Széchy Éva
Harminc év után...
A szerző a mintegy 100 éves Magyar Pedagógiai Társaságnak
az 1967. évi újjáalakulása óta eltelt 30 évére emlékezik. Bemutatja
az előzmények idején a Kis-Akadémia módjára működő Paedagogiai Társaságnak
az első tanügyi kongresszusokért végzett jelentős munkáját, majd a
Társaság életben tartásának próbálkozásait 194549 között. Számot
ad a Társaság talpra állításának, újjáalakulásának eseményeiről. Méltatja
megújulásra képes, autonóm tevékenységét, amelyet a többszínűség,
a nyitás igénye, a kor követelményeinek megfelelően a progresszió
vállalása jellemez.
|
Kölcsönvéve Vajda János a XIX. századi költő, gondolkodó
és politikus, a Pilvax-ifjú, az abszolutizmus kérlelhetetlen ellenfele,
a magyarországi modern társadalmi és irodalmi fejlődés előfutára,
plebejus elkötelezettje klasszikus szerelmi költeményének címét,
a magyar pedagógiatudomány művelői önkéntes átfogó társaságának újraalakulásáról
szeretnék emlékezni 30 év távlatából. Hosszú előkészületek nyomán,
1967. április 2122-én, mintegy másfél évtizedes szüneteltetés után
született újjá a patinás múltú Magyar Pedagógiai Társaság,
s végzi nem kevés megpróbáltatás közepette ma is szakmai újító, az
ifjúságot és a társadalmat segítő korszerűsítő munkáját.
Az előzményekről
A több mint százesztendős Pedagógiai Társaság múltjáról, előzményeiről,
tevékenységének időleges megszakadásairól, pozitívumai és korlátai
megítéléseiről számos téveszme, legenda, elhallgatás és torzítás van
közforgalomban. Éppen ezért nélkülözhetetlennek tartom kitérni természetesen
a pedagógiatörténetileg tisztázott részleteket nem érintve néhány,
a ma számára is fontos fő vonására.
A pedagógiai társulások több mint kétszáz éves
múltra tekintenek vissza Magyarországon. Az első kezdemények felekezeti,
regionális, majd nevelési ágazati keretekben születtek. Közülük legnevezetesebb
volt a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület,
mely 1836 márciusában tartotta alakuló közgyűlését. Vezetőségében
a nemzeti függetlenségi ellenzéknek és a társadalmi haladásnak nem
kisebb alakjai foglaltak helyet, mint Kossuth Lajos, Wesselényi
Miklós. A reformkor teremtménye a Magyar Nevelési Társulat
megalapítása 1843-ban Schedius Lajos esztéta, egyetemi tanár,
akadémikus, Pestalozzi első hazai propagálója és Ney Ferenc,
az óvodai nevelés, a reáltanodák kiváló specialistája, későbbi akadémikus
szervezésében. Ez utóbbi nevéhez fűződik Tavasi Lajossal, a
forradalom balszárnya pedagógiai vezetőjével együtt 1848 tavaszán
a Magyar Nevelési Társaság megteremtése és július 2024. között
az I. egyetemes tanügyi kongresszus1 összehívása a pesti egyetem
nagytermében. A kongresszus munkájában nem kisebb kiválóságok vettek
részt, mint Warga János, Brassai Sámuel akadémikusok,
Horárik János jeles filozófus, Karacs Teréz, a nőnevelés
hazai úttörője. A kongresszust támogatta a jobbágyszármazék, forradalmár
pedagógus, a korai magyarországi munkásmozgalom úttörő alakja, Táncsics
Mihály. A felsőoktatási programok kidolgozását Jedlik Ányos,
Romer Flóris vezette. A kongresszus ajánlásai helyet kaptak az
eötvösi oktatáspolitika 48-as és 67-es kialakításában.
A szabadságharc leverése, az osztrák önkényuralom majd félévszázadra
visszavetették az átfogó hazai nevelési önszerveződések ügyét. Ismét,
elsősorban felekezeti alapon, majd a kiegyezés után szaktudományi
ágazatonként, később tanintézményi típusonként jöttek létre különféle
kisebb-nagyobb pedagógiai egyesületek, számuk a század végére elérte
csaknem a háromszázat.2
Az 1870-es évek végén tiszavirág életű kísérlet történt átfogó
Paedagogiai Társaság létrehozására, de végül is csak 1891-ben
jött létre a Magyar Paedagogiai (későbbi nevén Pedagógiai)
Társaság.3
A Társaság működésének első szakaszában (1950-ig), amolyan kis
Akadémia módjára tevékenykedett: tagjainak száma 100-nál több nem
lehetett, egy rendes tag ajánlása alapján a nagygyűlés (közgyűlés)
2/3-os szavazati többséggel dönthetett csak a felvételről, s minden
tagnak felolvasóülésen székfoglaló előadást kellett tartania. Ajánlás
alapján külső tagok is bekapcsolódhattak a Társaság munkájába,
melyről az elnökség döntött. Ezek részt vehettek a vitákban, s maguk
is tarthattak előadásokat, ha annak tervezett témáját az elnökség
alkalmasnak találta. Néhány tiszteleti tagot is választottak,
akiknek jogai azonosak voltak a rendes tagokéival.
A társaság tevékenységének fő formája: felolvasások, viták rendezése
a nevelés köréből, szakfolyóirat és könyvek kiadása, pályázatok kiírása,
s nem utolsósorban nevelési kongresszusok kezdeményezése az oktatásügy
fejlődése átfogó kérdéseinek széles körű megvitatására más szervezetek,
hozzáértő szakemberek bevonásával.
A II. egyetemes és országos tanügyi kongresszus megrendezését
a fiatal Nagy László pszichológus, a Magyar Paedagogiai Társaság
aktív tagja kezdeményezte azzal a céllal, hogy a pedagógiatudomány
művelői és gyakorlati munkásai is járuljanak hozzá a millenniumi ünnepségekhez.
A három évig folyó előkészítő munka feladatai között szerepelt az
oktatásügy ésszerűbb felépítése, az átmenetek tisztázása, a tanítási-nevelési
módszerek fejlesztése, a tanító- és tanárképzés reformja, a pedagógusok
helyzetének javítása. A kongresszus 1896. július 28. között tartotta
üléseit, a 169 előadást több mint ezer hozzászólás követte. 19 szakosztály
felölelte az iskolai pedagógia, a családi nevelés, az egyes iskolatípusok,
az egészségügyi nevelés, a nőnevelés kérdéseit. Kiemelkedőek voltak
Kármán Mór, Waldapfel János, Schneller István, Beke Manó, Alexander
Bernát előadásai. Nem lehet elhallgatni, hogy a kongresszus hangulatát
kedvezőtlenül befolyásolták a nacionalizmus és a pedagógiai konzervativizmus
egyes megnyilvánulásai.4
A III. egyetemes tanügyi kongresszus 1928. július 35.
között ülésezett. A kongresszus összehívásával kapcsolatban vita zajlott
le Kornis Gyula filozófus, egyetemi tanár, a Társaság elnöke
(akit az előkészületek közben államtitkárrá neveztek ki, s ezért kongresszusi
elnöki tisztéről lemondott) és Nagy László között, aki akkor
már a Gyermektanulmányi és Gyakorlati Lélektani Társaság vezetője
volt, a kongresszus időszerűségéről. Nagy László féltette a kongresszus
szakmaiságát, tudományosságát, demokratizmusát a bethleniklebelsbergi
politikának való alávetettségétől. A kongresszuson Horthy Miklós
kormányzó levelének tartalma, József főherceg, Serédi
hercegprímás, Klebelsberg kultuszminiszter felszólalásai indokolttá
tették ezt a félelmet. Mindazonáltal a mintegy 20 szakosztályban,
felszólalásokban s az ajánlásokban sok értékes gondolat és javaslat
hangzott el. Különösen maradandóaknak bizonyultak a gyermekvédelemről,
valamint a gyermekfejlődéstan és a didaktika kapcsolatáról kifejtett
megállapítások.5 A kongresszus
közel 50 pedagógiai egyesület együttműködésével zajlott le.
A Magyar Paedagogiai Társaság érdeme, hogy tiszteletbeli tagjai
közé választott több kiváló külföldi tudóst. Így tiszteleti tag lett
többek között E. Claparéde, A. Ferriere, G. Kerschensteiner, E.
Spranger, J. Piaget. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a tiszteleti
tagok, külföldi előadók közé kritikátlanul egy-két, a fasizmusnak
engedményt tevő személyiséget is beválasztottak.
1945 után
Nagy szerencséje volt a Társaságnak, hogy a II. világháború éveiben
egy mélyen humanista szellemű professzor, akadémikus, Prohászka
Lajos filozófus, pedagógiai tanszékvezető egyetemi tanár került
a szervezet élére. Ha vitatható is pedagógiai és filozófiai szemléletének
néhány vonása6, nem tagadható el, hogy ez időben és
1945 után sokat tett a Társaság demokratikus megújítása érdekében.
Több kiváló érdemes pedagógust ajánlott a Társaság tiszteletbeli és
rendes tagjai közé. Így Kemény Gábort, ahogy előterjesztésében
jellemezte: a magyar pedagógiai irodalom régi hivatott művelőjét,
a francia és a magyar középiskolai reformtörekvések és a magyar kultúrpolitikai
kérdések jeles szaktudósát, ezekbe a tárgykörökbe tartozó számos könyv
és tanulmány szerzőjét, több szakfolyóiratnak, köztük a Társaság folyóiratának,
a Magyar Paedagogiának is munkatársát, az Embernevelés szerkesztőjét.
A rendes tagok körébe javasolta többek között Karácsony Sándor
debreceni egyetemi tanárt, a Szabadművelődési Tanács elnökét, Kiss
Árpád egyetemi magántanárt, az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető
titkárát, Lénárd Ferenc egyetemi magántanárt, a Magyar Psychológiai
Társaság főtitkárát, Marcell Mihály egyetemi tanárt, a központi
katolikus papnevelde rektorát, Vajda György Mihály gimnáziumi
tanárt, az irodalomtanítás pedagógiájának művelőjét, Vajthó Lászlót,
a magyar irodalmi oktatás elméleti és gyakorlati művelőjét, Zibolen
Endre testnevelési főiskolai tanárt, majd Mérei Ferenc pszichológust,
Szávai Nándor tankerületi főigazgatót és még másokat. Mindannyian
a Társaság folyóiratának érdemes tanulmányírói voltak.
1948 nyarán sor került a IV. egyetemes tanügyi
kongresszus megnyitására az első kongresszus centenáriumának szellemében,
az iskolaügy demokratikus továbbfejlesztése ígéretes programjának
felvázolásával. Azonban a kongresszus a dogmatizmus és a torzulások
jelentkezése miatt már nem fejezhette be e munkáját.7
A voluntarista torzulások a Magyar Paedagogiai Társaságot is
veszélybe sodorták. A Társaság 1948-ban és 49-ben még sorra tartotta
felolvasó- és székfoglaló üléseit. Így például Karácsony Sándor
a 48-as centenárium tiszteletére: A forradalmi pedagógiától a pedagógiai
forradalomig, Vajthó László: A nevelő Bessenyei és más értékes
témák kerültek napirendre. A Társaságot már nem vonták be a nevelésügyi
kongresszus meghirdetői közé, s sorsát a Mérei Ferenc vezette Országos
Neveléstudományi Intézetre bízták. A Magyar Pedagógiát még kiadták
1949 végén és 50 elején, de már nem a hagyományos Paedagogiának írva
s a Társaság nevét sem tüntetve fel.
A Társaság egy háromtagú bizottságra bízta, hogy járjon el a
Társaság ügyeiben: Vajda György Mihályra, Faragó Lászlóra
és Zibolen Endrére. Zibolen Endre a Köznevelésben 1965.
július 9-én megjelent emlékezésében azt írja: 1950. június 19-én
még egy legutolsó kísérlet történt a Magyar Pedagógiai Társaság életben
tartására. A korábban kapott felhatalmazás alapján és a háromtagú
bizottság nevében mint a Társaság akkori titkára kérést intéztem
a Magyar Tudományos Akadémiához: »Vegye kezébe a Társaság újjászervezését,
megszüntetve a Társaság régi elzárkózó jellegét és állítsa a magyar
szocialista neveléstudomány szolgálatába.« A beadvány az illetékes
előadóval folytatott előzetes megbeszélés alapján készült, válasz
mégsem érkezett rá.
A Magyar Pedagógiai Társaság talpra állításáért
1953-at követően megszaporodtak a sürgető igények a Pedagógiai Társaság
újjászervezése érdekében. Különösen felerősödött ez a kívánalom a
Magyar Tudományos Akadémia 1956. júniusi neveléstudományi vitájában,
mely elengedhetetlennek ítélte a Magyar Pedagógiai Társaság autonóm
működtetését a jogfolytonosság alapján s folyóiratának visszaadását.
Ezt támasztották alá a további szélesebb körű pedagógiai viták is
(a Petőfi Körben, a balatonfüredi pedagóguskonferencián és más fórumokon).
A kezdeményezést igyekezett felkarolni a Pedagógusok Szakszervezete
is, az 5657-es események miatt azonban tovább halasztódott ennek
megvalósulása.
A fennálló rendszer kereteiben kibontakozó reformfolyamatok
sodrában 1965-ben került napirendre a megvalósítás elindítása, ugyancsak
a Pedagógusok Szakszervezete szívós sürgetésére. Központi vezetőségük
ülésén kategorikusan fogalmazódott meg az az alulról jövő igény, hogy
a neveléstudomány végre kerüljön közelebb a mindennapi gyakorlathoz:
egyrészt a neveléssel tudományosan foglalkozók alaposabban ismerjék
meg a képző-nevelő munka gyakorlatát, másrészt a képző-nevelő munka
praxisában dolgozók közül is mind többen csatlakozzanak a pedagógiát
tudatosan fejlesztő kísérletezők közé. A Pedagógiai Társaság öntevékeny
kereteiben szélesedjen ki a nevelés tudományos bázisa, érvényesülhessen
többfajta megközelítés, felfogás, folyjon alkotó verseny, érvényesülhessen
a teljesítményeken alapuló vitára, párbeszédre való törekvés.
Végre 1967 áprilisában alakult újra a Pedagógiai Társaság. Üléseinek
felszólalásaiból vagy dokumentumaiból lehet ugyan egyoldalúan szemezgetni,
leegyszerűsítő általánosításokra jutni de nem tagadva a fékező,
gátló ellentmondásokat , számomra inkább szembetűnő 30 év távlatából
visszanézve a többszínűség, a nyitás igénye, a szűkkeblűség
és elzárkózás oldása. Megnyilvánult ez a vezetőség és a tagság
összetételéből és megnyilatkozásaiból egyaránt. Újraolvasva az elnökké
választott Jausz Béla székfoglaló beszédét, a tágabb horizont,
a problémaérzékenység, a többrétű pedagógiai iskolázottság, a tennivalók
szélesebb körű megvilágítása ragadja meg az embert. Mint az események
egyik közvetlen tanúja bizton állíthatom: egyáltalában nem volt sima
és egyszerű dolog sem a politikai, sem a kormányzati vezetésnél leküzdeni
a fenntartásokat, kiharcolni a továbblépést. A belső vitákban különösen
bátor szerepet vállalt Péter Ernő, a Pedagógusok Szakszervezetének
és Erdey-Grúz Tibor, a Tudományos Akadémiának a főtitkára.
Mindketten méltán nyerték el a bizalmat, hogy az alakuló közgyűlés
elhatározásából helyet kaptak a társelnökök sorában.
A szűkebb operatív vezetésben Kiss Árpád és Zibolen
Endre nem kis szakmai tekintéllyel képviselte a Társaság múltjához
kapcsolódó folytonosságot, s éppen Zibolen Endre üdvözölte
jóleső érzéssel a közgyűlés s a tagság soraiban helyet foglaló Várkonyi
Dezső professzort, Szemere Samu akadémikust, a Társaság
megelőző vezetőségének két alelnökét.8
A Magyar Pedagógiai Társaság centenáriumának
jubileumi ülésén 1991-ben Mészáros István előadásában átfogó
képet és értékelést igyekezett adni az évszázadnak (illetve a sajnálatosan
kieső több mint másfél évtizednek) a Társasághoz fűződő tevékenységéről.
Historia est magistra vitae tárgyilagosságra intett áttekintésében,
s a tanulságok konzekvens levonására. Az értékelés talán túlzottan
negatívra sikeredett az l967-től 1991-ig (vagy 1990-ig) terjedő szakasszal
kapcsolatban, s elnézőbb, felmentőbb volt a Társaság története első
kétharmadát illetően. Félreértés ne essék: nem a szigorú bírálatot,
önvizsgálatot teszem kérdésessé, hiszen csak ennek talaján lehet tanulni
a hibákból, s előbbre menni. A puding próbája, hogy megeszik mondják
az angolok; az elmélet, az eszmék, módszerek próbája a gyakorlat,
mondják a valóban bölcs bölcselők. Márpedig 1967 és 90 között (vagy
pontosabban 1948/49 és 90 között) valami valóban megbukott, s ennek
konzekvenciáit nem lehet nem levonni. Isten őrizz, hogy a rossznak
valamilyen apologetikáját űzzem, védjem a védhetetlent. Mégis megkockáztatom:
a centenáriumon elhangzott mérleg elkészítésénél, az események bemutatásánál
és értékelésénél, elemzési módszereinél valami nem hibádzott? Nem
sikeredett-e a kép túl leegyszerűsítetten fehérre és feketére, ördögire
és angyalira? Vajon 18911920 és 19201944 között nem bukott meg szintén
valami történelmileg, s nem volt ennek pedagógiai vetülete, akár valamilyen
hatása magára a Magyar Pedagógiai Társaság életére? S vajon 1967 és
1991 között csak rossz született volna, stagnáló, egyenes vonalúan
csak hanyatló volt a mozgás a magyar pedagógiában vagy akár az ekkor
újjá teremtett Magyar Pedagógiai Társaság életében?
Az élet tényei ennél jóval összetettebbek. Pedagógiai jelenségeknél,
akár pedagógiai kongresszusoknál is nagy kudarcok árán megtanulhattuk,
hogy ne elsősorban a mindenkori politikai vezetők, miniszterek, államtitkárok,
államtitkár-helyettesek és más tisztviselők szentenciáira figyeljünk,
sokkal inkább a pedagógiai jelenségek tudományos igényű értékelésére,
a mélyebb folyamatokra, azok megértésére, a megoldási módozatok valóban
korszerű fejlesztésére. A mi V., de akár a legutóbbi, a VI. nevelésügyi
kongresszusunkon sem a protokolláris leveleket, üdvözlő felszólalásokat
és intelmeket lehet elsősorban mérvadónak tekinteni, sokkal inkább
az autentikus szekcióvitákat, az ajánlások összegezéseit, a gyakorló
pedagógusok kritikai észreveteleit. Így például a mi körülményeink
között igen pozitívnak éreztem az V. kongresszuson az Erdey-Grúz
Tibor által vezetett munkacsoportnak A gazdasági-társadalmi és
tudományos-technikai fejlődésnek az iskolai nevelésre és oktatásra
kiható fő tényezői című téziseket és szekcióvitát. Nagy kár, hogy
a kongresszust követően született oktatási törvények, kormányhatározatok
ténylegesen nem ennek irányait követték. Igazsága volt abban a megemlékezőnek,
hogy a Korunk nevelési feladatai és a nevelési tényezők együttműködése
tézisek kevésbé sikerültek. Valóban sok volt bennük a levegőben lógó
sablonos normatíva, élettelen ráolvasási recept.
Azzal azonban már nemigen tudok egyetérteni, hogy például az
1973-ban lefolytatott olyan színvonalas tudományos viták ne hoztak
volna előbbre vivő eredményeket hazai pedagógiánk számára, mint amit
Kiss Árpád, Kelemen László, Báthory Zoltán vezetett Iskola,
hivatás, tehetség témában, Nagy Sándor a képességfejlesztésről
vagy Zibolen Endre a hivatásra való felkészítés problémájáról
a felsőoktatásban. Véleményem szerint maradandó értékeket hordoztak
a zánkai országos és nemzetközi neveléselméleti és módszertani konferenciák
s nemkülönben a helyi és regionális pedagógiai innovációs mozgalmak.
Rendszeresebbé váltak a külföldi tanulmányutak nyugatra is, egyre
gyakoribbá vált részvételünk a különféle nemzetközi pedagógiai konferenciákon,
s magunk is rendeztünk nem egy ilyen konferenciát hazánkban. Intenzívebbé
vált a részvételünk az UNESCO, a CESE, az IEA, a felsőoktatási közös
kutatásokban. Korunk olyan kiemelkedő pedagógiai kutató szakemberei
látogattak hazánkba, mint T. Husen, B. Suchodolski, W. Mitter,
F. Korolev és mások.
A 80-as években ugyancsak igen hasznos volt a pedagógusképzés
fejlesztésével kapcsolatos tudományos eszmecsere, és előbbre lépés
történt az irányítás decentralizálása kérdéseinek vizsgálatában, az
oktatási folyamatokban, a formákban és a tartalomban megjelenő alternatívitás
illetően is. Felszínre került a szakfelügyelet elkerülhetetlenné vált
reformja, valamint az az igény, hogy tovább kell lépni az iskolai
formalizmus, bürokratizmus leküzdésében.
Azt nemigen lehet kétségbe vonni, hogy a 70-es,
80-as évtizedben ne fejlődött volna ugrásszerűen hazánkban a didaktikai
(Nagy József, Ballér Endre), a nevelésszociológiai kutatás
(Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa, Kozma Tamás), a neveléspszichológia
(Pataki Ferenc, Lénárd Ferenc, Illyés Sándor), ne lettek volna
érzékenyebbek pedagógusaink a valós nevelési konfliktusokra. Az összehasonlító
pedagógia és az oktatás-gazdaságtan terén szintén minőségi változások
következtek be (rendszeres részvételünk a CESE-kongresszusokon s közép-kelet-európai
kooperációkban).
A neveléstörténet-írásban is jelentős új eredmények
születtek. Ezek színvonalát az is emelte, hogy ebben a munkában társaságunk
kereteibe bekapcsolódva olyan kiváló történészek is részt vállaltak,
mint Kosáry Domokos, Benda Kálmán, Berend T. Iván egy-egy korszak
művelődéstörténetének feldolgozásából, a történelemtanárok színvonalas
továbbképzéséből. De nem volt ez másképpen más ismeretágakban sem:
akadémikusok, vezető oktatók részt vállaltak a korszerű műveltség
körvonalának kijelölésében, a műveltségtömbök tartalmai meghatározásának
munkálataiban (Szentágothai János, Szépe György, Deme László,
Császár Ákos, Marx György, Pach Zsigmond Pál, Szabolcsi Miklós, Poszler
György, Nádori László, Szücs Ervin és mások).9
Mindezzel és még sok más kezdeményezéssel a nyolcvanas évtized
második reformhullámának áramában a Pedagógiai Társaság is elébe ment
a társadalomban zajló eseményeknek, a kor kihívásainak.
A több tucatnyit meghaladó szakosztályaival,
területi tagozataival, alkotó-kísérletező oktató-nevelő műhelyeivel
az új Pedagógiai Társaság egyre inkább tudományos jellegű egyesületként
tevékenykedett, és korántsem igaz, hogy valamiféle tömegszervezetté
hígult volna fel. Jóllehet a 267 fős tagsággal indult Társaság 1986-ban
már 2700 főt számlált, de a tudományos fokozattal rendelkező pedagógiai
kutatók döntő többsége szinte az újjáalakulástól kezdve soraiba tartozott,
s nagy erényévé vált, hogy kiegészült a kísérletező pedagógusok, a
tudós nevelők jelentős csoportjaival.
A demokratizmust komolyan vevő közgyűlések beszámolói, összefoglalói
1971-ben, 1974-ben, 1979-ben, 1981-ben, 1986-ban számot adtak a szakosztályok,
tagozatok ha nem is egyenletes, de szervezetében és minőségében is
izmosodó fejlődéséről. Értékes önálló kiadványokban publikálták Tiszántúl,
Dél-Magyarország, Nyugat-Dunántúl kísérleteinek tapasztalatait, tudományos
ülésszakait, a gyermek- és ifjúságvédelem, a felnőttnevelés és a családi
nevelés problémáit. A Heves megyei tagozat például 1976-ban megvizsgálta
harmincegy iskolában a cigánygyermekek nevelődésének problémáit, másutt
fontos következtetésekre jutottak a többszörösen hátrányos helyzetű
és a nemzetiségi tanulók nevelésének speciális kérdéseiről.
A Társaságot irányító, egymást váltó elnökök,
főtitkárok (Jausz Béla után Kiss Árpád, Simon Gyula, Jóború
Magda, Szarka József, Benkő Loránd, Horváth Márton) sokat tettek
a szakosztályok, a tagozatok munkájának segítéséért. A tagság, a vezetőtestületek
véleményét kikérve és közvetítve szakszerűen, konstruktívan bírálta
az egymást váltó oktatási kormányzatokat lassúságukért, nemegyszer
hibás lépéseikért, a világfejlődés tendenciáitól való elmaradásaikért.
A Magyar Pedagógiai Társaság minden ellenkező állítással szemben az
19671989 közötti időben sem volt valamiféle aulikus szervezet. A
mérleghez az is hozzátartozik, hogy 1973 óta részben a Társaság
folyóirataként is működő Pedagógiai Szemle, majd 1991 után
az Új Pedagógiai Szemle igen sokat gazdagodott, nagy szerepet
játszott a pedagógusok szakmai tájékozódásában, s a hazai pedagógiai
sajtó mondhatni legjelentősebb orgánumává vált.
Alkalmazkodás a rendszerváltáshoz, a kor követelményeihez
A centenáriumi jubileumi tudományos ülésen feltették a kérdést: vajon
képes-e a Társaság megújulni? A tények arra mutatnak, hogy igen. Mostoha
körülmények között, különösen az átalakulás kezdeti időszakában teljesen
pénztelenül, társaságunk talpon maradt. Gomba módra szaporodtak új
pedagógiai szervezetek is: önállóan működik a Szakképzési Társaság,
sok helyen létrejöttek a pedagóguskamarák, új diák- és gyermekszervezetek,
vallási nevelési egyesülések. Az egyes képzési ágazatok körei, a különböző
tanáregyesületek a Társaságból független szervezetként jöttek létre
és működnek ma is. Meg kellett találni az együttműködés rugalmas formáit,
a Magyar Pedagógiai Társaság sajátos elhelyezkedését a pedagógiai
szerveződések áradatában. Világossá vált, hogy miként a múltban, nem
monopolhelyzettel, hanem csakis szakmai-tudományos minőségi teljesítményeivel
képes megőrizni hagyományos tekintélyét.
A Társaság alkotó kezdeményezésekkel és versenyben erősítette
meg autonóm jellegét, kinyilvánította függetlenségét az állami
szervektől, politikai-világnézeti szerveződésektől. Szorosabbra fűzte
kapcsolatait elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiával, a tudományos
intézetekkel és egyesületekkel, a pedagógus érdekvédelmi szervezetekkel,
a pedagógiai alkotó-kísérletező műhelyekkel. Szigorúan őrizve autonómiáját
ugyanakkor kész konstruktív segítséget nyújtani, együttműködni a reformelképzelések
szakszerű alakításában, reális továbbfejlesztésében, az oktatási kormányzati
szervek, az önkormányzatok, iskolaműködtetők pedagógiai tevékenységének
támogatásában.
Kinyilvánította, hogy sérthetetlen alapelvének tekinti a humanista
és a nemzeti értékek, a demokrácia, az emberi és gyermeki jogok védelmét,
az iskolázás hozzáférhetőségének gyakorlatát, az alkotói szabadság,
a tolerancia, a pluralizmus érvényesülését mind saját kereteiben,
mind a társadalmi nevelés folyamatainak egészében. A Társaság a nemzeti,
etnikai, nemzetiségi identitás és szuverenitás erősítésén munkálkodik,
együttműködik a környező országok pedagógiai szakmai civil szervezeteivel,
szélesíti nemzetközi kapcsolatait szűkebb pedagógiai szakmánk és a
kultúra valamennyi területén.
Leggyümölcsözőbb önálló kezdeményezésének bizonyult az 1993
augusztusában megtartott VI. Nevelésügyi Kongresszus megszervezése.
A kongresszust mintegy másfél éven át tartó vitasorozat előzte meg.
A kongresszus előkészítő munkálataiba több mint 60 pedagógiai, szakmai
és tudományos egyesületet vont be a Társaság. A kongresszus vitáinak
középpontjába oktatásügyünk korszerűsítésének távlati átgondolását
állította, reálisan igazodva nemzeti sajátosságainkhoz, fejlettségi
szintünknek megfelelő ütemhez, országunk érdekeihez. Ez a racionalitás
bizonyult a leghasznosabbnak a kormányzati szervekkel való kapcsolatokban:
újra és újra óva őket a valóságtól való elszakadástól, légvárak építésétől,
felelőtlen ígérgetésektől, a pillanatnyi politikai praktikák, konjunkturális
divatok rövidlátó követésétől és kalandoktól. Ugyanakkor a tudományos
és civilizációs fejlődés új eredményeivel lépést tartva igyekeztünk
felvázolni a messzibbre tekintő válaszokat, stratégiai elképzeléseket.10 Az emberrel foglalkozó társtudományok
legjobb tudományos erőivel összefogva a kongresszushoz kapcsolódva
kísérletet tettünk előadás-sorozatokban, kerekasztal-konferenciákon
az új tudományos eredmények integrálására a pedagógiai folyamatok
tartalmába, eszközrendszerébe, struktúrájába a biológiától, a technikai
fejlődés új eredményein keresztül a társadalomtudományokig. Az Új
Pedagógiai Szemle folyamatosan közölte ezeket a nemzetközileg is értékes,
újszerű megvilágításokat.
Az egysíkúságból, elzárkózásból való kilépés
fontos erőforrásának bizonyult a magyarországi iskolaügy ezeréves
évfordulója megünneplésének alkalmából a magyar pedagógiai gondolkodás
klasszikusai alapműveinek hasonmás újrakiadása (már megjelent ismét
Fináczy Ernő, Imre Sándor, Weszely Ödön, Schneller István, Prohászka
Lajos, Várkonyi H. Dezső, Tettamanti Béla több műve, s előkészületben
van további kötetek megjelentetése). Nagy sikert aratott a kiemelkedő
magyar pedagógusokról szóló kismonográfiák elkészítése, a helyi pedagógiai
hagyományok összegyűjtése és ápolása.
Az új nevelési kongresszus munkálatainak folyamataiban fellendült
szakosztályaink, tagozataink nagy részének tevékenysége, sőt újakkal
gyarapodtak soraik. Néhány területen szépen fejlődött munkájuk, különösen
a kisgyemek-nevelési, családpedagógiai, a kollégiumokkal foglalkozó
csoportok aktivitása nőtt meg. Most nagy szükségünk van e társaságon
belüli szervezetek önálló kezdeményezésére, autonómiájukkal élve,
alkotótevékenységük megerősítésére, friss, fiatal erők megnyerésére.
Égető szükség lenne nagyvárosi tagozataink tevékenységének kiszélesítésére,
felsőoktatási és felnőttnevelési szakosztályaink munkájának fellendítésére.
A társaság figyelmének előterébe kell állítani a környezeti nevelés,
a szakképzés, az átképzés és továbbképzés, a másság, a világnézeti
tolerancia, az alternativitás, a képzési-nevelési technológia modernizálásának
kérdéseit, a pedagógiai jövőkutatás alapos újragondolását.
A Magyar Pedagógiai Társaság sohasem zárkózott el a napirenden
lévő aktuális problémákkal való szembenézéstől. Miként a múltban,
ma is készek vagyunk segíteni szakmai erőinkkel a mihamarabbi felülkerekedést
a nehézségeken. Továbbra is részt vállalunk a készülő törvénytervezetek,
kormányintézkedések szakmai elemzésében, kimunkálásában és megvalósításuk
egyengetésében. A távlati feladatokat nem tévesztve szem elől, nevelésügyi
kongresszusunk koncepcióinak megvalósulását mérlegre téve került sor
az ún. Fóti NAT-hétvégék eszmecseréire, a soron lévő teendők átgondolt
megvitatására.
Nem hunyhatjuk be a szemünket az előtt, hogy a recesszió körülményei
között katasztrofálisan romlott iskoláink működésének feltételrendszere,
csökkent a pedagóguspálya anyagi és erkölcsi presztízse, romlott a
családok teherbíró képessége, ugyanakkor az iskoláztatás költségei
jelentősen emelkedtek. A súlyos gazdasági helyzetben a válságkezelés,
a fejlesztés ütemének racionális megválasztása nyomasztó gondunk.
Azt is ésszerűen kell megoldanunk, hogy ne szakadjon el egymástól
a pedagógiai kutatás és a képzési-nevelési gyakorlat. Ne fejlődhessen
tovább az életidegen arisztokratizmus, ne alakulhassanak ki nevelésügyünkben
kontraszelektáló klikkek, klientúrarendszerek. Célszerű útját állni
az oktatásügyben is az irányítás új monopóliumainak, az igazgatás,
ellenőrzés, a tudományos minősítés és fejlesztés kisajátított koncentrálásának.
Társaságunk megújításában, a nevelési kongresszus új koncepcióinak
kialakításában a fő érdem tagságunk kollektívájáé. Nagy segítséget
kaptunk ehhez az 1989-et követő nehéz szakaszban elnökünktől, Köpeczi
Béla akadémikustól, akit legutóbbi, 1994. évi közgyűlésünkön tiszteletbeli
elnökünkké választottunk. Tőle az operatív elnöki posztot Ádám
Görgy akadémikus vette át, aki első naptól kezdve aktívan részt
vett a Társaság megújításának feladataiban. A most soron következő
új közgyűlésünk a számvetésnek és további teendőink kiválasztásának
fontos állomása. Felemelő és közös kötelességünk, hogy elvi tudományos
biztonsággal teljesítsük feladatainkat, amelyeket a pedagógiai progresszió
érdekében vállaltunk hazánkban.