Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖPECZI BÉLA
Olasz írók Magyarországról a XVIII. század elején

Az olasz XVII. századot sokan a dekadencia korának tartják az ország széttagoltsága, elrekedt gazdasági fejlődése, sőt kulturális hanyatlása miatt. Az igazság az, hogy a század végén a pápaság a maga diplomáciájával igyekezett hatni az egész európai közvéleményre, hozzájárulva a Habsburg Birodalmat támogató Szent Liga létrejöttéhez. A spanyol örökösödési háborúban azonban francia és császári hadak jelentek meg Itáliában s a Vatikán szerepe megingott.

Az olaszok ebben az időben jelentős helyet foglaltak el a kontinens életében, így különösen a Habsburg Birodalomban. Bécsben, I. Lipót udvarában az olasz csaknem a hivatalos nyelv szerepét játszotta s tanácsadói között nem kevés olaszt lehetett találni.[1] 1683 után a császári hadseregben olyan főtisztek szolgáltak, mind a rosszhírű eperjesi hóhér, Antonio Caraffa, akiről a fiatal G. B. Vico dicsérő életrajzot írt, vagy a török harcokban kitűnt és ott elesett Federico Veterani, a tudós hadmérnök Luigi Marsili (Marsigli), aki érdekes leírást adott a Dunáról, amely latinul és franciául is megjelent és aki kitűnt a karlócai béke kapcsán az Ottomán Birodalommal kialakított határ kitűzésében. Olyan olasz történetíró, mint Gualdo Priorato vagy folytatója Giovanni Comazzi, akik munkáikban a Habsburg Birodalmat magasztalták, s ugyanezt tették azok az újságírók és írók, akik a Thököly-felkelést, majd a Rákóczi-szabadságharcot elítélték.[2] Sok olasz pap működött a Habsburg Birodalomban, akik egyházi, katonai és diplomáciai szolgálatokat láttak el. Nem kevés zenész dolgozott Bécsben, sőt egyik-másik, mint Angelini-Bontempi történészként is szolgált. Az olasz kolónia a Habsburg Birodalomban azt képviselte, amit Itáliában nem tudott megvalósítani: kiállt a centralizáló hatalom, annak hadserege és diplomáciája mellett és terjeszthette I. Lipót protestánsellenes katolicizmusát.

I.

A török háború közeli befejezését remélve a császár bizalmasai a felszabadult Magyarország „berendezkedésével” kezdtek foglalkozni. Ezt a célt szolgálta Kollonich Lipót győri, majd bécsi püspök, aki 1689-ben írta meg a máig [174 kéziratban maradt munkáját, az ún. „Einrichtungswerk”-et, amely Magyarország centralizálását és katolizálását tűzte ki célul, fenntartva a feudalizmust, de javasolva a manufaktúrák megteremtését és az új adózási rendszer bevezetését. A tervezet nem nyerte el a hadsereg tetszését s ezért csak kis részben, főleg vallási tekintetben került megvalósításra.[3]

A befolyásos olaszok, akik tudtak ezekről a tervezetekről, maguk is igyekeztek hozzájárulni a magyarországi reformokhoz. 1700-ban vagy 1701-ben került kiadásra egy munka, amely címében utánozta az olasz Casimiro Freschot Idea generale del Regno d’Ungheria 1684-ben megjelent kiadványát és a Nuova idea dell’Ungheria címet kapta, mégpedig 148 oldalon. Az ajánlás aláírása szerint a kiadványt Girolamo Armenio Giuseppe Ceschi di Santa Croce fogalmazta és I. Lipótnak és fiának, I. Józsefnek dedikálta. A szerző, G. Tovazzi „Biblioteca tirolese o sia memorie storiche degli scrittori della contea di Tirolo” kéziratos munkája szerint (amely MS. 167. számot viseli a Biblioteca Communale di Trento könyvtárában; itt mondok köszönetet a segítségért) 1665 táján született Borgo Valsuganóban és 1742-ben halt meg Innsbruckban. Jogi doktorátust szerzett, a császári kormány megbízásából dolgozott és a határvidék állandó megbízottja lett. 1723-ban VI. Károly császár bárói ranggal tüntette ki.

Tovazzi szerint az említett, Magyarországról szóló munkát, amely „politikai és morális gondolatokat” közöl, 1690 és 1704 között jelentette meg. Véleményünk szerint a kiadás időpontja 1700 vagy 1701, mert a tartalomból kiderül, hogy a karlócai béke megkötése után (1699) írta. A Dizionario di opere anonime e pseudonime di scrittori italiani, amelyet egy G. M. nevű szerző jelentetett meg 1872-ben Milánóban, a könyvről megjegyzi:

„Azt mondják, hogy amikor Ceschi bemutatta javaslatairól szóló művét a császárnak, melyeknek megerősítését remélte, a könyv megjelentetését megtiltották, ezért törölte nevét a két ajánlás alól.”[4]

Ez azonban csak részben történhetett meg, hiszen a budapesti Széchényi Könyvtár és a bécsi Staatsbibliothek példánya a névaláírást megőrizte. Nem tudjuk, hogy melyik kiadó és hol jelentette meg a munkát, erre adatokat nem találtam.

A bevezetés arra szólítja fel a Habsburgokat, hogy kövessék Nagy Sándort, aki az erény és a könyörületesség mintaképe volt. Bemutatja az ország földrajzát, kiemeli termékenységét, viszont elítéli népét:

„Ezt az egész szép testet nem lelkesíti a megfelelő lélek, mert népei a vallási különbségektől megrontottak, sokféle és gyalázatos eretnekségekkel terheltek, jellemük heves, lázadó és nyugtalan, kevéssé alkalmasak a kereskedelemre és még kevésbé a [175 mezőgazdaságra, olyan szokásaik vannak, amelyek megtartják a régi szkíta barbárságot, akiktől származnak, általában inkább portyázók, mint harcosok.”[5]

Összehasonlítja a magyarokat a nápolyiakkal, még ha a vallás tekintetében különbségek is vannak közöttük.

Javaslataiban felhasználja az antik történetírók műveit és a jelenkori eseményeket s ezekről próbál következtetni.

Mit kell először tenni? Ki kell írtani az eretnekséget, mert ez magyarázza a felkeléseket. Meg kell erősíteni a katolikus egyházat, méghozzá Carlo Borromeo és François de Sales szellemében. Ez a belső vallásosság szerinte rábírhatja az eretnekeket az engedelmességre. Létre kell hozni kolostorokat és misszionáriusokat kell kiküldeni az eretnekek közé, olyanokat, mint Marco Daviano, akinek híre bejárta Európát. Be kell vezetni a relikviák tiszteletét, és a Mária-kultuszt. Meg kell szervezni a püspöki vizitációkat és ellenőrizni a belső egyházi tevékenységet.

Felmerül a kérdés, hogy az államnak szabad-e a vallás ügyeibe beavatkozni és lehet-e erőszakot alkalmazni? Szerinte mennyiségileg kell különbséget tenni: Franciaországban, ahol a hugenották kis számban éltek, lehetséges volt az állami erőszak alkalmazása, viszont ahol sok a protestáns, ott szembe kell nézni a lázadásokkal. Megjegyzi, hogy a törökök nem avatkoztak be a vallási kérdésekbe. Végül is óvatos álláspontot foglal el, miután Magyarországon sok a protestáns és itt vigyázni kell az állami beavatkozással.

„A második baj, amely erőteljesen befolyásolja a magyarok lelkületét, a végtelen gyűlölet és ellenszenv a német nemzettel szemben.”[6] Elismeri, hogy a Habsburgok „nem nemzetiek”, de I. Ferdinánd óta Magyarország királyai és nem voltak rosszabbak, mint a hajdani „nemzetiek”. Azt javasolja, hogy a Habsburgok látogassák meg Magyarországot, ismerjék meg viszonyait és hallgassák meg az alattvalók panaszait. Eszköz erre a jó igazságszolgáltatás is, amely megszabadítja „az alattvalókat a nagyok és a miniszterek sérelmeitől”.[7] Magyarországon sok felkelés volt, ezeket igazságosan és kegyelmesen kell megítélni, ahogy XIV. Lajos tette Franciaországban a Fronde után.

A helyzet javítását szolgálja a nemesek megbecsülése, akikből hivatalnokok és irányítók lesznek. Kiemeli a kevés vagyonnal rendelkező nemességet (bassa condizione della fortuna), amelynek számára iskolákat kell építeni, ahol a fiatalokat egyházi, politikai és katonai pályákra kell felkészíteni. A vagyonos nemességet tisztségekkel kell kielégíteni, e célból újakat is létre kell hozni. [176

Elítéli azt a „szigorúságot és megvetést” (rigore e disprezzo), amellyel a németek fellépnek a magyarokkal szemben. Elismeri, hogy a császári katonák nem a szabályoknak megfelelően jártak el az országban. Tudja, hogy a nemesség nagy része engedelmességre kényszerített a Habsburg-ház örökösségének elismerésével és I. József megkoronázásával, de ez nem jelenti, hogy az elégedetlenség megszűnt volna, és hogy ne történhetne újabb felkelés. A magyarok vezetői – Nádasdy Tamás, Zrínyi Péter, Thököly Imre – elhitték, hogy a török zsarnokság jobb és kívánatosabb, mint a német uralom. Azt ajánlja, hogy a magyarok tanuljanak meg németül, mint ahogy a barbárok tették a római időkben vagy a franciák más népekkel saját területeiken. Javasolja a német–magyar közös házasságokat s e tekintetben is példája Nagy Sándor.

A magyarok és a németek közötti ellenszenvnek van azonban egy más oka is.

„A harmadik ok az a halálos gyengeség, amely erőteljesen befolyásolja a Magyar Királyságot, és ezt a szép kertet nagy mértékben értéktelenné és terméketlenné teszi, az a műveletlenség, általánosságban szólva a lelkületek többé-kevésbé barbár jellege.”[8]

A magyarok magaviselete azért barbár, mert nem ismerik sem a tudományt, sem a művészeteket. És itt Ovidiust idézi:

Ingenuas didicisse fideliter artes,

Emolit mores, nec sinit esse feros.

Létre kell hozni akadémiákat Magyarországon és Erdélyben. Javasolni kell a fiatalok külföldi utazásait, hogy megismerjék a világot és lássanak olyan országokat, ahol „már virágzik a műveltség, mert talán kevésbé lennének műveletlenek és inkább elviselhetőbbek” (dove più fiorisce la civiltà, sarebbero anche essi forse meno ruidi e più trattabili). Igaz, Mátyás király korában virágzott a műveltség Magyarországon, de az erre való emlékezés csak maradvány. A műveltséggel kapcsolatban a szerző elítéli a „licenciózus időtöltést” és azt kívánja, hogy az emberek úgy viselkedjenek, ahogy azt „minden keresztény teszi a politikai köztársaságokban”. A lényeg, hogy új szokásokat kell bevezetni, amely a magyarokat kedvesekké, közlékenyebbé és kellemesebbekké teheti.

Magyarország gazdaságát dicsérve, szól különböző termékeiről, a búzáról, a gyümölcsökről, a sok húsról és a halról. Magyarország egy olyan világ, ahol „a lakosok azt hiszik, hogy már az elíziumi mezőkön élnek” ( si credono essere ne’ Campi Elisei). Hogyan lehet a barbárságon változtatni? Az ipar és a kereskedelem fejlesztésével, amely visszaadhatja az ország régi dicsőségét. Ez esetben „sok ezer személyt lehetne alkalmazni, nőket és gyermekeket manufakturákban [177 és más munkahelyeken”.[9] Példát ad erre Hollandia, a Velencei Köztársaság vagy Franciaország. Magyarországnak nagy mennyiségű erőforrás áll rendelkezésére, amely képes ellátni akármennyi iparost és kereskedőt. Van érc, állat, kender, len, selyem, vannak hajózható folyók és hajóácsolásra alkalmas erdők. Ez a tevékenység nemcsak az ország számára lehetne hasznos, hanem az Ottomán Birodalommal való kereskedelem érdekében is.

A szerző igyekszik Magyarországot Európában is elhelyezni. Szerinte Lengyelország segíteni fogja a császárt Magyarország birtoklásában, bár itt számítani lehet, hogy Franciaország innen támogatni fogja a magyar „elégedetleneket”. Havaselve és Moldva Magyarország „régi tagjai”, a „kereszténység védőbástyái”, jó kapcsolatot fognak fenntartani Béccsel, segíteni fogják a dunai hajózást, még ha néha együttműködnek is az „elégedetlenekkel”. Ami az Ottomán Birodalmat illeti, ügyelni kell a törökök bosszúvágyára és itt Polibiust idézi, emlékeztetve a karlócai béke utáni helyzetre.[10] Külön gondot okoz a magyar „elégedetlenek” és a Porta kapcsolata, mert a magyarok „most engedelmesek, de inkább félelemből mint szeretetből, miután nem változtatták meg természetüket, minden veszélyes kísérlet fenyegetővé teszi a helyzetet ebben a Királyságban”.[11] Velence a fejlett Magyarországgal gazdaságilag ellentétbe kerülhet, de bizonyára nem fogja segíteni a „lázadókat”.

Ezek után Magyarország katonai helyzetére tér vissza, amelyről személy szerint is vannak tapasztalatai. Azt állítja, hogy az országot külföldi csapatokkal megerősített helyőrségekkel kell megvédeni. A magyar katonákat a belső béke fenntartása érdekében kell felhasználni. A fejlődő ipar és a kereskedelem el fogja látni a hadsereget, de a klérus támogatására is szükség van, ahogy ezt annak idején Franciaországban tették. Az új adótörvények ugyancsak hozzájárulnak a hadsereg fenntartásához. Az uralkodónak azt ajánlja, hogy takarékosan bánjék a pénzzel, de adjon példát a „bőkezűségre és a nagylelkűségre is” (liberalità i magnificenza).

A könyv nemcsak az antik példáival és jelenkori analógiáival jelentett újdonságot, hanem konkrét javaslataival is. Ezek a javaslatok a bécsi centralizációt kívánták szolgálni a katolikus egyház erősítésével és a külföldi hadsereg fenntartásával. Érdekesek azok az ajánlásai is, amelyek a németek és a magyarok közötti kiegyezési lehetőségekről szólnak. Újdonsága a magyar barbárság elítélése és javaslatai a műveletlenség megszüntetésére. Újszerű, amit a manufaktúrák és a kereskedelem fejlesztéséről mond, hiszen ezzel jóval megelőzi [178 korát. Úgy vélem, hogy ezek a modernizációs törekvések váltották ki a császári udvar ellenszenvét. A könyv nehéz, barokkos mondataival tűnik ki, s időnként patetikus megfogalmazásaival, de kétségtelen, hogy a korabeli olasz politikai-történeti irodalomnak egyik legjelesebb munkája.

II.

Ebből az időből származik a Nizzában született Angelo Gabrielle de Stizza minorita emlékirata, akit Magyarországon a tüzérségben végzett munkája kapcsán Tüzes Gábornak neveztek el és aki Il governo dell’Ongaria. L’anno 1701 címmel adta be jelentését a bécsi udvarnak. (Megjelent olaszul: Történelmi Tár 1900. 219–263.)

Bevezetőjében elmondja: „A legújabb összeesküvés Magyarországon megvilágítja a Legkegyelmesebb Ő Császári és Királyi Szent Felsége előtt a felfedezett, de el nem nyomott rebellió árulását.”[12] Az irat tehát 1701 végéről datálódik, amikor már letartóztatták II. Rákóczi Ferencet és társait. Úgy véli, hogy az összeesküvők ellen fel kell lépni, ami a császár számára egyenesen kötelesség: „A lázadókat meg kell büntetni, igazságos cselekedet, a megbocsájtás, kegyesség, de elvenni tőlük a lehetőséget, hogy máskor is fel tudjanak lázadni, ez a Felség kötelessége.”[13]

Fő feladatának azt tartja, hogy át kell szervezni az ország kormányzását, tehát egy olyan tanácsot kell létrehozni a császár mellett, akár külföldiekből is, amely a legfőbb fórum, és ez alá kell rendelni a magyar udvari kancelláriát. Javasolja egy, magyarországi országos tanács létrehozását, amelyben korlátozni kell a nádor hatalmát az előbb említett udvari tanács ellenőrzésével. E tanács tagjait a király nevezi ki a négy rendből és lehet „a népnek” és „az idegeneknek és a nemzetiségeknek” képviselője. A „kockázatos és veszélyes” diéták mellett a tanács ülésezzék, az előbbiekre csak ritkán kerüljön sor. Ki kell alakítani az országon belül 6 kormányzati körzetet, amelyek igazgatják a megyéket és a városokat. A megyék hatalmát vissza kell szorítani, javasolni kell a megyei gyűlések megszüntetését, mert – szerinte – „a királyi hatalomra” és „nem a nemességre” kell építeni. Kifogásolja a földesúri kizsákmányolást és olyan törvényeket akar életbe léptetni, amelyek korlátozzák hatalmukat. „Ott marad a szegény nép súlyosan megterhelve, minden segítségtől megfosztva, megkötözve, hogy ne tudjon védekezni, se kifejezésre juttatni sérelmeit.”[14] Szól a kuriális nemesek és a megyei és a városi armalisták túlzott számáról, akik szerinte „készek bármikor fegyvert fogni”. [179

A gazdasági élet átszervezését a kormányzati körzetekre akarja építeni, amelyek pontos nyilvántartásokat vezessenek és szigorú ellenőrzést gyakoroljanak. Elsősorban a mezőgazdaságra kíván támaszkodni és nem javasolja az ipar és a kereskedelem fejlesztését.

A hadsereg átszervezésénél tekintetbe kell venni, hogy „egy olyan nemzettel állunk szemben, amely vad és ellenséges indulatú minden idegen ügy iránt és vagy a hadsereg erős, de nem túlságosan kemény zablájával kell féken tartani vagy szabadjára engedve hagyni, hogy vesztébe rohanjon”.[15]

Egy 45 ezer külföldiből álló hadsereget kell szervezni és ehhez mintegy 2-3 milliónyi költségre van szükség, amelyet biztosok útján kell elosztani. Ún. „nemzeti katonaságra” nincs szükség. A nemesi felkelés jogát meg kell szüntetni. A körzetekben kis magyar csapatot kell fenntartani két kapitánnyal, aki magyar katona kíván lenni, a német hadseregnél jelentkezzék. Felsorolja a helyőrségeket és a határőrségeket, hangsúlyozva, hogy a parancsnokok és a tisztek egy helyen csak rövid ideig szolgálhatnak, birtokokat nem vásárolhatnak, katonákat nem használhatnak saját ügyeik intézésére.

Intézkedik a fegyverviselés jogáról, kimondva, hogy senki sem tarthat kézi- és tűzfegyvereket, kivéve a nemeseket, az armalistákat és a kuriálisokat, akik önmaguk védelmére bizonyos feltételek mellett megőrizhetik azt.

Különös részletességgel szól az igazságszolgáltatásról. Azt állítja, hogy a protonótárius, a breve- és az oktávián bíróságok „megfelelhetnek egy szabad választású koronának, de nem az örökös királyságnak”. Át kell tehát szervezni az igazságszolgáltatást, mégpedig úgy, hogy felkészült bírákra, ügyvédekre, nótáriusokra van szükség, akiknek kinevezését a már említett tanács hagyja jóvá. A városok bírói magisztrátusánál és a megyék bíróságainál korlátok bevezetését javasolja. Két királyi tábla felállítását ajánlja (Pozsonyban vagy Budán, illetve Kassán vagy Eperjesen.) Az országos tanács legyen a fellebbviteli bíróság és az udvari tanács végezze el a szükséges revíziót.

Befejezésül azzal érvel, hogy javaslatai, az igazságszolgáltatást kivéve, nem tértek el „a királyság legális gyökereitől és szokásjogától”, ami veszélyes állítás, hiszen ajánlásai szemben állnak az ország tényleges helyzetével.

A minorita az ország igazgatásának centralizációját javasolja, az udvari és a magyar tanács létrehozásával és a politikai, gazdasági és katonai reformmal. Fellép a földesurak hatalma ellen és kifogásolja a nép sérelmeit. A felkelésekkel szemben erős, külföldiekből álló hadsereget kíván létrehozni. Érdekes, hogy bár minoritáról van szó, nem foglalkozik a vallási kérdésekkel, úgy tetszik, hogy e tekintetben a katolikus egyház vezetőit tartja illetékeseknek.

Tüzes Gábor javaslatainak egy részét csak később, II. József idején, a felvilágosult abszolutizmus alatt lehetett bizonyos mértékig megvalósítani, főként a centralizáció vonatkozásában. [180

III.

Apponyi Sándor Hungarica-gyűjteményében szerepel egy olasz kiadvány, amelyek címe: L’idea della ribellione nel Regno di Ungheria sotto Francesco Ragozzi. Comminciata del’anno 1700, descritta da F. S.[16] A címlapon csak az író monogramja szerepel, nem tudjuk, hogy hol és melyik nyomda adta ki, 208 lapon jelent meg. A szerzőről feltételezzük, hogy egyházi személy, aki az 1700-as évek elején a császári fővárosban élt, és aki ún. „affarí civili”-vel, tehát „polgári ügyekkel” is foglalkozott. A tartalomból kiderül, hogy 1706-ban jelent meg, tehát a nagyszombati béketárgyalások előtt, az eseményeket 1700-tól 1705 végéig mondja el. A kiadványt kerestem az olaszországi nagy könyvtárakban, de eredménytelenül. Feltételezhető, hogy Milánóban adták ki egy odavalósi nyomda kiadványaként. A magyar történetírás nem használta fel, pedig a Rákóczi-szabadságharc első éveiről fontos dolgokat mond el és része annak a nemzetközi politikai irodalomnak, amely e témakörrel foglalkozott.[17]

A szerző bevezetőjében elmondja, hogy nem annyira a képzelethez, mint az intellektushoz kíván szólni, mert „békés hazájában” és az egyházi élet magányában ezt tanulta meg tisztelni és ezt a meggyőződését erősítették meg a különböző udvarokban a „polgári ügyek” vitelében szerzett tapasztalatai. Ami a magyarországi „forrongásokat” (rivoluzioni) illeti, azt írja le, ami történt és nem azt, aminek történnie kellett volna. Emellett olyan dolgokról szól, amelyek mindenki számára tudottak, de talán „a szükséges körülmények” ismerete nélkül. Arra nem vállalkozik, hogy a fejedelmek dolgozószobáiba lépjen, „csak a sasok repülései hatolnak be az államtitkok világába”.

Magyarország történetének ismertetését a korabeli olasz történetírás egyik közhelyével kezdi: ez az ország rendkívüli változások „teátruma”, s a halandók bámulatát vívta ki, mert benne a magyar „nemzet” egyik alaptulajdonsága, az „inconstanza constante”, tehát az „állandó álhatatlanság” jelentkezik. Ez nyilvánul meg azokban a felkelésekben, amelyeket a magyarok Báthorytól kezdve a császár ellen folytattak, pedig tulajdonképpen hálásnak kellene lenniök, hiszen éppen I. Lipót szabadította fel őket az ottomán iga alól.

Ezt a rebellis szellemet folytatja II. Rákóczi Ferenc, aki jeles tulajdonságainál fogva kiváló emberré válhatott volna, de a nagyravágyás megrontotta, „jogarokra és koronákra” vágyott. A császár elleni felkelésre ösztönözték saját elődei, Thököly és a hegyaljai felkelés maradékai és mindazok, akik elégedetlenek voltak a fennálló viszonyokkal. A hegyaljai felkelés idején Rákóczi óvatosan [181 viselkedett s egy ideig Batthyány Ádámnál húzta meg magát, de nem szűnt meg intrikálni. A szerző áttételesen Villars marsallt, a bécsi francia követet vádolja, hogy a császár ellen bíztatta, bár megengedi, hogy a fejedelem volt a kezdeményező a francia udvarral való kapcsolatok felvételében. Dicséri Longuevalt, aki felfedte a bécsi udvar előtt az összeesküvők tervét. A tervezésben mindenekelőtt Bercsényi és Szirmai szerepét emeli ki. Rákóczi szökését a bécsújhelyi börtönből feleségének és Lehmann kapitánynak tulajdonítja, a jezsuiták közreműködéséről nem szól. Ismerteti a fejedelemnek a börtönben hagyott s a császárnak szóló levelét, és hangsúlyozza, hogy I. Lipót jóindulatot tanúsított iránta.

A felkelést a spanyol örökösödési háborúval hozza kapcsolatba és nagy jelentőséget tulajdonít Rákóczi és Miksa Emánuel bajor választó együttműködési kísérletének. Ezzel kapcsolatban ismerteti a bajor-császári viszony alakulását. A magyarországi események leírásában a hangsúlyt nem annyira a hadi cselekményekre, mint inkább a béketárgyalásokra teszi. Azt bizonyítja, hogy I. Lipót kész volt az engedményekre, de csak bizonyos határok között. A magyarok viszont olyan követelésekkel léptek fel, amelyek elfogadhatatlanok voltak még egy olyan „kegyes monarcha” számára is, mint amilyen a császár.

Ismerteti Lipót 1703. október 16-i nyílt levelét, amelyben Magyarország kiváltságainak fenntartását és amnesztiát ígért, de fenyegetteti is, ha 6 héten belül a „rebellisek” nem térnek hűségére. A békekezdeményezést Esterházy Pál nádor indítja el, aki titkárát, Jeszenszky Istvánt küldi Bercsényihez, mert őt tartja a felkelés tényleges vezetőjének, de elutasításra talál. A kurucok viszont rokonszenvet éreznek Széchényi Pál[18] kalocsai érsek iránt, aki az 1696-os bécsi tanácskozáson egyedül állt ki a magyar követelések mellett. A császár egyik bizalmasa, Széchényi régi ismerőse, Gerolamo Scalvinioni udvari tanácsos és kincstáros 1703. december 10-én felkéri a kalocsai érseket, hogy közvetítsen az udvar és a felkelők között és 1704. január 2-án Lipót hivatalosan is megbízza őt ezzel a feladattal.

A szerző láthatólag azoknak a bécsi udvari köröknek a véleményét visszhangozza, akik nem bíznak a béketárgyalásokban. Ezek között nemcsak a közismerten magyar ellenes Siegbert Heister tábornokot találjuk, hanem Szavojai Jenőt is, aki a fegyver általi legyőzetést tartja egyedül célszerűnek, bár kezdetben Batthyány Ádám özvegye útján kísérletet tesz a kapcsolatfelvételre. Mögöttük áll Harrach főminiszter, de Kolonics érsek és a jezsuita rend is, amely félti magyarországi pozícióit. Ezzel a párttal szemben lép fel Salm herceg és Kaunitz gróf, akik a megegyezés hívei és akiket később János Vilmos pfalzi gróf, az új főminiszter is támogat.[19] A császár ingadozik, annál is inkább, mert 1703 végén és 1704 elején nem áll rendelkezésére elegendő erő a magyar felkelés leveréséhez s mert szövetségesei, az angolok és a hollandok sürgetik, hogy küldjön csapatokat az itáliai és a nyugati frontra. [182

Széchényi megkezdi tárgyalásait és január 28-án összefoglalja a császár számára a kurucok követeléseit. Az érsek nemcsak közvetíti ezeket, hanem részben egyetértését is kifejezi, főleg a közjogi és a gazdasági sérelmek kapcsán, és ő veti fel a külföldi garanciák megadásának az igényét is. Ez a beadvány az udvari körökben nagy felháborodást vált ki s kiadványunk szerzője elítéli az érsek közvetítését. Egyházi személyről lévén szó, szokatlanul éles szavakkal veti az érsek szemére, hogy kétarcú politikát folytat és ártalmas szerepre vállalkozik. Szerinte a prelátus nem alkalmas politikai ügyek vitelére, eddig inkább azzal tűnt ki, hogy „illendő eleganciával szónokolt, de nem azzal, hogy a megfelelő óvatossággal politikáról tárgyaljon”.[20] Egyik hatalmas protektora juttatta ehhez a szerephez, akit nem nevez meg, de feltételezzük, hogy Scalvinionira utal, mert elmondja róla, hogy a császár valet de chambre-jából lett báró és udvari tanácsos. Szerinte a közvetítő kiválasztása ellentmond minden „regola di stato e di buon governo”-nak, hiszen Széchényi már a múltban is kapcsolatban állt az elégedetlenekkel.

A szerző szerint Széchényi értesült az udvari pletykákról és ismerteti annak a levélnek a szövegét, amelyet a császárhoz írt, s amelyben visszautasítja a rágalmakat. Ismerteti azt a levelet is, amelyet egyik barátjának írt Bécsbe s amelyben azt hangsúlyozza, hogy egyszerre akarja szolgálni a császárt és hazáját. A császár megnyugtatja az érseket, sőt biztosítja bizalmáról, mire a prelátus elmondja, hogy birtokait „a német katonaság” feldúlta és embereit súlyosan megsebesítették.[21] Ezekből az idézetekből azt látjuk, hogy szerzőnk ismerte Széchényi levelezését és azt is, hogy ellene foglalt állást: „De bármint legyen is, a prelátus a császár számára több rossz, mint jó szolgálatot tett, ha nem is rosszakaratával, de szolgáival és társaival, akik mind dühödt rebellisek és nem különbözve uruktól, szembenállnak és ellenszenveznek a németekkel, akikkel szemben megengedték maguknak, hogy nevezett uruk összes alattvalói is felkeljenek.”[22] Itt a szerző Heister vádjait ismétli meg, amelyekből annyi igaz, hogy a veszprémi püspökség területén sokan kurucokká lettek és szembeszálltak az irtózatosan kegyetlenkedő császári katonasággal.

A szerző ezután ismerteti az első gyöngyösi békeértekezlet lefolyását és közli azt a 25 pontot, méghozzá latinul, amelyek a felkelők követeléseit tartalmazzák és amelyeket a császári küldöttség állított össze. Közreadja az udvar június 20-i válaszát is. Megemlékezik a második gyöngyösi tárgyalásról, amely csak a [183 fegyverszünet kérdése körül forgott. Kifogásolja, hogy a magyar elégedetlenek egyenlő félként és teljesíthetetlen kívánságokkal léptek fel.

1704 októberében Selmecen folytatódtak a tanácskozások, amelyeken már az angol és a holland békeközvetítők is részt vettek. A szerző a Bécsbe érkezett jelentéseket úgy használja fel, mintha ő maga a békeközvetítőktől hallotta volna. Azt akarja bebizonyítani, hogy a mediátorok rá akarták beszélni a magyarokat a megegyezésre, de sikertelenül, mert azok kitartottak követeléseik mellett. Istfánffyt idézve, történelmi példákat ad annak igazolására, hogy a magyarok hálátlanok, többször is felkeltek törvényes uralkodójuk ellen, sőt még a törökök segítségét is kérték. Mindenekelőtt a Habsburg-ház örökösödési jogát védi a magyar trónra, hangsúlyozva, hogy a választott királyság nem volt mindig jellemző a magyar alkotmányra és hogy az új körülmények új államformát kívánnak meg. A Habsburgok mindig „kegyelmesek voltak” a magyarokhoz és most is készek az amnesztia megadására. Ha a magyarok nem hajlandók a megegyezésre a császári feltételek mellett, akkor a fegyver fog dönteni és az ország elpusztul. Mindezt az angol küldött szájába adja, aki a bibliából hoz fel példákat arra, hogy miként lehet az országot a nyomorúságtól megmenteni.

Hogy tárgyilagosságát bizonyítsa, a szerző ismerteti a magyar fél érveit is. Szerinte Bercsényi „természetes és mesterséges elokvenciával” bizonyítja, hogy a magyarok nem rebellisek, amint a császári biztosok állítják, mert jogaikért küzdenek és lelkiismeretük szavára hallgatnak.[23] Hiába igyekeztek a közvetítők a magyarokat jobb belátásra bírni, azok végül is nem engedtek, sőt maguk is bibliai és történeti példákkal próbálták alátámasztani harcuk jogosságát. Idézi Rákóczi szavait, aki szerint „ugyanúgy fogják keresni szabadságukat, mint ahogy azt a hollandok keresték és megtalálták, amikor felkeltek a spanyol uralom ellen. Ezek után a szerző utal Széchényinek egy levelére, amelyben az javaslatot tesz egyes kuruc vezetők megnyerésére, de ezt ironikus hangsúllyal idézi.[24]

Közben új császár kerül a trónra és meghal az érsek „potente protettore”-ja is. Az új minisztérium nem bízik a prelátusban, a magyar lázadók pedig szembeszállnak I. József engedményeivel. A magyarok makacsságával kapcsolatban kitér arra, hogy az elégedetlenek nem protestánsok, hanem katolikusok. Engedték magukat elámítani a németellenességtől, pedig a protestánsok a katolikus vallás elpusztítására törekszenek. Ismerteti a szécsényi országgyűlés lefolyását és az ott elfogadott határozatokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a felkelt magyarok nem akarnak megegyezni.

Reméli, hogy a munka második részében folytatni fogja a történetet. Miért írta meg az első részt? „Siralmas dolog itt látni a megfertőzött vallást, a megromlott erkölcsöket, a széthúzásokat, az oly gyakori csalásokat és tumultusokat, amelyek (az országot) szánalmas nyomorúságba döntötték, olyan módon, hogy a fegyverek zaja sokkal inkább, mint az én szerény tollam, ezt az egész világ [184 előtt kitűnően mutatja, amely szánalmat érez iránta.”[25] Önmagát azzal vigasztalja, hogy senkit sem akar dicsérni, az igazságot szerette volna megírni. Nem volt szándéka gyalázni a magyarokat, „akik közül a jók mindig jók fognak maradni, a magam és a világ részéről, a rosszak elítéltetnek, a jók pedig mindig tiszteletet és szeretetet váltanak ki.”[26]

A kiadvány végén (a 192–208. oldalig) egy latin nyelvű manifesztumot olvashatunk az olaszul nem tudó magyar olvasók számára, amely a kuruc Recrudescunt-ot igyekszik utánozni, tartalmilag pedig megcáfolni. Bemutatja a Rákóczi-családot, amelyet azzal vádol, hogy mások kárán gazdagodott meg és tett szert hatalomra. Rákóczi Ferencnek azt veti szemére, hogy nagyravágyásból ősei nyomdokait követve Erdély fejedelme akart lenni és ezért robbantotta ki a felkelést. Ismerteti Longuevall szerepét, Rákóczi letartóztatását és szökését. Szerinte Velencébe menekült, majd Párizsba ment és onnan Lengyelországba. (Ez így nem felel meg a valóságnak.) A felkelés kezdetén felvette a kapcsolatot a törökökkel és az ő segítségüket is kérte. Azt állítja, hogy a kurucok meg akarták ölni a császárt. Kifogásolja azokat az iratokat, amelyet a rebellisek kiadtak egy olyan uralkodóház ellen, „amely az orthodox vallás erős bázisa” és „az egész keresztény világ példaképe”. Különösen zokon veszi, hogy Rákóczi Lipót császárt zsarnoknak nevezi, amikor az megszabadította a magyarokat a törököktől. Mátyás király és Miksa császár egyezményére hivatkozva jogosnak ítéli a Habsburgok örökös királyságát s azt a stabilitás fontos tényezőjének tartja. Hivatkozik Bonfinire, aki maga is elítélte a zavargásokat, amelyek annyira jellemzik a magyar népet s amelyek ellen féket jelent az erős hatalom. Rákóczi, amint azt az angol–holland mediáció eredménytelensége bizonyította, nem akar megegyezést, rosszul fog járni: a császár jogos hatalmát fegyverrel fogja érvényre juttatni.

Mint láttuk, az egyházi szerző széleskörű apparátusra támaszkodik, felhasználja Széchényi leveleit, a béketárgyalások iratait, a közvetítők intelmeit, sőt a kuruc követeléseket is. A kalocsai érseket súlyos kritikával illeti, miután feltételezi, hogy a rebellisekkel ért egyet. Kitart a Habsburgok örökös királysága és centralizálási törekvései mellett. Nagy barokkos körmondatokban ír, mivel minden elmélkedése ellenére be akarja bizonyítani, hogy literátus ember. Olaszul ír, de a magyar olvasók számára latin manifesztumot is közöl. A munkát nem folytathatta, mert a következő években császári és kuruc forrásokból megismerhették a nagyszombati béketárgyalások anyagát, a hadi eseményeket és a szatmári megállapodást. Ez az utolsó olyan olasz munka, amely Bécs nézőpontjából ismertette a Rákóczi-felkelés első éveinek történetét. [185

A XVIII. század következő évtizedeiben Magyarország és Erdély az olasz történeti irodalomban a Habsburg-birodalom részeként szerepelt, s ha néhány szerző megemlékezett róluk, akkor általában a régebbi időszakokat idézték.[27]

BÉLA KÖPECZI
Des écrivains italiens sur la Hongrie au commencement du XVIIIe siècle

Dans l’Empire Habsbourg, à la fin du XVIIe siècle, beaucoup de prêtres italiens s’engagèrent au service ecclésiastique, militaire et diplomatique. Après l’achèvement de la guerre turque, les Italiens influents écrirent, eux aussi, plusieurs ouvrages, par lesquels ils voulurent contribuer aux efforts centralisateurs et catholicisants de Vienne. L’étude analyse trois ouvrages de cette sorte. Le premier est l’ouvrage de Girolamo Armenio Giuseppe Ceschi di Santa Croce, intitulé Nuova idea dell’Ungheria, paru en 1700–1701, dans lequel il présente le pays, mais il condamne âprement son peuple à cause de ses qualités rebelles, barbares et hérétiques. Par ses propositions, par le renforcement de l’église catholique, il veut servir la centralisation de Vienne. Par la suite, l’auteur analyse le mémorial du minorite Angelo Gabriele de Stizza („Gabriel l’Ardent”), écrit en 1701. Ce mémorial propose la punition des rebelles, la réorganisation du gouvernement, de l’armée et de la vie économique, le refoulement en arrière des comitats et des diètes. Il se déclare contre le pouvoir des seigneurs terriens et il propose la centralisation de l’administration. À la fin, l’étude s’achève par l’analyse de l’ouvrage intitulé L’idea della ribellione nel Regno di Ungheria sotto Francesco Ragozzi, paru en 1706, qui rend compte des événements de 1700 à 1705, et contient des choses importantes sur les premières années de la guerre d’indépendance de Rákóczi. Il explique les insurrections par l’esprit rebelle des Hongrois; d’après l’auteur, c’est l’ambition qui a corrompu François II Rákóczi. Il rend compte d’une manière détaillée des négociations de paix et il blâme les Hongrois à cause de leur obstination. Ce fut le dernier ouvrage italien qui rendît compte des premières années de la résurrection du point de vue de Vienne. [186


[1] Vö. Wandruschka, A.: Österreich und Italien im XVIII-ten Jahrhundert. Wien, 1963.

[2] Köpeczi Béla: Magyarország a kereszténység ellensége. Bp. 1976., és németül: Staatsräson und christliche Solidarität. Wien–Budapest, 1982., és Jászay Magda: A kereszténység védőbástyája olasz szemmel. Bp. 1996.

[3] Mayer, Th.: Verwaltungsreform in Ungarn nach der Türkenzeit. Wien–Leipzig, 1911.

[4] I. m. II. 256–257. A könyvről olaszul szóltam az 1997-ben Rómában megrendezett hungarológiai konferencián.

[5] Ma tutto questo bel corpo non viene animato da anima correspondente, poichè sono i suoi popoli deformati dalla diversità di religione, insettati da molte e abbeminevoli eresie, di genio torbido, sedizioso e inquieto, poco diviti al traffico e nemo all’agricultura, di costumi che in gran ancora parte ritengono l’antica barbaria scitica, da cui tragono origine, generalmente piutosto armigeri che guerrieri. I. m. 2.

[6] Il secondo male che gravamente infesta gli animi del gli Ungheri è quello dell’ odio implacabile e aversione ch’ anno verso la natione alemana. I. m. 29.

[7] Mà sente le doglianze de’ sudditi contro li potentie i ministri. I. m. 37.

[8] La terza mortale infermità che infesta gravamente il Regno dell’ Ungheria e rende quel bel giardino grandamente sterile e infecondo, consiste nella ruvidezza, e parlando generalmente, nella poco menoche barbara indole di quegl’ingegni. I. m. 55.

[9] Si impegano molte migliaia di personne, e sino le donne e ragazzi nelle manufatture e lavorieri. I. m. 73.

[10] A szöveg így hangzik: e come che il trattato di Carloviz e stato il primo, in quella formidabile potenza resa invinsibile nelle sole campagne dell’ Ungheria, ha dovuto cedere regni e provintie, che per altro era solita di conquistare e ritenere. I. m. 90.

[11] Sono ora gl’ Ungheri tutti ubbedienti, a generalmente piu per timore che per amore, onde sino che non hanno mutata natura e massima, ogni cimento sinistro e per riuscire pericoloso in quel Regno. I. m. 93.

[12] La moderna conspirazione dell’ Ongeria manifesta all’Augustissima Vostra Sacra Cesarea e Real Maestà le felonie d’una ribellione scoperta, ma non stirpata. I. m. 219.

[13] Il punire i ribelli è atto di giustizia; il perdonarli è clemenza; ma il toglierli l’occasione de mai piu ribellarsi è obligo di Maestà. Uo.

[14] Resta di esser aggravata la povera plebe, priva di ogni ricorso, e litigata di non poter litigare, ne manifestarsi gl’aggravii. I. m. 227.

[15] Una nazione tanto feroce et inimica del giogo farastiero, ò bisogna ritinerlo con un forte si, mà non troppo duro freno delle armi, ò tirando calci, lasciarlo precipitare. I. m. 239.

[16] Apponyi a Hungarica IV. kötetében a 2379 szám alatt írja: „Diese kleine Schrifft, wie ich glaube, sehr selten, ich fand sie nirgends angeführt.” Egy olyan gyűjteményben szerepel, amelynek része a Memorie del Cavalier di San Giorgio s ez 1714-ben jelent meg Milánóban Pandolfo Malatesta nyomdájában. Magam a Széchényi Könyvtár 263.510 számú példányát használtam. A tanulmány egyik változata megjelent a Benkő Loránd Emlékkönyvben. Vö. Jászay Magda: i. m. 274–280.

[17] Vö. Köpeczi B.: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Bp., 1966., és francia változata: Bp., 1971.

[18] Vö. B. Szabó László: A Szécsényi-család története. I. Bp., 1911.

[19] Így mutatja be az udvari pártokat J. J. Hamel-Bruyninxc, bécsi holland követ. Weensche Gesanschaftsberichte. II. 179 és köv.

[20] Onde piu tosto valere per orare con eleganza polita, ma non per trattare con prudenza politica. I. m. 57.

[21] Szécsényi Pál levelei megjelentek: Epistolae archiepiscoporum Georgii et Pauli Szécsényi. Miller Jakab kiad., Pest, 1807. Feltehetőleg az 1704. április 7-i és 15-i levelekről van szó.

[22] Ma comunque fosse, certo è che il disservigio del Prelato era per Cesare sino allora stato maggiore del servitio, se non per la sua malvolenza, almeno per quella de’ suoi domestici e de’ suoi compagni tutti rabiossimi ribelli, e non dissimili de loro Signore, mal affetti e mal contenti de’ Tedeschi contra quali havevano permesso di risorgere a tutti li sudditi de detto loro patrone.
I. m. 64.

[23] Che come e’Olanda haveva cercato e trovato la sua, cosi essi cercavano la loro libertà. I. m. 109.

[24] I. m. 127–128.

[25] Quivi è cosa lacrimevole veder la religione contaminata, li costumi guasti, le discordie, le frodi e tumuli sě frequenti, che l’hanno ridotta ad una deplorabil calamitá, di forma che il rumore delle sue armi più che le mia oscura penna è bastante levarne per tutto il mondo distinta contezza per cavarne compassione. I. m. 190–191.

[26] Di cui li buoni resteranno sempre buoni, e quanto da me, e da tutto il mondo vengono abbominati li cattivi, tanto li buoni saran sempre riveriti e amati. I. m. 192.

[27] Marsigli említett írásai (Danubius Pannonico-Mysicus, 1725, és La Hongrie et le Danube, 1741) mellett Carolo de Aquino: Fragmenta historica de bello hungarico, amely a XVII. század végi török elleni hadjáratokról szól, vagy Francisco Antonio de Simeonibus: De bello transylvanico et pannonico (1713), amely 1656-tól 1665-ig mondja el a harcok történetét. Az 1711 után megjelent olasz Európa-történetekben természetesen szerepel a Rákóczi-szabadságharc is, így pl. C. Freschot: Rerum per Europa gestarum (1715). Jászay Magda idézi az 1716–17-es török háború magyar vonatkozású olasz iratait. Jászay M.: i. m. 281–283.