Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Szász, Ferenc: Vielfalt und Beständigkeit. Pécs, 1999. Jelenkor Verlag, 162 l.

A Frankfurtban 1999-ben megrendezett könyvvásárra jelentette meg a pécsi könyvkiadó Szász Ferenc tanulmánykötetét, amelynek alcíme jelzi, miféle tárgykörben mozognak az értekezések: Studien zu den deutsch-ungarischen Literaturbeziehungen (Tanulmányok a német–magyar irodalmi kapcsolatokhoz). A könyv időszerű témát fejt ki a közölt három dolgozatban, az elsőben áttekintést kaphatunk a német–magyar irodalmi kapcsolatok jellegéről, kutatásának történetéről és jelenlegi állásáról, a másodikban Berzsenyi Dániel és a német irodalom kapcsolatára derül az eddigieknél több fény, a harmadik szintén kapcsolattörténeti tanulmány, a Heine-befogadás magyar korszakait világítja át a szerző. A könyvet végigolvasva első megállapításunk az lehet: pontos, megbízható információkhoz juthat az a német olvasó, aki tájékozódni kíván abban, miként alakult a német–magyar irodalmi kapcsolatok története. Szász Ferenc szemléjéből kitetszik, hogy – bár a más részdiszciplinákkal való összehasonlító elemzésről le kell mondania – a német–magyar irodalmi kapcsolatok a múlt század közepétől-végétől kezdve 1945-ig a komparatisztikán belül vezető helyet foglaltak el, míg az 1945 után bekövetkezett szituáció részint kiegyensúlyozottabbá tette a magyar (nyelvű) modern filológiát, részben a háttérbe szorította a szorosabb értelemben vett germanisztikai stúdiumokat. A német-osztrák olvasót elsősorban a kötet első és harmadik tanulmánya érdekelheti, amelyeknek tanulmányozásában az igen alapos dokumentáció, a mellékelt bibliográfia segít. Itt szükséges megemlítenem, hogy a (könyvtárszakot is végzett) germanista Szász Ferenc tudománytörténeti áttekintésének nem csekély érdeme az alaposság, a teljességre törekvés, a tudománytörténeti folyamatnak a dokumentációval történő bemutatása. Nem annotált bibliográfiát „szerkeszt” Szász Ferenc, jóllehet, a megjelenés alkalmi vonatkozásaira tekintettel, annak is megvolna a nem csekély jelentősége. A német olvasó tájékoztatása azáltal válhat teljesebbé, hogy a magyar germanisztika alakulástörténete, kiemelkedő tudós személyiségeknek munkássága „statikusan” és „dinamikusan” is föltárul: statikusan, lábjegyzetekben, majd a dolgozatokat követő bibliográfiai összeállításban, illetőleg: dinamikusan, a „főszövegben”, [240folyamatszerűségében, egymásra vonatkoztathatóságában. Még egy, a magyar germanisztika igen fontos eleme bukik ki a dolgozatokból. A tanulmányok bibliográfiai függeléke a különféle egyetemi sorozatok, kiadott doktori disszertációk teljes, kronológiai rendbe szervezett címleírásával szolgál. Az érdeklődő így maga rekonstruálhatja a különféle sorozatok tematikáját, illetőleg az egyetemi műhelyek irányultságát. S bár bizonyos kötetek (mint például a debreceni Német Filológiai Tanulmányok, a budapesti Germanistisches Jahrbuch DDR-UVR vagy éppen a Berliner Beiträge zur Hungarologie) analitikus föltárása elmarad, az első tanulmány jegyzeteiből a kötetek anyaga ugyan nem állítható össze teljesen, a közreműködők munkásságának ismertetésekor mégis fény deríthető a legfontosabb közleményekre. Szász Ferenc jó bibliográfus, problémaérzékeny tudománytörténész: bibliográfiái elrendezésének, „megszerkesztettségé”-nek, értekezései problémaközpontúságának köszönhetően a tanulmány és a tanulmányt részint magyarázó, részint kiegészítő bibliográfia együtt ígéri és teljesíti a magyar germanisztika történeti vázlatára irányuló kutatás elvégzését, beleértve az előzmények értelmezését, értékelését. A harmadik tanulmány pedig egy igen jelentős és Magyarországon (általában: Kelet-Közép-Európában) sokat fordított, adaptált, ismertetett költő, Heinrich Heine utóéletének rajzával egyben a német–magyar szellemi kapcsolatok változó intenzitású rajzát adja, esettanulmányt és bibliográfiai fölmérést: a magyar irodalom recepciós módszerének egy jellegzetes példáját kapjuk (hiszen Heinéről sokan sokfélét sok helyre írtak, sok önálló kötete jelent meg), ezen kívül a Heine-befogadás állomásai jelzik a világirodalmi érdeklődés változásait is (mikor volt a recepció a legjelentősebb, mikor szorult vissza). Így Szász Ferencnek bibliográfiái, lábjegyzetei nemcsak alaposságukkal tűnnek ki, hanem azzal a nem eléggé megbecsülhető jellemzőjükkel is, hogy „funkcionálisak”, illetőleg a leginkább azok, hiszen nem egyszerűen „pusztán” informálnak, hanem alátámasztják a főszöveg érvelését, igazolják az ott kifejtett mondandót. Jóleső érzés mainapság szemlélni és értékelni ezt a típusú filológiai apparátust, hiszen a filológiai (ezen belül bibliográfiai) munka értékelésében problémák mutatkoznak. Szász Ferenc egyszerre bibliográfus, germanista és tudománytörténész, mindazonáltal éppen funkcionális szemlélete eltávolítja a valóban elavultnak mondható pozitivista irodalomtörténettől. Egyben példát mutat arra, hogy a följebb említett részdiszciplínákat fölhasználva miként lehet (és érdemes) szólni a magyar tudomány külföldi érdeklődőihöz.

Fried István