Bitnicz Lajos, a stilisztika tudósa*

1. Öröm ünnepelni, öröm emlékezni. Különösen olyan intézményre, iskolára, amely immár két és negyed százada árasztja a műveltséget, és különösen olyan tudósra, aki máig hatóan írta be nevét a magyar stilisztika történetébe, és aki oly sokat tett iskolájáért, városáért: Szombathelyért.

Az emlékezés annál is inkább öröm lehet számunkra, mert az erkölcsi és egyéb értékeket, a nemzeti múltat, a hagyományt nem becsülő korunk hálátlan is: könnyen elfelejtkezik elődeiről, kiemelkedő egyéniségeiről.

Mindjárt utalnom kell azonban arra, hogy Bitnicz Lajosnak nem a teljes munkásságáról fogok szólni, hanem legjelentősebb műve: "A magyar nyelvbeli előadás tudománya" révén a stilisztikában betöltött szerepéről. Egy rövid félóra alatt ugyanis lehetetlen ekkora életutat ismertetni, értékelni. Meg aztán stilisztikatörténettel foglalkozom évtizedek óta, részben ez volt a tárgya akadémiai doktori disszertációmnak is.

Rövid előadásomban tehát "Bitnicz Lajos, a stilisztika tudósa" címen a következőkről beszélek:

  1. Először kiemelek néhány momentumot Bitnicz életéből, illetőleg néhány, számunkra ezúttal fontos vonást egyéniségéből.

b) Majd vázlatosan jelzem a stilisztika és a magyar stilisztika útját, benne Bitnicz Lajos helyét.

c) Ezután szólok "A magyar nyelvbeli előadás tudománya" létrejöttéről, rendszeréről, jellemző vonásairól és értékéről.

d) Végül összefoglalom a műnek és Bitnicznek a jelentőségét.

Minden tudománytörténeti kutatás alapelve: a vizsgált művet vissza kell helyezni a maga korába (más szóval nem követelhetünk tőle olyat, ami csak később valósult meg); de ugyanakkor a mindenkori ma szemével kell mérlegre tenni, hogy valódi értékeit, előre mutató vonásait megállapíthassuk.

2. Bitnicz Lajos a XIX. század tízes éveitől mintegy fél évszázadon át fejtette ki szerényen, csendesen, de annál nagyobb szívóssággal tanári és tudósi tevékenységét. Valójában polihisztor volt: számos nyelvet ismert, művelte a nyelv- és irodalomtudományt, a matematikát, de otthonosan mozgott a régészetben, különösen a numizmatikában. A szombathelyi Királyi Lyceumban Kresznerics utódaként 34 éven át tanította a matematikát, 1819-től 25 évig a magyar nyelvi, stilisztikai, retorikai és irodalmi ismereteket; 1839-től a líceum igazgatója is volt. Tanításmódját Frankenburg Adolf, a tanítvány, a sokoldalú publicista így jellemezte: "... Bitnicz, bár nem tudta velem a mathesis abstract tudományát megkedveltetni, annál jobban sikerült ez neki classicus felolvasásai által a magyar nyelv és irodalom történetéből... Minden lecke valódi ünnep volt rám nézve, inkább mindenről lemondtam volna, mint egy órát is elmulasztani, de nem is volt az egész hazában a magyar literatúrának avatottabb és buzgóbb előmozdítója, mint Bitnicz." (Idézi Köbölkuti Katalin, Bitnicz Lajos. Szombathely, 1993. 6-7.)

Az itt tárgyalandó monográfián kívül 1837-ben jelentette meg szerzőnk "Magyar nyelvtudomány" c. kétkötetes munkáját. Részt vett továbbá a Matematikai Műszótár szerkesztésében, és számos tanulmánya, nekrológja látott napvilágot a Tudományos Gyűjteményben és egyebütt. 1830-ban őt választották meg elsőként az Akadémia IV. Matematikai Osztálya tagjának. Kiterjedt akadémiai tevékenységéről Tóth Péter számolt be a Vasi Szemlében közzétett alapos tanulmányában (1994. 3. sz. 411-20).

3. Hogy Bitnicz fő művét el tudjuk helyezni a magyar stilisztika fejlődésláncolatában, legalább nagyon röviden vissza kell pillantanunk e tudományág kialakulására.

Ismeretes, hogy a stilisztika nem a saját problematikájából nőtt ki - tehát nem a stílusnak a kommunikációban betöltött funkciója, illetőleg a stílusérték, továbbá a stílusrétegek és -árnyalatok elkülönítése játszotta benne a főszerepet -, hanem az ókori és középkori retorikákból, poétikákból és a XII. század második felétől ezeket (részben) felváltó "ars dictandi"-kból. Természetesen már a görög rétorok szembe találták magukat számos stilisztikai kérdéssel. Ilyenformán a retorikában például - amely elsőrendűen a prózai előadással foglalkozott - korán megkülönböztették a három stílusnemet: a felső, a közepes és az egyszerű stílust. És vizsgálták a szónoki beszéd legfontosabb stíluseszközeit: a jóhangzást (eufónia), a zeneiséget, továbbá a trópusokat és az alakzatokat (figurae), az ún. ornata syntaxis, vagyis a díszítő mondattan jelenségeit, valamint a stílus "illő" (decorus) voltát. A poétika akkoriban a költői előadás tudománya volt. Az ars dictandik (mint tankönyvfélék) pedig részben a retorikáknak, részben a poétikáknak, illetve - persze nem ilyen néven - a középkor stilisztikáinak a szerepét töltötték be. Ezek tehát elsősorban a praxis, a gyakorlat tudományait jelentették; és ezekből nőtt ki a stilisztika akkor, amikor a retorika már sokak szemében csak elöregedett normatív szabálygyűjtemény volt. Mindez, vagyis a stilisztika önállósodása a XVIII. század végétől a XIX. század közepe tájáig következett be, tehát éppen Bitnicz munkálkodása idején.

Ami most már a magyar stilisztikát illeti, magam a történetét négy korszakra osztottam. Az első, nagyjából a XVIII. század végéig terjedő idő valójában az előzményeket jelenti. Főleg a XVI. századtól megszületnek ugyanis a nyelvünkre vonatkozó első stilisztikai megjegyzések - gondoljunk Sylvester Jánosra, Geleji Katona Istvánra, a nyelvtanírókra (Szenczi Molnár Albert, Pereszlényi Pál, Komáromi Csipkés György stb.), a bibliafordítókra (Károli Gáspár, Káldi György) -, de természetesen még nyelvtani, nyelvhelyességi megállapításokkal keverten.

A második korszakra, a XIX. századra már az jellemző, hogy a stilisztika lassanként nálunk is önállósul: most már a stílust önmagáért vizsgálják, és igyekeznek rendszert is alkotni, jóllehet a retorikai szemlélet még sokáig nagyon erős, továbbá rendszerint valamilyen esztétikai vagy lélektani, filozófiai indíttatású rendszerbe épül be a stilisztika, pontosabban a stílusjelenségek bizonyos hányada. A "stilisztika" megnevezés is csak a század második felében állandósul, bár érdekes, hogy - Vígh Árpád hivatkozása szerint (Retorika és történelem. Gondolat K., Bp., 1981. 146, 446) - Fenyéry Gyula 1829-ben az Élet és Literatúrában Bitnicz itt tárgyalandó művét "filozófiai alapokra épített jeles készületű stilisztikának" nevezi.

4. A magyar stilisztika kialakításának - a második, XIX. századi korszakban - öt kiemelkedő alakja volt. Időrendben: Kazinczy, Révai, Verseghy, Bitnicz és Szvorényi. Kazinczy inkább csak a gyakorlatban, a többiek az elméleti rendszerezés terén is.

Mire utal Bitnicz fő művének a címe: "A magyar nyelvbeli előadás tudománya"? Bár az "előadás" szó itt magába foglalja a leírt műveket is, és bár Bitnicz könyve elsősorban stilisztikai rendszerezés - ennek ellenére a szó rejtetten jelzi, hogy a retorika volt az ihlető, az elindító. A "tudomány" szó meg arra utal, hogy tudományos rendszerezést és leírást fogunk kapni.

Az előszó szerint Bitnicz munkáját az a "felsőbb oskolai fájó" tapasztalat szülte, hogy "hazai nyelvünk' bővebb vizsgálását és a' nyelvbeli előadás' törvényeit" tárgyaló munka nem áll rendelkezésre. A szerző célja tehát az, hogy az ő munkájának a segítségével mind a hallgatói, mind a "míveltebb hazafiak nyelvünket egész kiterjedésében megesmérhessék" (IX). Ezért "nyelvünk' egész mezejét tudományosan" fel akarja mérni, aztán "philosophiai lélekkel" megalapozni, annak három "egymástól mivoltikép különböző részét: a' prosa', költés' és ékesszólás' nyelvét tökéletesen előadni" és a szabályokat "hazai írókból kölcsönzött példákkal" megvilágosítani (IX). Bitnicz rendszerezésének alapja (egyébként maga is rendszernek nevezi eljárását a IX. lapon) - mint Vígh Árpád kiemeli (i. m. 112-5, 130-1) - a kanti filozófia, amely röviden az emberi lélek képességeit háromra vezeti vissza: a megismerő-, az érző- és a vágyóképességre, vagy ahogyan Bitnicz mondja: tehetségre. A megismerőképesség produktuma a képzet, és az ennek megfelelő nyelvi-esztétikai forma a próza; az érzőképesség eredménye az érzelem, megfelelője a költészet; és a vágyóképesség szüli a vágyást, ennek megfelelője az ékesszólás. Bitnicz - helyesen - hangsúlyozza azt is, hogy ezek a képességek és nyelvi-esztétikai formáik egyenrangúak, egyik sem különb vagy rosszabb a másiknál.

Bitnicz nagyszabású nyelvészeti szintézise két részből áll. Az első rész - a tulajdonképpeni stilisztika - a tökéletes nyelvbeli előadás fő feltételeivel, benne a forma törvényeivel: a hibátlanság és a szépség egyes jegyeivel, valamint a képes kifejezésekkel és az alakzatokkal, továbbá a verstannal és az alsó, felső, valamint a közép írásmóddal foglalkozik. A második rész - a tulajdonképpeni műfajelmélet - a nyelvbeli előadás három fő formájának: a prózának, a költészetnek és a szónoklatnak a sajátságait, valamint az alájuk tartozó műfajok nyelvi-stilisztikai jellemzőit tárgyalja.

Ha összehasonlítjuk Bitnicz művét a másik nagy kortársnak, Verseghy Ferencnek "Usus Aestheticus Linguae Hungaricae" c. hasonló jellegű munkájával (erről l. Szathmári István, Verseghy, a stilisztikus. In: Irodalom és felvilágosodás. Szerk.: Szauder József és Tarnai Andor. Akadémiai K., Bp., 1974. 901-27), megállapíthatjuk, hogy mindkettő - bár más-más arányban és felépítésben - egyszerre stilisztika, retorika és poétika. Viszont nem lényegtelen különbség közöttük az, hogy míg Bitnicz rendszere filozófiai-lélektani alapelven nyugszik, addig a tíz évvel korábban megjelent "Usus Aestheticus Linguae Hungaricae" valójában elsősorban esztétika, közelebbről nyelvesztétika, amely a művészi nyelv (azaz: a szépirodalmi stílus) sajátságait, továbbá nyelvünk retorikai és poétikai (vagyis: műfajelméleti és metrikai) kérdéseit tárgyalja.

5. Mi a legfőbb jellemzője "A magyar nyelvbeli előadás tudományá"-nak? Először is az, hogy igazi filológus munka. Bitnicz mindig a nyelvi tényekre, adatokra épít ("... mind azt, mi a' ... nyelvek' számtalan különösségét és sajátságát illeti, csak a' tapasztalásbeli nyelv' alapos vizsgálásából lehet megtanúlni..." 43-4). Aztán sokat ad az elméletre, de sose hagyja el a gyakorlati alkalmazás bemutatását (pl. az alsó, közép és felső írásmód jellemzése után kitűnő példákat hoz rájuk a három vizsgált területről: a prózából, a költészetből és az ékesszólásból, l. 192-207; és vö. Vígh Árpád találó megjegyzéseit: i. m. 117-24). Teljességre törekszik, mindennek utánajár (pl. "A' vetélkedve vizsgáló oktató előadás" keretében tárgyalja a "könyvbirálás" műfaját is, l. 239-45; a "leíró történeti előadás" során pedig a "népesmertetés"-t (ethnographia) és az "országleírás"-t (statistica), l. 256-7). Jellemző rá a következetes cikkfelépítés (pl. az egyes műfajokat mindig meghatározza, majd jellemzi, kitérve a stilisztikai funkciókra is, utal továbbá a történetükre, és irodalmi példákat hoz). Bitnicz nemcsak fontosnak tartja, hogy tanulmányozza a korabeli és korábbi külföldi és hazai szerzőket, hanem mindig hivatkozik is rájuk, ha valamiben követi őket, vagy éppen ellentmond nekik. Leginkább Karl Heinrich Ludwig Pölitz wittenbergi professzor esztétikáját (Die Aesthetik für gebildete Leser, 1807.) és más tanulmányait, valamint az angol Hugh Blair "Lectures on Rhetoric, and Belles-Lettres" c. 1783-as munkáját követi. A hazaiak közül elsősorban Verseghy és Révai volt rá hatással. (L. Bitnicz idevágó felsorolását: 27-30, vö. Vígh Árpád i. m. 93-100, 111-5.) Bitnicz bemutatott irodalmi példáit illetően pedig felvonul az akkori és korábbi magyar (kisebb részben külföldi) szépirodalom: Csokonaitól Berzsenyiig, Mikestől Fáy Andrásig.

Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy Bitnicz több vonatkozásban előremutat a ma felé. Az általa képviselt rendszer és szemlélet funkcionális (l. Vígh i. m. 112, 119 stb.): az előadás három fő formáját (a prózát, a költészetet és a szónoklatot) - mint láttuk - a lélek három fő képességének (mondhatnánk: funkciójának) megfelelően különítette el. De a három fő formán belüli műfajok kijelölésének, illetve az egyes nyelvi-stilisztikai eszközök kiválasztásának az alapja szintén elsősorban a közlés funkciója, szerepe. Ezzel függ össze, hogy Bitnicz gyakorlatában jelentkezik az adekvátság is. Azaz jól látja, hogy bizonyos stílusjelenségek nem egyformán "illenek" például az alsó, a középső és a felső stílusnembe. Vígh Árpád szemléletes táblázatot készített Bitnicz műve alapján arról, hogy a három stílusnemben mennyire van képviselve a próza, a költészet és a szónoklat (i. m. 117-24). Az előbbiek már a pragmatikát is előrevetítik. Az a tény meg, hogy a beszédnek, a társalgásnak nem kis teret szentel (l. pl. "A' Beszélgetés" c. részt: 236-9), bizonyos értelemben az interakció vizsgálata felé mutat.

Nem hallgathatom el, hogy Bitnicz itt tárgyalt művének mindjárt a bevezetésében valóságos ódát zeng a nyelvről és benne az anyanyelvről: "A' nyelv különös tulajdona az embernek, és mintegy külső záloga azon méltóságának, melly által minden más teremtményt felűlhalad. Ez által közelíthet a' lélek lélekhez; ez által hathat az egyik a' másikra; ez magában foglalván az egyes személyek' és az egész nemzetek' míveltségének visszafénylését, azon bélyeg, melly által az ember embertől, és a' nemzet nemzettől különböz. A' szabad és önlétű nemzetnél pedig minden egyéb nyelv mellett az anyai érdemel elsőséget." (1. vö. Bárczi Géza hasonló leírását: A magyar nyelv életrajza. Gondolat K., Bp., 1963. 5-6). Se szeri, se száma aztán, ahányszor emlegeti az "édes anyanyelv"-et, illetve ahányszor javaslatot tesz a kiművelésére, a minél kifejezőbbé, hatásosabbá és szebbé tételére. Ezért szervezi meg a líceumban a Magyar Nyelvgyakorló Egyesületet, megvetvén így a későbbi önképzőkörök alapját. Aztán az ő javaslatára hozzák létre a líceum diákjai 1823-ban a Szombathelyi Magyar Társaságot, amelynek célja a haza és a magyar nyelv szeretetére való nevelés és a hatékony nyelvművelés volt. (L. Köbölkuti Katalin i. m. 7, 15.) - Sokat ad továbbá a nyelvi igényességre, szépségre. Ezt írja többek között: "A szépség is ... egyik mivolti részét teszi a' forma' törvényének" (41). - Szorgalmazza továbbá - a nyelvi műveltség érdekében - az olvasást, azért is, "... mert csak a' remekírók nyújthatnak sinórmértéket arra, mit kelljen a' nyelvszokásban valóban legfőbb tapasztalásbeli törvénynek tartani" (143).

6. Az elmondottakat összegezve: Bitnicz Lajost ma is példaképnek tekinthetjük: az igaz ember, az eszményi nevelő és az ideális tudós példaképének. Végezetül lássuk, mit üzen napjaink magyar emberének is: "... csak azon nemzet forgatja haszontalanúl a történetkönyveket, és süllyed menthetetlenűl, mellynél az ész' fénye, az alkotmányos polgári szabadság, a' nemzeti character' ereje, az erkölcsök' tisztasága és ezekkel a' nyelvnek tökéletessége elenyészik." (26-7.)

*Előadásként elhangzott Szombathelyen, 1997. november 28-án, a Premontrei Rendi Szent Norbert Gimnázium alapításának 225. évfordulóján rendezett tudományos konferencián.

Szathmári István

Vissza a Tartalomhoz