* * *
Könczöl
Imre és a Vörösmarty Társaság *
* Előző számunkban
közreadtuk a Könczöl Imre születésének 80. évfordulójára - az elmúlt év
novemberében - rendezett tanácskozásokon elhangzott előadások egy részét. A
következőkben közöljük a további előadások, köztük Könczöl Imre várpalotai
tisztelői - Varga Károlyné és Fakász Tibor pedagógusok - megemlékezéseit. A két
helyszínen - Székesfehérvárott és Várpalotán - elhangzottakat szerencsésen
egészítik ki Pásztohy Domokosnak, Könczöl Imre egykori munkatársának a
visszaemlékezései. Amikor megköszönjük írását, egyúttal itt is őszinte szívvel
gratulálunk a szerzőnek 1998-ban megjelent Ahogy az évek tornya nőtt. Válogatott
és új versek című kötetéhez.
Székesfehérvárott a
Vörösmarty-kultusznak közel másfél évszázados hagyománya van. Kezdődött akkor,
midőn 1860-ban elhatároztatott, hogy a város szobrot emel a Szózat költőjének.
Midőn a terv megvalósult, a szobor-bizottmány úgy határozott, hogy továbbra is
feladatának tekinti a költő emlékének ápolását, s egy esztendővel a szobor
leleplezése után megalakult a Vörösmarty Kör. Évente négy alkalommal emlékeztek a
költőre - születése, halála és neve napján, valamint a szobor leleplezésének
évfordulóján irodalmi esteket, felolvasásokat rendeztek - századunk harmincas
éveiben mégis úgy gondolta egy tehetséges, fiatal művészekből álló csoport, a
"harminc évesek", hogy a társadalmi ünnepségek, a Kör kaszinó jellege
háttérbe szorítja az alkotó tevékenységet. Ezért hozták létre a Vörösmarty
Mihály Irodalmi és Művészeti Társaságot, melynek tagja csak az lehetett, aki
legalább három színvonalas munkát mondhatott magáénak.
A Kör és a Társaság szoros
kapcsolatban állt egymással. Az alapszabályukban megfogalmazott céljukat tekintve nem
sokban különböztek egymástól, mégis úgy alakult, hogy az irodalmi élet
szervezését a Társaság végezte, míg a Kör biztosította a helyiségeket és a
hallgatóságot.
1949-ben rendeletileg
feloszlatták a vagyontalan Vörösmarty Társaságot, a kör vagyonát - többek között
értékes könyvtárát, képeit, hangszereit - lefoglalták, épületét az abban
működő étteremmel együtt bezárták.
Ezután olyan esztendők
következtek, mikor legfeljebb baráti társaságokban, magánbeszélgetésekben eshetett
szó a Társaság újjászervezéséről. Így volt ez 1954-ig.
Ez évben a Fejér Megyei Néplap
december 16-i száma a címlapon adott hírt arról, hogy a Hazafias Népfront tervbe
vette egy megyei irodalmi társaság létrehozását. A Könczöl Imre vezette
előkészítő bizottság kapcsolatot keresett az irodalmi élet megyei képviselőivel, a
Fejér megyéből származó neves írókkal, a megye területén élő költőkkel,
irodalmi szakemberekkel, a legjobb tanárokkal, művészekkel, értelmiségiekkel. Neves
íróink közül Kuczka Péter, Csoóri Sándor, Csanádi Imre, Sándor András,
Gereblyés László, Pákozdy Ferenc jelentették be szülőföldjük irodalmi
társaságához való csatlakozásukat.
Ilyen előzmények után 1954.
december 19-én, vasárnap délelőtt a fehérvári tanácsházán megalakult a
Vörösmarty Mihály Irodalmi Társaság.
Az ünnepélyes alakuló
közgyűlésen részt vett Sebes Imre, a megyei pártbizottság első titkára, Bujdosó
Imre a megyei tanács elnöke, Mórász Pál kanonok, a Fejér megyei katolikus papok
békebizottságának titkára, és igen sokan Székesfehérvár irodalomkedvelő
közönsége köréből. A megyéből elszármazott írók közül itt volt Csoóri
Sándor, akit első verseskönyve megjelenése alkalmából meleg szeretettel
üdvözöltek.
Az alakuló közgyűlést dr.
Benedek Elek kórházigazgató főorvos, a Hazafias Népfront megyei bizottságának
alelnöke nyitotta meg. Ezután Könczöl Imre számolt be az előkészítő bizottság
munkájáról és ismertette az alapszabály-tervezetet. A Vörösmarty Mihály Irodalmi
Társaság céljaként "a megye életét művészi módon megörökítő irodalom
megteremtését, támogatását, a megyében élő és Fejér megyét továbbra is
szűkebb hazájának tekintő írók összefogását, az egészséges irodalmi
közvélemény fejlesztését, a
megye haladó irodalmi hagyományainak feltárását és feldolgozását" jelölte
meg. Egyik legfontosabb feladatának tekintette a megye nagy szülötte, Vörösmarty
Mihály emlékének ápolását. Az alapszabályok elfogadása után az elnöklő Benedek
Elek percekig tartó taps közben hirdette ki 33 rendes és 88 pártoló tag
részvételével a Vörösmarty Mihály Irodalmi Társaság megalakulását.
Ezután a közgyűlés 15 tagú
elnökséget választott, amelynek tagjai: Borbély Gábor, Jenei Károly, Csoóri
Sándor, Csapó Jenő, Csanádi Imre, Gali Sándor, Jankovich Ferenc, Könczöl Imre,
Környei Elek, Mohácsi Károly, Sándor András, Páldy Róbert, Ormos Gerő, Orbán
Kálmán és Tanka János. Az elnökség tagjai sorából elnöknek Jenei Károlyt, a
megyei levéltár vezetőjét, alelnöknek Borbély Gábort, Munka Érdemrenddel
kitüntetett tanárt és Sándor András írót, titkárnak Könczöl Imrét, a Fejér
Megyei Könyvtár vezetőjét, szervező titkárnak Páldy Róbert megyei könyvtárost,
gazdasági titkárnak Orbán Kálmán pedagógust választották meg.
Bujdosó Imre nagy lelkesedés
közben bejelentette, hogy a megyei tanács a most megalakult irodalmi társaság
támogatására 5.000 forintot ajánl fel. Hasonlóan nagy lelkesedéssel fogadták
Fürjes Jánosnak, a Fejér Megyei Néplap felelős szerkesztőjének bejelentését, hogy
a lap havonként egyik vasárnapi számában 4 oldalt bocsát a Vörösmarty Társaság
szerkesztőbizottságának rendelkezésére önálló folyóiratuk, a Fehérvár
megjelenéséig. A közgyűlés megválasztotta a szerkesztő bizottságot is, melynek
tagjai: Borbély Gábor, Jenei Károly, Könczöl Imre, Páldy Róbert és Sándor
András. Felelős szerkesztő: Könczöl Imre.
A Fehérvár 1. száma beszámol
arról, hogy a közgyűlés óta megindult a szakosztályok munkája. "A
szépirodalmi szakosztály írói munkaközösségének megszervezése mellett külön
csoportban foglalkozik a kezdő írók nevelésével. Megkezdte működését a kritikai
és irodalomtörténeti szakosztály is. Székesfehérváron a felszabadulás ünnepi
hetében irodalmi esten mutatkozott be a társaság a közönségnek. Ugyanakkor
Csákváron, Polgárdiban és Baracson vettek részt író tagjai irodalmi esteken.
József Attila születésének 50. évfordulója alkalmából pedig a megye hét
községében tartottak megemlékező irodalmi esteket."
A Vörösmarty Társaság
újjáalakulásának pillanatától fontosnak tartotta a névadó költő halálának 100.
évfordulójára történő felkészülést. 1955. augusztus 29-én tartott kibővített
elnökségi ülésen elfogadta az előterjesztett titkári javaslatot és a különböző
társadalmi és kulturális szervezeteket is magában foglaló Vörösmarty
Emlékbizottság alakítását határozta el. Az emlékbizottság szeptember 16-i
ülésén kidolgozta az ünnepély-tervezetet. A költő halálának évfordulójától
születésének évfordulójáig: november 19-től december 1-jéig terjedő időt Fejér
megye területére "Vörösmarty-napokká" nyilvánította, melynek keretében a
megye minden községében Vörösmarty Emlékestet rendeznek. Elhatározta, hogy a
felnőttek és az ifjúság részére szavalóversenyt indít; pályázatot hirdet a
szájhagyományként élő Vörösmarty-emlékek gyűjtésére, s a Fehérvár című
irodalmi és helytörténeti antológia következő kötetét
Vörösmarty-emlékkötetként jelenteti meg.
A Fejér Megyei Tanács
Népművelési Osztályával közösen kiírt pályázati felhívás a Fehérvár 2.
számában jelent meg a megye területén vagy az ország bármely más részén
szájhagyományban élő Vörösmarty-emlékek gyűjtésére és feldolgozására. Külön
kérték a pedagógusokat és a tanulókat, hogy az öt gépelt oldalnál nem
terjedelmesebb, a gyűjtési hely, idő és az adatszolgáltató nevének pontos
megjelölésével ellátott pályamunkákat a Vörösmarty Társaság titkárságára -
Székesfehérvár, Bartók Béla tér 1. - 1955. november elsejéig küldjék el. Az
eredményhirdetésre majd november 19-én, a Városi Színházban rendezendő emlékesten
kerül sor.
Az elfogadott tervezet
végrehajtása és az ünnepélyek előkészítése azonnal elkezdődött, elsősorban
"a Megyei Könyvtár dolgozóinak lelkes és áldozatkész munkája révén sikeresen
haladt a megvalósulás útján. Azt, hogy az ünnepélysorozat több lesz, mint
külsőséges megemlékezés, már előre is bizonyítja az a tény, hogy a
Vörösmarty-szavalóverseny résztvevőinek száma meghaladja a kétezret a megye
területén" - olvashatjuk a Vörösmarty Irodalmi Társaság közleményeiben, a
Fehérvár 3. számában. Az évforduló programja a következő volt. 1955. november
19-én 13 órakor emlékkiállítás nyílt a Csók István Képtárban. 14 órakor
került sor a megyei könyvtár névadó ünnepélyére: a könyvtár Vörösmarty Mihály
nevét vette fel. 17 órakor koszorúzás volt a költő szobránál. Este a színházban
ünnepi megemlékezést tartottak. A megnyitót Könczöl Imre, a Társaság titkára
mondta, Vörösmarty költői nagyságát Jenei Károly, a Társaság elnöke méltatta.
Közreműködött Greguss Zoltán és Surányi Ibolya, a Madách Színház tagjai, Tóth
Miklós, az Állami Operaház tagja, Érsek Mária zongoraművésznő, Wilheim Ferenc
gordonkaművész és a Városi Kultúrotthon központi énekkara Szemere Gyula
vezényletével. Másnap Kápolnásnyéken folytatódott az ünnepségsorozat. A költő
lakóházánál Waldapfel József egyetemi tanárnak kellett volna emlékbeszédet
mondania, de annyira berekedt, hogy - bár volt mikrofon - semmiképpen nem vállalta
annak elmondását. A helyzetet - mint Könczöl Imre visszaemlékezéséből megtudjuk -
az mentette meg, hogy szerencsére zsebében maradt az előző este a színházban
elmondott megnyitó beszéde, s azt olvasta fel. Az ünnepségen közreműködött
Horváth Ferenc, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze és a székesfehérvári
MÁV "Vörösmarty" Kultúrotthonának ének- és zenekara. Délután ugyancsak
Nyéken rendezték meg a szavalóverseny döntőjét, és ünnepi műsorral emlékeztek a
falu szülöttére.
A Fehérvár 4. számában a
szerkesztőbizottság tagjának, Borbély Gábornak tollából figyelemreméltó írás
jelent meg "Az egyedül helyes úton" címmel. A cikk így kezdődik: "A
Fehérvár harmadik kötetének kiadása után néhány nappal jelent meg a Magyar
Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata az irodalmi életben mutatkozó
jobboldali jelenségekről; jelen kötetünk szerkesztése közben pedig a Szovjetunió
Kommunista Pártja XX. kongresszusának határozata és az irodalmi élettel kapcsolatos
megnyilvánulásai váltak ismeretessé." Ezek szellemében a cikk írója
védekezésre és önkritikára kényszerült.
Megállapította, "hogy sem
a Társaság nagy rendezvényei alkalmával nem volt olyan megnyilvánulás, sem a
Fehérvárban nem jelent meg olyan írásmű, amely kétségbe vonta volna - akár burkolt
formában is - a párt irodalomirányító szerepét, vagy támadta volna népi
demokratikus rendszerünk elvi és társadalmi alapjait." Mégis úgy gondolja, hogy
amikor a Társaság munkája még csak kibontakozóban volt, kellett volna a támogatás,
a határozott elvi irányítás, a vezető irodalmi folyóiratok példamutatása. Hibának
tartja, hogy a Társaság vezetősége és a Fehérvár körül nem alakult ki olyan kör,
amely elvi vitákban tisztázva a problémát, biztosította volna a kollektív vezetést.
Jóformán az elnökség egy-két tagjára hárult minden feladat, a lektorálástól
kezdve a nyomdai ügyekig, a rendezvények előkészítésétől kezdve a technikai
lebonyolításig. Ebből következett, hogy érdemileg egy csomó fontos problémával nem
tudott foglalkozni. Ilyen pl.: az írók fejlesztésének kérdése, a kritikai
szakosztály működésének megindítása. A Társaság lapja keveset foglalkozott a
felszabadulás óta eltelt 10 év eredményeivel, kevés olyan mű jelent meg, amely magas
irodalmi fokon, a szocialista realizmus követelményeinek megfelelően tükrözi az
életet. Mindezek után Borbély Gábor a cikk végén közzéteszi: "a Vörösmarty
Irodalmi Társaság a jövőben határozottabb, jobban körvonalazott keretekben fog
működni, mint a Társadalom- és Természettudományi Társulat irodalmi
szakosztályának szerve."
"Hol a Fehérvár
utóda?" - tette fel a kérdést a Fejér Megyei Néplap 1956. szeptember 20-i
számában Galamb Béla. Az írás Gondolat egy megszűnt antológia olvasásakor
alcímmel jelent meg. Már azt is nehezményezi, hogy a megyében - igazi hivatásának
betöltésére - csak a felszabadulás utáni tizedik évben hívták életre a
Vörösmarty Irodalmi Társaságot, mert - szerinte - ez az irodalom és a feltétlenül
szükséges irodalmi élet lebecsülése, helytelen értékelése. A Fehérvár című
antológiáról úgy vélekedik, "hogy - apró-cseprő hibái mellett - jó volt; új
és egészséges hangként jelentkezett a megye irodalmi életében." Az elmúlt
napokban zajlott Magyar Írók Szövetsége közgyűlésének szellemére, a Tolna megyei
folyóirat, a Hegedűs András miniszterelnök soproni beszédében örömmel üdvözölt
Soproni Szemle és a szegedi Tiszatáj példájára hivatkozva sürgeti a színvonalas
irodalmi folyóirat újbóli megjelenését.
"... és hol van a
Vörösmarty Irodalmi Társaság?" - kérdezi Pásztohy Domokos a Néplap szeptember
23-i számában, hozzászólva Galamb Béla cikkéhez. Beszámol a Társaság alig egy
éves munkájáról, amíg engedték dolgozni, aztán - mint írja - minden lehetséges
módon akadályozták tevékenységét. "Megnehezedett az irodalmilag megfelelő, de
egyesek szerint nem elég "politikus" írások közlése. Sajtóban támadták a
szakosztály értekezletén elhangzott helyes esztétikai fejtegetéseket. Állandósult a
gyanakvás, a bizalmatlanság... Kezdték úgy emlegetni a Társaságot, mint a megyei
reakció egyik fellegvárát, s ez ellen lehetetlen volt védekezni." Arról pedig,
hogy a Társaság a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulatba
olvadt, hivatalosan senkit sem értesítettek. Az elmúlt félév alatt semmi sem
történt. Pásztohy Domokos felhívja a figyelmet arra, hogy eljött az ideje az
elkövetett hibák kijavításának. A megye vezetői teremtsék meg az erkölcsi és az
anyagi feltételeket a Társaság működéséhez, amely jogilag és csendben dolgozó
tagjaiban továbbra is jelen van. S akkor lesz utóda a Fehérvárnak is.
Hogy mi is történt valójában,
azt Csukly Alajos a Néplap október 7-i számában megjelent "Újra meg újra a
Vörösmarty Irodalmi Társaságról" című cikkéből tudjuk meg. 1955 őszén -
írja - a Vörösmarty évfordulóra történő készülődés jegyében összehívott
értekezleten megjelent a Népművelési Minisztérium főelőadója is, aki a
vezetőségi tagokkal tartott külön megbeszélésen ellentmondást nem tűrően
közölte, hogy a Társaságot a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő
Társulatba kell olvasztani. Könczöl Imre a törvényre és a törvényességre
hivatkozva a leghatározottabban visszautasította a jogtalan intézkedést. S ettől
kezdve hónapokon át tartott a huzavona. A megyei tanács népművelési osztálya,
felsőbb utasításra hivatkozva, adminisztratív intézkedéseket helyezett kilátásba,
ha a Társaság nem hajlandó "önként" beolvadni. A megszüntetés formai
okaként azt hozták fel, hogy a megyei tanács végrehajtó bizottsága a beadott
alapszabály alapján - a törvény előírásának megfelelően - nem vette
nyilvántartásba -, tehát a Vörösmarty Irodalmi Társaság tulajdonképpen nem is
létezett. "...ha ez így van, milyen előkészítő bizottságban vett részt
Bujdosó Imre elvtárs, a megyei tanács elnöke? Milyen "Társaságban"
vállaltak tagságot a bejegyzésre illetékes funkcionáriusok? ...hogyan ajánlhatott
fel a működés biztosításához pénzbeli támogatást a megyei tanács végrehajtó
bizottságának elnöke? S hogyan folyósíthatta egy esztendőn át a nem létező szerv
részére? Hogyan adhatott a megyei tanács végrehajtó bizottsága kiadási és
terjesztési engedélyt a nem létező szervnek a Fehérvár megjelentetéséhez, sőt
hogyan vállalhatta a megyei tanács népművelési osztályvezetője a felelős kiadói
címet?" - teszi fel kérdéssorát a cikk írója.
"Ismét működik a
Vörösmarty Irodalmi Társaság" - jelenti be Könczöl Imre a Néplap 1956.
október 23-i számában. A hozzá írott sok-sok levél, s az azokban feltett kérdések
ellenére sem arról kíván szólni, hogy kik, miért és hogyan némították el a
Társaságot, hanem arról, hogyan lehet folytatni a munkát. A megyei pártbizottság
ugyanis határozatot hozott, s ebben leszögezte, hogy a Vörösmarty Társaság 1954-ben
történt megalakulása helyes volt, mert összefogta a megye íróit és segítséget
adott a megye irodalmi életének kibontakozásához. Megállapította, hogy a
Társaságra és rendszeresen megjelenő folyóiratára szükség van.
Máris megkezdődtek a Társaság
újjáalakító közgyűlésének előkészületei - számol be Könczöl Imre - s
várhatóan november első felében összehívják a tagságot. A folyóirat ügyében is
elkezdődtek a tárgyalások. Bár a Fehérvár országosan is elismerést kapott, egy
ennél tartalmában és terjedelmében jelentősebb folyóirat kiadását tervezik, mely
Veszprémmel közösen a két megye anyagi és szellemi erőinek összefogásával
Pannónia címmel jelenne meg. Arra törekszünk - írja végül Könczöl Imre -, hogy
"méltó képviselői legyünk annak a szellemnek, amelyet a mai magyar irodalom
képvisel, az a magyar irodalom, amely nehéz időkben adott erőt és hitet az
értelemben, magyarságunkban, népünk felemelkedésében, s amely segített toborozni,
nevelni és felfegyverezni azt a sereget, amely ma a toldozgató-foldozgató
félmegoldások helyett a magyar valóság mély elemzésén alapuló nemzeti
történelmünkből kinövő szocialista demokráciát akar."
Ismét évek teltek el anélkül,
hogy a sajtó hírt adott volna a Társaságról. 1988-ban újra a Hazafias Népfront -
személy szerint Pál Istvánné - kezdeményezésére előkészítő bizottság kezdte
meg munkáját, s november végén a Pelikán Teremben újjáalakult a Vörösmarty
Irodalmi és Művészeti Társaság. A közgyűlésen jelen volt Könczöl Imre is. A
tagság egyhangúlag választotta meg a Társaság díszelnökévé.
Horváth Júlia
Könczöl
Imre két dátum között
Dr. Arató Antal, a
Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár igazgatója azzal a kéréssel tisztelt meg, hogy
mint a könyvtár egykori munkatársa "- ha csak néhány oldal terjedelemben is -
idézzem fel, írjam meg emlékeimet Könczöl Imréről, akkori munkájáról, a megyei
könyvtári tevékenységről." Íme az alábbiakban igyekszem föloszlatni a negyvenöt
esztendő gomolygó ködeit, hogy gyarló memóriám gyertyafényével bevilágítsam a
"tegnap szigetét".
1.
1953. november 1-jén léptem a
Fejér Megyei Könyvtárba, ahol Könczöl Imre igazgató "eszmetárs" kézszorítása
bátorított. Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Móricz Zsigmond,
Németh László, Sinka István, Szabó Dezső, Szabó Pál, Tamási Áron és Veres
Péter sokszínű magyar népi világa feszített abroncsot körénk. Így lett a megyei
könyvtár célja közös ügyünk, egyetértő munkánk, s apró, halk vitáink
színhelye.
Könczöl Imre a legtágabb
értelemben ízig-vérig "néptanító" volt. Egész népét, a nép reá bízott
csoportjait akarta "nem népiskolai fokon" tanítani. De mindezt korántsem az
elhivatottság tudatának gőgjével, hanem a szolgálat alázatával cselekedte.
Ehhez toborzott társakat. A
könyvtártudományt legtöbben menet közben sajátítottuk el. Ám az irodalom
égtájaihoz sejtjeinkben éreztük az iránytűt. Móricz Tündérkertjében éppolyan
otthonosan lépegettünk, mint Tolsztoj Karenina Annájának szalonjában.
Persze a belépőt naponta
kellett megváltanunk. Az Imre által szervezett, izgalmas szeánszokon cseréltük ki
nézeteinket. Az olvasva tanulás mindennapi szellemi kenyerünkké vált.
Vallatóra fogtuk a túlhajtott
szocialista realista alkotó módszer bűvöletében született műveket. Több esetben
tetten értük a sematizmus szürkeségét árasztó, ám hivatalosan példaként
díjazottakat. Örömünket leltük viszont az értékeket hordozókban, amelyeket tiszta
lelkiismerettel adtunk az olvasók kezébe.
Egy alkalommal Németh László: A
minőség forradalma című tanulmányköteteivel járultam "bírálóim" elé. Az
enciklopédiának szánt, hatkötetes mű mindenkit meglepett. S a fiatal orvos-író
szerényen, de magas igénnyel tolmácsolt világismerete asztal körül marasztalta az
odafigyelőket.
2.
Jelenlétünk hitelességét a
könyvkiadó pult előtt tolongó olvasók érdeklődése bizonyította. S az a szinte
"misszionáriusi" feladat, amelyre megyeszerte elköteleztük magunkat. Mert kevesen
voltak akkor még annyira felkészültek, hogy szerző és cím szerint közöljék
igényüket. Legtöbben a "Mit tetszik ajánlani?" beköszöntő mondattal kezdték,
vagy éppen "grófos", kalandos és valamilyen szép szerelmes, romantikus könyvet
kértek. Nemegyszer kötet-tornyok magasodtak az izgalmasan keresgélők előtt: Így
ismerkedtek Jókaival, Mikszáthtal, Déryvel, Tamásival, Jankovich Ferenccel, de Anatole
France-szal, Balzackal, Tolsztojjal, vagy éppen Gorkijjal, Solohovval és Fagyajevvel is.
Izmosodó járási könyvtáraink
hasonló "lázakban" edződtek. Hát még a falvakban, pusztákon folyamatosan
szerveződő fiók-, illetve letéti könyvtáraink. Amíg a járási könyvtárvezetők
főállásban formálgatták szállásaikat, a kis településeken szamaritánus
lelkületű tanítók-tanárok az iskolák, kultúrotthonok zugaiban ütöttek tanyát:
fizetségként csupán szimbolikus tiszteletdíjjal honorálva. Önálló községi
könyvtár éppen csak mutatóban "dicsekedett" még megyénkben.A vidék
látogatását-segítését Könczöl Imre átfogó tervéhez igazítottuk. Vonattal,
autóbusszal, kerékpárral s néha kilométereket gyalogolva értünk célba. Később a
megyei tanács kisbuszt biztosított egy-egy "társasutazáshoz". A gépkocsi előadó
közölte, hogy például Sárbogárd felé mikor indul a "járat". S aztán
nyilvántartásba vette az odaigyekvő hölgyeket és urakat (Bocsánat! Elvtársnőket
és elvtársakat.) S útnak eredt a döcögő jármű. Számvevő, tanulmányi
felügyelő, s Isten tudja még hányféle kiküldött préselődött össze a fapadon.
Drága tanárom, Radetzky Jenő nevet adott - magát is beleértve - együttesünknek:
"Elszánt kultúrvigécek". Valóban azok voltunk.
Helyszínre érkezvén sok
mindent megtudtunk a könyvtárostól. Volt, aki pontosan tudta: a lakosság hány
százaléka könyvtári tag. Melyek a legolvasottabb művek. S mutatta a kopott
kötéstáblából kikandikáló, széthulló oldalakat. S mindjárt bejelentette új
könyvek iránti igényeit. Néha a kölcsönzési órára toppantunk be. Ilyenkor
jóízűeket beszélgettünk az olvasókkal. Kritikust megszégyenítő véleményt
mondtak íróról, műről egyaránt.
A Székesfehérvári járás
közvetlenül a megyei könyvtár irányítása alá tartozott. E megtisztelő feladatot
akkor nekem kellett ellátnom. Könczöl Imre komoly társakat adott mellém. Warvasovszky
Emil emléke él bennem a legmélyebbre gyökerezve. Sokoldalú, intelligens, érdeklődő
ember volt. Irodalomhoz, képzőművészethez, ornitológiához, de még a számviteli
dolgokhoz is értett.
Azt tapasztaltuk, hogy a
községi könyvtárak munkája egyre tartalmasabbá válik. A legjobbak közül kettőt
illőnek tartottunk külön is megemlíteni:
Abán Tanka János tanár
könyvtárosi, Csőszön Cserkúty Sándor tanító kultúrotthon-igazgatói és Halmai
János tanár könyvtárosi tevékenysége messzire világított. S nagyon is kellettek
ezek az őrtüzek a mezőföldi tájon. Lobogásuk lángra lobbantotta a fogékony
lélekmezőket. Tanka bebizonyította: akit népe szívébe fogad, az maga mellé tudja
állítani a község apraját-nagyját. Cserkúty és Halmai a kultúrotthon és a
könyvtár közművelő szolgálatát mesteri módon hangolta össze.
Csőszön a közös intézmény
Móricz Zsigmond nevét vette fel. A névadó ünnepélyen telt ház fogadott bennünket.
Hármunknak szólt vendégmeghívó: Sipos Gyula költőnek, Könczöl Imrének és nekem.
Az avatóbeszédet rám testálták. Móriczról úgy szóltam, mint a huszadik század
legnagyobb magyar realista írójáról. Szinte páratlan alkotása személyes
jelenlétét érezteti, s tudatosítja magyarságunk határainkon is túlra sugárzó
egyetemes értékeit. Sipos Gyula a Szóljatok bátran című verseskötetéből
olvasott fel.
Úgy éreztem: a vidék nagyon
magasba emelkedett akkor.
3.
Könczöl Imre aktivitása
napról napra fokozódott. 1954 tavaszán a Fejér Megyei Néplap vasárnapi számában "Szép
szó" címmel irodalmi rovatot indított. Országos hírű szerzők művei éppúgy
felbukkantak hasábjain, miként a megyében ismerteké, vagy netán az eddig
ismeretleneké. Ösztönzésére a megyei tanács irodalmi pályázatot hirdetett. A
beérkezett 56 pályaműből a szigorú bíráló bizottság - Könczöl megfontolt érvei
ellenére is - csak a második és a harmadik díj odaítélésére talált két-két
alkalmas művet. Meglepetésünkre a két második díjban Tanka János: Kálozi
hősök című elbeszélése és Pásztohy Domokos: Nagymama című verse
részesült.
Irodalmi esteken
Kápolnásnyéken Vörösmarty Mihály, Válon Vajda János emlékét ébresztgette:
túllépve az iskolai irodalomoktatás színvonalán.
Meghívta a Fejér megyében
született, de Budapesten élő költőket: Csanádi Imrét, Csoóri Sándort, Jankovich
Ferencet és Kuczka Pétert. Olyan előadóművészek tolmácsolták írásaikat, mint
Gregus Zoltán meg Palotai Erzsi.
Mindez nem maradt eredmény
nélkül. Az olvasók kedvet kaptak Csoóri: Felröppen a madár, Csanádi: Esztendők
terhével, Jankovich Ferenc: Hulló csillagok és A tél fiai című
könyvéhez. S keresték azt a folyóiratot, amelyben Kuczka: "Nyírségi napló"-ja
jelent meg.
Ezek után azt gondoltuk, hogy
Könczöl szabadságra megy. Nem így történt. Addig forgatta fejében az
író-könyvtáros találkozó tervét, amíg egyszer csak Badacsonyban állt meg velünk
a vonat. Fejér és Veszprém megye könyvtárosai sereglettek össze a badacsonyi
turistaházban, hogy két napon át (1954. június 19-én és 20-án) a szemben ülő
írókkal megvitassák aktuálisnak ítélt gondjaikat. A találkozó
vezérgondolat-rendszere valahogy ekként summázható: A független alkotó, az író: az
egyik póluson, az olvasó mint "fogyasztó": a másik póluson határozza meg a
könyvtáros közvetítő szerepét. A könyvtáros prés alatt, vagyis inkább prés
között érzi magát. Ő tehát e hármas viszony szenvedő alanya.
Az most a kérdés: Miként
oldható fel ez az aránytalan viszony. A vitában különböző vélemények csaptak
össze. A tisztázó, a lényeget megközelítő választ talán Veres Péter tűnődése
fogalmazta meg. Valahogy így: "Új ismereteket, valós ismereteket közvetítő
irodalmat igényel az olvasó. S ez elsősorban az írók és a kiadók felelőssége.
Így oldható fel fokozatosan az aránytalan viszony."
Szó volt még a tájirodalom és
a világirodalom összefüggéséről. Általános igényként hangoztatták a
könyvtárosok: a kritikusok konkrétabb, tömörebb értékelő írásokkal rukkoljanak
elő! Több íróval, több könyvvel foglalkozzanak!
Az író-könyvtáros együttlét
gondolatcserélő hangulata, közvetlensége jelentette a találkozó legmaradandóbb
értékét.
4.
Rövidke szünet után friss
szelek dagasztották a cselekvés vitorláját. A Hazafias Népfront megyei tervében
ugyanis szerepelt a Vörösmarty Társaság újjáélesztése.
Könczöl Imre úgy fogadta ezt a
tervet, mint ölbe pottyanó aranyalmakincset. Ha írói-költői ambíciói átmenetileg
zátonyra futottak: most a megye irodalmi életének szolgáló organizátora lehet.
A fővárosba röppent Fejér
megyei írókkal már megszületett az egyezség. Most a közöttünk élő, egészen vagy
részben "hallgató" írókat kell szólásra, szervezkedésre bírni. Ő Bódást és
Tankát avatta terveibe, én Ormos Gerőt s a szegény megrokkant Gaál Ferit győztem
meg. Néhány középiskolai tanár is készen állt már. S a Sztálinvárosban élő
Kemény Dezső és az országosan ismert Sándor András hajlandóságához sem fért
semmi kétség.
1954. december 19-én meg is
alakult a Vörösmarty Irodalmi Társaság. A közgyűlés a Társaság elnökévé Jenei
Károlyt, a megyei levéltár igazgatóját, titkárává pedig Könczöl Imrét
választotta. Megválasztottunk még legalább egy vékányi tisztségviselőt, de róluk
itt most ne essék szó.
Mind a székesfehérvári, mind a
vidéki bemutatkozó irodalmi estek - már csak az újszerűség okán is - beváltották
a hozzájuk fűzött reményt. De ha már van társaság: legyen folyóirata is. Így
indult hódító útjára Fehérvár címmel a Vörösmarty Irodalmi Társaság irodalmi
és helytörténeti antológiája. Könczöl Imre felelős szerkesztő személye volt
egyelőre a garancia.
A megyei könyvtár a Társaság
hivatalos központjává lépett elő. A kéziratok is ide érkeztek. A "jeles"
írók-költők műveit főként Imre lektorálta. A "névtelenek" kéziratai néha
engem is szórakoztattak. Bár döntést nem bízhatott rám: elrebegett javaslataimnak
talán volt némi foganatja. A végső szót mindig a szerkesztő bizottság mondta ki.
Imre csöndes, kompromisszumra
kész szerkesztő hírében állt. Ám az én verseim közül mindig a népköltészet
formáját-hangulatát hordozót választotta ki. Ráhagytam. Úgy éreztem: ifjúkori
verseihez talán ezek álltak közelebb.
A Fehérvár első, második és
harmadik száma 1955-ben jelent meg. Mindegyik hozott valami frisset, gondolatébresztőt.
A harmadik, a Vörösmarty-emlékszám nyújtotta talán a legtöbbet. Benne olvashattuk
például két kiváló kollégánk: Tóth László és Csukly Alajos: Az élő
Vörösmarty nyomában című közösen írt tanulmányát.
A szerzők, a szerkesztő
bizottság mellett a hűséges, hozzáértő segítőtársról sem feledkezhetünk meg.
Páldy Róbert ő, a helyettes könyvtárigazgató. Szorgalma motorként szolgálta az
ügyet mind a könyvtárban, mind a Társaságban. De éppen ebben az esztendőben intett
búcsút nekünk. A Veszprém Megyei Könyvtár hívására távozott. Az igazgatói
széket kapta meg.
5.
Az események tovább
halmozódtak. József Attila születésének 50. évfordulója sem múlhatott el
nyomtalanul. Még Páldy Róbert közreműködésével látogattunk el a megye jó
néhány könyvtárába. A versre szomjas olvasókkal együtt mélyedtünk el József
Attila költészetében. A Külvárosi éj, A város peremén vagy éppen a Falu
című verse nyitotta ki a lelkeket. Néhány versszakon újra meg újra eltűnődtünk:
"...Hallgatom
az álmodó falut.
Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
árnyú fűszálat.
Alszanak az egek, a mezők.
Ostorok, csizmák és kések.
Lombok közt a tiszta, tág
közök.
S a levélrések.
Alszanak a nyers, nehéz szavú
kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a
bú,
ülök. Virrasztok."
Sok könnyező szem tekintett
rám. 1955 tavaszát mutatta a Kalendárium. S hallgatóim talán az előző évekre
emlékeztek.
Könczöl Imre társaságában az
egyik járási könyvtárban tartott terepszemle tanulmányi kirándulássá minősült. A
megnyilatkozó olvasók bölcsessége vizsgafeladványokat fogalmazott. De szellemi
élvezetünkre árnyék vetődött. Nagy Imre miniszterelnököt félreállították.
Hegedűs Andrást ültették a helyére ....
Vörösmarty Mihály halálának
100 éves évfordulója közeledett. Az egész megye mozgolódott. Minden illetékes ki
akart tenni magáért. Mi kettős szerepben éltünk. A megyei könyvtár és a
Vörösmarty Irodalmi Társaság szorításában. Már az imént szóltam a Fehérvár
Vörösmarty-emlékszámáról. Mint írott dokumentumot talán a legidőtálóbb
eseményőrzőnek tarthatjuk. Petres Éva muzeológus A kápolnásnyéki
Vörösmarty-emlékkiállítás című rangos tanulmánya is meglelhető benne.
Nagyszerűre sikerült a kiállítás. A novemberben megrendezett ünnepély
fénypontjává emelkedett: minden szónoklatot felülmúlva. S emlékezetes marad a
kápolnásnyéki Vörösmarty Emlékmúzeum köré sereglett ünnepi gyülekezet is.
Talán Fejér megye minden települése képviseltette magát. A Szózatot még nem
hallottam így énekelni. Annyira őszintén hangzott, mint a végtelenbe kapaszkodó
jajkiáltás szakadék szélén.
Könyvtárunk fölvette a nagy
költő nevét. Fehérvári szobrát a Vörösmarty Irodalmi Társaság és a Vörösmarty
Mihály Megyei Könyvtár közös főhajtással koszorúzta meg.
6.
1955. december 3-án Nagy Imrét
kizárták a pártból. "Rossz kedvünk tele" arcunkba vágta a havat. A közömbös
szavak is elhalkultak. Csak egy-egy találkozó tekintet sugárzott rejtett gondolatokat.
De valami erkölcsi kényszer mégis egyre több mosolyt csalt elő. A rosszkedv bénít.
Csak derű éleszti a lélek tüzeit. S a lélek tüzének lobogása lendít előre.
Legalább mi: könyvtárosok és olvasók teremtsünk bizakodó közérzetet a szellemi
alkotások bástyái mögött. A megromlott politikai légkörben átvészeltük hát a
telet: magunkat és egymást bátorítva az odafigyelés tapintatával, a szolgálat
hitével.
A Vörösmarty Irodalmi
Társaságot viszont utolérte a robbanás döbbenete. A gyúanyag a Fehérvár negyedik
és egyben utolsó számában megjelent Az egyedül helyes úton című cikkben
rejtőzött.
Érdemes volna elemezni, hogy
következetlenségei feltáruljanak. De írója fölött már régen az örök
világosság fényeskedik. Ne küldjünk homályt e fényre! Saját emberségünket
csorbítaná. No de mi lett az írás következménye? Az Irodalmi Társaságot a
Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat irodalmi
szakosztályába olvasztották. Ezzel a művelettel évtizedekre megszűnt az Irodalmi
Társaság, a Fehérvár antológia pedig végleg elnémult.
7.
1956 tavasza, őszbe csúszó
nyara méhkas hangulatával zsongott körülöttünk. Bármely hetilaphoz, folyóirathoz
nyúltunk: mindegyik országos érdekességeket "zümmögött". Bennünket meg napi
feladatokra ösztökélt a szorgalom ritmusa. Munkatársaim akkori arca, mozgása, de még
legfinomabb gesztusa is felrémlik előttem: Gévay Ági, Kalocsa Irénke, Karácson
Sanyi, Mányoki-Tóth Irma az öles állványokon könyveket rendezget, vagy éppen az
érdeklődő olvasók kívánságainak adakozza figyelmét. Csongor Rózsa, Kiss Mária,
Somkuti Ági, Tóth Gyurka, Varga Rózsa címleírást készít, s a
katalógus-szekrények fölé hajolva bíbelődik. Csukly Lojzi, Keszei Pista,
Warvasovszky Emil két szembefordított asztalon titkokat kutat. Én Tóth Lacival, az új
igazgató-helyettessel kiszállási terveken tűnődöm. Könczöl Imre apró irodájában
jelentést kattog a matuzsálem-írógépen.
Idillikus merengés erővonalai
keresztezik egymást az érdes történésekkel terhes időben.
Végre aztán a nekünk való
híreket olvashatjuk:
- Július 18-20.: "Az MDP KV ülésén, melyen
részt vett Mikoján is: Rákosi Mátyás "egészségi állapotra" hivatkozva lemond
első titkári funkciójáról, utóda Gerő Ernő. Rákosi végleg elhagyja az országot,
a Szovjetunióban kap menedéket."
- "A Társadalmi Szemle augusztusi száma közli
az MDP értelmiségi határozatát, amelyben a párt megköveti a "haladó
értelmiséget" múltbeli sérelmeiért."
- Szeptember 17.: "Az Írószövetség
közgyűlése Nagy Imre mellett tüntet. Az új elnökségből kihagyják a
kompromittálódott írókat. Helyettük az irodalmi életből addig kiszorított
pártonkívülieket és pártellenzékieket választanak. Köztük van Németh László
is. Az elnök: Veres Péter. Társelnökök: Háy Gyula és Tamási Áron.
Összemosolygunk Könczöl
Imrével. Mosolyunk a tiszta emberség győzelmét ünnepli. A Fejér Megyei Naplóban
nemsokára az alábbi három cikk támaszt föl tegnapi gondolatokat a holnapnak üzenve:
- Szeptember 20.: Galamb Béla:
Hol van a "Fehérvár" utóda?
- Szeptember 23.: Pásztohy
Domokos: És hol van a Vörösmarty Irodalmi Társaság?
- Szeptember 30.: Tanka János:
Újra a Vörösmarty Irodalmi Társaságról és a "Fehérvár"-ról.
- A szerzők a szándékosan
szétvert irodalmi Társaság újjáalakítása és a szocialista realizmus kon gó
jelszavával elnémított "Fehérvár" antológia folyamatos megjelenése mellett
tesznek hitet...
- A hajnalt tehát
megkiáltották. De amikor végre felsütött a nap: fénye már másokat melegített.
1999. január
Pásztohy Domokos
Emlékek...
"Őrizzük, tartsuk fenn
emlékeinket,
gyűjtsük össze töredékeinket,
nehogy elvesszenek végleg,
s ezáltal is üresebb legyen a múlt,
szegényebb a jelen és kétesebb a jövő"
/Cato - római bölcselő/ |
Azt hiszem, nem én vagyok az
egyetlen, aki még láttam Őt, aki személyesen ismerhettem.
Bennem maradtak a képek, amint a
régi könyvtárban, a Kossuth utcai kis irodában a kályha mellé húzódva kevergeti a
kávéját, s mi szavakban is melegedve ülünk körülötte. Néha kissé cinikus
mosolyával, füstöt eregetve, ironikusan, csipkelődve beszélgettünk. De talán olyan
régi, személyes élménye senkinek sincs, mint nekem. Hiszen diák koromtól ismertem.
Érettségiző diákként találkoztam Imre bácsival először. S bár sokan, a nálam
fiatalabbak is Imrének szólíthatták, nekem azért mindvégig Imre bácsi maradt, s
ehhez hozzáfűződött az a tisztelet is, melyet iránta éreztem.
Székesfehérvárott jártam
középiskolába, olyan változó világban, amikor az iskolánk neve is változott,
profilja is.
Tanítóképzőbe jelentkeztem,
de mire érettségi vizsgát tehettünk, éppen pedagógiai gimnáziumnak hívták az
iskolát. Sokszínű diákélet folyt ott, és sok nagyszerű tanár tanított bennünket.
Akkor Ő Székesfehérvárott élt, s mint megyei vezető jött velünk Pestre egy
kirándulásra, amelyet az énekkar országos helyezésével kaptunk. A Margitszigeti
Nagyszállóban aludtunk, s máig is emlékezetes, mennyire jó hangulatunk volt.
Érettségi után Pestre mentem főiskolára, majd fiatal tanárként találkoztunk
ismét, amikor a 2. sz. iskolába kerültem magyartanárnak. Amikor a könyvtárban
először meglátott, természetesen nem ismert meg, hiszen én felnőtté váltam, kissé
én is másnak láttam őt. Fürkészve vizsgálgatta az arcomat.
- Honnét ismerem én magát?
Aztán kezdtük idézgetni a történteket, elsősorban a székesfehérvári ismerősöket
s a hozzájuk fűződő eseményeket, de a szó legszorosabb értelmében a történelmet
is.
Keveset beszélt magáról,
sikereiről, kudarcairól, csalódásairól, szenvedéseiről. Alig tudtunk róla valamit.
Mert nemcsak én voltam akkoriban a könyvtár lakója, hanem tanítás után sokan a
könyvtárban kötöttünk ki.
Komplikált személyiség volt.
Néha felfedeztem benne valami szerzetesi alázatot, prédikátori hajlamot, jelenségnek
is ilyen volt. Nagyon szeretett beszélni, természetesen nem magáról. Az irodalomról,
az írókról, költőkről, művekről, regényekről, versekről - a világról.
Rólunk, a szűkebb és tágabb értelemben is. Óvatos volt, akadtak dolgok, amikről nem
beszéltünk. Legfeljebb csak az összenézések, a szemek beszéltek. Hiszen akkor olyan
világban éltünk, hogy sokan tele voltunk félelemmel, szorongással. Gyakran éreztük
a nagy kétségbeesések pillanatait, a kilátástalanságot. Máskor meg rajongtunk,
lelkesedtünk. Tele voltunk bizakodással, reménnyel. Ady írja valahol: "A hit
valami olyan portéka, mely minden korszak emberei számára akképpen jut, mint a
kenyér. Ilyen táplálék volt számunkra mindaz, amit a könyvtárban magunkba
szívtunk.
Valahol azt olvastam róla, hogy
politikus könyvtáros volt. Én erről a megállapításról nem kívánok beszélni,
hiszen akik ismertük, tudjuk, valóban az volt. A jelenlétével politizált. Hitvallása
volt, hogy a könyvtár a szellemi élet központja. A palotai könyvtár valóban
szellemi műhely volt. Szellemi műhellyé vált az Ő keze nyomán. Akkora csoda volt az
a 60-as években, amikor Palota, egy vidéki város olyan szellemiséget sugárzott a
könyvtári esteken keresztül, amely az országban is kevés volt, s talán csak némely
pestinek adatott meg. Milyen megfeszített munkát, testi és lelki energiát igényelt a
szervezés - az előadók meghívása, a pénz elővarázsolása. Pedig nem volt ott semmi
fényűzés! Asztal és szék, székek, legfeljebb virág az asztalon. Talán ez sem volt
dísz, hanem szimbólum. Virág - virágzás, mert a gondolat, amely ott megszületett,
virágot hozott. És akik jöttek, éppen úgy egy fontos ügy megszállottjai voltak,
mint ő, aki létrehozta ezt az együttlétet, s mi, akik hallgattuk az előadókat, s
továbbvittük a hallottakat. Latinovits mondta a poétákról: "delejtű
emberek", művészek, - s ahogy sokan tartják - kiválasztottak. Valóban
kiválasztottakat hívott meg. De talán ugyanilyen kiválasztottnak érezhettük mi is
magunkat, akik hallgattuk, befogadtuk őket, mert a befogadás is szellemi
erőfeszítést, nyitottságot, egyfajta együttgondolkodást kíván.
Kiket hívott meg? Nyilván a
teljesség igénye nélkül idézem az emlékeket. Neveket felsoroni lehetetlen. S nem is
szeretnék rangsort felállítani. Csak akikre nem lehet nem emlékezni!
A nagy "öregek"
közül Veres Pétert. Most is látom magam előtt ősz fejét, hallom ízes beszédét,
mintha a nagyapámat hallgattam volna.
Tersánszky Józsi Jenőt. A maga
kajánságával - még furulyázott is.
Jankovich Ferencet, aki a közeli
Székesfehérváron s környékén élte gyermekkorát, diákéveit. Nem véletlen
néhány regényének témaválasztása, színhelye.
Gyurkovics Tibort, akit
személyes kötődés is kapcsolt a városhoz. "Menj el Várpalotára, ott szeretnek
téged..." írja a versében.
Csoóri Sándort, aki akkor a
fiatal költőnemzedék reménysége volt, akit még Pápáról ismert Könczöl Imre.
Csoóri Sándor többször is járt a könyvtárban, s amikor irodalmi majális
szervezésébe kezdett Imre bácsi a várudvarban, sőt Pusztapalotára is kimentünk
gyalog, akkor is az elsők között volt, akit meghívott.
Nagy László - Szécsi Margit. A
fülemben cseng Nagy László kissé rekedtes hangja, ahogy saját verseit olvassa. "Ki
viszi át a szerelmet?"
Csanádi Imre, Rab Zsuzsa, Tornai
József - most is látom Csanádi dinamikus mozdulatait. József Attilát olvas, elemez - Klárisok
a nyakamon -. Itt értettem meg a verset, disszonáns képeit, József Attila
lelkiállapotát.
Tatay Sándor, Jobbágy Károly,
Somlyó György, Fekete Gyula, Mátyás Ferenc, Ladányi Mihály, Simon István szintén a
könyvtár vendégei voltak. Ott őrzöm a dedikált példányokat a könyvespolcomon.
Hívott előadóművészeket is.
Básti Lajost, aki jelenség volt. Hideg kimértsége, távolságtartása, előkelősége
mellett magával ragadott bennünket művészetével.
Jancsó Adrienn, aki balladákat
szavalt, Csernus Mariann kedves verseit mondta, Bodor Tibor, aki zseniálisan közölte a
vers gondolatait, érzelmeit. Szenvedéllyel, átéléssel, a költő szövegét tisztelő
pontossággal, jellegzetes artikulációival. Most is őrzöm az egyik verset - s az
utolsó sorok akár a végrendeletem is lehetne:
"Szerettem, s szerettek. Nap
csókolta arcom,
Nem vagy adósom élet, váljunk el, nem haragszom."
Ezek a pillanatok voltak azok,
amelyek igazságunkban erősítettek, hogy érdemes, s kell szárnyalni, s elhitették
velünk, hogy nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk, akik egyet gondolunk. Nem hagyhatom ki
a sorból Czine Mihály irodalomtörténészt, aki olyan szuggesztív egyéniség volt,
hogy szuperlatívuszokban lehetett róla beszélni.
Találkoztunk Krúdy Zsuzsával,
aki sokat beszélt édesapjáról, hozzá kötődő kapcsolatáról. És hát utána
Könczöl Imrének köszönhetjük, hogy a város számára is felfedezte a Krúdy
emlékeket. Bebizonyította, hogy Petőfit is szoros szálak fűzték Palotához.
Helytörténeti munkái, Várpalota irodalmi kis tükre című műve
nélkülözhetetlen számunkra.
Szervezett irodalmi
vetélkedőket, ott volt a kulturális seregszemlén, a március 15-i szavalóverseny
megszervezésében is aktívan részt vett, gyakran ő választotta ki a kötelező
verset, amelynek mindig volt aktualitása.
Honnan volt ennyi energiája? A
végtelenségből? S hova tűnt? A végtelenségbe? A véges jelenségvalóságból a
halhatatlanságba? A test, az anyag a földbe kerül, a lélek, a szellem elrepül, de itt
marad a föld felett, kísértve, tanítva, élve. Kapocsként a múlt és a jelen
között, hogy legyen jövő.
Varga Károlyné
Néhány
vonás egy jellemképhez
(Könczöl Imre 80. születésnapján)
Könczöl Imre népi-nemzeti
szellemiségű közéleti férfiú volt. Az a különleges emberfajta, aki
élethivatásának tekintette, hogy népünket-társadalmunkat történelmi
hagyományaink, nemzeti kultúránk alapzatán emberhez méltó magasságba emelje.
Már diákként belső
indíttatás vezette a néptanítói pályára, s a magyar falusi-paraszti nyomorúság
felszámolását célzó mozgalomhoz.
1945-ben felismervén a
történelmi pillanatot, 27 éves parasztpárti politikusként a Győri Szabad Szó című
újság egyik vezércikkében hármas jelszót hirdetett meg, tűzött program gyanánt az
ország népe elé: "Munka, tudás, becsület".
Meglátta történelmi
lehetőségünket, hogy a szükséges tudás elsajátításával, szorgalmas munkával s a
köz iránti emberi becsülettel valóra válthatjuk régi álmunkat, megteremthetjük a
népi Magyarországot, az emberhez méltó demokratikus társadalmat.
Ő maga felkészült a feladatra.
Élénk szellemi, irodalmi érdeklődése révén tájékozott volt a világ dolgaiban.
Igényes műveltséggel rendelkezett. Sokat olvasott, képessé vált megkülönböztetni
a nemest a salaktól. Lexikális memóriája okán boltozatos koponyája a tudás
tárházává vált.
Műveltségét méltósággal
viselte. Egyszerű, néptanítói megjelenésével és viselkedésével tiszteletet
ébresztett az emberekben maga iránt. Tudásával soha nem kérkedett, de ismereteit nem
rejtette véka alá. Úton-útfélen szóba elegyedett mindenféle rangú és rendű
emberrel. Közvetlen volt és barátságos mindenkivel, ám nem elvtelenül. A
jellemtelen, becstelen alakokat nem szerette.
Kedvelte viszont a szabadon
gondolkodó, önálló szellemiségű embereket, akik merték vállalni önmagukat,
akiknek volt önbecsületük, emberi tartásuk. Az effajta költőket, írókat,
színészeket és más művészi-szellemi alkotóinkat, akik tehetségükkel valóban a
nép javát szolgálták, nagyra becsülte, népszerűsítette. Pódiumot teremtett
számukra, ám ezeknek a találkozóknak, előadásoknak, könyvtári esteknek a
megrendezésével elsősorban a vidéki embereknek szerzett "felemelő
érzést", a "vidék" szellemi-emberi minőségét javította.
Ő maga is szívesen ment a nép
közé. Ingyen vállalt mindenféle előadást kisiskolásoknak, nagydiákoknak,
nyugdíjasoknak, falusi embereknek, munkásoknak, értelmiségieknek, városi vezetőknek,
könyvtárosoknak egyaránt. Jó előadó volt, szép kiejtéssel, érthetően beszélt,
választékosan fogalmazott. Szája szögletének cinkos, baráti mosolyával, értelmet
tükröző nyílt, kék szemeivel minden hallgatója figyelmét magára tudta
irányítani. Előadásai szakszerűek voltak és világosan érthetőek. Mondandóit
hiteles, pontos adatokkal támasztotta alá és gyakran élénkséget keltő
érdekességekkel fűszerezte. Előadásának volt hangulata. Mintha mesét mondott volna
az embereknek.
Úgy látszik neki kevésnek
tűnt az iskolai tanítóskodás, az egész nép szellemi színvonalának,
műveltségének emelését akarta szolgálni. Így lett a népművelés, a
közművelődés apostola. Ezt a szolgálatot önzetlen megszállottsággal végezte.
Vállalta a szerény anyagiakkal járó életet, a hivatalok packázásait, a
hányattatást, a küzdelmet és a kompromisszumot a zsarnokká torzuló államhatalommal,
mely kénye-kedve szerint döntött az ő beosztása, minősítése és személyes sorsa
ügyében.
A proletárdiktatúra
államapparátusának szüksége volt Könczöl Imre szakavatott közművelődési
tevékenységére, de egyben "gyanúsnak" is minősítette a feladatait
önállóan, magabiztosan végző, kiváló szervezőkészségű fiatalembert, s a
bolsevik rendszer ellenségkereső rögeszméjével, ember iránti bizalmatlanságával
rövid időközönként más munkakörbe helyezte át.
A hatalom "kegye"
folytán 1951 novemberében a nyomorúságos állapotú Székesfehérvári Városi
Könyvtár vezetésével bízták meg. Az éppen 33. életévét betöltő Könczöl Imre
itt is megmutatta, hogy a semmiből is lehet teremteni. Szívós, kitartó buzgalommal, a
cél érdekében felhasználva ismeretségét, leküzdve az apparátcsíkok
ellenállását, kilenc hónap alatt létrehozott egy új intézményt, a Fejér Megyei
Könyvtárat, amelynek ő lett az első kinevezett vezetője. Ebben a pozícióban aztán
rendbe tette a városi és községi könyvtárak ügyét, megszervezte a megye
könyvtárhálózatát.
Ismerte az olvasás, a jó könyv
léleknemesítő, emberformáló szerepét. Tudta, hogy ifjúi ábrándjának: népünk
felemelkedésének a könyv, az irodalom kiváló eszköze. A hatalom föl sem fogta
ésszel, hogy a "büntetésből" könyvtárosnak helyezett Könczöl Imrét a
személyiségének, eszményeinek igencsak megfelelő munkakörbe helyezte.
Könczöl Imre elemében volt.
Eszményei által vezéreltetve - a politika urainak rosszallása ellenére -
újraszervezte a Vörösmarty Társaságot, felelős szerkesztője lett a Fehérvár
című folyóiratnak, s mikor kitört a forradalom, 1956. október 26-án a
székesfehérvári városháza erkélyéről ünnepi beszédet mondott a társadalmi
igazságot, tisztességet, a szabad, demokratikus Magyarországot megteremteni akaró
forradalmas nép sokaságának. Ez volt az ő nagy álma is. Az öntudatára ébredt,
természetes jogait szabadon gyakorló, közös célért buzgó nép Magyarországa.
E történelmi pillanatban ért
Könczöl Imre a tetőpontra, a csúcsra, ahová ember eljuthat. Az egységbe forrt
társadalmunk világra szóló hősi vállalkozásának sikeréért viaskodott a Szabad
Vörösmarty Rádió irányítójaként is. E diadalmas és feledhetetlen forradalmi
szerepléssel zárult Könczöl Imre életének első fele.
***
Életének második felét
1963-tól az 1990-ben bekövetkezett haláláig Várpalotán élte le. A kényszerű
száműzetés évei voltak ezek.
Az 1956-os forradalmi
tevékenységéért elítélt, börtönviselt Könczöl Imrét már nemcsak
"gyanúsnak", hanem "veszedelmes ellenforradalmárnak", ellenségnek
minősítette a pártállam. Titkos utasítások alapján sehol sem alkalmazták
képzettségének megfelelő munkakörben. 1963-ban mégis kinevezték a Várpalotai
Városi Könyvtár igazgatójának. Ennek két okát kell megemlítenünk:
- Az ENSZ 1963-ban a már a Szovjetuniónak is túl
kényelmetlen "magyar kérdés"-t levette napirendjéről, többek közt azzal a
feltétellel, hogy a Kádár-kormányzat részleges amnesztiát ad, s lehetővé teszi a
megtorlás 56-os áldozatainak elhelyezkedését a képzettségüknek megfelelő
munkakörben. Elvileg tehát Könczöl Imre alkalmazásának sem lett akadálya.
- A Várpalotai Városi Pártbizottságot és a
Városi Tanács vezetőit komoly kritikák és korholások érhették, hogy a már
tizenkét éve "szocialista város" rangjára emelt Várpalotának még mindig
nincs elfogadható könyvtára és könyvtárosa. "A kérdést meg kellett
oldani." - Így találtak rá Könczöl Imrére.
A Várpalotára érkező,
negyvenötödik évében járó könyvtárigazgatót siralmas állapotok fogadták. A
"városi könyvtár" a Kossuth utca 33. számú, régi, földszintes házacska
dohos, omladozó vakolatú, sötét üzlethelyiségében árválkodott rendezetlen
könyvhalmazok formájában. Könczöl Imre rögtön meglátta "a férfira váró
feladat"-ot, s fehérvári nyolc éves, sikeres működésének tapasztalataival
hozzáfogott Várpaoltán a szakszerű, városhoz méltó könyvtár megteremtéséhez.
A könyvtár hamarosan
felköltözött a Kossuth utca eleji, emeletes iskolaépületbe, ahol már olvasóterem
várta az olvasókat. A könyvek szakszerű könyvtári csoportosításban sorakoztak a
polcokon, szakkatalógus, folyóiratolvasó és külön polcon a kézikönyvek álltak az
olvasók rendelkezésére. Tervszerűen és igényesen, az olvasók kívánságát is
figyelembe véve folyt a könyvek beszerzése, leltározása, katalogizálása. Sok,
nehezen megszerezhető antikvár könyvvel gyarapodott az állomány. Várossszerte
működtek a fiókkönyvtárak, jelentősen megnőtt az olvasók száma.
A városi könyvtár életteli,
látogatott intézmény lett, a közművelődés otthona és műhelye. A sorozatos
"könyvtári esték" népszerű kulturális eseménnyé váltak. Az
"ellenforradalmi szervezkedéstől" rettegő pártbizottság le is állította
ezt a sorozatot.
Könczöl Imrének, a
könyvtárteremtés és közművelődés fáradhatatlan bajnokának elképzelését csak
részben elégítette ki az eredmény. Az épületet kicsinyellette, rövidesen
raktározási gondok támadtak, a "szolgáltatások körét és színvonalát"
szintén növelni akarta. Szemei előtt egy nagyobb, korszerűbb, választékosabb
könyvtár képe lebegett. Elképzelését, tervét sikerült elfogadtatnia a
városvezetéssel.
Várpalota vezető káderei és
Könczöl Imre különösen viszonyultak egymáshoz. A párt- és tanácsi
funkcionáriusok respektálták szakértelmét, munkáját, de nem bíztak benne. Mint
"másodrendű állampolgárnak" évekig nem adtak lakást Várpalotán, nem
kapott kitüntetést és nyilvánosságot. Előfordult, hogy felkérték egy-egy beszéd
megírására, aztán az utolsó pillanatban közölték vele, a beszédet más, egy
"megbízható, elsőrendű állampolgár" fogja elmondani.
Bár tudtak jelentős szakírói
tevékenységéről, a Könyvtárosban és más folyóiratokban, sajtótermékben
vagy önálló kötetben megjelenő cikkeiről, tanulmányairól, amelyeknek nagy része
várpalotai vonatkozású volt, ezeknek nem adtak Várpalotán visszhangot, nem
kívánták Könczöl Imre népszerűségét növelni. Mindössze egyetlen műve, a Várpalota
irodalmi kistükre jelent meg a Várpalotai Városi Tanács saját kiadásában
1977-ben.
Könczöl Imre volt az egyetlen
várpalotai helytörténész, aki a kellő hely- és szakismerettel nem bíró
"helytörténészek" által teremtett zűrzavarban, az elképesztő
tévedésekkel teli várpalotai helytörténetben képes lett volna rendet teremteni. A
városvezetés nem szándékozott ezzel a lehetőséggel élni. Mindössze annyi
történt, hogy a Várpalotai Krúdy Gyula Városi Könyvtár 1988-ban megjelentette
Könczöl Imre Várpalota rövid története című könyvecskéjét, amely
megpróbálja a zavart oszlatni, a tévedések egy részét hitelesen tisztázni.
Könczöl Imre férfiasan
elviselte az őt ért méltánytalanságokat, másodrendű állampolgárságát.
Valójában büszke volt forradalmi cselekedeteire, s nem érzett bűntudatot. Fölemelt
fejjel járt, tiszta lelkiismerettel nézett embertársai szemébe. Jó érzéssel
emlékezett mindarra, amit élete során sikerült neki a köz érdekében, népe-nemzete
felemelkedéséért megtennie. Igaz, ezért alkalmazkodnia kellett a hatalomhoz, a
pártállam várpalotai szolgáihoz. Könczöl Imre elég bölcs volt őket elviselni,
sőt próbálta őket is jó irányban befolyásolni, ám ez nem mindig sikerült.
A pártállamnak és helyi
képviselőinek ugyanis rossz volt a lelkiismeretük, bűntudat és félelem rejtőzött
bennük, s általában gyanúval fogadtak minden hozzászólást, javaslatot, véleményt.
Például egy alkalommal
Könczöl Imre nyilvánosság előtt kifogásolta a Kálvária dombi, Ady Endre
lakótelepi Szabolcska utca nevét. Mindenki világosan megértette, hogy politikai,
kulturális és helyi szempontból is súlyos tévedés volt Szabolcska Mihályról utcát
elnevezni, ami ráadásul Ady Endre személyét és emlékét is sérti. A város párt-
és tanácsi vezetése azonban figyelmen kívül hagyta a javaslatot. Talán éppen
azért, mert Könczöl Imre javasolta.
Sok évvel ezután, 1992. január
31-én Várpalota Önkormányzati Képviselő-testülete a város téves utcaneveinek
megváltoztatását tűzte napirendre. E sorok írója javasolta a Szabolcska utca
nevének megváltoztatását, valamint azt, hogy nevezzenek el utcát Könczöl Imréről.
A város képviselő-testülete, amelynek "olvasott, művelt" tanárok, orvosok,
mérnökök, egyéb diplomások is tagjai voltak, megjegyzés nélkül, flegma undorral
elvetette mindkét javaslatot.
Igaz, Várpalota lakossága nem
tud semmit Szabolcskáról, de sokan ismerték, tisztelték, szerették Könczöl Imrét,
a derűs arcú, barátságos könyvtárost, "Imre bácsit", aki a város
emberi-polgári felemelkedését szolgálta becsülettel, mindhalálig.
Kérdés, meddig működnek még
a régi hatalmi reflexek, s mikor kapja meg Könczöl Imre, amit Várpalotától
megérdemel: az utcanevet, a díszpolgárrá avatást.
Fakász Tibor
Statisztika,
1998 ?
Megszokhatták olvasóink, hogy a
statisztikai adatok tükrében lapunk az év elején rövid elemzést, helyzetképet
közöl a megye önkormányzati könyvtárainak megelőző évi tevékenységéről. Igaz
az elmúlt években ahhoz is hozzászokhattak már, hogy ezek az adatok egyre később
látnak napvilágot.
Sajnos az idei évben is azt
tapasztaljuk, hogy a könyvtári statisztika a "hivatal" hibájából nem
készülhet el időben. Sőt úgy látszik, hogy e téren mindig csak romlik a helyzet,
hiszen már június van és eddig nem hogy a statisztikai adatlapokat nem kapták meg a
könyvtárak, de még a várható időpontról sem tudunk biztosat. Elemzésre ilyen
körülmények között természetesen most nem vállalkozunk, erre majd remélhetőleg a
Fejér Megyei Könyvtáros következő számában kerül sor.
Rendelkezésünkre állnak
ellenben az 1998. évi állománygyarapítási összegek nagyságát tükröző adatok,
amelyeket az érdekeltségnövelő támogatás elnyerése érdekében küldtek be a
könyvtárak.Ezenfelül még egy táblázatot adunk közre a városi könyvtárak
működésének legfontosabb adatairól.
Hegyi Tamás
|
|
1998. évi előzetes adatok |
|
|
|
|
Könyvtári |
Beszerzési |
Beiratkozott |
Látogatók |
Kölcsönzők |
Kölcsönzött |
Gyarapodás |
VÁROSOK |
állomány |
összeg (Ft) |
olvasó |
száma |
száma |
dokumentum |
|
Megyei Könyvtár |
343821 |
7844040 |
9967 |
161534 |
67483 |
216101 |
7984 |
Szfvár, Városi Kvt. |
214467 |
4828292 |
8862 |
98281 |
56387 |
291176 |
4582 |
Szfvár összesen: |
558288 |
12672332 |
18829 |
259815 |
123870 |
507277 |
12566 |
Bicske |
64560 |
1390363 |
2122 |
19392 |
8035 |
30040 |
1626 |
Dunaújváros |
178638 |
6018000 |
10713 |
103159 |
59216 |
171018 |
7207 |
Enying |
31249 |
1405617 |
1175 |
14926 |
8235 |
26879 |
1521 |
Gárdony |
37856 |
1267043 |
1491 |
15945 |
9498 |
40634 |
1667 |
Mór |
82512 |
2523983 |
2127 |
21888 |
13171 |
58652 |
1973 |
Polgárdi |
17260 |
887455 |
762 |
7600 |
5194 |
20412 |
623 |
Sárbogárd |
66893 |
2694000 |
2135 |
26504 |
19717 |
59353 |
2167 |
Városok összesen: |
478968 |
16186461 |
20525 |
209414 |
123066 |
406988 |
16784 |
Mindösszesen: |
1037256 |
28858793 |
39354 |
469229 |
246936 |
914265 |
29350 |
§
Jó tudni...
Megjelent a 64/1999. (IV.28..) Korm. rendelet
a nyilvános könyvtárak jegyzékének vezetéséről. A rendelet értelmében július
5-ig kellett a fenntartóknak kérniük intézményük jegyzékbe történő felvételét.
A rendelettel kapcsolatos teendőkről körlevélben értesítettük a települési
önkormányzatokat.
A korábban közreadott (FMK. 1998/3 sz.)
alapító okirat és SZMSZ minták pedig remélhetőleg elegendő támpontot adnak a
felvételhez szükséges alapdokumentumok elkészítéséhez.)
A Fejér megyei önkormányzati
könyvtárak által 1998-ban folyóirat-előfizetésre és állomány-
gyarapításra fordított
összegek
|