Knapp Éva

Egy fantom „vándornyomdász” a XVIII–XIX. század fordulóján:

Berei Farkas András kiadói és terjesztői tevékenysége*. I.

A XVIII. század utolsó és a XIX. század első harmadának egyik kevéssé ismert vándorköltőjeként és alkalmi versszerzőként számon tartott Berei Farkas András sajátos írói „létmódját” kezdettől fogva kiegészítette költői és prózai munkái kiadásának és terjesztésének programjával.[1] A kiadás és terjesztés folyamatában egyéni elképzelés mozgatta: amit megírt, igyekezett nyomtatásban megjelentetni, kiadott munkáit el akarta adni, a bevételből pedig nem csupán megélni kívánt, hanem újabb munkákat is létrehozni. Ebben az újra és újra ismétlődő folyamatban szenvedélye éppúgy irányította, mint a megélhetési kényszer. Kortársai közül sokan értetlenül figyelték; egyszerűen munkakerülőnek, „korhel és bitang ember”-nek tartották, aki könnyen akart élni. Más egykorú vélemény szerint Farkas „a könyvek kiadásában szorgalmatoskodó” ember volt.[2] Saját műveit kiadó és terjesztő tevékenységének vizsgálata jó alkalmat ad a mesterkedő költészet, az alkalmazott literatúra és a ponyvairodalom határán mozgó alkotások kiadási folyamatának és a nyomdatermékek forgalmazásának tanulmányozására, egy a korban korántsem egyedülálló, eddig kevéssé ismert irodalmi jelenség bemutatására.

Farkas András elszegényedett kisnemesi családból származott, nagyapja református pap volt, s szülei taníttatni kívánták, éppúgy, mint apját a nagyapja.[3] A befejezetlen tanulmányok után több lehetőség kínálkozott életvitele kialakítására: lehetett volna házi tanító, esetleg egy jó nősülés után szabad emberként, nem jobbágyi sorban gazdálkodhatott volna. Farkast azonban nem vonzotta sem a tanítás, sem a családalapítás. Szeretett az emberek között forogni, szórakozni és szórakoztatni, s – mint debreceni kollégiumi éveinek forrásai mutatják[4] – jól élni, s közben verselni. Célját – több hasonló szemléletű, másod-, harmad-vonalbeli író, alkalmi költő kortársa példájára – viszonylag könnyen megvalósíthatta volna, ha nem nincstelen.

Nem tudjuk biztosan, hogy mikor lett Pest-Budán – mint maga állítja – „a M[agyar]. Országi T[ekintetes]. Kir[ályi]. Táb[la]. Hites Nótáriussa”[5] (juratus notarius). Egyik munkája szerint 1810-ben „már 8. esztendeje” élt Budán, de a nyarakat – alkatának megfelelően – vándorlással töltötte:

„Pesten, és Budán van rend szerént lakásom

    De sok felé esik Nyárban útazásom

Mint a Hóld el fogyok én is meg meg telek,

    Mihelyst ki telelek Pestel is be telek.”[6]

A feltehetően az 1810-es évek elejéig betöltött írnoki állás viszonylag szerény, de biztos megélhetést nyújthatott számára, amivel összhangba tudta hozni költői elképzeléseit. Tudomásom szerint ennél komolyabb, állandó megélhetési forrása nem volt egész életében. Vagyont nem sikerült gyűjtenie és sem tehetsége, sem sikere nem volt akkora, hogy egy nyomdával vagy kiadóval kialakított, hosszabb távú együttműködés biztosította volna megélhetését.

Vándor alkata és rövid távú írói tervei ezért elsősorban kisebb munkák elkészítésére ösztönözték. Nyomtatványainak terjedelme ritkán emelkedett száz oldal fölé, túlnyomó többségük füzetes kiadvány. A kiadványok viszonylagos igénytelensége, jellegzetes külseje, formai és tartalmi sajátosságai eredményezhették, hogy Mátray Gábor kéziratos visszaemlékezésében nyomdászként mutatta be Farkast: „verses fércz műveit [...] többnyire saját kis kézi sajtóján nyomtatta, s ő maga kötötte be”.[7] Ezt a minden tárgyi alapot nélkülöző megjegyzést később többen is átvették, s a „vándornyomdász” legendája bekerült a legfrissebb lexikonokba[8] is.

Farkas András – bár gyakran vallott önmagáról – egyetlen munkájában sem említette, hogy bármiféle nyomdai felszerelése, tipográfusi gyakorlata, megfelelő szakmai tudása lenne vagy hogy akár egyetlen munkáját is saját kezűleg nyomtatta volna ki. Következetes szóhasználata azt bizonyítja, hogy mindig másokkal nyomtattatott („nyomtatásban ki botsáttattak”, „nyomtatás alá adandó darabok”).[9] Önmagáról sohasem írt nyomdászként, annál többször kiadóként. Életművében mindössze egyszer tett rövid említést a könyvnyomtatásról. A Kassán 1810-ben megjelent Apolló kis Rósáskertje című munkája olvasói előszavában, második műjegyzéke előtt dicsérte a „Typográphia”, e „szép, és igen hasznos, nemes Mesterségnek” feltalálását.[10] Célja ezzel nem lehetett más, mint olvasói figyelmének felkeltése a kiadói jegyzékként közölt autobibliográfiára. Ennek ellenére ismerhette a nyomdai munkát is. 1808 októberében ugyanis egyik beadványában leírta, hogy Grünn Orbán szegedi nyomdájában A kis Trója pusztúlása első kinyomtatásakor „mellette” vigyázott, „egy füst alatt más speciesű írásomat nyomtatás alá adván”.[11]

A XIX. század elején a legszerényebb nyomda működtetéséhez is olyan felszerelés kellett, melynek fenntartása, mozgatása és tárolása nehezen képzelhető el a vándorló életmód mellett.[12] Farkasnak nem volt lova, kocsija, többnyire gyalog járt, s előszeretettel bízta magát mások szívességére (például ingyen helyet kért az úti alkalmatosságokon). Valószínű, hogy mindössze egy kisméretű rézmetszetek készítésére alkalmas nyomtató eszköze volt, amint arra az élete utolsó éveiből nagyobb számban fennmaradt önálló rézmetszetek utalnak.

Kiadói tevékenység

Farkas kizárólag saját munkáit jelentette meg. Magán megrendelőként ő fizette ki a nyomdaköltséget; mint írta: „költségemet is a szegedi könyvnyomtatónak fizettem”. Esetenként adós is maradt: „azt ki sem tudtam fizetni, hanem 55 Rfrtokkal maradtam adós Grün Orbán typografusnak”.[13]

Saját műveire korlátozódó kiadói módszere nem nevezhető olyan változatosnak, mint alkotómódszere. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy szegény volt. Elegendő vagyon hiányában nem tudott kidolgozni önálló kiadói koncepciót. Csak akkor tudott megjelentetni egy könyvet vagy füzetet, ha volt rá pénze vagy hitele. A külső anyagi körülmények egész életében körforgásszerűen ismétlődnek: anyagi lehetőség hiánya – a mecénások megnyerése, illetve hitel (zálog vagy „előpénz”) szerzése – az adósság törlesztése.

A kisebb előállítási költség és a nagyobb haszon reményében Farkas igyekezett tömegcikként megjelentetni munkáit. Ezt – néhány nyomtatvány kivételével – az igénytelen külső mellett a tervezett példányszámok bizonyítják: „Munkáim ki nyomtattatására ha tsak öt száz Exemplárokban akarnám is ki adni [...]”, írta 1808-ban.[14] A törekvés a minél alacsonyabb kiadási költségek biztosítására és fenntartására eredményezte a ponyvanyomtatványokra emlékeztető kezdetleges technikájú, olcsó megjelentetést, a viszonylag rövid terjedelmet, a kis formátumok kedvelését és a vásári kiadványként való terjesztést.[15]

A jelenleg ismert kiadványok háromféleképpen jelentek meg: szabályos impresszummal, hiányos impresszummal (legtöbbször a nyomdahely elhallgatásával) és impresszum nélkül.[16] A két utóbbi forma rokon a ponyvák megjelentetésének gyakorlatával. A hiányos megjelenésű kiadványokról ugyanis a nyomdáknak nem kellett elszámolniuk, s előállításuk jóval olcsóbb volt.[17]

Kiadói múltjára visszatekintve Farkas 1827-ben így foglalta össze e tevékenységének lényegét:

„Poeták az időt heverve nem töltik,

    A mi kis pénzt kapnak a Köz-jóra költik.

A Könyvnyomtatásra adják a mít kapnak;

    (Igy erszénnyek meg nem telik mint a Papnak).”[18]

Ennél többet vagy mást nem árult el kiadói tevékenysége céljáról. Az újabb és újabb művek megjelentetése „a nyelvén szóllóknak kedvekért” történt. 1794-ben a kiadás egyik további szándéka saját rossz hírbe keveredett személyének, becsületének tisztára mosása volt:

„[...] a róllam roszszúl itélni tapasztalt Világ elött ez által magamat menthessem [...] és hogy a gonosz Informátorokat szándékjokban meg gátollyam, kiket Helyeken lenni szaglok.”[19]

A közjó Farkasnál azonos a magyar közönséggel. Egy másik megfogalmazás szerint célja, hogy a művet:

„[...] a múlatságos versekbe gyönyörködő Magyar Közönségnek kiadhassam, sok jeles esmerös Uraimnak kértekre.”[20]

A morális és szórakoztató indíttatás mellett irodalmi szándék is ösztönözte művei kiadására:

„A Bőltsesség, a fedhetetlen Erkőltsök, a Gyermekek jó Nevelése Réguláinak terjesztése, s a Magyar Literáturának némi-némű elősegéllése – azok a fö szempontok, mellyeket magam előtt tartottam; és azok a nemes indító okok, mellyek engemet e Munkátskának Magyar nyelvre való fordítására, és Világ eleibe való botsátára bírtanak.”[21]

Több művében nem a megszokott versszerző, poéta kifejezésekkel jelölte, hanem egyszerűen kiadóként tüntette fel magát. 1804-ben például az ajánlás végén a „H. M. B. F. A. A Ki-adó.”, 1808-ban a címlapon a „ki adó Farkas András” aláírás olvasható.[22] A ’kiadó’ megjelölés elsősorban az egyes művek megjelentetésének elősegítésére, s nem egy könyvkiadó vállalkozásra vonatkozott. Farkas számára a füzet- és könyvkiadás csak annyiban jelentett célt, hogy amit megírt, azt megjelentesse, azaz a kiadás része volt a művek létrehozásának.

Amíg írnokként dolgozott, kiadási tevékenységét megpróbálta összekapcsolni a hivatalából adódó feladatokkal, az egy-egy újabb kiadáshoz szükséges pénz megszerzésével és új művek megírásával. Így például az 1808 őszén a hódmezővásárhelyi „Becsületes Tanács”-hoz intézett beadványából megtudjuk, hogy Farkas, miután megírta művét a tűzvészről, annak „kinyomattatása két hetek alatt készülvén, ide értvén az utazást és a mellette való vigyázást, koszt, kvártét [!], elmetörést, időtöltést”.[23]

Később egyre fontosabbá válhatott a munkák gyors megjelentetése, mert azok eladásából – egyre több adóssága miatt – pénzt remélt. E folyamatban jelentősen megnőtt a ’hír’, a mű aktualitásának értéke. Példaként a valószínűleg 1825-ben Miskolcon, két változatban megjelent, Tekintetes Nemes Borsod Vármegye tiszt-választó és Tek. Bihar Vármegye beiktató Gyűlése Szent György Hava 26-dik, 27-dik és 28-dik napjaiban 1825-ben című kiadványt választottam. A két változat címe eltérő, s egyik címoldalán sincs szerzői név. A szerző neve csak a második kiadásban, ott is csak az utolsó nyomtatott lapon kapott helyet: „Készítette Farkas András, Miskólcz. A fent nevezett napokon, és Esztendőben.”[24]

A két, közel azonos terjedelmű, de eltérő ívjelzésű nyomtatványból[25] az első, bibliográfiailag eddig ismeretlen változat )(_1v lapján olvasható: „A Sajtó alá botsáttatik Sz. György Hava 20-dikán, 1825.”, azaz a megverselt esemény előtt hat nappal. Vajon igaz-e ez a megjegyzés? A dátum hitelesítésére a közvetlenül ez alá nyomtatott, a második kiadásban már nem ismétlődő „Szabó Románus m. k. Könyv-visgáló” kitétel szolgálhatott. Az egymást követő versezetek pontosan jelzett kronológiája (1810, 1811, 1824, 1825 Szent György hava 19.) azt bizonyítja, hogy Szabó Románus csak a munka egy részét, az első hét és fél levél kéziratát láthatta és engedélyezhette. A kinyomtatáskor azonban a kézirat kibővült az 1825. május 2-i, az 1825. április 26-i és az azt követő napok eseményeiről írt versekkel. Ez a gyorsaság azért lehetett fontos, hogy a munka szerzője, aki egyben a sajtó alól kikerülő példányok tulajdonosa volt, pénzhez juthasson. A csak az első kiadásban megjelent vers szerint:

„Mint Könyv áros hát itt bátran bótot nyitok

    És ha hasznos vásárt Miskóltzon indítok

Az ótska versekből sokat eladhatok,

    Az árán újjabbatt frisset nyomtattatok.

A kiknek már Músám megnyeré kedveket

    A két Haza előtt neveli Híreket

Örökössé teszi ez által neveket.

    Úgy fizeti vissza az ő költsönöket,

Ha lesz verseimnek jó kelete ára,

    Nem kérek senkitől úgy pénzt usorára.”[26]

Az első változat két utolsó verse Vay Ábrahámot, az új „első-Vitzispány”-t, illetve Fodor Pált, a korábbi alispánt köszöntötte. Kettőjük közül Vay Ábrahámnak szól, a cenzúrázás adatait már nem közlő, a „Felsőbbek engedelméből” megjelent második kiadás ajánlása. Ő volt az, akinek „előre fizetett szíves költség”-ével 1825-ben ki lehetett egyenlíteni a nyomdaköltséget.

A két változat szöveganyaga közel sem azonos; az ismétlődő szövegek terjedelme mindössze nyolc lap, ami az első kiadás teljes terjedelmének 36, a másodikénak 27%-a. Azaz a két, címe alapján közel azonos kiadvány könyvészetileg valójában két új művet takar, részben ismétlődő szövegekkel. Ugyanakkor az első változat utolsó három levelének[27] nyomdai kivitelezése azonos a második változat három közbenső levelével,[28] ami csak úgy lehetséges, hogy a nyomdában a második változat készítésekor még rendelkezésre állt az első változat megfelelő részeinek szedése, vagyis a két nyomtatvány gyorsan, egymás után készült. A gyorsaság mindkét esetben fontos lehetett: az első változat a [ ]_1v lapon („T. Paló-”) őrszóval végződik, a másodikban pedig ugyanennek a )(2_2v lapon található őrszónak nincs folytatása a következő lapon. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a megvizsgált példányok egyike sem hiányos. A szerző eredetileg valószínűleg másként akarta folytatni a munkát; a „T. Paló-”val kezdődő szövegrész azonban vagy nem készült el vagy kimaradt a kéziratból. Az első változat a tisztújítás előtörténetét és néhány részletét, a második magát az eseményt és annak hatását örökítette meg. A sikeresen kihasznált és kamatoztatott ’újság’, az aktuális hír két eladható nyomtatványt eredményezett. A példa egyúttal érzékelteti, hogy az örökös pénzhiánnyal küzdő Farkas András több évtizedes tapasztalatszerzés után hogyan kamatoztatta a hír, az újdonság természetét és erejét, s számára mi volt a versírói és kiadói tevékenység tényleges célja.

A nyomdaköltségek biztosítása

Az alkotás folyamatossága, a művek megjelentetése és saját megélhetése biztosítására Farkas – néhány munkájától eltekintve – maga vállalta a kiadási költségek összegyűjtését. Ebben az a tapasztalat vezethette, hogy e nélkül munkái nagyobb része soha nem látott volna nyomdafestéket. A Farkas műveit is támogató mecenatúra hosszú utat járt be a XVII–XVIII. század mecénási gyakorlatától a megjelenés előtt álló munkák előfizetőit és a nyomtatványok vásárlóit egyaránt mecénásnak tekintő sajátos elképzelésig és követte a társadalmi ízlés megváltozását. A kiadási költségek előteremtésének formái időben is jól elválaszthatók egymástól.

I. A hagyományos gyakorlatot követő mecénáskeresés, majd a nekik szóló dedikációval megjelentetett munkák száma viszonylag kevés. A sajtó alól 1794–1804 között kikerült nyomtatványok többsége ide sorolható. Farkas eleinte ritkán használta a mecénás kifejezést, jóllehet már első nyomtatott munkájában szerepel a fogalom rokon értelmű változata gróf Teleki Sámuelre vonatkoztatva:

„Grátziád énnékem vólt bástya s erős vár,

Meg-sebhedett szívem mellyet óltalmúl vár.”[29]

Ugyanitt a mecénás fogalomtól elkülönítette a patrónusság gondolatát. A patrónus közelebb áll a baráthoz, s nem csupán anyagi segítséget adhat, hanem ösztönzést is:

„Szárnyakat készítesz nékem, hogy repűljék,

A jó szerentsének halmára hogy űljék.”[30]

Farkasnál mindenki kiérdemelte a mecénás megnevezést, aki pénzt vagy segítséget adott neki szorult helyzetében. Így például amikor 1792. szeptember 25-én nem volt úti okmánya, a budai várban bekéretőzött Sándor Lipót nádorhoz, aki ellátta a megfelelő iratokkal, s ezért megkapta Farkastól a mecénás nevet.[31] Az 1792 őszén Pozsonyban Battyhány József főkancellár és esztergomi érsek tiszteletére szerzett versekért hat aranyat kapott, s hálából így verselte meg jótevőjét:

 

 

„Tsalhatatlan Attya Hazánknak e Jósef,

Vagy Te nagy Mecénás mert valóba Jósef”[32]

Mecénásának nevezte gróf Splényi váci püspököt is, akit 1793-ban Báró Rudnyánszkyhoz Dukára menet „megtisztelt”, s ezért két pár tallért kapott tőle. 1793. szeptember 26-án a nádori udvarban Budán tisztújítás volt, Farkas latin köszöntőt mondott Sándor Lipótnak, s nyolc aranyat kapott érte.[33]

1800 körül e „mecénási gazdagság”, bőkezűség csökkenhetett, mivel a mecenatúra római példája után a jelenkor megfogyatkozott mecénásairól olvashatunk műveiben. A „Músáknak kűlönös Pártfogói”-t Farkas 1803-ban az ország földrajzi bontása szerint közli, s a három oldal terjedelemben felsorolt „mecénások” ekkor összesen hat munkájára adtak „előpénzt”.[34]

Gróf Teleki Sámuel, Hadadi Wesselényi Miklós és felesége, Cserey Heléna első nyomtatott munkáinak voltak mecénásai, akik a XVII–XVIII. században bevett gyakorlat szerint kifizették egy-egy mű teljes nyomdaköltségét.[35] Az először 1800-ban megjelent Pannónia öröme kiadására azonban már nem volt elegendő egyetlen mecénás adománya. Ennek nyomdaköltségét Alexandra Pavlovna, a megverselt menyasszony öt, név szerint megnevezett „Hof Dámája” fizette, s a munka ajánlása rajtuk kívül minden magyar dámának szól.[36]

Az Elísa testamentoma című fordítás Landerer Mihály, a nyomdász költségével jelent meg, ezért nincs mecénási ajánlása, s a fordító előbeszédében a munka lehetséges olvasóinak ajánlja a művet:

„Tulajdonképpen a Szép Nemnek van ez a Munka szentelve, a mint a tzímje mutatja. De minthogy a Bőltsesség és a Virtus közönséges Réguláit, nem tsak az Aszszonyoknak, hanem a Férjfiaknak-is egyaránt szükséges tudni [...] ajánlom [...] Férjfiaknak és Atyáknak-is.”[37]

A Lói-Tanáts című munkáját Babartzi Imre, Csongrád vármegye „vice-notáriussa” és „tábla-bírája”, valamint Kardos György, „Szathmár vármegye leveles tárnokja” mecénálta, mindketten külön dedikációt kaptak Farkastól.[38] Babartzi később megtagadhatta egy másik mű támogatását, sommás véleményt alkotva a költő tehetségéről. Erről szerzőnk így írt:

 

 

„Hogy légyek Mecénás a ki azon kértél

    Meg vallom hogy bennem jó véget nem értél

[...]

Mit ér e hasztalan gyülvész, írka, firka

    Itt s amott harapta mint fűvet a Birka

[...]

    Ha nem ír is az én dítséreteimre

Én azért maradok tsak Babartzi Imre.”[39]

A hagyományos értelemben vett mecénáskereséssel többször sikertelenül próbálkozhatott. Így például sokáig nem talált mecénást az 1804-ben megjelent Menny-Ország felé-való útazása című műve kéziratára. Az „Alexander Ragázzy” császári-királyi cenzortól 1798. július 30-án megkapott engedély után csak hat évvel megjelent munka költségeinek biztosításához sok fáradozás kellett. A könyv első, szatirikus ajánlása „Vajjkovits Imre” kalocsai püspöknek és nagyprépostnak szól, aki humort sem nélkülöző, Farkas által idézett levélben utasította el a mecénásságot:

„Én alább írt, a Mennyei Jérusálem felé magam-is útazok, és ahoz napról napra jobban közelgetek, – nem-is akarok már semmit hallani a főldi Jerusálemrűl. (a hol mostanába még a Pokolbúl ki-szabadúlt Izével bújdosok) Azért keressen az Író magának olly Mecenást, a kivel tovább kíván a főldi Jerusálembe múlatozni. Vajkovits m. p.”[40]

A második ajánlás a nevét közölni nem kívánó „T. M.” kalocsai kanonoknak szól, aki azonos lehet a Farkas egy másik munkáját 1808-ban 54 forinttal támogató „Martinus Takáts” kalocsai nagypréposttal.[41] A kanonok szintén nem vállalta a teljes nyomdaköltség kifizetését; s verses „Felelet”-ben tudatta a szerzővel, keressen magának másutt „igazi” mecénást:

„Azért a Szerzője más érdemesebbet;

    Keressen magának! Bőltsebb s híresebbet!

Könyve óltalmára Felsőbb s erősebbet!

    Nyomtatása végett pedig pénzesebbet!

                            _*

Hogy pedig az Író eztet fősvénységnek,

    Ne ítélje, se ne tartsa kevélységnek,

[...]

Maga a Vers írót mint lehet segíti,

    Egy tutzet [!] arannyal zatskóját bőviti,

Ezen ajándékkal könyvét ékesíti,

    Annak nyomtatását együtt könyebbíti.

                                         T. M.

                            Kalotsai Canonok.”[42]

A könyv végül a szerző több helyről összegyűjtött költségén jelent meg, a Pannónia öröme Tóldalékja szerint öt további munkával együtt. Budáról és Pestről huszan, köztük „Báró Orczi Lörintz, Músáknak különös Pártfogója”, a költő unokája, „külömb külömbféle helyekrül és vármegyékbül elegyesen” tizenkilencen, „Győrbül” tizenketten, „Ketskemétrül” négyen, „Szegedrül” tizenketten, „Szentesrül” hatan és végül Hódmezővásárhelyről huszonegyen támogatták az összesen hat mű megjelenését. Farkas nem közölte a kapott összegek nagyságát, a „mecénások” társadalmi állapotát azonban feltüntette. A névsorban a grófoktól a pesti polgárokig, „Méltos. Nedetzki Anna Aszszony”-tól a hódmezővásárhelyi „özvegy Kováts Ferentzné”-ig a korabeli magyar társadalom minden rétege képviselve van.[43]

Farkas András változatos pénzszerzési próbálkozásai egyik leglényegesebb elemét alkotják életstratégiájának. Még a debreceni kollégiumba való beiratkozása előtt megtanulta, hogy pénzt bárkitől és bármi áron – lehetőleg kétkezi munka nélkül – érdemes szerezni, illetve kérni. Erkölcstelen módon, lopással szerzett pénzről tudomásom szerint egyedül a kicsapatási jegyzőkönyve tesz említést.[44] Munkáiban közölt önéletrajzi adatai alapján először a szülei segítették anyagilag. 1788-ban anyjától kapott hetven forintot belgrádi útjára, ahonnan hazatérve apjától kért pénzt tanulmányaira. Iskolai kicsapatását követően változatos módon jutott pénzhez: így például a kecskeméti pusztán a „garabonciásság”-ával megfélemlített gulyások adtak neki pénzt és élelmet. Pest-Budán egy alkalommal egy ismeretlen gróf fizette ki helyette a fiáker díját.[45]

Munkái mecénását körültekintően kereste meg. Amikor például elkészült Páratlan és példát nem esmérö [...] N.Károllyi szék épitö gyülés című kézirata, az ajánlás szerint nem tudta, kit kérjen meg a kiadási költségek kifizetésére, s egy kolozsvári grófkisasszony javaslatára fordult Wesselényi Miklóshoz és feleségéhez. Ugyanebben a munkában célzatosan utalt arra is, hogy az általa idézett latin vers szerzője egy aranyat kapott a vers minden betűjéért.[46] Az efféle „csodáról” Farkas azonban csak álmodozhatott.

II. A pénzszerzés újabb formáját jelzi a XVIII. század végétől általánossá váló előfizetési rendszeregyénialkalmazása. Farkas kisebb és nagyobb „jegyzőkönyveibe” írta, illetve íratta fel a kiadványaira adakozók nevét. Ezzel célja egyrészt mecénásai nevének nyomtatásban történő megörökítése, másrészt annak rögzítése volt, hogy kinek kell eljuttatnia példányt a kinyomtatott munkából bőkezűségéért. Mindkét célt maradéktalanul kívánta megvalósítani. Ezért kerülhetett például az „előpénzt” adók már idézett, 1803-ban megjelent listájába ilyen megjelölés: „Egy valaki a nevét ki nem tette”.[47] Az előfizetési rendszer működésére utalnak a fennmaradt nyomtatványok jelentős részében Farkas kéziratos dedikációi. A miskóltzi gyűlés egyik példánya előzéklapján például a szerző kézírásával olvasható: „M. G. Andrásy István eő Excellentziajanak”.[48] Az 1819-ben megjelent Patens első változata egyik példányának előzékére a következő szöveg került: „Ifjú N Staud Imre Urnak nyújtom ezen Patenst, a melyet el fogadván – az 5 fl elő fizetés után, mint Jóltévőmet a halhatatlanságnak Olajával fel kenem költ Pesten Julius 16dik 1820 Szinyei Farkas, Poéta, és a halhatatlanságra fel kenetés olaja.”[49]

A pénzszerzésnek ezt a módját Farkas 1819-ig tudta – több-kevesebb fennakadással – gyakorolni. Adósságai azonban már ekkor is gyűltek. 1808-ban például – saját szavait idézve – „eskütt bíró Zsoldos István urtól is 20 Rftokat kölcsönöztem és ollyan környülállásim között talán a nagy harang fizetné meg azt is ő kegyelmének. Csak az a botránkoztató kövem és akadályom benne, hogy kezénél zálogot hagytam és tettem le bizonyos időre”.[50]

A kiadási költségek biztosításának ebben a szakaszában – összesen több mint ötven nyomtatványról van szó – Farkas mecénási köre a királytól[51] a pesti egyetem oktatójáig és „Aradi János Com. és Kir. Híd Árendás”-ig terjedt.[52] Farkas mindegyik mecénását megbecsülte, s nevüket közölte. A mecénás és a poéta első nyomtatott változatában versben ígérte meg a munkáira adakozóknak nevük megörökítését:

„Ha a Poétáknak nintsen Mecenássok

    Nem meszsze világít méttsek és lámpássok

A kiknek más Múzsám meg nyerte kedveket

    A két Haza előtt neveli Híreket

Örökössé tészi az által Neveket

    Úgy fizeti viszsza az ő kőltsönöket”[53]

Ugyanazon mű Szegeden kiadott második, hosszabb változatában sajátos módon csoportosította és úgynevezett „klasszisok”-ba sorolta mecénásait. A klasszisokat így határozta meg:

„A Mecenások három Classisukra osztatnak el: 1ső Heroicus. 2dik Criticus.

3dik Larvatus. Lásd a Heroicus Mecenást.

Músám igaz fő tzélt az ollyakban ér el,

    Kiket magos elme és nagy szív vezérel.

[...]

Criticus.

A ki a Músáknak munkáit rostálja,

    Azokban a kevés örömét találja.

Larvatus.

A kik Délig Pálok, délután Tamások,                         

    Más névvel két színű, lárvás Mecénások.

Kiben minden órán változó az elme,

    A Músákhoz hamar meg hűl a szerelme.”

Ezt követi a mecénások felsorolása, de nem a „klasszisok”, hanem társadalmi állapot szerint: az „előre fizető” „papi urak”, élükön Báró Fischer egri érsekkel (8 személy, összesen 201 forint), után következtek a világi urak, elsőként Ürményi József országbíró (79 személy, összesen 1052 forint). A legnagyobb összeget, száz forintot, „Comes Brunsvich Tavernicus m. p.” adományozta. „Gróf Szétsényi Ferentz Sz. István Király Rendjének arany Gyapjas Vitéze” ez alkalommal tíz forintot adott Farkasnak, épp úgy mint Tsányi Mátyás „Szegedi Polgár”.[54] A pénzt szerzőnk a „száz ötven árkusból álló” munkái kinyomtatására gyűjtötte, s így kérte a további támogatást:

„ha tsak öt száz Exemplárokban akarnám is ki adni, alkalmasint a mostani időhöz képpest, három ezer öt száz forint kívántatik, [...] fő tzélom elő mozdítását ajánlom minden jó szívű Hazafiaknak, azzal a hozzá adással, hogy közönségesen tíz forint elő fizetéssel [...] Neveiket, Lakhelyeket a mellett kis Jegyző Könyvembe tulajdon kezeikkel bé írni ne terheltessenek.”[55]

A felsorolt mecénások – köztük Eger, Lippa, Kunszentmárton és Hódmezővásárhely városa – egyike sem adott tíz forintnál kevesebbet; 12 és 100 forint közötti összeget tizennyolcan fizettek. Az így összegyűlt viszonylag nagyobb összeg ösztönözhette esküdt írnoki munkája abbahagyására és további kéziratai kiadására. Az 1808–1810 között megjelent húsz nyomtatvány egyedülálló a tekintetben, hogy hiánytalanul olvashatók rajtuk az impresszum adatok.

A mecenatúra e szakaszában az előfizetéses rendszeren kívül egy-egy alkalommal előfordult, hogy több pénzt is kapott egy személytől, egy összegben. 1809-ben például Grassalkovich Antal szegvári főispáni beiktatásának megverselését „100 Forint jutalom” követte.[56] A nyomtatványok tanúsága szerint sikerei felbátorították Farkast arra, hogy megpróbáljon állandó mecénást keresni. Például úgy, hogy valahol házi poéta legyen, s közben folytassa vándor életmódját. Erre a szerepre azonban érthető módon senki nem vállalkozott.

Az Apolló kis rósáskertje című, verses ajánlása szerint „Kraszna Horkai, és Szent Királyi Gróf Andrási István” által mecénált, Kassán 1810-ben kinyomtatott munkájában a mottó már érzékelteti, hogy Farkas tudta: lényegében alamizsnát kap, mint a koldusok, s ezt becsülnie kell:

„Alamisnát szoktak adni kóldúlónak,

    Szállást, és Vatsorát az úton járónak

Derék discretiót a jó vers Irónak.

    Jutalma van Menyben mind a három jónak.”[57]

1810-ben már négy csoportba sorolta a mecénásokat („Heroicus, Criticus, Morosus, Larvatus”), azaz a ritkábban pénzt adók köre a „haragos adakozók”-kal bővült. Az utolsó három típus az oda tartozók viselkedésének oka szerint két további csoportot foglalt magában: a „természettel fösvények”-et és az „igen roszsz ízlésűek”-et („incapaxsok”). Az igazi mecénásnak Farkas szerint négy tulajdonsággal kell bírnia: 1. okosság és bölcsesség, 2. „vagyonnyának, s pénzinek kell lenni”, 3. legyen tudománya, 4. szeressék [az írókat] és tartsanak ki a poéták mellett.

Több olyan esetet is megverselt, melyekben a név feltüntetése nélkül mutatta be a nem adakozókat. „E-rben” [= Eger] találkozott egy „Gróffal”, akitől állítólag „Titkossa” útján kapott elutasító levelet:

    „De vólt azon levél illy motskokkal tele:

Kaszád alá Farkas erszényem kívánod!

    Nem éred el tzélod ha mindjárt is bánod,

Mert nem vagy Hazádhoz semmi használással

    Szép idődet tőltöd el tsak koborlással.”

Védekezésként és ellenpéldaként a „Fel kelő Nemes Magyarok Érdem Koszorúja” című, nyomtatásban eddig ismeretlen munkájának keletkezési körülményeit verselte meg. Eszerint a „felkelő” nemesek 1809-ben unatkoztak a Pest alatti „nagy Lóger”-ban, s bár az olvasást kedvelők magukkal vitték könyveiket, „Hogy inkább tölthessék az üress órákat, / Pénzen is meg vették a szép Poétákat”. Farkas ilyen tábori poétaként írta meg munkáját a nemesi felkelésről, melyben a tisztek és a négy vezér örömüket lelték, „Igy azt öt száz forint jutalom követte”.[58]

 

Több előkelő mecénását újra és újra versbe foglalta; 1810 után – úgy tűnik föl – jobbára már csak önreklámból. Többször ismételte, hogy Ferenc király „minap” száz forintot küldött neki, azonban e tény közlése után csak a régi, jórészt már halott mecénásokra – Sándor Lipót nádorra, József nádorra, Batthyány József érsekre – emlékezett. 1811-ben a Hazai tudósitást az „Arany Poesist kedvellő Mecénások”-nak ajánlotta, de mecénásai jegyzékét csak 1819-ben tette közzé újra.[59]

III. Pénzszerzési elképzelései többé nem válthatták be a hozzájuk fűzött reményt, amikor 50. születésnapja előtt gyökeres változtatást akart végrehajtani életében. Három pontban összefoglalt terv alapján lemondott a poéta névről, s azt – mint a Berei előnevet Szinyeire – felcserélte „Könyv áros”-ra.[60] A kiadási költségek biztosítására 1819/20-tól minden eszköz és lehetőség elfogadhatóvá vált számára: a mecénások adakozása éppúgy, mint a nyomtatványok eladásából befolyt haszon, s nem utolsó sorban a koldulásegy-egy munkája felkínálásával.

A Kis ítélet Toldalékjában egy befejezetlen mecénási listán mindössze tizenhat név szerepel. A listát Farkas utólag kézzel javította, s ráírta: „Ezen Pesti Polgárok Nevei kűlőn fognak fel jegyeztetni”.[61] Az ugyancsak 1819-ben megjelent Patens első változatában a korábbihoz hasonló, de annál sokkal alázatosabb hangú próbálkozás olvasható a mecénások megnyerésére:

„kérem [...] a [...] jó szívü Hazafiaktól, és jó gondolkozású okos Uri embertől; száz nyóltvan árkusból álló eredeti kéz irásaim nyomtattatása és négy-ezer forintból állo költségem pótolása [...] végett méltóztassanak magokat jól tévöim közzé számláltatni, és bóldogúlásomban meg egyezni [...] a Mágnás Urak, és a tehetőssebb Nemesek 10 forint a kisebb tehettségüek 5 forint elő fizetésre és fel segéllésre érdemessé tenni ne terheltetnének [...] Úri Neveiket, és szives ajándékaikat, Nagy és kis Jegyzö könyvbe fel jegyezni méltóztassanak. Költ Vátzon, October 26 dikán 1819. Szinyei Farkas [...]”.[62]

Ezt követően a Patens hosszabb változatának végén újra feltűnnek a mecénások nevei. A „Fő Papi Rendek” alatt nyolc, a „Világi fő Rendek” után tizenhárom név olvasható összeg jelzése nélkül, majd néhány oldallal később a lista folytatódik a tíz-tíz forintot „elöre fizetö Urak” felsorolásával: Bécsből három (köztük a „Királyi Úrfiak nevelője”, Görög Demeter), Pozsony vármegyéből tizenhárom (köztük Jordánszky kanonok), Pest megyéből hat (köztük „Sághi Ferentz Typographia Curatora Budáról”) személy található. Az öt forintot előre fizetők száma mindössze négy, s ők kivétel nélkül Pozsony vármegyeiek voltak. A pénzösszeggel felsoroltak közül csak ketten adtak többet tíz forintnál: Perényi Imre püspök, nagyszombati plébános 50, Benyovszky János kanonok 40 forintot.[63] Az így biztosított 310 forint alig 8%-át tette ki annak, amire Farkasnak saját bevallása szerint szüksége lett volna.

Az egyik 1820-ban megjelent, egyetlen roncsolt példányból ismert kiadvány végén az autográf szerzői bejegyzésben Farkas további felvilágosítással szolgál előfizetési rendszere működéséről:

„Reversalis. A kik 5 Ftot elő fizetnek, kapják ebben az 1820ban. – 1. az Uj módi Mi Atyánkot 2. G. Beleznay Koporsói verseit, és a Testamentom tételének tőrvényes meg tzáfolását. Triumvirt. – az az 3 Szövetségesek Könyvét. A Templomban Egerben tsákány fokossal agyon üttetett Mészáros Kanonok Könyvét. Az utólsó Itelet vagy fel támadást tagadó gaz emberek tzáfoló Könyvét. Posonyi Uraimék a kik 5 Ft elő fizetessel fel segélnek a T. Ns Vármegye Házától fogják a nevezett Munkát meg kapni. Tekintetes [?] János Urhoz fogja a szerző azokat küldeni Püspök Vátz Várossából. – Költ Posonyban. M[?] 26dik napj. 1820. Szinyei Farkas mk. Tekintetes Róth Kapitány Urnak alázatos tisztelettel nyújtja a szerző Olvastasson a leg utolsó levelen a kéz irása, vagy Reversalisa az Authornak.”[64]

Eszerint Farkas folyamatosan számon tartotta az előfizetőket és rendszeresen eljuttatta nekik nyomtatványait.

Később is jelentetett meg „mecénási” listát, mint például 1825-ben a Jósef császár hoz [!] más Világra irt Levél végén. A „Lectores Benevoli Authoris” című latin nyelvű felsorolásban már nincs főrangú személy, a többnyire vármegyei hivatalnokok, katolikus papok és városi polgárok között két professzor neve mellett ott olvashatjuk két, insignis poetának, illetve poeta laureatusnak nevezett személy, az egyik Kisfaludy és Balla Károly nevét. A legvégül közölt observatióból megtudjuk az adományok mértékét: a tehetősebbek 5 forintot, a többiek, így a „Sacerdotes, et Capellani” 1 forintot adtak, „in Bancali”.[65] Az egyre szerényebb összegek jól érzékeltetik a koldussá lett, önmagával újat kezdeni már nem tudó Farkas szűkülő lehetőségeit.

A Halotti és menyegző versek borítékcímmel, valószínűleg Miskolcon 1824-ben megjelent nyomtatvány végén „Zárolék” címen közölte „Az őrők illatu Rósák, és Virágok 3 első Darabjainak kiadására” Bihar és Borsod vármegyéből tíz és öt forintot, valamint Miskolcról 2 forintot előfizetők nevét.[66] A földrajzi megoszlás mutatja Farkas egyre szűkülő mozgásterét, a jelzett mű pedig – melyből hasonló címvariánsokkal 1810–1820 között legalább öt változat ismert[67] – minden valószínűség szerint azonos egy már korábban megjelent összeállításokból tervezett, de ki nem nyomtatott munkával. A felsorolt adatok arra utalnak, hogy élete vége felé Farkas a meg nem jelent, s talán meg sem írt műveire is pénzt kért és gyűjtött a megélhetés reményében.

Vándor életének utolsó színhelyei közé tartozott Szombathely és Győr. 1827-ben a valószínűleg őt is segélyező szombathelyi „Szegényeknek, és betegeknek gyámolitására öszve állott [...] Phileutropica Társaságot”, 1828-ban pedig az új esztendőt köszöntötte.[68] A művek bibliográfiai számbavétele igazolja az életrajzi adatot, mely szerint innen Farkas Pozsony és Buda érintésével, súlyosan betegen költözött haza, Hódmezővásárhelyre, ahonnan nem indult újabb vándorútra, s több könyvet nem nyomtattatott ki.

Cenzúra

Farkas András igyekezett betartani a könyvkiadás szabályait, s – tekintettel mecénásaira, olvasóira és a kiadványok eladhatóságára – cenzúráztatni megjelentetésre szánt kéziratait. Az eddig számba vett több mint száz kiadvány egyötödében olvashatók a cenzúrával kapcsolatos adatok. Ezek – három kivételtől eltekintve – tartalmazzák a cenzor nevét, az engedély kiadásának helyét és idejét. Egy alkalommal az engedélyre váró kézirat versírásra ihlette a cenzort, s a kinyomtatást a vers közlésétől tette függővé. Valószínű, hogy Farkas engedélyeztette azon kiadványok többségét is, amelyek nem tartalmaznak cenzori engedélyt. E nyomtatványokban is fellelhetők ugyanis a cenzúrázás nyomai, így például az „itt valami rostában maradt” és más hasonló kifejezések, vagy az utólagos jóváhagyást jelző bejegyzés. A cenzori engedélyeket az életrajzi adatok tanúsága szerint rendszerint Farkas tartózkodási helyein vagy azok közelében keltezték. A kiadványokban a megjelentetést engedélyező szövegrész legtöbbször a címlap hátoldalán, néhányszor a címlapon, egy-két alkalommal a mű egy későbbi helyén vagy a mű után olvasható.

Az 1794–1804 között eddig számba vett tizennégy nyomtatvány közül hat tartalmaz imprimatúrát. Az elsőt Matthias Rhietaller valószínűleg Budán, a másodikat Eszterházy Nepomuk János Kolozsvárott engedélyezte.[69] 1800–1804 között négy approbatiót adott Alexander Ragázzy királyi könyvrevizor Budán. Az engedélyek egy része több évvel megelőzte a megjelenést: az 1801-ben kinyomtatott Pannónia szomorúsága kézirata 1797. április 30-án, a Menny-Ország felé-való útazása 1798. július 30-án kapott imprimatúrát.[70] Ha egy tervezett munka két kötetben, önálló impresszummal jelent meg, Farkas elegendőnek vélte engedélyeztetni az első rész kéziratát.[71] Ebben az időszakban a szövegében módosított második kiadásokra[72] sem kért új nyomtatási engedélyt.

Az 1804–1811 között megjelent mintegy harminc nyomtatványban csak ritkán, a Grünn Orbán szegedi nyomdájából kikerültekben pedig egyetlen esetben sem található nyomtatott cenzori engedély. A Lói-Tanáts valószínűleg 1804-ben Szegeden, Grünn Orbán nyomdájában készült, egyik példányának címlap előtti lapján azonban egykorú kézírásos bejegyzés tanúsítja az engedély meglétét: „804. Rev. Libr. No. 4. ad 9728.1.”[73] Ez a példány feltehetően Farkasé lehetett, aki e bejegyzéssel bizonyíthatta munkája törvényes megjelentetését. Lehetséges az is, hogy a Grünn Orbánnál készült nyomtatványokra nem a szerző, hanem a nyomda kért engedélyt.

Ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy a cenzorok egyaránt olvasták ezen időszak impresszummal és e nélkül megjelent nyomtatványait. Többször feltűnik ugyanis a kéziratban még szereplő szövegrészek hiányára utaló „rostában maradott” kifejezés valamelyik változata. A mecénás és a poéta első, rövidebb változatában a 12. lapról megtudjuk, hogy a Németi Pál szentesi tartózkodását megörökítő „Historiája most a rostába marad”, a 24. lapon pedig egy másik megjegyzés figyelmeztet a nem teljes közlésre:

„Ezekből még Múzsám sokat ki felejte!

    Miket a rostának ritkája el ejte!”[74]

A munka hosszabb, Grünn Orbán nevével megjelent változatából is hiányoznak ugyanezek a szövegrészek. Feltűnő azonban, hogy a „Németi Pál szentesi tartózkodása” című rész mellett további kihagyott részek találhatók: „Mint Német Pált Szentesre, Borbély Ferentzet Mindszentre, Dús Istvánt Szegedre. Ezeknek a Históriájok most a rostában marad”.[75] Itt egyaránt gondolhatunk a bővebb változat ismételt cenzúráztatására, illetve Farkas „önreklámozására”, amellyel fel kívánta kelteni olvasói figyelmét.

Ennek az időszaknak mindössze két, 1808-ban Egerben, illetve Pesten készült kiadványában szerepel imprimatúra. A Mennyegzői inneplés egri kiadását Madarassi Ferenc cenzúrázta Budán, s ugyane mű pesti kiadásában a valószínűleg a már korábban közölt engedélyre visszautaló, „Cum approbatione Censurae Caesareo Regiae” szöveg olvasható.[76]

Az önálló bibliográfiai egységet alkotó, de nyomtatott szöveget nem tartalmazó, rézmetszetes összeállításokon kívül 1812–1829 között a kiadványok egynegyed részébe nyomtattak cenzúráztatásra utaló szöveget. Ezek formája többféle. A korábbiaktól eltérően a magyar nyelvű általános megfogalmazást – „A Felsőbbeknek engedelmével” (például 1812, 1816, 1825) – kivétel nélkül a címlapra helyezték el.[77] Az eleinte még latin nyelven közölt, részletező imprimatúrát 1821-től elkezdte felváltani a magyar nyelvű cenzori szöveg. Esetenként megtalálható az egy-egy mű újabb kiadására vonatkozó engedély is: „Meg-engedtetik az újra nyomtatása Bőjtmás Hava 19-dik Napján 1821. Barkovits István, m. k. Helybéli [Nagykároly] Királyi Könyvvisgáló.”[78]

1822-ben hosszú, nem szokványos szövegű, latin nyelvű imprimatúrát kapott A haza kétszer kötött, négyszer bomlott békessége [...] című nyomtatvány. A Bécsben Rudnay Sándor esztergomi érseknek is bemutatott kéziratot Márton József távollétében Májer József székesfehérvári kanonok cenzúrázta, s az engedélyhez csatolták a bécsi könyvrevizor igazgató, „Sártory” engedélyét is.[79] A körülményes approbálás egyik oka a mű Napóleon-ellenes éle, szatirikus hangvétele, a másik a kötetnek a napóleoni időszakról szóló, politikai vonatkozású írásokat összegyűjtő jellege lehetett. Az 1820. május 20-án Bécsben kelt engedélyre történő hivatkozás – mint arról korábban szó esett – a Victoria Parisiensis címen 1814-ben első kiadásban megjelent munka egy későbbi, részben változott szövegű és eltérő című kiadásából is ismert.[80] A Herósi Dallokban a cenzori szöveghez három további részlet kapcsolódik: 1. a címlapon „A Felsőbbeknek engedelmével”; 2. a címlap hátoldalán „Sártory” engedélye után a „Reimpressio admittitur. Magno-Karolini 19. Martii 1821. Stephanus Barkovits, m. p. Censor Libr. Regius.”; 3. ugyanott egy újabb „Reimpressio admittitur. Magno-Varadini 4. Junii 1821. Ladislaus Gedeon, m. p. Reg. Libr. Revisor” kitétel olvasható. A többszörös engedély jelzi, hogy Farkas – saját szerzeményeihez hasonlóan – gazdaságosan használta fel az imprimatúrákat. A kettős reimpressio-engedély összefügg a kiadvány kettős nyomdahelyével, valamint azzal a körülménnyel, hogy sem a Helytartótanács, sem a helyi cenzorok nem nézték jó szemmel a nevét önkényesen megváltoztatott Farkas tevékenységét.

Az imprimatúrát tartalmazó, jelenleg ismert utolsó kiadvány 1829-ben jelent meg Budán a nyomda megnevezése nélkül.[81] A „Harmadik meg-jobbittatott, és bővittetett ki adás”-ként feltüntetett nyomtatvány valójában G* B**** S*** Koporsó Verseinek utolsó, hatodik kiadása. Az engedély 1819. július 16-án kelt Budán (Michael Aloysius Trenka aláírásával), s először a munka Landerer Anna betűivel és költségével megjelentetett 1819-es budai kiadásában tűnik fel.

Az „imprimatur”, „imprimi potest”, „sajtó alá botsáttatik”, „kinyomtattatását helyben hagyta” kifejezések között mindössze egyszer találkozunk a rövid „vidit” megjegyzéssel, mely a dátummal („Sabariae 29 Oct. 1827.”) és a cenzor nevével („Franciscus Horváth, Censor Librorum Regius.”) együtt szabályos imprimatúrának számított.[82] A Miskolcon, Budán, Nagykárolyban, Nagyváradon, Bécsben, Vácott és Szombathelyen keltezett nyomtatási engedélyek mutatják Farkas András mozgékonyságát, s önmagukban is igazolják, hogy a cenzori engedélyeket általában a szerző maga szerezte be, tartózkodási és nyomdahelyeinek függvényében.

A legsajátosabb engedélyt Farkas Miskolcon kapta Szabó Romanustól: „Ezen munka a sajtó alá botsáttatik; de úgy, hogy ezen fentebb irt Censori versek is kinyomtatódjanak. Miskóltz. 21 Aug. 1824.”. A cenzori vers ironikus hangon bírálja a címnek megfelelően halotti (Fischer István egri érsek, 1822; Vay József, 1823; Vay Judit, 1824; Lónyay Gábor, 1824) és menyegzői (Frim János egri kanonok megáldotta szülei, id. Frim János és felesége házasságkötésének ötvenedik évfordulóját, 1824; Balog Ferenc és Barkasy Zsuzsanna; Füzy István és Barkasy Johanka) verseket, valamint ráadásként főispáni köszöntőt (1810) és az új miskolci bíróság épületét avató verset (1811) felölelő kiadvány vegyes összetételét, nyelvi keresettségét, s találóan és szellemesen összegzi Farkas poétai módszerét. Íme a vers teljes terjedelmében:

 

 

Censori Versek

Conveniunt rebus nomina saepe suis.

Bujdosó Andrásnak bujdos az esze is,

    Eszével vándorol, bujdosó verse is.

Jobb is ha bujdosik, mert egy helyen, noha

    Kazlakat verselne, el nem élne soha.

De egy helyröl, tárgyról változván az Ének.

    Csak akad verselni való az eszének.

Száraz gondolatít ötöli, hatollya,

    Pegazus alatta úgy repül, ha tollya.

S ha nagy ügyel bajjal meg áll egy hantsíkon

    Azt gondollya szegény hogy már a Helikon

Szentelt tetejében a bölts kilenz Szüznek,

    Újjai, számára koszorúkat füznek.

Itt is az élőket mind egybe keveri,

    Majd a hóltakat is sirjokból felveri.”[83]

Farkas egy következő munkájának ismét Szabó Romanus volt a cenzora, aki azt minden kifogás nélkül engedélyezte.[84]

A kinyomtatott munkák utólagos cenzúráztatásának gyakorlata sem lehetett idegen Farkastól. Valószínű, hogy megfelelő indoklás esetén a cenzorok ilyenkor sem utasították el a szerzőt. Az utólagos cenzúra lehet az egyik oka néhány nyomtatvány sajátos csonkaságának. Ha egy kiadásból egyaránt fennmaradtak teljes és megcsonkított példányok, jelzik a gyakorlatot, hogy Farkas a kinyomtatás után azonnal, az utólagos revizori engedély beszerzése előtt elkezdte terjeszteni munkáit, majd a még el nem adott példányokból a cenzori elvárásnak megfelelően egyszerűen kivágta a nem engedélyezett részeket. A kivágott lapokat esetenként más oldalak beragasztásával pótolta.[85]

Farkas rézmetszetekből összeszerkesztett, utolsó kiadványain érthető módon nincs cenzori engedély, mivel azok nem minősültek szigorúbb értelemben véve nyomtatványoknak.

A megjelenés körülményei

Farkas András munkáiban általában maga tudatta olvasóival, hol és mikor készítette műveit. A készítés helyszíne azonban rendszerint nem azonos a kinyomtatás helyével. A nyomtatványok megjelenési körülményeinek együttes vizsgálata egyrészt lehetővé teszi a szerző kiadói stratégiájának további megismerését. Másrészt lehetőséget ad egy „önfinanszírozó”, „mobil” szerző életműve időbeli alakulásának áttekintésére. A megjelenési körülmények időbeli alakulása ismételten felhívja a figyelmet az életmű már eddig is kirajzolódott fordulópontjaira.

Az impresszumban megjelenési évet nem tartalmazó nyomtatványok – elsősorban Farkas közlékenységének köszönhetően – viszonylag nagy pontossággal datálhatók. Mindössze két, bibliográfiában és biográfiában egyaránt nyilvántartott, korábban példány alapján ismert, ma azonban ismeretlen nyomtatványt nem sikerült beilleszteni a kiadványok kronológiájába.[86]

A hasonló, azonos vagy teljesen eltérő címeken megjelent, ám tartalmilag összetartozó kiadványok – mint arról korábban szó esett – csupán nagy megszorítással, a tartalmi vizsgálatban külön részletezendő szempontból nevezhetők egy mű különböző kiadásainak. A címadatok csak ritkán jelzik a második vagy többedik kiadás tényét. Új kiadásnak a szerző csak azt a munkáját minősítette, mely azonos, esetleg közel azonos címen – a szöveg azonosságától függetlenül – egyszer már teljesen elfogyott. Ezért a megjelenési adatok számbavételében eltekintettünk az új kiadás fogalmától, s minden nyomtatványt önálló egységként értékeltünk.

I. 1808 előtt nem ismerünk olyan nyomtatványt, amelyen ne szerepelne megjelenési hely. A mintegy húsz kiadvány időrendben a Pest – Kolozsvár – Pest – Buda – Pozsony/Pest – Szeged – Buda – Vác nyomdahelyeken készült. A kolozsvári Ref. Kollégium Nyomdájában és a váci Gottlieb nyomdában mindössze egy-egy munka látott napvilágot. Ebben az időszakban a szerző tartós nyomdai kapcsolatot alakított ki először a Landerer családdal (Landerer Mihály, özvegy Landerer Katalin, Landerer Anna), majd Grünn Orbánnal. Farkas első nyomtatott munkáját Landerer Mihály nyomtatta ki Pesten 1794-ben, a magát kiadóként feltüntető szerző, illetve mecénásai költségén. A nyomda pontos meghatározását a Magyar Hírmondó 1795. évi első száma és egy Dianovszki János A fiak neveléséről című munkájához illesztett Landerer-féle könyvjegyzék tette lehetővé.[87]

Valószínűleg Füskuti Landerer Mihály magyar nyelvre lefordított „román”-okat kiadó programjának része volt az Elisas [...] Vermächtniss für ihre Tochter [...] című, Wilhelmine Karoline von Wobeser nagysikerű Elisa-románját folytató, 1801-ben Lipcsében megjelent, ismeretlen szerzőjű munka lefordíttatása és kiadása. A fordítás elkészítésével Landerer Mihály bízhatta meg Farkas Andrást, ezért került a címlapra a „Füskúti Landerer Mihály költségével és betűivel” szöveg.[88]

Míg a Landerer nyomdákkal vissza-visszatérő volt Farkas munkakapcsolata, Grünn Orbán szegedi nyomdájával 1803-tól folyamatosan dolgoztatott – valószínűleg hitelbe is, amint arról Farkas 1808. évi már idézett beadványa tanúskodik.[89] A váci Gottlieb nyomdában 1807-ben jelent meg először műve, melyet csak jóval később követett újabb.

Az időszak nyomtatványai viszonylag pontosan köthetők a megjelenési helyekhez, s datálásuk sem okoz különösebb nehézséget. Farkas kiadványai ekkor kisebb-nagyobb szünetekkel rendszeresen megjelentek: mindössze 1795–1797 között, valamint 1802-ből és 1806-ból nem ismerünk egyetlen kiadványt sem. Az egy évben megjelent legtöbb munka három; ennyi készült 1799-ben, 1803-ban és 1805-ben, ami bizonyítja a folyamatos és egyenletes megjelenést.[90]

II. 1808–1810 között hirtelen megnőtt a kiadványok száma: három év alatt több nyomtatvány készült, mint a korábbi tizenhárom évben összesen. Ez egyrészt a mecénásokkal kiépített jó kapcsolatra, másrészt Farkas szabadidejének megnövekedésére vezethető vissza, ami összefügghet írnoki munkahelyének feladásával. Az időszak első és utolsó nyomtatványa ismeretlen helyen és nyomdában készült. A mecénás és poéta című, feltételezhetően 1808-ban megjelent munka első, rövidebb változatában az utolsó datált esemény 1807. augusztus 13-hoz kapcsolódik, amikor Farkas segély (subsidium) címén száz rajnai forintot kapott a császári-királyi fenségtől, s ezt az „Author Poéta” a budai várban vette át. A megverselt esemény datálása (1810. március 5.) alapján feltehetően 1810-ben készült utolsó nyomtatvány Napóleon és Mária Ludovika esküvőjéről szól, ennek jelentősen kibővített változata 1811-ben jelent meg A Párisi inneplés címen.

A korszak ismert nyomdahelyei időrendben: Eger – Pest – Szeged – Pest – Szeged – Pest – Kassa. A periodikusan visszatérő Pest Farkas vándor életmódjának egyik központja, ahol ebben az időszakban Trattner Mátyásnál jelentek meg munkái. Farkas Egerben az „Érseki Oskola Betűivel”, Kassán Landerer Ferencnél nyomtattatott. A munkák közel 60%-át Grünn Orbán jelentette meg Szegeden. A kiadványszám hirtelen megnövekedését a császári-királyi támogatás mellett a mecénásoktól ekkor kapott, korábban már részletezett nagyobb összeg (1253 forint) magyarázza.

A három év mindegyikében egynél több nyomtatványt sikerült számba venni. Csökkenő arányuk világosan jelzi Farkas pénzének gyors elapadását: 1808-ban a három év össztermésének 68, 1809-ben 18, 1810-ben 14%-a jelent meg. A rendszeresen megadott, viszonylag teljes impresszum-adatok mutatják a kiadói tevékenység zavartalanságát.[91]

III. A rövid ideig tartó, valószínűleg elsősorban kiadásokkal, semmint bevételekkel jellemezhető időszakot 1810 után az eladósodás korszaka követte. Bár az 1811–1818 közötti nyolc évben közel ugyanannyi munka jelent meg nyomtatásban, mint az első tizenháromban összesen, a feltüntetett nyomdahelyek és nyomdák száma erőteljesen lecsökkent, s a korábbi tekintélyes nyomdák közül eggyel sem találkozunk. A mindössze két nyomda időrendben: a pozsonyi Snischek Károly Gáspár és a miskolci N. Szigethy Mihály. A hozzájuk kötődő kiadványok száma az időszak termésének 44%-át teszi ki, a többi nyomtatvány impresszum nélkül, esetleg a megjelenési év feltüntetésével jelent meg. 1818-ból egyetlen nyomtatvány sem ismert.

Az impresszum nélküli kiadványok többsége Napóleonnal foglalkozik, a továbbiak az Arany A, B, C és az Örök illatú poétai virágok két-két kiadásban.[92] Ezeket az erősen változó terjedelmű munkákat hitelbe vagy pedig a ponyvafüzetek egy részéhez hasonlóan nyomdászsegédekkel, a nyomdatulajdonosok tudta nélkül olcsón készíttethette.

IV. 1819-ben Farkas – egyelőre ismeretlen forrásból – ismét pénzhez, illetve nagyobb hitelhez juthatott. Ebből az évből eddig tíz nyomtatványt sikerült számba venni, ezek fele impresszummal jelent meg Vácon Gottlieb Antalnál, Budán Landerer Annánál és Nagyváradon. Az impresszummal megjelent munkák tartalmi szempontból eltérnek Farkas korábban megszokott műveitől, s összevethetők a korszak világi tárgyú ponyváival: két gyilkosságot verselnek meg. A két gyilkosság leírásából Mészáros György halála Vérrel festett koporsó címen egy, az ifjabb gróf Beleznay Sámuel apagyilkossága ebben az évben négy kiadásban jelent meg.[93] A minden valószínűség szerint jól eladható nyomtatványok előállítási költségeit maguk a nyomdák fizették, ezért olvasható az impresszumok egy részében a „[...] betűivel és költségével”[94] megjegyzés. A bevételből valamennyi juthatott a szerzőnek is, aki azt minden valószínűség szerint újabb munkák kinyomtattatására fordította.

Az utóbbi kiadványokkal – mint már szóltunk róla – a Patens hosszabb változata[95] szerint Farkas ismételten megpróbált mecénásokat toborozni. Az 1819-re összegyűlt négyezer forint „pótlása” azonban – mint láttuk – nem járt sikerrel.

V. A rézmetszetekből összeállított füzeteket leszámítva 1820–1832 között jelent meg az életmű közel egyharmada. Közülük mintegy 60% impresszum nélküli kiadvány, ami jelzi a szerző további eladósodását és anyagi lecsúszását. Elsősorban jelentős adóssága ösztönözhette Farkas megvalósítatlan elképzelését, hogy ötven éves fejjel költőből könyvkereskedővé képezze át magát.

E korszak – részben magukból a kiadványokból ismert vagy nagy biztonsággal kikövetkeztetett – nyomdahelyei időrendben a következők: Bécs – Nagykároly – Szeged – Miskolc – Pozsony/Vác – Miskolc – Szombathely – Buda – Pozsony/ Vác. A nyomdák megnevezése a kiadványokban meglehetősen ritka: a szegedi Grünnön, a miskolci N. Szigethyn és a budai Landerer Annán kívül többet nem ismerünk. Ez a körülmény Farkas folyamatos nehézségein kívül mutatja azt is, hogy tartósabb nyomdai kapcsolatot ekkor már nem tudott kialakítani. 1820 után nem volt olyan év, amelyben ne jelent volna meg legalább egy nyomtatványa. A legtöbb, hat – mintegy búcsúzóul – 1827-ben látott napvilágot.[96]

Áttekintve a nyomtatványok megjelenési körülményeit, úgy tűnik fel, Farkas kiadói gyakorlata 1810 körül kristályosodott ki. A művek viszonylagos tartalmi szegénysége és a gyorsan változó ízlés miatt azonban nem volt képes hosszabb ideig fenntartani a bevált pénzszerzési technikákat és az állandósulni látszó nyomdai kapcsolatokat. A Farkas által is foglalkoztatott nyomdák igénytelenebb munkákat éppúgy készítettek, mint igényesebbeket, s egyiktől sem volt idegen a durvább papírra nyomtatott, önálló címlevél nélküli, csupán címoldallal megjelentetett ponyvafüzetek előállítása. A megjelentetés körülményei alapján megrajzolt pályaszakaszok lényegében egybehangzanak az életmű korábban vázolt időbeli alakulásával.