stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

közlemények

Egy kéziratos filozófia-tankönyv 1626-ból. E könyv Sárospatakon, a Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtárában található, Kt.588. jelzet alatt. A régi kódexlapba kötött, 187 levélből álló, 170×110 mm méretű kézirat első lapján a cím: Logica, a könyv utolsó lapján név és dátum: Simon Frivaldsky, 1626. A könyv provenienciájáról a könyvtárban adat nincsen. A kéziratos könyv érdemes némi elemzésre, leírójának (nem pedig szerzőjének), Frivaldszky Simonnak (1609?–1679) az élete is, ismertetésre.

A Trencsén-megyei Frivaldon született, apja Frivaldszky Boldizsár (1590?–1626 u.), nagyapja a nemesség megszerzője, Frivaldszky János. A család 1570 táján csatlakozott az ágostai reformációhoz, a vidék urát, Thurzó Ferencet követve. Tanulmányait valószínűleg a szomszédos kisvárosban, Rajecen kezdte, mert ekkor Frivaldon még nem volt iskola, sőt akkor, 1621-ig lelkész sem. Rajecen viszont nagyapjának öccse, Frivaldszky Menyhért (1555k–1633u.) segédtanító (školnik) volt, aki őt bizonyára pártfogásába is vette. Életkora alapján 1618-ban kezdhette el az iskolát. Ekkor Ján Žitkius volt Rajecen a rektor, csak 1619-ben került helyére Ján Czaban (alias Ján Lány), aki ott hét évig tanított.[1]Hogy tanulmányait tovább hol folytatta, nem tudjuk. Arra viszont adatunk van, hogy (a gimnáziumot már elvégezvén) 1626-ban Miskolcon, Okolicsányi Gáspár korrepetálója („Praeceptor privatum”) volt a költészeti és szónoklati tantárgyakban („in poesi et oratoria”). Frivaldszky Simon a korrepetálás fejében tanulhatott maga is a jómódú Okolicsányi család költségén. Miskolcra pedig nyilván e családdal együtt került.[2] Éppen ebből az évből való az említett könyve is.

Miskolcon azonban nem volt evangélikus, hanem csak református iskola. A református iskolák az 1620-as években még a 15. századi iskolaszervezetet őrizték, a diákokat nem különítették el tantárgyak szerint évfolyamokra.[3] Ezek jóval később, 1679-ben a következők voltak: „ábécédáriusok, elementariusok, conjugisták, gramatikusok, sintaxisták, poéták, oratorok és logikusok,” habár ezeket a tantárgyakat nyilván korábban is ugyanebben a sorrendben tanították. A református iskolák teológiát végzett rektoraikat Sárospatakról kapták.[4]Miskolcon ekkor az 1625-ben végzett Nagytályai P. István volt a rektor.[5]

A Frivaldszky Simon nevéhez fűződő könyv nem az ő műve, ő azt csupán egybeszerkesztette („Consertum per Simonem Frivaldszky”). Egy másik mű kivonatának tűnik, ugyanis az elején a kivonatolást utólag túl sommásnak találva, második olvasásra még hozzáírt egyes részeket a margóra. Szép kalligrafikus írása miatt nem saját magának készített jegyzetnek látszik. Talán tandíj fejében másolhatta, azért is kerülhetett a könyv végül Miskolcról Sárospatakra. Tulajdonképpen nemcsak logikát tartalmaz, hanem második részében tudományelméletet, harmadik részében pedig ontológiát is. –

Lássuk mindezt kissé részletesebben.

A kézirat – iskolai füzetek hagyománya szerint – „Isten nevében” kezdődik, majd minden cím nélkül a bevezetésbe kezd, amely (Arisztotelész nyomán) a citerajátékost említi, akinek ugyanúgy szüksége van hangszere (organum, organon) felhangolására, mint nekünk a logikára. Ezután 2 caput következik: A logika meghatározása és felosztása.

Az erősen strukturált 12 ívnyi szöveg tovább a következőképpen tagolódik:

              I. LIBER Az egyszerű (simplex) logikai ismeret (notio).

    1. sectio. A fogalom (kategória). (praedicamentum). 5 caputban: Az egyed, nem faj, faji különbség, tulajdonság.

    2. membrum. [sic!]. A fogalom belső természete. 13 caputban: A szubsztancia, [A 2.–7. caput a könyvkötésnél kimaradt] a mennyiség, minőség, viszony, akció és passzió, hely, idő, helyzet, habitus.

    3. membrum. A fogalmak egymáshoz való viszonya. (postpraedicamentum) 6 caputban: Az ellentét, ellentmondás, megfosztás, ellentétes szembenállás, különálló és viszonylagos szembenállás, azonosértelműség.

              II. LIBER. Az összetett [az eredetiben tévesen: simplex] logikai ismeret. [azaz: az ítélet]

    1. sectio. Az összetett logikai ismeret lényegi természete. 9 caputban: A beszéd általában, a főnév és ige, az alany és állítmány, a kategorikus kijelentés; a modális, összetett, mennyiségi és minőségi kijelentés.

    2. sectio. Az összetett logikai ismeret tulajdonságai (natura affectionalis). 3 caputban: egyenértékűség, megfordítás, szembenállás.

              III. LIBER. Az értelem harmadik tevékenysége az ítéletek sorolása által.

         PARS PRIOR. A következtető vagy szillogisztikus ismeret.

    1. sectio. A szillogizmus.

[A másolásánál kimaradt alcím: 1. membrum. A tökéletes szillogizmus.] 12 caputban: A szillogizmus anyaga és formája, [ a 3.–4. caput a kötésnél kimaradt.] a második és harmadik [skolasztikus] alakzat, a redukció, az expozició; a végtelen, a modális s a rejtett szillogizmus; a szillogizmus hatékonysága.

2. membrum. A nem tökéletes szillogizmus. 6 caputban [kötéshibából 3.–1.–2. sorrendben] az indukció, az összevont szillogizmus (enthymema),a láncszillogizmus (sorites) , a példa és a hivatkozás, a feltételes és megkülönböztető szillogizmus.

    2. sectio. A szillogizmus tartalma. (materia)

1. membrum. A szükségszerű apodiktikus szillogizmus. 5 caputban : A tudományos tárgy, tulajdonság, alapelv; a bizonyítás alapelvei és felosztása.

2. membrum. A szükségszerűnek mondott szillogizmus. 10 caputban: Az anyagi és formális ok, az okozat, a tárgy, a járulékos tulajdonság, a rész és egész, a meghatározás, a felosztás, az összeférhetetlen és a szembenálló, a természetes bizonyítás (testimonium divinum).

3. membrum. A topikus és kontingens [tartalmilag helyes és elégséges?] szillogizmus. 14 caputban: Az érvelő (dialecticus) szillogizmusok meghatározása és felosztása, a ható-ok és a cél-ok, az anyagi és formai ok, az okozat,a rész és egész, a külső hely, a leírás; az egyenlő, a hasonló, az egyenlőtlen és az azonos; az ismeret és tartozékai; a bizonyítás, a tanítás módja, a vitatkozás módja.

4. membrum. Az álokoskodó szillogizmus 8 caputban.

         PARS POSTERIOR. Az összerendezett ismeret. 3 caputban: A szintetikus, az analitikus és a participáris módszer.

    Epilógus.

Itt egy ívnyi tudományelméleti bevezető következik a filozófiába Salus describenti címmel, összehasonlítva azt a teológiával, a matematikával, az orvosi és jogtudománnyal.

Ezt 9 ív terjedelemben egy ontológia követi, de cím nélkül, csak alcímekkel. Ennek szerzője – a szöveg kevéssé strukturált volta miatt – érezhetően nem azonos a logikai rész szerzőjével. Fejezetei:

A lét és a lényeg.; a cél; az ok; a belső alapelvek; az anyag; a forma. A lényekről kimutatja, hogy minden lény igaz, jó, összetett, tökéletes; vagy potencia vagy aktus, vagy szubsztancia vagy járulék. Szó van a lélekről, az angyalokról, a testekről, az első anyagról, a járulékokról és fajtáiról. A skolasztikus módszer szerint felállít egy tételt, felveti az ellenvetést, majd bebizonyítja, végül megjegyzéseket tesz. A végén szerepel az összeállító (consortum est per...) neve, majd egy istendicsérettel fejeződik be a kézirat.

Sárospatakon akkortájt Keckermann, Krell vagy Goclen Logica-ját tanították.[6] A könyv azonban nem kivonata sem Bartholomaeus Keckermann: Gymnasium logicum, (1606), sem Fortunatus Krell (Crellius): Isagoge logica, Neustadt (első: 1581, hetedik: 1602), sem Rudolf Goclen: Praxis artium generalium; grammaticae, rhetoricae et dialecticae, Cassel, (1609) c. könyvének; de a következőknek sem, amelyek kiadási évük és helyük alapján még esetleg szóba jöhetnének: Johannes Regius: Commentariorum ac disputationum logicarum libri, Wittemberg (1601), Johannes-Henricus Alstedius: Septem artes liberales, Herbornae Nassoviorum, (1620).

Tekintve, hogy az I. Liber három alfejezetének megnevezése nem következetes, (egy sectio és két membrum), már a kivonatolt-másolt eredeti is igen valószínűen kézirat lehetett, valakinek élő előadásból készített egyetemi jegyzete, hiszen nyomtatott könyvekben ilyen következetlenségek nem szoktak előfordulni. A szöveg teljesen skolasztikus, az először a 13. sz. elején Wiliam of Shyreswoodnál felbukkanó Barbara, Celarent stb. képletekkel, viszont – érdekes módon – nem ismerteti a negyedik szillogisztikus alakzatot. Ebben az időben a logika-tankönyvek többnyire a 13. századi Petrus Hispanust, a későbbi XXI. János pápát követték. Ez utóbbi Summulele c. műve elemzése szerepel pl. Petrus Tataretus Opera Omniaja (Venetiis, 1614) első felében, azonban ennek felépítése sem hasonlít Frivaldszky Simon kéziratára.

Tekintve, hogy a könyv első, logikát tárgyaló részének ősmintáját nem sikerült megtalálni, a tudományelméleti és a metafizikai rész forrásárának kinyomozására – igen kevéssé strukturált voltuk miatt – ezek után már semmi esély nem kínálkozott. Ám nézzük Frivaldszky Simon további élettörténetét.

Metafizikai tanulmányait még Miskolcon félig autodidakta módon láthatólag befejezvén, a következő években nyilván elvégzi még a hiányzó etikai, és teológiai stúdiumokat, de nem Sárospatakon, mert az ottani iskolai anyakönyvben nem szerepel.[7] Tanulmányai befejeztével (1630) tanítani kezd. Legelőbb a Liptószentandrás melletti Okolicsnán, egykori pártfogóinak, az Okolicsányi-családnak a birtokán „vindicatus”, ahol cseh menekültek (valószínűleg anabaptisták) gyerekeit tanítja.[8] Ezután a közeli Szent-Iványban lesz rektor.[9] Valószínűleg itt veszi el feleségül Splényi Zsuzsannát.[10] Ez pedig feltehetően annak a besztercebányai Slpényi Jakabnak a lánya, aki 1634-ben volt rektor Szent-Iványban, ahonnan később Rózsahegyre ment lelkésznek.[11] Frivaldszky Simon 1635-ben már a Gömör-megyei Csetneken, 1636–1639 közt pedig Breznóbányán rektor. Ezt követően 1639-ben Zólyomlipcsére hívják diakónusnak, itt 1640-ben lelkipásztorrá lép elő. 1640–1646 közt a Zólyom-megyei Garam-Dubován lelkipásztor, végül Németlipcsén (ma: Partizánska Lupča) 1646-tól 1673-ig[12] evangélikus paróchus. A nevezetes Samuel Tranosciust 1648-ban hívja meg oda kántornak.[13]

A tehetős, német eredetű, de addigra elszlovákosodott város papja tekintélyes személy. 1649-ben egy antijezsuita könyvet ajánlanak neki.[14] Ezt a fajta megtiszteltetést az elkövetkező húsz évben még további öt követi.[15] Amikor a korábbi liptói esperes (senior) meghal, a megye összes evangélikus paróchusa a németlipcsei templomban összegyűlve 1653. okt. 14-én egyhangúlag őt választja helyére. Ezt a választást Illésházy György is megerősíti.[16]

1653-ban már ingatlana is van, egy negyed porta, amit elcserél egy másikra. A következő évben örökül hagyható adományként (donatio), amellett adókedvezménnyel megkapja a városban a szűcs telkét, amely fél portányi és 25 éve gazdátlan.[17] A következő nyolc évben további több mint fél portányit vesz, majd rétet és kertet is.[18]

A városban rendkívül szeretik, a nemesek is. Amikor 1655. szept. 9-én a nemesi közgyűlés éppen azt tárgyalja, hogy a város egy, a Ferdinánd király által engedélyezett malmot akar felépíteni, Simon paróchus ünnepélyesen fellép és ellene mond, mert ez sértené a plébánia malomjogát a meglévő két malmot illetően. A közgyűlés ezt határozatilag tudomásul is veszi.[19] Az egyházi malmok jövedelmét egyébként a város is élvezte. 1661-ben 60 cent ( kb. 3350 kg) súlyú harangot öntet a templom részére, rajta a városi elöljárók neve mellett az övé is szerepel. A városháza (át)építését is neki tulajdonítják 1663-ban, ám ide csak két oszlopot adományozott, miközben a bíró hálából, hogy Isten megsegítette, mindössze egyet.[20]

Ami gyermekeit illeti:[21] Legidősebb leányát, Helénát Johannes Andreae ( eredetileg: Kardos) helyi rektorhoz adja feleségül, aki 1652–1657 közt működött a városban, majd 1658–1668 közt Thököly István házi prédikátoraként tevékenykedik. 1668-ban Árvában lelkész, 1672-ben pedig az árvai Trsztennában. Ekkor bebörtönzik Likava várába, ahonnan aranyon váltják ki. 1684-ben a Hont-megyei Rima-Brézón (Rimavská Brezova), 1695-ben Bagyanban (Baďan) lelkipásztor.[22]

Második leányát, Justinát Mathias Petrovitzhoz adja férjhez, aki 1660–1668 közt Okolicsnán, később az árvai Alsó Kubinban volt rektor, végül 1713-ban Leštinben hal meg. Ennek második felesége Clementis-lány, fiaik rektorok a 18. sz. elején.[23] E második házasság 1657-ben jöhetett létre, tekintve Zacharias Clementis ez évtől németlipcsei diakónus, és Erzsébet nevű leányának, 1658. jan. 1-jén már gyermeke születik, ahol Frivaldszky Simon a keresztkoma („compater”). Petrovicz első felesége, Frivaldszky Justina ezt megelőzően tehát – nyilván – fiatalon meghalt. E keresztszülőséggel a vő második feleségét mintegy befogadták a Frivaldszky-családba.

Ez a Zacharias Clementis (apja még: Kleban. E család – más néven Klopan – a Frivaldszky család egy mellékága) Breznón Frivaldszky Simon diákja volt, aztán Rózsahegyen lett rektor, 1657–1660 közt Németlipcsén diákonus, 1660–1663 közt Okolicsnán, 1664-ben Dubravicán lelkész. Itt hasonnevű fia gyermekének keresztelőjén, – akinek édesanyja Stefan Regis lánya, – szabálytalanság történik. Frivaldszky Simon felesége az említett keresztelést emiatt megtámadja („interat”). Az említett ifj. Zachariasról még azt tudjuk, hogy később Sáros megyében lesz rektor, Késmárkon ad ki hőskölteményt.[24] Az említett keresztelésben – mint kiderül – az keltett visszatetszést, hogy a lelkész (a nagyapa) Clementiséknek a kislányát a szülők kérésére Johannesnek keresztelte. (Utólag úgy magyarázták, hogy ezt Johannának kellett érteni. Nem tudni, mi állt a dolog hátterében.) [25]

A harmadikat, a legkisebbiket, Katalint1665. máj. 3-án adja férjhez Izaiaš Rotarides diákonushoz.[26]

1672. márc. 2-án a szepesi püspök katonai segédlettel a németlipcsei templomot birtokba veszi és átadja egy katolikus kanonoknak. 1673. aug. 25-én Szelepcsényi esztergomi érsek Zólyom, Túróc és Liptó megyék 33 lelkészével együtt Frivaldszky Simont is a pozsonyi bíróság elé idézi.[27] 1674. május 10-én reverzálist iratnak velük alá, hogy felhagynak a lelkészi tevékenységgel.[28] Sőt, ez a Rezik által „jó embernek”, a „megye legtiszteletreméltóbbjának” nevezett személye még katolizál is, mert – mint mondja – nem tudja feldolgozni magában az említett keresztelési botrányt. A kortárs evangélikus szerzők a vádat rágalmazásnak minősítik,[29] és katolizálásáért súlyosan elítélik. Németlipcse polgárai megbecsülését mindazonáltal nem veszítette el.

Az 1679. évben, amelyben a város kuruc és labanc hadak felvonulási területe volt, nov. 2-án halt meg fertőző betegségben. Az egész város megsiratta, bár akkor már magánember volt, de haláláig  szerette a németlipcseieket. A templomba temették, a koporsót szenátorok vitték. A történetírók szerint volt olyan jelentős személy, mint maga Illésházy (IV.) György, a trencséni és liptói főispán (korábban Thököly, 1684 után a császár pártján).30 A Frivaldszky Simonról szóló – protestáns – források vagy méltatják emberi értékeit, de nem említik konverzióját, vagy említik, de emberi értékeit hallgatják el.

A teljesség kedvéért még annyit, hogy három lánya után két fia is született. Mindketten jó iskolákba jártak, több köszöntő vers maradt fent a nevük alatt különböző alkalmi versgyűjteményekben.31 Az idősebbik, Frivaldszky Imre külföldre ment, Németországba tanulni, majd Lengyelországba rektornak, vele a kapcsolata az itthoniaknak megszakadt. A fiatalabbik, Frivaldszky Ferenc apja katolizálása után evangélikus rektor lett Németlipcsén, majd ugyanott az utolsó lelkész, mielőtt a templomot a katolikusok másodszor, s ekkor már véglegesen visszafoglalták.32

Id. Frivaldszky János

A pataki ágenda két kiadása.* Pataki ágenda, illetőleg puritán ágenda néven ismeretes a Medgyesi Pál (1605–c. 1663) szerkesztette Liturgia Sacrae Coenae (1658).[30] Miért és miként került sajtó alá kétszer ez a tizenkettedrét kötetke?

A magyar puritánok mozgalma – többek között – az örökölt református szertartási szokások megváltoztatására irányult. Szenci Molnár Albert zsoltárainak befogadása s egyeduralomra juttatása nagyrészt mozgalmuk eredménye. Ezzel együtt a magyar istenes énekek elhagyása és a magyar gregorián elsorvasztása is velejárója csöndes térnyerésüknek. Magyarországon a középkori énekes örökség másutt példa nélküli mértékben folytatódott az óprotestáns szertartásban. Ennek megvetése és irtása a puritánok – másként dicséretes – működésének árnyoldala. Szertartási reformjaik is ezzel kapcsolatosak. A megállapodott szertartási kötöttségek tudnivalóit zömében a gyakorlat során, tehát szóban és kézírásban adták tovább a prédikátorok nemzedékei. A részleteket egyes nyilatkozatokból, a megmaradt protestáns graduálok tételeiből rakhatjuk össze. Sok kérdőjellel. A liturgia sok kérdéséről nem adnak átfogó képet az ágendák. Csupán egyes részterületekre (vitatott kérdésekre) vetnek fényt, főként a református tanítás hitviták tüzében fogalmazott tételeit taglalják.

1621-ben jelent meg az a pfalzi hatásokat rögzítő szerkönyv, református ágenda, amelyet Milotai Nyilas István a debreceni és erdélyi gyakorlatból elsajátított.[31] Rejtett belső polémiát gyaníthatunk ebben is, az Alvinci Pap Péter hamarosan szintén megjelent kassai ágendájában is.[32] A óprotestáns köztes állapot ékes példája Samarjai Máté János ágendája,[33] ez a liturgiát is értelmező legkorábbi magyar protestáns áttekintés. Ugyanabban az évben jelent meg, mint az igen hasonló szemléletű Öreg graduál,[34] valamint a puritán Medgyesi Pál angolból fordított kegyességi könyve a Praxis pietatis.[35]

Medgyesi az úrvacsora újszerű felfogását, a szent jegyek osztásának megváltoztatott rendjét Gyulafehérvárott gyakorolta a fejedelmi udvar tetszésére. Sárospatakra kerülve ugyanezt próbálta a fejedelemasszony hathatós támogatásával. A gyülekezetek és lelkészeik ellenezték a szertartási újítást, és Lorántffy Zsuzsannával is szembefordultak. Ezért még 1656. táján sem érett meg annyira az idő, hogy a megváltozott szertartás elfogadtatását és bevezetését mindjárt sikerrel kísérelhessék meg szélesebb körben is, tehát a tiszáninneni tractusok (esperességek, egyházmegyék) egész területén. Az elfogadtatás több zsinaton olvasva, újratárgyalva és a szöveget módosítva ezután sem ment egykönnyen. Medgyesi prédikációkat mondott el előzetesen Patakon, telve az akkori református zsinatok rejtjeles rosszallásával, és munkáit meg is jelentette.[36]

Végül, hogyha a címlapon olvasható keltezésnek minden tekintetben hitelt adhatunk, két évvel később, talán már 1658 nyarán, de az év folyamán mindenképpen megjelent a zsinaton megszavazott pataki ágenda.[37] A megváltozott közhangulatnak Zoványi nem tudja pontos okát adni, a fejedelemasszonytól anyagilag is függő nemesség erőteljes akcióját gyanítja a háttérben, amely döntően hozzájárult a Lorántffy Zsuzsánna kívánságának teljesüléséhez, illetve a lelkészek és gyülekezetek ellenállásának elnémításához.[38]

A Tiszáninnen teológiai hagyományába belegyökerezett ágenda[39] szövegkiadásához 2003. május végén megtekintettem nemzeti könyvtárunk példányait, mert a Sárospatakon meglévő példány néhány levele csonka (az ép példány Nyizsnyij Novgorod foglya)[40], és a szöveg kéziratos kiegészítése nem kétségtelen, valamint néhány helyen egyes ékezetes betűk vagy szavak halvány volta megerősítést kívánt. Futólagos belelapozáskor az Országos Széchényi Könyvtár harmadik példányában helyenként eltérő betűformákra és szóalakokra bukkantam.[41] A teljes szöveg tüzetes átvizsgálása eldöntötte, hogy nem csupán a nyomtatás folyamán történt helyenkénti javításokról, nem is valamilyen okból történt részleges újraszedésről, hanem – talán az első kiadás némi töredékét kivéve – a szöveg változatlan, és szó szerinti újraszedéséről van szó, tehát egy második, változatlan kiadásról. Ennek bizonyságait alább előtárom. Előtte szükséges a nyomda állapotát jellemeznem.

A betűk keveredése a pataki nyomda ekkori kiadványaiban általános.[42] Nincs szó tehát arról, hogy például nagy sietség vagy valamilyen fenyegetett helyzet következménye a szöveg újraszedése, vagy egyes megoldások következetlensége.[43] (Ne feledjük az állandó török veszélyt, erről elég szó esett Medgyesi Pál prédikációban.) Patak ekkori nyomdászának, Rosnyai Jánosnak nem lehettek mindenkor szétválogatva a betűi. Volt elég kastája, de ezek mintegy harmada számára nem volt hely a tipográfiában, ezeket a könyvtárban őrizték.[44] Az is valószínű, hogy defektusos betűi pótlására nem volt módja.[45] Szedésében nem ritkák az idegen betűalakok. A kurzív szövegben háromféle kurrens v és z következik találomra. Egyazon szóban is lehet kétféle z. Ugyanez megesik ß és ſz , ſſ és ſs (sőt ß) kötetlen váltakozásában. Az antikva kurrens szövegben kurzív j, ?, ! és : is fel-felbukkan, de ennek fordítottja sem ritka; kurzívban !, : és ? teljesen rendszertelenül előfordul. Például a verzálban is keveredik – bár valamivel ritkábban – U, V és U. Elválasztó jelül vagy kötőjelként – és ferde vagy vízszintes = egyaránt használatos.[46] Ezek a vonások nem tartoznak a gondosan szedett és szép könyv ismérvei közé. A kutatásnak ebből annyi haszna van, hogy az ilyen nyomtatványban óhatatlanul és gyakrabban felbukkannak egyes apró eltérések, ez által tisztázható, hogy lehet-e szó egyetlen szedés két változatáról (részbeni újraszedésről), vagy pedig megállapítható-e a teljes szöveg újraszedése.

A két eltérő kiadást így különböztetem meg:

változat a Sárospatakon őrzött, valamint az Országos Széchényi Könyvtár első és második példánya; – ezt vélem korábbinak, illetve első kiadásnak;

változat az Országos Széchényi Könyvtár harmadik példánya; – ezt vélem későbbinek, illetve változatlan szövegű újraszedésnek vagy második kiadásnak.

 

Két aprócska eltérés már a címlapon felfedezhető. A cifrák szegélyezte címszöveg alatt, a legalsó sorban egy fél arabeszk, jobbra a legszélső, nem azonos helyzetben van. : megfordult; : helyes. Ugyanakkor az impresszum két sora mellett is más a szegélyező arabeszkek elrendezése; : a mandula alakot formáló száracskák között kis nyílás van,: nincs.

Az ajánlás végén a záródísz a szövegtől : 11 mm, : 15 mm távolságra van. A kötetke végén a záródísz (olaszkorsó) a VÉGE szó alatt szintén nem egyforma távolságra van a szövegtől,: 9 mm, illetve: 12 mm.

Egy lap szövegében olyan egyezést találtam a két változat között, amely némi óvatosságra int. Mindenütt (kurzívban is) csupán x használatos Patakon, csupán egyetlen alkalommal van ö és szövegében: „Az Vr az ö Lelke által...” mondatban (31). Rosnyai nyomtatványaiban az ö igen ritkán található, mint (hibásan) a „K×lxn ×lx keresztyén” e mondatában: „Nöét-is eleget guggolá az el-veszett világ”[47], vagy a böjti prédikációk végéhez ragasztott könyörgés elején: „el-txröllxd”.[48] Nem sikerült másutt rábukkannom ß helyett ſ; betűre, ez csupán itt fordul elő az ágenda mindkét kiadásában ezen a lapon. Ezt az utóbbi szükségmegoldást – mert nem volt öntőműszere – Huszár Gálnál találjuk (Komjáti graduál, 1574).

A pataki ágenda első kiadásának szedése valamely részében együtt maradhatott volna Rosnyai nyomdájában, bár a régieknél nem volt szokásos a szedés állva hagyása. De egy ötíves kötetke terjedelme és betűigénye eltörpül például a szintén 12° formátumban nyomtatott Tokaj-Tarcali hitvallás 33 ½ vagy a Buzinkai logikája 29 ½ íves terjedelméhez képest. Maradhatott volna valamennyi a korábbi szedésből akkor is, ha az első után a második kiadás nyomtatása hamarosan sürgőssé vált. Erre nincs adatunk. Az sem volt szokás, hogy átemeljenek egész sorokat újraszedéskor. Talán mégis történt valami ilyesmi? Találgatásokra azért kényszerülök, illetve az ß helyett ſ; ugyanazon szóban előfordulását nem hagyhatom említés nélkül. Ilyen egyszeri és jellegzetes egyezés nem magyarázható meg tökéletesen azzal, hogy a szedő gépiesen dolgozott. A kötetke egészében azt mutatja, hogy az ékezésbeli különbségek, javítások vagy sajtóhibák a teljes kötetben mintegy véletlenül szóródnak, nem sikerült megállapítanom, hogy bármelyik íven kétségtelenül azonos, másutt meg végig eltérő megoldásokkal találkoznánk. Mindezekkel együtt vélem az és változatot első illetve második kiadásnak.

A szavak végén szokásos betűalakok között vannak hosszú szeriffel és a nélkül formáltak (például ´, µ, n_, t_). Ahol a sorban nem alkalmazta a szó elválasztását a nyomdász, ott az űrt ezekkel töltötte ki. A kétféle formájú betű keveredik és szövegében, ezt nem tudom reprodukálni. Egy helyen a’Pohárt-is’ szó nagy kezdőbetűjének bal oldalt nyúlványa van szövegében[49], szövegében nincs (ez az 5. lapon a legalsó sor kezdőszava).

A kiadványban igen gyakori jelenség az antikvába keveredett kurzív j, illetve a kurzívban fölbukkanó antikva j. A sok példa közül néhányat választottam ~ sorrendben): akarja ~ akarja (4); nyujcsa ~ nyujcsa (8); juſsit ~ juſsit (9); Bejte ~ Bejte (10); fejeiben ~ fejeiben (10); Módját ~ Módját (10); jó ~ jó (12).

Szintén elegendő néhány példa a tömegesen használt kétféle kötőjel eltéréseiből is: hálá-adáſſal ~ hálá=adáſſal (39); meg-bocsátom ~ meg=bocsátom (43); Aldjon-meg ~ Aldjon=meg (59).

Szükségtelen volna példákat válogatnom a : ? ! írásjelek eltérő használatából, mert van elegendő szemléletesebb példánk a két változat azonosságának vagy különbözésének eldöntésére.

Az második kiadás szövege sorról sorra követi az elsőét. Elvétve tapasztalható némi eltolódás, de csak töredékszó helyett teljes szó vagy több szótag kerül át másik sorba néhányszor. Soreltolódás nincs egyetlen lapon sem. Például egyik lapon kötőjellel kapcsol egy szót az utolsó előtt sor végén: s-, az utolsó sort így kezdi: több. nem használ kötőjelet, a kötőszót is átviszi, így kezdi a legalsó sort a második kiadás: s’ több (10). Egy ízben elválasztja a ßol-lyon szót, átviszi a következő sorba: ßollyon (31).

 

 

 

A 11/12. lap a helyes custos és hibás/helyes folytatás példáját kínálja. : aján- : aján-, – ellenben a következő lap tetején az első szó : dékuvaknak : ajándékuvaknak. A lap tetején lefeledte a szó elejét, de ezt javította.

Egy ízben hibásan î található az szövegében, ezt helyesbitette: îhol ~ ihol (14).[50]

többször javította az szövegének sajtóhibáit, pótolta a hiányzó ékezeteket (a hibás és javított szóalakok mindig ~ sorrendben következnek, és a szöveget követi a kurziválás is): buzgosággal ~ buzgósággal (29); éz ~ ez (29); kézded ~ kezded (22); kxlxn ~ k×lxn (17); Mágyar ~ Magyar (10); nékié ~ nékie (26); nevézendx ~ nevezendx (18); parantsolátokkal ~ parantsolatokkal (21); Vegyetek, Egyétek, Igyatok ~ Vegyétek, Egyétek, Igyátok (21); vejedx ~ vejendx (19); vocsorált ~ vacsorált (9); érdemért ~ érdeméért (34).

helyes szóalakjai nyomdahibásak szövegében: adja ~ ádja (24); Egyházi ~ Eegyházi (7); és ~ és’ (31); kegyes ~ kégyes (45); lelki ~ leki (45); Meg-aldáſról ~ Meg-adáſrol (7); mérték×nkhxz ~ mérték×nkhxnz (4); mienkkel ~ miéinkkel (10); mindgyárt ~ mindyárt (5); Tányérra ~ Tányéra (7); ult. ~ utl (7); utánn ~ ütánn (31).

Eltérő alakú ragok találhatók néhányszor szövegébenés szövegében, tehát ű ~ ő: nemébxl ~ neméb×l (17); Kenyérbxl ~ Kenyérb×l (17); txllem ~ t×lem (19).

Eltérő ékezetek, betűalakok, szóalakok szövegében és szövegében nem ritkák: ajándkúvakat ~ ajándékuvakat (11); a’ ~ az (31); alat ~ alatt (25); áldott ~ áldot (19, 56); ártatlanſágával ~ ártatlanságával (37); belſx ~ belsx (53); bizonſágot ~ bizonságot (39); buzgosággal ~ buzgósággal (29); ceremoniakért ~ ceremoniákért (32); egyeségben ~ egyeſégben (26); el-keßéttettem ~ el-kéſzéttettem (14); érdeméjért ~ érdeméért (22); erezheſſem ~ érezheſſem (34); erxſséteſſék-meg ~ erxſséteſsék-meg (45); gy×lxlſégimmel ~ gy×lxlségimmel (37); holt ~ hólt (34); igazſágúl ~ igazſágul (26); Iſten ~ Isten (26); jokért ~ jókért (33); joval ~ jóval (53); Junii ~ Junÿ (10); kegyelmeſſégirxl ~ kegyelmeſségirxl (32); keljen ~ kellyen (22); magaſságát ~ magaſſágát (39); Magoknak ~ magoknak (10); melyſege ~ mélyſege (47); modon ~ módon (46); nyavalás ~ nyavalyás (34); râm ~ rám (52); repetettem ~ repétettem (33); ßent ~ ſzent (13); ſ-lelkedhez ſzoréthasd ~ s-lelkedhez ſzoréthasd (21); ſzent ~ Szent (31); ſzokat ~ ſzókat (46); ſzolgálodat ~ ſzolgálódat (34); ſzoljon ~ ſzóljon (43, 46); ſzollyon ~ ſzóllyon (46); Szencséggel-való ~ Szentséggel-való (47); telépedheſſem ~ telépedheßem (52); Tiszánn ~ Tiszán (12); txredelmeſséggel ~ txredelmeſſéggel (31); Ur ~ Ur (5); valóſágos ~ valoſágos (21); volt ~ vólt (42).

Néhány ízben a Medgyesi nyelvét jellemző és munkában található -ét alakú igeképző a ma használatos köznyelvi alakban tűnik föl ( -é-, ~ -i-; ennek a fordítottjára nincs példa; (Rosnyai nyelvjárása, vagy a sociusé, eltért a Medgyesiétől): erxſsécsen meg ~ erxſſicsen meg (9); meg-feſzéttetik ~ meg-feſzittetik (22); Idvezétxnk ~ Idvezitxnk (24); fel-ſzabadéttatásunk felxl ~ fel-ſzabadittatásunk felxl (31);

Különírás, egybeírás tekintetében csupán néhány helyen van különbség szövegében és szövegében: halálaáltal ~ halála által (26); mintha ~ mint ha (10); mivelhogy ~ mivel hogy (26); ugymint ~ ugy mint (24).

Néhányszor az is megtörténik, hogy ponttal rövidített szóalakot találunk, például: Euangeliſtak, és Szent Pál ~ Evangeliſtak, és Sz. Pál (5).

Medgyesi Pál a maga Geleji Katona István gyakorlatát vitató helyesírási gyakorlatában eleinte nem használta az -y betűt, e helyett „horgas vonétással” jelölte   a jésedést[51] (’ ~ y), későbbi munkáiban fokozatosan ő is a mai köznyelvi jelölést alkalmazta. –’– ~ -gy- : frig’ed ~ frigyed (47); Veg’étek, eg’étek ~ Vegyétek, egyétek (48). Az első kiadás elején több ilyen szóalakot találunk, majd ezek ritkulnak; a második kiadásban helyenként ez is módosul. A fordítottja, tehát -gy helyett -g’ nem fordul elő.

Ugyancsak megtaláljuk Medgyesi munkáiban az e korban általánosan (például Pázmánynál is) ingadozó -c/k használatát szó végén. Itt is vannak különbségek a két kiadásban, és bár ellenpéldákra is bukkanunk, a későbbi fázis inkább és aránylag jobban jellemzi a , mintsem az szövegét.

szövegében szóvégi -c ~ szövegében szóvégi -k található némelykor: adatatic ~ adatik (8); annac ~ annak (7); bocsátjuc ~ bocsátjuk; ezec ~ ezek; valjuc ~ valjuk (6, 39); Sacramentumnac ~ Sacramentumnak (3). Ugyanez elvétve szó közepén is előfordul: xrxcké ~ xrxkké (3); ſz×kxlkxdxckel ~ ſz×kxlkxdxkkel (32). Nem tudatos és következetes javításról van szó, ezt bizonyítja az, hogy ugyanakkor a betűcsere fordítottjával is találkozunk.

szövegében szóvégi -k ~ szövegében szóvégi -c: concludaltanak ~ concludaltanac (10); haragjának ~ haragjánac (19); Márk ~ Márc (6); melynek ~ melynec (4); nék×nk ~ nék×nc (43); utolsó Articuluſunk ~ utolſo Articuluſunc (7).

szövegében V ~ szövegében U és fordítva: Euangelistak ~ Evangelistak (5); Uj ~ Vj (31); Ung ~ Vng (10); Ur ~ Vr (3) (25); Ur ~ Ur (26); Urunk ~ Vrunk (8); Vr ~ Ur (31).

Ennyi példa elegendő annak szemléltetésére, hogy a korábbi szöveget gépiesen és betű szerint követte a későbbi újraszedéskor a nyomdász. Közben néhol elvétette a betűt, vagy nem is nagyon válogatta, ami az összekeveredett betűcsaládok közül a kezébe akadt, azt használta. Egyszóval a Patakon e tájban készült könyvekre általában jellemző apró eltérésekkel vagy pontatlanságokkal dolgozott. Többére javította az észrevett sajtóhibákat, de néhány újabbat is elkövetett vagy nem vett észre a korrigálás folyamán az egyébként teljesen változatlan szövegű és beosztású második kiadásban.

A példákból látható, hogy szövegében (azaz a második kiadásban) néhányszor javítás történt; és Medgyesi által nem használt alakú rag (-búl, -bűl) meg képző (-ít) csak ebben található meg, szövegében (azaz az első kiadásban) nem. Föntebb ugyanezt említettem a –’ ~ -gy kicseréléséről. Ezek az apróságok döntik el, hogy a két szedésből melyik lehet korábbi, melyik későbbi. Az összes többi eltérés ugyanis vegyesen fordul elő.

 

Mikor és miért készülhetett a második kiadás? Az 1658. év (vége felé megjelent?) első kiadás után mindjárt az 1659. évben, azért, mert az első hamarosan elfogyott? Nem ismerjük a példányszámot. Tudjuk, hogy a hitvallást (amely háromszáz lapos könyvecske), valamint Medgyesinek a presbitériumról való húsz leveles rövid tanítását egyaránt ezer példányban nyomtatták.[52] Ha az ágendából is ennyi készült volna, biztosan nem fogyott volna el hamar. Nem tudjuk, hogyan történt az ágenda elterjesztése. Szétoszthatták az esperességek lelkészeinek bekötve. Megvásárolhatták a lelkészek és érdeklődők krúdában és ki-ki tetszése szerint beköttette az ágendát (például üres levelekkel együtt). Lehetséges, hogy a fejedelemasszony szétküldette, és akkor biztosan a zempléni református nemesség is kapott belőle. Azt is gondolhatjuk, hogy csak az 1660. év folyamán ébredtek rá, hogy második kiadásra van szükség, mert kevés példányban jelent meg az első kiadás. Rossz hírek és aggodalmak (például a fejedelemasszony egészsége meg a török miatt) láthatták úgy, hogy ameddig még lehet, biztosítják, hogy később is legyen elég példány az ágendából. Jelenleg csupán találgatni tudunk – különféle elgondolások alapján –, a kérdés eldöntésére nincs közvetlenül felhasználható bizonyítékunk.[53]

Van azonban egy gyanús adalék; ez az ágenda második (változatlan) kiadásának létezésével egybecseng, legalább egyeztethető. 1898-ban Zoványi Jenő egyfelől ezt írta a Medgyesi Pálról szóló lexikoncikkében: „Részt vett a »Liturgia sacrae coenae« (Sárospatak, 1660.) szerkesztésében s az előszót is ő írta hozzá.”[54] Medgyesi munkáit időrendben sorolja, ezt az utóbbit külön említi a többiek után. Igaz, hogy másfelől a puritánizmusról szóló munkájában ettől eltérően nyilatkozott: „az 1658 ápr. 3.-a helyett 10.-én megnyílott sárospataki közzsinaton... immár végleg magokévá tették a Medgyesi-fogalmazta agendákat... Az eként hivatalossá vált »Liturgia sacrae coenae, azaz: Úr vacsorájának kiosztásában való rend és cselekedet« napvilágot látott még abban az évben”.[55] Lexikonának második és harmadik kiadásában mégis változatlanul azt találjuk, hogy az ágenda 1660-ban jelent meg.[56] Forrásra nem hivatkozik. Valószínűleg levéltári kutatásaiból származott megnevezetlen értesülése. Talán egy kiadatlan könyvjegyzék adatát vette alapul, vagy valahol a korábbi szakirodalomban lappang olyan körülmény, amelyre véleményét alapozta, és amelyet a puritánokról írott tanulmányába nem dolgozott bele.

Támogatja Rápóti Pap Mihály (1627–post 1692) Bodrogkeresztúrról való menesztésének időpontja azt a feltételezést, hogy az új ágenda bevezetése nem történt (nem is igen történhetett) azonnal, hanem az 1659. évben, illetve csak 1660-ban. A Medgyesiék reformját hevesen pártoló másik keresztúri lelkész, Debrétei Márton,[57] nyilatkozatának idejét ismerjük Rápóti naplójából:  „AZ J[ézus]. C[hristus egyházának]. nem igaZ tagja aZ [olyan prédikátor] valamely aZ Patakj vegeZes ßerint ñ el aZ Vr vacZorajaval. Luc. 6. v. 36.29 A. 1659. 10. Septemb.” Rápóti előzőleg Tolnai Dáli János miatt kényszerült gyülekezetváltásra (Tarcalról, ahová egy időben választották őket, de természetesen az akadémikus Tolnai volt az első lelkész, elment Ibrányba).30 Most az 1660. évi félköz-zsinat eljárása után mindjárt máshol kellett befogadó egyházmegyét, illetve gyülekezetet találnia, mert a puritán többségű fraternitas nem tűrte el neki, hogy a korábbi zsinatokon a conformitas jegyében világiak által is megszavazott új ágendát elutasította. Naplójában ezt így írta le: „EZ formát en babonaſnak iſmerven lenni, rea nem allottam, aZert aZ öreg meltoſagos Rakoßi Györgyne Fejedelem Aßßonnak el arulvan engem Debretei Collegam, Generalis lön Patakon 1660. 25. februar, kiben engem elő ranta Márthon Pap és illyen vadolaſt tőn [:] Hogy cZak egyedűl én vagyok oka annak, hogy az KeresZturi Eccla ennek az viragh sZalnak melle nem al es azt be nem vette, mellyet hallvan, reménkedtem az ujságon kapdosó Predikátoroknak, hogy bocsássanak inquisitorokat ki és menjenek végére, de ad simplicem accusationem Martini Debretei ilyen deliberatomot cZinálának.

Mivel Rápoti Mihály az evangyéliomi tudományt az ő folyásában megh gátolta, annak okáért az mi társaságunkból menjen ki és keressen Predikátorságot magának.”31 Egy hónappal később kapott ajánló levelet a Bodrogkeresztúr községi előljáróságától Rápóti Pap Mihály. Tornai Pap István esperes, majd püspök (1602–1665?) 1660. április 12-én kelt concessával befogadta a Tiszántúli egyházkerületbe, el is költözött Tiszadob gyülekezetébe április 27-én, és attól fogva a hajdúkerület helységeiben lelkészkedett csaknem haláláig, legalább 1692-ig.

Az új szertartási rend elterjesztéséhez szükségét láthatták Medgyesiék, hogy az időközben elfogyott könyvecskét ismét kinyomtassák. A pataki ágenda későbbi lenyomatáról (második, változatlan szövegű kiadásáról) most csak annyi látszik valószínűnek, hogy már vagy még 1659-ben, de talán inkább Lorántffy Zsuzsanna halála körüli időben próbálták véglegesíteni a szertartási rend nehezen elért törvényesítését, ennek érdekében a Liturgia sacrae coenae az 1660. esztendő tavaszán másodszor is napvilágot látott.

Fekete Csaba

Ismeretlen Hermányi-kézirat. 2003 őszén egy eddig ismeretlen kézirat bukkant elő egy Czigány Géza antikvárius által Debrecenben vásárolt hagyatékból: Hermányi Dienes József jegyzőkönyve. A negyedrétű, kissé sérült 18. századi kötésen még látható az eredeti minta. 212 utóbb számozott lapot tartalmaz.

Az írás a meglévő autográfiákkal összevetve kétségtelenül Hermányi Dienes József saját kézírása. Maga a szöveg is bizonyítja ezt a 129. lapon: „Udvarhelyi Oskolából El-Jőtömben E’ Vólt Commendatoriam Néhai T. Szigeti György Professoromtol, nékem Hermányi D. Josef[ne]k.” Ezt a bejegyzést csak maga Hermányi tehette.

A kötet voltaképpen egy vegyes tartalmú jegyzőkönyvecske, benne minden akad, amivel az író abban az időben (1752 végén, 1753-ban) találkozott. A kritikai kiadással (Hermányi Dienes József Szépprózai munkái. Kiad. S. Sárdi Margit, Bp., Akadémiai Kiadó–Balassi Kiadó, 1993.) összevetve láthatjuk, hogy erről készült az az ősmásolat, amiről a legtöbb másolatot, köztük a két nagy gyűjteményt, a gyulafehérvárit (a kritikai kiadásban Gyfv) és a marosvásárhelyit (a kritikai kiadásban Mvh) másolták.

A kézirat tartalma:[58]

01.1–2. *Édes Posteritásim. Végén dátum és aláírás: d. 27. Dec. 1752. Enyed. Hermányi Jósef.

02.3–19. Clementis Divina Providentia Papae XI. (latin)

03.19–26. Joh. Frickii annotationes in Bullam hanc A. 1719. Ulmae (latin)

04.27–41. *A N. Enyede [!] V. Tractus’ leg-régibb Protocolumából. 1752-ben. (A továbbiakban: NVT)

05.42. Gubernium Commissiojának Copiája az Inneplésröl. A. 1752. Aláírása: Adalbertus Somlyai. (latin)

06.42–43. NB. jelek alatt magyar nyelvű kommentár

07.43–44. T. Superintendens Borosnyai L. János Uram Levele Copiája. Marosvásárhely, 1751. 10. Oct. (latin)

08.44–45. Summa propositionum Regiarum d. 10. Maj. an. 1751. in Diaeta Generali Posonii (latin)

09.45–50. E’ Walckneri Vienna a Turcis Obsessa A. 1683.

10.51–53. *Pasquillus, qui Posonii emanavit sub Diaeta 1751. (latin)

11.53–56. Romae 1. Jul. 1751. Constitutio Pontificis Benedicti XIV. edita (latin)

12.56–62. Copia Literar[um] Archiepiscopi Viennensis (latin)

13.62–63. Kommentár

14. 64. A’ Basileai Bibliákrol T. Professor Ajtai Ur[am] Czedola[ja]

15.64–96. Anno 1752. ezen Esztendőbeli Novellákbol (újságok kivonata, magyar–latin)

16.97. Csillag jelzéssel fél lapnyi szöveg, a helynevekből láthatóan a NVT folytatása)

17.97–99. *A’ Székely Reformatusoknak Gravaminái et Postulatumi. A. 1643. d. 14. Jun.

18.* 100. Resolutio V. D. Ministrorum Orthodoxorum. 1643. d. 15. Jun. A lap alján: A’ Több Resolutiok el-vesztenek a’ mi Protocolumunkbol.

19.100–112. NVT

20.112–118. Acta S. Synodi Generalis jussu et consensu Cels. et Clementissimi nostri Principis D. D. Michaelis Apafi

21.118–120. NVT

22.121–129. 1752-ben az Agrippinai Novellákbol való Excerpták (újságok kivonata, magyar–latin)

23.129–131. Udvarhelyi Oskolából El-Jőtömben E’ Vólt Commendatoriam Néhai T. Szigeti György Professoromtol, nékem Hermányi D. Josef[ne]k (latin)

24.131–153. *E’ Biographia <Illust. Com.> Nicolai Bethlen MS. (a jelzett szavak tintája elmázolva)

25.153–155. *Carmen Nicolai Betlen ad Josephum Filium A. 1708. in Aug. (latin)

26.156. (egy bekezdésnyi érdekesség után) *Andreas Osiander (latin–magyar)

27.157–161. *E’ Schmeizelio Coronensi de Statu Eccl. Luther. Transyl. 1722. (latin–magyar)

28.161–174. *Isabella Királyné Diplomája (latin), egyházi följegyzések (magyar)

29.174–175. *Smeizel a’ Templombeli musikárul

30.175–176. *A’ Keresztelés Brassóban. A’ Temetésröl Brassóban

31.176–178. *Szász Püspökök Catalogusa

32.179–212. *Tofeus Mihály Reform. Püspökröl, tréfás dolgok[Püspökök élete]

A kis szövegrészek nincsenek elkülönítve, csupán némelyik alá van húzva.

Az előkerült kézirat számos kérdést megválaszol vagy jobban megvilágít, amit a kritikai kiadás sajtó alá rendezésekor nem lehetett megnyugtatóan tisztázni, és – ami talán még értékesebb, mert ritkább információ – bepillantást enged a szerző alkotásmódjába. Ezek a pontok a következők:

    A kéziratból kiderül, hogy Hermányi állandóan írt. Úgy értem: állandóan. Mindent pugillárisba tett, amivel találkozott, az olvasott újságszövegeket, rendeleteket, zsinati döntéseket, jegyzőkönyveket, saját gondolatait. Napló módjára folyamatosan vezette, de egyetlen részét sem tekintette műalkotásnak. Az utókor által irodalmi műnek tartott Nagyenyedi venerabilis tractus szintén csak a tudomására jutott (éppen olvasott) apróságok kijegyzése.

    Hatalmas mennyiségű (másfélszáz kötetnyi) kéziratanyaga jórészt ilyen folyamatosan vezetett, vegyes tartalmú kötetekből állhatott. Elvesztük alighanem nem olyan nagy tragédia, mint a számuk sugallná.

    Ritkán fordul elő, hogy egy utólag előkerült kézirat a szövegkiadó kollacionáló munkáját veti próbára. Jelen anyagból a kritikai kiadás készítésekor két írást tekintettem szépirodalmi jellegűnek és közöltem, a Nagyenyedi venerabilis tractust és a Püspökök életét. Autográf kézirat hiányában a fennmaradt másolatokat vettem figyelembe, a Nagyenyedi venerabilis tractus esetében a gyulafehérvári és a marosvásárhelyi kéziratokat, a Püspökök élete esetében három leszármazási ágba tartozó öt kéziratot, főváltozatként a gyulafehérvári kéziratot követve. Most, az autográf kézirat előkerülte után az „Édes posteritásim” kezdetű bevezető szövegösszevetését végeztem el. Ez azt mutatja, hogy bárhol, ahol a gyulafehérvári másolat más szöveget adott, mint a többi, a gyulafehérvári őrizte meg Hermányi szövegét. Sajnos magam sem voltam elég bátor mindenütt a főváltozatot követni; addig is, míg az autográfiának kiadása születik, a szövegkiadás úgy olvasandó, hogy mindenütt a gyulafehérvári kézirat szövegét kell helyesnek tekinteni.

    A kiadáskor úgy véltem, a három másolatcsalád közvetlenül Hermányi ősszövegére megy vissza. Most látnunk kell: a kis szövegek igen nagy részét megőrző két nagy kézirategyüttes, a gyulafehérvári és a marosvásárhelyi szövegeinek sorrendje azonos, de nem azonos Hermányiéval. Tehát volt egy ősmásolat, nevezzük alfának, amely közéjük illeszkedett.

    Az autográfiából kiderül, hogy a Nagyenyedi venerabilis tractus szövege jóval hosszabb, mint eddig tudhattuk, az ősmásoló csak annyit írt le belőle, amennyit az első helyen látott, a 27–41. lapokon, a többit nem.

    A Hermányival foglalkozó kutatók fölvetették, hogy a „Rövid Satyra” c. vers valamilyen módon helyet foglalt a Hermányi-művek kompozíciójában, legvalószínűbben úgy, hogy megelőzte az „Édes posteritásim” kezdetű elöljáró beszédet és a püspökök életéről szóló munkát.[59] Az autográfia legfigyelemreméltóbb tanulsága az, hogy semmilyen módon nincs megkomponálva,[60] az bizony csak jegyezgetés: a „Rövid Satyra” sehol nincs a könyvben, és semmilyen kompozícióhoz nem tartozott. Én magam a kritikai kiadás jegyzeteiben úgy véltem, a „Rövid Satyra” ugyan nem tartozott a kompozícióhoz, de „kétségtelenül” a Püspökök élete előszava volt az „Édes posteritásim” kezdetű elöljáró beszéd. Nos, most már tudjuk: az „Édes posteritásim” sem tartozott a Püspökök életéhez, hanem az évi jegyzetkönyvet vezeti be.

    Az „Édes posteritásim” tehát nem a Püspökök élete előszava, hanem egy levél az utókorhoz, amiben a szerző csak megemlíti a Püspökök életét, amely eszerint előbb volt kész, mint a jegyzetkönyv élén a levél, de csak utóbb másolta be.

    Minthogy a kézirat előszava, amelyben utalást tesz a püspökök életéről szóló művére, 1752. dec. 27-én kelt, a Püspökök élete keletkezését 1752-re tehetjük az eddigi 1752–1759 közötti tágabb időhatár helyett.

    Ezzel megoldódott az az időrendi probléma, amely Bod Péter és Hermányi összeütközésének tárgyalását mindig is zavarta, hogy ti. Hermányi a Püspökök élete fölfogását ért bírálatra az „Édes posteritásim”-ban válaszolt, tehát a Püspökök élete megírása után, de az „Édes posteritásim” megírása előtt ütközött össze Boddal. (Ha az „Édes posteritásim” a Püspökök élete előszava volna, feloldhatatlan volna az ellentmondás, hogy a mű előszavában védekezik a művet ért bírálat ellen.)

    Drámai sejtésekre adott alkalmat az irodalomtörténészeknek, hogy a Püspökök élete minden fennmaradt másolatában van egy hiány, amelynek az eredetiben való meglétét jelzi minden másoló üres hely kihagyásával vagy „Hic/Hinc quaedam desunt” megjegyzéssel. Gyenis Vilmos azt föltételezte, hogy Bod Péter tépte ki Hermányi kéziratából Hermányi halála után. Nos, Hermányi autográfiájában is van a megfelelő helyen egy kivágott lap. Itt a szöveg a kivágás előtt valamivel hosszabb, mint a másolatokban, de nincs is meg a folytatása: ebben a kéziratban az volt az utolsó levél, és a szöveg vége is megsemmisült a kivágással. Az alfa ősmásolat oldaltördelése más volt, nyilván kisebb formátumú, apróbetűs levelekből állt, és megőrizte a szöveg zárását. Azaz: x szövegrész megvan itt, de hiányzott az alfa másolatból; y szövegrész nincs meg sem itt, sem ott; z szövegrész nincs meg itt, de megmaradt a másolatokban.

    Az autográfiában a megmaradt rész Bethlen Kata három cliensével végződik. Ez volt az, amit valaki megsemmisített. Bárki volt az, mindkét kéziratpéldány, ez és az ún. alfa is a kezében volt. Így aztán igazán nem tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy mindkét példányból Bod Péter vágta volna ki, mint azt Gyenis Vilmos föltételezte: ezt leginkább mégiscsak Hermányi tehette meg.[61]

Az autográf kézirat Czigány Géza tulajdonában van, s kiadásra vár.

S. Sárdi Margit

 

 Karacs Ferenc metszetei a Buda és Pest közötti állóhíd tervéhez. Karacs Ferenc térképmetszői tevékenységével a közelmúltban Rózsa György foglalkozott,[62] rézmetszeteit a korabeli sajtó tükrében pedig Foghtüy Krisztina vette számba. Megállapítása szerint: „A kutatók alig foglalkoztak könyvillusztrátori tevékenységével, és szinte teljesen ismeretlen Karacs és a korabeli magyar sajtó kapcsolata is.”[63] Foghtűy Karacs Ferenc tanárának, Dugonics Andrásnak műveihez készített illusztrációit említi meg, ill. Virág Benedek Horatius fordításához készített Horatius portréjára, valamint Pethe Ferencnek Nemzeti Gazda c. művében megjelent mezőgazdasági eszközökről készített metszeteire utal, mint könyvillusztrációkra.[64] Karacs Ferenc metszeteinek bibliográfiája[65] sem említi azt a két metszetet, amelyek Győry Sándor: A Buda ’s Pest közt építendő álló hídról c., 1832-ben kiadott munkájának illusztrációs táblái.

A Budapesti Hídegyesület 1832-ben felhívást tett közzé a Buda és Pest között felépítendő híd tervének készítésére, és az építkezés anyagi feltételeinek biztosítási módjára tett javaslatok ismertetésére. 1832 őszén több javaslat mellett Győry Sándor mérnök, a Duna felmérés volt főépítészeti igazgatója, az Akadémia rendes tagja könyv formájában megjelentetett tanulmányban tette közzé véleményét,[66] amelyet Estergami K. Beimel József nyomtatott ki.[67] Győry Sándor elképzeléseit két rajzmelléklet illusztrálta. Ezek metszője volt Karacs Ferenc.

Karacs Ferenc (1770–1838) közismert személyisége volt a 19. század eleji Pest szellemi életének, rézmetszői tevékenységének elismertsége és tematikai sokrétűsége[68] pedig eléggé indokolja, és nem kíván további bizonyítékot arra, hogy miért őt választotta akár a szerző, akár a nyomdász a kiadvány mellékleteinek megalkotására.

170 éve annak, hogy 1834 decemberében Széchenyi István és a hídeszme támogatóinak kétévi kemény küzdelme után az országgyűlésen megkezdődhetett a Buda és Pest közötti állóhídról szóló törvényjavaslat tárgyalása. A hídépítés történeti előzményeit, az előkészítő munkálatokat, az 1836. XXVI., a hídról szóló törvénycikk elfogadásáig vezető éles politikai és gazdasági küzdelmeket részletesen ismertette Viszota Gyula: A Széchenyi-híd története az 1836 : XXVI. t. c. megalkotásáig c. 1935-ben megjelent munkájában.

Viszota röviden foglalkozott a Hídegyesület felhívására beérkezett javaslatok között Győry Sándor könyvével is. Értékelése szerint: „A mű érdekes szakmunka.”[69] Győry Sándor (1795 –1870) mint akadémikus[70] sokat tett a magyar matematikai szaknyelv kialakításáért, de könyve  a mai – különösen a nem szakember – olvasó számára szabatosan nehezen foglalható össze. Ezért Viszota Gyula alapján idézzük Győry Sándor munkájának ismertetését.

„Győry olyan hidat akart, amely anyagi és erkölcsi tekintetben a legnagyobb hasznot hajtsa, a legalkalmasabb legyen és méltó a nemzethez, amilyet a Hídegyesület is akar. Szerinte az állóhidat csak a Dunának legalább Buda és Pest közti előleges szabályozása után lehet felépíteni. Közli erre vonatkozólag a vízépítés tudományának legfontosabb okfőit és pontos szép rajzokat is mellékel. (Kiemelés tőlem K. K.) Kiinduló pontja az, hogy a Margitsziget déli csúcsától a Gellért hegyi szűkületig a Dunát 150 ölre kell összeszűkíteni és a folyam vizét a promontori ágba kell szorítani. Így a pesti oldalon a part lényegesen (97.542 ölnyi területtel) bővülne, ha ezt ölenként 40 forintjával eladják, hozzávetőleg 3,900.000 frt. a nyereség, amely összegből a híd felépíthető. A kő-, fa-, és lánchíd közül a lánchíd mellett foglal állást, majd kifejti, hogy az újabb angol példák alapján Buda és Pest közt ily hidat lehet építeni és az összes fajták közt a lánchíd a legolcsóbb. A híd helyének Pesten a Deron-ház felett a budai város-kút iránya volna a legcélszerűbb. Itt háromféle hidat lehetne építeni: 1. egy íves a két parton lévő oszloppal (Navier francia mérnök hídjának mintájára), 2. a két parttól 30 ölnyire épített lánctartó oszlopokon nyugvót Clark angol mérnök hammersmithi hídjának mintájára és 3. a Duna közepén épített egy oszloposat, Brunel hídjának mintájára. Győry ez utóbbit ajánlja és véleménye szerint ily híd 2 millió ezüst frtba kerülne.”[71]

Karacs Ferenc metszetei a fentiekhez készült ábrák. Az első táblán a Duna helyszínrajzát, a híd áradás elleni védelmében kívánatos vízmeder ábráit, valamint a lánchíd működésének elvét bemutató rajzok között Navier Szajna hídjának és Th. Clark hammersmithi hídjának képét helyezte el. Mérete 530×355 mm. Jelzése lent, jobb oldalon: „Karacs metsz. Pesten.” Ez a 10 megszámozott ábra a szöveg 1–13. §-ában tárgyalt problémákat szemlélteti. A második tábla a Győry által legmegfelelőbbnek tartott híd terve. Brunel hídtervének mintájára a Duna közepén egy oszlopon nyugvó híd rajza és alaprajza. Mérete: 650×280 mm. Felirat középen fent: „A javasolt híd formája.” Jelzése lent, jobb oldalon: „Karacs metsz. Pesten.” Győry a tanulmány 14. §-ában fejtette ki elgondolását. A metszetből a felső részen látható hídképet közölte Viszota, minden hivatkozás nélkül, lehagyva az alaprajzot és a feliratot.[72]

Győry tervét Széchenyi nagy valószínűséggel már csak angliai útja után (1832. aug. 16.–nov. 24.) ismerte meg. A Hídegyesület a felhívást 1832. jún. 14. után tette közzé.[73]

Győry Sándor könyvét pedig 1832 második felében küldte el az egyesületnek.[74] A Hazai és Külföldi Tudósítások 1833. márc. 9-i számában jelent meg róla ismertetés L. F. szignóval. A cikkíró az építési költségek előteremtésének nehézségei miatt szinte kivitelezhetetlennek tartja a hídépítést. Ennek tudatában dicséri Győry munkáját „... közhasznú esmereteket magában foglaló értekezése minden esetben betsülni való.”[75] „Felette sok jó s követésre méltó van abban,” – jegyezte meg Széchenyi angliai útja után készített jelentésében.[76] Viszota ezt így fogalmazta meg: „Érdekes találkozása a véletlennek, hogy Széchenyi angliai útjából Clarknak hasonló három tervrajzát hozta magával.”[77]

Széchenyi ellenvetései Győry elképzeléseinek elsősorban az építés anyagi fedezetének biztosításával kapcsolatosak. Kételkedett abban, hogy Győry mederkiszárítási terve jelentős bevételt biztosítana a híd felépítéséhez. De nem tartotta indokoltnak az előzetes Duna-szabályozást sem.[78] Széchenyi meggyőződése: „... senkire se bizassék a hídépítésnek mechanikai vezérlése, ki valami neveztesb, s a felállítandó tárgyhoz hasonló munkát nem vitt még végbe; ... – akkor valóban szinte sehol egyebütt mint Britanniában és szövetséges Amerikában kell keresni mestereket;”[79] Valójában Győry terve még inkább megerősítette Széchenyit a lánchíd formában, az angliai hídépítők meghívásának szükségességében.[80] Széchenyi terveiben a hídépítés összekapcsolódott a közteherviselés társadalomformáló politikai gondolatával is. Ezek az indokai annak, hogy Győry nevével a későbbiben nem találkozunk a Lánchíd építési terveivel kapcsolatban.

A Buda és Pest közötti állóhíd, a Lánchíd szinte azonossá vált Széchenyi Istvánnal, hiszen nélküle nem épült volna fel. Ezt Viszota a következőkkel magyarázza:

„Igaz, Széchenyi előtt is szó volt az állandó hídról, de a szó elhangzott, a hídból ellenben semmi sem lett. Nem sikerülhetett, mert a két városban a Duna partjai, medre, folyása stb. tudományosan nem volt feldolgozva, s így senki nem tudta eloszlatni az áradástól való aggodalmat, mert nem volt arra rátermett művészünk ... aki megfelelő tervvel lelkesedést tudott volna kelteni, továbbá, mert a pénzügyi és politikai akadályokat senki sem tudta leküzdeni. Ezen gátló körülmények elenyésztetésére olyan férfi kellett, aki egyéniségével, erélyével, kitartásával és tudásával hatni tud kortársaira és érzéke van a technikai alkotások iránt. Ez a férfi Széchenyi István volt.” [81]

Viszota Gyula Széchenyi István tevékenységére összpontosítva, sajnos nem tartotta fontosnak, hogy a Győry könyvéhez mellékelt „pontos szép rajzokat” is ismertesse, vagy legalább megemlítse a metsző nevét. A Lánchíd építéstörténetével foglalkozó későbbi kutatók pedig Győry munkáját nem vették kézbe, mert elsősorban a már felépített Lánchídhoz készült tervrajzokat, Th. Clark három és G. Rennie négy tervváltozatát tanulmányozták.[82] Ezért nem találkoztak Karacs Ferenc metszeteivel.

Körmendy Kinga

 

 

 

 Az első magyarországi vend nyelvű kiadvány. A szlovén irodalomtörténet jól ismeri azt a nyomtatványt, amely magyar vonatkozásai ellenére nem szerepel a hazai bibliográfiai irodalomban. A lutheri Kiskáté 1715-ben Halléban Andreas Zeitlernél megjelent fordításáról van szó:

MALI / KATECHISMUS, / touje tou / krátki návuk vöre kerschánszke / dávno nigda, po / D. LUTHER MARTONNI / z szvétoga piszma vküp zebráni ino / za droune Deczé volo szpiszani. / zdai pak / NA SZLOVENSZKI JEZIK / preloseni. / FINNI vitéz christus / ta nebeszka virtus / gda bou szodecz justus, / nebo ZEMLO mourje c pro o. / i kai vu nyih boude / vsze doli po TERE. / Stámpano v Saxonii v Meszti HALLA / imenüvanom / po / ZEITLER ANDRASI. / Annô 1715. 12r 48 l.[83]

A szerző neve a FINNI ZEMLO TERE anagrammát megfejtve: Temlin Ferenzio. Francè Kidrič[84] úgy tudja, hogy ő a Csendlak (Tišina) melletti Véghelyről (Krajna) származik, az egykori Vas vármegye muraszombati járásából. Temlin hallei tartózkodásának nyomait – az adatok pontosabb közlése nélkül – Dmitrij Tschizewskij[85] fedezte fel: valóban, a muraszombati Franciscus Temlin 1714. október 15-én iratkozott be a hallei, 1715. augusztus 9-én a wittenbergi egyetemre. Az irat előszavának aláírójában: „Cultor Jurium et Philosophiae” (9) így Temlint sejthetjük, míg az utolsó lapon álló betűk: „B. B. H.” (48) valószínűleg nem monogramként, hanem doxológiaként oldhatók fel. Az adataink szerint laikus Temlinről csak családneve alapján feltételezhetjük, hogy rokonságban állt az orvos Temlin Mátyással,[86] az ugyancsak muraszombati származású nagyvázsonyi, majd kővágóörsi lelkész Temlin Balázzsal, s az anyja, Temlin Éva után Temlin Miklósként is emlegetett nagyszokolyi lelkész Ratkóczy Miklóssal.

Már Ivan Grafenauer[87] felismerte, hogy a délszláv nyelvű káté a Torkos András-féle ún. Győri katekizmus[88] fordítása. A fordítás magyar nyelvű forrásáról tanúskodnak a szövegben található ungarizmusok is. A fordítás nyelve egyébként nem egyszerűen szlovénként, hanem a dunántúli evangélikus vendek által beszélt, az itteni horvátok nyelvéhez is közelálló dialektusként határozható meg,[89] amely nyelv irodalmivá válásának éppen ez a katekizmus az első önálló nyomtatott emléke.

A nyomda összefüggésében meg kell említeni, hogy Andreas Zeitler ugyanebben az időben magyar nyelvű kiadványokon is dolgozott: 1713-ban jelent meg nála Bél Mátyás fordításában Johann Anastasius Freylinghausen Compendiuma[90] és Wagner György gyászverse Georg Grundel halálára,[91]   1715-ben pedig Gerengel Simon népszerű Summája.[92] Zeitler egyébként apósa volt az RMK-kiadványairól számon tartott, magyar származású, ugyancsak hallei nyomdász Orbán Istvánnak, aki többek között a délszláv fordítás forrásául szolgáló Győri katekizmust jelentette meg.[93] Az egy időben ugyanott megjelent magyar és vend nyelvű nyomtatványok közötti kapcsolatot hangsúlyozza a Mali katechismus jellegzetesen magyaros helyesírása is.

Temlin Ferencről és katekizmusáról abból a sajnos keltezetlen levélből nyerhetők további információk, amely a Francke-hagyaték Berlinben őrzött részében maradt fenn. Ebben az 1715-re datálható levélben Temlin, miután leírja szülőföldje földrajzi fekvését, s panaszkodik a vendeknek a lelki dolgokban tanúsított tájékozatlanságára (amely az anyanyelvükön írott könyvek, s általában a saját értelmiség hiányára vezethető vissza), beszámol készülő katekizmusáról, s kiadásához a hallei professzoroktól kér anyagi támogatást.[94] Hogy ez a kérés nem talált süket fülekre, arról maga a nyomtatvány megjelenése tanúskodik.

A halleiek jóindulatában bizonyára szerepet játszott, hogy nem sokkal korábban, 1713. május 16-án ajánlotta be náluk a szintén Vas megyei teológushallgató, Gál Benedek diáktársát, a „horvát” (!) anyanyelvű felsőlendvai Lendvay Györgyöt azzal az érveléssel, hogy ennek földijei nyelvi elszigeteltségük miatt csak nehezen gyakorolhatják evangélikus hitüket.[95] Bár Lendvay pár hónap után Wittenbergbe távozott, rövid hallei tartózkodása mégis szerepet játszhatott abban, hogy a nyelvi, felekezeti és kulturális sokféleségre nyitott Halléban ismertebbé lettek Vas vármegye ekkor Tótságnak nevezett sarkának egyházi viszonyai. Eduard Winter feltételezi, hogy a kiadvány az ismert hallei szlavista, Heinrich Milde közreműködésével látott napvilágot,[96] s ezt az a körülmény is alátámasztaná, hogy az említett hallei kolligátum Milde munkáit tartalmazza.[97]

A Halléban megjelent délszláv nyelvű káté évtizedekkel később került a figyelem középpontjába. Az 1737-es török hadjárat kudarca után (amely többek között Belgrád végleges elvesztését hozta az osztrákoknak) a letartóztatott Friedrich Heinrich von Seckendorff tábornok ellen az a vád is felmerült, hogy több ezer szlavón nyelvű Luther-kátét osztott ki Horvátországban és Szlavóniában. A Seckendorff-szimpatizáns protestáns tábor természetesen Európa-szerte nagy ujjongással kommentálta ezt a hírt.[98] Jóllehet a példányszám túlzottnak tűnik, a könyvosztogatás ötlete mégsem példátlan: Seckendorff már az 1717-es török hadjárat alkalmával tömegesen vitt magával szétosztanivaló Bibliákat, Újtestamentumokat és más kegyességi irodalmat.[99] Kézenfekvő, hogy más szóba jöhető délszláv nyelvű evangélikus kiadvány hiányában[100] az 1715-ös hallei kátéval, vagy ennek egy eddig ismeretlen alkalmi utánnyomásával azonosítsuk az 1737-ben kiosztott „szlavón” Luther-kátét.

A vend káté utóéletéhez tartozik az a történet is, amelyről Johann Christian Lerche bécsi svéd követségi lelkész Gotthilf August Franckéhoz intézett leveleiből értesülünk.[101] Kocsmár (Kortschmayer, Kotschmair) Mihály murapetróci (majd később száki) lelkész akkor nagy feltűnést keltett letartóztatására az 1732/33-as templomelvételi hullám során került sor. A pozsonyi evangélikus gyülekezet – akárcsak az ugyancsak Pozsonyban őrzött Krmann Dániel szuperintendens esetében –  jellemző módon Kocsmár számára is igyekszik anyanyelvű lelkigondozót biztosítani, s ezt a szerepet egy szentbenedeki „horvát” (!), Kodila Ferenc személyével tölti be, aki később szintén Halléban folytat teológiai tanulmányokat.20 Lerche az üggyel kapcsolatban viszont arról is beszámol, hogy Kocsmár vendre fordította Philipp Jacob Spener Evangelische Lebens-Pflichten c. terjedelmes művét,21 s ezen kívül egy vend kátét is tervez kiadni. Hogy a tervezett káté saját műve lett volna-e vagy az 1715-ösnek új kiadása, nem tudható, csak az gyanítható, hogy pozsonyi raboskodása keresztülhúzta számításait.22

Csepregi Zoltán

Az 1873-as bécsi világkiállítás a Pester Lloyd hasábjain. Falk Miksa, a Pester Lloyd főszerkesztője 1873 áprilisában Max Nordaut[102] küldte a császárvárosba, hogy a világkiállítás egész időtartama alatt tudósítsa a lapot. Év végéig mintegy száz írás jelent meg tőle, legtöbbje a reggeli kiadásban „a vonal alatt”, azaz a tárca-rovatban.[103] A tárcák helye a második vagy harmadik, esetenként az első oldalon volt; a hosszabb írások a számozatlan mellékletben (Beilage) folytatódtak. Nordau névvel vagy M. N. szignókkal közölte írásait. A tárcák zöme „Wiener Weltausstellung” címmel jelent meg, majd az alcím utalt a közelebbi tematikára: „Virágkiállítás”, „A művészet pavilonjában” stb. Az európai uralkodók látogatásairól Nordau több tárcában számolt be, amelyeket „Der Czar in Wien”, „Der König von Italien in Wien” címmel és római számokkal látott el. Egyéb címek csak elszórtan jelentek meg, mint például a megnyitó előtt három írás az előkészületekről („Vom Ausstellungsplatze”), vagy egyéb bécsi eseményekről „Wiener Ereignisse” (pl.: „Die Feier der Grundsteinlegung des neuenWiener Rathhauses”) címmel. Az expozíció megnyitását követően 1873. május 11. utánrendszeresen jelentek meg heti összefoglalók is „Wiener Wochenchronik” címmel. Falk irreálisan magas összeget, havi 400forintot fizetett tudósítójának.[104]

A bécsi világkiállításról

A Ferenc József császár által megnyitott bécsi világkiállítás[105] az ötödik a világkiállítások történetében és az első német nyelvterületen, amely a monarchiát a legjobb fényben volt hivatott feltüntetni. Nem utolsósorban az 1859-ben és 1866-ban az olaszok és poroszok ellen elszenvedett vereségek után a nemzetközi nyilvánosságnak egy politikailag, gazdaságilag és kulturálisan megerősödött Ausztriát kívánt prezentálni.1871 után a nagyhatalmak politikája Ausztria számára a Bismarck felé közeledést és a kapcsolatok normalizálódást indokolta, ennek jegyében a kiállítás mint a népek közti megbékélés („Verbrüderungsfest der Nationen”)[106] jegyében állt.

A nagy tőzsdekrach és a pusztító kolerajárvány ellenére a kiállítást kulturálisan és gazdaságilag egyaránt pozitív vállalkozásként értékelték Bécs és a monarchia számára,[107] amely átformálta a bécsi városképet (Ringstraße építése, a külvárosok összekapcsolása az I. kerülettel, szállodaépítések, villamosvonal-hálózat bővítése, utcák számának és minőségének növelése stb).

A kiállítás helyszíneként a Práter egy része szolgált. A 233 hektáron megrendezett bécsi expozíció a több mint 35 országból érkezett 53 000 kiállítójávalmessze felülmúlta a két londoni (1851, 1862) és a két párizsi (1855, 1867) eseményt. A kiállítás központi épületeként a 950 méter hosszú ipari csarnok (Industriehalle) szolgált, amelynek közepében alakították ki a főleg társadalmi, reprezentatív célokra szolgáló rotundát, egy gigantikus kupolát. A maga 108 méter átmérőjével ez volt a világ legnagyobb ilyen jellegű épülete, amely méreteivel a római Szent Péter bazilikát is megelőzte: 27.000 ember kényelmes befogadására volt alkalmas.[108]

Tárcalevelek a lapban

Nordau már a kiállítás megkezdése előtt három héttel, 1873. április 6-án megérkezett Bécsbe.[109] Egy héttel később, április 13-án jelent meg az első tárcája a Pester Lloyd reggeli kiadásában, majd néhány nappal később közölte a folytatást. Ezt követően csak a kiállítás előtt három nappal jelentkezett.[110]

Az első tárcákban Nordau részletesen ír a kiállítás három nagy és költséges épületéről, a munkálatokról, különböző nemzetek munkásairól, a kaotikus viszonyokról. A hatalmas kupolacsarnokról elborzadva írja:

Den Mittelpunkt aller Ausstellungsbauten bildet die große Rotunde, welche von manchen Enthusiasten für die größte und sehenswürdigste Merkwürdigkeit der Ausstellung erklärt wird. Ich kann sie aber mit dem besten Willen nicht so imposant finden, wie sie manche begeisterte Feder geschildert hat. Der Eindruck, den die riesige Kuppel von Außen macht, ist ein geradezu ärmlicher im Vergleich mit den aufgewandten Mitteln. Hinter dem großen und wirklich schönen Mittelportal steigt die – sonderbarerweise außen kassettirte – eiserne Decke in unschöner Linie an und erinnert an den Rückenpanzer einer Schildkröte. Und auch das Innere der Rotunde läßt vollkommen kalt. (...) sie spricht nur zum Verstande; sie ist nur großartig, aber nicht schön. In der Peterskirche muß ich nur schauen und bewundern und anbeten, in der Rotunde des Weltausstellungspalastes muß ich rechnen und kombiniren.[111]

A világkiállítás megnyitására 1873. május 1-jén került sor. A Pester Lloyd esti számában Nordau már beszámol olvasóinak az ünnepi beszédek sorrendjéről és tartalmáról, aprólékos leírást ad a szónokok ruházatáról, a koronás fők viselkedéséről. A magyar delegációnak leírásakor semmi nem kerüli el a figyelmét.[112] Fontosnak tartja olvasóival tudatni, hogy amikor a császár és kísérete megtekintette az egyes nemzetek kiállítását, a magyar részlegben megfigyelése szerint hosszabban időzött, mint a többi pavilonban. A megnyitót követő napon a császár és kísérete ismét megjelent a magyarok kiállításánál és megelégedésének adott nyomatékot:

In der ungarischen Abtheilung, die besonders prächtig dekorirt war, erwartete Handelsminister Graf Zichy die erlauchten Gäste und richtete an Se. Majestät eine kurze Ansprache, daß er von der ungarischen Ausstellung und ihrer Anordnung sehr befriedigt sei. Während dieses Austausches von Rede und Antwort besichtigte der deutsche Kronprinz mit großem Interesse die naturgetreu nachgebildete Gruppe von Honvéd-Infanteristen und Huszáren in voller Ausrüstung und meinte, zur Kaiserin gewandt, daß diese Truppe sich sehr gut machen müsse. So kräftig klangen nirgends die polyglotten Jubelrufe wie hier die begeisterten Éljens, als die hohen Besucher die ungarische Abtheilung verließen.[113]

A bécsi hétköznapokkal kapcsolatban Nordau megjegyzi, hogy noha a külföldi látogatók száma még nem annyira jelentős, az árak már nagyon magasra szöktek. Különösen a bécsi szállodások idegenekkel szembeni gátlástalanságát pellengérezi ki:

Er [der Fremde] wird ausgesogen bis auf den letzten Silbersechser, und ein kurzer Aufenthalt in einem solchen eleganten Blutegelteiche genügt, um aus einem Rentier einen Pfründner zu machen. (...) Spricht man norddeutschen Dialekt, so kommt man etwas billiger an; spricht man aber englisch, oder verräth man gar russische Abstammung, so ist man verloren. Die Preise wechseln übrigens von Tag zu Tag je nach der Nachfrage, und es kann einem unglücklichen Fremden passiren, daß er nach zweitägigem Aufenthalte in einem Hotel mit der erfreulichen Nachricht überrascht wird, er müsse für das Zimmer, das er gestern in einem Momente der Flauheit um zehn Gulden erhielt, von morgen ab 25 Gulden bezahlen.[114]

Két héttel a megnyitó után Nordau arról ír, hogy a kiállítás még mindig nem készült el teljesen, így inkább a bécsi árakról, az idegenekről számol be, és kerüli a kiállítás részletes bemutatását. A három főépület még mindig nem tekinthető befejezettnek, az országok közül pedig az Európán kívüli és a skandináv államoknál jelentős a lemaradás. Európa nyugati és délnyugati államainak munkálatai szépen haladnak, és az osztrák illetve a magyar részleg sem vall szégyent. A magyar részlegről megállapítja: „(...) es freut mich konstatiren zu können, daß die ungarische Abtheilung eine der effektvollst und schönst arrangirten der ganzen Ausstellung ist”.[115]

Nyolc nappal a megnyitót követően Nordau a bécsi tőzsdekrach kapcsán nem érez részvétet a károsultakkal szemben, inkább a viszonyok jobbra fordulását várja. A tőzsdei spekuláció szinte egész Bécs életét uralta, minden réteget érintette. A jelenségről mint egy szörnyű szociális betegségről ír, amely a város egész város karakterét meghatározta. Szintén a tőzsde számlájára írható, hogy a fizikai munka veszített presztizséből, és a pénz megbecsülése helyett a pazarlás, a könnyelműség és a külsőségek imádata ütötte fel a fejét. A tárca végén Nordau az értékrend helyreállításában, a tisztességes munka megbecsülésében bízik, amely egy jobb jövő záloga. Ennek eléréséhez a tőzsdekrach mint tisztítótűz szolgál. Egy héttel később azonban a kárörvendés helyett már más szemszögből nézi Nordau a történeteket: a gazdasági következmények miatt együttérzéssel viseltetik a bécsi családok iránt.[116]

Hogy a világkiállítás a határokon túl is nagy népszerűségnek örvendett, mérhető az európai uralkodók látogatásain is. Vizitjeik a kiállítás társadalmi és politikai csúcspontjait képezték, és rangot adtak az eseménynek. Nordau is górcső alá vette a jelentősebb uralkodókat, és több tárcában számolt be II. Sándor cár, Viktor Emánuel olasz király és I. Vilmos német császár bécsi napjairól. A hivatalos program a bécsi uralkodó családra számos reprezentációs feladatot rótt, hiszen egy uralkodó átlag 3–6 napot töltött kíséretével Bécsben. Egyszerre azonban soha nem tartózkodott több koronás fő a császárvárosban. A hivatalos program a tárcák alapján jól körvonalazható: rangnak megfelelő fogadás a pályaudvaron, a kiállítás megtekintése, udvari ünnepségeken, bálokon való részvétel, opera- és/vagy színházi program, részvétel katonai parádén. A kiállításon minden vendégét maga a császár kalauzolta.

A pesti olvasók érdeklődésének és elvárásainak megfelelően Nordau tárcáit részletes leírásokkal töltötte meg, a feuilleton műfajának megfelelően látszólag érdektelen mindennapi jelenségekkel. Pontosan beszámolt egy vendég külső és belső tulajdonságairól, egyenruhájáról, a viselt kitüntetésekről, mimikájáról, a napi programról, a kiállítás- és színházlátogatásokról, részletes leírást adott a kíséret tagjairól, az időjárásról, a külső körülményekről, a szokásokról, a vendég és a házigazda viszonyáról, a vendéglátásról, esetleges rosszullétekről stb. Politikai nézeteltéréseket – ugyancsak a tárca műfajából adódóan – csak marginálisan említ meg, és humoros–szatirikus hangnemmel veszi élét. Apróbb incidensekről rendszeres beszámol, de mindig pozitív kicsengéssel és csakis játékos, vicces hangnemben.

Természetesen a kiállításon a politika is nagyban jelen volt: a meghívások és látogatások mögött a kötelező udvariasságon túl határozott politikai érdekek húzódtak meg. II. Sándor cár, minden oroszok cárja, merénylettől tartva számos titkosrendőr kíséretében érkezett. Nordau olvasóinak arról számol be, hogy a bécsi polgárok nem üdvözölték kitörő örömmel: „Diese Menge verhielt sich lautlos, als die beiden Kaiser vorüberfuhren. Man zog die Hüte, aber man rief kein einziges ’Hoch’.”[117] Ferenc József császárról megállapítja, hogy különösen figyelmes vendéglátónak bizonyult, és mindvégig azon volt, hogy vendégének a legkényelmesebbé tegye bécsi tartózkodását. A legapróbb részletekig feltérképeztette a cár életmódját, hogy mindenben a megszokottat nyújthassa vendégének. Ennek ellenére két színházlátogatás mégsem szolgált teljesen a cár megelégedésére. Először a műsorra tűzött „Lohengrin” miatt tiltakozott, és helyette Gounod-operát kért, majd néhány nappal később határozottan egy Offenbach-darabot szeretett volna látni, hiszen hazájában az ilyen jellegű darabok csak cenzúrázott formában adhatók elő színpadon. Nordau tárcájából kihallatszik szerzőjének liberális szemléletmódja és az orosz politika kritikája, hiszen az konzervatív és despotikus jellegű, elutasítja a haladást és az egyéni szabadságot:

Der Czar gönnt sich in Wien ein Vergnügen, das ihm daheim versagt ist. Die Offenbach’schen Operetten sind in ganz Rußland theils verboten, theils dürfen sie nur so zusammengestrichen, beschnitten und verballhornt aufgeführt werden, daß vom úrsprünglichen Spiritus so ziemlich gar nichts bleibt. Bücher, deren Lektüren seinen Unterthanen verboten ist, kann der Czar in seinem Kabinete lesen; aber ein ganzes Stück hinter verschlossenen Thüren, in verpönter Originalform vor sich aufführen zu lassen, geht doch nicht recht an. Hier aber hat er nun Gelegenheit, die verbotene Frucht ungehindert zu genießen und er thut dies mit dem Behagen, womit man eben seit Vater Adam’s Zeiten verbotene Früchte zu genießen pflegt.[118]

Auguszta császárné látogatása és élénk bécsi programja igazi csemege egy tárcaíró számára. Számos koncerten és színházi előadáson vett részt, ami Nordau számára kitűnő alkalom, hogy beszámoljon a magas rangú vendégek ülésrendjéről, részletesen bemutassa a színház belsejét és aprólékosan leírja a dámák gardróbját, amit bizony a tegnapelőtt látottakkal is összevet:

Die Kaiserin Augusta trug ein weißes Seidenkleid mit weißem Atlas geputzt, am Halse und an den Armen derselben Brillantenschmuck auf schwarzem Sammt wie vorgestern, auf der Brust zahlreiche Ordensbänder und Sterne, im Haare Blüthen und Brillanten. Kaiserin Elisabeth hatte ein violettes Seidenkleid mit breiten weißen Spitzenvolants und gleichfarbiger Schleppe an, ihren Hals schmückte ein Collier von Brillanten und Rubinen, im aufgelösten Haare trug sie eine Brillantenagrasse, an deren Rändern zwei große Rubinen glänzten. Erzherzogin Marie hatte ein blaßlilaseidenes Kleid und Korallenschmuck, Prinzessin Theresa ein hellrothes, weißgeputztes Seidenkleid und Brillanten.[119]

Viktor Emánuel olasz király bécsi tartózkodásáról Nordau hosszú feuilletonokban tudósít. E látogatás politikai aktualitása nem tatozik a vonal alatti részbe, az viszont igen, hogy milyen módon érintkezett egymással a két uralkodó:

Was die beiden Herrscher miteinander sprachen – wer kann es wissen? Das aber konnten wir Alle sehen, daß das Gespräch eifrig war, daß die Rede ununterbrochen von den Lippen Beider floß, daß sie, während ihre Blicke scheinbar die Bewegungen der Tänzerinnen verfolgten, eine sehr ernste und nachdenkliche Miene annahmen und daß sie einander schließlich mit auffallender Wärme die Hand drückten, als König Victor Emanuel vor 9 Uhr die Loge verließ.[120]

Az olasz delegáció látogatása kapcsán egy helyütt mégis beszüremkedik a politika a tárcalevélbe: mivel a vatikáni követ az olasz uralkodó vizitjét kimondottan rossz néven vette és ennek a diplomácia kereteit túlfeszítve adott hangot, Nordau beszámol erről az incidensről.

Röviddel a kiállítás bezárása előtt tiszteletét tette Bécsben I. Vilmos császár is kancellárja, Otto von Bismarck társaságában. Nordau humorral fűszerezve rögtön rámutat a két császár közti különbségre, és a német uralkodót úgy jellemzi a hazai olvasóknak, mint aki a személyisége helyett inkább a magára aggatott kitűntetésekkel és csillagokkal akar feltűnni:

Die Brust des deutschen Kaisers ist breit und die Dekorationen lagen gleich Fischschuppen übereinandergeschoben: er trug wenigstens zwei Dutzend Kreuze, Sterne und Medaillen. Es scheint, daß der deutsche Kaieser es liebt, sich mit Insignien der Hoheit und Majestät zu umgeben, während Kaiser Franz Josef mehr durch seine Persönlichkeit wirken will.[121]

Nordau arról tudósít, hogy a német császár nem sok érdeklődést mutat a kiállítás iránt, ám néhány nap múlva revideálja álláspontját: „Um drei Uhr fuhr Kaiser Wilhelm in die Weltausstellung, deren Besichtigung er weit ernster nimmt als alle Monarchen und die meisten Prinzen, die früher da gewesen sind.”[122] Arról is beszámol, hogy egy, a sedani eseményekre emlékeztető sakk különösen felkeltette az uralkodó figyelmét: „Das bekannte Schachspiel in der Nordgalerie, dessen elfenbeingeschnitzte Figuren die Rollenträger der großen Kriegstragödie von 1870–71 darstellen, erregte sein besonderes Wohlgefallen.”[123] Az egész látogatás kapcsán Nordau így summáz: „Ich hatte geglaubt, die Aufnahme, die König Viktor Emanuel hier gefunden, könne an Wärme und Herzlichkeit nicht mehr überboten werden; allein es scheint mir, als habe Kaiser Wilhelm heute in der Ausstellung noch größeren Enthusiasmus erregt.”[124] A bécsi közönség kíváncsiságát azonban nem sikerült a német császári vizitnek maradéktalanul kielégítenie, mivel Bismarck tudatosan a háttérben maradt, kerülte a személyes találkozást Ferenc Józseffel, így csak ritkán mutatkozott. Sőt, Nordau megjegyzi, hogy még saját uralkodója sem részesítette kellő figyelemben. A tudósítónak sikerült azonban a kancellár egy nagyon emberi pillanatát elkapnia, mikor is a színházban egy Eduard Bauernfeld-darab kapcsán könnyekkel küszködött:

(...) und es ist nicht Uebertreibung, sondern buchstäblich wahr, daß der eiserne Mann weinte, die hellen Thränen liefen ihm über die Wange und er nahm das Binocle (...) von der Nase und wisch sich die Augen. Was ich gesehen, haben Viele mit mir beobachtet und auf Jeden wirkte es eigenthümlich bewegend, den weichen Kern hinter der harten Schale so deutlich offen gelegt zu sehen.[125]

Egy apró incidensnek lehetett Nordau a szemtanuja, mikor a német küldöttség a kiállítás francia pavilonjához ért. A sedani sebek még túl mélynek bizonyultak, de Vilmos császár ügyesen hárított:

’Voilà Guillaume!’ ’Voilà le Soultan des Prussiens!’ hörte ich die redegewandten Vertreterinen (sic!) der größten Bronce- und Porzellanfirmen respektwidrig laut rufen. Die Höflicheren ließen ihre Exposition im Stiche und machten sich fort, um dem Kaiser nicht begegnen zu müssen, die Heißblütigeren, in denen die Reminiszenz an Sedan und die fünf Milliarden noch allzu lebendig ist, verhängten rasch ihre Waaren und pflanzten sich in demonstrativem Trotze gleich modernen Cherubim mit flammenden Schwertern daneben, die allerwenigsten achteten die Neutralität des Bodens, auf dem sie sich befinden, genügend, um den Gast des Kaisers Franz Josef zu grüßen und ihn mindestens mit derselben Artigkeit zu behandeln wie jeden andern Ausstellungsbesucher. (...) Kaiser Wilhelm blieb übrigens begreiflicherweise nicht lange im Lande des Besiegten, sondern that, als merkte er nichts von alledem (...).[126]

Ám ezzel még nem ért véget a megpróbáltatások sora. Bismarck kancellárnak az osztrák tisztektől való búcsúzkodásakor a pesti lap tudósítója fültanúja lehetett a königgrätzi emlék felvillanásának is:

Dann trat er zu den Gruppen zurück und unterhielt sich mit dem Grafen Schweinitz und Sir Buchanan. Auch an den Grafen Pejacsevics trat er heran und wechselte mit ihm Artigkeiten. Graf Pejacsevics hat nur einen Arm; den rechten ließ er bei Königgrätz, das hinderte aber die Beiden nicht, einander so freundlich anzulächeln, als hätte zwischen ihnen nie ein anderes Gefühl, als lautere Freundschaft bestanden.[127]

A két uralkodó elköszönését is pontosan rögzítette Nordau az olvasók számára. Ezt kimondottan szívélyesnek látta, amely az általános emberi gesztusokon túlmutatott:

Die beiden Kaiser umarmten und küßten einander drei- oder viermal und tauschten warme Abschiedsworte aus. Der greise Herrscher des neuen deutschen Reichs konnte seine Rührung nicht bemeistern und brach in Thränen aus; auch in Kaiser Franz Joseph’s Mienen zuckte es wie verhaltene Bewegung.[128]

Az európai uralkodók vizítjei mellett nagy figyelmet szentelt Nordau az egyes országok pavilonjainak bemutatásnak is. Leírásaiban a sorrend megegyezik: részletesen bemutatja a pavilont, a kiállítási tárgyakat, próbálja szavakba foglalni a hangulatot, a nemzeti jellegzetességeket, valamint az összhatást. Mivel olvasóközönségét a (nagy)polgári réteg alkotja, némely kiállítási tárgynál vagy tematikus egységnél hosszabban és részletesebben időzik (oktatás, művészet, lakberendezés, technika).

A német részlegnél az ipar sokoldalúságáról ír, dícséri a tudományos eredményeket, de leginkább az szúr neki szemet, hogy a legtöbb kiállított tárgy valójában a császár és a családja előtti tisztelgés, vagy a sedani győzelem megidézése.[129] Nordau ítélete nem nélkülözi az iróniát, amikor a látottakból arra következtet, hogy a német lojalitás nem ismer határokat: „Darf man sich nach der Ausstellung ein Urtheil bilden, so trägt in Deutschland jede Dame das Porträt des Kaisers im Medaillon und jeder Mann raucht aus einer Zigarrenspitze, die die Züge des ’Heldenkönigs’ zeigt.”[130]

Az osztrákok kiállítása kapcsán Nordaunak nem csak a látottakról számol be, hanem a nemzeti karakterekről – elsősorban az osztrákról, a németről és a franciáról – alkotott véleményét is megosztja olvasóival. Az osztrák–észak-német oppozíciót így láttatja:

(...) die lebensfrohe Sinnlichkeit des Wiener Naturells, die rege Phantasie, die, großen Aufgaben aus dem Weg gehend, sich mit Vorliebe auf das Kleine richtet, in diesem aber unermüdliche Schöpferkraft und überraschende Vielseitigkeit bekundet, der Schönheitssinn, der besonders für das Anmuthige und Niedliche empfänglich ist, alle diese Eigenschaften, welche den echten Wiener vor seinen norddeutschen Stammgenossen auszeichnen und dem leichtlebigen Pariser so ähnlich machen (...).[131]

A belgákkal kapcsolatban „kellemetlen ellentétekről“ beszél, mivel a lehető legszabadelvűbb alkotmány ellenére náluk található a legvadabb ultramontanizmus, és a lakosság számához képest a legtöbb szerzetes. Hollandiáról megjegyzi, hogy az egykori mintaállam és a jelen „nyugdíjas állama” között nagy a kontraszt: a gazdasági és szellemi nagyhatalom, amely Spinoza, Descartes, Rubens és Rembrandt hazája, ma csak edami sajtot termel és csak saját múltjának paródiáját nyújtja, a nagy gondolatok helyébe pedig a kamatszámolás lépett. Nordau megjegyzi, hogy ez az egyetlen ország, amely semminemű fegyvert vagy harcra emlékeztető tárgyat nem állított ki.[132]

Teljesen más hangnemben ír Nordau az olaszokról, akik a kiállítás esztétikai csúcsteljesítményét nyújtották.[133] Olaszhont egy olyan országnak mutatja, amelyben „minden ipar a művészettel rokon”.[134] Hasonló lelkesedéssel ír a francia kiállításról is. Egy teljes tárcát szentel a francia divatnak, mivel egy francia szabó ruhája valódi műalkotásnak felel meg:

Ein solcher Schneider ist kein Handwerker, er hat in der That Recht, wenn er sich Architekt, Maler, Bildhauer in Seide und anderen Stoffen nennt. Er besitzt Erfindungsgenie, Formensinn, geläuterten Farbengeschmack. Er weiß seinen ’Schöpfungen’, den Roben, Charakter und Ausdruck zu geben. Sehen Sie einmal diese weiße Ballrobe an: athmet sie nicht Grazie, seine Koketterie , eine gewisse Idealität der Gefallsucht? Sie ist durchsichtig wie eine Wolke, ihr Rauschen muß etwas vom Geflüster des leichten Frühlingslüstchens haben, sie ist reich geputzt, aber nicht überladen. Gewiß, diese Hülle muß dem wirklichen Kern, der in ihr steckt, einen Nimbus von Anmuth und Vornehmheit verleihen.[135]

Más színben tűnteti fel a románokat, akiknek a művészet iránti affinitás helyett nagyhatalmi ambíciókat tulajdonít: „Dieser Halbstaat mit den Ambitionen eines Weltreiches hat sich möglichst schön herausgeputzt und große Anstrengungen gemacht, um dem gebildeten Europa zu imponieren, allein seine Ausstellung macht doch nur den Eindruck des Barbarischen und Primitiven.”[136] Minden megtévesztés ellenére Románia nem rendelkezik sem önálló kereskedelemmel, sem iparral. Hozzáfűzi még, hogy Magyarországnak katonailag nincs félnivalója a románoktól. Még az antiszemitizmus vádjával illeti a délkeleti szomszédot.

A kínaiakról szóló tárcában Nordau részletesen foglalkozik a távol-keleti mentalitással, amelynek legfőbb attribútumai a konzervativizmus, a világtól való elzárkózottság, a változatlanság. Nem akar tudni semmit „az európai barbárokról”, abc helyett 40 000 írásjelet használ, minden munkát kézzel végez. Lakonikussan megjegyzi: „In China ist alles Bestehende alt, alles Alte heilig, alles Heilige unverletzlich”.[137] A kiállított tárgyak kapcsán részletesen kitér a lakkozásra, az étkezési kultúrára, a selyemiparra, valamint a papírnak és a teának a kínaiak mindennapjaiban betöltött szerepére.

Nordau a kormányközeli Pester Lloyd munkatársaként tartózkodott Bécsben, így a kiállítás magyar részlegéről nagyon aprólékosan ír a hazai olvasóknak. Legelső írásának tárgya a nyugat-európaiakban megkötött romantikus és egzotikus assziciációs lánc a „Magyarország” szó hallatán: „Sie halten es für ein romantisches Land, das wunderreich und seltsam ist wie das geheimnisvolle Innere Afrikas oder Brasilien.”[138] A kép alapjául a végtelen pusztáról, betyárról, cigányokról, vérpezsdítő zenéről és a tokaji nedűről alkotott képsor szolgál. Klisék helyett azonban egy kijózanító kép várja a világkiállításra látogatót a magyar valóságról –, iparról, iskolarendszerről:

Er sucht vergebens Romantik und Poesie; überall tritt ihm die Prosa der Arbeit, der nüchterne Ernst des Volksfleißes entgegen. Von Pußta und Csárda, von Csikos und Betyár, von feurigem Roß und wilder Musik ist nichts zu sehen und zu hören (...), das Ungarn der Petőfy’schen und Karl Beck’schen Gedichte, der französischen und englischen Reisebeschreibungen ist absolut nichts zu erkennen. Dafür aber sieht der Fremde ein Land hochentwickelter Industrie, mit mannigfachem Fabrikswesen, mit vorgeschrittenen Schulen vor sich, und er muß mit höchster Achtung vor diesem Staate erfüllt werden, der zuerst mit einem ungeheuern Aufwand an Volkskraft sich die politische Selbständigkeit errang (...).[139]

Több tárcában részletesen foglalkozik Nordau a magyar képzőművészetet bemutató tárlatokkal. Főleg Than Mór, Lotz Károly, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály alkotásait dicséri.

 

 

 

 

Pester Lloyd versus A Hon

A kiállítás alatt a Pester Lloyd tárcaírója, Max Nordau és A Hon munkatársa, Ujvári Béla[140] között kisebb incidensre került sor. A Hon újságírója ugyanis ’üzleteléssel’ vádolta meg a német lapot, miszerint az hirdetések helyett fizetett reklámcikkeket ír.[141] Nordau már a megnyitó óta rosszallással fogadta a magyar nyelvű lap Németh Imre miniszteri osztálytanácsosellen intézet kirohanásait, és a vádaskodás nyomán lapjában reagált a vádakra: [142]

„An die Adresse des ’Hon’.

Schon seit längerer Zeit führt ’Hon’ eine sehr wenig erbauliche Polemik gegen den ungarischen Ausstellungskommissar Sektionsrath Németh und gegen einzelne Mitglieder der Ausstellungskommission eine Polemik, die sich ausschließlich in Persönlichkeiten bewegt, und durch eine erstaunliche Brutalität des Tons auszeichnet. Von der Ansicht ausgehend, daß ein Ausstellungsberichterstatter sich mit der Ausstellung und nicht mit den Ausstellungskommissären zu beschäftigen habe, daß er den Lesern seines Journals ein Bild der Ausstellung geben, nicht aber erzählen müsse, was einzelne, wahrlich nicht sehr bedeutende offizielle Persönlichkeiten von einander denken und sagen, habe ich mich bisher in dem unerquicklichen Gezänk zwischen ’Hon’ un der Ausstellungskommission völlig neutral verhalten. In dem letzten hier eingetroffenen Abendblatte des wiederholt genannten Blattes finde ich jedoch einen Passus, der mich zwingt, aus meiner Neutralität herauszutreten. Am Schlusse eines Artikels gegen die Ausstellungskommission steht nämlich folgender Satz: ’Zum Schlusse in allem Wohlwollen dem ’Pester Lloyd’ nur so viel, daß er auch ferner in seiner weisen Neutralität verharren möge, denn sonst werden wir auch Eines und das Andere von der Kauflichkeit seiner Leute und den Geschäfteleien, die sie hier vollführt, erzählen. Also darum: zurück mit dem Bracken, Schwager.’[143]

Darauf habe ich kurz Folgendes zu bemerken. Der ’Pester Lloyd’ hat in der Ausstellung keine ’Leute’. Er hat in der Ausstellung nur einen Spezialberichterstatter, und das bin ich. Was also im ’Hon’ von den ’Leuten’ des ’Pester Lloyd’ gesagt wird, kann wohl nur auf mich gemünzt sein. Deshalb fordere ich den Korrespondenten des ’Hon’ auf, zu erklären, ob er wirklich mich unter diesen ’Leuten’ meint, und wenn dies der Fall ist, anzugeben, wann ich Käuflichkeit an den Tag gelegt und wann ich ’Geschäfteleien’ gemacht habe. Ist er nicht im Stande, seine vagen Allgemeinheiten mit Daten zu begründen, so erkläre ich ihn für einen Lügner und Verleumder. Der ’Pester Lloyd’ hat den rüden Streit zwischen den oppositionellen Journalen und der Ausstellungskommission ignorirt, er konnte also auch von keiner Seite ’gekauft’ werden: in den Ausstellungsberichten des ’Pester Lloyd’ ist sorgsam jegliche Reklame vermieden, seine ’Leute’ konnten also keine ’Geschäfteleien’ vollführen. ’Geschäfte’ machen allenfalls die Annoncenagenten des Blattes, allein dies ist die Sache der Administration, damit hat die Redaktion des Blattes nichts zu schaffen, und es ist geradezu perfid vom ’Hon’-Korrespondenten, zu thun, als kenne er diesen Unterschied nicht und als wäre eine bezahlte Reklame oder Annonce, in welcher die Objekte einzelner Aussteller empfehlend besprochen werden, ein redaktioneller Artikel.

Die Unhöflichkeit, die der ’Hon’-Korrespondent in seinem Angriffe gegen den ’Pester Lloyd’ an den Tag legt, macht mir weiter keine Schmerzen; sie ist nur ein Zeugniß mangelhafter Erziehung und schlechten Geschmackes und trifft den Angreifer weit mehr als den Angegriffenen; allein gegen seine Verlogenheit mich zu wahren, war allerdings mein Recht und meine Pflicht, und ich habe mich deshalb beeilt, ihm meinen Standpunkt klarzumachen.

A látottak összegzése

Több tényező (tőzsdekrach, kedvezőtlen időjárásviszonyok, magas belépőjegyek, kolerajárvány) közrejátszott abban, hogy a világkiállítás nem a várt gazdasági nyereséggel zárult. Nordau csak augusztus végén írja, hogy igazi pompájában valójában most látható a kiállítás: „Jetzt erst ist die Ausstellung in ihren Vollglanz getreten, jetzt erst kann man von der absoluten Vollendung sprechen.”[144] Rossz kedvről, csalódottságról, erkölcsi macskajajról ír, mert a világkiállítást megelőző felfokozott várakozás megrekedt a fantázia szintjén.[145] Az illúziók kergetése helyett marad a realitás, a kiállítás deficitje: „Alles kam, nur die fremden Besucher und die fremden Millionen wollten nicht kommen”.[146] Legutolsó bécsi tárcájában Nordau azt vizsgálja, mennyiben volt indokolt az expozíció megrendezése. Diagnózisa nem kedvez a világkiállításnak mint rendezvénynek általában, fölösleges luxusnak nevezi: „Die Wiener Weltausstellung, die Weltausstellungen im bisherigen Style überhaupt, sind unberechtigt, denn sie sind zwecklos. Sie sind ein glänzender, jedoch überflüssiger Luxus.”[147] Nordau értelmezésében egy világkiállítás a kortárs kultúra foglalatát kell, hogy adja, de soha nem univerzális és nem teljes. Sem a világkultúráról, sem az egyes országok termelésének mértékéről nem ad teljes képet.[148]

A népeket összekötő szerepének, a más kultúrák megismerésének sem tudott eleget tenni az expozíció. Nordau a kiállítás ideje alatt naponta több órát töltött a helyszínen, így a kiállított tárgyak szemrevételezése mellett a közönség megfigyelésére is jócskán volt alkalma. A látottak alapján a más kultúrákban való elmélyülés igényét és lehetőségét is kétségbe vonja: „Nun, was ich gesehen habe, hat in mir nicht die Ueberzeugung erweckt, daß die Besucher in die Ausstellung kamen, um hier zu lernen (...) Und selbst wer lernen wollte, konnte es in der Ausstellung nicht recht tun.”[149]

Ujvári Hedvig

 

 

 

 Közművelődés és magyarosítás. (Esettanulmány a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület privigyei népkönyvtárának működéséről.) A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben sorra alakultak a közművelődési egyletek hazánkban, amelyek a magyar nyelv és kultúra terjesztésének égisze alatt a hazai nemzetiségek asszimilálását tűzték ki célul, noha módszereik eredményességét már a kortársak közül is többen megkérdőjelezték. E társaságok egyike volt a történelmi Magyarország északi megyéiben tevékenykedő Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, amely többek között egy külön könyvtári hálózatot is létrehozott, hogy ezzel is segítse a térség szlovák lakosságának elmagyarosítását.

1867 után Magyarországon, az összlakosság mintegy 40 százalékát kitevő magyarokkal szemben a nemzetiségek többséget alkottak, amelyek közül a legjelentősebbek a németek, horvátok, szlovákok, ruszinok, románok és szerbek voltak. Ezek, néhány vegyesen lakott vidékektől eltekintve többnyire kompakt tömbben éltek, de kevés kivételtől eltekintve (pl.: szerbek, románok) tiszteletben tartották az ország területi integritását. Helyzetüket Magyarország határain belül kívánták rendezni, így rövid távon beérték a nemzetiségi törvényben foglaltakkal, távlatilag pedig a kollektív jogok és a területi autonómia elérése volt számukra a cél. Ezzel szemben a magyar politikai elit, pártállástól függetlenül az „egy politikai nemzet” álláspontjára helyezkedve, a horvátok kivételével nem ismerte el a nemzetiségek kollektív jogait, noha ezzel párhuzamosan, az 1868-as nemzetiségi törvényben nyelvi és kulturális téren európai mércével nézve is rendkívül komoly kedvezményeket biztosított a számukra. A dualizmus kori magyarosítás a gyakorlatban éppen ezen jogok fokozatos leépítését jelentette, míg a nemzetiségek a törvényben foglaltak megtartásáért és újbóli alkalmazásáért folytatták a küzdelmüket. Szerencsére a magyarosítás során nem használták a korabeli Európában alkalmazott módszereket[150], a nemzetiségi törvény pedig minden korlátozás és törvénysértés ellenére is érvényben maradt a korszak végéig.

A nemzetiségi kérdésre a magyar kormányok egy része (pl.: Széll Kálmán, Khuen-Héderváry Károly, Tisza István) különféle engedményekkel (pl.: gazdasági könnyítések és segélyakciók), illetve a nemzetiségi vezetőkkel kötött paktumok révén próbált megoldást találni. Ezek az intézkedések rövid távon ugyan oldották a feszültséget, és hoztak is bizonyos eredményeket (pl.: választások idején), de távlatilag nem voltak képesek a nemzetiségi mozgalmakat integrálva a problémát rendezni. Más kormányok (pl.: Tisza Kálmán, Bánffy Dezső, koalíciós kormány) a „kemény kéz” politikáját alkalmazva sorozatosan korlátozták a nemzetiségi törvényben foglalt jogokat (pl.: a kisebbségi nyelvhasználat kiszorítása a közigazgatásból és a bíráskodásból, a nemzetiségi oktatás visszaszorítása, illetve leépítése, az egyesületi élet korlátozása stb.), a nemzetiségi vezetők ellen pedig sajtópereket indítottak.[151] Ezzel párhuzamosan olyan egyesületeket is támogattak, amelyek nyíltan   a magyarosítást tűzték ki célul[152], mint például az Országos Magyar Iskola Egyesület, a Pozsonyi Magyar Közművelődési Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Széchenyi Társulat, a Sárosmegyei Egyesület, a Torontálmegyei Magyar Nyelvterjesztő és Közművelődési Egyesület, az Oraviczai Arany-liga vagy a Beregmegyei Magyar Közművelődési és Kulturális Egyesület.[153] Ezek között az egyik legjelentősebb, a felföldi magyar értelmiség által létrehozott Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület volt, amely a szlovákok elmagyarosítását tűzte ki célul.

A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (a továbbiakban F. M. K. E. vagy Egyesület) 1883. november 28-án alakult Nyitrán Odescalchi Gyula herceg vezetésével. Fő feladatának a magyar nyelv és kultúra terjesztését tekintette a a Felföld vegyesen lakott, vagy szlovák többségű megyéiben (pl.: Árva, Bars, Hont, Liptó, Nógrád, Sáros, Nyitra, Pozsony Szepes, Trencsén, Turóc, Zemplén, Zólyom). A valódi cél azonban a felföldi szlovák lakosság asszimilációja volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyelvhatáron fekvő vegyes vagy szlovák többségű helységek elmagyarosításával az etnikai határt fokozatosan északabbra akarták tolni. Ennek érdekében különféle jótékonysági szervezeteket támogattak, kultúregyesületeket alapítottak, hazafias ünnepségeket, illetve megemlékezéseket tartottak, előadásokat, tanfolyamokat szerveztek, az Alföldre irányuló gyerektelepítések révén támogatták az árván maradt szlovák gyerekek szakma- és nyelvtanulását, óvodákat, iskolákat létesítettek, kitüntették a magyar nyelv terjesztése terén jó munkát végzett óvónőket, tanítókat és tanítónőket. Az Egyesület újságot és évkönyvet adott ki rendszeres tájékoztatást nyújtva az elért eredményekről, a tagság soraiban pedig ott volt a térség szinte teljes értelmisége.[154]

A F. M. K. E. egyáltalán nem foglalkozott népkönyvtárak létesítésével működésének első tíz éve alatt, és könyvtári programja csak fokozatosan indult meg az 1890-es években. Először 1893. IX. 12-én, a turócszentmártoni közgyűlésen módosították az alapszabályt, amelynek 3. §-a szerint az Egyesület „népkönyvtárakat létesít és segélyez”, illetve egy elvi határozat is született, hogy „a népesebb vegyes ajkú községekben magyar népkönyvtárak és ezekkel kapcsolatos olvasó egyesületek alakíttassanak”.[155] Az 1894. X. 2-án rendezett nyitrai közgyűlés már „kívánatosnak tartván, hogy minden városban és nagyobb községben kölcsönző könyvtárak létesüljenek, ezen ügyet az összes törv. választmánynak figyelmébe ajánlja és felhívja azokat, hogy ily könyvtárakat egyelőre ajándék-könyvek gyűjtése útján kíséreljenek meg létesíteni”.[156] A losonci közgyűlésen, 1895. X. 3-án az Egyesület már konkrét összeget is megszavazott a „létesítendő ifjúsági és népkönyvtárak czéljaira”, ami „a szövetkezett vármegyék tótajkú iskolái között lesz szétosztandó, melyek mellett magyar daloskörök állíttattak fel, s népkönyvtárak létesítése elhatároztatik”.[157] Az első F. M. K. E. népkönyvtárak 1897-ben jöttek létre Nyitrán, Turócszentmártonban, Gölnicbányán, valamint Kunos-Vágáson, ettől kezdve pedig sorra alakultak a különféle nép-, ifjúsági- és honvédségi könyvtárak a felföldi vármegyékben. Bár az Egyesület ezeket kimondottan magyarosító céllal hozta létre, az intézmények néhol valóban csak közművelődési célokat szolgáltak, mint például Pogrányban is. Itt, mint az Egyesület vezetésének küldött jelentésekből kiderült „a község lakossága tisztán magyar ajkú, magyarosodásra szükség nincsen, legfeljebb a tájszólás csökkentése igényeltetik”, ám az intézményt a F. M. K. E. vezetősége ennek ellenére sem szüntette meg.[158] Az Egyesület saját könyvtári szabályzattal is rendelkezett, amely szerint a népkönyvtárnak bárki tagja lehetett, és ingyen kölcsönözhetett könyveket. Erre október és május között heti két, június és szeptember között pedig egy alkalommal volt lehetőség. A könyveket külön szekrényben kellett elhelyezni, feltüntetve ezen az „F. M. K. E.” feliratot. A könyvtár működéséről évente kellett jelentést készíteni az Egyesület elnöksége számára, amelyben a szokásos statisztikákon felül (pl.: éves forgalom, a legolvasottabb könyvek, a könyvtár állományának fejlesztése stb.) arról is számot kellett adni, hogy „magyarosítási szempontból volt-e s mennyiben eredménye a könyvtár használatának”.[159]

Az 1901. április 28-án megalakult privigyei katolikus legényegylet egy közművelődési tevékenységet folytató, kisvárosi egyesület volt. Ez a szokásos művelődési programokon kívül (pl.: kéthetente ismeretterjesztő felolvasások, magyar nyelvű színi- és népdalelőadások tagjainak részvételével, amelyre sokszor 4–500 fős közönség is összegyűlt stb.) egy 290 kötetes könyvtárat is létrehozott a tagság számára, mely a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának szakmai felügyelete alatt állt.[160] A privigyei F. M. K. E. népkönyvtár alapításának ötletét Gubás Pál, a legényegylet elnöke vetette fel az Egyesület elnökéhez, 1901. XII. 23-án írt levelében. Ebben a tátrafüredi kongresszuson hozott határozatra[161] hivatkozva támogatást kért az egyesülettől egy F. M. K. E. könyvtár alapításához Privigyén, mivel „az egyesület a miniszterileg és egyházhatóságilag szentesített alapszabályok mellett az iparos ifjúság vallásos és hazafias művelésén fáradozik”. A F. M. K. E. igazgató-választmánya 1902. február 10-én kelt válaszlevelében, „tekintettel a privigyei kath. legényegylet nagyon hazafias működésére az egyesületnek 173 kötetből álló népkönyvtárt engedélyezett, amennyiben az elnökség ezen könyvtár használatára előírt feltételeinek teljesítésére magát írásban kötelezi”.[162] Ez rögtön komoly gondot okozott a legényegylet vezetőségének, mivel pénz-, illetve hely hiányában nem volt képes külön tárolót biztosítani az új könyvek számára, így ezeket a legényegylet könyvtárának szekrényeiben kívánta elhelyezni. Ezt a problémát Gubás 1902. február 15-i, Clair Vilmos főtitkárnak írt levelében jelezte is, arra kérve a F. M. K. E. vezetőségét, hogy „szíveskedjék a küldött   feltételektől eltekinteni, és számunkra új feltételeket alkalmazni”.[163] Az Egyesület vezetősége március 5-én kelt válaszlevelében a közös tároló gondolatát elfogadva belement a kompromisszumba azzal a kikötéssel, hogy „a szekrényen felirat alkalmaztassék, ezzel a czímmel: „F. M. K. E. népkönyvtár””. Ezzel az utolsó akadály is elhárult az intézmény létrehozásának útjából, de ettől az egy engedménytől eltekintve a legényegylet vezetőségének teljes mértékben be kellett tartani az Egyesület könyvtári szabályzatában foglaltakat.[164]

Az ünnepélyes átadásra 1902. VI. 1-jén, délután 5 órakor került sor, az intézmény első vezetője pedig Puschmann Tibor cipészmester lett.[165] A legényegylet hálája jeléül még az ősz folyamán felvételét kérte a F. M. K. E. pártoló tagjai közé, és így még szorosabb kapcsolatot alakított ki az Egyesülettel.[166]

A legényegylet vezetősége a fejlesztésről sem feledkezett meg. 1903-ban házat vásárolt az intézmény számára, illetve a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának szakmai felügyelete alá rendelt ifjúsági könyvtárat is felállított[167], 1909-ben pedig 10 fő befogadására alkalmas olvasótermet létesített.[168] A könyvtár hamarosan a helyi ifjúsági élet egyik központjává vált, a rendszeres, magyar nyelvű közművelődési programok (pl.: daloskör és egy ifjúsági egyesület alapítása, állandó ifjúsági találkozók, amatőr színi- és dalelőadások rendezése, daltanítás céljából könyvosztások szervezése stb.) pedig jó nyelvgyakorlási lehetőséget nyújtottak a szlovák nemzetiségű fiatalok számára.[169]

Az intézmény életének mindennapjairól a legényegylet és az Egyesület vezetősége közötti levelezés ad képet, ami egy-egy nemzetiségi momentumtól eltekintve (pl.: a könyvtár állományához tartozó, 33 szlovák nyelvű könyv[170] elkülönítése a F. M. K. E. anyagától) lényegében megegyezik a dualizmus kori népkönyvtárak napi ügyvitelével (pl.: leltározáshoz szükséges űrlapok kérvényezése a központtól, új könyvszekrény beállítása, könyvek köttetése, az új példányok rendelése, a felmerülő reklamációk intézése stb.). Komoly ellentét a két fél között csak a leltározás során jelentkező a tetemes hiány miatt alakult ki, így a világháború kitörését megelőzően időkben az többször nem is fogadták el az éves jelentéseket. Ez a nézeteltérés ismét új szempontokat vet fel az Egyesület megítélésének kérdésében, hiszen a vita során a F. M. K. E. vezetősége az elért eredmények ellenére is többször felvetette a könyvtár áthelyezésének lehetőségét[171], közvetítőnek pedig az Egyesület munkájában szintén részt vevő nyitrai püspököt kérte fel, ami jól jelzi a helyzet komolyságát. A konfliktus végül azzal végződött, hogy a legényegylet 1914. október 7-i rendkívüli ülésén határozat született, amely szerint a „megállapított hiányt az egyesület öt év alatt egyenlő részletekben fogja kárpótolni”.[172]

A háború alatt a könyvtár működése szünetelt, amiről az 1918. március 18-án kelt utolsó éves jelentés a következőket írja: „a könyvtár a háború tartalma alatt nem volt használatban, egyrészt mivel helységeink először kórháznak voltak berendezve, később menekültek laktak ott, másrészt nincs ki a könyvtár kezelését vállalná. Így tehát a háború előtti jelentés változatlanul fennáll.”[173] A háború után a csehszlovák államban a F. M. K. E., mint az erőszakos magyarosítás egyik legfontosabb tényezője megszűnt, így az intézmény újbóli megnyitására a későbbiek folyamán már nem került sor.

A könyvtár mintegy másfél évtizedes működése után joggal merül fel a kérdés, hogy az intézmény milyen eredményeket ért el a magyar nyelv terjesztésében, illetve a magyarosításban. A népszámlálási adatok szerint (1. sz. táblázat)[174] 1910-ben 1303 fő, vagyis a város összlakosságának a 38,9%-a tudott magyarul, ami 1900-hoz képest mintegy 5,59%-os, vagyis közel 300 fős növekedést mutat. Erre a változásra a könyvtár tevékenysége logikus magyarázattal szolgálhatna, de a népességstatisztikai adatok, illetve a magyarosodás eredményeiről beszámoló éves jelentések 18. pontja között komoly ellentmondás tapasztalható. Az 1908. évről szóló jelentés ugyanis a következőképpen foglalja össze az intézmény ilyen irányú tevékenységét: „a könyvtárnak igen nagy hatása van így a magyarosodásra, mint a hazafias érzés ápolására, ami főként abban nyilvánul meg, hogy örömmel szerepelnek műkedvelő színdarabokban és ezek közül is a legjobban a történelmi vonatkozású színműveket kedvelik. A társalgás is magyarul folyik és szeretik a magyar népdalokat”[175]. Ennek alapján egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez a tevékenység nem lehetett elég a magyar nyelv megtanulásához, maximum az iskolában tanultak szintentartásához, ami tulajdonképpen a könyvtár működésének egyik fő célja volt.[176] Ráadásul az éves jelentések statisztikái szerint az olvasóközönség létszáma sokszor még az évi 100 főt sem érte el (2. sz. táblázat)[177], arról nem is beszélve, hogy a könyvtár szolgáltatásait nemcsak szlovákok, hanem magyarok is igénybe vehették. A jelentésben idézett adatok tehát nem adnak megfelelő magyarázatot sem a 10 év alatt bekövetkezett növekedésre, sem a magyarul tudók ilyen magas számára, akik döntő többségben már az intézmény alapítása előtt is bírták ezt a nyelvet.

A választ a város elmagyarosodása is jelenhetné, de a kérdéses időszakban (3. sz. táblázat)[178] a szlovákok még mindig abszolút többségben voltak a magyarokkal és a németekkel szemben, noha 1910-re valamelyest csökkent az arányuk.

A vizsgált adatokat az iskolai magyarosításra is vissza lehetne vezetni, de írni-olvasni mintegy 30%-kal többen tudtak az összlakosságon belül, mint magyarul (4. sz. táblázat)[179], ami egyértelműen az iskolai magyarosítás kudarcát mutatja az alapfokú oktatásban.

A magyarul tudók ilyen magas számára Privigyén, akárcsak a dualista Magyarországon nem a különféle magyarosító egyesületekben folyó népművelő munka, hanem az urbanizáció és a polgárosodás volt a magyarázat. Ez különösen országos szinten volt szembetűnő, ahol a népszámlálási adatok szerint a kétnyelvűség aránya 1880-ban, az önálló földművelők körében 10,2%, míg a városlakók között 27,4% volt, ami 1910-re az előbbiek esetében 14,8%-ra, az utóbbiakéban pedig 49,1%-ra emelkedett.[180] Ez egyértelműen jelezte az urbanizáció, illetve a polgárosodás kényszerítő erejét és fölényét az erőszakos magyarosítással szemben, hiszen a modern ipari technológia felhasználása, a kereskedelem, a hivatali-, banki- és jogi élet, az egyén társadalmi emelkedése fokozottan megkövetelte a magyar nyelvtudást, ami sokkal nagyobb „eredményeket” hozott, mint bármiféle magyarosító kísérlet. Ez a jelenség egyes foglalkozási ágak esetében még élesebben jelentkezett, így 1880-ban a nem magyar nemzetiségű iparosok 30,65%-a, és a kereskedők 44,33%-a volt kétnyelvű. A szlovák viszonylatban a népesség 9,82%-a tudott magyarul, de a szlovák nemzetiségű iparosok, illetve a kereskedők közül már 24,56% és 31,65% bírta mindkét nyelvet.[181] Privigyén az urbanizáció és polgárosodás a századforduló után erősödött fel, amikor az ipari, kereskedelemi, illetve értelmiségi tevékenységet folytatók először kerülnek túlsúlyba az összlakosságon belül a mezőgazdaságból élőkkel szemben (5. sz. táblázat)[182], ráadásul a város járási székhely is volt, ami egyfajta katalizátorként tovább gyorsította a változásokat. Ezek a folyamatok a nyelvtudás terén itt is ugyanazokkal a következményekkel jártak, mint országos szinten, ezért volt olyan magas a magyarul tudók száma. Természetesen a legényegyleti F. M. K. E. népkönyvtárban folyó népművelő munka is fontos szerepet játszott a magyar nyelvtudás iskolán kívüli gyakorlásában és elmélyítésében, ami hosszabb távon valóban elősegítette Privigye további magyarosodását. Ezzel a módszerrel azonban komolyabb eredményt csak távlatilag, a város további urbanizálódása és polgárosodása mellett lehetett volna felmutatni, amire az első világháborút követő államfordulat miatt már nem jutott idő.

 

 

 

 

Mellékletek

1. számú táblázat

A magyarul tudók száma és aránya Privigyén (1900–1910)

1900.

1050 fő

33,31%

1910.

1303 fő

38,9%0

változás

+253 fő

+5,59%

2. sz. táblázat

A privigyei F. M. K. E. népkönyvtár forgalma (1902–1918)

év

állomány

az olvasók száma

a kölcsönzött könyvek száma

1902.

173 kötet

019 fő

048 kötet

1902.

587 kötet

279 fő

279 kötet

1903.

648 kötet

097 fő

621 kötet

1904.

648 kötet

nincs adat

nincs adat

1905.

171 kötet

150 fő

171 kötet

1906.

nincs adat

nincs adat

nincs adat

1907.

496 kötet

185 fő

258 kötet

1908.

775 kötet

044 fő

047 kötet

1909.

300 kötet

059 fő

091 kötet

1910.

530 kötet

240 fő

573 kötet

1911.

498 kötet

245 fő

363 kötet

1912.

789 kötet

301 fő

252 kötet

1913.

319 kötet

079 fő

229 kötet

1914.

ugyanaz

ugyanaz

ugyanaz

1915.

ugyanaz

ugyanaz

ugyanaz

1916.

ugyanaz

ugyanaz

ugyanaz

1917.

ugyanaz

ugyanaz

ugyanaz

3. számú táblázat

Privigye lakosságának nemzetiségi összetétele (1900–1910)

év

összesen

magyar

német

szlovák

1900.

3152 fő

0469 fő

14,87%

224 fő

7,1%0

2454 fő

77,85%

1910.

3349 fő

0607 fő

18,12%

205 fő

6,12%

2516 fő

75,12%

vált.

+197 fő

+138 fő

+3,25%

–19 fő

–0.98%0

0+62 fő

–2,73%

vált.

+6,1%

 

 

 

 

 

 

 

4. sz. táblázat

Az írni-olvasni tudók száma és aránya Privigyén (1900–1910)

1900.

1887 fő

59,86%

1910.

2114 fő

63,12%

változás

+ 217 fő

+3,36%

5. sz. táblázat

Privigye város lakosságának foglalkozás szerinti megoszlása (1900–1910) (eltartottakkal együtt)

év

mezőgazdaság

ipar, kereskedelem, hitelügy

1900.

1775 fő

55,36%

1217 fő

38,6%

1910.

1489 fő

44,46%

1608 fő

48,01%

változás

– 286 fő

– 11, 85%

+ 391 fő

+ 9, 41%

Vesztróczy Zsolt

 



[1] Rezik, Ján–Mattheides, Samuel: Gymnasiologia, Bratislava, 1971. 489.

[2] Evangélikus Országos Levéltár, Kézirattár (továbbiakban: EvK) V.68. 355–356. A forrás ugyan Frivaldszky Imrét ír Simon helyett, de ő akkor még nem élt. Imrét írják egyébként Simon fiának is, apjának is. Az Okolicsányi családban a Gáspár név igen ritka. Minden bizonnyal azzal lesz azonos, akinek apja Miklós (1582), fia pedig Zsigmond (1678), 1688-ban pedig Liptó-vármegyei aljegyző (juratus vice notarius) (Nagy Iván: Magyarország nemesi családjai... 1865. VIII. 208.)

[3] Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp. 1981. 317.

[4] Kovács Gábor: A miskolci ev. ref. főgymnasium története 1885–1895. Miskolc, 1885. 12–13.

[5] Hellebrant Árpád recenziója Kovács Gábor könyvéről (vö. a 4. jegyzettel) = Századok 1886. 914–918.; Hörcsik Richárd: A sárospataki református kollégium diákjai. 1617–1777. Sárospatak, 1998. 58.

[6] Kovács Gábor: i. m. 11.

[7] Hörcsik: i. m.

[8] Rezik: i. m. 206.

[9] EvK IV.e.6. 155.

[10] EvK V.68. 355–356. Az 1650-es évek közepén már első lányukat adják férjhez.

[11] Itt egymást válthatták. Illés és Jeremiás nevű fiai szintén rektorok. Magdolna nevű leánya Láni Zakariás biccsei rektor felesége lett 1624-ben. Rezik: i. m. 1971. 155.

[12] A különféle források ezt az időszakot eltérően adják elő, különféle, tanítványaitól származó, korabeli visszaemlékezések alapján. A legmegbízhatóbbnak azonban a következő forrás tűnik, amely egyúttal a legrészletesebb: EvK IV.e.6. 155. – Egy másik forrás szerint előbb Okolicsnán tanított, majd 1631 k. Csetneken, ezután több éven át 1639-ig Breznón, ahol sok, név szerint is említett tanítványa volt, majd Dubaván lelkipásztor. (EvK V.68. 120.). – Ismét más forrás szerint 1634–1642 közt volt Breznóbányán rektor (Rácz Károly: A pozsonyi vértörvényszék áldozatai 1674-ben I–III. Lugos, 1889. II. 51.); – illetve, hogy 1634-ben Okolicsnán, 1630-ban és 1638-ben Breznóbányán. (Rezik János:Gymnasiologia OSzK Quart.Lat.29. 39 és 205. fol.; Rezik: i. m. 137, 206, 250, 367.; Fabo András: Monumenta evangelicorum I–III: 1861–1865. III. 57, 62, 286. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp. 1896. adatai e forrásból származnak.

[13] Ez ott 5 évet tölt el, mielőtt 1653-ban máshová ordinálják. Evangélikus Országos Levéltár, Index Ordinatorum, Raab Vilmos regesztái, (továbbiakban: EvOrd) G.III. 28. 54. sz.

[14] (Szerk. Čaplovič, Ján:) Bibliografia tlačí vydanych na Slovensku do roku 1700. I–II. Martin, 1972–1984. 954. sz.

[15] Szabó Károly–Hellebrant Árpád: Régi Magyar Könyvtár (továbbiakban: RMK), III/1, 655–656.; Čaplovič: i. m. 634, 1229, 2490, 2502. sz.

[16] Philadelphy, Moric: Krátka historia cirkve podľa A. V. evanjelickej Nemecko-Lupčianskej. H. n. 1883. 14.

[17] Liptovsky Mikulaš, Okresny Archív Mesto Nemecka Lupča, Protocollum civium Lupcza allmanilis (továbbiakban: LUP PROT); Egy porta= négy telek.

[18] LUP PROT;

[19] Hýroš, Štefan Nikolaj: Zámok Lykava a jeho páni. Turč. Sv. Martin, 1876. 263–264.

[20] Philadelphy: i. m. 15.; Kronika nemecko-lupčianska. = Časopis Muzealnej Slovenskej Spoločnosti, 1903) (továbbiakban: Kronika) 73.; Hyroš: i. m. 265.; LUP PROT;

[21] EvK V.68. 355–356.

[22] Fabo: i. m. III. 84, 86, 312, 348.; Rezik: i. m. 1971. 138, 207, 499.

[23] Rezik: i. m. 137, 138, 530.

[24] Rezik: i. m. 95, 149, 217, 275, 495.

[25] Rezik János: Gymnasiologia OSzK Quart.Lat.29. 39 és 40. fol.

[26] Kronika 35; Philadelphy: i. m. 15.

[27] Philadelphy: i. m. 15; Klein, Johann Samuel: Nachrichten von den Lebensumständen und Schriften Evang. Prediger... I–III. Leipzig und Ofen, 1789. III. 290.

[28] Rácz K.: i. m. II. 51.

[29] Lani, Georgius: Funda Davidica, Leipzig. 1676 „K” ív; Sexti, Johannes–Berius, Johannes: Animadversiones... Leipzig, 1676. 73.; Fabo: i. m. 1861. III. 52.

30 Philadelphy: i. m. 15.; Hyroš: i. m. 265–266.; LUP PROT;

31 Čaplovič: i. m. 208, 224, 1127, 1140. sz.; ill. RMK II. 920, 1125, 1184. sz.

32 Életükről bővebben: id. Frivaldszky János: Három új Hungarica és szerzőjük. = Magyar Könyvszemle, 1998. 2. sz. 138–140.

* Készült az OTKA (T 026146) támogatásával.

[30] RMK I. 933 – A korabeli iratokból a szerkesztő személyére és az ágenda keletkezésére vonatkozó adatokat Szombati János összegyűjtötte, ezek alapján már a 19. században ismeretes volt a szerkesztő személye, vö. Hegedüs László: Adatok és tanok a XVII. századi magyar ref. Egyház életéből. = Sárospataki Füzetek (1.) 1857. 349–366.–Az ágendát szerkesztő bizottság többi tagja volt: Porcsalmi János (1614–ante1681) tállyai lelkész, Tolnai Dáli János (1606–1660) 1656-tól tarcali lelkész, és Veréci S. Ferenc (1607–1660) pataki lelkész. – A keletkezés történetét feldolgozta immár klasszikus, de nem mindenütt elfogulatlan tanulmányában Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp. 1911. /A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai./ – Az ötvenes évek szemléletének bélyegeit viseli, és a liturgikus kérdéseket éppen csak említi gazdaságtörténeti alapozású áttekintésében Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudálizmus ellen. Bp. 1952. – Az elnevezésre vö. Benedek Sándor: A magyarországi református egyház istentiszteletének múltja. Őrisziget, 1971. 210–212, 234. Dienes Dénes: Liturgia Sacrae Coenae. 340 éves a tiszáninneni puritánus úrvacsorai rendtartás. = Sárospataki Füzetek (2.) 1998. 66–76. – Az ágenda két angolból fordított imádságának szövegösszefüggéseit tisztáztam: A pataki ágenda és a Praxis pietatis. = Könyv és Könyvtár (25.) 2003. 65–98., Liturgia Sacrae Coenae... Patakon, 1658. S. a. rend., szerk., jegyz., tan. írta: Fekete Csaba. Sárospatak, 2003. /Acta Patakina XV. – Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár. Kiadványok 3./

[31] RMNy 1251 – vö. Tóth Kálmán: Milotai ágendája. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár – Bukarest, 1957. 602–603. Egyik példányáról, amelyet a 19. században is használtak Gombáné Lábos Olga: Megjegyzések Milotai Nyilas István Agendájához. = Könyv és Könyvtár (11.) 1977. 85–93.

[32] RMNy 1263 – vö. még Heltai János: Alvinczi Péter és a heidelbergi peregrinusok. Bp. 1994. /Humanizmus és reformáció. 21./ 109–111.

[33] RMNy 1654 – vö. Kathona Géza: Samarjai János gyakorlati theologiája. = Theologiai Szemle (16.) 1940. 323–544. Külön: Debrecen, 1940. /Theologiai Tanulmányok 61./

[34] RMNy 1643

[35] RMNy 1639 – vö. még Esze Tamás: A magyar Praxis pietatis. = Könyv és Könyvtár (3.) 1963. 43–79. – V. Ecsedy Judit: A legnépszerűbb 17. századi magyar könyv. = Magyar Grafika 1994: 39–44. – A Zoványi munkájával egy időben megjelent első monográfia végén Medgyesi munkáinak bibliográfiájában nem tüntette föl, és csak következtetetett egyes hasonlóságokból arra, hogy Medgyesi a szerkesztő: „E szabályzatot Medgyesi szövegezte, az előszót is ő írta hozzá. Neve nincs ugyan rajta seholsem, de a Praxis pietatis-ra való többszöri utalás alapján állításunk valószínű...” Császár Károly: Medgyesi Pál élete és működése. Irodalomtörténeti tanulmány. Bp. 1911. 82.

[36] Isteni és Istenes Synat. Txbbire valamint elxÑzxr az Saaros Pataki EccleÑiában 6. Junii. Az Vr napján 1655-ben, el praedicáltatott... Sárospatak, 1656. RMNy 2606 (ugyanez más műveivel együttesen is megjelent másodszor, RMK I. 960). Vö. Zoványi: i. m. 322–325.

[37] Rozsnyai ebben az évben kezdett önállóan nyomtatni; Renius valószínűleg 1657-ben meghalt. Vö. Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája. Sárospatak, 1958. /A sárospataki Rákóczi Múzeum füzetei. 14–16./ 61. – Takács Béla: A sárospataki nyomda története. Bp. 1978. 36–37.

[38] Zoványi: i. m. 325–326.

[39] A kenyér és pohár fölött mondott (de későbbi) pataki imádságot a Ravasz László szerkesztette ágenda is beiktatta alternatív rendben (Istentiszteleti rendtartás a magyar református egyház számára. Bp. 1930. /Református egyházi könyvtár. 24–25./ Azonban ennek a két imádságnak a szövege az 1658-ban olvashatótól teljesen független. – Egy évtizeddel az után, hogy a VIII. Budapesti Zsinat által elfogadott – Bartha Tibor irányításával szerkesztett – rendtartás ezt kiküszöbölte (Istentiszteleti rendtartás a Magyarországi Református Egyház számára. Kiad. a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Bp. 1985.), a Tiszáninneni egyházkerület visszatért saját hagyományához, amint ezt megtehette; vö. Szőnyi György: A tiszáninneni úrvacsorai rendtartás. = Sárospataki Református Lapok 1995. 3–5.

[40] Ez az M. 531. b jelzetű példány, vö. Трoфeйныe книги из вивлиoтeки Шaрoшпaтaкскoгo рeфoрмaтскoгo кoллeджa (Вeнгрия) в фonдaх Низeгoрoдской гocудaрствeннoй oвластной унивeрсалной научиой вивлиoтeки. Каталог. Составители: Е. В. Журавлева, Н. Н. Зуков, Е. А. Коркмазова. – Displaced Books from Sarospatak Calvinist College Library (Hungary) in the collections of Nizhny Novgorod Regional Research Library. Catalogue. Moscow, 1997. 0594. tétel.

[41] Az első példányt az Országos Széchényi Könyvtár 1930. 128. számon gyarapította; egybe van kötve az RMNy 2550 teljes példányával. Címlapján tulajdonbejegyzést olvashatunk: „Est Alberti Ladanyi ab anno 1671. 12. Maji.” Ladányi N. Albert (kb. 1650–1711), Sárospatakon 1668. május 15-én iratkozott be, az ágendát mint tógátus diák vásárolta. Főiskolai tanulmányai után Rimaszombatban volt rektor, majd prédikátor Feleden, Kassán, Tarcalon, Szakályon. – Az első kötéstáblán belül beragasztott későbbi címeres exlibris F. D. kezdőbetűkkel a 18. századból, a 147×90 mm méretű félbőr kötés gerince aranyozott, liturgia felirattal, a tábla dísztelen, barna. – A második példányban tulajdonosi bejegyzés nincs. Ötbordás 150×100 mm méretű fekete bőrkötése, a bélyegző felirata szerint, a „Gottenmayer könyvkötő műint. Budapest” munkája. Gerincfelirata: | Liturgia | sacrae | coenae. | Sárospatak | 1658. | – A harmadik pédány korábban <Lit. 1098.> jelzettel, tábláján [Fazakas József] kézírásával: „A könyvkötéskor a körülvágásnál felül megcsonkult néhány levél. Egyébként teljes.” A 144×96 mm méretű félbőr kötés vízszintes gerincfelirata: ur vacsorajanak ki osztasaban valo rend. 1658.

[42] Az idegen betűk hozzákeveredésére Medgyesi Pál Patakon nyomtatott prédikációinak csupán címlapjairól választottam ide néhány idézetet szemléltetésül. Elválaszójel (az itt látható, és nem a szokásos módon): kxnyhullatá= Ñokban (Sok jajjokban...); In= Ñegebxl (Rab-szabadeto...); gyu= ladoz (Rohogó tüz...). – Kötőjel (igekötő és ige összekapcsolásában): meg=olthassátok (Ezékiás kir. Hiti. Avagy Hit-ostroma...); Fel=gerjedt; meg=eméÑzti; fel=gyujtja (Rohogó tüz...); Boros-jenöt=is (Magyarok Hatodik Jajja...). – Antikva és kurzív keveredése: MUNKACSNAL (Igaz Magyar-Nep Negyedik Jajja...); (oh nagy IÑten!); modjára; jxhetx; Ñiratja, Ñirattatja (Ötödik Jaj és Siralom...).

[43] Összehasonlításul átvizsgáltam az RMNy 2487, 2549, 2604, valamint egy Medgyesi műveit tartalmazó kolligátum szövegeit (RMK I 934 + I 960). Ezekben Medgyesi helyesírásának ingadozására és alakulására számos példa kínálkozik, amelyek a pataki ágenda két kiadásának lapjain is általánosak.

[44] 29 pár volt a nyomdában, 14 a Református Kollégiumban. Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája... 35.

[45] A Harsányi István által közölt későbbi leltárokban is találunk „hijjával vagyon”, „confusa”, és „sok hijjával van. Ugymint nintsen a B. F. H. J. O. T. X. Y. Z. V.” megjegyzéseket. Vö. Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája... 108–109.

[46] Szemléletes ez a ferde = például Czeglédi István hitvitázó művének címlapján a PAJ=TARSI SZO=BESZEDE szavakban (RMK I 946).

[47] Ez a Hatodik Bxjt napi Prædicatio. Sárospatak, 1657. 30 (RMK I 923).

[48] Ötödik jajj és siralom... Sárospatak, 1658. 44.

[49] Úgy látszik, ezt a kezdőbetűt ritkábban használta a nyomdász. Több helyen megtalálható a 12° pataki kiadványokban, így Buzinkai logikájában (Institutionum dialecticarum libri dvo... Patakini, MDCLIX. RMK II 938) például a Perficientes (77), Proportio (208),Precamur (311), Possibile (383), Propositio (416) és Primarius (460) szóban. Nem találtam a II. Helvét Hitvallás kétnyelvű kiadásában (RMNy 2549), holott az A, Æ, B, D, F, M, R stb. kezdőbetűkből is van a nyomdának egy díszesebb alakja, amelyet szintén találomra használt Rosnyai. De megvan nagyobb fokozatban ez a kezdőbetű például a Medgyesi prédikációinak 4° kiadásában a ’Pataki’ szóban (a Rab-szabadetó... címlapján), vagy a ’Prædikállotta’ szóban (Ötödik jaj, címlap).

[50] Ritkán előfordul más kiadványokban is ez a betűcsere, például: „néha meg-înt” Medgyesi Rákóczi György felett mondott halotti beszédében: (Erdély... hármas jajja... 30).

[51] Az Erdély s-egesz magyar nep... harmas jajja... végén írja ezeket az errata után: „az y-nal én az régi Mag’ar Jráſnak állapotja ſzerént, nem akarván élni, tsak horgas vonétáſsal jeg’zettem meg fenn, az nég’ lág’ betxket...” (84). E szakaszt hosszabban is, de átírva idézi Takács Béla: Comenius sárospataki nyomdája... 52–54. Későbbi munkáiban Medgyesi, és például a prédikációi gyűjteményes kiadásaihoz írt előszavakban, nem folytatta ezt a helyesírási gyakorlatot. A pataki ágendában sem végig követi ezt; gyakori, hogy más helyesírási jellemzők is vegyesen bukkannak föl, az ágenda előszavában sűrűbben, később csak elvétve. – Vö. még Corpus grammaticorum linguae hungaricae veterum. A régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig. Kiad. Toldy Ferenc. Pest, 1866. 708–712. – Szathmári István elsősorban Toldy közreadása nyomán jellemzi Medgyesinek a Geleji Katona helyesírási és nyelvhelyességi elveivel való polemizálását a Decalogvs Politico-Ecclesiasticus... (RMNy 2309) előszava alapján: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp. 1968. 402–404.

[52] RMNy 2549 illetve 2487

[53] Lorántffy Zsuzsanna halála után többé Medgyesiről nem tudunk, halála éve és helye is bizonytalan.

[54] Theologiai ismeretek tára, hazai és külföldi források alapján. II. Szerk. Zoványi Jenő. Mező-túr, 1898. 370.

[55] Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp. 1911. /A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai. 28./ 360. – Föntebb utaltam arra, hogy ekkor az egyházmegyék testületének vélekedésében hirtelen fordulat történt.

[56] „Ő szerkesztette s látta el előszóval a »Liturgia sacrae coenae« (Sárospatak, 1660.) c. munkálatot.” Zoványi Jenő cikkei a „Theologiai lexikon” részére a magyarországi protestantizmus történetéből. Kézirat gyanánt. Bp. 1940. 298. – Ugyanígy: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. 3. javított és bővített kiadás. Szerk. Ladányi Sándor. Bp. 1977. 398. – A Tolnai Dáliról és a Veréciről szóló cikkben ugyanakkor mindig Sárospatak, 1658. olvasható (1. kiad. 332, 383; 2. kiad. 488, 518; 3. kiad. 645, 684)! Valamilyen Medgyesi személyéhez és működéséhez fűződő adalék vagy gyanítás lehet Zoványi kétféle keltezésének az oka.

[57] Pataki diák volt: „Martinus Debretei. Anno 1637. die 10 Junii. Ductus Szanthainum ad officium Rectoratus Anno 1642. 29. Januarij.” Hörcsik Richárd: A Sárospataki Református Kollégium diákjai 1617–1777. Sárospatak, 1998. 67. – Tévesen olvasta és írta nevét Dobrici alakban Varga Lajos.

29 Legyetec azért irgalmaſoc mint az ti atyátokis irgalmas. – Talán inkább a 37. versre (is) gondol: Ne itéllyetec és nem itéltettec: Ne kárhoztaſſatoc és nem kárhoztattoc, megbotſáſſatoc, néktekis megbotſáttatic (a Vizsolyi Biblia szerint).

30 Dienes Dénes: i. h. 71.

31 Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár, Debrecen, Kézirattár R 540 – Az eredeti naplót idézem betű szerint; a Varga Lajos által Nánási emlékirat címen közreadott részletek (Sárospataki Füzetek 1858–1859) nem mindenütt hűek. – Rápóti Pap Mihály türelmetlen száműzését megerősíti a Protocollum Dioecesis Zempleniensis (Sárospatak, Református Kollégium, Levéltár I. 3.) több zsinati és egyházlátogatási feljegyzése. Vö. Dienes Dénes: i. m. 71.

[58] A csillaggal megjelölt részek a két nagy gyűjteményben, a Gyfv és Mvh jelűben is megvannak, csak nem ebben a sorrendben.

[59] Klaniczay Tibor: Hermányi Dienes József ismeretlen munkája. = ItK 1954. 58–62; Gyenis Vilmos: Bod Péter és Hermányi Dienes József. Ismeretlen vitájuk a valóságábrázolásról. = ItK 1970. 705–706.

[60] Az elmúlt évtized szövegkiadói munkái nyomán fölöttébb kezdek kételkedni abban, mennyire jogos a korszak írásait műalkotásoknak tekintenünk a szó mai értelmében, hiszen egyre több helyütt látom: a szerzők nem komponálták meg műveiket, hanem csak jegyezgettek, s abból mások vagy ők maguk alkalomszerűen készítettek egy–egy „alkotást”. Ezt tudjuk Bethlen Katáról, Koháry Istvánról; most, íme, Hermányi esetében is kiderült, hogy életművében az „alkotás” határai igencsak elmosódottak.

[61] Erre a föltételezésre jutottam a Bod Péter-konferencián (2002. február 22–23.) elmondott előadásomban (Püspökéletrajzok és Bod Péter emberábrázolása. Sajtó alatt.), még e kézirat ismerete nélkül.

[62] Rózsa György: A kartográfus Lipszky János és rézmetszői, Karacs és Prixner. = Művészettörténeti Értesítő 2000. 310–314.

[63] Fogthűy Krisztina: Karacs Ferenc rézmetsző tevékenysége a korabeli sajtó tükrében. = MKsz 2000. 95.

[64] Uo. 95–98.

[65] László Géza: Karacs Ferenc (1770 – 1838). Annotált személyi bibliográfia. = Studia Cartologica 1979.

[66] Viszota Gyula: A Széchenyi – Láncíd története az 1836 : XXVI. t. c. megalkotásáig. (Az eszme megpendítésének százéves évfordulója alkalmából.) Bp. 1935. 42–45, 56–57.

[67] Könyv-, és könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Összeáll. Kovács Máté. Bp. 1963. 383. – Beimel József Rudnay Sándor prímás kérésére létesített nyomdát Esztergomban, hogy a Nagyszombatból 1820-ban visszaköltöző érsekség nyomdai igényeit ellássa. L. Tapolcainé Sáray Szabó Éva: Esztergom nyomdászata 1763–1849. = Annales Strigonienses 1988. 248 sqq.

[68] Pataki Dénes: A rézmetszés története a XVI. századtól 1850-ig. Bp. 1951. 147–152.

[69] Viszota Gyula: i. m. 57.

[70] Markó László szócikke. In: A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002. Bp. 2003. I. 451. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IV. Bp. 1896. 113–115.

[71] Viszota Gyula: i. m. 57.

[72] Uo.

[73] Uo. 41–42.

[74] Uo. 56.

[75] Hazai ’s Külföldi Tudósítások 1833. 20. sz. 154.

[76] Gróf Andrásy György és Gróf Széchenyi Istvánnak a’ budapesti hid–egyesülethez irányzott jelentése midőn külföldről vissztérének. Pozsony, 1833. 108. Németül: Bericht der Grafen – – an den Ofner Pesther Brücken– Verein nach ihrer Rückkehr vom Auslande. Übers.v. Michael v. Paziazi. Pressburg, 1833. (A továbbiakban: Híd-jelentés)

[77] Viszota Gyula: i. m. 57.

[78] Híd-jelentés. 108–109.

[79] Uo. 112–113.

[80] Vö. Holló Szilvia Andrea: Széchenyi szerepe az ötlettől a hídtörvényig. In: A Széchenyi-Lánchíd és Clark Ádám. Bp. 1999. 25–26. /A város arcai./

[81] Viszota Gyula: i. m. 28.

[82] Bibó István: A Lánchíd mint építészeti alkotás. In: A Széchenyi-Lánchíd és Clark Ádám. i. m. 157.

[83] Leírja a hallei Hauptbibliothek der Frankeschen Stiftungen 65 G 14 jelzetű kolligátumában található példány után: Mietzschke, Alfred: Heinrich Milde. Ein Beitrag zur Geschichte der slavistischen Studien in Halle. Halle, 1941. 32–33.

[84] Kidrič, Francè: Zgodovina slovenskega slovstva. Ljubljana, 1929–1938. 115.

[85] Tschizewskij, Dmitrij: Der Kreis August Hermann Franckes in Halle und seine slavistischen Studien. = Zeitschrift für slavische Philologie (16.) 1939. 16–68, 153–157; 22.

[86] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. Bp. 1914. 12.

[87] Grafenauer, Ivan: Kratka zgodovina slovenskega slovstva. 2. kiad. Ljubljana, 1920. 94.

[88] Halle, Orbán, 1709. RMK I. 1758.

[89] Winter, Eduard: Die Pflege der west- und südslawischen Sprachen in Halle im 18. Jahrhundert. Berlin, 1954. 161–163. A szóban forgó nyelvre Winter a „Wasserkroatisch” terminust használja (Schaffarik, Paul Josef nyomán: Geschichte der slawischen Sprache und Literatur nach allen Mundarten. H. n. 1826. 265).

[90] Petrik I. 832.

[91] Csepregi Zoltán: Magyar pietizmus 1700–1756. Tanulmány és forrásgyűjtemény a dunántúli pietizmus történetéhez. Bp. 2000. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 36./ 84. 3. j.

[92] Petrik I. 888.

[93] Csepregi, Zoltán: Die Beziehungen ungarischer Pietisten zur Halleschen Druckerei Orban. In: Donnert, E. (ed.): Europa in der Frühen Neuzeit. Festschrift für Günter Mühlpfordt. Bd. 3. Aufbruch zur Moderne. Köln, 1997. 613–618. Csepregi: i. m. 2000. 31–33.

[94] Staatsbibliothek zu Berlin Preußischer Kulturbesitz, Francke Nachlass, Kapsel 27. 4:4. Eredeti:

Excellentissimi, plurimum reverendi, clarissimi atque doctissimi domini, domini patres in Christo colendissimi, observandissimi!

Non dubito, viri excellentissimi, omnes vestras operas, labores et fatigia eo tendere, quomodo ecclesia Dei militans in his terris tutior conservari et conservata amplior reddi atque maius indies incrementum in rebus spiritualibus summere et possit et debeat. Hinc non doctoribus aut populi senioribus, multo minus vobis, viri Dei, verum propriae supinae ignaviae et extremae ignorantiae, si quibus minus commode fuerit provisum, adscribendum est. Est, viri excellentissimi, in patrio meo solo, quod est Sclavonia in confiniis Hungariae inferioris occidentem versus tendentibus inter Styriam et Hungariam sita, pars et distractus quidam comitatus Castriferrensis hoc nomine gaudens, coetus evangelicorum religioni addictus non ex minimo numero collectus, qui proh Deum! quantis tenebrarum densissimis nebulis in rebus spiritualibus sit involutus, lingua me, si enumerare cuperem, destitueret, quod quidem ex maximo defectu librorum in vernacula sua lingua propullulat vitium, cum ex alius idiomatis libris fundamenta religionis suae nosse volentes ob imperitiam in profundissimos delabuntur labyrinthos errorum; fit partim etiam ex inopia virorum doctorum, quos et doctrina et moribus exemplum vulgus sequeretur.

Cum itaque paucis aut nullis fere hactenus patriae meae filiis exterioras oras regnorum invisere accidit praeter me, volui minimus quidam medicus morbi ipsorum medicina primorum fundamentorum religionis nostrae, quae vulgo catechismi nomine venit, succurrere ex Germanico, Hungarico et Latino sermone in popularem meam linguam genuine et proprie illum transferendo. Sed dum frequentior opusculo incumberem, est, quod me a tali proposito arceat impedimentum non minimum, sumptuum, qui huic operae edendae prodesse possent, inopia. Sumtus utpote typographo et compactori erogandus. Cuius causa provolutus cum meis in conspectum vestrarum summe reverendarum dignitatum procido vestraque fretus benignitate humillime peto, ut quantum patrocinii publico bono habetis, tantum huic quoque habere dignemini. Mei meorumve erit pro tanta gratia Deum pro longaeva vestri vita eaque ab omni periculo insonte indesinentibus fatigare precibus.

Nominum vestrarum summe reverendarum dignitatum

cultor perpetuus isque humillimus

Franciscus Témlin cum patriciis mpr.

[95] Staatsbibliothek zu Berlin Preußischer Kulturbesitz, Francke Nachlass, Kapsel 27. 4:16. Eredeti, utóirat:

Est hic quidam novitius nomine Lendvai Hung. late sic dictus, orbatus parentibus, vellem tuae reverendae dig. commendare, si fortassis posset recipi ad mensam vespertinam in orphanotrophaeo et inter eos, qui a meridie solent exspectare, quae utraque beneficia ego etiam per Dei gratiam per aliquot tempus habui, lingua istius novitii materna est Croatica, in qua lingua, qui religioni nostrae evang. addicti sunt, habent duos pastores et duo templa in divers[...] a se invicem sitis, loca illa sunt ad confinia Sclavoniae sive [...] sic dictae, mihi quoque bene nota, de qua re ille ipse d. Lendvai pluribus posset conferre, idcirco vellem, ut et ipsum Deus tamquam instrumentum bonum posset aliquando in ecclesia sua hac aliena lingua constituere.

[96] Winter: i. m. 1954. 163–164.

[97] Mietzschke: i. m. 1941. 32.

[98] Acta historico-ecclesiastica oder gesammlete Nachrichten von den neuesten Kirchen-Geschichten. Weimar, 3 (1738) 84–85; 4 (1740) 1150. Brigitte von Seckendorff-Gudent (Graf Seckendorff und Sein Prozeß. Diss. Wien 1961. 79–80) ugyanezt a vádpontot a Bécsben őrzött vizsgálati aktákból idézi.

[99] Csepregi, Zoltán: Das Wahre Christentum und die kaiserlichen Generale. Diasporahilfe im 18. Jahrhundert. = Lutherische Kirche in der Welt (44.) 1997. 175–184, 175–177.

[100] A Kidrič által említett (i. m. 1929–1938. 114.) 1725-ben Halléban megjelent szlovén nyelvű nyomtatványról közelebbit nem tudni.

[101] Archiv der Franckeschen Stiftungen, Hauptabteilung C 383:36. Eredeti, részlet. (Bécs, 1732. december 13.):

Die captivation dieses lieben mannes geht mir nur so viel mehr zu hertzen, weil er b. Speneri Lebens-pflichten in die sonst im gantzen Ungerlande unbekandte und allein in dasiger gegend übliche linguam Vandalo-Slavicam übersetzet und so wohl zu edirung derselben als eines catechismi und spruchbuchs uberlegung mit mir gepflogen hat, welches selbiger nation so nöthige und nützliche werck nun wohl ins stecken gerathen wird.

20 Friedrich Wilhelm Beer levele Christian Nicolaus Möllenhoffhoz.Staatsbibliothek zu Berlin Preußischer Kulturbesitz, Francke Nachlass, Kapsel 27. 16:202. Kivonat (Pozsony, 1733. november 18.).

21 Die evangelische Lebens-Pflichten: in einem Jahrgang der Predigten Bey den Sonn- und Fest-Täglichen ordentlichen Evangelien Auß H. Göttlicher Schrifft, In der Chur-Sächsichen Hoff-Capelle zu Dreßden vom 1. Advent 1687 biß den 24. nach Trinit. 1688 in der Furcht des Herrn vorgetragen. 1–2. Frankfurt/M.: Zunner, 1692. Spener prédikációinak egy korábbi évfolyamát Miletz Illés ugyanekkor fordítja biblikus cseh nyelvre: Knihopis 15.597!

22 Winter (i. m. 1954. 162–163) annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy az 1747-ben és 1754-ben megjelent vend káték (utóbbi az akkor nemescsói tanító, később surdi lelkész Küzmics István munkája) is Kocsmár kéziratára mentek vissza.

[102] Max Nordau (1849, Pest–1923, Párizs): író, újságíró, orvos, kultúrkritikus és cionista. 1880-ig élt Pesten. 1867–1876-ig a Pester Lloyd, 1876–1878-ig a Neues Pester Journal munkatársa volt. Részletes pesti publicisztikájához lásd: U. H.: Max Nordau pesti publicisztikája 1867–1880. Doktori Disszertáció. Bp. ELTE Germanisztika Intézet 2003. 266 l. Jelen dolgozat elsődlegesen azt vizsgálja, hogy a pesti közönség milyen tárcaleveleket olvashatott a lap hasábjain. Nem foglalkozunk azzal az aspektussal, hogy Nordau későbbi műveiben mennyire vannak jelen a csírájában már itt is fellelhető gondolatok. Nem térünk ki a Pester Lloyd történetére sem. Ehhez lásd: U. H.: Die Geschichte des Pester Lloyd zwischen 1854–1875. I–II. = Magyar Könyvszemle 2001. 2. sz. 189–203.; 3. sz. 318–331.

[103] A tárca műfaji meghatározásához Horst Belke definícióját használtuk. Ennek értelmében egy tárca a témáját az élet minden területéről merítheti, amely az olvasók érdeklődésére számot tarthat. Kedveli a látszólag semmitmondó mindennapos jelenségeket. Célja nem csak az olvasó szórakoztatása, hanem nevelése, kritizálása, felvilágosítása és megnyerése is. Leírhat felszínes benyomásokat, megfigyeléseket is. Hangneme játékos, szellemes, humoros-szatírikus, és kedveli az expresszív kifejezéseket. A tárcaíró igyekszik az olvasóhoz bizalmas kapcsolatot kiépíteni. Lásd: Belke, Horst: Gebrauchstexte. In: Literarische Gebrauchsformen. Düsseldorf, 1973. 110–112. /Grundstudium Literaturwissenschaft. Hochschuldidaktische Arbeitsmaterialien Bd. 9./ Almut Todorow ezt még azzal egészíti ki, hogy a tárcák témája a szószátyárkodó cikkektől fontos kulturális, művészi, tudományos feladatok közvetítéséig terjedhet. A tárca helyet adhat társadalmi változást bemutató írásoknak, foglalkozhat divattal, vagy éppen a hatalmat érintő kérdésekkel, beszámolhat tapasztalatokról, szólhat ideológiai vagy szociális kérdésekről is. Lásd: Todorow, Almut: Das Feuilleton der „Frankfurter Zeitung” in der Weinmarer Republik. Zur Grundlegung einer rhetorischen Medienforschung. Tübingen, 1996. /Rhetorik-Forschungen Bd. 8./ Főleg 1–82.

[104] Lásd: Nordau, Anna und Max: Erinnerungen. Erzählt von ihm selbst und von der Gefährtin seines Lebens. Lipcse, Bécs 1928. 42, valamint Schulte, Christoph: Psychopathologie des Fin de siècle. Der Kulturkritiker, Arzt und Zionist Max Nordau. Frankfurt am Main, 1997. 57. Mint a lap állandó munkatársa 200 forintot keresett havonta. Bécsben egy első osztályú hotel alig került többe napi két forintnál. Vö.: Erinnerungen, 42.

[105] A világkiállításról lásd: Pemsel, Jutta: Die Wiener Weltausstellung von 1873: das gründerzeitliche Wien am Wendepunkt. Wien/Köln: Böhlau, 1989. 9.

[106] Pemsel: i. m. 81.

[107] I. m. 10.

[108] I. m. 36.

0[109] Schulte: i. m. 57.

0[110] Vom Ausstellungsplatze I. = Pester Lloyd 1873. április. 13. 86. sz. melléklet. A továbbiakban a reggeli kiadás jelölésére: PL, az esti lapszáméra: PL (A) dátum, oldalszám. Vom Ausstellungsplatze II. = PL 1873. április. 16. 87. sz. melléklet. Vom Ausstellungsplatze. = PL 1873. május 1. 100. sz. 2.

[111] PL 1873. április 13. 86. sz. melléklet. Nem helyesírási hiba részünkről, hanem Nordau írásmódjának felel meg, amikor -ie hangzók helyett csak -ivel találkozunk: pl.: kombiniren.

[112] Die Eröffnung der Weltausstellung. = PL 1873. május 2. 101. sz. 2–3.

[113] PL 1873. május 3. 102. sz. 2.

[114] Wiener Weltausstellung. Die Fremden in Wien. = PL 1873. május 10. 108. sz.

[115] Wiener Weltausstellung. Vierzehn Tage nach der Eröffnung. = PL 1873. május 16. 113. sz. melléklet.

[116] Wiener Wochenchronik. = PL 1873. május 18. 115. sz. melléklet.

[117] Der Czar in Wien. = PL (A) 1873. június 3. 126. sz. melléklet.

[118] Der Czar in Wien. V. = PL (A) 1873. június 7. 130. sz. 1.

[119] Die Kaiserin von Deutschland in Wien. = PL 1873. június 29. 148. sz. 2. melléklet. Kiemelés tőlem, U. H.

[120] Der König von Italien in Wien. IV. = PL 1873. szeptember 21. 217. sz. 2.

[121] Der Kaiser von Deutschland in Wien. = PL (A) 1873. október 20. 241. sz. 1–2.

[122] Der Kaiser von Deutschland in Wien. = PL 1873. október 22. 243. sz. 2.

[123] Uo.

[124] PL (A) 241. sz.

[125] Der Kaiser von Deutschland in Wien. = PL 1873. október 21. 242. sz. 2.

[126] Uo.

[127] Der Kaiser von Deutschland in Wien. = PL (A) 1873. október 24. 245. sz. 1.

[128] Uo.

[129] Wiener Weltausstellung. Deutschland. = PL 1873. szeptember 13. 210. sz. melléklet.

[130] Uo.

[131] Wiener Weltausstellung. Oesterreich. = PL 1873. augusztus 31. 200. sz. melléklet.

[132] Wiener Weltausstellung. Die Niederlande. = PL 1873. október 3. 227. sz. 2–3.

[133] Wiener Weltausstellung. Italien I. II. = PL 1873. október 14. 236. sz. melléklet és 1873. október 18. 240. sz. melléklet

[134] Uo. 236. sz.

[135] Wiener Weltausstellung. Frankreich II. = PL 1873. október 31. 251. sz. 2–3.

[136] Wiener Weltausstellung. Persien und Rumänien. = PL 1873. augusztus 6. 180. sz. 2–3.

[137] Wiener Weltausstellung. China I. = PL 1873. július 24. 169. sz. melléklet.

[138] Wiener Weltausstellung. Ungarn im Industriepalaste. I. = PL 1873. május 27. 121. sz. melléklet.

[139] Uo.

[140] Személyével kapcsolatban lásd: Szinnyei, József: Magyar írók élete és munkái. XIV. Bp. 1914. utánnyomás 1980–81. 649–652. A kiállításról A Hon más szerzőktől is lehozott tudósítást, tk. Bakay Nándortól, Erődi Bélától, Fromm Antaltól. Maga Jókai is megtekintette az expozíciót és erről több cikkben is beszámolt a lapjában. Mi két cikket találtunk tőle: A bécsi világkiállításról. = A Hon 1873. július 11. 158. sz. 1. és A világkiállításról. = A Hon 1873. július 12. 159. sz. 1.

[141] Válaszul a ’Pester Lloyd’-nak. = A Hon 1873. július 15. Esti kiadás, 161. sz. 2.

[142] An die Adresse des ’Hon’. = PL 1873. július 11. 158. sz. melléklet. Érdekes, hogy a dátumozás szerint Nordau írása hamarabb jelent meg.

[143] A Honban a következő áll: „Mert hogy a ’Pester Lloyd’-nak ’emberei’ jártak-keltek s járnak-kelnek a kiállításon még most is, a kik nem annonceokat, hanem igenis reclame czikkeket gyüjtenek, a melyeket olvashat mindenki. Épen azért hivatatlan a ’P. Ll.’ a moral őrének szerepére s épen azért tartottam szükségesnek figyelmeztetni, hogy vonja meg magát.” = A Hon Esti kiadás, 161. sz. (Vö. 40. jegyzettel.)

[144] Wiener Weltausstellung. (Nach der Preisverleihung.). = PL 1873. augusztus 28. 197. sz. 2.

[145] Wiener Wochenchronik. = PL 1873. augusztus 17. 189. sz. melléklet.

[146] Uo.

[147] Wiener Weltausstellung. Die Finale. = PL 1873. november 7. 256. sz. 3. és melléklet.

[148] Uo.

[149] Uo.

[150] A nemzetiségi problémára a korabeli Európában valójában sokkal brutálisabb megoldásokat találtak, mint a dualista Magyarországon. Franciaországban a nemzetiségi nyelvek használatát soha, semmilyen formában nem engedélyezték, és az iskolákban külön retorziókkal tiltották el a gyerekeket ezek alkalmazásától. Poroszországban a nemzetiségi nyelvhasználatot (közigazgatás, bíráskodás, oktatás) 1886–1887-ben felszámolták, a poznańi hercegségben pedig az ott élő lengyelek szisztematikus, nemzetiségi alapon történő kitelepítésére is sor került. Oroszországban a nemzetiségi nyelveket (pl.: lengyel, ukrán, litván, belorusz) egyszerűen betiltották, és 1887–1890 között az ország valamennyi iskolájában az orosz nyelvet tették meg oktatási nyelvnek. – Diószegi István: Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika a XIX. században. Bp., Magyarságkutató Intézet, 1991. 17–32.

[151] Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Bp., Ister, 1998. 74–79.

[152] „Nézeteim szerint nem lehet elérni semmi czélt olyan helyeken, hol a nemzetiségi pórnép nagy tömegekben vegyületlenül lakik, ily helyeken a kis magyar tudomány úgy fog elenyészni, mint a hogy felissza a nyár derekán szomjas föld a ráhullott néhány csepp esőt. Otthon nem érti meg senki, ha alkalmazni akarja a gyermek mit az iskolában tanult, a mint kilép az iskolából, elfelejti a mit tanult csakhamar, sokkal előbb, minthogy támogathatná saját gyermekét, mikor már ez kerül iskolába. Ily helyeken haszontalan erőlködés és sárba dobott pénz, amit az állam és az egyletek a magyar nyelv tanítására fordítanak, az egész eredmény csak a tanítás általános sikereinek akadályozásában, a beolvasztási törekvések által felköltött ellenséges visszahatásban és a nemzetiségi viszály kiélesítésében nyilatkozhatik.” – (Mocsáry Lajos): A közművelődési egyletek és a nemzetiségi kérdés. Bp., 1886. 13.

[153] A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület naptára az 1886-ik évre. Nyitra, 1885. 68–77.

[154] Dezider Smidák: Niektoré problémy hornouhorského maďarského vzdelávajúceho spolku (1882–1919). In: Kapitoly z dejín Nitry. Bratislava, 1962. 119–142., A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület naptára az 1886-ik évre. 60–67.

[155] Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL). A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület közgyűléseinek jegyzőkönyvei (1893–1907). VI. 145., 156.

[156] Uo. VII. 23.

0[157] Uo. 44–45.

0[158] Nitriansky Oblastný Archív. (a továbbiakban NOA) Hornouhorský Vzdelávajúci Spolok. HVSN Ab/IV/1898/1, 1900/201, 1901/21, 1902/1/, 1902/2, 1907/2, 1908/2

[159] Uo. 1903/125, 1904/1

[160] Uo. 1901/352

[161] Az 1901. VIII. 27-én rendezett tátrafüredi kongresszuson ilyen határozat nem született, bár a közgyűlés felkérte az elnökséget, hogy a könyvtárakkal kapcsolatban „mind nagyobb tevékenységet fejtsen ki”, és „legyen figyelemmel az ifjúsági egyletekre is, melyek a magyarosodásnak szintén jelentős tényezői”. Az Egyesület vezetősége emiatt válaszlevelében visszautasította ezt a hivatkozást, ám ez nem jelentett akadályt a privigyei F. M. K. E. népkönyvtár létrehozása szempontjából. – MOL. A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület közgyűléseinek jegyzőkönyvei (1893–1907). VII. 152–153., illetve NOA. Hornouhorský Vzdelávajúci Spolok. HVSN Ab/IV/1902/34

[162] Uo. 1902/34

[163] „Egyesületünknek van egy 290 kötetből álló könyvtára, tisztességes szekrényekben elhelyezve, melyben még a 173 kötetes népkönyvtár kényelmesen elfér. Kegyeskedjék tehát az új külön szekrény csináltatásától egyesületünket fölmenteni; már csak azért is, mert az új szekrény csináltatására nincsen pénzünk, de meg helységünk szűk volta miatt azt az új szekrényt el nem helyezhetnénk.” – Uo. 1902/529

[164] „Mihelyt a legényegyesület elnöksége az így módosított feltételeket írásba foglalja, magára nézve kötelezőnek ismeri el, azonnal megküldjük a könyvtárat s intézkedünk, hogy fölkért megbízottunk, Lulyák Antal úr által a legényegyesületnek átadassék.” – Uo. 1902/532

[165] Uo. 1902/5, 1902/204, 1902/424, illetve Nyitramegyei Szemle 1902. 23. sz. 5.

[166] Gubás Pál 1902. IX. 30-án kelt levele – NOA. Hornouhorský Vzdelávajúci Spolok. HVSN Ab/IV/1902/350

[167] Uo. 1903/4 – A könyvtár engedélyezésének körülményeire, illetve a F. M. K. E. vezetőségének a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának adott referenciájára lásd az 1902/436, illetve az 1903/3 sz. iratokat.

[168] Uo. 1910/2

[169] Uo. 1903/5

[170] „A könyvek között van ugyan 32 tót könyv és egy tót szótár, de a könyvek nagyobbrészt vallásos tárgyú kiadványok, egy könyv pedig Toldi legendáját tartalmazza.” – Uo. 1904/27

[171] „A könyvtárat az egyesülettől elvesszük, illetőleg máshová helyezzük át” – Az Egyesület vezetőségének válaszlevele 1914. VII. 6-án – Uo. 1914/923

[172] Uo. 1914/2

[173] Uo. 1918/4

[174] A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi népszámlálása. I. Bp., 1902. 46–47., A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása I. Bp., 1912. 140–141.

[175] NOA. Hornouhorský Vzdelávajúci Spolok. HVSN Ab/IV/1909/3

[176] „A privigyei kat. legényegylet hazafias szelleméhez kétség nem fér, és igen hasznos tényezője lesz a magyar közművelődésnek; a tagok magyarul olvasnak, beszélnek, szavalnak és énekelnek az egylet helységeiben, s így biztosak lehetünk, hogy az iskolában elsajátított ékes magyar nyelvet nemcsak el nem felejtik, hanem a folytonos gyakorlat által magyar nyelvismeretük még gyarapodik.” Lulyák Antal beszéde a könyvtár átadása alkalmából – Uo. 1902/204

[177] A táblázat adataihoz a F. M. K. E. évkönyveit, illetve a könyvtár éves jelentéseit használtam forrásul. A könyvtári állomány adatai a folyó év december 31-i állapotot mutatják, míg az olvasók és a kölcsönzött kötetek száma a két kongresszus között eltelt időszakot. Az ingadozást az okozza, hogy az éves jelentésekben sokszor együtt számolták a közös helységben lévő nép- és ifjúsági könyvtár adatait. A népkönyvtár forgalmának esetében a kisebb számokat kell alapul venni, amire a könyvtár vezetősége is utalt 1905. évi jelentésében, amely szerint „miután a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa az egyesület helységeiben egy nagyobb, 371 kötetes könyvtárt helyezett el, az egyesület tagjai s a közönség nagyobbrészt ezt olvassa.” – MOL. A Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület évkönyvei. XVII. 94.

[178] Lásd a 25. sz. lábjegyzet hivatkozását

[179] Lásd a 25. sz. lábjegyzet hivatkozását

[180] Szarka: i. m. 47.

[181] „E számok ...egyúttal útmutatásul is szolgálnak arra nézve, hogy miként erősíthetjük a magyarságot. Fordítsunk ugyanis minél több gondot iparunk és kereskedelmünk fejlesztésére. Ez míg egyrészt a legjobb nemzetiségi politika is úgy másrészt hatalmas és jóformán egyedüli eszköz arra, hogy hazánkat naggyá, gazdaggá és virulóvá tegyük.” – Jekelfalussy József: Népünk hivatása és foglalkozása az 1880-ban végrehajtott számlálás szerint. Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1882. 22–23.

[182] A Magyar Szent Korona országainak 1900. évi népszámlálása. II. Bp., 1904. 90–93., A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. II. Bp., 1913. 274–278.