stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

szemle

 Csokonai Vitéz Mihály: Költemények. V. 1800–1805. Sajtó alá rendezte Szilágyi Ferenc. Bp., Akadémiai Kiadó, 2002. 1063 l.

Csokonai Vitéz Mihály, a felvilágosodás nagy költője költeményeinek ötödik, azaz utolsó kötete 2002-ben jelent meg. Szilágyi Ferenc, Csokonai verseinek kritikai kiadási munkálatai végére tehet most már pontot. Kezdődött a munka az 1970-es évek elején. Az első kötet megjelent 1975-ben, s most a költemények utolsó kötete látott napvilágot. Az öt vaskos kötetben összesen 465 Csokonai vers vagy verstöredék jelent meg. A költeményekből tehát több kötet már nem lesz, csak a prózai munkák kötete szaporítja majd a Csokonai-életmű egészét. Ezzel a teljes Csokonai életmű utolsó kötete is napvilágot lát. Évek, évtizedek óta várat magára a Csokonai életmű kritikai kiadása. Hozzá fogtak többen, s talán nem mindenki mérte fel, hogy ez óriási feladat, s ehhez a munkához valóban több szerkesztő–sajtó alá rendező és mindegyiknek egy-egy teljes élete volt szükséges. A 20. század hatvanas éveiben Juhász Géza fogott hozzá, s ő hamarosan eltávozott az élők sorából. Elvégzett munkája végtelenül kevés volt. A meglévő eredményt az új szerkesztő és sajtó alá rendező utódok a modern követelmények parancsoló szükségszerűsége miatt használni nem tudták.

A főszerkesztő halála után új Csokonai kutatóra volt szükség, s párhuzamosan gondoskodnia kellett a szerkesztés munkáját is vállaló munkatársról. Az utóbbi feladatot Julow Viktor, az előbbit Szilágyi Ferenc vállalta el. Szilágyi fiatalemberként lódult neki a hatalmas munkának úgy, hogy Julowval együtt megkeresték és megalkották a kiadás szempontjait, s azt egyeztették a Csokonai életmű más műfajainak kiadási elveivel. Mire elkészült és napvilágot is látott a második kötet, Szilágyi Ferencnek a sorozatszerkesztő Julow nevét már gyászkeretben kellett hozatnia, Vargha Balázs a levelezés és a többi prózai munka sajtó alá rendezője néhány évvel később távozott el az élők sorából. A sorozat szerkesztésére tehát ismét új szerkesztőt kellett keresni, a Csokonai levelezés és a prózai munkák sajtó alá rendezéséhez pedig hozzáértő kutatót. Julow munkáját Szuromi Lajos vállalta el, Vargha Balázsét pedig Debreczeni Attila.

Csokonai valamennyi művének kritikai kiadása a Költemények első kötetével kezdődött el 1975-ben, s folytatódott a Színművek két kötetével 1978-ban. A Költemények második kötete csak tíz évvel később, 1988-ban látott napvilágot, a harmadik már négy évvel később, 1992-ben lehetett a kutató és az olvasó asztalán. 1999-ben a Levelezés egyetlen kötete jött ki a nyomdából. A negyedik Költemények kötet 1994-ben, az ötödik pedig 2002-ben jelent meg. A sorozat még nem fejeződött be, hiszen hátra van még a prózai munkák kötete. A kötetek megjelenése közötti időkülönbségek oka nem a sajtó alá rendezői munka bizonytalanságának következménye, hanem a nyomdai munka mérhetetlen lelassulásának. A költemények mind az öt kötetének sajtó alá rendezője Szilágyi Ferenc volt. A szerkesztők azonban folyamatosan változtak. A Költemények első s a Színművek első két kötetét Julow Viktor szerkesztette Szilágyi Ferenc és Pukánszkyné Kádár Jolán közreműködésével. A harmadik, negyedik és ötödik kötet sorozatszerkesztője Szilágyi Ferenc és Szuromi Lajos volt, a Levelezés egyetlen kötetét Debreczeni Attila és Szuromi Lajos szerkesztették.

A költemények köteteinek adatai híven mutatják, hogy a sajtó alá rendező nagyon gazdaságosan osztotta el a kötetben megjelenő költemények számát. A verseknek az alábbi táblázatban olvasható számai jelzik, hogy a szerkesztőknek és a sajtó alá rendezőnek sikerült a költő valamennyi versét úgy kötetekbe elosztania, hogy egyik időszak kötetei, sem növekednek végtelenül, köthetetlenül vastagra. Az természetes, hogy a hosszabb vers, hosszabb apparátust kíván, s emiatt növekedett a kötetekben található versek számával a jegyzetek lapszáma is. Szilágyi Ferencet kollégái úgy tartják számon, mint kiváló mikrofilológust, aki mindennek alaposan utánanéz, a legapróbb kérdőjelre is megkeresi a választ. Ennek köszönhető, hogy jegyzetei tulajdonképpen minden olvasói, kutatói kérdésre tökéletes választ adnak.

Kötetszám Megjelenés éve

Versek évszáma

Versek sorszáma

A versek darabszáma

Összes vers oldalszáma

Összes jegyzet oldalszáma

Összes oldal- szám

I. 1975

1785–1790

 001–730

 073

 073

 551

 0698

II. 1988.

1791–1793

 088–169

 081

 116

 611

 0753

III. 1992

1794–1796

 170–262

 092

 202

 558

 0890

IV. 1992

1797–1799

 263–346

 083

 228

 651

 0912

V. 2002

1800–1805

 347–465

 118

 307

 725

 1063

Az V. kötet szerkezete a megszokott. Az első s terjedelmét tekintve a legkevesebb lapot igénybevevő részben a versek jelentek meg. Minden vers sorszámot kapott, s ez az ötödik kötet a 347. számú költeménnyel kezdődik, a korábbi négy kötetben tehát összesen 346 vers látott napvilágot. A második részben kapott helyet a rövidítésjegyzék. Ez rendkívül lényeges Szilágyi munkájában, hiszen éppen a terjedelem csökkentése érdekében, számtalan kéziratot, kéziratos variánst, szerzőnevet, vagy műkiadást rövidítésben közli a sajtó alá rendező. Így, kétségtelen, hogy egy-egy vershez fűzött tudnivalókat csak akkor tudjuk tökéletesen megérteni, ha ezeket a rövidítéseket feloldjuk. A rövidítésjegyzék után közli a legfontosabb tudnivalókat magáról az egész kötetről. Ebben mondandóját az alábbi címek köré csoportosítja: Tárgykörök, műfajok, a kötet időrendje, címek, címváltozatok, helyesírási kérdések, versformák, eredmények. Az utóbbi fejezetrész tiszteletre méltóan rövid. Takarékoskodnia kellett a szerkesztő-sajtó alá rendezőnek az energiával, az idővel és a lapokkal, hiszen a következő fejezet rendkívül hosszú.

A költeményeket a versek sorszámai szerint az azokhoz fűzött magyarázat követi. Itt is a megszokott, logikus renddel találkozunk. Azaz a versekhez írt jegyzeteket az alábbi szempontok alapján csoportosította Szilágyi Ferenc: versek kézirata, megjelenése, keletkezése, szövegkritika, tárgyi és nyelvi magyarázat, verselése, dallama. Valamennyi vers e címekkel jelölt szempontok szerint kapott magyarázatot, rendkívül alapos tájékoztatót. Ha hosszú egy vers, természetes, hosszú lesz a szövegkritikai rész is, s esetleg a tárgyi és nyelvi magyarázat is. Amíg a versek 307 lapot vettek igénybe, addig az azokról szóló tudnivalók kétszer olyan terjedelműek. A kötet végén a névmutatót, a versek betűrendes mutatóját, és a költő összes versének betűrendes mutatóját találjuk.

A Rövidítés jegyzék után következik az olvasót vagy a recenzenst tökéletesen tájékoztató, néhány lapos tanulmány. A Tárgykörök és műfajok címszó alá írottakból kiderül, hogy ebbe a kötetbe került valamennyi vers, amelyet a költő 1800 és 1805 között írt. Érthető, hogy az egész fejezetnek ezt a címet adta: A csúcson. Valóban, a költő ebben a néhány évben érkezett el pályájának legmagasabb pontjára, s ekkorra vált a korábbi alkalmi költőből ez alatt a majdnem hat esztendő alatt a felvilágosodás legnagyobb költőjévé.

Oly szépen fogalmazza meg Szilágyi ebben a kicsiny fejezetben a költő törékeny szándékát: „A Költemények utolsó, V. kötete Csokonai utolsó éveinek verseit tartalmazza, az egészen el nem múlt szerelem vissza-visszatérő élményével, a fogyó erejű költő hősies erőfeszítésével, hogy élete egyik fő művének szánt honfoglalási eposzt, az Árpádot megírja.” Csokonai ekkor élete legnagyobb szerelmi csalódásának keserű éveit éli. Ekkorra méri fel tulajdonképpen azt is, hogy az élet számtalan buktatójával szörnyű csalódásokat, fájdalmakat tartogathat még számára. 1802-ben leégett Debrecenben az a kicsiny ház, amelyben elrejtőzhetett a világ bajai elől édesanyjával. Közben tüdőbaj is egyre erőtlenebbé tette, s orvoslást ezekben az években nem találhatott erre a szörnyű betegségre. Ugyanekkor lelt egy hű barátra, egy, ha nem is gazdag, de jószívű mecénásra, Puky Istvánra, aki hol nyíltan, hol rejtve felkarolta, támogatta a költőt, igyekezett nyugalmat biztosítani neki Tiszaigaron, vagy Gesztelyben, Ongán vagy Ragályban, Miskolcon vagy Tapolcán a fürdő vizében, Aggteleken vagy Széphalom mesterénél keresett gyógyulást vagy csak pihenést. Puky tudta, hogy ebben a reménytelen helyzetben a költőnek megértő emberségre, költői teljesítményének elismerésére volt szüksége. Oly terhek nyomták ekkor a költő személyes életét, hogy azok alól elmenekülni nem tudott, legfeljebb csak alkalmilag sikerülhetett barátja segítségével néhány nyugalmas napot találnia.

S ebben a szörnyűségesen aggasztó helyzetben írta legszebb és legértékesebb költeményeit. Legérettebb ódái (A Szélhez, Széchényi Ferentz Nemzeti Könyvtárjára) ezekben az években születtek. Népszerűségének legsikerültebb alkotását a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz címűt ekkor írta. A Lilla dalok kivételes szépségű lírai életrajza újabb versekkel ekkor lett gazdagabb. Ekkor születtek jól ismert bölcselkedő költeményei, mint az Ember a Poézis első tárgya vagy a Halotti versek. Petőfit előzi meg tájverse a Visszajövetel az Alföldről. Ekkor született néhány újabb epigrammája. Egyszóval a Csokonai életmű legértékesebb szakasza éppen erre a néhány nagyon fájdalmas esztendőre esik.

A versek időrendjét illetően azt jegyzi meg Szilágyi, hogy mindössze tizenkét olyan költeményt tett ebbe a kötetbe, amelyeket más kiadások korábbi évekre helyeztek. Ugyanez a helyzet a címek és a címváltozatok tekintetében is. Csokonainak erre a hat évre eső versformáit klasszikus rövidséggel fogja össze a sajtó alá rendező. Még él a magyaros felező tizenkettes, az ősi nyolcas, de már megjelenik költészetében a hexameter vagy a disztichon. Anakreoni dalait rímes ötödfeles jambusokban írta. de felfedezhető ekkorra már Csokonai költészetében a rímes időmértékes és a szimultán verselés is. Ugyanitt foglalja össze a kötet eredményeit is. Nem tagadja Szilágyi, hogy ebben a kötetben nincsenek látványos felfedezések, eddig nem ismert, ezekben az években keletkező művek nem kerültek elő, de mint írja, számos helyesbített sor és szó található a költeményekben. A versekhez fűzött Csokonai jegyzetekben is talált a sajtó alá rendező eddig ismeretlen sorokat, sőt a lélek halhatatlanságáról írt bölcselkedő költeményének egyik jegyzetében a Hamlet írójának a neve is előkerült, s ezzel bizonyossá vált, hogy Hamlet monológja jelentette a költő számára az ihlető forrást: „A’ melynek Sekszpírral nehéz megfejtése”. S ezután azonnal le is vonja a szövegkiadásban mindenképpen hasznosítandó következtetést: a készülő Csokonai-szótárhoz nem csak a főszövegek anyagát dolgozzák majd fel, hanem az ahhoz írt jegyzetekét is.

Ez a kötet talán a legnagyobb Csokonai-verseket tartalmazza a Halotti verseket, amelynek több változatát itt olvashatja először a közönség, A’ Hafíz Sírhalma költeménynek eddig csak csonka változatát ismertük. A Kazinczynak címzett, Magyar Orpheushoz című vers most itt a leghitelesebb változatában jelent meg. Más költeményének Csokonai által készített jegyzeteit nem olvashattuk eddig. A Tihanyi Ekhóhoz, A reményhez és a Pillangóhoz címzett verse fontos szövegkritikai és keletkezéstörténeti jegyzetekkel jelent meg.

Ha Szilágyi munkamódszerét szeretnénk megismerni, elegendő csak egyetlen versnek a jegyzetanyagát átlapozni. A Rózsabimbóhoz írt vers mindössze huszonnégy sort tartalmaz. A hat versszak nem foglalja el az egész oldalt. A vershez fűzött jegyzet kezdődik a 881. lapon és tart a 887. lapig. A jegyzetanyag tehát majdnem hét lapnyi terjedelmű a még egy lapot sem igénybevevő verssel szemben. A kézirat leírása című fejezetből kiderül, hogy a vers eredeti változata a 21 versszakos úgynevezett ősszöveg már megjelent a sorozat harmadik kötetében is. Ennek a rövidített változatnak négy ugyanebből a korból való másolatát is ismeri a sajtó alá rendező. Mivel 1805-ben meg is jelent, ezek a másolatok elsősorban a költemény megzenésített formái, ezért csak talán zenetörténeti értékűek. A vers keletkezése fejezetből megtudjuk, hogy a költő ezt a költeményt Földi Jánosné, Weszprémi Juliannának címezte, s így annak ellenére, hogy a címzett más volt, a költő mégis eredendően a Lilla nevét akarta beírni az ötödik versszakba, a rím miatt azonban a ’Julissa’ szavából ’X...issa’ lett.

A szövegkritikai jegyzetek nagyon rövidek. Annál bővebbek a tárgyi és nyelvi magyarázatok. Ezt a költeményt összehasonlították Matthisson és H. Ch. Boie egy-egy versével. A bizonyítást nem találja meggyőzőnek Szilágyi, Demek Győző ugyanis Mathisson Rosenknospe című versével vél hasonlóságot. Ezt nem tudja elfogadni Szilágyi. Trostler József Christian Boie An die Rose című versével vetette egybe Csokonainak ezt a költeményét. Nem tartja a sajtó alá rendező lehetetlennek, hogy Csokonai ismerte ezt a megzenésített verset. Gálos Rezső megerősíti Trostler véleményét, Szilágyi azonban egy újabb forrásra mutat rá. S ezután sorra veszi a költő azokat a tanulmányokat, amelyek ennek a költeménynek az irodalmi értékét kívánják bemutatni: Harsányi István, Juhász Géza, Kiss Tamás, Sőtér István nézeteit ismerhetjük meg Szilágyi e költeményhez fűzött jegyzeteiben. Ezután szól arról a változatról, amelyet Kölcsey helyesbített. S a saját véleménye mellett elmondja V. Szőcs Gézáét, Szabó Zoltánét. Gyakorlatilag a jegyzetekben Szilágyi összefoglalja a költemény teljes utóéletét.

A költemény trochaikus lejtésű, keresztrímes 8-as, 7-es strófában íródott. Részletes tájékoztatást kapunk a költemény megzenésített változatairól is. Molnár Antalnak 1929-ben a Langer János által írt, korabeli dallamról nincsen jó véleménye, „de még hagyján – írja Molnár – a tetszetős kis Langer dal; amit azután ugyane stílusban, a későbbi Serly Lajos nyújt a »Nyílj ki nyájasan mosolygó«-ban (A rózsabimbóhoz) attól aztán eltemetkezhet Csokonai. Az olyan szalontermékhez pedig, mint Fellner Ferenc ugyane szövegre készült keringőszerű nótája, egyáltalán nincs szavunk. (Molnár A CsMűdal). 15–16.” Szilágyi további jegyzeteiből pedig megtudjuk, hogy az említetteken kívül, Serly Lajos–Tarnay Alajos (1903), Sztankó Béla (1904), Dávid Gyula, Farkas Ferenc, Fellner Ferenc, Hollósi Kornél, Járdányi Pál, Kadosa Pál, Kárpáti Sándor és Lányi Viktor írtak dallamot Csokonai e versére. Azt hiszem természetes, hogy a recenzens megtudván azt, hogy hány komponista írt zenét erre a versre, legszívesebben meghallgatná CD-ről valamennyit, vagy legalább kottakiadását is szívesen kezébe venné. Ez azonban már inkább a magyar zenetörténet, mint az irodalomtörténet sajátja lenne.

Szilágyi Ferenc ebben a kötetében is bizonyította, hogy az ő személye Magyarországon talán a legalkalmasabb volt arra, hogy Csokonai Vitéz Mihály költeményeinek kritikai kiadását sajtó alá rendezze. Hiszen olyan filológus ő, aki a költő valamennyi verse elő- és utóéletében alaposan tájékozódott, az irodalomtörténet évtizedei, évszázadai alatt született valamennyi kritikus észrevételét, vagy mint imént láttuk, a megzenésítések múltját is mindenkinél jobban ismeri. S még valamit el kell mondani róla, olyan munkatárs is ő, aki kollégáit bármikor szívesen segíti is, ha éppen véletlenül Csokonai kutatásra szánják magukat. Ezt személyesen is megtapasztalhattam több alkalommal.

Kilián István

Gáspár János 1816–1892. Dokumentumok.Összeállította Aknay Tibor. Bp. 2003. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 209 l. /A magyar neveléstörténet forrásai 19./

Apró életképek a reformkorból: Gáspár János (a nagyenyedi kollégium volt diákja és leendő igazgatója) és Mentovich Ferenc (enyedi diáktárs, a majdani nagykőrösi nagy tanári kar tagja, utóbb a marosvásárhelyi ref. kollégium tanára) 1841-ben, útban Berlin felé, megállapodtak Pest-Budán, és a leendő pedagógusok látogatásokat tettek. Bekukkantottak Kossuth Lajoshoz, aki éppen a Pesti Hírlap 71. számát korrigálta; Vörösmarty Mihály a székelység iránt érdeklődött, bennük látva ősmagyar mitológiájának élő példáit; Toldy-Schedel Ferenc a képzett nevelők hiányát hangsúlyozta. Bajza József őszintén bevallotta nekik, hogy a hálátlan tanári pályára sohasem gondolt és a klasszikus mondást idézte: „Akit az istenek gyűlölnek, pedagógussá teszik ...”

Gáspár János alakjának felidézésére most Aknay Tibor vállalkozott. Összeállította szépapja levelestárát, kiegészítve azt saját enyedi kutatásaival a Bethlen Kollégium Dokumentációs Könyvtárában (49 levél); újraközölte egy Pestalozzi-tanulmány és egy emlékbeszéd szövegét (1845-ben és 1846-ban jelentek meg az Erdélyi Híradóban, Heinrich Pestalozzi születési centenáriuma alkalmából), melléjük tette két beszédét 1883-ból és 1886-ból (kéziratból közölve). Teljesebb lett a Visszaemlékezés életpályámra textusa is, szintén Nagyenyedről kiegészítve. Csak helyeselni lehet, hogy hat olvasókönyvi szemelvény (két mese és négy tájleírás) is helyet kapott a kötetben.

Mondhatni, három évszázad pedagógiai optimizmusa sugárzik a könyvből. A 18. századé, amelyből Gáspár német szakirodalmi előképek, sőt szövegek után népszerűsítette Pestalozzi módszerét; „magyarítva”, azaz ábrázolva egyszersmind a hazai oktatásügy elképesztően elmaradott állapotát – a felvilágosodástól örökölt reménnyel, hogy a világ nevelés útján jobbítható. A 19. századé, amelyben a „Nem tetszeni, hanem használni akarok” elve alapján Gáspár és tanár-nemzedéke megpróbálta a korszerűsítést, a tankönyvírástól a tanítóképzés megindításán át az Eötvös-féle népoktatási törvény végrehajtásáig. Meg a közreadó 20–21. századé, amelyben még van szerző és műhely, aki és amely dolgozik a magyar neveléstörténet folyamatosságáért.

Az irodalomtörténet közvetlenül is profitál a kötetből. Hiszen Gáspár János br. Kemény Zsigmond szolgadiákja volt a nagyenyedi kollégiumban, aki a nyári szünidőben felszolgálva kastélyukban, hallgathatta az erdélyi főrangú reformellenzék vezetőinek beszélgetését (78.). De rálapozhatunk az általa alapított berlini magyar könyvtár (1842) másfél év alatt felgyűlt 219 kötetének összefoglaló listájára (15.); elolvashatjuk azt a két mesét, amelyeket Arany Juliska mondott el neki Nagyszalontán olvasókönyve számára (168–170.); újratanulmányozhatjuk Tompa Mihály lektori véleményét és javítási javaslatait a 3–7 éves korosztály számára, felolvasásra szánt Csemegék harmadik kiadása javára (53–56.). Külön tanulmányt érdemelne, összehasonlító szövegvizsgálattal, miként töltötte fel az olvasókönyv német, fordított történetei helyett a három kiadást (1847, 1854, 1863) magyar népköltészeti anyaggal és olyan munkatársak segítségével, mint Kríza János, Gyulai Pál, hogy a harmadik edíció már Arany János teljes elismerését is kivívja.

Aknay Tibor könyvtáros, így a családi hagyomány tisztelete és ügyszeretete mellé kutatói erényeket és könyvészeti pontosságot tudott társítani. Ezek a már méltatott válogatásban, az eligazítóan alapos Gáspár-portréban (4–10.), a jó névmutatóban kamatoznak. Az a jogos törekvése viszont, hogy minden szöveget lehetőleg kézirat alapján ellenőrizzen emendálás előtt, jócskán megbicsaklott a technikai szerkesztés teljes hiányában. Ami hiba a számítógépes szövegrögzítés és -szerkesztés során adódhat, itt – sajnos – megtalálható: a szótárprogram bennfelejtett maradványától (aminek következtében az „mta” révén a „számtan” helyett „száAkadémian” áll – 150.) az áttördelés során sorközépre került kötőjeleken és a főnevekre rácsúszott névelőkön át a névmutató hibás sortördeléséig. A terjedelmes (és nem teljes) hibajegyzék csak enyhít a dolgon, de nem magyarázza azt. A helyzet groteszk: a könyv olyan emberről szól, aki egész életét az írni-olvasni tudás méltó elsajátítására fordította és akinek gyönyörű, ízes magyar nyelve ma is élvezetes olvasmány.

Gyakori hibánk, hogy a klasszikus irodalom és művelődés népszerűsítése során a legnagyobbakkal, az utánozhatatlan és követhetetlen zsenikkel szoktunk állandóan példálózni, ami persze sokak kedvét szegi. A szenvedélyes és elkötelezett pedagógus „gyalogszékely” (Aknay Tibor szavával) viszont követhető tanári példa lehet.

Kerényi Ferenc

Király Péter: A kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek alakulása. A budai Egyetemi Nyomda kiadványainak tanulságai 1777–1848. Szerk. és az előszót írta: Udvari István. A névmutatót készítette: Hollós Attila. Kiadja a Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke. Nyíregyháza, 2003. 667 l. /Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 3./

Ez a kötet a Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszékének tudományos műhelyéből került ki. A „Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae” sorozat kiadványaként eddig Hollós Attila Csopey László élete és művei c. könyve, továbbá Zoltán András Oláh Miklós Athila című munkájának XVI. századi lengyel és fehérorosz fordítása c. kötete jelent meg.

Az Egyetemi Nyomda Magyarország folyamatosan működő második legrégibb nyomdája, amely akkor kezdte meg működését Budán, amikor hazánkban a tudós társaságok szerveződése még csak megindulóban volt. Épp ezért az Egyetemi Nyomda, amely 1777–1784 között közvetlenül a pesti egyetem tanácsának felügyelete alá tartozott, a 18. század végén és a 19. század elején a közművelődésnek, az irodalmi életnek és a tudományos munkának egyfajta központját képezte. A nyomda egész tevékenysége az akkori államhatalom politikai, társadalmi és művelődési törekvéseinek tükröződése. Fontos pozitívumként említhető meg, hogy az államhatalom komolyan vette a közművelődés terjesztésének feladatát az ország népei között, s hogy e nemes munkában az Egyetemi Nyomdának is komoly szerepet juttatott.

A 18. század végén és a 19. század első felében egész Európában nem létezett még egy nyomda, amely a felvilágosodás és a nemzeti ébredés eszméit annyi nemzet fiai között, anyanyelven, oly eredményesen terjesztette volna, mint a pesti egyetem budai nyomdája. Az Egyetemi Nyomda egész tevékenységével – a Ratio Educationis szellemében – a felsőbb szervek és intézmények támogatásával, illetve az ország népeinek összefogásával megvalósította az anyanyelvű könyvkiadást, vagyis Magyarország népei, népcsoportjai és a szomszédos népek számára lehetővé vált, hogy saját anyanyelvükön jelenhessenek meg az iskolai tankönyvek, a nyelvészeti, szépirodalmi, történeti és ismeretterjesztő munkák. E vonatkozásában az Egyetemi Nyomda európai viszonylatban elsőként kezdeményezően mutatott követendő példát a soknemzetiségű országok számára. Az uralkodótól elnyert kizárólagos jog alapján kinyomtatott különféle nyelvű tankönyvek és nyelvtanok, szótárak, népdalgyűjtemények, történeti munkák, szépirodalmi alkotások, évkönyvek jelentős része ebből a nyomdából került ki és jutott el a Magyar Királyság soknyelvű lakosságához. Fontos szolgálatot tett a budai Egyetemi Nyomda azáltal is, hogy kitűnően szervezett, mintegy 70 városban működő könyvbizományos hálózata révén a kiadványokat igen széles körben terjesztette. Az Egyetemi Nyomda hatóköre Magyarország határain túlra is kiterjedt, s kiadványai eljutottak Szerbiába, Bulgáriába, Havasalföldre, Moldovába, Galíciába, valamint a nyugat-európai országokba is, így Angliába és Amerikába.

Király Péter, az MTA doktora, a Bolgár Tudományos Akadémia külső tagja szerteágazó tudományos tevékenységének egyik nagy témája a kelet-közép-európai nyelvek és helyesírások alakulása a budai Egyetemi Nyomda kiadványainak tükrében. A könyv szerzője bizonyos fokú szerepet tulajdonít az 1777-ben létrehozott budai Egyetemi Nyomdának a kelet-közép-európai helyesírások és irodalmi nyelvek kialakításában.

Király Péter e munkájában a budai Egyetemi Nyomda tevékenységének egy területét mutatja be, arra törekedve, hogy az egyes jelenségek, irányzatok művelődési, társadalmi és politikai hátterét is megvilágítsa. Emellett szélesebb kitekintés keretében e törekvések egyező, párhuzamos és eltérő vonásait is igyekszik felfedni. A szerző filológiailag bőven adatolva tárja elénk az Egyetemi Nyomda kettős – értékeket magába fogadó és azokat kisugárzó – művelődéstörténeti szerepét. Király Péter könyvében a magyar, német, szlovák, cseh, horvát, szlovén, szerb, ruszin, orosz, bolgár, macedón, román, görög, héber, jiddis nyelvű kiadványok helyesírását, nyelvét és irodalmi törekvéseit elemzi különös gonddal. Kiegészítésként kitér a kevés angol, francia és olasz nyelvű munka kérdéseire is. Az Egyetemi Nyomdában megjelent könyveket tanulmányozva megállapítható, hogy ezekben a helyesírási, nyelvi törekvések a nemzeti és társadalmi célkitűzésekkel összekapcsolódnak. Sok hasonlóság, sőt egyezés figyelhető meg a helyesírási és nyelvi reformok alapgondolataiban, legfontosabb elveiben.

A nemzeti nyelvek kibontakozását helyenként az idegen nyelvek használata fékezte. Így a magyar nyelv jogait védelmezőknek a latinnal, majd a némettel kellett megvívniuk harcukat, míg az egyes szláv nyelvek megújhodásáért küzdő literátusoknak a régebbi egyházi nyelv befolyásától kellett megszabadulniuk (a szlovákoknak a cseh nyelvtől, a ruszinoknak, az ukránoknak, szerbeknek és bolgároknak az egyházi szláv nyelvtől), a bolgároknak ezen kívül a görögtől és a bibličtinától. Az idegen nyelvek elleni küzdelem közös feladat elé állította az ország valamennyi népét: meg kellett szabadulni az idegen nyelvektől, hogy megteremthessék saját, hazai népi-nemzeti irodalmi nyelvüket. Az Egyetemi Nyomdában megjelent kiadványok segítették a nemzeti nyelv megőrzését és a nemzeti öntudat megerősödését.

Király Péter jól szerkesztett műve minden közép-európai nép művelődéstörténetének, valamint a kárpát-medencei hagyományos tolerancia megnyilvánulásának szép dokumentuma, amely hozzájárul az itt élő népek kölcsönös- és önmegismeréséhez.

Abonyi Andrea

Inventarium de operibus litterariis ad res hungaricas pertinentiis [!] ab initiis usque ad annum 1700. – A magyar történeti irodalom lelőhelyjegyzéke a kezdetektől 1700-ig. Összeállította Kulcsár Péter. [...] Bp., 2003, Balassi Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár. 812 l.

Szeretem a bibliográfiákat, az adattárakat nemkülönben, így örömmel és várakozással vettem kezembe, a kék vászonba kötött testes kötetet. Nagy formátum, áttekinthető tipográfia, meggyőző terjedelem. Az első gondolatunk, hogy szakszerű, alapos forrásmunkával gazdagodott a magyar tudomány. Más is ezt hihette, mert a könyvet elkapkodták. A következőkben szeretném megosztani benyomásaimat azokkal, akik nem tudták időben megvenni a könyvet, és azokkal, akik az üzleti sikert látva, esetleg utánnyomáson törik a fejüket.

Mindenekelőtt azt tudom ajánlani, hogy mindenki olvassa el a bevezetést: „Az időbeosztással kezdeném, mert az egyszerű [...] az 1700-as határ természetesnek látszik”. A magam részéről (Szabó Károllyal egyetértve) úgy gondolom, hogy természetesnek az 1711-es időhatár látszik, a Rákóczi-szabadságharc előtt lezárni ebben a témában egy könyvet, vétek.

Az előszó egyébként nagyon őszinte. Meglepő dolgokat olvashat az ember, például: „Tudnia kell az olvasónak, hogy módszeres anyaggyűjtést nem folytattam. Ha egy kötet a kezembe került, ha egy könyvtárba betévedtem (ez nagyon tetszik, ugyanis az összeállító – majd négy évtizeden át – könyvtárban dolgozott) kigyűjtöttem a szembeötlő adatokat. Megnéztem néhány katalógust [...]. A régebbi gyűjtésből alapvető adatok is hiányoztak, és mostanában, amikor fölmerült a gondolat, hogy a tételeket kompletálni kellene, olykor másodlagos, kevésbé megbízható forrásból pótoltam ezeket, vagy – ilyen is van – sehogy.” Miután megtudtuk, hogyan nem szabad szakkönyvet írni, a célzott olvasói rétegről esik szó: „Nem annyira azoknak szánom, akik egy-egy tétellel kutatási szinten foglalkoznak, hanem inkább azoknak, akik általában szeretnek tájékozódni [...]”

Azt hittem túlzott szerénység szól e szavakból. De nem. Kezünkben tarthatunk egy, az összeállító szerint műkedvelő használóknak szánt, lényegét tekintve szubjektív bibliográfiát.

Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát katalógust készítünk, ezért először ezt a két, igazán ismert szerzőt néztem meg. Kezdjük Temesvári Pelbárttal. A könyv felsorolja műveit, majd a kiadásokat RMK-számmal, de sajnos a pótlásokat figyelmen kívül hagyva (pl. RMK III 79 = RMK III 5064). Az Aureum Rosarium kiadásai végén „Etc”, jóllehet jelenlegi ismereteink szerint többször nem jelent meg. A könyvben a kiadások láthatóan a teljesség igényével vannak fölsorolva, de egyes műveknél, néhány kiadás említése után oda van írva, hogy „Etc”. Nagyon nehéz ezzel megbarátkozni. Laskai Osvát ugyanitt, mint a Rosarium kiadója szerepel. Ez sem igaz, Pelbárt halála miatt ő csak a negyedik kötetet rendezte sajtó alá. Ennél az említésnél több szegénynek nem is jutott, úgy ahogy van kimaradt a kötetből, pedig „Exempla Historica” nála is található. Az előszóból kiderül, hogy az összeállításból tudatosan kimaradt két nagyobb kör, ezek egyike a középkori legenda. Ezt el lehet fogadni. A másik kihagyott csoport az eseti híradás (Relatio, Newe Zeitung, Avviso... stb.). Ezzel már nagyon nem értek egyet, mert bizony ezeket szerepeltetni kellett volna, igaz, hogy nagyon megnövelte volna a terjedelmet. Az összeállító némi magyarázat után közli, hogy azért „mégis beiktattam néhányat, amely vagy igen korai [...] vagy unikális darabnak látszik. De csak látszik, és nagyon valószínű, hogy az általam közölt anyagban is van átfedés”. Lehetne még észrevételeket tenni a könyv más részeivel (pl. Mossóczy Zakariás) kapcsolatban is, de nem érdemes. A bevezetés ugyanis szinte egyébről sem szól, mint hogy ne lepődjünk meg, ha az összeállításban tévedésre, pontatlanságra bukkanunk, vagy hiányt találunk. Valójában nem is ezen lepődtünk meg.

Nem állítható, hogy ez a hatalmas adattár minden haszon nélkül való, de ha egy kézikönyvben ennyi a kétséges rész, akkor sajnos forrásmunkaként nem vehető figyelembe. Itt visszautalnék az összeállító szavaira, hogy azoknak szánja művét, akik „általában szeretnek tájékozódni”. És ezek ugyan kik lennének?

A könyv végén a hat oldal terjedelmű, impozáns irodalomjegyzéket látva, a gyanútlan érdeklődőben tovább erősödhet az, a bevezetőben már említett benyomás, hogy megbízható, alapos és szakszerű könyvet tart a kezében. A kétnyelvű, latin és magyar cím ugyanezt sugallja, úgyhogy a megtévesztés szinte tökéletes. Csak szinte, mert a tartalomjegyzék, a rövidítések, a lelőhely- és irodalomjegyzék csak latin, a bevezetés csak magyar nyelvű.

Az előszóból még megtudható, hogy a Balassi kiadó a közeli jövőben honlapot kíván indítani, ahol nemcsak olvasni lehet majd az anyagot, hanem javítani is. Ez csak akkor életképes gondolat, ha hiteles felelőse van a vállalkozásnak. Ha viszont a könyv anyaga a világhálóra kerül, és közös erővel pótolgatva és javítgatva lesz, mi értelme volt ebben az állapotában kiadni? De ha már kiadták, nem lett volna-e elég, jóval kisebb költséggel, szólemezen (CD-rom) közkinccsé tenni?

Mindezek után, ha föltesszük a kérdést, hogy egy ilyen esetleges, még az összeállító szerint is minden alaposságot nélkülöző, eredetileg saját használatra készült, szubjektív szempontok szerint szerkesztett és válogatott adathalmazt, lektorálás nélkül, jelentős támogatással és nem kis költséggel érdemes volt-e nyomtató prés alá adni, az én válaszom rövid: nem. Bár Borsa tanár úr mindig mondogatja, hogy a legrosszabb bibliográfia is jobb, mint a semmi.

Borda Lajos

A magyar térképészet nagyjai. Lipszky János (1766–1826), Mikoviny Sámuel (1700–1750).Tudományos emlékülések előadásai és katalógus. Szerkesztette: Plihál Katalin, Reisz T. Csaba, Török Enikő. Bp., Országos Széchényi Könyvtár – Osiris Kiadó, 2001. 305 l.

A kötet két térképészeti konferencia és kiállítás anyagát adja közre. Az 1998. dec. 14-én megrendezett, Lipszky János munkásságát méltató emlékülés előadásait a „Gondolattól a megvalósulásig” címet viselő első részben olvashatjuk. A jól átgondolt, szakszerű redakció (Plihál Katalin és Reisz T. Csaba munkája) jóvoltából az egyes tanulmányok úgy illeszkednek egymáshoz, hogy Lipszky életéről, munkásságáról, valamint arról a művelődéstörténeti háttérről, amelyben élt és alkotott, igen plasztikus kép bontakozik ki, s még a nem beavatott, azaz, nem kartográfus olvasó is haszonnal forgathatja a könyvet, sokat tanulhat belőle.

 

Ugyanez jellemzi a könyv másik részét, amelyben a Mikoviny Sámuelről 2000. márc. 23-án elhangzott előadások szerepelnek „...A haza szeretete hajt minket előre” cím alatt, Plihál Katalin és Török Enikő szerkesztésében. A kötet értékét, szépségét a közreadott illusztrációk – térképek, levéltári dokumentumok, metszetek, rajzok, portrék, címerek – emelik. A kötethez Klinghammer István, az ELTE rektora, a Térképtudományi Tanszék vezetője írt előszót („A magyar térképészet Mikoviny Sámueltől Lipszky Jánosig”), amelyben fölvázolja a magyar polgári térképezés útját a 16. század első felétől (Lázár és Honterus térképeitől) a 18. század végéig. A nemzetközi háttér ismertetéséből kiderül, hogy a 18. század elejétől kezdve a francia térképészet jelenti a mintát Európában, s ezzel a mércével mérve is mind Mikoviny, mind Lipszky munkássága, eredményei igen jelentősek (pl. a kartográfia matematikai problémáinak fölismerése, a méréseken alapuló helymeghatározás).

Lipszky Jánosról kilenc tanulmányt, s részletes német nyelvű összefoglalót, Mikovinyről tizenkét előadást és ezek német rezüméit tartalmazza a kiadvány, így nemcsak a hazai, hanem a külföldi könyvtárak és a téma iránt érdeklődő külföldi szakemberek számára is hozzáférhetővé válik a közreadott értékes anyag.

Reisz T. Csaba a híres Mappa Generalis elkészítésének körülményeiről értekezik („A központi kormányszervek és a vármegyék szerepe a Lipszky-térkép elkészítésében”). Az általános művelődéstörténeti kérdéseket is felvető, igen alapos kutatásokra épülő tanulmány érdekes képet nyújt a 18. század végének és a 19. század első évtizedeinek világáról: kik milyen erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy Lipszky János, a tehetséges császári-királyi katonatiszt elkészíthesse pontos méréseken alapuló, a korábbi térképek hibáit kiküszöbölő térképét Magyarországról. Támogatói közt olyan neveket találunk, mit gr. Vécsey Siegbert, gr. Festetich György, gr. Széchényi Ferenc és József nádor. A Helytartótanács 1798-tól 1810-ig segíti a vállalkozást, a szükséges csillagászati expedíció koordinálását is közköltségen végezteti. A munka azonban ennek ellenére lassan haladt, s a késleltetésben az egyes vármegyék ellenállása is szerepet játszott: sok helyen nem voltak megfelelően képzett megyei tisztviselők, akik a vármegyék helységeinek jegyzékét ellenőrizték volna, vagy egyszerűen nem ismerték fel a folyamatban lévő munka jelentőségét, s ebből adódtak bizonyos pontatlanságok. A kéziratos térképanyag előkerülése után már lehetséges az egyenetlenségek vizsgálata.

Bartha Lajos tanulmánya a kiváló matematikus és elméleti csillagász Bogdanich Imre Dániel (1762–1801) szerepét mutatja be a Lipszky-térkép létrejöttében („Bogdanich Imre Dániel felsőgeodéziai méréseinek eredményei Lipszky Magyarország-térképének tükrében”). A fiatalon elhunyt, rendkívül tehetséges Bogdanichról fölvázolt portré nemcsak tudománytörténeti vonatkozásai okán, hanem az ember sorsa felől nézve is elgondolkodtató: a gyenge egészségű tudós önmagát nem kímélve vállalkozott egy rendkívül nehéz expedícióra, hogy a Lipszky-térképhez szükséges csillagászati alappontok pontos meghatározásához juthassanak. Áldozatul adta életét, tehetségét, szépen induló tudósi karrierjét egy olyan tudományos vállalkozásért, amelynek eredménye csak évtizedek múltán volt érzékelhető: a kronométer előtti idők legpontosabb mérési adatait sikerült az expedíció során elvégeznie, s ezzel a hazai kartográfia fejlődését elősegítenie.

A Lipszky-térkép forrásait, előzményeit feltáró tanulmányában – „Térképi források és segédletek a »Mappa generalis regni Hungariae...« szerkesztésénél” – Plihál Katalin beszámol arról a szerencsés eseményről is, amikor 1997-ben az OSzK egyik budapesti antikváriumtól megvásárolt egy nagyobb mennyiségű kéziratos térképgyűjteményt. Kiderült, hogy ebből az anyagból 62 mű a Mappa Generalis... előmunkálatai során készült, közülük 37-et pedig Lipszky maga rajzolt. Arra is fény derült a kéziratos térképek átvizsgálása során, hogy valamikor a Bibliotheca Hedervariana gyűjteményébe tartoztak, a rajtuk levő könyvtári bélyegző tanúsága szerint (amelyet a legutolsó tulajdonos nem tudott eltávolítani róluk). E kéziratos térképanyag előkerülése során a szerző a Khuen-Héderváry kastély könyvtárának sorsáról is ír: a gazdag főúri könyvtár hogyan pusztult el a II. világháború kataklizmájában. Az OSzK-ba került térképeket Plihál Katalin öt csoportba sorolva ismerteti, majd a tanulmány utáni Függelékben a térképekről a művek eredeti rendje alapján pontos címleírást közöl.

Zachar József írása („Lipszky János, a császári-királyi tiszt”) a korabeli hadügy, hadseregszervezés és hadviselés összefüggéseinek kontextusában mutatja be a jeles térképész-katonatisztet, aki 1783-tól 1813-ig tényleges katonai szolgálatot töltött be, s eközben készítette el Magyarország-térképét. Maga a korszak, amely háborúk jegyében zajlik – az utolsó török háború 1787-től 1790-ig, majd a Habsburg Birodalom háborúi Napóleon ellen –, éppen nem kedvez az ilyen munka- és eszközigényes tudományos és mérnöki tevékenységnek. Hogy mégis elkészült a nagy mű, abban nemcsak a tehetségnek és a munkabírásnak, hanem Lipszky egész jellemének, emberségének is komoly szerepe volt: akárcsak Bogdanich, ő is szolgálatnak tekintette munkáját és nem sajnált sem anyagi, sem szellemi áldozatot hozni érte. Varga Domokosné szintén tudósportré fölvázolásával járul hozzá, hogy a térképészethez elengedhetetlen csillagászati kutatások 18. századi helyzetét megvilágítsa („Zach János Ferenc szerepe Lipszky Magyaroszág-térképének megszületésében”). Röviden összefoglalja Zach János Ferenc életrajzát és munkásságát, külföldi útjait és kapcsolatait, pl. ismeretségét W. Herschellel, az Uranus bolygó fölfedezőjével. Zach kezdeményezésére épült föl a korabeli legkorszerűbb csillagvizsgáló a Gothához közeli Seebergen. A tanulmány végén ismerteti levelezésének Lipszky munkájára vonatkozó részleteit, összesen húsz ide kapcsolódó levél kivonatát közli.

A tudósportrék sorát Kardos József folytatja („Schedius Lajos, a felvilágosult szellem embere”). Egy rendkívül sokoldalú tudóssal ismerteti meg az olvasót, aki a magyar felvilágosodás korának ugyanolyan fontos szereplője, mint a sokkal szélesebb körben ismert irodalmárok (pl. Kazinczy Ferenc), vagy a Martinovics-mozgalom résztvevői (közülük Őz Pálhoz baráti kapcsolat fűzte Schediust). Iskolaszervezői munkássága is igen jelentős; a Lipszky-térkép megszületéséhez is szervezőként kapcsolódik: kezdetben nyilvánosságot biztosított a munkálatok megindulásának, majd a Zeitschrift von und für Ungern folyóiratban 1802 és 1804 között cikkeket ír a térképészeti munkálatokról, Lipszky halála után pedig gondoskodik a térkép új, javított kiadásáról.

Papp-Váry Árpád Lipszky János térképeinek kiadásait ismerteti („Lipszky Magyarország-térképének hatása a hazai és az európai térképészetre”). A vasútépítések és a folyószabályozások a 19. század folyamán szükségessé tették a pontos térképek megjelentetését. Lipszky térképeit nemcsak a Habsburg Birodalomban (Bécs, Pest, Prága), hanem külföldön is kiadták (Berlin, 1811–16, Edinburgh, 1814, London, 1834), de alapul szolgáltak különféle tematikus térképek készítéséhez is (pl. 1827-ben Magyarország néprajzi térképének elkészítéséhez). Soós István történész arra keresi a választ tanulmányában, hogy milyen mértékben és céllal támogatta József nádor Lipszkyt munkája sikeres véghezvitelében („József nádor és Lipszky János”). A hasznosság és az ország felemelkedésének elősegítése, a gazdasági, hadászati és közigazgatási problémák megoldásának szándéka az a mozgatóerő, amely a nádor aktivitását a térképészeti vállalkozás felkarolásában elsősorban vezérelte. A dolgozat a reformkort közvetlenül megelőző, talán bizonyos mértékig azt elő is készítő, politikai, közigazgatási folyamatairól ad jól dokumentált, árnyalt képet.

A tanulmányok sorát Plihál Katalin német nyelvű összefoglalása („Der Hintergrund der Entstehung von János Lipszkys Landkarte”) és Reisz T. Csaba bibliográfiai összeállítása („Válogatott irodalom Lipszky János életéről és működéséről”) zárja.

A Mikoviny Sámuel munkásságának szentelt előadásokból szintén érdekes és tanulságos körkép bontakozik ki. Barta János átfogó tanulmánya („Magyarország a 18. század első felében”) a 18. század politikai, művelődési és gazdasági viszonyainak bemutatására vállalkozik. Szakít a pesszimista felfogással Magyarország sorsát illetően: a karlócai és a szatmári béke a hosszú török uralom után az Európába való visszatalálás útját nyitotta meg. Már a könyv előző részében is föltűnhetett az olvasónak, hogy a magyarországi tudományos élet kialakulásának, fejlődésének a Habsburg Birodalom a 18. század utolsó évtizedeiben megfelelő keretet, körülményeket biztosított; Barta János koncepciója pedig ezt a képet visszafelé, a század első felére is kiterjeszti. Mikoviny életrajza, munkássága, amely a 18. század első felére tehető, kettős kötődést mutat: hungarus-tudata a magyar kultúrához köti, a bécsi Udvari Kamara alkalmazottjaként pedig a tágabb, európai tudományosság látószögét, eredményeit is hasznosítani tudja. Mindezekről Reisz T. Csaba kutatásai adnak részletesebb képet: levéltári források alapján kiegészíti a Mikovinyről tudható adatokat. Mérnöki, bányászati munkásságát, a gyakornokok betanítására vonatkozó dokumentumokat ismerteti („Mikoviny Sámuel udvari kamarai mérnök”).

A tanulmányok közül még három foglalkozik általános kérdésekkel. Mélykúti Gábor („Földmérés és térképészet a 18. században”) a mérnöki munka és az adott kor technikai színvonalának kapcsolatára mutat rá. A geodézia a 18. századig csak lokális, kis terjedelmű mérésekre volt alkalmas. Mikovinynek ezeket a korlátokat kellett átlépnie és megteremtenie az országos méretű, központi szervezettséget igénylő, alapvető elméleti és gyakorlati feltételeket. Korszerű műszerek hiányában mégis képes volt jól áttekinthető, pontos térképeket készíteni segítői, tanítványai közreműködésével. A szerző kiemeli Mikoviny sokoldalúságát: térképészeti vonatkozásban egyesítette a matematikus, csillagász, geodéta, topográfus, kartográfus, rézmetsző és műszerszerkesztő tudását. Ám arra a kérdésre, hogy mi adott erőt, szellemi hátteret ehhez a nem mindennapi teljesítményhez, életet felőrlő, hatalmas munkalendülethez, Vinkovics Márta tanulmányában találunk magyarázatot („Mikoviny Sámuel tudományszemlélete”). Az ország északkeleti részének evangélikus közösségéből származó Mikoviny jó iskolákban – Eperjesen, Besztercebányán – tanult, szellemére nagy hatást gyakorolt a pietizmus és a fiziko-teológiai gondolkodás. Itt ismét egy irodalmi párhuzamra hívhatjuk föl a figyelmet: a Newton nevéhez fűződő eszmei áramlat a 18. században az irodalom és a filozófia sok képviselőjére, pl. Csokonai Vitéz Mihályra is hatással volt. Mikoviny Jénában és Halléban folytatott tanulmányokat, ahol a descartes-i tudományfelfogást és a kritikai racionalista szellemi magatartást tanulhatta meg Hermann Frankétől és Franz Buddeustól. Ezen az alapon fogalmazódik meg a matematizálás igénye a térképészetben: a biztos ismeret megtalálásának eszköze a matematikai módszer, ezért Mikoviny semmit nem bízott az érzékelésre és a megfigyelésre, csak műszeres méréssel dolgozott.

Czigány István érdekes szakmai anyaggal gazdagítja a 18. századról kialakult ismereteinket. Tanulmánya – „Hadmérnökök és haditérképészet a Magyar Királyságban a 17. század végén és a 18. század elején” – arról ad képet, hogy a hadászat milyen módon járult hozzá a civil mérnöki tevékenységek fejlődéséhez. A töröktől visszafoglalt területek felmérése, a folyók (Duna, Tisza, Dráva, Száva, Maros) feltérképezése, a békés építőmunka megszervezése nagyobb szerephez juttatta a civil kamarai mérnököket, így Mikovinyt is. Az 1717-ben megalapított bécsi hadmérnöki akadémia fontos szerepet játszott a korszerű technikai képzésben. Németh József technikatörténeti áttekintésében („Mérnöki szerepek és lehetőségek a 18. században”) a középkori előzményektől kezdve a 18. századi intézményekig követi nyomon a technikai kultúra fejlődését. Kiemeli, hogy a bányászat számított a matematikai, geometriai, térképészeti ismeretek legfőbb „megrendelőjének” s részletesen ismerteti a 18. századi iparosodás, elsősorban a bányászat helyzetét.

A további öt előadás az univerzális szakemberként számon tartott Mikovinyt mutatja be. Török Enikő a térképészt („Mikoviny Sámuel megyetérképei”) méltatja, aki fiatalon Bél Mátyás Prodromusához készített metszeteket (1723), majd Bél Notitiájának keretében látott hozzá Magyarország föltérképezéséhez, az első négy kötetben 9 megye 11 térképe készült el. Mikoviny hatása széles körben érvényesült selmecbányai tanári munkája jóvoltából. Elismertségét jelzi, hogy a berlini Tudós Társaság tagjává választotta, s a nürnbergi Homann-cég is érdeklődött térképei iránt, a Pozsony megyéről készült térképét 1757-ben ki is adta. A szerző sok adattal támasztja alá konklúzióját, miszerint Mikoviny térképészeti tevékenysége nemzetközi színvonalon állt. Bartha Lajos írása („Mikoviny Sámuel asztrogeodéziai méréseiről”) ezt a véleményt más oldalról is megerősíti. A csillagászati alapon végzett földrajzi helymeghatározásban a francia és angol geodéták jártak elöl a 18. század első évtizedeiben, s Mikoviny térképészeti tevékenysége éppen ekkor, 1725 és 1735 között bontakozott ki; altdorfi és nürnbergi tanulmányai során (1721–23) foglalkozott csillagászattal. Legfőbb érdeme az asztrogeodéziai munkálatok elkezdése volt. Sváb János a polihisztor Mikoviny gépészeti oktatómunkáját értékeli („Egy 18. század eleji magyar polihisztor”), Csath Béla előadása pedig a Selmecbányán végzett vízgazdálkodási tevékenységét ismerteti („Mikoviny Sámuel selmecbányai vízgazdálkodási munkálata”). A Selmec környéki tavak kiépítése a 18. század első felében Mikoviny tervei és részben vezetése alapján történt meg. Zsámboki László a selmecbányai tanintézet megalapításának, valamint Mikoviny tanári munkájának jelentőségéről ír: a Habsburg Birodalom első államilag létrehozott és támogatott műszaki felsőoktatási intézményében Mikoviny már a megalakulás évében tanított. Tanítványai közül Josef Karl Hell gépkonstruktőr hidraulikai és aerodinamikai gépei világhírnévre tettek szert („Mikoviny Sámuel és a magyar műszaki felsőoktatás megszületése”).

A pompás kötetet végül a kiállítás anyagából készített válogatás és képanyag zárja.

Dukkon Ágnes

La France des humanistes. Henri II Estienne, éditeur et écrivain. Par Judith Kecskeméti, Bénédicte Boudou et Hélène Cazes. Étude préliminaire par Hélène Cazes. Préface de Jean Céard. Sous la direction de Jean Céard. [Europa Humanistica.] Brepols Publishers n. v., Turnhout, Belgium, 2003. LXVIII+764 l.

Egy nagy szerelem vált valóra akkor, amikor Kecskeméti Judit megszervezte, és jelentős részben maga végre is hajtotta az Henri II Estienne  (1528/1531–1598) kiadói és tudományos tevékenységét bemutató vaskos dokumentumkötet sajtó alá rendezését. A könyv tartalma: előszavak, ajánlások, ugyanakkor tartalmukat tekintve tudományos esszék, filológiai hitvallások (ars philologica), a 16. századi értelmiségi lét hétköznapjait és ünnepeit megközelíthetővé tevő latin és görög szövegek gyűjteménye.

A műfaj nem ismeretlen. Több nagyobb gyűjtemény is napvilágot látott már (talán a legizgalmasabbak Erasmus Roterodamus, vagy Jacques Lefèvre d’Étaples előszavai), a szakirodalomban számon tartunk klasszikust (Schottenloher, Karl: Die Widmungsvorrede im Buch des 16. Jahrhunderts. Münster, 1953), és fiatal történész munkáját is (Vogel, Sabine: Kulturtransfer in der frühen Neuzeit. Die Vorworte der Lyoner Drucke des 16. Jahrhunderts. Tübingen, 1999). Kecskeméti Judit is az előszavak vizsgálatának művelődéstörténeti jelentőségéről beszélt a magyar szakembereknek Szegeden 1999-ben (J. K.: Viri humanissimi. Szeged, 1999. /Lectura 4./)

Kecskeméti Judit kezdeményezte azt a programot is, amelynek keretén belül a respublica litteraria bemutatása az előszavak rendszeres összegyűjtésével és jegyzetelt kiadásával folyik. A program háttérintézménye, K. J. egykori munkahelye, a CNRS (Institut de Recherche et d’Histoire des Textes, Paris.) A program és a sorozat címe: „Europa humanistica. Les humanistes transmetteurs des textes”. A sorozatban szerepelni fog mindenki, aki 1600 előtt született, és 1500 előtt keletkezett szöveget kiadott, fordított, jelentős apparátussal interpretált (a „transmissio” bármely tevékenységi részét művelte). Az Europa Humanistica-program keretében megjelent első kötet (La France des humanistes. Hellenistes I. Brepols, Turnhout, Belgium, 1999.) 12 francia, illetve Franciaországban tevékenykedő humanista működésével foglalkozott. Az életrajzi bevezetőket az általuk kiadott művek (szövegkiadások, fordítások) kronológiai rendben haladó felsorolása követte bibliográfia megadásával. A kötet jelentősége a kiadott szövegekhez kapcsolódó egykori kiadói, szerzői előszók, ajánlások, versek stb. mellékelésében, tehát az akkori műhelyekben folyó filológia munkálatok és a korra vonatkozó művelődéstörténeti adalékok közzétételében állt.

Kecskeméti Judit végezte javarészt az első kötet munkáit is. Mostani kötetét azonban mégis az IRHT támogatása nélkül, önállóan állította össze néhány munkatárs segítségével. Jean Céard a kötethez írt előszóban kiemeli Henri II Estienne-nek (nagyapja után ezen a néven a családban a második) a szövegek továbbadásában nyújtott szerepét. A Platón-kedvelők számára Stephanusként ismert tudós szemei előtt mindig az a cél lebegett, hogy eredeti szöveg, vagy fordítás közzétételével mások számára is hozzáférhetővé tegye az antik szerzők műveit. Érthetővé válik ez abból is, hogy könyveit több alkalommal a „görög kultúra kedvelőinek” ajánlja. Estienne tudományos tevékenységének megismeréséhez Hélène Cazes bevezető tanulmánya nyújt eligazodást. A kiadó, a kritikus, a tipográfus, a kéziratgyűjtő tudós életének meghatározó mozzanatait találóan megválasztott forrásokkal tárja elénk a gyermekévektől kezdve. A klasszikus szerzőket kiadó híres nyomdászcsaládban a görög nyelv ismerete magától értetődő volt. Robert Estienne, az apa meghatározó szerepet játszott abban, hogy gyermeke figyelme az auctorok felé forduljon. Az ifjú és tehetséges Estienne korán és gyorsan megismerkedett a görög történetírók és lírikusok nyelvével. Kialakuló filológusi becsvágyát Robert eredményei is ösztönözték. Szó esik Conrad Gesner és Joachim Camerarius iránti barátságáról, ifjúkori példaképeiről és utazásain szerzett élményeiről, amelyeket színes anekdoták formájában oszt meg velünk előszavaiban. Életének nemcsak személyes és családi vonatkozású mozzanatai bontakoznak ki előttünk. Megismerjük a Franciaországban dúló polgárháborús állapotok és hugenottaüldözés miatt érzett fájdalmait, és a családot befogadó Genf iránti nagyrabecsülését is. Estienne számos műve közül kiemelkedik a Thesaurus Graecae linguae (1572). Az ötkötetes szótár elkészítéséhez 12 évre volt szükség, de a betűszedő segéd árulása miatt Estienne-t hatalmas anyagi és erkölcsi kár érte. A tanulmány Estienne öregkori elkeseredésének egyik okát ebben látja. Talán Estienne nehéz természete is hozzájárulhatott későbbi kiábrándultságához.

Estienne kritikus szemmel figyelte mások szövegkiadásait, és a hiányos ismeretek és felkészületlenség következtében keletkezett nyelvi hibákat senkinek sem bocsátotta meg. Észrevételeiről az előszavak is tanúskodnak, így nem csoda, ha a bírálataiban nem fukarkodó tudósnak öregkorára kevés barátja maradt. Kritikái nemcsak kortársait érintették, elmarasztalást kap Lorenzo Valla a Thukydidés-, Angelo Poliziano a Hérodianos- és Ognibene da Lonigo a Xenophón-fordításért. 1567-ben megjelent orvosi szövegeket tartalmazó kiadásában Estienne Aldus Manutiust marasztalja el hanyagsága miatt. Szakmai észrevételei nem kímélik Erasmus és Budé fordításait sem. Rendkívül nagy hibának tartja a kéziratos szövegekben található, már javíthatatlan hibákat. Ezek általában a másoló felkészületlenségéből származnak, ezért sokkal súlyosabbak, mint a nyomdában elkövetett betűtévesztések. Az előszavak számos alkalommal saját filológiai módszereit tárják elénk. Hérodotos- és Ktésias-kiadásában (1592) alfejezeteket hoz létre azért, hogy ezzel megkönnyítse az olvasást. Latin nyelvű Hérodotos-kiadásában (1566) dőlten szedi azokat a szavakat, amelyek nincsenek benne az eredeti görög szövegben. A szövegtani problémák taglalása közben Estienne több alkalommal is dicséri a francia nyelv szépségét. A sokoldalú tudós nemcsak prózában szól olvasóihoz, hanem latin, görög és francia nyelvű versekben is.

A terjedelmes életrajzi bevezető után az Etienne által, vagy a közreműködésével kiadott művek kronológiai rendje (1554–1598) következik, egyértelmű utalásokkal arra nézve, ha újra kiadott, illetve ha más személy által kiadott műről van szó. A felhasznált szakirodalom említése után kezdődik a művek időrendben haladó ismertetése. A címek leírását az adott kötetekben található ajánlások, bevezetők és egyéb, az auctor szövegén kívüli adalékok követik. A hatalmas életmű vizsgálatában, a különféle adatok utáni keresésben nagy segítséget jelentenek a könyv végén található mutatók. Az Estienne személyéhez köthető művek (kiadás, előszó írása, fordítás, kommentárok és jegyzetek készítése) felsorolása az antológiákkal kezdődik, majd Estienne biblia-kiadásaival folytatódik. A nyomtatásban megjelent művek szerzőit két regiszter is tartalmazza, így nemcsak az önállóan, hanem a gyűjteményekben megjelent szerzőkre is rá tudunk találni. Külön mutató tartalmazza azon egyéb művek (tehát nem antik szerzők szövegeinek kiadása) felsorolását, amelyeknek előszavai megtalálhatóak a kötetben. Az Estienne által kiadott művek fordítóiról, illetve az Estienne által közzéadott szövegek kiadóiról, kommentátorairól is mutató áll rendelkezésünkre. Index tartalmazza az ajánlások címzettjeit, illetve a mások által írt ajánlások szerzőit is. A görög és latin nyelvű impresszumok, a francia nyelvű magyarázatok és tartalmi összefoglalók tipográfiai elrendezése tetszetős, a gazdag anyagot könnyedén át lehet tekinteni a formás kötetben.

Estienne-t 1569–1584 között Crato von Craftheim, II. Miksa császár orvosa látta el Magyarországról szóló tudósításokkal. A tudós és Magyarország közötti kapcsolat egyes mozzanatait a kötetben is megtaláljuk. Mint tudjuk, ismeretség fűzte Zsámboki Jánoshoz. A humanista polihisztor tanulmányainak egy részét Párizsban végezte, később pedig kiterjedt levelezést folytatott francia tudósokkal. Bár szövegkiadói tevékenységében fontosabb partnerei voltak Christoph Plantin és Johannes Oporinus, de Estienne-nel is szakmai kapcsolatban állt, aki Zsámbokinak ajánlotta az 1577-ben megjelent Pseudo-Cicero dialógusát. A magyarság iránti szimpátiát is talán a magyar tudós ébresztette fel Estienne-ben. 1594-ben megjelent buzdító beszédében, amelyet II. Rudolf császárhoz és a birodalom rendjeihez címzett, megemlékezik a törököktől sújtott Magyarország siralmas sorsáról, és az Európát fenyegető hatalom elleni összefogásra és harcra szólít fel. Egyéb műveiben is találunk hazánkat érő utalásokat. Rétorikai műveket tartalmazó antológiája (1575) elején szóvá teszi, hogy háborúban nem lehet művelni az ékesszólást. Keserű tapasztalatai a 16. századi franciaországi vallásháborúkból származnak. Ehhez kapcsolódva egy közelebbről nem ismert magyarral folytatott beszélgetésére utal, aki pedig Magyarország siralmas állapotáról számolt be neki. Egy másik hazánkat érintő adat kellemesebb hírről tájékoztat: Hérodotos-kiadása (1595) előszavában Friedrich Sylburg elnézést kér Estienne-től, amiért azt Estinne javításaival és jegyzeteivel együtt újra megjelentette. Sylburg nyomós mentségként hozza fel, hogy észak-magyarországi és cseh tudós férfiak, könyvgyűjtők sürgető kérésére járt el így.

A nemzetközi szakirodalomban Henri Estienne életművéről már számtalan tanulmány jelent meg, de az utóbbi két évszázadban átfogó mű nem született. Örülünk, hogy az Európa könyvtáraiban szétszórtan található könyvek adatait, előszavait és az ajánlásokat mostantól egy jól szerkesztett kötetben egy helyen találhatjuk meg.

Ekler Péter

Rypson, Piotr: Piramidy słonca labirynty. Poezja wizualna w Polsce od XVI. do XVIII. wieku. Warszawa, Wydawnictwo Neriton, 2002. 351 l.

Piotr Rypson, a lengyel képvers kutatója ebben a könyvében arra vállalkozott, hogy hazája látható költészete kultúrájának a múltját a 16. századtól egészen a 18. század végéig olvasóinak bemutassa. Bizonyára nem ismeretes, hogy a lengyel és a magyar képvers múltja között néhány találkozópont található, s ezt éppen ennek a kiváló lengyel kutatónak a könyve bizonyítja a legfényesebben.

Az európai képvers múltjával foglalkozó könyvek sora az elmúlt évtizedekben örvendetesen megszaporodott. Nyitotta a sort Giovanni Pozzi, aki ennek a műfajnak itáliai gazdag múltjáról számolt be könyvében (La parola dipinta. 1981.), Aczél Géza a magyar képvers jelenére és múltjára hívta fel a figyelmet már 1984-ben (Képversek. 1984.). Dick Higgins könyve (Pattern Poetry. Guide to an Unknown Literature. 1987.) ezek után jelent meg, amelyben a szerző sorra veszi az európai-ázsiai képvers-termést, s valamennyi ország e téren művelt kultúráját mutatja be. Így többek között sort kerít a 17–18. századi magyar képvers történetére is. 1987-ben a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek a régi és modern képversekből és kiadványokból látványos kiállítást rendezett, s a kiállítás gazdag katalógusát (Text als Figur. Visuelle Poesie von der Antike bis zur Moderne. 1987.) Jeremy Adler és Ulrich Ernst írta meg. Hamarosan megjelent ezután Rypson első könyve (Obraz słowa historia poezji wizualnej. 1989.), amely elsősorban az európai képvers múltjáról szól, s ebben természetesen a lengyelek múltja bőségesen helyet kap. A sort Ulrich Ernst folytatja, aki könyvében (Carmen Figuratum, Geschichte des Figurengedichts von den Antiken Ursprüngen bis zum Ausgang des Mittelalters. 1991.) ugyancsak az európai látható költészet történetét tárgyalja szinte utolérhetetlen filológiai pontossággal és mérhetetlenül nagy tárgyismerettel. A sorban ezután Dirk Kampman könyve (Das Rebusflugblatt. Studien zum Konnex von literarischer Gattung und publizistischem Medium. 1993.) könyve következik, aki ugyancsak az európai múltból a képvers-technikákat felhasználó rejtvény-röplapok történetét mutatja be, s közöttük természetesen magyar illetőleg lengyel röplapot is ismertet. A sor végén Kilián István könyve áll, aki két nyelven (magyar, angol) veszi sorra a régi magyar képvers történetét (A régi magyar képvers. Old Hungarian Pattern Poetry. 1998.). Piotr Rypson itt bemutatott kötete pillanatnyilag utolsó az időben. Ez 2002-ben jelent meg.

A szerző könyvének első két fejezete az antik elődök munkájának bemutatásával kezdődik. Valamennyi, a nemzeti képvers kultúrát feltáró kötet akár a német, akár a magyar vagy más kiadások, mint például Dick Higgins könyve a világ valamennyi népének képverseiről, mesterkedő költészetéről, általában a görög latin képvers-hagyomány bemutatásával kezdi a nemzeti képvers múltjának ismertetését. Ezt teszi talán egy kicsit a szükségesnél is terjedelmesebben Rypson most ismertetett munkája is. A hellenizmus kora képverseinek bemutatásával kezdi könyvét, s részletesen sorra veszi Optatianus Porfyrius, Venantius Fortunatus, Hrabanus Maurus, Nicolo de’Rossi, Jacobus Nicholai de Dacia költészetét. Ez után tárgyalja azt a kérdést, hogy az antikvitás latin költészetének hagyományait hogyan fogadta be az európai kultúra a középkor és a barokk idején. A harmadik fejezetben vizsgálja a lengyel képvers igen gazdag múltját. Ahogyan eddig szinte minden országban, úgy a lengyel kultúra múltjában is a képvers költészet az iskolában talált otthonra, s felekezettől, vagy szerzetesrendtől függetlenül a költészetnek ezt a műfaját meglehetősen magas szinten és igen széles körben művelték. Írtak ebben a műfajban verseket a jezsuiták, a franciskánusok, a piaristák, a pálosok, a trinitáriusok, sőt az orthodox baziliták is. Természetes, hogy a szerzetesek világában ez a költészet vallásos gondolatok kifejezésére is szolgált, de nemcsak arra, hanem arra is, hogy iskoláikban az ifjúságot ezekkel a versszerző technikákkal megismertessék. A következő fejezetekben a képvers-költészet világi elemeiről ír a szerző, így a szerelmes versekről, a panegyrosról, azaz a dicsőítő költeményekről, a gyász alkalmából írottakról. Külön fejezetet szentel a poétikákban előforduló vizuális költészeti példatárakra, a monumentális költészetre. Majd összefoglalásként tárgyalja a vizuális költészet népszerűségét a lengyel irodalomban.

Formájukat illetően a lengyeleknél tulajdonképpen minden forma megtalálható. A lengyel költészetben az elsők között tárgyalja azt a képverset a szerző, amelyet Báthory István lengyel király halálára írt Ulrich Schober (Szober, 1559–1598). A költemény remek formaérzékkel a STEPHANUS szó betűiből figurális mezosztichont „rejtett” el a sorok közben még pedig úgy, hogy a költemény sorainak első és utolsó betűiből is kirakta a STEPHANUS szót. A sorok közepén ugyanezeket a betűket emelte ki nagybetűkkel, majd a versnégyzet átlóját X alakban összekötötte, s ennek a mentén ismét a STEPHANUS szó betűi olvashatók úgy, hogy a szöveg balról és fölülről indul a jobb alsó szögbe, s a bal alsó szögből azonban fölfelé rakja ki az említett szót. Ezen kívül minden sorban kronosztichonok segítségével kiemeli Báthory István király életének jelentős esztendeit.

Forma tekintetében a legkülönfélébb versek jelennek meg. A kereszt alakú költemény szinte általános forma. Az akrosztichonok a legkülönfélébbek. A legáltalánosabb a Krisztus monogram, azaz a görög khí és ióta betűket formáló mesztichonok. Egy zászlót rajzoló versben viszont az IHS betűmonogram jelenik meg. Két rébus-költeményben látható a ’cor’ azaz a szív alakot utánzó mezosztichon figurale, azaz a szív alakot mutató kiemelt betűk rajza.

Minthogy ez a költészet leggyakrabban reprezentatív funkciót töltött be, megjelennek a lengyel képvers történetben a püspöki jelvények alakjára írt költemények is, így a püspöki süveg, a pásztorbot vagy a püspökgyűrű is. Tudjuk, hogy a józanságot jelképezi a kehely, a lengyeleknél jó néhány ilyen alakú verssel is találkozunk Gyakori a háromszög vagy másként a piramis alakú költemény is. Ez a hatalmat jelképezi. Hatvannál több ilyen formájú verset találtunk Rypson könyvében. Megjelenik a képversek sorában az oszlop, az oltár, sőt a díszkapu is. Az előbbi a rangot, a tekintélyt szimbolizálja, az utóbbi az úgynevezett monumentális költészet egyik válfaja. Jellegzetes forma még a kard, a zászló, a szív, a csillag. Az utóbbiból is több, összesen tizenhat ilyen alakú költeményt találtunk. A köszöntésnek ma is gyakori eszköze a virág, akit névnapján, születésnapján köszönteni akarunk, annak virággal kedveskedünk. Virág alakú költemény is akad néhány. Kedvelt figura a kör, a mely a végtelenséget, nagyon gyakran a végtelen Istent jelképezi. Ezzel párhuzamosan megjelenik a küllős kerék, ez viszont a forgandóságnak a szimbóluma. Kedvelt forma a négyzet. Szenci Molnár Alberttől tudjuk, hogy a négyzet a férfiasság jelképe. Tizennyolc költeményt találtunk ebben a formában.

Van-e kapcsolata a lengyel képvers-költészetnek a magyarral? Rég ismert tétel, hogy az országhatárok nem azonosak a nyelvi határokkal. A szerzetesi intézmények igen gyakran túlnőnek az országhatárokon vagy másként egy szerzetesi tartomány (provincia) több országban szerveződik egységgé. Az irodalom soha nem fogadta el az országhatárt tiltó táblának, a művek természetesen átnyúlnak a határokon, s bátran hirdetik a politikai elkülönítés veszélyeit. Ezért a lengyelekkel közös képvers költőink is vannak, a lengyel képvers hathatott vagy a hatott is a magyarra, s ugyanez természetesen fordítva is elképzelhető.

Ulricus Schober (Szober) Báthory István, lengyel királyt elsirató költeményére Piotr Rypson hívta fel a figyelmemet. S minthogy Balassi Bálint 1589-ben a lengyelországi Krakkóban járt, s ismereteink szerint Báthory András krakkói bíboros otthonában hosszasabban időzött, biztosra vehető, hogy ezt a költeményt a bíboros könyvtárában alaposabban szemügyre is vehette, s így hathatott valamilyen formában az ő költészetére is. Ennek természetesen Balassi költészetében egyelőre bizonyítható nyoma nincsen. Legevidensebb azonban Simándi László kapcsolata Magyarországgal. Simándi horvát nemzetiségű és a lengyel–magyar–horvát provinciában működő pálos pap volt, tevékenysége összeköti a három országot éppen a közös pálos provinciának határokon átnyúló szervezete miatt. Simándi a fiatalok számára írt képvers-elméletében és gazdag példatárában következetesen Corvus Albusnak azaz fehér hollónak nevezi magát. Piotr Rypson ezért joggal adja közre Simándi László horvát pálos szerzetes költeményeit, amelyek egy lengyelországi nyomtatványban találhatók Hiszen a Magyarországon alig ismert vers-elméletíró poétikáját Częstochowában jelentette meg 1712-ben.

Rypson könyvének bevezető tanulmányát ezután a versek biblográfiai adatai követik. Itt viszont már nem kronológiai rendben veszi sorra a lengyel képvers-termést, hanem forma szerint, majd a kötet utolsó részében minden versnek közli a fényképét, s bibliográfiai tételeinek utalószáma egyezik a képek sorszámával. Így könnyedén lehet azonosítani a képverset, annak szerzőjét, címzettjét, nyomdahelyét, a metszetet készítő mestert és a bibliográfiai adatokat. Nyilvánvaló, hogy Magyarországon ez a két kötetrész használható a leginkább, hiszen itt tisztázhatók tökéletesen a nemzetközi összefüggések, a szerzői életrajzok, a használt nyelvek, a lelőhelyek stb.

Mint fentebb jeleztem a nemzetközi szakirodalomban az elmúlt évtizedekben számba vették az itáliai, a lengyel és a magyar képversek történetét. Higgins a műfajtörténet világkatalógusát készítette el, nyilvánvaló, hogy mi magyarok ebben a kérdésben tájékozódhattunk a lengyelektől, az olaszoktól európai egyetemeket látogató, peregrinus diákjaink révén a nagyon gazdag német irodalomból. Ugyanezek a hatások érvényesek a lengyelekre is. Mint nálunk Magyarországon, úgy Lengyelországban is ez a költészet elsősorban alkalmi jellegű volt, azaz írtak képverset püspökszentelésre, magas tisztségbe való beiktatásra, keresztelőre, névnapra, érkező vagy búcsúzó vendég tiszteletére. Művelői között elsősorban a tanárokat kell említeni, akik gyakran voltak részesei az efféle reprezentatív alkalmaknak. Írták ezeket a költeményeket minden felekezet képviselői, s szinte valamennyi szerzetesrend tagjai, s ahogyan nálunk, úgy a lengyeleknél is reprezentatív műfaj volt.

Különösképpen kedvelték a manierizmus és a barokk idején. Két művészeti ágat, a költészetet és a képzőművészetet kapcsolja össze ez a műfaj. A lengyeleknél ebben a monumentális műfajban templomi freskón is megjelent a költészetnek ez a válfaja. Festők, réz- és fametszők társulnak a költők mellé, s így fejezik ki a látható költeménnyel saját egyéniségüket, érzésüket, mások iránt érzett tiszteletüket. Nyilvánvaló a kép és a cél között szerves a kapcsolat, azaz a lengyel képvers költészetnek is kialakult a szimbolikája, s a jól ismert szimbólum-érték késztette rajzra, festésre, írásra a két művészeti ág alkotóit.

A lengyel képvers-költészet javarészben latin nyelvű. A lengyel nyelv ott is, mint nálunk a magyar, különlegesség. Kár, hogy a versek minimális méretű kiadása miatt ezek a költemények majdnem mindegyike olvashatatlan. Kár, hogy a kiváló filológus Piotr Rypson a könyv kiadása alkalmával olvasóinak ezt a minimális kívánságát elérni a kiadóval szemben nem tudta. Könyve olvashatóvá tett képversekkel sokkal értékesebb lehetett volna.

Kilián István