Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Oldás és kötés. Lengyel József és Tóth Viktor magyarországi és oroszországi pályája. Kiállítás. Bp., Orosz Kulturális Központ. 2000. szeptember 26 – október 6.

Különös levelet láthatott, aki 2000. szeptember végén, október elején ellátogatott a budapesti Orosz Kulturális Központba, a Bajza utcába: féltenyérnyi nyírfaháncson bolhányi cirill betűkkel, pár soros szöveg. Lengyel József, a feladó, a messzi Szibériából üzent rajta feleségének, Nyina Szergejevna Lengyelnek, született Kizevalternek. Írástörténeti kuriózum a huszadik század derekáról, a távírók, a telefon és az atombomba korából, kétezer évvel a papír fölfedezése után? A kiállítás rendezői gondoskodtak róla, hogy ez a gondolat egy percig se fordulhasson meg a látogatók fejében. A levelet rozsdás szögesdróttal koszorúzták, s ettől a nyírfaháncs primitív adathordozóból szimbólummá nemesedett. A szenvedés, a megaláztatás, az áldozat, a rabság, a száműzetés szimbólumává: huszadik századi töviskoszorúvá. A kommunista lágerekben elpusztult tízmilliókra emlékeztetett a parányi nyírfakéreg. A rendezők nem bízták a véletlenre, hogy ez az intés, ez az üzenet eljusson a látogatókhoz. A padlón vastag kötél tekergett – fojtón, megbilincselőn, alattomosan, mint a kígyó. A börtön, a bezártság, a rabság érzetét tovább fokozták a drótfonatos, rácsos paravánok: börtön volt a hazám… S ez nem olcsó érzelgősség, ez a kiállítás tényleg arról is szólt, hogy Lengyel József és Tóth Viktor választott hazája hosszú évtizedekig kontinensnyi börtön volt. Ikerkiállítást láthattunk ugyanis: egy író és egy festő békésen megfért egymás mellett a teremben. No, nem csupán a sógorság, hanem a közös sors okán.

Lengyel Józsefet nem kell bemutatni. Illetve lehet, hogy újra be kell mutatni. Az 1919-es Tanácsköztársaság forrófejű kommunistája Bécs és Berlin érintésével 1930-ban érkezett meg Moszkvába, a kommunista világmozgalom szívébe. Építeni és rombolni jött. Építeni a szocializmust, s rombolni azt a világot, amelynek [537egyik szimbóluma kétezer év óta a töviskoszorú. Ekkor még nem sejtette, hogy 1938-ban ő is megkezdi a maga kálváriáját (az orosznak szemléletesebb kifejezése van erre: „kínok útján való járás”), s mindösszesen tizenhét évet tölt majd lágerekben és száműzetésben. Először 1948-ban szabadult, s Moszkva mellett, Alekszandrovban húzta meg magát. Alekszandrov, Rettegett Iván egykori székhelye, a Moszkvából kitiltott politikai foglyok kényszerlakhelye volt ekkor. S itt fonódik bele a történetbe Tóth Viktor, a nálunk szinte ismeretlen festő, iparművész. Első világháborús hadifogolyként beállt a Vörös Hadseregbe, majd a harcok elültével Moszkvában festeni tanult. Felvette a szovjet állampolgárságot, gyökeret eresztett, családot alapított: az eloroszosodott balti német Kizevalter család egyik leányát vette feleségül. Kizevalter papa ekkor még nem sejtette, hogy még egy magyar vőt rendel majd neki a sors, hogy kisebbik leánya is magyar férfinak, Lengyel Józsefnek nyújtja a kezét. Pedig ez történt. S innentől egy ideig párhuzamosan fut a két magyar, a festő és az író élete. Mindkettejüket 1938-ban tartóztatták le, majdnem egyszerre szabadultak 1946-ban, illetve 1947-ben. Egy, illetve két évig mindketten Alekszandrovban éltek, Tóth Viktor házában. (Pár éve márványtábla emlékeztet rájuk.) Lengyel Józsefet azonban tovább üldözte a balsors (szó szerint: bal-sors). 1949-ben újra letartóztatták, újra száműzték, míg végül 1955-ben hazatért Magyarországra. Ekkor Tóth Viktor már Novgorod mellett egy porcelángyárban dolgozott, s 1963-ban művészeti vezetőként érte a halál. Most, csaknem negyven év múltán, ő is hazaérkezett. Pár darab igazán szép tájképét láthattuk a kiállításon, ebben a műfajban alkotta a legmaradandóbbat. Melankolikus, bús tájakat festett, de nem a „bús magyar sorsot”. Színvilága teljes egészében orosz. Nem szovjet, orosz! Tóth Viktornak született, de amikor ecsetet vett a kezébe, Viktor Tootként alkotott. A rideg, fenséges, északi orosz tájat festette, azt, amelyről Lengyel József is többször mély ragaszkodással írt, legszebben talán a Sárga pipacsokban. Lengyel József itthon talált rá igazi hangjára. A Szovjetunióban megtalálta, pontosabban átélte a témát, de a hangra a szülőföldjén lelt rá. Mert miről is írhatott volna élete hátralevő részében, mint a lágerek népének szenvedéséről? S írt is: szívósan, csendes határozottsággal, lírával. Azon kevés kommunista írók közé tartozott, akit az antikommunisták is megbecsültek. A magyar Szolzsenyicinnek szokás őt mondani, de ez több okból is téves, maga Lengyel József sem szerette. Szolzsenyicin mindig kívül állt a kommunista mozgalmon, s teljes egészében, úgy ahogy van, elvetette a kommunizmust. Lengyel József sohasem jutott el eddig a pontig. Élete végén a kommunizmusból némileg kiábrándult, de illúzióival nem tudott leszámolni. Világlátásuk, művészi céljuk is különbözik. Alkotó pályája első szakaszát leszámítva, Szolzsenyicin tulajdonképpen nem szépirodalmat, hanem krónikát írt. A vállaltan csak szépíró Lengyel József inkább rokonítható Varlam Salamovval, az északi lágerek világának dalnokával.

A kiállítás több intézmény példás összefogása révén jött létre. Az alekszandrovi Cvetajeva Múzeum, a norilszki GULAG Emlékmúzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára (ebből a gyűjteményből származik a ritkaságnak számító, fentebb említett nyírfaháncs levél), a Marcali Városi Helytörténeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a Lengyel- és a Tóth család egyaránt hozzájárult a kiállításhoz. Külön ki kell emelnünk Lengyel Tatjána, Lengyel József leánya szerepét, aki a szervezőmunkán túl, szerény anyagi lehetőségeit messze meghaladó összeggel támogatta a kiállítást. (A másik támogató Marcali, Lengyel József szülővárosa volt.) Az Orosz Kulturális Intézet jó házigazdának bizonyult. A szép kiállítóterem, az igazán ízléses környezet önmagában is vonzóvá tette a helyszínt, de az intézet munkatársainak szervező munkája és szakmai rátermettsége nélkül csak vizuális térélmény maradt volna a látogatókban. Mindössze azt sajnáljuk, hogy ez a szépen rendezett kiállítás ilyen rövid ideig fogadta az érdeklődőket.

Babus Antal