnek semmiben, és úgy gondolom, a múltbéli hibákból inkább tanulni kéne...”

Némelyek még azokat is próbálják mentegetni, akik e bűnöket elkövették: „Az elkövetett bűnökért én nem hibáztatok senkit, s nem is vállalok érte felelősséget. Egy nemzet sem tökéletes, de fontos, hogy próbáljunk efelé törekedni. Akik elkövették a hibákat, bizonyára nem szándékosan tették, csak meglátásuk szerint akkor az volt a leghelyesebb.” (II. osztályos, nem megjelölése nélkül.) Egy elsős lány is úgy gondolja, „hogy voltak olyan dolgok, amelyeket szerintem nem helyesen cselekedtek, és én ezt igen szégyenlem, de a sok jótett mellett ez azért nem tűnik olyan nagy hibának. Így hát én büszke vagyok arra, hogy magyar lehetek.”

A másik típus éppen erre a morális felelősségvállalásra rezonált. Volt, aki tisztán történeti érvekkel indokolt:

„Szerintem a magyarság egyik legnagyobb »teljesítménye« az 1848-as forradalom. Ez a kicsi ország megmutatta, hogy mennyire összetartozik, együtt érez és képes a saját jogaiért harcolni. De ezzel ellentétben voltak szörnyű hibái is: a második világháborúban a fasiszták oldalára álltunk és ezzel azt jeleztük, hogy egyetértünk Hitler elveivel, antiszemitizmusával. Ez a magyarság legnagyobb szégyene.”

A legtöbben azonban a jelenre és a jövőre koncentráltak. A személyes felelősségvállalást úgy értelmezték, hogy nekik is tenniük kell a hazáért, hogy ők és utódaik büszkék lehessenek:

„...ilyenkor elgondolkozom, hogy máshogy is lehetett volna. Szerintem még nem késő, hogy fiatalként tegyünk dolgokat a hazáért.” (IV. lány) „Magaménak kell érezni hazám multját, jövőjét, de leginkább a jelenét, amelyben én is szerepelek... Sőt arra kell törekednem, hogy hazám ne »szégyelljen« engem, hanem büszke legyen, hogy én is megpróbálok magyarként élni és ezek után már én is büszke leszek rá.” (I. lány) „Mindenki a múltra büszke, a múlt »bátorságát« hangoztatják, de a jelenben senki nem cselekszik. Unokáink kire lesznek büszkék? A régmúlt lassan feledésbe merül, mi mikor teszünk végre valamit? Van miért kűzdenünk.” (III. lány) „...fontos, hogy mérlegeljük tetteinket..., és mi úgy éljünk, úgy cselekedjünk, hogy akik utánunk jönnek (és kitöltik ezt a lapot), azt válaszolhassák, hogy büszkék magyarságukra és nemzetük tagjainak tetteire.” (II. nem megjelölése nélkül) „...el kell ismernünk, hogy mi is követtünk el hibákat a történelem folyamán. Sőt napjainkban egyre több »baklövést« követ el a magyar nép. Kultúránkban, vendégszeretetünkben, nyíltságunkban, vallásunkban is egyre inkább elmaradunk neves elődeinktől. Mi büszkék lehetünk a »Nagyokra«, de ők vajon büszkék lennének-e most ránk?” (II. lány) „...Sajnálom, hogy nem vehettem részt mindenben. Úgy érzem, tudtam volna változtatni, persze ez nem valószínű... Nem bízom a Nemzetben, félek a jövőtől.(!) A dicső múlt szebb volt és félek, hogy a sok keserűség elfelejteti mindenkivel, hogy voltak szép pillanatok és nemes tettek is. Lehet, hogy inkább a jövő felé kéne fordulnom, de nem merek. Szeretnék büszke lenni, és azt szeretném, ha ebben én is szerepet játszhatnék...” (II. lány)

Akad a kettes opción belül egy-két olyan megnyilatkozás, amely az 5.-nél vagy a 6.-nál típusos, ezeket majd ott idézzük. Mégse tekintsük ezt tévesztésnek, inkább elgondolkodhatunk azon, hogy egy szövegbe mi minden beleolvasható.

3. opció

Az erre a véleményre „szavazókról” feltehető, hogy számukra a nemzeti hovatartozás nem túl fontos, nem csinálnak belőle nagy ügyet.

„...Szerintem ez lényegtelen, hogy ki érzi magyarnak magát, és ki nem. Sokkal fontosabb dolgok is vannak, én például ezen még sohasem gondolkoztam, és nem tartom fontosnak, hogy valaha is törődjek ezzel a kérdéssel.” (I. lány) „Nem vagyok büszke rá, mert miért kellene a nemzeti öntudattal törődni. Teljesen felesleges dolog ilyenekkel pazarolni az időt.” (III. fiú)

A következő jegyzet szerzője önmagát generációja tipikus képviselőjének tartva már a nemzeti ünnepet is minősíti:

„...a mai rohanó világban az embereknek nemigen jut ideje(!) ezzel foglalkozni. Talán az idősebbek, akik még közelről ismerik a történetet, azok jobban megünneplik az ilyen ünnepeket, de a fiatalabb generáció már nem tartja ezt annyira fontosnak.” (I. lány)

Mások a kivándorlás lehetőségét fontolgatva választották ezt a véleményt (is). „Néha büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, néha nem. Szeretnék más országokban is megfordulni vagy ott élni, hogy ott milyenek az emberek, hogyan vélekednek erről a kérdésről, és csak utána tudnám pontosan leírni, hogy mit is jelent számomra a magyarsághoz tartozás.” (III. lány) A következő negyedikes lány így oktatja ki honfitársait: „...És szerintem sok ember felszedhetne magára egy kis kultúrát, mert sokszor úgy érzem, nem civilizált emberek között vagyok, hanem inkább állatkertben. Ha kivándorolnék, csak azért tenném, hogy »kultúrlények« közé kerüljek.”

Különösen figyelemre méltó annak a két negyedikes lánynak a segélykiáltáshoz hasonló jegyzete, akik a ritka 1–3. párosítást választották: „Büszkeséget érzek akkor, amikor egy magyar valahol külföldön eredményt ér el. De szívesen kivándorolnék, mert itt teljesen bizonytalan a jövő. A saját életemet még valahogy megoldom, de a gyerekemnek nem tudom, hogyan fogok megfelelő létalapot biztosítani.” És: „...Ha lenne lehetőségem, elmennék más országba, de szeretek itt élni. Minden gyerekkori emlékem ide köt. A legborzalmasabb az, hogy nem tudom, mit hoz a jövő. Hogyan szülhetnék gyereket, ha most már ilyen bizonytalan az élet. Már most nem tudok megélni a mostani Magyarországon. Mindenkitől azt hallom, hogy itt kölcsön, ott kölcsön, ez nincs, az nincs. Én nagyon félek a jövőtől.”

A 3. választás az 5. mellett az itthoni kilátástalanságból való menekülés lehetőségeként jelenik meg:

„Számomra az 5. a legvalóságosabb... Voltak néha jó pillanataink...(l. '56), de nem voltunk elég kitartóak, és hagytuk magunkat elnyomni. ...most egy romhalmaz gazdasággal rendelkezünk, és elég kilátástalan a jövő, ezért számomra van realitása a 3. pontban megfogalmazottnak, de nem a nemzethez tartozás a lényeg, hanem az egyéni boldogulás, létbiztonság. Ha itt nincs esély, akkor kénytelen az ember máshol keresni...” (IV. lány) „Nem foglalkoztat a kérdés, igazán nem gondolkoztam rajta. Az 5. ponttal egyetértek. Azt hiszem, ha lenne lehetőségem, kivándorolnék, mert itt nem lehet jól élni, nincsenek lehetőségeink. Itthon azért kell dolgozni, hogy mindent ki tudjunk pont fizetni. Külföldön pedig egy átlagos család fizetéséből mindenre(!) jut pénz.” (IV. lány)

4. opció

Abból a tizenegy tanulóból, akik valamilyen formában ezt a választ elfogadhatónak találták, egyik sem írt érdemleges kiegészítő jegyzetet a választásához. A legtöbb, ami tőlük telt, néhány mondat, fordulat kimásolása, kiemelése volt.

5. opció

Itt olvashatjuk természetesen a legpesszimistább jegyzeteket.

„...Ez a »nemzet« eddig se vitte semmire. Az ország pici, gazdasági ereje nulla.” (II. nem megjelölése nélkül) „...Ez az ország semmiben nem tud eredményeket felmutatni. A nyelv nagyon szép, erre büszke vagyok, de nálunk a fiatalok nem tudnak érvényesülni. Országunk gyönyörű, de az élet nagyon nehéz. Abban reménykedem, ha dolgozni fogok (és munkát kapok), el fogom tudni tartani a családomat.” (IV. fiú) „De szeretnék büszke lenni arra, hogy magyar vagyok – sóhajt fel egy amúgy a 7.-et választó negyedikes. – Sajnos, az 5. pontban leírt tények azok tények” – teszi hozzá lemondóan. „...az 5. pontban feltüntetett dolgok is – írja egy másodikos lány, aki egyébként szintén a 7.-et karikázta be – nagyon igazak ránk. Kivéve a »legpocsékabb nemzet« megjegyzést. Szerintem nem is vagyunk a legrosszabb nemzet. Nézzenek csak körül a szomszédos államokban, ott folyton háborúznak, s ölik egymást. Mi legalább nem vagyunk olyan barbárak, hogy leöljük a szomszédainkat. Bár már azon sem csodálkoznék, ha lassan ebben is az élmezőnyben lennénk. Ezzel a vezetéspolitikával már semmin sem csodálkozom.”

Igen jellemzők, főleg a felsőbb osztályokban, az élesen kritikus politikai véleménynyilvánítások, amelyek azonban nem kapcsolódnak egyetlen ismert politikai nézetrendszerhez vagy éppen párthoz sem. Inkább csak pontos látleletet kapunk az ország legfőbb problémáiról:

„Ha megnézzük a jelen Magyarországát, akkor beláthatjuk, hogy nemigen van olyan dolog, amire büszkék lehetnénk. Tombol a bűnözés és a prostitúció, a rendőrség korrupt, csakúgy mint politikai vezetőink. Fővárosunk szemétdombhoz kezd hasonlítani, tele van hajléktalanokkal. Katasztrófális az egészségügy és az oktatás helyzete, a »középréteg« lassan képtelen lesz megélni jövedelméből.” (III. fiú)

Másrészt – amint már említettük – egyfajta differenciálatlan politika- (sőt, politikus-)ellenesség fejeződik ki bennük:

„Egyetértek azzal, hogy a magyar nép kiemelkedik a többi kelet-európai nép közül, sőt Európa népei közül – írja egy negyedikes fiú, aki az 5.-et és a 6.-at egyaránt bekarikázta. Ugyanakkor a magyar vezetés által mindig Európa(!) csatlós, kiszolgáló, megalázkodó nemzete voltunk. E szempontból az ötös ponttal értek legjobban egyet...” Ebbe a sorba tartozik az a jegyzet is, amit egy elsős lány valami okból a 2. válaszhoz kapcsolt: „Én tényleg magyarnak vallom magamat, de nem vagyok rá nagyon büszke, mert amit ezzel az országgal csinálnak, az nagyon szégyelemre(!) méltó. A kormányban váltják egymást az emberek, és mindegyik olyan »bábú«, mint az előző volt. Ha kicsit jobban ráfigyelnének, és nem a saját zsebeikre dolgoznának, és tényleg a nép érdekeit képviselnék, talán jobb sorban lenne ez az ország.”

Egy harmadikos lány egész kis tanulmányt írt a politikusok népnyúzó felelőtlenségének a közoktatás nyomorúságával való összefüggéséről:

„...Sajnos az ország vezetői számomra teljesen érthetetlen és irreális módon végzik munkájukat. A magyarságot nevelni és tanítani kéne, hogy az általunk választott vezetők ne hozzanak elhamarkodott és számunkra (a nép számára) kellemetlen döntéseket. ...a vezetők nem gondolnak a nép megélhetési nehézségeire. Ahol a nép alulképzett, ott értelmes döntések nem születhetnek, hiszen a vezetők a saját igényeik... szerint végzik munkájukat, ami a nép jólétével... semmiféle összefüggésben nem áll. A ... miniszterek a legelemibb képzést is anyagi javakhoz, fizetéshez kötik. Már a tanítás sincs ingyen, és így megnehezítik a nemzet továbbhaladását, egy jobb élet kialakulását.”

6. opció

A hazaszeretet magas érzelmi intenzitása sodor egy táborba egymással gyakran szögesen ellentétes nézeteket valló fiatalokat. Van, aki a soviniszta vélemény szinte minden állítását kétségbe vonja:

„A legkiválóbb erkölcsi tulajdonságokkal, a bátor kiállással, néha a megfontoltsággal nem értek egyet. Ott ...amikor...a németek elfoglaltak, hol volt a bátor kiállás?...Valószínüleg nem én lettem volna az, aki a népet vezeti, de talán lehetett volna máshogy is. És még ma is sok minden!” (I. lány) „Azért választottam ezt a pontot, mert érzéseimnek ez felelt meg a legjobban, bár a felsorolt tulajdonságok közül a nyíltság, az egyenesség a közelmúltban nem volt jellemző, talán az előző rendszer diktatúrája, megfélemlítése miatt. De ezt is túl fogja élni nemzetünk, mert már nagyobb csapásokat is átélt a történelemben.” (II. fiú) „Büszke vagyok rá, hogy magyar vagyok, de szerintem nem a magyar nép a legtehetségesebb, vannak nálunk tehetségesebb népek is.” (I. lány) Ennek a típusnak a valódi motivációját legszebben az az elsős kislány fogalmazza meg, aki így ír: „Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. De legfőképpen nem azért, mert bátor a kiállásunk vagy mert hűségesen kitartunk kötelezettségeink mellett stb., hanem azért, mert magyar vagyok, itt születtem és ez a szülőhazám.”

Sajátos nézőpontból láttatja ezt a mentalitást egy kettős identitású másodikos lány, aki így ír: „Büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, ugyanúgy, ahogy arra is, hogy lengyel. Azzal nem értek teljes mértékben egyet, hogy messze a legtehetségesebb nép vagyunk, mert ahogy mi büszkék vagyunk saját nemzetünkre, a többi nép is a sajátjára büszke, tisztelni kell az ő álláspontjukat is.” Más kettős identitású válaszolók nem éltek a felkínált szövegek közötti választás lehetőségével. „Én Oroszországban születtem és elég sokat tudok az orosz ünnepekről, harcokról, forradalmakról, találmányokról és híres emberekről. És nem tudom, hogy miért, de valamilyen értelemben büszke vagyok rá, rájuk. Ugyanúgy érzek a magyarok, Magyarország iránt is. Egyikbe sem tartozom, hanem mindkettőbe...” (I. lány) A másik jegyzet írója nem vállalja a magyar identitást: „Büszke vagyok, hogy német vagyok, és hogy apám magyar. A magyar nép ittléte 1100 éve óta sokat tett, de a harcokban a rossz oldalra állt. Gazdaságilag Kelet-Közép-Európa legfejlettebb országa lesz éveken belül. Német hazámra nyilvánvaló, hogy büszke vagyok. Bár voltak múltjában sötét foltok, mégis feldolgozta magát a világ egyik vezető gazdasági országává.”

Sokak élményét írja le kamaszos lelkesedéssel a következő másodikos fiú: „Amikor a focimeccsen a himnusz alatt tartom a zászlót, az a világ legjobb dolga, erre nagyon büszke vagyok! Hajrá Magyarok! RIA-RIA-HUNGÁRIA!”

A nemzeti elfogultság és az elemi realitásérzék összeütközéséről árulkodik a következő jegyzet egyeztetési hibája:

„Azért választottam, mert amiket leírtak a hatos pontban, az általában mind igaz, mind jellemzi a magyar népet, Magyarországot, de természetesen vannak kivételek is. Például az egyenesség és a nyíltság nem mindig jellemez bennünket, mert »néha« félünk, és nem merjük elmondani az ellenvetésemet(!) és a véleményemet(!).” (I. lány)

A legtehetségesebb nemzet történelmi és jelenbeli kudarcaiért természetesen más nemzetek, népek áskálódása a felelős.

„...Nem vagyunk elég rafináltak a többi néphez képest, ez látszik mostani országhatárunk méreteiben! Amíg mi megpróbáltunk mindent megadni a kisebbségeknek, az országhatáron túl kisebbségben élő magyarokat nyomorgatják. Ezen minél előbb változtatni kellene.” (III. lány) „A magyar nép tényleg a legtehetségesebb. Erre büszkék lehetnénk. De sajnos a nagyobb országok elnyomják a magyarokat.” (I. lány) „A hatos válasz áll az én véleményemhez a legközelebb, mert egyetértek azzal, hogy a nagyobb államok (Németország, Oroszország) kihasználtak minket, a németek számtalan magyar zsidót (köztük Radnótit) haláltáborba hurcoltak, az oroszok egy egész évszázadon át(!) itt maradtak, és most nem is olyan rég óta az amerikaiak Magyarországon tanyáznak.” (I. lány)

Az erkölcsi fölény fontosabb az anyagi sikernél is.

„...De szerintem inkább legyünk ilyenek, mint azok, akik ugyan aljasságukkal győzelmet tudnak aratni. Akkor inkább nem kell a győzelem, ha csak ilyen áron lehet hozzájutni. Így legalább mondhatom, hogy én egy »igaz magyar vagyok«!!!” (I. lány)7

Aki bízik is a majdani felemelkedésben, az ezt teljesen irracionális módon („még jőni fog, mert jőni kell”) a távoli jövőben képzeli el:

„...De én hiszek benne, hogy egyszer eljön a Magyarok ideje is, a mi időnk, és a magyar tudósoknak se kell majd külföldre kivándorolniuk, hogy érvényesíthessék, alkalmazhassák tudásukat; és nem fog majd minket kihasználni a többi ország, hanem segíteni fog minket a fejlődésben.” (II. lány)

Nyíltan idegenellenes, sőt „fajvédő”, a hungarizmusra utaló megnyilvánulások is találhatók a vélemények között, ezek azonban elszigetelt jelenségek. Mindössze három ilyent találtunk az egész iskolában:

„A 6. pontban leírtakkal egyetértek, ez áll legközelebb az elveimhez(!). Egyetlen dolog zavar magyarságomban, az, hogy M.o.-n nem igazán érzem magam magyarnak. Ez abból adódik, hogy vendégszeretetünk és befogadásunk határtalan, így mindenféle nemzet és faj(!) található széles hazánkban. Idegesít az, hogy végigmegyek az utcán, és szinte minden sarkon belebotlok valamilyen »idegenbe«, mint pl. néger, ázsiai, cigány emberbe. Ezen kéne változtatni, és csökkenteni bejövetelüket, így sokkal tisztább magyarnak érezném magam.” (III. fiú)

„Büszke vagyok magyarságomra és a magyar emberekre, a hazámra. Azonban mostanában sajnos sokat kell csalódnom – állítólagosan – »magyar« emberekben, akik más országokat, nemzeteket éltetnek, és különböző vallású, illetve fajú egyéneknek, országoknak kiárusítják, pontosabban elajándékozzák a Magyar hazát. Nem vagyok rasszista, de ami sok, az sok!!! Minden embernek büszkének kellene lennie, hogy magyar lehet! Ez az ország a legszebb, ez a nemzet – az előbb említetteken kívül – a legnagyobb! (I. lány, az 1.-t karikázta be, de érvei inkább a 6. pontban foglaltakra emlékeztetnek.)

Végül egy zavaros fogalmazásában is vérfagyasztó vélemény – ezúttal a 2. opcióhoz kapcsolódva:

„Én ezt úgy értelmezem, hogy a honfitársaim olyan dolgokat tesznek, amivel én is egyetértek. Pl.: Hungarizmus. Én azt gondolom, hogy aki Magyarnak vallja magát, az egyben azt is akarja, hogy ne éljenek az »ősmagyarok« (mármint aki felmenőleg – nagyapa-nagyapja is – Magyar), szóval (ezek mellett) ne éljen másmilyen nemzetiségű ember, vagy ha igen, húzza össze magát és ne legyen valamelyik köznapi élet(?) egyik központja, vagy ne ő legyen benne az országot irányító szervekbe.” (I. fiú)

7. opció

Az egymással ellentétes vélemények itt is megtalálhatók, bár persze az előzőekre jellemző szélsőségek nélkül. A múlt fontosságával kapcsolatban ezt írja egy harmadikos lány:

„Magyarnak születtem, de a múlthoz szinte semmi közöm, nem volt részem benne. Nem vagyok rá büszke, és nem szégyenkezem miatta.” „Engem ... a politika, kultúra abszolút nem érdekel – toldja meg egy másik –, manapság én csak a sportban elért eredményekre vagyok büszke (vö. a ria-ria-hungáriás fiúval!), a régi történelmi dolgok már a múlté, így például a történelem során szerepelt régi ellenséges nemzetek iránt sem érzek gyűlöletet...” Egy elsős lány szerint viszont „csak azután lehetünk hazafiak, miután már tudatában vagyunk a világ dolgaival(!), és megismertük annak a népnek a múltját, amibe beleszülettünk (és ez nem tőlünk függ).” Egy másodikos lány szelektálná a tanulandó történelmet: „...én a ...magyar kultúrát, történelmet szeretem a legjobban. Nem tudom, hogy más nemzet történelmét, kultúráját mért kell nekem részletesen tanulni...”

A születés determináltságával kapcsolatban: „Ahol születtem, ahol élek, azt kell szeretnem, és azt kell védenem, képviselnem.” (I. lány) „...Magyarnak születtem, ezért szeretem ezt az országot, érdekel kultúrája, történelme... (Magyarságomat) szeretem, de hogy büszke vagyok-e rá, nem tudom.” (I. lány) „Megjegyzés a 2. mondathoz: nem kötelezettség v. lelkiismeretfurdalás miatt érzem magamat magyarnak. Sőt! Nem kell magamat magyarnak érezni, de ezt választottam. (I. nem megjelölése nélkül)

Az érzelmi kapcsolódás fontosságáról: „...Abban egyetértek, hogy az érzelmi hozzáállás nem sok jót szül.” (III. lány) De: „...igenis kell egy kis érzelmi hozzáállás...” (I. lány) „...Az utolsó mondattal értek egyet a legjobban.” (II. lány) Vagyis azzal, hogy a nemzet nem sportklub, hogy szurkolói legyenek; „dehogynem!” – írja mellé a már idézett sportos lány.

Talán az egyetlen kérdés, amiben a 7. opciót választók egységesek, az a nacionalizmus és különösen a fajgyűlölet elutasítása.

„A többi (válaszvariáció) szerintem vagy nacionalista (1.), vagy cinikus (pl. 3., 4.), vagy túlzott (pl. 6.)” (III. fiú) „...Hibás lenne azt hinni, hogy különbek v. jobbak vagyunk bármelyik másik nemzetnél.” (IV. nem megjelölése nélkül) „...Szerintem sem büszkének kell lenni arra, ami természetes dolog. Sok olyan tulajdonságuk van a magyaroknak, amire nem lehet büszkén felnézni. Említve van a fajgyűlölet, a cinizmus stb. Ehhez még hozzáírnám a kapzsiságot és mohóságot, mert ez is a magyarok egyik fő tulajdonsága. Ellenben vannak olyan dolgok is, amire dicsőséggel és tisztelettel gondolok...” (I. lány) „...Főleg az utolsó két mondattal értek egyet, mert elítélem a fajgyűlöletet és minden kisebbségi megkülönböztetést.” (II. nem megjelölése nélkül)

Ebbe a sorba tartozik az az egyik opcióhoz sem köthető válasz, amely a magyarok legszégyenletesebb „hibájának” „a faji megkülönböztetéseket, az egyes emberek hibáinak általánosítását” tartja. „Nem értek egyet a magyarság általános véleményével – általánosít maga is önkéntelenül –, a cigányok, négerek elítélésével. Persze én sem szeretem mindegyiket, de az általánosítást nem szeretem.” (III. fiú)

Legvégére hagytuk azt a lakonikus megjegyzést, amit egy 7. opciót választó negyedikes fiú mintegy életre szóló programként illesztett a kérdőív végére: „Igyekszem magyarabb magyarnak és emberebb embernek lenni!”

Következtetések

A vizsgált diáktársadalmon belül a nemzeti identitástudat minden árnyalata megtalálható, a kritikátlan azonosulástól a közömbösségen keresztül az azonosulás nyílt elutasításáig, a másság iránti méltányos toleranciától a heves xenofóbiáig, a felelősségelhárítástól a morális felelősségvállaláson keresztül a cselekvő hozzájárulás igényéig. Korosztályok szerint jellegzetes eltéréseket tapasztaltunk a véleményekben. A fiatalabbak között gyakoribbak az érzelmileg telített, átélt, másrészről irracionális, előítéletes megnyílvánulások, az idősebbek – főként harmadiktól – inkább fogékonyak a racionálisabb, reflektált, objektivitásra törekvő álláspontok iránt. Ezen belül folyamatosan növekvő a 7., és folyamatosan csökkenő a 6. opció trendje. Nagyjából változatlan viszont a „patrióta” (1.), a „moralista” (2.), a „cinikus individualista” (3.) és az „önostorozó” (5.) választása. Nemek szerint nem mutatható ki lényegi eltérés.

Az „önostorozó” 5. opció – a másodlagosakkal együtt tekintve – viszonylag nagy népszerűsége igazolja a már nemzetközileg is számon tartott sajátos magyar pesszimizmus virulenciáját a legfiatalabb korosztályokban is. Érdekes lenne ezt egy hasonló adottságú másik országban végzendő kontrollvizsgálat eredményével összevetni.

A pesszimizmus azonban nem csak alkati kérdés. Feltűnően erős a jövőtől való félelem, a kilátástalanság, a perspektívátlanság érzése ezek között a fiatalok között, és minél közelebb vannak ahhoz, hogy kikerüljenek az iskola védőszárnyai alól, annál konkrétabbak ezek a félelmek a munkanélküliségtől, az értelmes élet lehetetlenségétől, attól, hogy rájuk is az a vergődés vár, amit szüleiknél tapasztalnak. Érzékelik a politika felelősségét, de a politika a velük szemben ellenséges külvilág (gyerekekről lévén szó, a számukra érthetetlen és ezért elfogadhatatlan felnőtt világ) képviselőjeként jelenik meg. És ezeknek a gyerekeknek több mint a fele szavazni fog (szavazni fog?) 1998-ban!

A másodlagos választások vizsgálata igazolja, hogy néhány feltűnően inkoherens megnyilvánulás ellenére a többség logikusan választott a felkínált válaszvariációk közül. Más kérdés, mennyire volt ez a választás átgondolt, és egyáltalán mennyire értették meg az adott szövegek ideológiai „üzenetét”. Elgondolkoztató, milyen sokan nem érzékelik a számukra rokonszenves stílus mögött az esetlegesen szélsőséges, intoleráns vagy cinikus tartalmat. Gyakran találkozunk olyan esettel, hogy a kiválasztott válaszvariáció és a hozzáfűzött magyarázó jegyzet között fényévnyi a távolság. Akár egy frappánsnak tűnő fordulat, akár egyetlen, a kontextusából kiragadott gondolat az adott opció felé irányíthatja a szimpátiát, és gyakran észre sem veszik, hogy olyan gondolatmenetre adták szavazatukat, amelynek egészével nem értenek egyet. Példaként utaljunk arra a fiúra, aki a 6. opció választását József Attila Hazám című versével indokolta, vagy a másikra, aki azért választotta a 3.-at, mert úgy véli, akkor ismerhetné meg igazán, mit jelent neki a haza, ha előbb körülnézhetne kicsit a nagyvilágban, és még sorolhatnánk. Az ilyen típusú csapdákra gondolt József Attila – hogy mi is őt idézzük: „...úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ.”

Miután nem áll rendelkezésre a megelőző évekből, évtizedekből kontrollcso-port, nem tudjuk összevetni a jelen állapotokat a múlttal. Így hát kinek-kinek beállítottságán, politikai kultúráján, ízlésén múlik, soknak vagy kevésnek, esetleg még éppen elfogadhatónak tartja-e a közömbösök, az előítéleteikben megcsontosodottak, a hűvös távolságtartók, a kivándorlást fontolgatók, a kilátástalanok, a hazáért tenni vágyók, a gyűlölködők, a gyűlölködést elutasítók stb. számát. Ha néhány év múlva megismételjük ezt a vizsgálatot, talán majd kirajzolódnak trendek, tendenciák. Sok múlik azonban a társadalom, a gazdaság mindenkori állapotán. A fiatalok gondolkodásmódja, mentális állapota különösségében is hű tükre az ország általános anyagi, szociális, morális és kulturális állapotának. Ahogyan egy már idézett harmadikos lány írja: „Van miért küzdeni!”