I. Történet az egyik adatközlőről (bevezetés helyett)

Dolgozatom ötletét - ahogy Rejtő Jenő Csülök névre hallgató "majdnem" írója - "az életből merítettem". Történt egyszer ugyanis, hogy egyetemi éveim vége felé közeledvén egyszeriben hirtelen nagy szükségem lett egy szakdolgozatra. Lokálpatriotizmusom és tapasztalatlanságom bizonyítandó szülőfalum nyelvhasználatát választottam kutatási témaként - nem sejtvén, hogy egy közel 2500 lelket/nyelvhasználót számláló szlovákiai község nyelvi szempontú leírása nem egy szakdolgozatra, hanem egy életre szóló kihívás. Megkezdődött a kutatás - adatgyűjtés, interjúk, magnófelvételek, kérdőívek kitöltése stb. -, s közel másfél évi kutatómunka után elkészült a Nyékvárkony nyelve címet viselő szakdolgozat.

A pragmatika tudományterületének végtelen lehetőségeket sejtető mezőin kószálva(1) jutott eszembe egy történet, amely a fent említett kutakodásom során történt. Kérdőívesen vizsgálódtam egy volt tanítónőmnél; ebédlőasztal, diktafon, tea, sütemény, enyhén pislákoló megfigyelői paradoxon(2), már ami a nyelvjárási adatokat (tájszavak, nyelvjárási jelenségek) illeti, s az azonnal működésbe lépő korrekció - sőt hiperkorrekció -, ha kontaktusváltozat ismeretére, ill. használatára terelődik a szó. Kontaktusváltozatként szóba került az éppen járványszerűen terjedő chripka (influenza) is, mire adatközlőm kategorikusan kijelentette, hogy ő ugyan ismeri ezt a szót, de nem használja. "És milyen szót használ?" - tettem fel a kérdést. "Influenza vagy náthaláz!" - hangzott a felelet.

Rendben. Befejeztük a kérdőív kikérdezését, kikapcsoltam a diktafont. Adatközlőm teával, süteménnyel kínált, majd - formális beszédhelyzetből informálisra váltva - beszélgetni kezdtünk: az időjárásról; hogy milyen csúnya ködös napok járnak ránk, hogy milyen nedves, egészségtelen a levegő, nem csoda, ha mindenki chripkás, és beteg, és köhög.

Bensőmben azonnal figyelmeztető fények gyúltak, s Grétsy tanár úr hangján felhangzott a figyelmeztetés: kérem, álljunk meg egy szóra! Ami előbb magnósan, hivatalosan náthaláz/influenza, az köztünk szólva már chripka?! Hogy is van ez akkor? Mitől, milyen (nyelvi) helyzettől függ, hogy vállaljuk vagy sem a nyelvművelésünk által oly hatásosan stigmatizált nyelvhasználati zabigyerekeinket? Melyek azok a tényezők, amelyek interakcióink nyelvválasztásának rostáján átengedik, ill. kizárják a náthalázat jelentő chripkát, a pótkocsit "pótló" lecskát, a fecskendő helyett használt sztriekacskát, hogy a technickýt (forgalmi engedély), az opcsánszkit (személyi igazolványt) vagy akár kedvenc ropinkat, a ticsinkit? Milyen (nyelvi) közegben szégyelljük a párkit horcsicával kérni, illetve mikor tesszük ezt a legnagyobb lelki nyugalommal, mindennemű "nyelviismeretfurdalás" nélkül?

II. Kontaktológiai alapfogalmak

Immár jó néhány esztendő telt el 1988 óta, amikor Pete István a magyar nyelv állami változatairól szóló (nyelvészkongresszusi) előadásában arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy "a nyelv és a társadalom szoros kapcsolatából következően szükségszerű, hogy az eltérő politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. viszonyok az egyes közösségek nyelvhasználatában kisebb-nagyobb eltéréseket eredményeznek" (Pete 1988: 780). Ezek a "kisebb-nagyobb eltérések" akkor válnak láthatóvá, ha nyelvünk magyarországi változatainak megfelelő jelenségeivel vetjük őket össze (Lanstyák 1998: 6).

A kontaktusváltozatok átfogó jellemzése előtt szólnom kell a szlovákiai magyar kétnyelvű beszélőközösségről is, amelynek nyelvhasználatát vizsgáljuk. A nyelvészek és nem nyelvészek sokféleképpen vélekednek a kétnyelvűségről (Bartha 1999: 31). Kutatásomban - szlovákiai magyar kétnyelvű beszélőkről lévén szó - a kétnyelvűség terminust grosjean-i értelemben használom, amely a kétnyelvű beszélőt mint "egységes egészet" tekinti, "amely nem osztható könnyen két külön részre. E szerint az értelmezés szerint a két nyelv együttélése és állandó kölcsönhatása a kétnyelvű egyénben különálló, de teljes rendszert alkot" (Grosjean 1992: 55; Bartha 1999: 38).

Tudatosítani kell tehát, hogy a kétnyelvűek által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen kontaktusváltozatok, ahol az eltérések mértéke a kétnyelvűség típusától (első, ill. másodnyelvi), a beszélők nyelvi tudatosságától és attitűdjeitől s más tényezőktől függően jelentős (egyéni) különbségeket mutathat (Lanstyák 1998a: 60). Mindebből következik tehát, hogy az eltérő politikai, társadalmi, kulturális viszonyok, a kétnyelvűség ténye és a két nyelvvel történő érintkezések megteremtik azokat az eltéréseket, melyek a szlovákiai magyarok magyar nyelvhasználatát a magyarországi változattól megkülönböztetik.

A kétnyelvűség talajából nő ki a nyelvi érintkezésekkel foglalkozó kontaktusnyelvészet egyik alapfogalma: a kontaktusváltozat. Ez nem más, mint egy nyelvnek kontaktushelyzetben létrejövő változata, melyben kétnyelvű normák érvényesülnek (Kontra 1990: 27-29). A kontaktusváltozat abban tér el az illető nyelv többi változatától, hogy az érintkezés erősségétől függően kisebb vagy nagyobb mértékben ún. kontaktusjelenségek fordulnak benne elő (Lanstyák 1998a: 60).

A kontaktusjelenségnek van tágabb és szűkebb értelmezése - munkámban a szűkebb értelemben vett definíciót használom, vagyis azokra a nyelvi elemekre és nyelvtani formákra értem ezt a terminus technicust, amelyek a magyar és a szlovák nyelvben hangalakjukban, jelentésszerkezetükben vagy nyelvi felépítettségükben hasonlítanak egymásra, és ez a hasonlóság az érintett nyelvek egynyelvű változataiban nincs meg.

A kontaktusjelenségeket különböző szempontok szerint több csoportra oszthatjuk. A kutatásban felhasznált kérdőívbe főképpen szlovák etimonú közvetlen kölcsönszavakat (nanuk, monterka, ticsinki, szesztra, technickí, tyepláki) építettem be, mert ezek képezik a kontaktusjelenségek legnyilvánvalóbb és legfeltűnőbb válfaját. Használatuk szinte teljes mértékben az élőbeszédre korlátozódik, erősen megbélyegzettek, nagyobb arányú jelentkezésük a mindennapi beszélt nyelvet szubstandard jellegűvé teszi (Lanstyák 1998b: 35).

III. A gyanú (adatközlői vélemények alapján)

Az 1998-1999 között folytatott kérdőíves vizsgálataim hanganyagát hallgatva feltűnt, hogy a kontaktusváltozatokra vonatkozó kérdésekhez adatközlőim gyakorta kapcsoltak különböző minősítéseket. A kérdőíves vizsgálat úgy folyt, hogy rövid meghatározásokat olvastam fel, s adatközlőim feladata a meghatározások feloldása volt, amely alapján nyelvi adatokhoz jutottam. A kontaktusjelenségek esetében sokan jellemezték a nyelvi adatokat stílusérték, illetve nyelvhasználati szokás szerint is, tehát részletezték, hogy hol és milyen körülmények között használják azokat. Például:

1. Monterka 'egyfajta munkaruha': "Az a monterka. Hát nagyon szépen össze van már keverve, igaz-e? És akkor, hogy mink szlovákosítunk, mikor már mink olvadunk bele." (KKN12)(3)
   
2. Jéerdételep 'földműves-szövetkezet': "Jéerdé - telep - szépen mondva. Még mindig, pedig már nem is jéerdé." "?" "Nem, én azért igyekszem magyarul: szövetkezet." (KKN11)
   
3. Lecska 'pótkocsi': "Lehet, hogy szokták mondani, de én nem. Az lecska, annak mongyák, nem utánfutó vagy pótkocsi." (KFN13)
   
4. Ticsinki 'sóspálcika': "Sóspálcika? A magyarú ticsinki." (KKF11)
   "Sósperec. Ticsinki, ugye? Azt mondjuk, használjuk, mert. mert használjuk. Ezek a szlovakizmusok." (KFN13)
   
5. Treszka 'tőkehal': "Az meg a treszka. (Nevetés.) Nem is tudom, hogy van-e rá magyar szó? Úgy tudjuk, hogy mi az nem?" (KFN13)
   
6. Zsuvi 'rágógumi': "Hát rágógumi. vagy zsuvi. Mondjuk eléggé fellépünk ezek ellen a dolgok ellen, és mondjuk beléjük rögződik ez a hranolki. meg ilyen dolgokat. Legalábbis mi foglalkozunk vele, s lehet, hogy csak az iskola keretén belül van hatása, s aztán kimegy, s otthon a családban nem, de valami kis hatás érezhető, hogy kezdjük kiküszöbölni őköt." (KFN13)

A véleményeket hallgatva egyre nyilvánvalóbbnak látszott, hogy a mindennapok nyelvhasználatához szelídített kontaktusváltozatainkat bármikor nyugodtan megtagadjuk, vadnak, oldalhajtásnak nyilvánítjuk, ha úgy kívánja a (nyelvi) helyzet.

Milyen következtetések vonhatók le az adatközlői véleményekből? Mi húzódik meg a nyelvi zabigyerekeink megtagadása mögött? Hagyjuk hátradőlni nyelvi korrekciónk, és ereszkedjünk alá "nyelviismeretünk" rejtett, elfojtott bugyraiba... ami persze, mint nyelvhasználatunkból kiderül, nem is annyira elfojtott!

Az adatközlői vélemények elemzésével kissé közelebb jutunk a forrásokhoz, amelyek a bizonyos helyzetekben megjelenő nyelvhasználati szégyenérzetünket táplálják. Az első három vélemény azt sugallja, hogy az adatközlő nincs megelégedve a szlovákiai magyar nyelv színvonalával, tart a magyarság nyelvi és az ezt követő etnikai asszimilációtól, s ennek veszélyét látja a nyelvhasználatunkban előforduló kontaktusváltozatokban.(4)

A negyedik vélemény szintén típusképviselő megnyilvánulás, ugyanis a rögzített hanganyagban gyakori volt az olyan véleménynyilvánítás, amikor az adatközlő nevetve - nekem úgy tűnt, hogy zavarát palástoló, elnéző nevetéssel - beszélt a kontaktusváltozatról, ezzel mintegy azt sugallva: "jó, se nem túl szép, se nem túl helyes, de a mienk, és. talán praktikusabb, mert nincs helyette más."

Az ötödik vélemény, amely a negyedikkel mutat rokonságot, méla derűvel törődik bele a sóspálcika szlovákiai magyarrá átticsinkülésébe. A háttérben alig észlelhetően, de ott van a magyarországi nyelvhasználat s a szlovákiai változat közti differencia (vö. Lanstyák 1998).

A hatodik véleményből azonnal kiderül, hogy pedagógustól ered, aki tisztában van a jelenlegi nyelvművelés biztosította keretekkel és lehetőségekkel: a szlovákiai magyarnyelvoktatás donquijotteriájával a kétnyelvűséggel szemben.

IV. Feltevések

A szakdolgozatomhoz gyűjtött hanganyagban lelt vélemények a következő feltevések megfogalmazását "ihlették":

1. feltevés:
Kontaktusváltozatainkat (bevallottan vagy tudat alatt) formális beszédhelyzetben szégyelljük leginkább. E szégyenérzet oka, forrása:

• az elszlovákosodástól való félelem, a "tiszta magyarságra" törekvés, a nyelvhűség (vö. 1-3. vélemény), a kontaktusváltozat használata mint árulás, merénylet erős és egyedüli várunk, a magyar nyelv ellen;
  
• az a szlovákiai magyar köztudatban gyakorta megjelenő tévhit, hogy szlovákiai magyar nyelvváltozatunk a magyarországihoz képest csökkentett értékű, tehát "még magyarul sem tudunk rendesen" (vö. 4-5. vélemény);
  
• az iskolában a magyar nyelvórákon a kontaktusjenenségek kapcsán nyelvhasználatunkra "rakódott" stigmatizáció (6. vélemény).

2. feltevés:
A legcsekélyebb szégyenérzet nélkül "vesszük szánkra" nyelvhasználatunk máskor kipellengérezett kontaktusváltozatait akkor, ha informális beszédhelyzetben vagyunk

• pl. szlovákiai magyar beszélőkkel folytatott diskurzusban, ahol nem szükséges "ügyelnünk" kontaktusváltozatainkra, hiszen mindenki használja őket (lásd a chrípka példáját a bevezetőben);
  
• nincs szégyenérzetünk, ha kontaktusváltozatainkat stilisztikai eszközként használjuk vagy ha a szlovákiai beszélőközösséghez való tartozásunkat akarjuk kifejezni.(5)

V. A kérdőív

A hipotézisek felállítása után szükség volt tehát egy kérdőíves vizsgálatra, amely a felvázolt feltevések igazát vagy hamisságát volt hivatott eldönteni. Kíváncsi voltam, hogy miképpen vélekedik a szlovákiai magyar átlagember a kontaktusjelenségek használatáról: megtagadja-e azokat, vagy pedig kiáll nyelvhasználati "zabigyerekei" mellett? A kérdőíves kutatás célja mindenesetre a kontaktusváltozatok pragmatikáját borító köd oszlatása volt. A kérdések nagy részét magam fogalmaztam, de egyes részeket Lanstyák István és Szabómihály Gizella által a középiskolákban végzett kérdőíves vizsgálataiból merítettem (Lanstyák-Szabómihály 1997). A kérdőív (lásd a Függelékben) a következő részekből állt:

• Bemutatkozó szöveg - a tegező forma mint a számonkérő jelleg tudatos enyhítése;
  
• A) rész - az adatközlő személyére, családi hátterére, anyanyelvére vonatkozó adatok;
  
• B) rész:
  • a saját nyelvtudás megítélése;
    
  • adatközlői vélemény a magyarországi változatot beszélők nyelvtudása s a saját nyelvtudás közötti eltérésekről (1-6. kérdés);
    
  • kontaktusváltozat mint a felvidéki összetartozás nyelvi jele (7. kérdés);
    
  • kontaktusváltozat kiváltotta szégyenérzet magyarországi nyelvközegben (8. kérdés);
    
  • a "tiszta magyar nyelv" mint kisebbségmegtartó erő (9. és 10. kérdés);
    
  • hol tilos és hol szabad a kontaktusváltozat (11. kérdés);
    
  • van-e a szlovákiai magyaroknak szégyenérzetünk a kontaktusváltozatok használatakor (12. kérdés).

A kérdőíves vizsgálatot 2000 januárjában végeztem, s a megkérdezetteket három életkori csoportba osztottam: fiatal (15-30), közép (35-50) és idős (55- ) korosztályokat különítettem el.

Minden generáción belül további tagoltságot jelentett az elvégzett iskolák szintje: eszerint a megkérdezett adatközlőimet alapfokú, középfokú és felsőfokú végzettséggel rendelkező csoportokra bontottam. Viszonylag kevés adatközlőt szólítottam meg, összesen 33-at. A fiatal generációra a nagyobb adatközlői részvételi arány a jellemző, mivel a nyékvárkonyi Szent Jakab Cserkészcsapat csaknem összes vezető korú cserkészével kitöltettem a kérdőívet (összesen 14 adatközlő). Kérdőíves vizsgálatom során az adatközlők kiválasztásában a következő generációs táblázatot használtam:

Munkámban csupán a fiatal generáció válaszait vizsgálom, szám szerint 14-et. Ennek oka egyrészt a terjedelem kötöttségében, másrészt pedig abban rejlik, hogy a fiatalabb generácó képviselői őszintébben, nyíltabban adtak választ a kérdésekre, beszéltek nyelvhasználatukról, ami az idősebb nemzedékek esetében nem mindig érvényesült.

VI. Egy attitűdvizsgálat és eredményei

Fiatal adatközlőim többsége (12) a nyékvárkonyi 5. számú Szent Jakab Cserkészcsapat tagja, a többiek (2) rokonságomból kerültek ki. Mindannyian magyar nemzetiségűek és anyanyelvűek, magyar szülőktől származó nyékvárkonyi lakosok. Négyen alap-, öten közép-, öten pedig felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.
A fiatal generáció képviselői a kérdőív B) részének 1. kérdésére adott feleletükben magyar nyelvtudásukat egy kivétellel sokkal jobbnak minősítették a szlovák nyelvi ismereteiknél, vagyis esetükben magyar domináns kétnyelvűekről beszélhetünk (Bartha 1999: 184).

Adatközlőimnek több mint a fele elég gyakran utazik Magyarországra, a látogatás oka pedig majdnem minden esetben bevásárlás; ketten iskolába járnak, és két adatközlőnek rokonai élnek Magyarországon. Arra a kérdésre, hogy gyengébb-e a magyar nyelvtudásuk a magyarországi magyarokétól, két adatközlő a "gyengébb" minősítést választotta, négy ugyanolyannak, egy pedig jobbnak tartotta saját nyelvtudását. Volt olyan adatközlő is, aki nem tudta megítélni a különbséget, két adatközlőm viszont még a különbség mibenlétére is utalt:

1. "Gyengébb a szakkifejezésekben, melynek fő okai:

• szlovák egyetem;
  
• a szlovák nyelv használata a munkában és a továbbképzésben." (FFN11)

1. "Különbség van: elsősorban az akcentusom más és másodszor én sokkal kevesebb zsargonszót használok, mint ők." (FKN11)

Ez utóbbi két vélemény is megerősíti Lanstyák István azon megfigyelését, miszerint a magyar nyelv szlovákiai változatának egyik alaptulajdonsága az egyes nyelvi regiszterek hiánya (Lanstyák 1998: 7). A gyengébb nyelvtudásba "vetett hit" gyengítheti nyelvi magabiztosságunkat.

Arra a kérdésre, hogy észreveszik-e a magyarországi magyarok beszédünkről külhoni magyarságunkat, a megkérdezettek közül hárman válaszolták, hogy szinte soha, hat esetben a "néha igen", öt esetben pedig az "általában igen" választ karikázták be.

És hogy milyen nyelvi jelek utalnak magyarságunk szlovákiaiságára? A fiatal generáció válaszaiból ítélve a legtöbbször akcentusunk, hanghordozásunk (összesen 9 válasz) oka a "lebukásnak", és csupán négy adatközlő szerint árulkodnak szlovakizmusaink.

Volt olyan adatközlő is, akinek a magyarországi magyar nem rendelkezett nagyobb presztízzsel, a magyarországi nyelvváltozat számára nem jelentett "kihívást":

2. "Nem veszik észre beszédemből, hogy határon túli magyar vagyok, mert ha kell, én is tudok olyan ízetlenül beszélni, mint ők." (FFF11)

Az 1-6. kérdésekből leszűrhető tanulság úgy foglalható össze, hogy a megkérdezettek többsége tisztában van a nyelvváltozatok közötti különbségek meglétével, rendelkezik a "gyengébb nyelvtudásba vetett hittel" (pl. regiszterek hiánya), és ebben nincs különösebb eltérés a különböző műveltségű szintek nyelvhasználata között.

A 7. kérdést olvasva a megkérdezettek legnagyobb többsége felismerte "beszélőinkben" a szlovákiai magyart, többen közülük minősítették is a nyelvhasználókat. Íme néhány példa:

3. "Számomra nem is nagyon fontos a tiszta magyar nyelv, mivel környezetünkben ez a megszokott. Viszont külföldön, hivatalos vagy más egyéb helyen illik és muszály (sic!) tisztelettudóan kommunikálni." (FAF 11)

4. "Akik beszélgetnek, bisztos (sic!), hogy nem magyarországi magyarok. És, ha Magyarországra mennek, legalább tanulják meg mi az magyarul, hogy párki, horcsica, stb." (FAN11)

5. "Egyértelmű, hogy szlovákiai magyarok és a szlovák nyelv hatással van beszédünkre és nem vigyáznak megőrizni a magyar nyelv tisztaságát és szépségét." (FKN11)

6. "Szlovákiából érkeztek. Némi büszkeséggel tölt el az, hogy én már megtanultam a párki meg a horcsica magyar megfelelőjét és általában azt is használom." (FFF12)

7. "Alapiskolás koromban szórakoztam rajta, középiskolás koromban dühöngtem miatta. Jelenleg pedig megállapítom róla, az illető végzettségét és olykor intelligencia szintjét." (FFN11)

8. "Pesten, ha ilyet hallanák biztos megörülnék, hogy 'otthoni' emberekkel találkoztam." (FFN22)

Az utolsó idézet alátámasztja a 2. feltevés b) pontjában leírtakat, a többi kijelentés viszont (pl. 7., 8., 9. vélemény) magában hordja hallgatólagosan azt a feltételezést, hogy Magyarországon "illik" és "muszáj" szépen beszélni, "tisztelettudóan" (4. vélemény) elkerülni a kontaktusváltozatokat, különben megbélyegzik az embert. A "stigmatizációtól" való félelem ott bujkál az idézett kijelentések mélyén, a szégyenérzet elkerülése nyelvhasználatot befolyásoló tényezővé lép elő (1. feltevés b) pontja). Az idézetben közölt 6. számú vélemény pedig explicit utalás a magyar nyelv tisztaságának megőrzésére.

A 8. kérdésben vázolt kommunikációs helyzet(6) megoldásánál többféle lehetőség volt adott (vö. Függelék). Az alapiskolát végzettek közül három, a középiskolások közül szintén három, a felsőoktatásban részesültek közül egy vállalta a "szégyenérzetet", ha véletlenül szlovakizmus "használatán kapják" a magyarországi magyar anyanyelvűvel történő beszédhelyzetben.

9. "Elpirulok, körbenézek, hogy még kik hallották, s azt mondom: 'Elnézést, virslit mustárral.'" (FKF1)

Öt adatközlő nem jönne zavarba használatukkor, páran pedig eleve kizártnak tartják, hogy Magyarországon valaha is "párkit" kérnének "horcsicával".

10. "Átlépve a határt annyira örülök, hogy Magyarországon vagyok, hogy ezt minden pillanatban tökéletesen tudatosítom és a fenti eset nem történik meg. Ha mégis megtörténne, nagyon szégyellném magam." (FFN11)

11. "Lehet, hogy hihetetlen, de én így nem szoktam kérni." (FKN11)

Az 1. feltevés pontjában megfogalmazott tétel igazát tette próbára a 9. kérdés (vö. Függelék), bár a kontaktusjelenségek kérdésének nyelvivé tétele itt elmaradt. A magyar nyelv szép és tiszta használatát a megkérdezett fiatalok közül kilenc tartotta "nagyon fontosnak" (legnagyobb arányban a felsőoktatásban részesültek), négyen az "elég fontos" minősítést választották (legtöbben az alapiskolai végzettségűek körében - itt az arány 50-50%), míg egy adatközlőm nem tudta megítélni a feladat fontos, ill. nem fontos voltát. Összegzésként elmondható, hogy nyékvárkonyi fiatal adatközlőim fontos kérdésnek tartják a magyar nyelv szép és tiszta használatát, bár a kérdés megfogalmazása elég tág. Az igény azonban - hogy szépen beszéljünk magyarul - él.

A 10. kérdés konkrét véleményt kért a kérdőív kitöltőitől: ítéljék meg az általuk is mindennaposan, általánosan használt szlovakizmusokat (pl. ticsinki/ropi, tyepláki/melegítő stb.). A felajánlott lehetőségek közül (vö. Függelék 10. pontja) csupán két adatközlő vállalta, hogy tudatosan kerülni igyekszik a szlovakizmusok használatát. Hat adatközlőm elismerte használatukat, de nem tartották jónak, hogy részei a beszédünknek.

12. "Ha valakinek magyar az anyanyelve, legalább beszéljen magyarul, és ne úgy, hogy fele magyar fele tót. Ez engem nagyon zavar." (FAN11)

Két adatközlőm teljesen szokványos, normális szavaknak tartja a a felsorolt kontaktusjelenségeket, és nem tartja különösnek őket.

13. "Szokványos, mert így halljuk a környezetünkben, és nem vagyunk rákényszerülve arra, hogy ez másképpen legyen." (FAF11)

Öt adatközlőm nem a megadott válaszok közül választott, hanem egyéni megoldásokkal jelentkezett - ez a felsőoktatásban részesültekre volt jellemző. Ezek között akadt meglepően liberális, a szlovákiai magyar nyelvhasználat sajátosságait öntudatosan vállaló adatközlői vélemény is:

14. "Nyugodtan használjuk őket, hiszen mi itt élünk Szlovákiában és természetes, hogy használunk szlovák szavakat kicsit magyarosítva." (FFF11)

15. "Érzem, hogy nem helyes a használatuk, mégis néha, talán hangulatomtól függően használom ezeket a szavakat." (FFF12)

A 11. kérdés (vö. Függelék) arra igyekezett választ adni, hogy melyek azok a beszédhelyzetek, kommunikációs színterek, amelyekben a nanuk, treszka, vlecska stb. szavak használatát adatközlőim nem tartják helyesnek. Tíz szituációt jelöltem meg, amelyekről az adatközlői vélemények a következő mátrix szerint rendeződtek:

Az 1. feltevés a) pontjában megfogalmazott hipotézis alapján a nyelv iránti hűség - nyelvhűség - egyben hűség a hagyományhoz, a nemzethez, a kultúrához és a valláshoz. A 11. e) kérdésre kapott válaszok megerősítik a feltevés igazát, mintegy kijelentve: a vallás nyelve legyen magyar, szlovakizmusok nélkül. Ugyanez mondható el az iskolai nyelvhasználatra is - de csupán a tanórákra és a tanárral folytatott, formálisnak számító kommunikációban. Fontos a magyar nyelv tisztaságának megőrzése a fogalmazás, illetve a magánlevél nyelvhasználatában is. Ezzel szemben a "magunk között" - és főleg informális beszédhelyzetben (iskolába menet, szünetekben stb.) minden gátlás és bűntudat nélkül - tehát a 2. a) feltevésben foglaltaknak megfelelően - alkalmazhatók.

Az utolsó, 12. kérdésben konkrét választ vártam arra a kérdésre, amely ezt a dolgozatot útjára indította, nevezetesen, hogy van-e szégyenérzete a szlovákiai magyar nyelvváltozatot - a "felvidékit" - beszélőnek szlovakizmusok használatakor. A kérdésre öt adatközlőm egyértelműen igenlő választ adott:

"Igen. Ha pl. Egy magyarországi magyarral beszélsz, és ilyen szavakat említesz előtte nem érti meg mit mondtál. Ilyenkor nagyon rosszul érzed magad." (FAF21)

"Valaki nagyon szégyelli, valakit viszont egyáltalán nem érdekel. Én eközött a kettő között vagyok, de inkább az első." (FAF12)

Ugyanennyi adatközlő a kérdésre kategorikus nemmel válaszolt, főleg kétnyelvű környezetünk tényét említve indokul:

"Szerintem közvetlen környezetünkben, pl. családunkban, baráti beszélgetésekben azért, hogy ezeket a szavakat használjuk nem szégyenkezünk. Valójában ez természetes, mert ebben a környezetben élünk." (FKN12)

"Szerintem nincs, mivel ha volna, akkor már régen megváltozott volna minden."(7) (FAF11)

A maradék négy adatközlői vélemény a beszédhelyzettől tette függővé a kontaktusváltozatok használatát, ill. a hozzájuk esetlegesen kötődő szégyenérzetet:

"Használatuk a beszédhelyzettől függ, ezért ha az ember megfelelő helyzetben, körülmények között, társaságban használja őket, nem merül fel benne, hogy szégyenkeznie kellene beszéde miatt." (FFN21)

VII. Összegzés, továbbgondolás

Munkámban az összegyűjtött adatokból csupán a fiatal adatközlők véleményeit vizsgáltam, az attitűdvizsgálat fennmaradó, a középkorú és idős nemzedék válaszait tartalmazó része még feldolgozásra vár. A tizennégy adatközlőtől nyert korpusz nagyon kis részt ölel fel a nyékvárkonyi beszélőközösségből, amely ugyancsak töredéke a szlovákiai magyar nyelvközösségnek. Munkámat tehát csupán problémafelvető jellegűnek szántam: kérdéseket ébreszthet, hogy van-e, és milyen körülmények között van a szlovákiai magyar nyelvhasználóban szégyenérzet anyanyelvváltozata használatakor.

A munkámban felállított feltevések nagy része igaznak bizonyult: a fiatalabb generáció válaszai arról árulkodnak, hogy bizonyos beszédhelyzetekben, pl. magyarországi magyarokkal folytatott beszélgetésekben előfordul, hogy nyelvváltozatuk miatt szégyenérzetük van. És ha a nyelvhasználati kérdésekben általában szabadabban gondolkodó fiatal nemzedékben felmerül a szégyenérzet léte, ekkor az nagy valószínűség szerint megtalálható lesz az idősebb generációk véleményei közt is.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy milyen lépéseket kell tennie a szlovákiai magyar nyelvművelésnek? A hagyományos nyelvművelés a nyelvi higiénia hófehér zászlaját lobogtatva kiáltotta ki a szlovakizmusainkat kártékony fenevadaknak, amelyekre nézve örök időkre feloldották a vadászati tilalmat: élve vagy holtan, de kézre kell keríteni őket. Ennek ellenére bárki tapasztalhatja, hogy mégis ott vannak mindennapjainkban, nevükön nevezzük őket, élnek szívósan és igénytelenül. Mi tehát a megoldás? Hogy csináljunk a monterkából munkaruhát?

Sehogy. Ha úgy hozza sorsuk, akkor kivesznek maguktól is, mivel a normát a nyelvet beszélő közösség alakítja (Huszár 1984: 62). Sokkal fontosabb, hogy tudjuk róluk, hogy mifélék, és hogy hol használatosak. Ismernünk kell idegen voltukat, és ehhez elengedhetetlenül fontosak a hagyományos nyelvművelés eddig elért eredményei. A pragmatikai tényezőként jelentkező szégyenérzet leküzdése egyaránt nyelvművelői, tanári és nyelvhasználói feladat. Ennek a feladatnak a megoldásához közös összefogásra van szükség: meg kell tanulnunk/tanítanunk, hogy a szlovakizmusok bizonyos helyzetben történő használata nem hiba: a nyelvhasználati helyénvalóság fogalma (Kiss 1995: 64) feloldja az eddig rögzült előítéleteket. Fontos tehát megtanulni, hogy mikor és hol, milyen nyelvi környezetben, beszédhelyzetben kérhetünk nyugodtan párkit horcsicával és hozzá málnát... Mert fel kell fogni, hogy ezáltal nem vagyunk kevesebbek, hanem két norma és nyelvváltozat ismerői, használói, tehát ezáltal többek.

Nem várható el viszont az, hogy a hétköznapi beszélő egyik napról a másikra félretegye a beléje rögzült nyelvi frusztrációt, a szlovakizmusok használatából fakadó szégyenérzetet, hogy önmagát húzza ki saját hajánál fogva a nyelvhasználati kérdések mocsarából. Hiszen nyelvi bizonytalanságuk egyik oka, hogy saját nyelvváltozatának ostorozására nevelték és nevelik ma is. Vajon hány újságcikk íródik laikus, nem nyelvészek tollából - tegyük hozzá: a legszentebb nyelvművelői szándékkal - a napi sajtóba, amelyek nyelvi "fertőzöttségünket" pellengérezik (vö. Lanstyák 2000: 230-233)? És nem csupán a laikus szólal meg önnön nyelvváltozatát ostorozva: egyetlen pedagógiai szaklapunk nyelvművelői rovata a Nyelvtisztogató címet viseli. A probléma megszüntetésére a nyelvészek tudatos és a nyelvhasználókat szolgáló munkájára lesz szükség. Az viszont tovább nehezíti a helyzetet, hogy a határon túli nyelvhasználat kérdéseiben jelenleg a nyelvészi vélemények erős polarizácója tapasztalható (vö. Kontra 1998).

Véleményem szerint a nyelvművelésnek nem a nyelvhasználatot kell az első helyre tennie, hanem a nyelvhasználót. Tisztázni kell, hogy a nyelvnek (a szlovákiai magyar nyelvváltozatnak) ösztönöznie kell a saját maga használatára, mintegy az önnön használatát kell generálnia. És ehhez kell a nyelvbe, nyelvhasználatba vetett hit. A nyelvészeknek pedig nem szabad elfelejteniük, hogy bár sokkal könynyebb szeretni a nyelvet, mint a nyelvet használókat, a nyelv mégis azért adatott, hogy szolgálja, megerősítse, nem pedig hogy elbizonytalanítsa a használóját.

Munkám bevezető sorait Rejtő Jenő életvidám szellemét idézve kezdtem, a befejezéshez viszont kissé komolyabb szerző, Márai Sándor sorai illenek: "Hol vagy 'otthon'"? Csak a nyelvben, minden más fonák, zavaros, homályos." A szlovákiai magyarság saját érdeke, hogy egyedüli megmaradt édenéből, tulajdon anyanyelv-változatából ne üldöztessék ki - és főleg ne saját maga (nyelvészei) által. Biztosak kell, hogy legyünk magunkban, nyelvünkben - otthon.(8)

 

Jegyzetek

1. A pragmatika a társas interakció során használt nyelv megválasztását befolyásoló tényezőket és ezen választások másokra tett hatását vizsgálja (Crystal 1998: 159).
   
2. A megfigyelői paradoxon fogalmát William Labov amerikai nyelvész alkotta meg. Lényege, hogy a "nyelvész azt akarja megfigyelni, hogy hogyan beszélnek az emberek akkor, amikor nem figyelik őket" (Trudgill 1997: 49).
   
3. Munkámban az adatközlői névtelenség megőrzése céljából a szakdolgozatomban használt kódrendszert használom. A kód három betű és két szám segítségével jellemzi az adatközlőt: pl. KFN13, ahol F = fiatal, K = középkorú, I = idős adatközlő, amely vagy A = alapiskolai, vagy K = középiskolai, illetve F = főiskolai/egyeremi végzettségű; N = női, F = férfi adatközlő; 1 = nyéki, 2 = várkonyi lakos lakos; 2 = sorszám (Menyhárt 1998: 63).
   
4. Talán érdemes megemlíteni, hogy az első három vélemény idősebb adatközlőktől származik, akik valószínűleg még nem tanultak nyelvművelést az alapiskolában.
   
5. Ez amolyan: "egy málnát iszunk - egy párkit eszünk te meg én" Kipling-adaptáció, s aki volt már olyan helyzetben, ahol valamilyen módon jelezni kellett felvidéki származásunk, az tudja, hogy az összetartozás, az "egy (felvidéki) röghöz kötöttség" kifejezésére nincs alkalmasabb, mint egy "jól irányzott" kontaktusjelenség.
   
6. A vázolt kommunikációs helyzet a következő: "Magyarországon járva egy gyorsbüfében beálltál a sorba. Türelmesen vársz, elmélyülten szemléled a választékot, miközben azon töprengsz, hogy mit is egyél. Észre sem veszed, hogy közben rád került a sor, s az elárusítónő kérdésére így válaszolsz: 'Két párkit kérek horcsicával, s hozzá kiflit is...' Az elárusítónő visszakérdez, mert nem érti: 'Mit kér? Nem értem!'. Mit teszel erre?"
   
7. Ez az adatközlői vélemény alátámasztja azt a tételt, miszerint az attitűdök befolyásolják a nyelvhasználatot, hiszen még a nem nyelvész beszélők is így érzik.
   
8. Lanstyák István után szabadon.

 

Irodalom

• Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  
• Crystal, David 1998. A nyelv enciklopédiája. Budapest, Osiris Kiadó.
  
• Huszár Ágnes 1984. Nyelvművelés és norma. In: Fülei-Szántó Endre (szerk.), Norma - átlag - eltérés. Pécs, Pécsi Akadémiai Bizottság.
  
• Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  
• Kontra, Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
  
• Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.) 1988. Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó.
  
• Lanstyák István 1998a. Nyelvünkben - otthon. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
  
• Lanstyák István 1998b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
  
• Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat - iskola - kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Kiadó.
  
• Menyhárt, Jozef 1999. Nyékvárkony nyelve. Szakdolgozat. Bratislava/Pressburg/Pozsony, FF UK.
  
• Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.), A magyar nyelv rétegeződése. I-II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  
• Trudgill, Peter 1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

 

Függelék

(Az attitűdvizsgálatban felhasznált kérdőív)

Kedves nyékvárkonyi Barátom!

A kiosztott kérdőív segítségével szeretném jobban megismerni a Szlovákiában, ezen belül is a Nyékvárkonyban beszélt magyar nyelvet, amelyről valószínűleg mindannyian tudjuk, hogy nem egészen olyan, mint a magyarországi.

Arra kérlek, hogy a kérdőívet figyelmesen olvasd el, és töltsd ki. A válaszon ne töprengj túl sokat: írd, ill. jelöld be azt, ami először jut eszedbe. Nem számonkérésről van szó, csupán a véleményedre vagyok kíváncsi. Ha valamit nem tudsz megoldani, vagy megválaszolni, akkor hagyd a kérdést kitöltetlenül.

Ha lehetséges, a kérdőívet ne ceruzával, hanem tollal töltsd ki. Ha valamit roszszul írtál be, akkor nyugodtan húzd át, és javítsd ki. Ahol választási lehetőség van megadva, ott a megfelelő választ kell bekarikázni. A kérdések egy részében szerepel a Megjegyzés pont is. Ide írhatod észrevételeidet, megjegyzéseidet, illetve a megadottól eltérő válaszod.

Köszönöm türelmed és segítőkészséged. Jó munkát kívánok!

A)

1. A kérdőív kitöltője (név):
   
2. Anyanyelved:
   1. magyar
   2. szlovák
      
   3. más:
3. Nemzetiséged:
   1. magyar
      
   2. szlovák
      
   3. más:
4. Jelenlegi állandó lakhelyed:
5. Édesanyád anyanyelve:
   1. magyar
      
   2. szlovák
      
   3. más:
6. Édesanyád végzettsége:
   1. alapfokú vagy alacsonyabb
      
   2. szaktanintézet (inasiskola)
      
   3. szakközépiskola
      
   4. gimnázium
      
   5. felépítményi
      
   6. főiskola
      
   7. egyéb:
7. Édesapád anyanyelve:
   1. magyar
      
   2. szlovák
      
   3. más:
8. Édesapád végzettsége:
   1. alapfokú vagy alacsonyabb
      
   2. szaktanintézet (inasiskola)
      
   3. szakközépiskola
      
   4. gimnázium
      
   5. felépítményi
      
   6. főiskola
      
   7. egyéb:
9. Milyen nyelvű óvodába jártál?
   1. nem jártam óvodába
      
   2. magyar
      
   3. szlovák
      
   4. szlovák-magyar
      
   5. más:
10. Milyen tanítási nyelvű alapiskolába jártál?
    1. magyar
       
    2. szlovák
       
    3. más:

B)

1. Nyelvtudásod:
   1. magyarul sokkal jobban tudok, mint szlovákul
      
   2. magyarul valamivel jobban tudok, mint szlovákul
      
   3. nagyjából egyformán magyarul és szlovákul
      
   4. szlovákul valamivel jobban tudok, mint magyarul
      
   5. szlovákul sokkal jobban tudok, mint magyarul
2. Jársz-e Magyarországra?
   1. járok, nagyon gyakran
      
   2. járok, elég gyakran
      
   3. járok, de ritkán
      
   4. nem járok (vagy alig)
3. Saját megítélésed szerint magyar nyelvtudásod a magyarországi magyarokétól:
   1. gyengébb
      
   2. jóval gyengébb
      
   3. nincs különbség, ugyanolyan
      Megjegyzés:
      
4. Milyen céllal jársz Magyarországra?
   1. a) hivatalos ügyeket intézni
      
   2. bevásárolni
      
   3. szórakozni
      
   4. rokoni látogatás miatt
      
   5. egyéb:
5. Ha ismeretlen magyarországiakkal beszélsz, észreveszik-e beszédedről, hogy nem vagy magyarországi magyar?
   1. általában igen
      
   2. néha igen
      
   3. szinte soha
6. Ha ismeretlen magyarországiakkal beszélsz, és azok észreveszik beszédedről, hogy te határon túli magyar vagy, akkor mi az, ami elárul téged?
   1. akcentusom, hanghordozásom,
      
   2. tájszólásom,
      
   3. olyan szavak, mint: párki, horcsica, riflé...
      
   4. az, hogy nem értek bizonyos "magyar" kifejezéseket
      Megjegyzés:
7. Magyarországi városban (pl. Győrben, Budapesten) járva a következő párbeszédre leszel figyelmes két járókelő közt:
   "Gyere, bemegyünk valami restibe, eszünk párkit meg horcsicát... vagy te csak egy málnát innál?"
   Írd le pár mondattal, hogy mire gondolsz ezt hallva:
8. Magyarországon járva egy gyorsbüfében beálltál a sorba. Türelmesen vársz, elmélyülten szemléled a választékot, miközben azon töprengsz, hogy mit is egyél. Észre sem veszed, hogy közben rád került a sor, s az elárusítónő kérdésére így válaszolsz: "Két párkit kérek horcsicával, s hozzá kiflit is...". Az elárusítónő visszakérdez, mert nem érti: "Mit kér? Nem értem!"
   Mit teszel erre?
   1. megismétled a rendelést: "párkit horcsicával"
      
   2. a legnagyobb lelki nyugalommal feleled, hogy: "virslit mustárral"
      
   3. zavarba jössz, kicsit belepirulva, szégyenérzéssel tudatosítod, hogy
      hibáztál, és aztán javítasz: "Ja, itt úgy mondják, hogy virslit mustárral..."
      
   4. egyéb, saját megoldás:
9. Mivel magyar az anyanyelvünk, az, hogy a magyar nyelvet szépen és tisztán beszéljük:
   1. nagyon fontos
      
   2. elég fontos
      
   3. nem fontos
      
   4. nem tudom megítélni
10. Mi a véleményed a ticsinki, technickí, tyepláki, sztriekacska, monterka, szesztra és hasonló típusú szavaink használatáról:
    1. teljesen szokványosak, normális szavak - nem tartom különösnek őket
       
    2. használjuk őket, de érzem, hogy idegenek, és talán nem túl jó, hogy részei a beszédünknek
       
    3. kerülöm használatukat, mivel magyar nyelvünk tisztaságát veszélyeztetik, elszlovákosodáshoz vezetnek
       
    4. más vélemény:
11. A nanuk, tyepláki, treszka, vlecska, jéerdé, chripka szavak mindennapi beszédünk részei. Valószínűnek tartom, hogy Te is ismered, és talán használod is őket. Karikázd be, hogy a felsorolt lehetőségek közül milyen beszédhelyzetben nem tartod helyesnek használatukat:
    1. iskolába/munkahelyre menet, baráti beszélgetésben
       
    2. iskolában a szünetben
       
    3. iskolában, a magyartanárral folytatott beszélgetésben
       
    4. biológiaórán, felelés közben
       
    5. templomban, a prédikáció szövegében
       
    6. magyarországi magyarral folytatott beszélgetésben
       
    7. Magyarországon felvidéki (szlovákiai) magyar barátoddal folytatott
       kötetlen beszélgetésben
       
    8. magyarórán, felelés közben
       
    9. munkahelyeden, kollégáiddal az ebédszünetben
       
    10. levélben, fogalmazás szövegében
        Megjegyzés (vagy egyéb helyzetek, amikor nem tartod helyesnek):
12. Szerinted, van bennünk, szlovákiai magyar anyanyelvűekben szégyenérzet a párki, horcsica, sztriekacska, treszka, tyepláki, nanuk stb. szlovakizmusok használata miatt?
    Írd le a véleményed: