stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



szemle


Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande gedruckte Bücher und Flugschriften. Gesammelt und beschrieben von Graf Alexander Apponyi. Teil I–II. Band I–IV. Neubearbeitet von József Vekerdi. Bp. 2004. Országos Széchényi Könyvtár, 787 l., 816 l., Teil III. Band V. Herausgegeben von József Vekerdi. Bp. 2004. Országos Széchényi Könyvtár, 243 l.

Ha könyvészeti munkára lehetne mondani, hogy „utolsó mohikán”, akkor az Országos Széchényi Könyvtár által közreadott Apponyi-kiadásra ez méltán elmondható lehetne. A hungarika-kutatásban alapműnek számító katalógus, Apponyi Sándor gróf, könyvgyűjtő saját gyűjteményéről, saját maga által összeállított katalógusa az Arcanum Adatbázis Kft. közreműködésével jelent meg a reprint kiadás egy sajátos formájában. A kiadást feltehetően az indokolta, hogy Vekerdi József munkájaként elkészült az Apponyi-gyűjtemény eddig nem publikált köteteinek katalógusa, és a hatalmas gyakorlattal és nyelvtudással rendelkező Vekerdi professzort sikerült rávenni arra, hogy a modern könyvkiadás igényeinek megfelelően az eredeti kiadás (főleg az ősnyomtatvány-leírásokat érintő) rövidítéseit is feloldja. Ezáltal a munka alkalmassá vált az elektronikus rögzítésre és az Arcanum Adatbázis Kft. üzleti vállalkozásaként megvásárolható CD lemezen éppúgy, mint ahogy elérhető az interneten is.

Miután Apponyi Sándor katalógusát idehaza és külföldön egyaránt nélkülözhetetlen kézikönyvként tartják számon – az első kiadás ritkasága és a kiadvány nélkülözhetetlensége hozta létre a korábbi, valóban változatlan reprintet is –, a katalógus értékeiről, a könyvgyűjtő gróf múlhatatlan érdemeiről nem ezen a helyen kell értekezni. A méltó megemlékezést illetően utalhatunk arra, hogy az Országos Széchényi Könyvtár jó tíz éve emlékkiállítást és konferenciát rendezett és kötetet jelentetett meg a nevezetes hungarika-gyűjteményről és alapítójáról (Magyarország és Európa az Apponyi-gyűjtemény tükrében. Szerk. W. Salgó Ágnes, Bp., 1995.) Mint a mostani kiadás bevezetőjében Monok István, Nemzeti Könyvtárunk főigazgatója megállapítja, a könyvtár mindig büszkén és alázattal vállalta fel a könyvgyűjtő vagy könyvtáros elődök hagyatékának gondozását és ezt a feladatot teljesítette ki a most kiegészülő új Apponyi-katalógus is.

Az Apponyi-gyűjteményben forrásokat kereső kutatók nagy örömére szolgál az ötödik kötet megjelentetése, hiszen viszonylag kevesen tudták, hogy az ismert négy kötet mellett van egy olyan gyűjteményrész, amelyről csak kéziratos cédulakatalógus áll a rendelkezésre, a modern igények szerinti keresés-visszakeresés pedig teljesen megoldatlan. Mivel a Régi Nyomtatványok Tárában 1990-ben elkészült a Széchényi Könyvtárban őrzött 16. századi külföldi nyomtatványok háromkötetes, ún. antikva-katalógusa, a korszakba tartozó anyag az ún. Apponyi V.-ből ebbe a feldolgozásba belekerült, nem volt azonban modern regisztrálása az 1600 utáni anyagnak. Vekerdi József a teljes Apponyi V.-öt katalogizálta, messzemenően követve az előző Apponyi-katalógusok szempontjait és ezzel teljessé tette a könyvgyűjtő gróf által is „sötétkamrának” (Dunkelkammer) nevezett anyag feltárását. A szakmai korrektség igényét szem előtt tartva Vekerdi az érintett tételeknél hivatkozik az OSzK antikva-katalógusára és az inkunábulumoknál az országos ősnyomtatvány-katalógusra is. A hivatkozásokat illetően azonban hiányérzetünknek adunk hangot: egy ilyen mértékű munka megengedhetné magának azt a plusz két oldalt, ahol az idézett könyvtári szakirodalom, a katalógusrövidítések feloldása szerepelne. Ugyan az előszóban olvashatjuk a 16. századi anyagot feltáró antikva-katalógus teljes címét (a szerkesztők megnevezése nélkül!) és az alkalmazott rövidítést (BNH Cat.), de azt már a katalógus használójának kell kitalálni, hogy mit jelent a „Cat. Inc. Hung”. Az utókor nevében is kérdezem, legalább egy rövidítésjegyzékben nem kellene leírni Sajó Géza és Soltész Zoltánné nevét?

Az ötödik kötet a 2510. számú tétellel, egy 1473-as Aeneas Sylvius inkunábulummal indul és a 2947. tétellel, Hormayer 1845-ös zsebkönyvével zárul. Ilyen hatalmas korszak, közel négyszáz év könyveinek feldolgozása természetesen nem történhet azonos igénnyel és szabályok szerint. Az ősnyomtatványokra más nemzetközileg is kodifikált szabványok vonatkoznak, mint a tömegtermelést felmutató 19. századra. Ezért helyeselhetjük azt, hogy Vekerdi József Apponyi Sándor gyakorlatának megfelelően csak a minimális adatközlésre szorítkozott, és csupán ott fűzött megjegyzést az egyes tételekhez, ahol a címleírásból nem derült ki egyértelműen a magyar vonatkozás, illetve, ahol a hungarikum-jelleget a munka ismeretében nem lehetett azonosítani.

A megújított – három darabba kötött – öt kötet azonban tartalmaz néhány használati újdonságot is. Az első két (négy) kötetből eltűntek a megjelenési évszámot megadó élőfejek, a dátum valamennyi kiadványnál a tételszám sorában a jobb szélre került. Ez jelenthet a keresést megkönnyítő pluszinformációt, de akkor miért nem történt meg ez a datálási módszer az ötödik részben, ahol sem élőfej, sem lapszéli datálás. Az Apponyi-kötetekre sajnos mindig jellemző volt a visszakeresés nehézsége, mert hiába volt két darabba kötve az első négy kötet, mégis négy szerzői, illetve (az anonim művek esetén) cím szerinti mutatóban kellett keresgélni. Ezért olvastuk örömmel már a bevezetőben, hogy végre mind az öt kötet egységes szerzői és címmutatót kap. Hogy a kötetek tételszám szerinti tagolása csupán a mutató kezdetén van jelezve, a címlapokon nem, az már csak annak a munkáját nehezíti meg, aki a tételszámot megtalálva rögtön nem tudja, hogy melyik kötetben van pl. az 1540. tétel. Az összevont mutatózás azonban meglehetősen szokatlan módon történt meg. A személy- és helynévmutatók minden kötetben ugyanúgy szerepelnek, mint a korábbi kiadásokban, tehát az első két darab (négy kötet) 4 név- és helynévmutatót tartalmaz, az ötödik kötetben aztán van egy mind az öt kötetre érvényes magyar vonatkozású névmutató, egy ugyancsak mind az öt kötetre érvényes magyar helynévmutató és egy összevont, nem magyar vonatkozású személy- és helynévmutató, amely csak az ötödik kötet anyagára vonatkozik. Nehezen elfogadható, hogy ha nem fotomechanikai utánnyomásról, hanem újonnan szedett, szerkesz- tett kötetről van szó, akkor miért nem lehetett a névmutatók következetlenségeit egységesíteni. Mivel a kiadvány nyelve német, a névmutató azt a nemzetközi szabályt követte, hogy a személynevek a nemzeti névalakban szerepelnek, kivéve az uralkodók, pápák nevét, akiket viszont a katalógus nyelvének megfelelően, német alakban kell megnevezni. Első pillantásra ugyan furcsa a látvány, azonban ha következetes a meg- valósítás, akkor természetesen elfogadható. De milyen alapon hívnak egyes erdélyi fejedelmeket Ákosnak (Barcsay), Kristofnak (Báthory), ha másokat meg Gabrielnek (Báthory), Ludwignak (II. Lajos, magyar király) neveznek. Az egyszerűbb, de kicsit is variálható nevek még rosszabbul járnak. Ugyanannak a személynek a nevét kerestem ki a különböző mutatókból és – csak ízelítőt nyújtva a kínálatból – a következő megoldásokat találtam: Szathmári (Szakmári) György vagy Szakmári, Georg, Bischof von Fünfkirchen vagy Szatmáry, Georg, Bischof., más: Thurzó Szaniszló vagy Thurzó, Stanislaus vagy Thurso, Stanislaus, Bischof v. Olmütz. Találunk a névmutatókban is hasonló megoldást, pl. Serinvár vagy Serinwar vagy Zerinvár, továbbá Neu Serin vagy Uj-Zerinvár (a félreértést elkerülendő: ezek önállóan használt névalakok és nem utalók.)      Természetesen ezek után megpróbáltam az internetes elérhetőség kontrollját. Konkrét példám az V. kötet névmutatója, amely a nem magyar vonatkozású személy- és helyneveket tartalmazza (Anhang. Nicht Ungarn betreffende Personen- und Ortsnamen im Bd. V.) A magyarországi városokról beszámoló, baedekkeríró, Sigmund Birken érdekelt, akinek a neve mellett a 2650. tételszámot találtam. A kötet fellapozása után azonban hiába olvastam el háromszor a 2650. tételen leírt Augerius Gislenius Busbequius mű címlerását, Birken nevére nem bukkantam rá. Az elektronikus kiadásba vetett bizalmam azonban töretlen volt, azonnal felkerestem az OSzK régi anyagának elektronikus katalógusait az Arcanum Adatbázis Kft. honlapján. Birken nevét beírva meg is jelent a 2650. tételszám, amelynek megoldásra áhítozó megnyitása után a következő közlést olvastam: „A linket nem lehet követni”. Könyvtáros gyakorlatomból azonban következett, hogy nem adtam fel, és a többi Birken-tételt is végignéztem, s láss csodát: a 2656. tételnél meg is találtam Birkent, mint Johann Jacob Fugger művének kiegészítőjét. A kötet névmutatójában tehát egyszerű sajtóhiba volt, amelyet az elektronikus változat nélkül nem tudtam volna felderíteni. (A kötet szerzői között sem szerepel Birken, noha társszerzőként neve ott áll Fuggeré mellett.) Viszont az elektronikus változat is ugyanúgy őrizte a sajtóhibát, de ha az ember kitartó, akkor minden variációt végignézve siker koronázza törekvéseit. „Csak a szorgalmas kutatót segíti a szerencse” – hallottam 30 évvel ezelőtt Borsa Gedeontól. Már megint neki volt igaza.

Németh S. Katalin


szemle

Szelestei N. László: Magyar ferencesek prédikációs gyakorlata a 17. században. Csíksomlyói kéziratos prédikációk. Piliscsaba, 2003. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 198 l. /Pázmány Irodalmi Műhely, Források 4./

A hazai prédikációk, jelesül a barokk kori prédikációs irodalom felé forduló forrásfeltárás és kutatás az utolsó mintegy tíz évben örvendetesen felgyorsult, amelyben Szelestei Lászlónak nagy része volt. Utolsó szövegkiadása, Régi magyar prédikációk, 16–18. század (Bp. 2005.) már egyetemi szöveggyűjteménynek készült, így e műnem kutatása és a belőle levonható művelődéstörténeti és közönségszociológiai következtetések már a felsőoktatásban résztvevők tanulságát is szolgálhatják.

A prédikáció volt ugyanis az a hétről-hétre a hallgatók által befogadott, vagy legalább is számukra befogadásra felkínált, irodalmi igény- nyel megformált szöveg, ami sok esetben a falusi, mezővárosi lakosságnak egyetlen, művelődést, stiláris ízlést, beszédmódot, retorikai struktúrákat közvetítő forrása volt. A prédikálásra vállalkozó, illetve arra kötelezett papoknak, szerzeteseknek a 17. században egész sor, többnyire latin, elméleti segédkönyv, valamint florilégium állt rendelkezésére, amelyeket a kötet első fejezete röviden bemutat. Az előbbiek tárgyalták azokat a retorikai eszközöket, amelyeket az értelem, az érzelem és az akarat befolyásolására szolgáltak, az utóbbiak pedig a gyakorlatban felhasználható, a szerzői-szónoki szándéknak és a feltételezett hallgatói elvárásoknak megfelelő példákat szolgáltatott.

Szelestei az OSzK-ban és a budapesti Egyetemi Könyvtárban található kéziratos gyűjtemények alapján megállapította, hogy ezeknek a gyűj- teményeknek összeállítói valóban megfogadták a nyomtatásban megjelent magyar prédikációs kötetek ajánlását: segítséget kívánnak nyújtani az egyszerűbb, kisebb retorikai műveltséggel és invencióval rendelkező papok számára. Különösen Pázmány Péter, Káldi György, Telegdi Miklós prédikációs köteteiből merítettek e kéziratok ismeretlen szerzői.

A Szelestei által a továbbiakban vizsgált források különös jellemzője, hogy azok egy földrajzilag és etnikailag körülhatárolható hitközösségben, egy szerzetesrend, a ferencesek által képviselt hitszónoki gyakorlatot tükröznek. A kötet szövegelemzései választ keresnek arra a kérdésre, hogy ezekben a ferences prédikációkban, szerkezetükben, a szellemi, lelki ráhatást célzó stratégiájukban felfedezhetők-e sajátos vonások, és kapcsolódnak-e ezek a középkori gyakorlathoz? A történeti áttekintésből kiderül, hogy a csíki székelység pasztorációjában nagy szerepet vállaló ferences konventek a 17. század elején elnéptelenedtek. Ebben a katolikus vákuumban a kitiltás ellenére néhány erdélyi főúr által megtűrt/pártfogolt jezsuita végzett missziós tevékenységet, akik, talán előző ferences hagyományokat folytatva, „egy leegyszerűsítő, ám ugyanakkor az érzelmekre ható spiritualitást képviseltek”. (34.) Jellemző, hogy a csíksomlyói ferencesnek tartott kéziratok elemzése során két kötetről kiderítette Szelestei, hogy azok jezsuitáktól származnak. Ezek a kötetek sokszor feltüntetik a beszéd elmondásának helyét is. A csíki székelység körében, a jezsuita missziónak is köszönhetően, nem tudott gyökeret verni a reformáció, a század közepén, olasz és bosnyák ferencesek sikertelen próbálkozása után, Csíksomlyó újra magyar szerzetesekkel települt be, iskolájuk is felvirágzott.

Az elemzett kéziratok alapján (MTA Könyvtára K 67, Csíksomlyói Ferences Könyvtár I. 13, OSzK FM1/3236, mikrofilm egy csíksomlyói kéziratról, OSzK Quart. Hung. 1424, Stockinger Mátyás beszédei, a kötetek részletes tartalmi leírását a függelék tartalmazza) sikerült kimutatni, hogy általában jellemző a beszédek bensőséges volta, bizonyos fontosnak tartott részek ritmikus ismétlődése, itt-ott párbeszédek jelenléte. A csíki székelység körében ugyanis a reformációtól nem zavartatva folytatódhatott a középkor végére jellemző, érzelmekre ható prédikálási gyakorlat. A Habsburg-uralom alatt álló országrészekben inkább a tartalmilag gondosan strukturált beszéd-tipusok jellemzőek. Ugyan a gyűjtemények latin szövegeket is tartalmaznak, de Szelestei szerint kizártnak kell tartanunk, hogy Erdélyben ekkor latinul prédikáltak volna. A latin fogalmazás ugyan bizonyára könnyebb volt az egyházi műveltségüket latinul szerzett papoknak, de a magyar anyanyelvű szerzeteseknek nem jelenthetett nehézséget forrásaiknak latin beszédeit magyarul elmondani. Jellemző volt ezekre a beszédekre a megrögzött fordulatok, szövegszerkezeti elemek, panelek alkalmazása, példázatoknak a beszédbe való beszövése, valamint a beszéd dramatizálása, párbeszéddé alakítása. A panelek nem egyszer középkori elemekre vezethetők vissza.

Különösen jellemzők a középkori sermókban található jellegzetességek Stockinger Mátyásnak az 1680-as évek végéről fennmaradt prédikációira (OSzK Quart. Hung. 1424), amelyek a szónok forrásairól is tanúskodnak. Stockinger prédikációiból a kötet függelékébe Szelestei több beszédet beválogatott. Különösen tanulságos Laskai Osvát latin nyelvű és Stockinger magyar nyelvű nagypénteki prédikációjának párhuzamos közlése. Mindkettő szinte passiósjáték szerűen dramatizálja Krisztus szenvedéstörténetét.

Talán éppen a függelékkel kapcsolatban merül fel némi hiányérzetünk. Azt hiszem, hasznos lett volna röviden indokolni, miért éppen ezek a beszédek kerültek közlésre, hogyan illeszkednek ezek a csíksomlyói ferences prédikációkról felvázolt képbe. A bevezető mondatokban említett egyetemi szöveggyűjtemény azonban már tartalmaz ilyen jellegű kommentárokat.

Vizkelety András


szemle

Peternainé Juhász Zsuzsa: Bán Imre könyvtára. Debrecen 2005. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó. 480 l.

Bán Imrét, Debrecen nagyhírű tudós professzorát nem kell bemutatni a Magyar Könyvszemle olvasóinak. Régi irodalomtörténeti kutatásai során többször jelentetett meg könyv- és könyvtártörténeti tanulmányt. Legnagyobb „könyves” érdeme a gyöngyösi ferences könyvtár megmentése és gondozása volt a második világháború után, amikor mint gyöngyösi középiskolai tanár vállalkozott családjával együtt e nehéz feladatra.

Most megjelent könyvtárának katalógusa. Készítője unokája, Peternainé Juhász Zsuzsa, akinek minden sorában érezni nagyapja iránti rajongó szeretetét. A katalógus elé családtörténetet is írt, és okos értékelést a 3600 kötetet meghaladó könyvtárról.

Miként azt gondolni lehetett, Bán Imre gyermekkorától kezdve „szenvedélyesen” olvasott. A könyveiben található, beszerzésre vonatkozó beírásokból kitűnik, hogy 15 esztendős korában kezdte tudatosan gyűjteni a könyveket. Kezdő tanárként, 1930-ban az Eötvös-kollegiumban és a Sorbonne-on eltöltött egyetemi évek után már 450 kötetes könyvtára volt. E törzsgyűjteménynek is tekinthető ötödfélszáz kötet felöleli mindazokat a témákat, amelyek kutatásában a kezdő irodalomtörténész gazdag életműve később kiteljesedett. Így pl. a Dante iránti érdeklődését elindító Isteni színjáték Babits Mihály fordításában 1920. december 24-én, szülei karácsonyi ajándékaként került a birtokába. S miként a katalógusból kiderül, e kötetet több további (összesen 18) kiadás követte az évek során olaszul, magyarul és németül. Köztük olyan becses példány is akad, amelyet maga Babits Mihály dedikált Kaposi Józsefnek, a kiváló magyar „dantistának” (1003/4/1-3 számú tétel). Ez is nagyon hamar, 1922. januárjában jutott az akkor 17 esztendős Bán Imre tulajdonába. Dante kedvéért már egyetemistaként megtanult olaszul, és évtize- dekkel később Babits és Kaposi nyomdokaiba lépve, eredményesen kutatta Dante életművét.      A törzsgyűjtemény az évtizedek folyamán a gondos és kiterjedt könyvrendelések, és -vásárlások folytán, valamint a rengeteg, dedikált tiszteletpéldánynak köszönhetően szépen gyarapodott. Katalógusát szerkesztője téma szerinti csoportosításban adja közre. Miként megállapítja, a könyvtár 30%-ban szépirodalmi, 27%-ban irodalomtörténeti és irodalomelméleti tárgyú könyveket tartalmaz. Bán Imre szakterülete a régi magyar irodalom volt. Nem csoda, hogy szinte minden segédkönyv, forráskiadvány, sorozat és szakirodalmi munka megvolt neki e szakterületen. Közülük igen sok létrejöttében mint szerkesztő, vagy lektor, vagy tanácsadó őmaga is nagyban közreműködött. Megkapó olvasni a hálás tanítványok megemlékezéseit, amelyeket a katalógus szerkesztője a kötetek címleírását követően gondosan közreadott.

Bán Imre enciklopédikus érdeklődésére jellemző, hogy nem csupán a régi magyar irodalommal érintkező disciplinák: a vallás, filozófia, pedagógia, néprajz, nyelvtudomány, művelődéstörténet, történelem témakörében gyűjtötte a könyveket, hanem több mint 300 képzőművészeti albuma, könyve volt. Sőt zenei műveltsége odáig terjedt, hogy még partitúrákat is vásárolt (Mozart, Beethoven, Weber, Wagner, vö. a 2032–2036 sz. tételeket).

Könyveivel a rá jellemző gondossággal bánt. Rendszerető és rendszerező elme lévén a kezébe került, számára érdekes újságkivágásokat a vonatkozó kötetekben őrizte meg. Megjegyzéseit, kiegészítéseit általában a könyvek utolsó lapjára írta. Ezek összegyűjtése és értékelése még elvégzendő feladat. Hasonlóképpen mielőbb rendezni kellene kéziratait is. Hátha előkerül köztük az általa tervezett A középkor szellemi élete című monográfia kézirata is, amely nagy érdeklődésre tarthat számot.

Bán Imre ex librise korai könyveibe került bele. Édesapjának, idősebb Bán Imre nyomdásznak az egri műhelyében készült. Nyitott kaput ábrázol, a kapu mögött két fa áll, hátul a messzeségben a felkelő Nap látható meleget adó sugaraival. Ahogyan a könyvek kitágítják olvasójuk világát, úgy tárta szélesre Bán Imre is tanítványai előtt a tudás, a műveltség kapuját. Ez a folyamat nem szakadt meg, hiszen a régi korok irodalmával foglalkozó, felnövekvő nemzedék számára mindig is kötelező olvasmányok maradnak művei. S ha valóra válik a nemes szándék, hogy a Debreceni Egyetemen Bán Imre emlékszobát rendeznek be, amelyben helyet kap könyvtára is, akkor az ex libris sugallta gondolat még jobban kiteljesedhet: az egyetemistákat e gazdag könyvtár is meggyőzheti arról az alapigazságról, hogy tudós, művelt professzor csakis az olvasás, a rendszeres önképzés útján válhat valakiből.

P. Vásárhelyi  Judit


szemle

Stifter, Adalbert: Bécs és a bécsiek, életből vett képekben. Ford., szerk. és az utószót írta Muth Ágota Gizella. Lektorok: Mádl Antal és Török Éva. Bp. 2005. Szent István Társulat, 255 l.

Könyv- és kultúrtörténeti érdekességet tart kezében az olvasó e kis kötet formájában. Könyvtörténeti, amennyiben a Bécs és a Bécsiek (Wien und die Wiener) gyűjteményes kötet Heckenast Gusztáv kiadásában jelent meg Pesten 1844-ben. Kultúr- illetve várostörténeti, amennyiben Bécs birodalmi főváros múltját látjuk megelevenedni lapjain. A saját korában is egyedinek számító városkép-antológiát a Magyar Könyvszemle 2000/4. számában már bemutatta Muth Ágota Gizella, aki most arra vállalkozott, hogy Adalbert Stifter írásait kiemelve az antológiából, lefordítsa és eredeti címmel külön is megjelentesse. A magyar nyelvű fordítás megjelenése különösen jól időzített, hiszen 2005-ben ünnepelték Stifter születésének 200. évfordulóját. A jubileum alkalmából ezek az írások megjelentek az új Stifter kritikai kiadás egyik kötetében, valamint bibliofil formában is.

A Bécs és a bécsiek magyar nyelvű kötet tizenkét önálló fejezetet tartalmaz, Stifter írásait, amelyek tematikusan Bécshez kötődnek. A szerzői előszó világosan megfogalmazza a kötet célját: a fővárost vidám, színes életképeken keresztül az olvasó elé tárni. A célkitűzés már sejteti, hogy szubjektív, a szerző(k) által fontosnak vagy jellegzetesnek tartott szempontok alapján készültek ezek az írások. A fordító, Muth Ágota Gizella, utószavában ki is tér a városábrázolások feuilleton-közeliségére, és utal arra, hogy az elbeszélések illeszkednek a Bécs-leírások akkor már meglévő hagyományába. Az eltérés a fordító álláspontja szerint azonban mind az elbeszélések stílusában mind formájában kimutatható.

Stifter e kötetben közzétett Bécs-elbeszélései szerkezetileg hasonló módon épülnek fel. A szerző gyakran támaszkodik a távolság-közelség kontrasztra, amely sajátos térbeli élményt jelent az írott szöveg olvasása közben. A felülről ránézés és a belülről kifelé, esetleg az alulról felfelé perspektíva váltakozva jelennek meg, folyamatos hullámzást és egyedi ritmust adva a szövegeknek. Jó példák erre az ábrázolásmódra a Stephansdom tornyából szemlélődő ill. a Stephansplatz alatti katakombákban, fáklyák homályos fényénél bolyongó narrátor leírásai. A toronyból szinte filmszerűen tárul elénk a város, hatalmas nyüzsgése a magasból letekintőt egy hangyabolyra vagy egy kaptár lakóira emlékezteti. A föld alatti temetkezési hely egy másik világ, oda nem hatol el a tér zaja. Halotti csend és por uralja, csak itt-ott szűrődik át az emberi élet hangja, például a dóm orgonájának zúgása vagy egy szellőzőnyíláson keresztül a vakító napfény egy csóvája. A visszatérés a felszínre, vagy a leereszkedés a toronyból egy éles váltást jelent, az addig távolról észlelt tömeg folyamszerűen veszi körül az egyént, aki eleinte kissé elveszetten próbál tájékozódni a forgatag kellős közepén. A perspektívaváltások okozta hullámmozgás párhuzamban áll a bécsi embertömeg hullámmozgásával, az elbeszélések zömében nagy hangsúlyt kap a város zsúfoltságának érzékeltetése. Az utcákon fel-alá járkáló tömeg keretet ad minden egyes képnek. A gyakori helyszínváltások plasztikusan érzékeltetik a pezsgést, a sokszínűséget. Stifter, aki nem csak író, hanem festő és zenekedvelő is volt, le sem tagadhatná képzőművészi és muzsikusi vénáját, mert virtuózan bánik a színekkel, gyakran képekben, színekben és hangokban gondolkodik, amitől írásai meglepően modernné válnak. Elidőzik a részletekben és zsáner- vagy életképszerű leírásokat alkot a városról és annak lakóiról.

Némelyik témája meglepően aktuális és nagy hasonlóságot mutat a 21. századi olvasó által tapasztaltakkal. A kirakatokról és hirdetésekről szóló írás finom iróniával mutatja be az eladás és a vásárlás pszichológiáját. Egy miniatűr evolúciós folyamatábrázolás ez a kereskedés és hirdetés korai, kezdetleges formáitól egészen a rafinált, tudatos hirdetésig, amelyet a modern élet számos „vívmánya” tesz rendkívül hatékonnyá. A szó legszorosabb értelmében Ádámnál és Évánál kezdi, és első üzletelőnek a kígyót tekinti, aki még kirakat nélküli üzletében, a fán, veszi rá Évát, az első vásárolni nem akaró vásárlót a vásárlásra. A narrátor az elbeszélés elején félreérthetetlenül közli álláspontját a hirdetésekkel kapcsolatban, szerinte a hirdetések és kirakatok célja, hogy ne csak „az vásároljon, aki akar, sokkal inkább és tulajdonképpen az, hogy az vásároljon, aki nem akar”. Különösen a nőket tartja veszélyeztetett csoportnak, mert ők igencsak fogékonyak a hirdetésekre, főleg akkor, ha valamilyen újdonságot hosszú, bonyolult névvel kínálnak. Ez a narrátor szerint vásárlásra csábítja a hölgyközönséget. A városleíró és korkritikai szövegek mellett megtalálhatók a kötetben a bécsi ember jellemzései is, aki az osztrákok egy külön válfajaként jelenik meg, olyan megkülönböztető jegyeket hordozva mint a kedélyesség, az evés és az ivás szeretete, a pompakedvelés, a szórakozás keresése, az élvezetek halmozása. A narrátor az ócskapiac árusait tekinti a bécsi ember egyik példájának. Ők testesítik meg a jellegzetes bécsi humort, joviálisak és egészen egyéni beszédstílusuk van. A kívülről és belülről láttatás egymásmellettisége a narrátor személyében is megjelenik, aki eredetileg nem bécsi, de már jó ideje ott él, és ismeri a város minden részletét. Ugyanakkor képes arra, hogy a kívülről jövő szemével nézze és írja le a fővárost és lakóit. Saját tapasztalatainak elmondása után egy fejezetben három vidéki diák csetlés-botlását tárja az olvasó elé, az ő példájukon mutatja be, hogyan tanul bele valaki a bécsi életbe, milyen kezdeti nehézségekkel és szokatlanságokkal kell megküzdenie ahhoz, hogy egy idő után már teljesen otthonosan mozogjon a fővárosban. A fordító utószavából megtudhatjuk, hogy ez a rész életrajzi ihletésű, és megírásakor Stifter saját diákévei emlékeiből merített.

Muth Ágota Gizella, a kötet fordítója, kb. 20 oldalas utószavában kitér a Bécs és a bécsiek antológia 1844-es magyarországi megjelenésére, valamint Majláth János gróf és Heckenast Gusztáv jelentőségére, előbbi felfedezte, utóbbi pedig kiadta az író műveit Magyarországon. Ezt követi Stifter ábrázolásmódjának példákon bemutatott elemzése, az író és Bécs kapcsolatának, valamint a kettős tehetségű művész modernségének tárgyalása. Az irodalomtörténet hajlamos Stiftert igazi biedermeier művésznek beállítani, akit mi sem jellemez kevésbé, mint a modernség. Az utóbbi években azonban szem- léletváltást tapasztalhatunk, és a fordító, aki az író munkásságának jó ismerője, röviden ki is tér arra, hogy Stifter modernsége abban rejlik, hogy a szerző a művészetek különböző terén is járatos volt, és műveivel oly módon teremett átjárást a festészet, a zene és az irodalom között, hogy az egymástól eltérő médiumok látás- és ábrázolásmódját sikeresen ültette át az irodalomba.

A kötetbe rendezett elbeszélések rengeteg helyszínt érintenek, a városi labirintusban utca-, tér- és kerületnevekkel kalauzolnak, ezért a Bécset ismerőknek és az ott nem járatos olvasó számára egyaránt érdekesek és informatívak a fordító jegyzetei. Ezek nem csak a földrajzi tájékozódást segítik, hanem eligazítanak a számos történelmi eseményben és utalásban, és megkönnyítik néhány mellékesen említett személy beazonosítását is.

Stifter város- és emberképei nemcsak olvasmányosak, de finom humoruk miatt szórakoztatóak is. A fordítás egésze igényes, a fordító lektoraival sikeresen oldotta meg feladatát, hiszen a szövegen, még ha olvasás közben világos is, hogy nem kortárs író művét tartjuk kezünkben, alig érezhető annak kora. A tetszetős kis kötet kordokumentumként és kultúrtörténeti szempontból egyaránt értékes és tartalmas olvasmány mindazoknak, akiket érdekel az osztrák főváros múltja, és akik kíváncsiak arra, hogyan látta egy éles szemű író-festő a 19. század közepén a bécsi embereket és hétköznapjaikat.

Ritz Szilvia


szemle

Die Anfänge der europäischen Druckgraphik. Holzschnitte der 15. Jahrhundert und ihr Gebrauch. Hrsg. von Peter Parshall, Rainer Schoch, mit David S. Areford, Richard S. Field, Peter Schmidt. (Ausstellungskatalog.) National Gallery of Art, Washington, 4. September – 27. November 2005; Germanisches Nationalmuseum, Nürnberg, 15. Dezember 2005. – 19. März 2006. Nürnberg, 2005. Germanisches Nationalmuseum, 371 l.

A washingtoni Nemzeti Galéria és a nürnbergi Germán Nemzeti Múzeum közös vállalkozása nyomán nem csupán egy, a Gutenberg előtti idők nyomtatott grafika történetéről rendeztek először nemzetközi kiállítást, hanem a két nyelven kiadott katalógussal alapvető kézikönyvet is megalkottak (az angol kiadás: Origins of European Printmaking. Fifteenth-Century Woodcuts and Their Public, Yale University Press). A professzionális, és nagyon bő tárgyleírások mellett négy tanulmányt is tartalmaz a katalógus kötete.

A nyomtatott grafika históriáját összefoglaló könyvek mind kiemelik, hogy a papír elterjedésével párhuzamosan Európában a fametszetről sokszorosított lapok népszerűek voltak az egyházi témákat illetően, mind a kártyalapok használatában (magyarul erről kiváló összefoglalás: Szentecki Csaba: A nyomtatott grafika története és technikái. Bp. 2003. Műszaki Kiadó). Az első fametszetnyomat – a hagyomány szerint – 1370 körülről maradt ránk, a keresztre feszítést ábrázolja (Bois Protat). A műfaj fénykora az 1430 és 1460 közötti időkre tehető, majd a 15–16. század fordulóján már számos, kevés szöveggel kísért képsorozatot is kiadtak, főként a Németalföldön és Németországban (Blockbücher). Már a legutóbbi, ez utóbbiakat bemutató mainzi kiállítás is annak a szakmai programnak a jegyében készült, hogy a képek és használatuk együtt jelenjenek meg, illetve a katalógust kísérő tanulmányok is koncentráltak a képek olvasástörténeti jelentőségére (Blockbücher des Mittelalters. Bilderfolgen als Lektüre. Ausstellung. Gutenberg-Museum, Mainz 22. Juni 1991 bis 1. September 1991. hrsg von Gutenberg-Gesellschaft und Gutenberg-Museum. Katalogtexte von Sabine Mertens, Elke Purpus, Cornelia Schneider. Mainz am Rhein, 1991, von Zabern).

Peter Marshall és Rainer Schoch tanulmánya egy rövid áttekintés a korai fa-, és rézmetszet kutatástörténetéről (Der frühe Holzschnitt und die Rezeption des Primitiven). A 16. században már vitáztak arról, hogy a megelőző évszázadban felvirágzott képsokszorosítási eljárással készült, immár birtokolható képek, a művészet kategóriájába tartoznak-e, vagy egyszerűen mesteremberek ügyes termékeiről van szó. Még Vasari sem tartotta művészeknek az ilyen képek előállítóit. Témájukat tekintve az első fél évszázadban világi jellegűek voltak az így előállított nyomatok (főként fametszetek, ritkábban rézmetszetek). A komolyabb könyv-, és műgyűjtők nem törekedtek a megszerzésükre. Az első jelentős gyűjtőként a tanulmány szerzője Kolombusz Kristóf fiát, Ferdinand Colombust említi. Jóllehet a korai fametszetek kutatása már a 17. században elkezdődött (Karel van Mander, Joachim von Sandrart), komolyabb értékelésükre a 18. század közepén került sor (Pierre Simon Fournier le Jeune, Jean Miche Papillon). Ezzel a könyvművészeti alkalmazásuk is újabb lendület nyert. A tanulmány a továbbiakban ezt az utat kíséri végig a 20. századi avantgarde alkalmazásokig.

Richard S. Field tanulmánya (Der frühe Holzschnitt: Was man weiß und was man nicht weiß) elején becslésekbe bocsátkozik. A 15. századi fa-, és fémmetszetek 20. század eleji bibliográfiája 4735 darabot ismert, azóta közel 500 újabbat találtak. Ha átlagosan 1000 példányra tesszük az egyes darabok példányszámát, akkor is félmillió kép készült, amelynek mediális hatásával nem számolni a korszak félreértését jelentené. A szerző, elfogadva Paul Kristeller 1905- ből származó periodizációját az egylapos nyomtatványok 15. századi történetét illetően (1400–1440, 1440–1470, 1470–1500) arra a nem egészen 80 darabra koncentrál, amely 1440 előtt jelent meg, és amelyek közül csak öt ismert kétfajta nyomatban. Ezeket a nyomatokat a metszett vonalak szépsége, az arányos ábrázolás, a színek alkalmazása és a szövegek hiánya jellemzi. Ez utóbbi szempontból 1440 körül alapvető változás következik majd be, a szövegek néha csaknem uralják a metszeteket. A tanulmány nagyobb részében Field szinte kizárólag azzal foglalkozik, amit ténylegesen nem tudunk, tehát csak találgatunk: mikor és hol kezdődött el a papírra történő képnyomtatás? Minden bizonnyal az előzmények között említhető a viaszra, bőrre és a textíliára történő nyomás (pecsét, könyvkötés, nyomott szövetek), amelyekből a kiállításon is számos szép 14. századinak datált darab látható. Éppen az egyik legszebb, Bázelben található velencei szövetnyomat (Sittener Tapete) az egyik bizonyíték arra, hogy ezeknek a nyomatoknak a próbájaként a textília előtt papírra is nyomtattak. Field a legkorábbi papírnyomatok datálásában számos ponton szakít



Árpádházi Szent Erzsébet  (Gutenberg előtti nyomtatott grafika Petrus Christus festői „átmentésében” 1455 körül)


a szakirodalmi hagyománnyal, állítja, hogy az első, 1370 körülre datált Bois Protat későbbi, talán a 15. század elején keletkezett, és szerinte a 14. századi kártyajátékokat tiltó rendeletek sem biztosan nyomtatott kártyalapokkal játszott szerencsejátékra vonatkoztak. Az első minden kétséget kizárólag papírra nyomtatott kártya 1440 és 1450 közötti. A tanulmány ezek után alapos vizsgálatnak vet alá minden, a korai metszetkészítéssel kapcsolatos kifejezést – mesterségnevek, szerszámok megnevezése, az egyes technikai részletek elnevezése – és a vízjeleket mindvégig azzal a nézőponttal, hogy valóban a papírra történő metszet-nyomtatásra vonatkoznak-e. Ugyan- ezzel az attitűddel követi végig az ábrázol alakok és jelenetek lehetséges egymásra hatását, bevonva természetesen a társművészetek (textil, táblafestészet, szobrászat, üvegfestészet, kerámiák) alkotásain fellehető hasonló formákat is a vizsgálatba. Végső megállapítás helyett csak kérdéseket sorol, amelyek azonban sugallják: a 15. század előtt papírra nyomott fametszetekről Európában nem beszélhetünk. Megjelenésük összefügg a korszak mediális változásaival, az új művészet/mesterség célja a reprodukció és az informálás volt.

Peter Schmidt rögtön tanulmánya elején (Das vielfältige Bild: Die Anfänge des Mediums Druckgraphik zwischen alten Thesen und neuen Zugängen) megfogalmazza kérdéseit: Mi is ezek- ben a korai metszetekben kulturhistóriai szempontból olyan jelentős? A technikai újítás valóban Gutenberget előlegzi meg? Új esztétikai minőség jelenik meg ebben a fekete-fehér vonal-művészetben? Egy új fejezete a népművészetnek? Az ájtatos képek a vallásos művészet és a vallásos érzés új minőségét jelölik? A jelenség a tömegmédiumok előképe? Valójában ez a tanulmány egy kutatástörténeti összefoglalás is, hiszen a kérdésekben benne foglaltatik a válasz is: valamennyi felvetett szempontból értékelendő a 15. század nyomtatott grafikai termése. Ezen túlmenően azonban a szerző nagyon fontos részt szentel tanulmányában a festészet és a nyomtatott grafika motívumai, alakjai összefüggésének. E vizsgálattal fedezett fel egy új nyomtatott lapot, amely fizikai valójában nem maradt ránk, de Petrus Christus 1455 körül lefestette magát a sokszorosított képet: feltűzte egy patrónus párt ábrázoló festményén a háttér falára. A nyomtatvány Árpádházi Szent Erzsébetet ábrázolja. Maga ez a felfedezés is ráirányítja a figyelmet a nyomtatott grafika korabeli használói körére, vagyis annak médium jellegére. Tematikus csoportonként természetesen más és más társadalmi réteg volt ezeknek a nyomtatványoknak a felhasználója, tény azonban, hogy elterjedt az egyszerű emberek körében is. Vagyis valóban megvolt a tömegmédium jellege.

Amíg Field több ponton felhasználta a vízjelkutatás eredményeit, Shelley Fletcher valóban sorra vette valamennyi fennmaradt, vízjellel ellátott nyomtatvány vízjelét. A katalógus így nem csupán a kiállított darabok leírása, értékelése, hanem a 15. századi nyomtatott grafikai lapok vízjelkatalógusa is egyben.

Monok István


 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret