Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1997 március > Harminc év után...

Széchy Éva

Harminc év után...

A szerző a mintegy 100 éves Magyar Pedagógiai Társaságnak az 1967. évi újjáalakulása óta eltelt 30 évére emlékezik. Bemutatja az előzmények idején a Kis-Akadémia módjára működő Paedagogiai Társaságnak az első tanügyi kongresszusokért végzett jelentős munkáját, majd a Társaság életben tartásának próbálkozásait 1945–49 között. Számot ad a Társaság talpra állításának, újjáalakulásának eseményeiről. Méltatja megújulásra képes, autonóm tevékenységét, amelyet a többszínűség, a nyitás igénye, a kor követelményeinek megfelelően a progresszió vállalása jellemez.

Kölcsönvéve Vajda János – a XIX. századi költő, gondolkodó és politikus, a Pilvax-ifjú, az abszolutizmus kérlelhetetlen ellenfele, a magyarországi modern társadalmi és irodalmi fejlődés előfutára, plebejus elkötelezettje – klasszikus szerelmi költeményének címét, a magyar pedagógiatudomány művelői önkéntes átfogó társaságának újraalakulásáról szeretnék emlékezni 30 év távlatából. Hosszú előkészületek nyomán, 1967. április 21–22-én, mintegy másfél évtizedes szüneteltetés után született újjá a patinás múltú Magyar Pedagógiai Társaság, s végzi nem kevés megpróbáltatás közepette ma is szakmai újító, az ifjúságot és a társadalmat segítő korszerűsítő munkáját.

Az előzményekről

A több mint százesztendős Pedagógiai Társaság múltjáról, előzményeiről, tevékenységének időleges megszakadásairól, pozitívumai és korlátai megítéléseiről számos téveszme, legenda, elhallgatás és torzítás van közforgalomban. Éppen ezért nélkülözhetetlennek tartom kitérni – természetesen a pedagógiatörténetileg tisztázott részleteket nem érintve – néhány, a ma számára is fontos fő vonására.

A pedagógiai társulások több mint kétszáz éves múltra tekintenek vissza Magyarországon. Az első kezdemények felekezeti, regionális, majd nevelési ágazati keretekben születtek. Közülük legnevezetesebb volt a Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület, mely 1836 márciusában tartotta alakuló közgyűlését. Vezetőségében a nemzeti függetlenségi ellenzéknek és a társadalmi haladásnak nem kisebb alakjai foglaltak helyet, mint Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós. A reformkor teremtménye a Magyar Nevelési Társulat megalapítása 1843-ban Schedius Lajos esztéta, egyetemi tanár, akadémikus, Pestalozzi első hazai propagálója és Ney Ferenc, az óvodai nevelés, a reáltanodák kiváló specialistája, későbbi akadémikus szervezésében. Ez utóbbi nevéhez fűződik Tavasi Lajossal, a forradalom balszárnya pedagógiai vezetőjével együtt 1848 tavaszán a Magyar Nevelési Társaság megteremtése és július 20–24. között az I. egyetemes tanügyi kongresszus1 összehívása a pesti egyetem nagytermében. A kongresszus munkájában nem kisebb kiválóságok vettek részt, mint Warga János, Brassai Sámuel akadémikusok, Horárik János jeles filozófus, Karacs Teréz, a nőnevelés hazai úttörője. A kongresszust támogatta a jobbágyszármazék, forradalmár pedagógus, a korai magyarországi munkásmozgalom úttörő alakja, Táncsics Mihály. A felsőoktatási programok kidolgozását Jedlik Ányos, Romer Flóris vezette. A kongresszus ajánlásai helyet kaptak az eötvösi oktatáspolitika 48-as és 67-es kialakításában.

A szabadságharc leverése, az osztrák önkényuralom majd félévszázadra visszavetették az átfogó hazai nevelési önszerveződések ügyét. Ismét, elsősorban felekezeti alapon, majd a kiegyezés után szaktudományi ágazatonként, később tanintézményi típusonként jöttek létre különféle kisebb-nagyobb pedagógiai egyesületek, számuk a század végére elérte csaknem a háromszázat.2

Az 1870-es évek végén tiszavirág életű kísérlet történt átfogó Paedagogiai Társaság létrehozására, de végül is csak 1891-ben jött létre a Magyar Paedagogiai (későbbi nevén Pedagógiai) Társaság.3

A Társaság működésének első szakaszában (1950-ig), amolyan kis Akadémia módjára tevékenykedett: tagjainak száma 100-nál több nem lehetett, egy rendes tag ajánlása alapján a nagygyűlés (közgyűlés) 2/3-os szavazati többséggel dönthetett csak a felvételről, s minden tagnak felolvasóülésen székfoglaló előadást kellett tartania. Ajánlás alapján külső tagok is bekapcsolódhattak a Társaság munkájába, melyről az elnökség döntött. Ezek részt vehettek a vitákban, s maguk is tarthattak előadásokat, ha annak tervezett témáját az elnökség alkalmasnak találta. Néhány tiszteleti tagot is választottak, akiknek jogai azonosak voltak a rendes tagokéival.

A társaság tevékenységének fő formája: felolvasások, viták rendezése a nevelés köréből, szakfolyóirat és könyvek kiadása, pályázatok kiírása, s nem utolsósorban nevelési kongresszusok kezdeményezése az oktatásügy fejlődése átfogó kérdéseinek széles körű megvitatására más szervezetek, hozzáértő szakemberek bevonásával.

A II. egyetemes és országos tanügyi kongresszus megrendezését a fiatal Nagy László pszichológus, a Magyar Paedagogiai Társaság aktív tagja kezdeményezte azzal a céllal, hogy a pedagógiatudomány művelői és gyakorlati munkásai is járuljanak hozzá a millenniumi ünnepségekhez. A három évig folyó előkészítő munka feladatai között szerepelt az oktatásügy ésszerűbb felépítése, az átmenetek tisztázása, a tanítási-nevelési módszerek fejlesztése, a tanító- és tanárképzés reformja, a pedagógusok helyzetének javítása. A kongresszus 1896. július 2–8. között tartotta üléseit, a 169 előadást több mint ezer hozzászólás követte. 19 szakosztály felölelte az iskolai pedagógia, a családi nevelés, az egyes iskolatípusok, az egészségügyi nevelés, a nőnevelés kérdéseit. Kiemelkedőek voltak Kármán Mór, Waldapfel János, Schneller István, Beke Manó, Alexander Bernát előadásai. Nem lehet elhallgatni, hogy a kongresszus hangulatát kedvezőtlenül befolyásolták a nacionalizmus és a pedagógiai konzervativizmus egyes megnyilvánulásai.4

A III. egyetemes tanügyi kongresszus 1928. július 3–5. között ülésezett. A kongresszus összehívásával kapcsolatban vita zajlott le Kornis Gyula filozófus, egyetemi tanár, a Társaság elnöke (akit az előkészületek közben államtitkárrá neveztek ki, s ezért kongresszusi elnöki tisztéről lemondott) és Nagy László között, aki akkor már a Gyermektanulmányi és Gyakorlati Lélektani Társaság vezetője volt, a kongresszus időszerűségéről. Nagy László féltette a kongresszus szakmaiságát, tudományosságát, demokratizmusát a bethleni–klebelsbergi politikának való alávetettségétől. A kongresszuson Horthy Miklós kormányzó levelének tartalma, József főherceg, Serédi hercegprímás, Klebelsberg kultuszminiszter felszólalásai indokolttá tették ezt a félelmet. Mindazonáltal a mintegy 20 szakosztályban, felszólalásokban s az ajánlásokban sok értékes gondolat és javaslat hangzott el. Különösen maradandóaknak bizonyultak a gyermekvédelemről, valamint a gyermekfejlődéstan és a didaktika kapcsolatáról kifejtett megállapítások.5 A kongresszus közel 50 pedagógiai egyesület együttműködésével zajlott le.

A Magyar Paedagogiai Társaság érdeme, hogy tiszteletbeli tagjai közé választott több kiváló külföldi tudóst. Így tiszteleti tag lett többek között E. Claparéde, A. Ferriere, G. Kerschensteiner, E. Spranger, J. Piaget. Nem lehet azonban elhallgatni, hogy a tiszteleti tagok, külföldi előadók közé kritikátlanul egy-két, a fasizmusnak engedményt tevő személyiséget is beválasztottak.

1945 után

Nagy szerencséje volt a Társaságnak, hogy a II. világháború éveiben egy mélyen humanista szellemű professzor, akadémikus, Prohászka Lajos filozófus, pedagógiai tanszékvezető egyetemi tanár került a szervezet élére. Ha vitatható is pedagógiai és filozófiai szemléletének néhány vonása6, nem tagadható el, hogy ez időben és 1945 után sokat tett a Társaság demokratikus megújítása érdekében. Több kiváló érdemes pedagógust ajánlott a Társaság tiszteletbeli és rendes tagjai közé. Így Kemény Gábort, ahogy előterjesztésében jellemezte: „a magyar pedagógiai irodalom régi hivatott művelőjét, a francia és a magyar középiskolai reformtörekvések és a magyar kultúrpolitikai kérdések jeles szaktudósát, ezekbe a tárgykörökbe tartozó számos könyv és tanulmány szerzőjét, több szakfolyóiratnak, köztük a Társaság folyóiratának, a Magyar Paedagogiának is munkatársát, az Embernevelés szerkesztőjét”. A rendes tagok körébe javasolta többek között Karácsony Sándor debreceni egyetemi tanárt, a Szabadművelődési Tanács elnökét, Kiss Árpád egyetemi magántanárt, az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető titkárát, Lénárd Ferenc egyetemi magántanárt, a Magyar Psychológiai Társaság főtitkárát, Marcell Mihály egyetemi tanárt, a központi katolikus papnevelde rektorát, Vajda György Mihály gimnáziumi tanárt, az irodalomtanítás pedagógiájának művelőjét, Vajthó Lászlót, a magyar irodalmi oktatás elméleti és gyakorlati művelőjét, Zibolen Endre testnevelési főiskolai tanárt, majd Mérei Ferenc pszichológust, Szávai Nándor tankerületi főigazgatót és még másokat. Mindannyian a Társaság folyóiratának érdemes tanulmányírói voltak.

1948 nyarán sor került a IV. egyetemes tanügyi kongresszus megnyitására az első kongresszus centenáriumának szellemében, az iskolaügy demokratikus továbbfejlesztése ígéretes programjának felvázolásával. Azonban a kongresszus a dogmatizmus és a torzulások jelentkezése miatt már nem fejezhette be e munkáját.7

A voluntarista torzulások a Magyar Paedagogiai Társaságot is veszélybe sodorták. A Társaság 1948-ban és 49-ben még sorra tartotta felolvasó- és székfoglaló üléseit. Így például Karácsony Sándor a 48-as centenárium tiszteletére: „A forradalmi pedagógiától a pedagógiai forradalomig”, Vajthó László: „A nevelő Bessenyei” és más értékes témák kerültek napirendre. A Társaságot már nem vonták be a nevelésügyi kongresszus meghirdetői közé, s sorsát a Mérei Ferenc vezette Országos Neveléstudományi Intézetre bízták. A Magyar Pedagógiát még kiadták 1949 végén és 50 elején, de már nem a hagyományos Paedagogiának írva s a Társaság nevét sem tüntetve fel.

A Társaság egy háromtagú bizottságra bízta, hogy járjon el a Társaság ügyeiben: Vajda György Mihályra, Faragó Lászlóra és Zibolen Endrére. Zibolen Endre a Köznevelésben 1965. július 9-én megjelent emlékezésében azt írja: „1950. június 19-én még egy legutolsó kísérlet történt a Magyar Pedagógiai Társaság életben tartására. A korábban kapott felhatalmazás alapján és a háromtagú bizottság nevében – mint a Társaság akkori titkára – kérést intéztem a Magyar Tudományos Akadémiához: »Vegye kezébe a Társaság újjászervezését, megszüntetve a Társaság régi elzárkózó jellegét és állítsa a magyar szocialista neveléstudomány szolgálatába.« A beadvány az illetékes előadóval folytatott előzetes megbeszélés alapján készült, válasz mégsem érkezett rá.”

A Magyar Pedagógiai Társaság talpra állításáért

1953-at követően megszaporodtak a sürgető igények a Pedagógiai Társaság újjászervezése érdekében. Különösen felerősödött ez a kívánalom a Magyar Tudományos Akadémia 1956. júniusi neveléstudományi vitájában, mely elengedhetetlennek ítélte a Magyar Pedagógiai Társaság autonóm működtetését a jogfolytonosság alapján s folyóiratának visszaadását. Ezt támasztották alá a további szélesebb körű pedagógiai viták is (a Petőfi Körben, a balatonfüredi pedagóguskonferencián és más fórumokon). A kezdeményezést igyekezett felkarolni a Pedagógusok Szakszervezete is, az 56–57-es események miatt azonban tovább halasztódott ennek megvalósulása.

A fennálló rendszer kereteiben kibontakozó reformfolyamatok sodrában 1965-ben került napirendre a megvalósítás elindítása, ugyancsak a Pedagógusok Szakszervezete szívós sürgetésére. Központi vezetőségük ülésén kategorikusan fogalmazódott meg az az alulról jövő igény, hogy a neveléstudomány végre kerüljön közelebb a mindennapi gyakorlathoz: egyrészt a neveléssel tudományosan foglalkozók alaposabban ismerjék meg a képző-nevelő munka gyakorlatát, másrészt a képző-nevelő munka praxisában dolgozók közül is mind többen csatlakozzanak a pedagógiát tudatosan fejlesztő kísérletezők közé. A Pedagógiai Társaság öntevékeny kereteiben szélesedjen ki a nevelés tudományos bázisa, érvényesülhessen többfajta megközelítés, felfogás, folyjon alkotó verseny, érvényesülhessen a teljesítményeken alapuló vitára, párbeszédre való törekvés.

Végre 1967 áprilisában alakult újra a Pedagógiai Társaság. Üléseinek felszólalásaiból vagy dokumentumaiból lehet ugyan egyoldalúan szemezgetni, leegyszerűsítő általánosításokra jutni – de nem tagadva a fékező, gátló ellentmondásokat –, számomra inkább szembetűnő 30 év távlatából visszanézve a többszínűség, a nyitás igénye, a szűkkeblűség és elzárkózás oldása. Megnyilvánult ez a vezetőség és a tagság összetételéből és megnyilatkozásaiból egyaránt. Újraolvasva az elnökké választott Jausz Béla székfoglaló beszédét, a tágabb horizont, a problémaérzékenység, a többrétű pedagógiai iskolázottság, a tennivalók szélesebb körű megvilágítása ragadja meg az embert. Mint az események egyik közvetlen tanúja bizton állíthatom: egyáltalában nem volt sima és egyszerű dolog sem a politikai, sem a kormányzati vezetésnél leküzdeni a fenntartásokat, kiharcolni a továbblépést. A belső vitákban különösen bátor szerepet vállalt Péter Ernő, a Pedagógusok Szakszervezetének és Erdey-Grúz Tibor, a Tudományos Akadémiának a főtitkára. Mindketten méltán nyerték el a bizalmat, hogy az alakuló közgyűlés elhatározásából helyet kaptak a társelnökök sorában.

A szűkebb operatív vezetésben Kiss Árpád és Zibolen Endre nem kis szakmai tekintéllyel képviselte a Társaság múltjához kapcsolódó folytonosságot, s éppen Zibolen Endre üdvözölte jóleső érzéssel a közgyűlés s a tagság soraiban helyet foglaló Várkonyi Dezső professzort, Szemere Samu akadémikust, a Társaság megelőző vezetőségének két alelnökét.8

A Magyar Pedagógiai Társaság centenáriumának jubileumi ülésén 1991-ben Mészáros István előadásában átfogó képet és értékelést igyekezett adni az évszázadnak (illetve a sajnálatosan kieső több mint másfél évtizednek) a Társasághoz fűződő tevékenységéről. Historia est magistra vitae – tárgyilagosságra intett áttekintésében, s a tanulságok konzekvens levonására. Az értékelés talán túlzottan negatívra sikeredett az l967-től 1991-ig (vagy 1990-ig) terjedő szakasszal kapcsolatban, s elnézőbb, felmentőbb volt a Társaság története első kétharmadát illetően. Félreértés ne essék: nem a szigorú bírálatot, önvizsgálatot teszem kérdésessé, hiszen csak ennek talaján lehet tanulni a hibákból, s előbbre menni. „A puding próbája, hogy megeszik” – mondják az angolok; az elmélet, az eszmék, módszerek próbája a gyakorlat, mondják a valóban bölcs „bölcselők”. Márpedig 1967 és 90 között (vagy pontosabban 1948/49 és 90 között) valami valóban megbukott, s ennek konzekvenciáit nem lehet nem levonni. Isten őrizz, hogy a rossznak valamilyen apologetikáját űzzem, védjem a védhetetlent. Mégis megkockáztatom: a centenáriumon elhangzott mérleg elkészítésénél, az események bemutatásánál és értékelésénél, elemzési módszereinél valami nem hibádzott? Nem sikeredett-e a kép túl leegyszerűsítetten fehérre és feketére, ördögire és angyalira? Vajon 1891–1920 és 1920–1944 között nem bukott meg szintén valami történelmileg, s nem volt ennek pedagógiai vetülete, akár valamilyen hatása magára a Magyar Pedagógiai Társaság életére? S vajon 1967 és 1991 között csak rossz született volna, stagnáló, egyenes vonalúan csak hanyatló volt a mozgás a magyar pedagógiában vagy akár az ekkor újjá teremtett Magyar Pedagógiai Társaság életében?

Az élet tényei ennél jóval összetettebbek. Pedagógiai jelenségeknél, akár pedagógiai kongresszusoknál is nagy kudarcok árán megtanulhattuk, hogy ne elsősorban a mindenkori politikai vezetők, miniszterek, államtitkárok, államtitkár-helyettesek és más tisztviselők szentenciáira figyeljünk, sokkal inkább a pedagógiai jelenségek tudományos igényű értékelésére, a mélyebb folyamatokra, azok megértésére, a megoldási módozatok valóban korszerű fejlesztésére. A mi V., de akár a legutóbbi, a VI. nevelésügyi kongresszusunkon sem a protokolláris leveleket, üdvözlő felszólalásokat és intelmeket lehet elsősorban mérvadónak tekinteni, sokkal inkább az autentikus szekcióvitákat, az ajánlások összegezéseit, a gyakorló pedagógusok kritikai észreveteleit. Így például a mi körülményeink között igen pozitívnak éreztem az V. kongresszuson az Erdey-Grúz Tibor által vezetett munkacsoportnak „A gazdasági-társadalmi és tudományos-technikai fejlődésnek az iskolai nevelésre és oktatásra kiható fő tényezői” című téziseket és szekcióvitát. Nagy kár, hogy a kongresszust követően született oktatási törvények, kormányhatározatok ténylegesen nem ennek irányait követték. Igazsága volt abban a megemlékezőnek, hogy a „Korunk nevelési feladatai és a nevelési tényezők együttműködése” tézisek kevésbé sikerültek. Valóban sok volt bennük a levegőben lógó sablonos normatíva, élettelen ráolvasási recept.

Azzal azonban már nemigen tudok egyetérteni, hogy például az 1973-ban lefolytatott olyan színvonalas tudományos viták ne hoztak volna előbbre vivő eredményeket hazai pedagógiánk számára, mint amit Kiss Árpád, Kelemen László, Báthory Zoltán vezetett „Iskola, hivatás, tehetség” témában, Nagy Sándor a képességfejlesztésről vagy Zibolen Endre a hivatásra való felkészítés problémájáról a felsőoktatásban. Véleményem szerint maradandó értékeket hordoztak a zánkai országos és nemzetközi neveléselméleti és módszertani konferenciák s nemkülönben a helyi és regionális pedagógiai innovációs mozgalmak. Rendszeresebbé váltak a külföldi tanulmányutak nyugatra is, egyre gyakoribbá vált részvételünk a különféle nemzetközi pedagógiai konferenciákon, s magunk is rendeztünk nem egy ilyen konferenciát hazánkban. Intenzívebbé vált a részvételünk az UNESCO, a CESE, az IEA, a felsőoktatási közös kutatásokban. Korunk olyan kiemelkedő pedagógiai kutató szakemberei látogattak hazánkba, mint T. Husen, B. Suchodolski, W. Mitter, F. Korolev és mások.

A 80-as években ugyancsak igen hasznos volt a pedagógusképzés fejlesztésével kapcsolatos tudományos eszmecsere, és előbbre lépés történt az irányítás decentralizálása kérdéseinek vizsgálatában, az oktatási folyamatokban, a formákban és a tartalomban megjelenő alternatívitás illetően is. Felszínre került a szakfelügyelet elkerülhetetlenné vált reformja, valamint az az igény, hogy tovább kell lépni az iskolai formalizmus, bürokratizmus leküzdésében.

Azt nemigen lehet kétségbe vonni, hogy a 70-es, 80-as évtizedben ne fejlődött volna ugrásszerűen hazánkban a didaktikai (Nagy József, Ballér Endre), a nevelésszociológiai kutatás (Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa, Kozma Tamás), a neveléspszichológia (Pataki Ferenc, Lénárd Ferenc, Illyés Sándor), ne lettek volna érzékenyebbek pedagógusaink a valós nevelési konfliktusokra. Az összehasonlító pedagógia és az oktatás-gazdaságtan terén szintén minőségi változások következtek be (rendszeres részvételünk a CESE-kongresszusokon s közép-kelet-európai kooperációkban).

A neveléstörténet-írásban is jelentős új eredmények születtek. Ezek színvonalát az is emelte, hogy ebben a munkában társaságunk kereteibe bekapcsolódva olyan kiváló történészek is részt vállaltak, mint Kosáry Domokos, Benda Kálmán, Berend T. Iván egy-egy korszak művelődéstörténetének feldolgozásából, a történelemtanárok színvonalas továbbképzéséből. De nem volt ez másképpen más ismeretágakban sem: akadémikusok, vezető oktatók részt vállaltak a korszerű műveltség körvonalának kijelölésében, a műveltségtömbök tartalmai meghatározásának munkálataiban (Szentágothai János, Szépe György, Deme László, Császár Ákos, Marx György, Pach Zsigmond Pál, Szabolcsi Miklós, Poszler György, Nádori László, Szücs Ervin és mások).9

Mindezzel és még sok más kezdeményezéssel a nyolcvanas évtized második reformhullámának áramában a Pedagógiai Társaság is elébe ment a társadalomban zajló eseményeknek, a kor kihívásainak.

A több tucatnyit meghaladó szakosztályaival, területi tagozataival, alkotó-kísérletező oktató-nevelő műhelyeivel az új Pedagógiai Társaság egyre inkább tudományos jellegű egyesületként tevékenykedett, és korántsem igaz, hogy valamiféle „tömegszervezetté” hígult volna fel. Jóllehet a 267 fős tagsággal indult Társaság 1986-ban már 2700 főt számlált, de a tudományos fokozattal rendelkező pedagógiai kutatók döntő többsége szinte az újjáalakulástól kezdve soraiba tartozott, s nagy erényévé vált, hogy kiegészült a kísérletező pedagógusok, a „tudós nevelők” jelentős csoportjaival.

A demokratizmust komolyan vevő közgyűlések beszámolói, összefoglalói 1971-ben, 1974-ben, 1979-ben, 1981-ben, 1986-ban számot adtak a szakosztályok, tagozatok ha nem is egyenletes, de szervezetében és minőségében is izmosodó fejlődéséről. Értékes önálló kiadványokban publikálták Tiszántúl, Dél-Magyarország, Nyugat-Dunántúl kísérleteinek tapasztalatait, tudományos ülésszakait, a gyermek- és ifjúságvédelem, a felnőttnevelés és a családi nevelés problémáit. A Heves megyei tagozat például 1976-ban megvizsgálta harmincegy iskolában a cigánygyermekek nevelődésének problémáit, másutt fontos következtetésekre jutottak a többszörösen hátrányos helyzetű és a nemzetiségi tanulók nevelésének speciális kérdéseiről.

A Társaságot irányító, egymást váltó elnökök, főtitkárok (Jausz Béla után Kiss Árpád, Simon Gyula, Jóború Magda, Szarka József, Benkő Loránd, Horváth Márton) sokat tettek a szakosztályok, a tagozatok munkájának segítéséért. A tagság, a vezetőtestületek véleményét kikérve és közvetítve szakszerűen, konstruktívan bírálta az egymást váltó oktatási kormányzatokat lassúságukért, nemegyszer hibás lépéseikért, a világfejlődés tendenciáitól való elmaradásaikért. A Magyar Pedagógiai Társaság minden ellenkező állítással szemben az 1967–1989 közötti időben sem volt valamiféle aulikus szervezet. A mérleghez az is hozzátartozik, hogy 1973 óta – részben a Társaság folyóirataként is működő Pedagógiai Szemle, majd 1991 után az Új Pedagógiai Szemle igen sokat gazdagodott, nagy szerepet játszott a pedagógusok szakmai tájékozódásában, s a hazai pedagógiai sajtó mondhatni legjelentősebb orgánumává vált.

Alkalmazkodás a rendszerváltáshoz, a kor követelményeihez

A centenáriumi jubileumi tudományos ülésen feltették a kérdést: vajon képes-e a Társaság megújulni? A tények arra mutatnak, hogy igen. Mostoha körülmények között, különösen az átalakulás kezdeti időszakában teljesen pénztelenül, társaságunk talpon maradt. Gomba módra szaporodtak új pedagógiai szervezetek is: önállóan működik a Szakképzési Társaság, sok helyen létrejöttek a pedagóguskamarák, új diák- és gyermekszervezetek, vallási nevelési egyesülések. Az egyes képzési ágazatok körei, a különböző tanáregyesületek a Társaságból független szervezetként jöttek létre és működnek ma is. Meg kellett találni az együttműködés rugalmas formáit, a Magyar Pedagógiai Társaság sajátos elhelyezkedését a pedagógiai szerveződések áradatában. Világossá vált, hogy miként a múltban, nem monopolhelyzettel, hanem csakis szakmai-tudományos minőségi teljesítményeivel képes megőrizni hagyományos tekintélyét.

A Társaság alkotó kezdeményezésekkel és versenyben erősítette meg autonóm jellegét, kinyilvánította függetlenségét az állami szervektől, politikai-világnézeti szerveződésektől. Szorosabbra fűzte kapcsolatait elsősorban a Magyar Tudományos Akadémiával, a tudományos intézetekkel és egyesületekkel, a pedagógus érdekvédelmi szervezetekkel, a pedagógiai alkotó-kísérletező műhelyekkel. Szigorúan őrizve autonómiáját ugyanakkor kész konstruktív segítséget nyújtani, együttműködni a reformelképzelések szakszerű alakításában, reális továbbfejlesztésében, az oktatási kormányzati szervek, az önkormányzatok, iskolaműködtetők pedagógiai tevékenységének támogatásában.

Kinyilvánította, hogy sérthetetlen alapelvének tekinti a humanista és a nemzeti értékek, a demokrácia, az emberi és gyermeki jogok védelmét, az iskolázás hozzáférhetőségének gyakorlatát, az alkotói szabadság, a tolerancia, a pluralizmus érvényesülését mind saját kereteiben, mind a társadalmi nevelés folyamatainak egészében. A Társaság a nemzeti, etnikai, nemzetiségi identitás és szuverenitás erősítésén munkálkodik, együttműködik a környező országok pedagógiai szakmai civil szervezeteivel, szélesíti nemzetközi kapcsolatait szűkebb pedagógiai szakmánk és a kultúra valamennyi területén.

Leggyümölcsözőbb önálló kezdeményezésének bizonyult az 1993 augusztusában megtartott VI. Nevelésügyi Kongresszus megszervezése. A kongresszust mintegy másfél éven át tartó vitasorozat előzte meg. A kongresszus előkészítő munkálataiba több mint 60 pedagógiai, szakmai és tudományos egyesületet vont be a Társaság. A kongresszus vitáinak középpontjába oktatásügyünk korszerűsítésének távlati átgondolását állította, reálisan igazodva nemzeti sajátosságainkhoz, fejlettségi szintünknek megfelelő ütemhez, országunk érdekeihez. Ez a racionalitás bizonyult a leghasznosabbnak a kormányzati szervekkel való kapcsolatokban: újra és újra óva őket a valóságtól való elszakadástól, légvárak építésétől, felelőtlen ígérgetésektől, a pillanatnyi politikai praktikák, konjunkturális divatok rövidlátó követésétől és kalandoktól. Ugyanakkor a tudományos és civilizációs fejlődés új eredményeivel lépést tartva igyekeztünk felvázolni a messzibbre tekintő válaszokat, stratégiai elképzeléseket.10 Az emberrel foglalkozó társtudományok legjobb tudományos erőivel összefogva a kongresszushoz kapcsolódva kísérletet tettünk előadás-sorozatokban, kerekasztal-konferenciákon az új tudományos eredmények integrálására a pedagógiai folyamatok tartalmába, eszközrendszerébe, struktúrájába a biológiától, a technikai fejlődés új eredményein keresztül a társadalomtudományokig. Az Új Pedagógiai Szemle folyamatosan közölte ezeket a nemzetközileg is értékes, újszerű megvilágításokat.

Az egysíkúságból, elzárkózásból való kilépés fontos erőforrásának bizonyult a magyarországi iskolaügy ezeréves évfordulója megünneplésének alkalmából a magyar pedagógiai gondolkodás klasszikusai alapműveinek hasonmás újrakiadása (már megjelent ismét Fináczy Ernő, Imre Sándor, Weszely Ödön, Schneller István, Prohászka Lajos, Várkonyi H. Dezső, Tettamanti Béla több műve, s előkészületben van további kötetek megjelentetése). Nagy sikert aratott a kiemelkedő magyar pedagógusokról szóló kismonográfiák elkészítése, a helyi pedagógiai hagyományok összegyűjtése és ápolása.

Az új nevelési kongresszus munkálatainak folyamataiban fellendült szakosztályaink, tagozataink nagy részének tevékenysége, sőt újakkal gyarapodtak soraik. Néhány területen szépen fejlődött munkájuk, különösen a kisgyemek-nevelési, családpedagógiai, a kollégiumokkal foglalkozó csoportok aktivitása nőtt meg. Most nagy szükségünk van e társaságon belüli szervezetek önálló kezdeményezésére, autonómiájukkal élve, alkotótevékenységük megerősítésére, friss, fiatal erők megnyerésére. Égető szükség lenne nagyvárosi tagozataink tevékenységének kiszélesítésére, felsőoktatási és felnőttnevelési szakosztályaink munkájának fellendítésére. A társaság figyelmének előterébe kell állítani a környezeti nevelés, a szakképzés, az átképzés és továbbképzés, a másság, a világnézeti tolerancia, az alternativitás, a képzési-nevelési technológia modernizálásának kérdéseit, a pedagógiai jövőkutatás alapos újragondolását.

A Magyar Pedagógiai Társaság sohasem zárkózott el a napirenden lévő aktuális problémákkal való szembenézéstől. Miként a múltban, ma is készek vagyunk segíteni szakmai erőinkkel a mihamarabbi felülkerekedést a nehézségeken. Továbbra is részt vállalunk a készülő törvénytervezetek, kormányintézkedések szakmai elemzésében, kimunkálásában és megvalósításuk egyengetésében. A távlati feladatokat nem tévesztve szem elől, nevelésügyi kongresszusunk koncepcióinak megvalósulását mérlegre téve került sor az ún. „Fóti NAT-hétvégék” eszmecseréire, a soron lévő teendők átgondolt megvitatására.

Nem hunyhatjuk be a szemünket az előtt, hogy a recesszió körülményei között katasztrofálisan romlott iskoláink működésének feltételrendszere, csökkent a pedagóguspálya anyagi és erkölcsi presztízse, romlott a családok teherbíró képessége, ugyanakkor az iskoláztatás költségei jelentősen emelkedtek. A súlyos gazdasági helyzetben a válságkezelés, a fejlesztés ütemének racionális megválasztása nyomasztó gondunk. Azt is ésszerűen kell megoldanunk, hogy ne szakadjon el egymástól a pedagógiai kutatás és a képzési-nevelési gyakorlat. Ne fejlődhessen tovább az életidegen arisztokratizmus, ne alakulhassanak ki nevelésügyünkben kontraszelektáló klikkek, klientúrarendszerek. Célszerű útját állni az oktatásügyben is az irányítás új monopóliumainak, az igazgatás, ellenőrzés, a tudományos minősítés és fejlesztés kisajátított koncentrálásának.

Társaságunk megújításában, a nevelési kongresszus új koncepcióinak kialakításában a fő érdem tagságunk kollektívájáé. Nagy segítséget kaptunk ehhez az 1989-et követő nehéz szakaszban elnökünktől, Köpeczi Béla akadémikustól, akit legutóbbi, 1994. évi közgyűlésünkön tiszteletbeli elnökünkké választottunk. Tőle az operatív elnöki posztot Ádám Görgy akadémikus vette át, aki első naptól kezdve aktívan részt vett a Társaság megújításának feladataiban. A most soron következő új közgyűlésünk a számvetésnek és további teendőink kiválasztásának fontos állomása. Felemelő és közös kötelességünk, hogy elvi tudományos biztonsággal teljesítsük feladatainkat, amelyeket a pedagógiai progresszió érdekében vállaltunk hazánkban.