stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

szemle

 Frigyik Katalin: Typis Számmerianis. A Számmer nyomdászcsalád története és a nyomtatványok bibliográfiája 1794–1920. I.: A család története. II. 1–2.r.: A nyomtatványok bibliográfiája. Székesfehérvár, 2003. Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága. 259 l.; 373, 504 l.

Ritka alkalom, hogy olyan nyomda-monográfiát vehetünk kezünkbe, amely egy négygenerációs nyomdászcsalád 126 évének történetét és kiadványait foglalja össze több mint ezerszáz lap terjedelemben. Talán már ezek az adatok is érzékeltetik annak a munkának igényességét és alaposságát, amellyel a szerző, Frigyik Katalin a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Könyvtárának vezetője feldolgozta témáját. Mostani monográfiájának közvetlen előzménye az a kiállítás, tanulmány és katalógus, amellyel Székesfehérvárott 1994-ben a Múzeumban bemutatta a Számmer család tevékenységét. Akkor 484 nyomtatvány reprezentálta a nyomdász-dinaszta veszprémi és székesfehérvári munkásságát.

Frigyik Katalin újonnan megjelent Számmer-monográfiája két kötetből, de összesen három darabból áll. Az első a család és a nyomda történetét mutatja be, a két részből álló bibliográfiai rész pedig a kiadványokat. A szerző e munkájában egyaránt megmutatkoznak a muzeológus és bilbiográfus erényei. Tanulmányához forrásként a Számmer család saját nyomtatványai, kiterjedt levéltári kutatások és a család ma élő tagjainak – a Számmer–Heckenast leszármazottaknak – dokumentumai, személyes visszaemlékezései szolgáltak. A második kötet a nyomtatványok leírását tartalmazó bibliográfiai rész, amely terjedelménél fogva két részben jelent meg: az elsőben a könyvek, aprónyomtatványok, hirdetmények, folyóiratok és újságok, a másodikban pedig a színlapok.

Frigyik Katalin – még mielőtt belefogna a Számmer-család történetének tárgyalásába, – külön fejezetben összefoglalja a Számmer-nyomdákra vonatkozó korábbi kutatásokat. Ezután veszi sorra a család önálló nyomdatulajdonosait, mindnek egy-egy fejezetet szentelve. Az 1794-ben Veszprémben, majd 1803-ban Székesfehérvárott letelepedő nyomdász-dinasztia jelentős szerepet játszott a két város és a két megye életében. Országos hírnevet szerző könyveivel előkelő helyet biztosított magának a magyar nyomdászattörténetben. A család négy generáción át, fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy a nyomda fennmaradását biztosítsa, ezáltal a nehezen megszerzett privilégiumot a következő nemzedéknek átadhassa. Ahogy a szerző megfogalmazta, a fennmaradás hét kitanult nyomdászmester szakmaszeretetének, rátermettségének és három kitartó özvegyasszony erőfeszítésének köszönhető. A nyomdászcsalád első tagja Számmer Mihály, utolsó e néven Számmer Imréné, majd utóda veje, Heckenast Kálmán.

A család története szorosan összefonódik a nyomdászattal, a nyomdák történetével. A szerző tanulmányában talán túlságosan is, de nem lehetett könnyű eldönteni, hogy vezérfonalként a Számmer-család történetét kövesse-e vagy a nyomda (nyomdák) történetét. Hogy a mérleg a család története javára billent, azt az egyes nyomdatulajdonosok melletti életrajzi dátumok érzékeltetik (a születés és halálozás dátuma), nem pedig a működési adatok. Ezáltal vált az első kötet egyben helytörténeti monográfiává is. (A nyomtatványokat sorravevő bibliográfiai részben viszont, helyesen, a működési adatok vannak feltüntetve.) A kötetben magyar és német nyelvű összefoglalást, gazdag irodalomjegyzéket, függelékként levéltári dokumentumok közlését, illusztrációk jegyzékét és a Számmer család leszármazási tábláját találjuk még. Névmutató ehhez a kötethez nem készült, csak a bibliográfiai kötetekhez.

A Számmer família Németországból vándorolt hazánkba, a családi legenda szerint őseik Augsburgban vagy Hessen-Darmstadtban nyomdászkodtak. Magyarországra költözésük időpontja nem ismert. A monográfia címében is jelzett 1794-es évszám a veszprémi kezdeteket fejezi ki, ekkor önállósult és vált nyomdatulajdonossá az első Számmer. Meggyőző azonban Frigyik Katalin érvelése, amikor már az 1788-as pápai kezdeteknél is Számmer Mihály jelenlétét valószínűsíti. Joggal feltételezhető, hogy a győri Streibig nyomda pápai fióknyomdájának vezetője, faktora, már Számmer Mihály volt, aki egyébként 1794-től Streibigék rokonának is számított, felesége révén.

A korábbi évszázadokban sem Fejér vármegyében sem Székesfehérvárott nem működött nyomda. A 18. század során itt csak könyvkötők és kereskedők foglakoztak könyvekkel. A később Pesten letelepedő Josef Gottfried Lettner nyomdaalapítási kísérlete is megakadt. Székesfehérvárott tehát Számmer Mihály megjelenésével indul meg a könyvnyomtatás.

A veszprémi Számmer nyomda székesfehérvári kapcsolatai 1794 óta dokumentálhatók kiadványok révén. De talán a Székesfehérvártól kapott 1802. évi jelentősebb megrendelés után döntött úgy Számmer Mihály, hogy engedélyt kér a székesfehérvári nyomda felállítására a városi magisztrátustól. A privilégiummal kapcsolatban Frigyik Katalin megállapításai lényeges kérdésre világítanak rá. A nyomdatulajdonosok – a megszerzett privilégium miatt is – minden más szakmánál jobban törekedtek arra, hogy szellemi és anyagi javaikat utódaiknak átörökítsék, egy műhely felszerelése ugyanis több generációnak biztosított megélhetést. A többgyermekes nyomdászcsaládok igyekeztek több privilégiumos nyomdát létesíteni, mint Számmer Mihály is. A Számmer család leghosszabb ideig Székesfehérvárott működött.

Ami a Számmer-nyomdászdinasztiát bemutató háromkötetes mű külsejét illeti, szolid, elegáns borítóval szinte bibliofil köteteket vesz kézbe az olvasó, amely mondanunk sem kell, nem mellékes körülmény, ha éppen nyomdatörténetről van szó. A család- és nyomdatörténeti tanulmányt kiváló színvonalú képek, szám szerint 136 színes illusztráció kíséri. Ha csak az illusztrációkra koncentrálunk, képekkel dokumentálva kísérhető végig e nyomdászatot hivatásának tekintő polgárcsalád egész története és közben természetesen a veszprémi, zalaegerszegi és székesfehérvári nyomdászat egy-egy szakasza.

Az illusztrációk között megtalálható Számmer Mihály kérvénye a székesfehérvári magisztrátushoz a nyomda felállítására. A könyv bemutatja a második világháborúban elveszett, de legalább fotokópiában fennmaradt 1806-os nyomdaalapítási privilégiumot. Illusztráció szemlélteti az első székesfehérvári nyomtatványt, majd a nyelvújítási harc nevezetes darabját, a Dicshalomban, de valójában Számmer Kláránál Veszprémben nyomtatott Mondolatot. Két különlegesen finom kompozícióval, selyemre nyomtatott német nyelvű költeménnyel a nyomda dolgozói köszöntötték Számmer Pál székesfehérvári nyomdatulajdonost nevenapján. Székesfehérvár rézmetszetű látképe díszíti a város több, reformkorból származó tisztújítási névsorát. Irodalomtörténeti nevezetesség Vörösmarty Mihály A’ bujdosók és a Csongor és Tünde székesfehérvári őskiadása, amelyeknek kinyomtatását a budai cenzor nem, de a székesfehérvári cenzor, a ciszterci gimnázium igazgatója engedélyezte. Éppen a szabadságharc idejéből, 1849-ből való a Pauer Jánostól származó első híradás A’ Székesfejérvárott fölfedezett királyi sirboltról. Az illusztrációk között látható a ma is álló Bástya utcai nyomdaépület korabeli képe, a Számmer Imre által Kner Izidornak kiállított igazolás és a könyvkötő-műhely megnyitásának hirdetése.

A két kötetet kitevő bibliográfiai rész mintegy 5000 nyomtatványról ad számot. A Számmer-nyomtatványok bibliográfiája teljességre törekszik, és azokat is regisztrálja, amelyekből jelenleg nem ismeretes egyetlen példány sem (ezek száma 296). Amint Frigyik Katalin a gyűjtőmunka fázisairól beszámol, a Számmer nyomtatványok regisztrálása a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban őrzött nyomdatermékek számbavételével indult, majd a többi helyi gyűjtemény helyismeretei állományának átvizsgálásával folytatódott. Ezt a munkát az országos bibliográfiák és Szinnyei József életrajzi lexikonának kicédulázása, a címek azonosítása követte, majd a helyi gyűjteményekben meg nem lévő nyomtatványok esetében az Országos Széchényi Könyvtár katalógusának és példányainak átnézése.

Kivételesen szerencsés helyzet, és nagymértékben elősegítette a Számmer család székesfehérvári tevékenységének rekonstruálását, hogy az 1822–1848 közötti időből szinte teljesen fennmaradtak a helyi cenzori jelentések. Ezeknek köszönhetően úgy tűnik, hogy ebben az időszakban a bibliográfia majdnem teljességgel regisztrálja az akkor fehérvári könyvtermést. Ami pedig magukat a nyomtatványokat illeti, az elődök lokálpatriotizmusát, a helyi múzeum tudatos gyűjtőmunkáját dícséri, hogy a helyi nyomtatványokat a Szent István Király Múzeum elődje, a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeum már a 20. század elején elkezdte gyűjteni. Marosi Arnold múzeumigazgató működése idején a helyi szerzők megküldték műveik egy példányát a múzeumi könyvtárnak, a helyi nyomdák termékeikből „kötelespéldányt” adtak, a Számmer-nyomda utolsó tulajdonosa, Heckenast Kálmán pedig saját nyomtatványai mellett több régi Számmer nyomtatványt is juttatott a gyűjteménynek. Tudatos gyűjtőmunkájuk mögött az a felismerés rejlik, hogy egy-egy helyi nyomda termékeinek összegyűjtése nemcsak az adott nyomdász tevékenységét reprezentálja, hanem a település életét is, különösen abban az időszakban, amikor az adott helységnek csak egyetlen nyomdája volt.

A veszprémi kezdetek után a reformkorban a család egyik tagja néhány évig párhuzamosan Zalaegerszegen is nyomtatott. Volt tehát hét olyan év (1830 és 1836 között), amikor Számmer-nyomda egyidejűleg három színhelyen is dolgozott. E három városban működő nyomda kiadványait mutatja be Frigyik Katalin bibliográfiája. A veszprémi korszakban (1794–1838) 398 nyomtatványról tudunk, a zalaegerszegi évek termése hat mű, Székesfehérvárott a nyomda működésének 117 éve alatt (1803–1920) 4553 mű készült. A kétkötetes bibliográfia folyamatos sorszámozással 4957 tételben közli a nyomdatermékeket. Első tétele az 1794-ben Veszprémben nyomtatott árszabás, az utolsó pedig egy 1920-ban Székesfehérvárott megjelent műkedvelő előadás színlapja.

A bibliográfia első kötetben a leírások e három város, a Számmer-nyomdák működésének három helyszíne szerint vannak tagolva; majd ezen belül is három kategóriába sorolva találhatók egyrészt a Könyvek, évkönyvek, aprónyomtatványok, másrészt a Hirdetmények, harmadrészt a Folyóiratok, újságok. E kategóriákon belül kronológiai rendben következnek a leírások. Éppen e többszörösen tagolt felépítés miatt igen jó szolgálatot tesz a használónak a két bibliográfiai köteten végigfutó élőfej, és a kötetenként külön összeállított névmutató. A folyóiratok, újságok leírása nem részletező, csak a teljesség kedvéért szerepelnek, tekintettel arra, hogy már korábban megjelent Fejér megye részletes sajtóbibliográfiája. A Hirdetmények azért vannak külön fejezetben, mert besorolásuk alapja nem a betűrend, hanem a keltezés, akárcsak a színlapoknál.

Egyébként éppen a Hirdetmények festik a legszínesebb képet egy-egy városról, egy-egy korszakról. A hirdetmények közöt ott találni azt a statáriális hirdetményt 1836-ból, amely a hírhedt bakonyi betyárok, Milfait Ferkó, Sobri és társai elfogatására jutalmat tűzött ki (példánya nem maradt fenn). Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc országos és helyi eseményeit tükröző hirdetmények közül első az 1848. március 17-i felhívás a Hazafiaknak, az utolsó pedig már a „pártütőket” fenyegeti 1849 őszén. 1872-ben hirdetés népszerűsíti a gázvilágítást. Majd az 1919-es hirdetmények első darabja március 23-i dátummal a Székesfehérvári Forradalmi Tanács elnökének hirdetménye a szeszesital tilalom életbelépéséről.

Az egyes címleírások tételszámot kaptak, és a mutatók erre a tételszámra utalnak. A leírások igényességét jellemzi, hogy a szerzők nagy többségénél ott állnak életrajzi adatai is. A címleírások inkább részletezőek, nehogy bármilyen hely- vagy művelődéstörténeti adat elsikkadjon. A címleírást további bibliográfiai adatok követik, utalások a mű korábbi vagy későbbi kiadására, itt található a gyűjteményes munkák tartalmi leírása, az illusztrációra, a nyomdatermék típusára, műfajára, egy-egy eseményre vonatkozó megjegyzés. Ezután következik a leírt mű lelőhelye. Itt a szerző azt a megoldást követte, hogy amennyiben van székesfehérvári közgyűjteményben található példány, akkor azt regisztrálta, ha nincs, akkor elsősorban az Országos Széchényi Könyvtár példányát. A 4957 tétel 16 gyűjteményből (könyvtár, levéltár, múzeum) adódik össze.

A színháztörténet számára különösen gazdag adatforrás az a 2623 színlap, plakát és színházi jelentés, amely a második bibliográfiai kötetet alkotja. A színlapok megjelenési időköre Veszprémben 1814–1834 között, Székesfehérvárott 1807–1920 között. A színlapok többsége a székesfehérvári nyomdákban készült, az előadásokra pedig 1818 októberétől a Pelikán fogadóban, 1874 augusztusától pedig az akkor átadott Városi színházban került sor.

A bibliográfia tételeiből megállapítható, hogy Veszprémben Számmer Mihály alkalmanként a szomszédos vármegyék számára is dolgozott. Több évtizedre szóló munka-kapcsolat alakult ki a nyomda és gróf Festetics György között. Az első keszthelyi vonatkozású nyomdatermék az ottani gimnázium 1796. évi értesítője, ezt követte 1801-ben egy alkalmi költemény. Érdekesnek ígérkezik a keszthelyi kapcsolat teljes felderítése, amelyet a szerző is további célként tűz ki magának. A kapcsolat folyamatosságát látszik bizonyítani az a mintegy tíz, bibliográfiailag ismeretlen veszprémi egyházi címtár is, amelyeket legújabban sikerült a keszthelyi Helikon Könyvtár anyagában azonosítani, és amelyek még Frigyik bibliográfiájában sem szerepelhettek (Calendarium dioec. 1799, 1800 stb.). Ugyanakkor az 1800-as évig Frigyik bibliográfiája még  teljesebb is, mint a nemzeti bibliográfia, hiszen egy korábban ismeretlen tételt is felsorol Számmer veszprémi működéséből: Nagy Ferenctől a Mnemosynon c. vers (29. tétel).

Mindössze néhány apróbb hiba csúszott csak a kivételes gonddal összeállított bibliográfiába. Meg kellene különböztetni a két Karl Polatschek könyvkötőt, időben itt csak apáról és fiáról lehet szó. A Painter János Mihály névalak bizonyára elírás miatt kerülhetett be külön személyként a bibliográfiába. A nevezetes jezsuita írói lexikon összeállítója Michael Anton Paintner, akinek művét Számmer 1802-ben hirdette. Végül mégsem jelent meg, a kutatók máig fontos forrásmunkaként használják terjedelmes kéziratát Pannonhalmán.

Amint a szerző is megjegyzi, a Számmer-monográfia folytatásaként szükség lenne az összes székesfehérvári nyomdára kiterjedő anyaggyűjtésre. 1882-től kezdve a városban további nyomdák létesültek, 1920-ig összesen 12 nyomda és 3 kiadó működött Székefehérvárott. Nem kétséges ugyan, hogy a leghosszabb életűek és legjelentősebbek közülük a Számmer nyomdák, amelyeknek a helyi és országos művelődéstörténetben betöltött szerepét most ez az igényes, és rendkívüli adatgazdaságával kitűnő monográfia tárja fel, kiváló színvonalon. Ugyanakkor a magyar nemzeti bibliográfia 19. századi szakaszához is bizonyára számtalan új adalékkal járult, ezért tarthatjuk különösen szerencsésnek a szerzőnek és lektorának, Kégli Ferencnek, az Országos Széchényi Könyvtár e korszakkal foglalkozó bibliográfusának együttműködését.

Frigyik Katalin Typis Számmerianis c. monográfiájának megjelenésére azt az ünnepélyes alkalmat és évfordulót választották, amikor a város 2003. június 3-án a Székesfehérvárott kétszáz évvel ezelőtt megindult könyvnyomtatást ünnepelte. Ebből az alkalomból emléktáblát helyeztek el a ma is álló, Bástya u. 9. számú házra, ahol a 19. század folyamán a Számmer-nyomda működött. Ugyanakkor a Szent István Király Múzeumban a Számmer-nyomdában készült színlapokból rendeztek kiállítást.

V. Ecsedy Judit

Fercsik Erzsébet–Raátz Judit:Kommunikáció szóban és írásban. Bp., Krónika Nova Kiadó. 2003. 92 l.

Új köntösben, de változatlan beltartalommal jelent meg az immáron hat kiadást megélt, az általános kommunikáció területeivel foglalkozó jegyzet, amelyet a szerzők elsősorban a nem magyar szakos pedagógusjelöltek számára készítettek.

Örvendetes ez az új kiadás, mivel ebből arra következtethetünk, hogy a pedagógusképző intézmények, illetve maguk a pedagógusjelöltek felismerték azt a tényt, hogy a kommunikáció egy olyan fejleszthető és fejlesztendő terület minden hivatásos beszélő esetében, amelyen egy pálya sikeressége vagy kudarca múlhat.

A szerzők azzal a szándékkal írták 1993-ban a szóban forgó könyvet, hogy a leendő pedagógusok az általános kommunikációval foglalkozó fejezetek áttanulmányozása után, majdan részt vállalhassanak tanítványaik anyanyelvi és kommunikációs nevelésében. A jegyzet ma is ugyanezt a feladatot hivatott betölteni, de meggyőződésem, hogy mindezen túlmenően a pedagógusjelöltek saját kommunikációs készségeiket is fejleszthetik e könyv segítségével. Így tehát elmondhatjuk, hogy a kiadvány nem csupán a pedagógusképzés módszertani tárházát gazdagítja, hanem bármilyen, a kommunikáció fejlesztését szolgáló kurzusok segédkönyve is lehet, hiszen felépítése mindezt lehetővé teszi.

Az egyes fejezeteket áttekintve megállapíthatjuk, hogy a szerzők szemléletét az elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazhatóságának bemutatása határozza meg. Ennek megfelelően a könyv egyes fejezetei, sőt alfejezetei után is bőséges gyakorlatsort találhatunk, amely a leírt kommunikációelméleti ismeretek gyakorlati hasznosíthatóságára világít rá.

A könyv öt nagyobb fejezetből áll, amelyek számos alfejezetre tagolódnak, és a tárgyalt részek mindig a már említett gyakorlatokkal zárulnak. A feladatok összetétele a nehézségi fokokat tekintve változatos. Találhatunk néhány olyan gyakorlatot, amelyek leginkább a középiskolás populáció érdeklődésének hivatott megfelelni, de a feladatok többsége alkalmazható felnőtt kommunikációfejlesztő csoportokban is. A fejezetek végére minden esetben az adott témához kapcsolódó irodalomjegyzéket is illesztenek a szerzők, ami további ismeretszerzésre ad lehetőséget.

Az első fejezetben rövid tájékoztatást kap az olvasó arról, hogy mi is a kommunikáció, illetve, hogy a szerzők mit értenek alatta. Számos megközelítés létezett már a 90-es években is, a kör természetesen azóta csak bővült. Megállapítható viszont, hogy a jegyzet céljának megfelelően, vagyis a kommunikáció hatékonyságának növelése érdekében, a fejezet a mai ismeretekhez viszonyítva is megállja a helyét.

A következő részből a nyelvi kommunikáció kutatási eredményeiről értesülhet az olvasó, olyan formában, hogy az egyes új gondolatokat tartalmazó áttekintést, rögtön gyakorlatokon keresztül is rögzíti a szerző, így egyáltalán nem érezhetjük monotonnak az egyes elméleti részeket. Majd a könyv következő fejezete a nem verbális jelek bemutatásával foglalkozik. Itt az egyik legjobban kidolgozott résszel találkozhat az olvasó, a feladatok is bőségesek, és jól használhatók minden korosztálynál. Még ma is, a számos újonnan megjelent általános kommunikációs könyv ellenére, újszerű az írásban előforduló nem verbális jelek áttekintése, és a hozzájuk kapcsolódó feladatok is élvezetesek, tanulságosak. Ugyanis nagyon fontos kérdésre irányítja rá a figyelmet a könyvnek ez a fejezete. Arra, hogy az egyetemisták, főiskolások mennyire felkészítettek pályájuk kezdetén az egyik nagy megmérettetésre, az önéletrajz megírására. A jegyzet gyakorlatban történő kipróbálása után elmondhatom, hogy a tapasztalatok azt mutatják, szinte semennyire. Ez oknál fogva is igény van egy ilyen típusú gyakorlatias részre, különösen a felsőoktatás résztvevőinek íródott kommunikációs könyvben. Remélhetjük, hogy egy következő kiadásban talán még részletesebben, az új formákat is figyelembe véve dolgozzák ki ezt a nagyon jó, és a 90-es években újszerűnek tekinthető kezdeményezést a szerzők.

A nem verbális jelek áttekintése után a verbális jelekkel is megismerkedik az olvasó. Itt még a beszédet és a nyelvet, a dualista szemléletnek megfelelően, különválasztva tárgyalják a szerzők. Ez a szemlélet természetesen még ma is él a nyelvtudományban, bár egyre gyakrabban kerülnek előtérbe a társasnyelvészeti szempontok a nyelvbemutatás során.

Örvendetes módon nyelvrétegződési modellel is találkozunk a fejezetben, illetve nyelvjárási kérdésekről is esik szó. Egy esetleges átdolgozott kiadásnál ezekre az alfejezetekre véleményem szerint szükséges lenne nagyobb hangsúlyt fektetni, hiszen nemcsak a magyar tanároknak kötelessége tájékozottnak lenni nyelvföldrajzi kérdésekben, hanem más pedagógusjelölteknek, így a különböző szakos tanároknak, de a tanítóknak és az óvodapedagógusoknak is. Rendkívül nagy hiányosságok adatolhatók ugyanis ezen a területen. Mondhatni nyelvföldrajzilag szinte teljesen képzetlenek leendő pedagógusaink, ami azért nagy gond, mert ebből következően iskolai évei alatt számos gyermek hátrányos megkülönböztetésben részesül nyelvváltozata miatt úgy, hogy a pedagógus közben észre sem veszi, milyen nagy károkat okoz a gyermek kommunikációs készségeinek fejlődésében, de egyben személyiségfejlődésében is. Itt már csak azt a kérdést kell a szerzőknek mérlegelniük, hogy van-e helye egy ilyen alfejezetnek egy általános kommunikációval foglalkozó tankönyvben. Szerintem mindenképpen, különösen, ha az leendő pedagógusoknak készült.

A következő fejezet a verbális kommunikáció technikai alapjaival foglalkozik. Itt a beszédtechnika különböző területeivel találkozhatunk. Annál is inkább nagyon lényeges ennek a résznek a felnőttoktatásba bekerülnie, mert egy hivatásos kommunikátor, így egy tanár, nem hozhatja magát abba a helyzetbe, hogy esetleges beszédrendellenességei miatt nevetséges legyen, sem pedig diákjait nem hozhatja olyan helyzetbe, hogy azok ne értsék beszédét. Az egyes feladatok, a logopédia módszertanát figyelembe véve, megfelelőek, és ma is gyakorlásra alkalmasak. Talán egyedül a hang- és kiejtésgyakorlatokat lehetett volna jobban differenciálni. Hiányolható itt még a hangterápia elemeinek a feladatokba való beépítése. Ez azonban nem róható fel a szerzőknek, csupán annak köszönhető, hogy a 90-es években ez az eljárás még nem vonult be a köztudatba. Ma viszont egyre gyakrabban és egyre hatékonyabban alkalmazzák a pedagógusok körében a hangterápiát, amire valóban nagy szükségük van hangjuk épségének megőrzése érdekében. Egy esetleges későbbi átdolgozásban minden bizonnyal a szerzők is beépítenék jegyzetükbe a terápiás eljárásokat. A következőkben az egyes beszédhibák vázlatos ismertetése kap helyet. A tárgyalt rész végén pedig a helyesírásról esik szó, bemutatja a szerző a helyesírási szabályzatot, de viszonylag kevés kapcsolódási pontot keres a helyesírás és a kommunikáció között. A fejezet, és így egyben a könyv is, bőséges feladatsorral és irodalomjegyzékkel zárul.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a könyv mindenképpen ajánlható, még így átdolgozatlanul is, a felsőoktatás minden résztvevőjének. Bárki, tanár és diák vagy akár a kommunikációs készségeinek fejlesztését megcélzó ember is, élményszámba menő ismeretekkel és játékos gyakorlatokkal találkozhat ebben a kiadványban. Külön kiemelhető a minden egyes elméleti gondolat után konzekvensen megjelenő gyakorlati, a mindennapi életben használható szemléltető feldolgozás. Az egész jegyzetre a világosság, az áttekinthetőség és a következetesség jellemző.

A véleményem, hogy ez a könyv illeszkedik azon ritkán megjelenő színvonalas kommunikációs kötetek sorába, amelyek kiválóan szolgálják az egyre magasabb kommunikációs elvárásoknak való megfelelést. Mindenképpen alkalmasnak tartom arra, hogy egy esetleges későbbi átdolgozással széles körben alkalmazandó egyetemi és főiskolai tankönyv legyen, amely a pedagógusjelöltek kommunikációs technikájának fejlődését nagyban segítené.

Szabó Edina  

 

Szuromi Szabolcs Anzelm: Egyházi intézménytörténet. Bp. 2003. Szent István Társulat Kiadó, LXVII, 236 l. /Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici. Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae. I. Institutiones 5./

Örömmel üdvözölhetjük a napjainkban szinte egyedülálló színvonalú Szuromi Szabolcs Anzelm csornai premontrei szerzetes, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének tanszékvezető tanára tollából megszületett intézménytörténetet.

Az intézménytörténet ismerete elengedhetetlen minden tudományág területén, ám sok fehér folt van e téren is. Rövid áttekintés ugyan megjelent (Rácz Lajos szerk.: Felekezetei egyházjog Magyarországon. H.é.n.) egyetemi tankönyv részeként, azonban önálló kötetet e témában most van szerencséje kézbe venni az olvasónak. A katolikus egyház látható intézményként és struktúrájában is kétezer év eredményeként áll előttünk, éppen ezért fontos újrafogalmazása hiszen a krisztushívő ennek a keretei között végzi tevékenységét, küldetését. Pusztán a hiány felfedezésével is nagy érdemeket szerezhet valaki, azonban annak megszüntetésével még inkább növekszik érdemei száma. Ez érhető tetten e mű esetében.

Az Előszó, Rövidítés jegyzék, Források és szakirodalom bővelkedik a legújabb, XX. századi forrásokkal, és feldolgozásokkal, amelyek igen pontos utánajárásra engednek következtetni. Ezek összeállítása után Erdő Péter bíboros Ajánlása hivatkozik az intézménytörténet jelentőségére az európai jogtörténet vonatkozásában, amelynek nyitánya a barokk korra vezethetővissza.

A szerző meghatározza történetének tárgyát és korszakait. Az intézménytörténetet köztes disciplinának tekinti a jog és jogtörténet között, amely módszerénél fogva merít a teológiából, a jogból és a történelemből. A korszakolást tekintve követi az egyháztörténelmet, így az Ókor (I–V. sz.), A korai középkor (VI–XI. sz.), Az érett középkor (XI–XVI. sz. a Trienti Zsinatig) és A modern kor (XVI. sz.-tól napjainkig).

Az ókori egyház (I–V. sz.) szakaszában a szerző bemutatja a zsidó gyökereket, amelynek alapján az egyház formálódott és azt a fogalomkészletet, amelyet a görög szórványban használtak. Az intézmény kialakulását azon a történelmi alapon mutatja be, ahonnan elindult hódító útjára. Földrajzi adottságából kifolyólag az egyházi intézmények sokat tanultak, illetve ráépültek a római örökségre. Az író tisztázza azt a fogalmat, hogy mit jelent kereszténynek lenni és jogállását is részletezi, jelesül a laikusnak, a klerikusnak és a szerzetesnek a sajátos vonásait és jogait. Az egyház hierarchikus felépítésében világosan szól a pápai hatalomról, annak történelmi előzményeiről. A kötet részletesen ír a diocletianusi reform alapján szervezett püspökökről, érsekekről és metropolitákról, és a hierarchiában fölöttük álló pátriárkák, exarchák és prímások jogkörének kialakulásáról. Érdekes, hogy az egyházmegyék, metropóliák, pátriárkátusok irányításával egyenértékűnek tekinti a zsinatintézményeit és kitér a zsinat különböző szintjeire is. Ez után olvasható az archipresbiter, és archidiaconusokról, mint a hierarchia alacsonyabbszintjén álló személyekről. A szerző kitér a bűnbocsánat, illetve a házasság szentségének intézménytörténeti vonatkozásaira is. Végül a korai szakasz lezárásaként, és valóban illő helyen utolsóként, az anyagi javak eredete, és azokért felelős gazdálkodás is sorra kerülnek. Ez a szerkezet vonul végig a további szakaszokban is azzal a különbséggel, hogy századok folyamán új intézmények kapcsolónak az eddigiekhez.

A korai középkor (VI–XI. sz.) politikai környezetében az író felvázolja a népvándorlás által hozott változásokat, a különböző pogány népek keresztény hitre térítését, és ennek a folyamatnak csúcsát Nagy Károly római császárrá történő koronázása által éri el. E részben új intézményként jelenik meg a bíborosi kollégium. A kollégiumnak belső tagoltsága – presbiter, diakónus, püspök – szintén történeti háttérben rajzolódik meg. Ebben a korszakban formálódnak a Szentszék központi szervei a kancellária, a kamara és kisebb hivatalok. A metropolitai méltósággal egy rangban lévő prímás tisztsége a VI. században kezd elterjedni a római birodalom Nyugati felében. A plébániák gyors elterjedése és megszervezése szintén ekkor követhető nyomon. Új intézményi formát ölt a káptalanban a papi testület a VIII. században Chrodegang szervezésében, amely mintájául szolgál a később létrejövő káptalanoknak. A szentek kultuszának pontosabb szabályozása is ekkor kezdődött. A szerző bővebb terjedelmet szentel a temetkezés keresztényi jellegének, amely azért is figyelemfelkeltő, mivel tolla nyomán kiváló kötete jelent meg e témában. (A temetésre vonatkozó egyházfegyelem a XII–XIII. században. Bp. 2002.) A világi javaknál pedig ekkor alakul ki a Péteri Örökség (Patrimonium Petri), amely területileg alapozta meg a Pápai Államot.

Az érett középkor (XI–XVI. sz. a Trienti Zsinatig) fejezetben a szerző a gregoriánus reform bevezetése és az invesztitúra után szól a pápai hatalom megerősödéséről, új egyházmegyék – így a magyar egyházszervezetkialakulásáról és főként a hamis Szilveszter bulláról mint az apostoli királyi cím megalapozójáról. Megjelennek a bírósági intézmények is, mint a Penitenciaria, a Rota Romana és a Signatura. A zsinatok részben kifejezésre kerül az egyházkormányzat önállóságának igénye a császároktól függetlenül. A szerzetesek is a gregoriánus hatás alatt szerveződtek és az eddigiektől eltérően rangot kapott a szigor, illetve a központosítás. A világi javaknál megjelenik a rezerváció kérdése és a Pápai Állam számára beszedett adónemek. Új mozzanatként kerül be ugyancsak az egyházmegyei szintű bíráskodási szervezet, illetve az Esztergomi Prímási Főszentszék születésének körülményei (1452), amely a mai napig érvényes ítéletet hoz harmadfokon. A XIII. századra kitisztulnak a szentté avatási perek formái is. Lényeges, új intézmény jelenik meg az egyetemekkel. Érdekes, hogy az egyetem fogalmát az író a céh szervezetével tisztázza.

A modern időszak egyháza (XVI. sz. Trienti Zsinattól napjainkig) több évszázadot fog össze, így a reformációtól az I. Vatikáni Zsinaton, a Pápai Állam megszűnésén át az állam és egyház szétválasztásáig. Ebben az időszakban három zsinat, a Trienti /1545–1563/, az I. Vatikáni (1869–1870) és a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) rendelkezései az irányt mutatóak. A pápaság helyzetében a pápaválasztás körülményei és módosítások olvashatók 1996-ig bezárólag. A pápai primátus kérdése az I. Vatikáni Zsinaton teljesedik ki a tévedhetetlenség dogmájával. Az egyház és állam viszonyában jelentős az egyes országok és az egyház közötti megállapodások rendszere, a konkordátumok, egyezmények formájában. A Trienti Zsinat fontosságát a reformációra adott válasz emeli ki, amikor a Szentírás és a Szenthagyomány egységét hangsúlyozza. A pápai törvényhozás a Pápai Kúrián keresztül érvényesül, a területi törvényhozás pedig egyes zsinatokon ölt testet, ahol döntenek a személyek inkardinációjáról, a szentségekről, az egyházi szolgálatokról és másokról. A bíborosi kollégiumnál szabályozzák a pápai megüresedett szék jogállását, amely meghatározza, hogy nem vezethet beújításokat a kollégium, de a Vatikán felett hatalmat gyakorol. Az intézmények sorában pedig szép számban növekedett a kongregációk száma.Ezekben a századokban jelennek meg a nunciatúrák, amelyeknek mai formája a XV. századra vezethető vissza. A szerzetesség címszó alatt megjelennek a magánfogadalmasok közössége világi kongregációk formájában. Az egyházi ráskodásban a hiteleshelyi gyakorlat is helyet kapott ebben az időben, amelyet általában a káptalanok végeztek. A világi javak között az egyházi tized súlyának megfelelően kap szerepet, de szó van az egyházközségek létrejöttéről is. A zsinat is egészen más az eddigiekhez képest, hiszen a II. Vatikáni Zsinaton megjelennek a különböző egyházi felekezetek képviselői is, amely az egyház nyitottságának is a jele. Ekkor a zsinat újra fogalmazza az egyházról, a tanításról, más egyházakkal való kapcsolatáról szóló gyakorlatát. Teljesen új intézmény a püspöki szinódus, amelyet VI. Pál pápa 1965-ben hozott létre. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyvet pedig felváltotta az 1983-as Törvénykönyv.

A Függelék eredeti nyelven közöl hét dokumentum-részletet, így például a Donatio Constantini hamis adományleveléből, valamint az 1929-es Lateráni Egyezményből. Végül Név- és tárgymutatóval zárul a kötet. A megjelent munka nem csupán témájánál fogva tarthat érdeklődésre számot, hanem tudományos apparátusa folytán is, amely több nyelvű szakirodalomban való jártasságról is tanúskodik. A szerző elévülhetetlen érdeme, hogy gondosan utána járt állításainak és ennek megfelelően készítette jegyzeteit, ezzel kínálatot nyújt azoknak, akik e témában tovább szándékoznak csemegézni. Minden bizonnyal haszonnal forgatja az olvasó e kiváló kötetet, és reménykedhetünk abban, hogy az író kutatásai és felfedezései nyomán hamarosan újabb munkával örvendezteti meg olvasói körét.

Beke Margit

Az elfátyolozott arckép. Báró Radák Polyxéna kisasszony emlékezete. Zebegény, 2003. Borda Antikvárium, 83 [5] l. /A Borda Antikvárium tizenkettedik könyvészeti kiadványa./

Nem sűrűn esik meg kutatóval, hogy nem ő keresi meg témájával a kiadót, hanem a kiadó keresi meg őt egy megoldásra váró problémával; ha ez megesik, hát az a probléma ugyancsak érdekes, vonzó kell hogy legyen. Ez fordult azonban elő Borda Lajossal, aki véletlenül talált ugyan rá a kiindulásul szolgáló füzetre, a Radák Polyxéna haláláról írt versekre, de jó antikváriusként és könyvgyűjtőként ráérzett a kétszáz éve halott fiatal leány életének és halálának érdekességére, s a maga eszközeivel föl akarta támasztani, halálának kétszázadik évfordulóján új életre kelteni az elfátyolozott arckép ifjú tulajdonosát.

Az érdeklődés szerencsésen találta meg a szakértelmet, a kegyelet a hozzáértést. Knapp Éva a könyvtári, levéltári, kézirattári adatföltárásban jártas kutató gyakorlatával találta meg mindazt a – nem túl számos – adatot, amelynek segítségével háttér rajzolható a szerelmi öngyilkosság mögé.

Az így kialakult kötet tartalmazza Kis István beresztelki református papnak a halálesetről készült, két év alatt ötször kiadott verseit; Knapp Éva tanulmányát az ifjú Radák Polyxéna életéről, haláláról, valamint az öngyilkosság irodalmi utóéletéről (Kis István és Molnár Borbála verseiről, valamint Dózsa Dániel „történeti beszélyéről”); egy könyvészeti mellékletet az öt Kis-kiadásról a címlapok közlésével; továbbá Borda Lajos „Epilógus”-át a könyv kiadástörténetéről, a Radák Polyxéna élete helyszínein, Mikeszászán és Magyarbényén látottakról.

Knapp Éva avatott kutató, valószínűleg minden adatot sikerült előbányásznia, ami Radák Polyxéna életéről tanúskodik, leveleket a Magyar Országos Levéltárból, egyháztörténeti följegyzéseket, halotti beszédeket. Az összegyűjtött adatanyag ugyanazt a hatást teszi, mint Anonymus „Prologus”-a a Gesta Hungarorum előtt: van benne annyi adat, hogy érdemes legyen találgatni, de annyi nincs, hogy bármi egyértelműen eldönthető volna. Megismerhetjük a családot, a tágabb ismerősi kört, Pólika és édesanyja leveleit, de a valódi okokhoz és a valóban lezajlott eseményekhez nem jutunk közelebb. A tanulmány szerzője korrektül összegzi a fejezet végén: „Nem tudjuk pontosan, mi történt 1803 nyarán. [...] A kérdést nyitva kell hagynunk.” (30.) A tudós önmértéklő tartózkodását azonban néha háttérbe szorítja a rokonszenv és az intellektuális rejtvényfejtő kaland: megpróbál összefüggéseket találni a fennmaradt nevek, kitapintható viszonylatok között. Sajnos az a tapasztalatunk, hogy a nevek, adatok, műtöredékek, utalások nem fontosságuk és összetartozásuk arányában maradnak fenn és semmisülnek meg: még az is lehet, hogy az öngyilkos utolsó (vagy akárhány) fennmaradt levele nem árul el semmit az írójában dúló érzelmekről, köznapi intézkedés csupán, mondjuk egy korabeli bevásárlólista, könyvmegrendelés, farsangi tudósítás vagy névnapi üdvözlet. Knapp Éva sokkal jobb tudós annál, semhogy bizonyosságként állítana olyasmit, amit a rendelkezésre álló adatokból bizonyítani nem lehet. A tapasztalataim azonban rosszak: ha a tudós csak megenged is egy föltételezést, amely érdekesebb, romantikusabb, szenzációként jobban tálalható, mint a sokkal valószínűbb, de hétköznapi valóság, a második kézen már csak a szenzáció, a „blikfangos” változat marad, s keletkezik egy újabb, kiirthatatlan irodalmi legenda. (Murphy egyik törvénye: a dilettáns kicsiszolt, harsány, kerek koncepciója mindig vonzóbb, mint a tudós dadogó, óvatos tapogatódzása.)

Minthogy azonban ilyen irodalmi legendából máris több van, mint elég, s azok igen rosszat tesznek a – most amúgy is a vásári felé hajló – közfelfogásnak, hadd vállaljam el én minden filológusok atyjával, Király Györggyel szólva „a délibábos betegség forrólázát lehűtő” előzetes szűrő feladatát, s szögezzem le jóelőre:

–   Az egyértelműen kiviláglik az írásokból, hogy Pólika öngyilkossága a korszakban már szaporodó számú, szentimentális hátterű szerelmi öngyilkosságok közül való. Az is valószínű, hogy a szentimentalizmus által oly sűrűn használt „született nemesség – lelki nemesség” ellentét miatt jutott el a tragikus végkifejlethez, s hogy a Pólikánál jóval idősebb, özvegy Bánffi György lánykérése ezt siettette. De nem tűnik úgy, hogy a Radák-házaspár valami rideg, számító, erőszakos föllépéssel váltotta volna ezt ki. Az apa, Radák Ádám bizonyára jó viszonyban volt leányával, ha az „édes apónak” szólíthatta levelében; talán csak a kellő határozottság hiányzott belőle, a lánykérőt mindenesetre az anyához utasította. (Pontosan így: „A leány az anyjáé, az én feleletem utolsó”, a közölt fakszimilén jól látszik a nazálisrövidítő jel.) Az anya levele is inkább körültekintő tanács, mintsem erőltetés. A „szigorú szülő, meg nem értett gyermek” közkeletű patront tehát nem alkalmazhatjuk új bizonyságok nélkül.

–   A fennmaradt adatok nem bizonyítják egyértelműen, hogy az azonosíthatatlan Laji volt Pólika szerelme. Pólika azt írja róla fivérének: „én megírtam volt néked egy levelet, hogy vigye el Laji, de ő úgy ideláncoltatott Kolozsvárhoz bizonyos engem nefelejcsekért”, hogy még mindig Kolozsvárt hetel. Ez nem föltétlenül bizonyítja azt, hogy a nefelejcsek Pólikától származnak, sőt, ez a könnyedén évődő hang inkább másra vonatkoztatva érthető. Pólika anyja, Kemény Druzsiánna pedig azt írja: „Lai, írod, bent van; köszöntsed szómmal, ha látod. Vigyázz, édes Pólikám, hogy bánsz Laival, kíméld őtet, minthogy talán már nem boldogíthatod; ha hibázott is Lai ellenünk, nem akaratjából esett.” Nem tudom, mit hibázott Laji, de ez a vétek nemigen lehet az, hogy szerelmet vallott Pólikának. Vajon az anya lánya által köszöntette volna a lánya számára tilos szerelmest? Úgy vélte volna, hogy a hiba nem akaratjából esett? Úgyhogy egészen biztosak ne legyünk a dologban.

–   Ámde megeshet, hogy mégis Laji volt Pólika kedvese, és talán azonos is lehetett Louis Seau-val, bár azt, hogy Kővári László miből jutott erre a következtetésre, szintén érdemes volna ellenőrizni. Végül is a Seau család nem olyan nemtelen, hogy egy erdélyi bárónak rangon aluli lett volna velük rokonságba kerülni, az osztrák adminisztráció magasrangú tisztviselőiként ekkor már száz éve vannak jelen Erdély pénzügyi igazgatásában. Bethlen Miklós kettőről, Johann Friedrichről és Johann Honoriusról emlékezik meg, mindkettő a kamarai bizottság elnöke volt a 18. század első éveiben, nevüket így írja: Comes a Zeán vagy Seán. De akárki volt Laji, biztosan nem volt azonos a ludasi tiszttartóval. Nem, mert Kemény Druzsiánna levelének külső címzésén határozottan Ludasi(jav. ebből: Ludusi) áll, az semmilyen módon nem olvasható ’Suolusi’-nak, bár ha annak olvasnánk, sem volna azonosítható a Zeánnak vagy Szeánnak ejtett Seau névvel. És nem, mert ha elfogadjuk, hogy Kemény Druzsiánna azért utasítja a ludasi tiszttartót leánya levelén arra, hogy a Vásárhelyről kapott választ az ő kezébe küldje, mert cenzúrát gyakorolt leánya levelezésén, akkor meg kellett bíznia a ludasi tiszttartóban, ennélfogva az nem lehet a gyanúba vett fiatalember. (És ha ő lett volna, az anya miért a Vásárhelyre menő és onnan jövő levelet akarta ellenőrizni?)

–   A keresztnév nélküli Haller levelei Pólikához egy derűs, megbízható rokon vagy barát hangján beszélnek. Igaz ugyan, hogy „rejtjelezett szövegként is olvashatnánk”, de fölösleges, mert úgy tűnik, egyszerűen arról szólnak, amiről: fürdőre várja Pólikát anyjával együtt. A második levél sem látszik titokzatosnak, a sokat sejtető „vajon mit jelentenek ezek a sorok?” kérdésre könnyen adhatunk választ, hiszen ő maga írja: „míg lovam nincsen, hát mit csináljak?” Az utóirat („Csak nem kell a két lovat elfelejteni, mert a legény gyalog jár”) így nem olyan talányos, nyilván a Radák családtól várta, akarta venni, hozni, hozatni a két lovat. (Egyébként ez a bájos szófordulat, ahogy önmagát egyes szám harmadik személyben „a legény”-nek titulálja, mintha Mikes tollán született volna.)

–   Pólika utolsó fennmaradt, 1803 márciusában, József napja körül kelt levele, ha az egész levélszöveget olvassuk, szintén tele van köznapi beszámolókkal: „Minekelőtte leveledet vettem volna, Laji, János kimentek, izenetedet nem mondhatom meg. De ?.ai? itt van, és megmondatom. Azt mondja, h[ogy] te is éppen olyan <olyan> rossz vagy, nem írsz neki soha. [Volt] Sándor napján itt nálunk egy kicsi bál, amely reggel négy óráig tartott. A bátyámuram még most is sokat emlegeti Vásárhelyt, és minekelőtte Erdélyből kimenyen, még egyszer oda akar menni. Vigasztald meg őket hát ezzel a Viza(?) menetellel. Fáj (?) Éltető Mihálynál voltunk. Táj(?) még egyszer. Polixena Ra[dák].” A teljes szöveg kontextusa korántsem tragikus, ha nem a szeptember 11-én bekövetkezett halál felől visszafelé nézzük. Én egyébként nem látom F-nek a két utolsó sor tragikusan interpretált három betűs szavait. Az elsőt bizonytalanul, a másodikat határozottan T-nek látom, gallér nélküli nagybetűnek. Hátha nem is a ’Fáj’ igéről van szó? Furcsán is hatna így, a bátyámuram és Éltető Mihály közömbös közegében! Hátha az Erdélyben ma is használatos ’Táj’ ’pá-pá’ elköszönő formula felbukkanását olvassuk? Ez értelmileg sokkal jobban bele is illik a levélszövegbe! Pólika láthatóan az erdélyi regionális köznyelven írt, a „kicsi bál” fordulat jól mutatja.

Minden más találgatás: hogy Radák Ádámot Polyxéna közlése miatt ütötte meg a guta, hogy Kemény Druzsiánna mégis hozzá akarta kényszeríteni lányát – az általa korábban nem is nagyon pártolt – Bánffihoz, hogy Polyxéna várandós lett volna. Mondjuk rá Knapp Évával: „A kérdést nyitva kell hagynunk.”

Igazi csemege az öngyilkosság irodalmi utóéletét, a legendaképződést vizsgáló fejezet. Úgy tűnik, a három szerző három különböző irodalmi hagyomány, három „beszédmód” számára dolgozta föl az esetet: Kis István a halotti prédikációk moralizáló, oktató modorában (1803), Molnár Borbála a szentimentalizmus könnyes erkölcsnemesítő célzatával (1804), Dózsa Dániel pedig a vadromantika epikus fordulataival (1852). (Egyébként úgy vélem, a két verset semmilyen megengedő árnyalattal nem nevezhetjük hexameternek, ill. leoninusnak, l. 37., 44.) Igen tanulságos végigkísérni, hogyan alakítja minden szerző a maga felfogásához s az ő köreiben uralkodó divathoz a történetet. Kis István akaratában, érzelmeiben korlátozott Pólikát ábrázolt, akiről csak annyit tudni, hogy „embert, nem bárót szerete”. Molnár Borbála tudatosan a külföldi románok pótlására szolgáló művet alkotott, amelyben jól föl lehet ismerni a saját életét földolgozó Életének igaz tüköre motívumait, a jelek szerint Molnár Borbála tartós fájdalmait: a rangvágyó, erőszakos anyát, az ellenszenves, de megfelelő társadalmi állapotú kérőt, az anya véleményének változását. Itt a hősnőből már titkon szerető, megesett lány lett, s a történetet a köznemesi származású szerelmes elégtételszerű rangemelkedése, kései megérkezése, a báró és a gyermekágyas hősnő melodrámai házassága színesíti. Dózsa Dániel beszélye még inkább tarkállik a vadromantikus elemektől, s már alig hajaz a valóságra. Előkerül a hősszerelmes, Tehaum hadnagy édesanyja, akit valaha a hősnő apja szeretett; szöknek, esküsznek, lopóznak, lázasan hánykolódnak, mindenki indulatos, minden érzelem csúcson lobog, s a végén kiderül, amit minden edzett olvasó az elején tudott, hogy a fiatalok testvérek. Az egyidejű öngyilkosságból azonban csak a hősnőé sikerül, a hősszerelmesnek erre a lipcsei csatáig kell várnia. (Igen érdekes Knapp Éva megfigyelése, hogy Molnár Borbála művének majd minden szereplője nő, Dózsáéi majd mind férfiak.) Ritkaság, hogy a szemünk előtt zajlik egy legenda formálódása, s ezt élvezzük is, csak egyet nem szabad megtenni: ezekből visszakövetkeztetni a történeti eseményekre. A szüzsé változása, alakulása filológiai módszerekkel nem közelíthető meg, erre a szüzsétörténeti kutatások vagy az irodalmi kultuszképződés terjedő vizsgálódásai kínálnak megfelelő módszert. TalánKis Istvánnak voltak ismeretei a részletekről, de ha voltak is, azokból nem árult el sokat; a halotti prédikációkban és versekben szokásos alkalmazásból, erkölcsi tanításból nem szabad konkrét eseményeket kiolvasnunk. Például a gyalázat nem konkrétan Pólikára vonatkozik, hanem minden emberre, különösen a szülőkre („Így tanul az ember saját kára után: Akkor indul meg ő a bölcsesség útán, Mikor a gyalázat s a váratlan eset Gondolatlan fején szomorán megesett; Akkor ölt ő páncélt s paizst a testére, Mikor patak módra csorog piros vére”); a „ne szívjatok, mint ő, a virágból mérget” sor a pókra. A mikeszászi sírboltban talált érclemezen olvasható „holtanak meg” igealak sem bizonyítja azt, hogy Polyxéna várandós lett volna, csupán a fölsorolt halottakra vonatkozik, akárcsak előtte a „haláloztak meg”.

A finom, női empátiával földolgozott szövegegyüttesből a Borda Antikvárium a témához illően finom, szép kiadványt készített a régit utánzó papíron és szennylappal, a témához illeszkedő nyomdai záródíszekkel.

S. Sárdi Margit

Wagner, Bettina: Die „Epistola presbiteri Johannis” lateinisch und deutsch. Überlieferung, Textgeschichte, Rezeption und Übertragungen im Mittelalter. Mit bisher unedierten Texten. Tübingen, 2000. Niemeyer, 732 l. /Münchener Texte und Untersuchungen zur deutschen Literatur des Mittelelalters, Band 115./

János pap nevével a 12. században találkozunk először Otto von Freising „Chronica sive Historia de duabus civitatibus” című művében. Az irodalom- és vallástörténészeket azóta is sokat foglalkoztatta a legendás indiai papkirály alakja. A kutatás középpontjában egy, az európaiakhoz címzett latin nyelvű levél áll (Epistola presbiteri Johannis), amelyben János pap – akit gyakran azonosították az Apokalipszis szerzőjével – egy utópisztikus társadalom képét vázolja fel. Ez a levélben ábrázolt társadalom mintegy ellenpólusa a korabeli európai társadalomnak. A középkori olvasók számára János pap és országa mindig is valós, létező személy illetve hely volt, a levél fiktív jellegével azonban – úgy tűnik – sokan tisztában voltak. Erre abból következtethetünk, hogy a mű gyakran szerepel más, nyilvánvalóan fiktív levelekkel egy kéziratban (például az Epistola Luciferi, vagy az Epistola regis Abgari ad Christum).

A korábbi kutatás főképp János pap személyének azonosítására koncentrált – eredménytelenül. Ma már főképp a legenda funkciója foglalkoztatja a kutatókat. Az ’Epistola’-val kapcsolatos kutatások azonban mindeddig azokon a textológiai vizsgálatokon alapultak, amelyet Friedrich Zarncke végzett a 19. század második felében. Bár Zarncke úttörő munkájának számos eredménye ma is helytálló, az eltelt több mint száz év miatt időszerű volt, hogy valaki ismét feldolgozza a mű kéziratos hagyományát. Ez azért is sürgető volt, mert Zarncke még csak 96 latin kéziratról tudott (ezek közül 17-et nem is látott), ma már viszont több mint 200 kéziratot ismerünk, amelyek az ’Epistola’ szövegét megőrizték. Ráadásul a textológiai vizsgálat és az ’Epistola’ szövegkiadása Zarncke vizsgálódásainak csak egy részaspektusa volt, hiszen őt elsősorban a mű történelmi háttere érdekelte. Ezen túlmenően a latin és népnyelvű változatok szövegtörténeti összefüggéseinek feltárása is, csak úgy lehetséges, hogy ha a teljes ma ismert kéziratos hagyomány feldolgozását elvégezzük.

Ma összesen 207 kézirat ismert. Wagner könyvéből kiderül, hogy a Zarncke által kézbe nem vett kéziratok közül néhány nem is tartalmazza a levelet, néhány pedig azonos volt a leírtak egyikével, vagyis bizonyos kéziratok „megkétszereződtek”.

A szerző először az ’Epistolá’-t megőrző kéziratoknak és nyomtatott kiadásainak naprakész listáját állította össze, amely minden további vizsgálódás kiindulópontja. A ránk hagyományozott változatokat azután két ágba sorolja, és megvizsgálja keletkezésüket, elterjedésüket és egymástól való függésüket. Megpróbálja a legkorábbi változatok alapján a szöveg keletkezési területét behatárolni. A levél legrégibb változata 1180 előtt keletkezett, szerzőjének kilétét még nem sikerült egyértelműen tisztázni. Egyesek szerint klerikus, mások szerint talán német staufi hűbéres volt. Wagner új hipotézissel áll elő. Szerinte a szerző a képzett, görögül is jól tudó Wibald von Stablo (1097 k. – 1158), I. Frigyes bizalmi embere volt, aki Bizáncban is járt s talán onnan szerezhette értesüléseit János papról. A szerző persze nem tudja megcáfolhatatlan bizonyítékokkal e feltételezését alátámasztani, így ez is csak hipotézis. A kérdés vélhetően soha nem lesz egyértelműen megválaszolható.

A kódexek provenienciájából és a mű mellett feljegyzett szövegek elemzéséből Wagner meghatározza a mű befogadó közönségét: a latin változatot egyházi vagy egyetemi körökben olvashatták, ami persze egy ilyen mű esetében nem meglepő. A művet rövidsége miatt előszeretettel jegyezték fel üresen maradt kódexlapokra. A könyv első részének végén Wagner kilenc szövegváltozat edícióját is közli, jelentősen megkönnyítve ezzel a további kutatásokat.

A könyv második részében a szerző a mű hat középkori német fordítását tekinti át és elemzi. A német fordításokban a korabeli állapotokat kritizáló megjegyzések gyakoribbak, a konkrét korabeli eseményekre való utalások sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a latinban. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a latin szöveg olvasója nem szorult arra, hogy külön megmagyarázzák neki a célzatot. A német fordítások sajátossága továbbá, hogy hajlanak az epizálás felé. Wagner szerint ez azzal magyarázható, hogy az ’epistola’ mint önálló műfaj hiányzik a középkori német nyelvű irodalomban. Érdekes viszont, hogy a német fordításoknak nem volt olyan nagy sikere, mint a latin eredetinek.

A német fordítások közül számunkra Oswald der Schreiber újbányai jegyző verses fordítása különösen fontos, mert ez a mű a magyarországi német irodalom terméke. A hat fordítás közöl Oswaldé volt a leghosszabb, sajnos azonban csak a mű második fele maradt fenn (1398 sor) egy 15. századi kéziratban, amelyet ma Heidelbergben őriznek. E mű különlegessége továbbá, hogy egyrészt ez az egyetlen német fordítás, amelyiknek a szerzőjét ismerjük, másrészt Oswald az első magyarországi német költő, akit név szerint ismerünk. A mű vélhetően a 14. század második felében készült. Wagner megpróbálja pontosítani a keletkezés idejét: szerinte a terminus post quem 1371. János pap hálószobájában van ugyanis egy drágakő-mozaik, amelynek leírása az ’Epistolá’-ból hiányzik. Ennek mintája Wagner szerint a prágai Szt. Vitus székesegyház mozaikja lehet, amelyet IV. Károly császár készíttetett 1370/71-ben. Ez a mozaik, amelyet Wagner szerint az újbányai jegyző beszámolókból ismerhetett, nagyon hasonlít Oswald leírására. Ezen állítás helyességét azonban – úgy véljük – további művészettörténeti kutatásoknak kell bizonyítani.

Oswald művében összeköti János pap mondáját a Frigyes császár-mondával. Nem ismeretlen ez a középkori irodalomban: ismerünk például egy olasz történetet, amelyben János küldöttséget menesztett Frigyeshez. Oswaldnál a János pap által küldött csodás dolgok által lehetséges a német-római császár eltűnése illetve majdani visszatérése. Oswald műve császárpárti tendenciájú: a pápa által kiátkozott és elűzött császár képviseli az igazi kereszténységet. Olyan körökben olvashatták szívesen, amelyek az egyház elvilágiasodását kritizálták. Wagner arra hívja fel a figyelmet, hogy a 14. század második felében Ausztriából sok valdens mehetett a felvidéki német városokba, s nem zárható ki, hogy a pápaellenes tendencia valdens hatás lehet.

Összességében megállapítható, hogy Bettina Wagner terjedelmes könyve sok új ismerettel gazdagítja az ’Epistola presbiteri Johannis’-ról alkotott képünket. A kéziratos hagyomány feltárásával, rendszerezésével megteremtette az alapot a további kutatásokhoz. Néhány megállapítását, feltételezését még további kutatásoknak kell majd igazolni, könyve mindazonáltal fontos adalék a középkori latin irodalom történetéhez. Oswald der Schreiber műve miatt pedig a magyarországi német irodalom kutatóinak is megkerülhetetlen lesz.

Lőkös Péter