<back to contents>

 

Makk Ferenc

A bizánci fenyegetés árnyékában

Géza fejedelem politikai-vallási választása [1]

A Szent István-i államalkotás millenniuma alkalmából históriai munkákban sorra napirendre kerülnek azok a fontos történelmi kérdések, amelyek az első ezredforduló táján a magyarságot, illetve a magyar nép vezetőit foglalkoztatták. A Magyar Királyság létrejöttének alapkövetelménye volt a kereszténység felvétele. Ismeretes, hogy Géza nagyfejedelem döntése következtében, amelyet később István nagy nyomatékkal megerősített, a magyarság a kereszténység két európai " a római rítusú vagy latin és a konstantinápolyi vagy görög " válfaja közül a nyugati (római) kereszténységet választotta.

Az a probléma, hogy Magyarország 1000 évvel ezelőtt a „Nyugat vagy Kelet?” nagy dilemmájában miért a Nyugat mellett foglalt állást, kezdettől fogva vita tárgyát képezi a hazai és a külföldi szakemberek körében. Az alábbiakban " a teljesség igénye nélkül " felvázolom a különböző vélemények lényegét.

Több kutató felfogása szerint a X. század végén a magyarságot a Nyugat felől " a Német Birodalom részéről " fenyegette nagy veszély, s a meghódoltatás, illetve szétverés megelőzése érdekében Gézának a német császárral kellett szövetségre lépnie, ami a latin rítusú kereszténység felvételével járt. [2]

Mások a nagyfejedelem döntését geopolitikai tényezővel is indokolják, s úgy vélik: mivel Géza saját törzsének szállásvidéke a Dunántúlon " a Német Birodalom közvetlen szomszédságában " helyezkedett el, ezért az Árpádok a Német Császárság révén területileg a római kereszténységhez voltak közelebb. Azaz a földrajzi közelség jelentős mértékben meghatározta a nagyfejedelem állásfoglalását. [3]

Felvetődött magyarázatként az, hogy miután az erdélyi Gyulák a X. század közepe óta jó viszonyban állottak Bizánccal, amely térítő püspöke által megkezdte az ortodox (görög) hit szervezett terjesztését is Erdélyben, az Árpádoknak emiatt Konstantinápolyban a sorban már csak a kevésbé hízelgő második hely jutott volna, s ez nem kedvezett volna a fejedelmi hatalom erősítésének a belső szeparatizmussal szemben. Ezen okok miatt kellett Gézának Nyugatra fordulnia. [4]

130


Számos munkában nyert megfogalmazást a bizánci veszély, illetve a bizánci fenyegetés gondolata, miszerint a magyarságot a Bizánctól való félelem késztette a Német Birodalommal való szövetség létrehozására és a latin kereszténység felvételére. [5] Ezt az elméletet " a korábbi véleményekre támaszkodva " az utóbbi évtizedben több írásomban magam is részletesen kifejtettem. A lényeg a következő.

970-ben a thrákiai város, Arkadiopolis mellett a szövetséges " 30 ezer fős " orosz"bolgár"magyar"besenyő had katasztrofális vereséget szenvedett a bizánciak 12 ezer fős seregétől. Ezután 971-es diadalmas hadjárata nyomán a basileus, a bizánci császár Bulgária feladására és elhagyására kényszerítette Szvjatoszláv kijevi fejedelmet. Bulgária függetlenségét azonban Ioannés Tzimiskés császár nem állította helyre, hanem az egész országot annektálta és birodalmához csatolta. A basileus győzedelmes csapatai eljutottak a Száva"Al-Duna vonalára, azaz a magyar határra. A magyarság vezetői joggal tartottak attól, hogy Bizánc részéről nagy erejű támadás várható a Magyar Nagyfejedelemség, mint ellenséges ország ellen. Súlyosbította a magyarság helyzetét az, hogy a két birodalom, a Német és a Bizánci Császárság 972 tavaszán rendezte politikai ellentéteit, és a kibékülést II. Ottó társcsászár bizánci házasságkötése pecsételte meg 972 áprilisában Rómában. Az összeroppantással fenyegető német"bizánci szövetség szorításában, a közvetlen bizánci támadástól félve Géza, az új magyar nagyfejedelem a német uralkodó, I. Ottó felé nyitott. A magyar"bizánci feszültség időszakában a német császár a magyarok mellé állt. I. Ottó egyrészt el akarta kerülni azt, hogy bizánci expanzió esetén a közép-európai hatalmi egyensúly Németország kárára változzék meg, másrészt pedig számított arra, hogy a magyarok ügyének felkarolása a saját befolyását erősíti majd a térségben Bizánc rovására. Ettől kezdve egészen a XII. század végéig folyamatos rivalizálás figyelhető meg a két birodalom között a sajátos geopolitikai helyzetben levő Magyarország feletti politikai hegemónia megszerzéséért. A 970-es évek elején ezt a körülményt Géza fejedelem ügyesen használta ki országa javára. Kérésére 972-ben német papok és szerzetesek közreműködésével megindult magyar földön a latin rítusú kereszténység hivatalos terjesztése; 973 tavaszán pedig Quedlinburgban magyar"német megbékélés és szövetség jött létre.

A magyar"német szövetségkötés hatására, illetve az arabok újabb keleti támadása és a bolgár felkelés terjedése következtében Bizánc a magyar kérdésben meghátrált, s így a 970-es évek elején elmaradt a Magyarország elleni bizánci invázió. Ugyanakkor Géza végleg leállította a balkáni kalandozásokat, s uralkodása alatt mindvégig fenntartotta a korábbi jó viszonyt a bolgárokkal. Bolgárpártisága (azaz Bizánc-ellenessége) jutott kifejezésre abban, hogy 973-ban a lázadó bolgárok követei magyar földön keresztül utazhattak Quedlinburgba I. Ottóhoz, s 995 táján a nagyfejedelem egyik leányát a bizánciakkal változatlanul drámai küzdelmet vívó bolgár uralkodó, Sámuel cár fiához, a trónörökös Gavril Radomirhoz adta feleségül. Ezek alapján nem lehet kétséges, hogy Géza számára Bizánc mindvégig igen veszedelmes szomszédnak számított. [6]

131


A bizánci veszély, illetve bizánci fenyegetés ezen koncepcióját teljes mértékben elutasítva, azt csupán képzelgésnek és „modern hiedelemnek” tartva, érdekes és tanulságos ellenvéleményt fejtett ki nemrégiben Bóna István. Az akadémikus szerző legújabb könyvében úgy foglalt állást, hogy Géza fejedelem Nyugat felé nyitásában semmiféle bizánci veszélynek, illetve fenyegetésnek nem kell szerepet tulajdonítani, mivel ilyen veszély, illetve fenyegetés soha nem is létezett Géza uralkodása idején, még a döntés legfontosabb időszakában, a 970-es évek elején sem. [7] Felfogásának igazolására lényegében három alaptételt sorakoztatott fel.

1.) 971 első felében Tzimiskés császár csupán Kelet-Bulgáriát hódította meg, Nyugat-Bulgária érintetlen maradt a bizánci foglalástól, s ezért tévedés azt hinni, hogy a bizánci csapatok 971-ben egész Bulgáriát megszállták volna. A basileus seregei nyugaton csak 1002-ben érték az Al-Dunát Vidinnél, és csupán 1018-ban kerültek bizánci kézre az Orsova és Belgrád közti magyar Al-Duna szakasszal délről érintkező bolgár területek. Így viszont Bóna szerint nem állítható az sem, hogy már 971-ben bizánci hadak jelentek volna meg a Száva"Al-Duna vonalán, azaz a magyar határon, ami a Magyar Nagyfejedelemség számára katonailag fenyegető, veszélyes helyzetet idézett volna elő. [8]

2.) Amennyiben nem voltak bizánci csapatok 971-ben a magyar határon, akkor Gézáék udvarában nem is kellett attól tartani, attól félni, hogy Bizánc részéről fegyveres támadás érheti Magyarországot. Így természetszerűleg 971-ben Gézáék Esztergomban nem is féltek Bizánctól. [9]

3.) Indokolatlan és megalapozotlan arról beszélni, hogy a 972-es bizánci"német egyezmény nyomán Magyarország a két birodalom veszélyes harapófogójába került volna, hiszen a 972-es német"bizánci politikai megegyezés nem irányult Magyarország ellen, csupán Bizánc és a Német Császárság néhány fontos " a magyarokat nem érintő " vitás kérdését rendezte egymással. [10]

Bóna véleménye végül is úgy összegezhető, hogy ha 971"972-ben nem fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget bizánci veszély, akkor magától értetődően Géza Nyugat felé nyitását " a Nyugat és Kelet közti választását " sem „képzelt” bizánci fenyegetés,

132


hanem más fontos tényező határozta meg. Magát a választást Bóna a következőképpen magyarázza: „Géza számára nem volt nehéz a választás. Az orthodox cezaropápa helyett, akinek egy évszázaddal azelőtt a bolgárok is csak katonai vereségük miatt kényszerültek alávetni magukat, Géza és fia, Vajk a császárt és a pápát, vagyis két külön személyiséget és hatalmat választott példaképül és szövetségesül.” [11]

Ezek után elmondom álláspontomat mind Bóna ellenérveiről, mind pedig a Géza fejedelem választását illető magyarázatáról.

1.) A bizánciak 971-es bulgáriai hódításával kapcsolatban számos vitatott probléma van. Korábban " leegyszerősítve a képet " általában úgy vélekedtek, hogy 971-ben Tzimiskés császár elfoglalta és megszállta, majd birodalmához csatolta Kelet-Bulgáriát, de Nyugat-Bulgária független maradt, mivel ott 969 óta Nikola komes és négy fia " Dávid, Mózes, Áron és Sámuel, az ún. négy testvér " vezetésével külön bolgár hatalom jött létre, s ezt az önállósult, később Kelet-Bulgáriát is meghódító bolgár államot Bizánc csak a XI. század elején tudta legyőzni és felszámolni. [12] Ma már azonban " új források bevonása révén " az előzőnél árnyaltabb, de még mindig nem eléggé tiszta képet lehet rajzolni arról, hogy miként alakult a különböző bolgár területek sorsa és viszonya Bizánchoz 971-ben, illetve közvetlenül azt követően. Az kétségtelen, hogy a basileus 971-ben fegyveres foglalással birtokába vette az Iszkar"Szófia"Sztrumica-vonaltól keletre eső Kelet-Bulgáriát. [13] De már egészen sajátos és külön kérdést jelent az Al-Dunától északkeletre elterülő bolgár vidékek területi kiterjedése, bizánci közigazgatási megszervezése és az itt létrehozott közigazgatási egység (katepanatus) keleti határának megvonása az ún. Oikonomidès-féle Taktikon és az ún. Hase-i Anonymus adatainak felhasználásával. [14] Valószínő, hogy a négy testvér fennhatósága a 969 és 971 közötti időszakban nem az egész Nyugat-Bulgáriára, hanem csak Délnyugat-Bulgáriára " főleg Szófia, Ohrid, Preszpa, Voden és Muglen vidékére " terjedt ki, és teljesen homályban marad az: hogyan alakult hatalmuk kiterjesztése a 971 és 976 közötti időben. [15]

133


Témánk szempontjából különösen érdekes az északnyugat-bulgáriai területek sorsa. Bizánci pecsétek ugyanis, amiket a magyar kutatás mindeddig nem vett figyelembe, arról tanúskodnak, hogy a bizánciaknak közvetlenül Kelet-Bulgária 971-es meghódítása után egy időre sikerült katonailag megszállniuk és hatalmuk alá vonniuk az Iszkar"Szófia-vonaltól nyugatra, illetve északnyugatra eső szerb és bolgár területek jelentős részét is. Előkerült Ioannés protospatharios pecsétje, aki a Ras (= raškai, tehát szerbiai) határvidék vezetője volt a 971"975-ös időszak elején. [16] De rendelkezésünkre áll Diogenés protospatharios pecsétje is, aki a Morava és az Al-Duna összefolyásánál levő Morava város stratégosaként állott az itteni bizánci igazgatás élén a 971-es bolgár háborút követően. [17] Diogenés pecsétje egyértelmően azt bizonyítja, hogy Bóna véleményétől eltérően a bizánci katonaság " ha rövid időre is " 971 táján Barancs (Braničevo) környékén igenis elérte a közvetlen magyar határt, ami nyilvánvalóan meglehetősen fenyegető esemény lehetett a magyar vezetők számára.

2.) A következő feladat annak megvizsgálása, hogy 971-ben vajon valóban féltek-e a magyar fejedelmi udvarban a bizánciaktól. A Bizánci Birodalomtól való félelemre lehet következtetni " a történelmi analógia segítségével " már akkor is, ha összevetjük a 955 utáni és a 970 utáni helyzetet magyar szempontból. 955-ben a Lech-mezőn katasztrofális vereség érte a magyarokat. Ezt követő magatartásukra világosan rámutat Liudprand, a kortárs püspök, aki elmondja: „a magyarok népe a legszentebb és felettébb győzhetetlen [I.] Ottó király hatalmától megrémülve... mukkanni sem mer.” [18] A németektől való félelmükben, rémületükben a magyarok lemondtak a további nyugati kalandozásokról. Ugyanakkor császári támadástól tartva " miként egy német forrás megjegyzi " a magyarok népe saját országa határait gondosan megerősítette. [19] 970-ben szintén katasztrofális vereség részesei voltak a magyarok a Balkánon, ezután Géza fejedelem végleg felhagyott a déli irányú kalandozásokkal. Az analóg helyzet alapján önként adódik a következtetés: a 970-es évek elején a magyar vezetők éppen úgy féltek Bizánctól, mint 955 után Németországtól.

Van azonban hiteles bizánci forrásunk is " Skylitzés történeti műve ", amely megbízhatóan tanúskodik amellett, hogy 971 tavaszán a magyarok szó szerint féltek a bizánciaktól. Megjegyzem: a külföldi szakirodalomtól eltérően Skylitzés krónikájának ezen részletét a magyar kutatás még nem használta fel. A görög szöveg és magyar fordítása a következő:

134


„Ἐπεὶ δὲ "ο-ς βαρβάροις κακῶς ἐφέρε"ο "ὰ "οῦ πο»έμο... καὶ ξ...μ­μαχίας ἦν ἐ»πὶς οὐδαμοῦ (οἳ "ε γὰρ ὁμόφ...»οι ἦσαν μακράν, καὶ "ὰ ...μορα βάρβαρα "ῶν ἐθνῶν δείσαν"α "οὺς Ῥωμαίο...ς ἀπείπαν"ο "ὴν βοήθειαν, ἐπι»ε»οίπει δ "αὐ"οὺς καὶ "ὰ ἐπι"ήδεια, καὶ οὐδαμόθεν ἦν εἰσ­κομίσασθαι δ...να"όν, "οῦ Ῥωμαϊ̈κοῦ σ"ό»ο... "άς "χθας ἀκριβῶς "ηροῦν­"ος "οῦ πο"αμοῦ...)” [20]

 

„Minthogy pedig a barbárok [= oroszok] számára a háború dolgai kedvezőtlenül alakultak, és semmiféle katonai segítségben nem reménykedhettek (ugyanis honfitársaik messze voltak, a szomszédos barbár népek pedig, félvén a rómaiaktól [= bizánciaktól], megtagadták a segítség­adást; de élelemben is hiányt szenvedtek, és sehonnan sem tudták azt maguknak be­szerezni, mert a római flotta a folyó [= Duna] partjait gondosan őrizte...)”

Fontos kérdés az, hogy kiket kell „a szomszédos barbár népek” kifejezés alatt érteni. A Szvjatoszláv nagyfejedelem által vezetett oroszoknak 970-ben az arkadiopolisi csatával végződő " Bizánc-ellenes " nagy hadjáratuk idején bizánci források szerint a bolgárok, a magyarok és a besenyők voltak szövetségeseik. [21] Természetszerűleg 971 tavaszán, az április elejétől július végéig terjedő négy hónap során " Tzimiskés császár ellentámadásakor [22] " nyilvánvalóan a korábbi szövetségesekhez fordulhatott az orosz fejedelem. Ezek közül a bolgárokra nem utalhat a görög kútfő, mert egyrészt a bolgár földön tartózkodó Szvjatoszláv értelemszerűleg a Bulgáriával szomszédos népekhez fordult segítségért, másrészt pedig a bolgárok kezdettől fogva ott voltak az oroszok oldalán a görögök elleni harcban, tehát tőlük nem is kellett 971 tavaszán segítséget kérni. [23] Minthogy a bizánci szövegben többes szám áll („a szomszédos barbár népek... félvén a rómaiaktól”), ezért nyilvánvalóan a magyarokról és a besenyőkről volt szó. [24] Mindkét nép " tehát a magyar és a besenyő is " azonban Skylitzés szerint megtagadta az oroszoktól a segítségnyújtást, mert e népek „féltek a bizánciaktól”.

135


Ez azt jelenti, hogy a magyarokat " és a besenyőket is " már a 970-es arkadiopolisi vereség után nagy félelem fogta el a győztes bizánciakkal szemben, ez világosan kifejezésre jutott 971-es tavaszi elutasító válaszukban. Szvjatoszláv fejedelem ugyanis minden bizonnyal rögtön 971 áprilisában a bizánci hadjárat megindulásakor elküldte segítségkérő követeit korábbi szövetségeseihez, minthogy az általa védett Szilisztra város teljes görög ostromgyűrűje miatt erre később már nem volt lehetősége. Egészen természetes, hogy a magyar vezetők félelme, veszélyérzete csak növekedett a későbbi bulgáriai események ismeretében. 971 júliusában Szilisztrában a három hónapos ostrom után kapitulált Szvja­toszláv fejedelem, és Bulgária elhagyására kényszerült, hazafelé vezető útján a Dnyeper torkolatvidékén megölték őt a besenyők, akik 971 nyarán szintén békét kötöttek a görögökkel. Tzimiskés császár II. Borisz bolgár uralkodót megfosztotta királyi méltóságától, a bolgár pátriárkátus önállóságát megszüntette, és a konstantinápolyi pátriárka alá rendelte. A bolgár fővárosnak, Preszlávnak a nevét saját keresztneve után Ioannopolisra változtatta, majd a ténylegesen elfoglalt bolgár területeket " több tartományra osztva " betagolta, beolvasztotta birodalmába. [25] Nem kétséges: a basileus ezen intézkedései azt jelezték, hogy Tzimiskés formálisan, hivatalosan egész Bulgária urának nyilvánította magát, és de iure egész Bulgáriát bizánci birtoknak tekintette, még akkor is, ha a bolgár területek egy jelentős részét de facto nem tudta katonailag megszállni. Az első Bolgár Cárság de iure történt teljes összeomlása és a bizánci fegyveres erő megjelenése a magyar határon " Barancs környékén " vitathatatlanul csak tovább fokozhatták a magyar vezetők aggodalmát és veszélyérzetét Bizánccal szemben. Amiként 955 után német inváziótól tartottak, ugyanúgy joggal tartottak 970 után közvetlen bizánci támadástól.

3.) Bóna ellenérvei sorrendjének megfelelően utoljára maradt a német"bizánci harapófogó kérdése. Valóban a 972 elején megkötött német"bizánci egyezmény nem a Magyar Nagyfejedelemség ellen irányult. A békeszerződésben I. Ottó " bizonyos kivételekkel " elfogadta a basileus uralmát Dél-Itália területei felett, cserében Tzimiskés elismerte Ottó császári címét (imperator augustus), mindezt 972. április 14-én II. Ottó társcsászár és Theophano bizánci hercegnő római házassága pecsételte meg. [26] Ily módon a Magyar Nagyfejedelemség két közvetlen szomszédja rendezte egymáshoz való viszonyát, amely korábban meglehetősen feszült volt. Mindkét császárság expanzív nagyhatalom volt, mindkét birodalom szisztematikus hódító politikát folytatott. I. Ottó 962 februárjában felvette a császári címet, ami nagyhatalmi törekvéseit világosan kifejezésre juttatta. A német-római uralkodó 966 és 972 között szinte folyamatosan háborúzott a bizánciak ellen Dél-Itália megszerzése érdekében. A basileus kiverte az oroszokat a Balkánról, majd szétzúzta régi vetélytársát, Bulgáriát. A magyarokkal szemben ellenséges két nagyhatalom kibékülése nemzetközileg rendkívül kedvezőtlen helyzetet teremtett a Magyar Nagyfejedelemség számára. Itt szükséges utalni arra, hogy a kalandozó hadjáratok során a magyarok Hispániát csupán egyszer " 942-ben " támadták meg. Ezen egyetlen betörésük nyomán 955 elején a mór kalifa, III. Abd-al Rahman azt a határozott véleményét

136


nyilvánította ki I. Ottó király követei előtt, miszerint „a magyarok népét ki kell irtani”. [27] Nyilvánvalóan semmivel sem lehetett kedvezőbb a német és a bizánci császárok véleménye a magyarokról, akik nem egyetlen alkalommal, hanem hosszú évtizedeken keresztül sorozatosan támadták, dúlták és sarcolták a két birodalom földjét és népét. A reálisan gondolkodó, a térség nemzetközi-politikai viszonyait figyelemmel kísérő magyar vezetők számára világos volt: a velük ellenséges nagyhatalmak kibékülése potenciálisan magában hordja azt a veszélyt, hogy adandó alkalommal összefognak régi ellenségükkel, a magyarsággal szemben, majd összeroppantják és megsemmisítik azt.

Végezetül néhány megjegyzést kívánok fűzni Bóna azon " korábban már idézett " gondolataihoz, amelyekkel Géza választását magyarázza.

Magyarázata rendkívül tömör és szűkszavú, a nem szakember számára nem is érthető, hiszen a cezaropápa fogalma nem mindenki előtt világos. Emellett szerintem a rövid okfejtés modern korunkra vonatkozó aktuálpolitikai allúziót is tartalmaz (keleti diktatúra " nyugati pluralista demokrácia). De igazából nem ezek miatt hibás a koncepció.

Bónához " és másokhoz hasonlóan " magam is azt vallom, hogy a Nyugat és Kelet közötti választás kérdésében már Géza fejedelem állást foglalt. Ehhez azonban hozzá kell tenni: a magyar nagyfejedelem a bizánci basileus [Bóna: cezaropápa] helyett nem együttesen a német császár és a római pápa mellett döntött, hanem csupán egyedül a német császárt választotta, és a pápát teljesen mellőzte. Géza számára a Nyugat felé nyitás mindenekelőtt politikai kérdés volt, egyházi-vallási szempontok csak ezt követően váltak fontossá. Amikor tehát Géza a Nyugat felé nyitott, akkor a Német Birodalom felé nyitott. A Német Császárság révén pedig Géza a birodalmi egyházzal létesített közvetlen kapcsolatokat és nem a Római Pápasággal. [28] A német egyház " mint birodalmi egyház " igen szorosan kötődött a császári hatalomhoz. Az Ottók időszakában a német egyházfőknek mint császári hűbéreseknek elsőrendű feladatuk volt a birodalmi érdekek képviselete és szolgálata mind a belpolitikában, mind a külkapcsolatok terén, beleértve az egyházi kapcsolatokat is. [29] Így nyilvánvalóan a német császárral való szövetségkötés nem a Római Pápaságot, hanem a német birodalmi egyházat juttatta fontos szerephez és még fontosabb befolyáshoz Magyarországon. Ezt jól mutatja az, hogy a magyarok számára az első latin rítusú térítő püspököt, Sankt Gallen-i Brunót a német uralkodó megbízásából a mainzi német érsek szentelte fel. [30] I. Ottó levele, amelyet 972-ben intézett Piligrim passaui püspökhöz, meggyőzően tanúsítja, hogy a magyarság megtérítése elsősorban a császárnak és csak másodsorban volt a mainzi érseknek fontos ügye. [31] Biztosra vehető, hogy Géza alatt a későbbi német térítő püspököket is rendre a mainzi érsek

137


szentelte fel császári utasításra. Az külön kérdés, hogy a nyugati kereszténység Géza korabeli terjesztésében milyen mértékben vett részt a birodalmi egyház más része (Passau, Salzburg, Regensburg), de nem lehet vitás, hogy a birodalmi egyház a Kárpát-medencében is a német császár hatalmi-politikai befolyását szolgálta. [32]

A Római Pápasággal " jelentős mértékben éppen az erősödő német befolyás ellensúlyozása érdekében " csak Szent István létesített szoros kapcsolatokat. [33] Ezt bizonyítja a pápai koronaküldés, illetve az esztergomi érsekség Róma alá rendelése, ez utóbbi rendelkezése következtében a német birodalmi egyház teljesen kiszorult Magyarországról. A magyarság Nyugat-Európához való csatlakozása Szent István sorsdöntő intézkedései nyomán vált véglegessé és teljessé. Az egész képhez azonban az is hozzátartozik, hogy részben nemzetközi presztízsének emelése céljából, részben pedig belpolitikai okok miatt Szent István az ezredfordulót követően a basileusszal is tartós szövetségi viszonyra lépett. [34]

-sszegzés

Mindezek alapján teljesen megalapozatlannak és elfogadhatatlannak tartom Bóna István véleményét, és változatlanul fenntartom korábbi nézetemet. Eszerint a 970-es években Géza nagyfejedelem elsősorban a nemzetközi viszonyok kedvezőtlen alakulásának, mindenekelőtt a fenyegető bizánci veszedelemnek a hatására döntött a „Nyugat vagy Kelet?” kérdésében a Nyugat, azaz a Német-római Császárság s ezen keresztül a nyugati kereszténység mellett.


138


[1] Előadásként elhangzott 2000. szeptember 28-án Tihanyban a „Szent István alakja a régi magyar és az európai irodalomban, művészetben és történetírásban” című konferencián.

[2] Horváth Mihály: A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1878. 48"50. o.; Hóman Bálint"Szekfű Gyula: Magyar történet. I. k. Budapest, 1939.6 (A vonatkozó rész Hóman Bálint munkája. A továbbiakban: Hóman 1939.) 174. o.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 13"14. o.

[3] Így pl. Kristó Gyula: Magyarország története 895"1301. Budapest, 1998. (A továbbiakban: Kristó 1998.) 84., 85. o.

[4] J. P. Ripoche: Bizánc vagy Róma? Magyarország vallásválasztási kérdése a középkorban. Századok, 111. (1977) 84"85. o.; Kristó 1998. 84., 85. o.

[5] Acsády Ignácz: A magyar birodalom története. I. k. Budapest, 1903. 62"63. o.; Székely, György: La Hongrie et Byzance aux Xe"XIIe siècles. Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae (1967.) 291. o.; Györffy György: István király és műve. Budapest, 1983.2 (A továbbiakban: Györffy 1983.) 68. o.; Uő.: Államszervezés. In: Magyarország története tíz kötetben. I. k. Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. (Főszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal.) Budapest, 1984. (A továbbiakban: Györffy 1984.) 727. o.

[6] Minderre lásd pl. Makk Ferenc: Magyarország és keleti szomszédai Szent István korában. In: Szent István és kora. (Szerk. Glatz Ferenc és Kardos József.) Budapest, 1988. 81"82. o.; Uő.: Magyar külpolitika (896"1196). Szeged, 1996.2 (A továbbiakban: Makk 1996.) 29"32., 37"38., 40. o.; Uő.: A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok a magyarság régebbi történelméről. Szeged, 1998. (A továbbiakban: Makk 1998.) 117"121., 222"223. o.; Uő.: Az Árpádok külpolitikája. Rubicon, 1998/9"10. sz. 29. o.; Uő.: Géza nagyfejedelem külpolitikájáról. In: Gizella királyné. (Szerk. Homonnai Sarolta és Koszta László.) Veszprém, 2000. (A továbbiakban: Makk 2000.) 31"34. o. " Meg kell említeni, hogy a bizánci veszély, illetve bizánci fenyegetés koncepciójának van egy szélsőséges változata is, amelyet különösen egyértelműen fogalmazott meg erőteljes aktuálpolitikai éllel Szekfű Gyula. Eszerint: „Byzánchoz csatlakozva a magyar nemzet és állam talán még igazi megszületése előtt mindörökre sírba szállott volna.” (Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza. Budapest, 1923. 28. o.) E gondolat visszacseng többek között Hóman Bálint munkájában is (Hóman 1939. 176. o.). Az bizonyosra vehető, hogy bizánci orientáció esetén a magyar nép története sokban más lett, eltért volna attól, mint amelyet a nyugati orientáció alatt megélt, de semmi sem indokolja feltételezni azt, hogy Kelet, azaz Bizánc választása esetén sorsa a biztos pusztulás lett volna. Ékesen cáfolja ezt az ortodoxiához csatlakozó orosz, bolgár, szerb és román nép históriája.

[7] Bóna István: A magyarok és Európa a 9"10. században. Budapest, 2000. (História Könyvtár. Monográfiák 12. A továbbiakban: Bóna 2000.) 66"71. o.

[8] Bóna 2000. 66. o.

[9] Bóna 2000. 70. o.

[10] Bóna 2000. 66., 70., 74. o. " Igen gyorsan átvette ezt a véleményt Csorba Csaba: Gondolatok a keresztény magyar állam és egyház szervezéséről. Honismeret, 28. (2000) 3. sz. 4"5. o.

[11] Bóna 2000. 71. o. " Ugyanezt a felfogást vallja Gergely Jenő: Az európai egység felé. Népszabadság, 2000. augusztus 18. 9. o.

[12] Így pl. 'аси» Н. З»атарски: История на Бь»гарската "ържава през средните векове I/2. Со"ия, 1971. (A továbbiakban: З»атарски 1971.) 601"602., 612. o.; Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása I. Varia Byzantina I. k. Budapest, 1997. 156. o.

[13] Az Iszkar"Szófia"Sztrumica-vonalra ld. pl. З»атарски 1971. 609"611. o.; Vasilka Tăpkova"Zaimova: L’administration byzantine au Bas-Danube (fin du Xe"XIe s.). Byzantinoslavica, 54. (1993). (A továbbiakban: Tăpkova"Zaimova 1993.) 96. o.; Vasilka Tăpkova"Zaimova: Les frontières occidentales des territoires conquis par Tzimiscès. In: V. Tăpkova"Zaimova: Byzance et les Balkans à partir du VIe siècle. Les mouvements ethniques et les États. Variorum Reprints. London, 1979. (A továbbiakban: Tăpkova"Zaimova 1979.) 115. o.; Христо "имитров: Бь»гаро"унгарски отношения през средновековието. Со"ия, 1998. (A továbbiakban: "имитров 1998.) 89. o. 70. jegyzet.

[14] Lásd pl. Tăpkova"Zaimova: L’administration byzantine au Bas Danube (fin Xe"XIe s.). (Tentatives d’une mise au point). Études Balkaniques 3. (1973) Sofia. (A továbbiakban: Tăpkova"Zaimova 1973.) 90"102. o.; Tăpkova"Zaimova 1979. 113"114. o.; Иван Божи»ов: Анонимът на Хазе. Бъ»гария и 'изантия на "о»ни "унав в края на ... век. Со"ия, 1979. 119"125. o.; Tăpkova"Zaimova 1993. 96. o.

[15] Délnyugat-Bulgáriára lásd pl. Стјепан Анто»йак: Самуи»овата држава. Скопје, 1969. (A továbbiakban: Анто»йак 1969.) 19. o.; Ми...аи»о Апосто»ски: История на македонскиот народ. Скопје, 1969. (A továbbiakban: Апосто»ски 1969.) 118. o.; Dimitar Koszev"Hriszto Hrisztov"Dimitar Angelov: Bulgária története. Budapest, 1971. 33. o.; Ivan Dujčev"Velizar Velikov"Iono Mitev"Lubomir Panaytov: Histoire de la Bulgarie des origines à nos jours. Roanne 1977. (A továbbiakban: Histoire 1977.) 137. o.; Denis A. Zakythinos: Byzantinische Geschichte 324"1071. Wien"Köln"Graz, 1979. (A továbbiakban: Zakythinos 1979.) 224. o.

[16] John Nesbitt"Nicolas Oikonomides: Catalogue of Byzantine Seals at Dumbarton Oaks and in the Fogg Museum of Art. Vol. I. Washington, D. C. 1991. (A továbbiakban: Catalogue 1991.) 100"101. o. " Ehhez lásd még "имитров 1998. 80., 89. o. 70. jegyzet, 90. o. 72. jegyzet. Írott forrás alapján raškai (szerbiai) területek rövid ideig tartó bizánci elfoglalásáról tesz említést Анто»йак 1969. 20. o. és Апосто»ски 1969. 119. o.

[17] Catalogue 1991. 195"196. o. " Ehhez lásd még "имитров 1998. 80., 89. o. 70. jegyzet, 90. o. 72. jegy­zet. Egyébként a bolgár szakirodalomban van olyan vélemény, amely számol azzal a lehetőséggel, hogy 971-ben a bizánciak hódításaik során eljutottak a Száváig, sőt azon túl a Szerémségig ("имитров 1998. 80. o.), de el kell ismerni, hogy erre vonatkozólag semmilyen forrásadat nincs.

[18] Joseph Becker: Die Werke Liudprands von Cremona. SRG in usum scholarum. Hannover"Leipzig, 1915.3 7. o.

[19] Gombos, Albinus Franciscus: Catalogus fontium historiae Hungaricae. III. k. Budapest, 1938. (A továbbiakban: Gombos) 1763. o.

[20] Ioannis Scylitzae Synopsis Historiarum. Rec.: Ioannes Thurn. Corpus fontium historiae Byzantinae. V. k. Berlin"New York, 1973. 305. o.

[21] Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, 1984. 72., 86"89. o.

[22] A 971-es hadiesemények kronológiájára lásd Franz Dölger: Die Chronologie des grossen Feldzuges des Kaisers Johannes Tzimiskes gegen die Russen. Byzantinische Zeitschrift, 32. (1932) 275"292. o. Lásd még Histoire 1977. 135"136. o.; Zakythinos 1979. 223"224. o.

[23] Erre lásd pl. '. Мавродин: "ревняя Русь. Москва, 1946. (A továbbiakban: Мавродин 1946.) 206. o.; З»атарски 1971. 577., 584. o.

[24] Az eseményekre lásd Georges Ostrogorsky: L’histoire de l’état byzantin. Paris, 1969. 321. o.; Histoire 1977. 136"137. o.; Hans-Dieter Döpmann: Wechselbeziehungen zwischen Otto I. und den Bulgaren auf dem Hintergrund der deutsch-byzantinischen Beziehungen. In: Byzanz in der europäischen Staatenwelt. (Herausgegeben: Jürgen Dummer und Johannes Irmischer.) Berlin, 1983. 50. o.; Romilly Jenkins: Byzantium. The imperial Centuries ad 610"1071. Toronto, 1987.2 297"298. o.; Bréhier 1997. 156"157. o.; H. Tóth Imre: Bulgária. In: Európa és Magyarország Szent István korában. (Szerk. Kristó Gyula és Makk Ferenc.) Szeged, 2000. 221"222. o.

[25] Hasonlóan vélekedik Мавродин 1946. 206. o.; "имитров 1998. 80. o.

[26] Váczy Péter: A középkor története. In: Egyetemes történet négy kötetben II. k. (Szerk. Hóman Bálint"Szekfű Gyula"Kerényi Károly.) Budapest, 1936. 364"365. o.; Robert Holtzmann: Geschichte der sächsischen Kaiserzeit. München, 1955.3 221. o.; Olajos Teréz: Bizánc. In: Európa és Magyarország Szent István korában. (Szerk. Kristó Gyula és Makk Ferenc.) Szeged, 2000. 238. o.

[27] Gombos 2447. o. " Ehhez lásd pl. Makk 1996. 29. o.

[28] Lásd ehhez Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországban, I. k. Budapest, 1885. (A továbbiakban: Balics 1885.) 1"6. o.; Marczali Henrik: A vezérek kora és a királyság megalapítása. In: A magyar nemzet története I. Magyarország a királyság megalapításáig. (Szerk. Szilágyi Sándor.) Budapest, 1895. 231. o.

[29] A német birodalmi egyházra lásd Wolfgang Metz: Das Servitium regis. Zur Erforschung der wirtschaftlichen Grundlagen des hochmittelalterlichen deutschen Königtums. Darmstadt, 1978. 87"94. o.; Egon Boshof: Königtum und Königsherrschaft im 10. und 11. Jahrhundert. München, 1987.2 83"90. o.; Koszta László: Németország. In: Európa és Magyarország Szent István korában. (Szerk. Kristó Gyula és Makk Ferenc.) Szeged, 2000. 66"67., 86-88. o.

[30] Györffy 1983. 68"71. o.; Györffy 1984. 728"729. o.

[31] Gombos 1776. o.

[32] Balics 1885. 12. o.; Makk 2000. 34. o.

[33] Balics 1885. 11. o.

[34] Erre lásd pl. Makk 1996. 54"55. o.; Uő.: Géza fejedelem és Szent István külpolitikájáról. In: A Szent István-i Magyarország. (Szerk. Kristó Gyula. A tanulmánykötet sajtó alatt az MTA Történettudományi Intézete gondozásában.) A Szent István és II. Basileios közti politikai-katonai szövetség egyértelmű bizonyítéka volt az, hogy 1015-ben a magyar király a basileus oldalán vett részt a bolgárok elleni háborúban. Makk 1998. 124"125. o.

<back to contents>