Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 2. sz. (93-113. o.)

JOHN P. BONIN-MARK E. SCHAFFER

John P. Bonin, Wesleyan University, Department of Economics.
Mark E. Schaffer, London School of Economics, Center for Economic Performance.

Bankok, vállalatok, rossz hitelek és csődök Magyarországon, 1991-1994


A magyar bankrendszerben a kilencvenes évek elején ugrásszerűen megnőtt a rossz hitelek állománya. A szerzők empirikus adatokra támaszkodva amellett érvelnek, hogy ez nem a flowprobléma kiéleződésének, vagyis a rossz hitelezési gyakorlat folytatásának volt a következménye. Ezt inkább a stockprobléma dinamikája okozta, a bankok ugyanis sok rossz hitelt és rossz ügyfelet örököltek a korábbi rendszertől. Ezért elhibázottak voltak azok a regulációs változtatások, amelyeket a rossznak vélt fizetési fegyelem helyreállításának céljából vezettek be 1992 elején. Az új bank­ és csődtörvény súlyosbította a bankok pénzáramlási (cash flow) problémáit is, de főként a vállalati szférában okozott komoly károkat, mert szétzilálta az eladó-vevő kapcsolatokat. A kormányzat végül programokat indított a bankok feltőkésítésére és a legfontosabb vállalatok megmentésére, de ezek rosszul tervezett, bürokratikus akcióknak bizonyultak, melyek inkább lobbyzásra, mintsem átszervezési programok végrehajtására késztették az érintetteket.
A jól működő kapitalista piacgazdaság lelke a tőkepiac, s a kereskedelmi bankok minden fejlett piacgazdaságban a tőkepiac alapvető pillérei. A három legnagyobb magyar kereskedelmi bank azonban a kilencvenes évek elején pénzügyileg gyenge, döntő részben állami tulajdonú intézmény volt, amelyet erősen terheltek a rossz hitelek (ezek egy részét az előző rendszertől örökölte). E bankok ennélfogva nem tudták betölteni a tőkepiacon valódi szerepüket. A magyar gazdaság így a rossz egyensúly csapdájában vergődött, ahol a veszélyeztetett pénzügyi szektorhoz gyenge reálgazdaság társult. A feladat olyan rövid távú gazdaságpolitikai intézkedések kidolgozása lett volna, melyek megerősítik a bankszektort, s elmozdítják a gazdaságot a jó egyensúly irányába, amelyet az egészséges pénzügyi szektor és az erős, mozgékony reálgazdaság jellemez.

A Magyarországon történtek azért különösen érdekesek, mert a hatóságok itt "törvényhozási sokkterápiát" (ÁBEL-BONIN [1994]) alkalmaztak. Ezt ugyan esetenként ajánlani szokták hasonló helyzetben lévő országoknak, de a gyakorlatban csak ritkán próbálják ki. A magyar helyzet különlegessége abban állt, hogy a gazdaság még ki sem heverte a két előző reálgazdasági sokkot, vagyis a transzformációs válságot és a KGST­kereskedelem összeomlását, s így érte az 1992 elején bevezetett új bank­ és csődtörvény hatása.

E törvények megalkotóit elsősorban az mozgatta, hogy megszüntessenek egy általuk észlelt problémát. Úgy vélték ugyanis, hogy a bankok folytatják a nem törlesztő, illetve rosszul fizető adósok hitelezését, s ugyanez történik a vállalatok közti kereskedelmi hitelezésben is. A helyzet azonban más volt: sem a bankok, sem a vállalatok nem tanúsították már a puha költségvetési korlátnak megfelelő viselkedést. A rendelkezésre álló adatok arról vallanak, hogy a szállítók akkorra már megtanulták kintlévőségeik, illetve nem fizető vevőik kezelését, s a bankok sem dobtak jó pénzt rossz pénzeik után. A rossz bankhitelekkel kapcsolatos tényleges problémák nem ennek voltak tulajdoníthatók, hanem a bankok előző rendszertől örökölt hitelállományának és ügyfélkörének.

A stockprobléma megoldásához sem járult azonban hozzá számottevő mértékben az új reguláció. Ennek egyik előírása szerint ugyanis egyezségre kellett jutnia a csődeljárás alatt lévő vállalat valamennyi hitelezőjének, kivétel nélkül. Ez megnehezítette a bankok számára, hogy aktív szerepet vállaljanak a vállalati átszervezésekben. Ehelyett a minősített hitelekkel szembeni tartalékaikat töltötték fel gyors ütemben, s ennek érdekében valamennyi ügyfelükkel szemben fenntartották a magas kamatréseket. Az örökölt rossz hitelek megoldatlan problémája azonban végül is felszínre tört, s beavatkozásra késztette a kormányzatot. Hamarjában összetákolt mentesítési és feltőkésítési programokkal sietett a bankok és vállalatok segítségére, s ezzel magán az általa megszigorított csődreguláción is átlépett.

A rossz hitelek problémájának kialakulása

A tervgazdasági rendszer pénzügyi szektorának reformja során három nagy kereskedelmi bankot hoztak létre 1987­ben. Ezek a Magyar Hitel Bank (MHB), a Kereskedelmi Bank (K&H - akkori nevén: Országos Kereskedelmi és Hitelbank, OKHB) és a Budapest Bank (BB) voltak, melyek között felosztották a Magyar Nemzeti Bank vállalati hitel­ és betéti portfólióját. Ennek keretében az MHB hitelportfóliójába 5 milliárd forint rossz hitel jutott, a K&H 2,5, míg a BB 1,9 milliárd forint értékben kapott rossz hiteleket. Ezen felül a BB hozzájárult a gyengélkedő szénbányászat 4,7 milliárd forintot kitevő, hosszú lejáratú, a kormány által garantált hitelének átvételéhez is, amellyel együtt rossz hiteleinek állománya 6,6 milliárd forintra emelkedett. A rossz hiteleknek ezt a 14,1 milliárd forintra rúgó állományát természetesen olyan örökségnek kell tekinteni, amelynek felgyülemléséért nem az új bankok menedzsmentje hibáztatható. A bankok azonban nemcsak a rossz hiteleket örökölték, hanem ezzel együtt azokat a vállalati ügyfeleket is, akik nem fizették tartozásaikat, s e vállalatok ráadásul még bizonyos befolyással is rendelkeztek a bankok hitelnyújtására.

A rossz hitelek állománya az 1987­es 14,1 milliárd forintról 1990 végére 43 milliárdra nőtt, amelyből 36,5 milliárd forint jutott a három említett nagybankra. Az sajnos nem állapítható meg, hogy ebből a növekményből mennyit tett ki a kamattartozások további felhalmozódása, illetőleg mekkora összeg vált az újonnan nyújtott hitelekből ismét rossz hitellé. A növekménynek csak ez utóbbi részéért tehető a bankok menedzsmentje felelőssé. A rossz hitelek további felhalmozódásáról az 1. táblázat ad képet, amely a bankok által szolgáltatott adatokon alapul. Látható ebből, hogy a minősített hitelek1 állománya 1991­től ugrásszerűen emelkedett; ezt a kormányzat által megindított hitelkonszolidációs program csak átmenetileg tudta fékezni.

A stock jellegű öröklött hitelállomány és a flow jellegű folyó hitelezés közti különbségtétel döntő fontosságú abból a szempontból, hogy megállapíthassuk, felelőtlenül járt­e el a három nagy kereskedelmi bank, vagyis nyújtott­e hiteleket olyan ügyfeleknek, akik nagy kockázatú adósoknak számítanak. A bankok és a legnagyobb ügyfeleik (utóbbiak szintén állami vállalatok) közti kereszttulajdonosi kapcsolatok sok megfigyelő szerint oda vezettek, hogy a bankok "sok jó pénzt hajítottak rossz pénzeik után". A kérdés eldöntését - mármint hogy a rossz hitelek felhalmozódása kinek, minek tulajdonítható - megnehezíti a vizsgált időszakban bekövetkezett két nagy reálgazdasági sokk és egy kormányzatilag kiváltott pénzügyi megrázkódtatás (az új csőd­ és banktörvény). A transzformációs válság és a KGST­kereskedelem összeomlása a reál GDP 20 százalékos visszaesését váltotta ki az 1989 és 1992 közötti években (a hivatalos statisztikák szerint). A reáljövedelem ilyen nagyságrendű csökkenése bármely gazdaságban maga után vonta volna a pénzügyi intézmények hitelállományának erős visszaesését reálértékben számolva. E reálgazdasági sokkok következtében még a korábban egészségesnek tűnő vállalatok is súlyos pénzügyi nehézségekkel szembesültek. Amennyiben ezek életképtelenné váltak, akkor további új kihelyezések váltak rossz hitelekké. Kétes eljárás lenne azonban felelőssé tenni a bankok vezetését, hogy e fejleményeket nem látták előre.

A menedzsment hozzáértésének megítélését tovább bonyolítja, ha megkülönböztetjük a nyíltan tudomásul vett és a rejtett rossz hiteleket. Ha valamely banknak rossz hitele van, tud róla, s elhatározta már, hogy új kölcsönt nem ad soha többé ennek az adósnak, több lehetőség közül választhat. Azonnal beismerheti ezt (ez esetben minősítenie kell hitelét, és tartalékot kell képeznie vele szemben), de el is leplezheti a tényt az esedékes és ki nem fizetett kamatok tőkésítésével; ezenkívül átmeneti megoldások is léteznek (a kamatok egy részének begyűjtése, másik részének tőkésítése). Számottevő reálgazdasági sokk bekövetkezése esetén bármely bankrendszer időben némileg késleltetné a hitelportfóliójában bekövetkezett változások jelzését a piac számára, illetőleg az eszközállománya értékcsökkenésének a beismerését. Ennek az az oka, hogy elegendő saját tőke hiányában a bankok mérlegének forrásoldalát rendszerint nem lehet azonnal hozzáigazítani az eszközök reálértékének csökkenéséhez. Ha valamely bank nem tud azonnal a rossz hiteleinek teljes összegét elérő tartalékot képezni, akkor a fizetésképtelenségtől való félelmében csak fokozatosan ismeri el hiteleinek valódi minőségét, mert reménykedik, hogy a problémát legalább részben ki tudja nőni.

Mindent összevetve, bonyolult feladat az említett magyar kereskedelmi bankok esetében pontosan kideríteni, hogy fizetőképességi nehézségeik mennyiben tulajdoníthatók a menedzsment rossz működésének, az örökölt problémáknak, illetőleg a reálgazdasági sokkoknak. Általános vélemény szerint a rossz hitelek állományának felduzzadásáért ebben az időszakban a bankok vezetése okolható, legalábbis az MHB és a K&H esetében. Valójában ez még nyitott empirikus kérdés; de erre vonatkozóan nehezen lelhetők fel egyértelmű bizonyítékok. A következő pontban vállalati szintről származó adatokat ismertetünk, amelyek arra utalnak, hogy a nagy kereskedelmi bankok vélhetően nem nyújtottak jelentős mértékben új hiteleket nem fizető ügyfeleik számára.

A bankok hitelpolitikája rossz adósaikkal szemben

A következőkben egy széles körű vállalati minta alapján megvizsgáljuk, hogyan részesedtek a legrosszabb eredményeket kimutató vállalatok a bankszféra hitelállományából, és milyen mértékben juthatott e vállalati kör új hitelekhez 1992­ben. A vállalati eredményességet három mérőszám segítségével is megragadtuk, ezek pontos definícióját a 2. táblázathoz fűzött megjegyzésekben adtuk meg. Annak érdekében, hogy kimutathassuk, vajon pumpáltak­e a bankok friss pénzt a veszteséges vállalatokba, a szokásos jelzőszámok mellett egy újat is bevezettünk. Ezt friss hitel (FH) mutatónak neveztük el, és úgy számítottuk ki, hogy a nominális hitelállomány változásából levontuk az esedékessé váló kamatok összegét. Ha a bankhitelek reálértékének változásából levonjuk a friss hiteleknek a bankhitelekhez viszonyított százalékos arányát, akkor az átlagos nominális bankkamatláb és az inflációs ráta különbségét kapjuk, ami hozzávetőleg a reálkamatlábat adja ki. A bankhiteleknek mind a nominális, mind a reálkamatlába nagyon magas volt Magyarországon 1992­ben: az előbbi 33, az utóbbi pedig 12 százalék.2

Az általunk alkalmazott FH mutató lényegében véve a bankok és a vállalatok közötti pénzáramlást jelzi, pontosabban azt, mekkora összegű lenne ez, ha a vállalatok a kamatokat teljes egészében kifizetnék. Ha az FH mutató értéke pozitív, akkor a pénz a bankoktól folyik a vállalatok felé, ha ellenben negatív, akkor a bankok pénzt szívnak ki (pontosabban megpróbálnak kiszívni) a vállalatoktól. Mivel a mutató kiszámításánál a bankhitelekbe csak a folyó és az átütemezett hiteleket számítjuk be (az elmaradt kamatokat nem), a kamatokba pedig csak az esedékessé vált kamatokat (a büntetőkamatokat és a frissen kirótt pótdíjakat nem), így az FH mutató a hitelek formális továbbgörgetésének, illetve átütemezésének mértékét jelzi. Ha egy vállalat például nem tudna az év folyamán teljes egészében eleget tenni kamatfizetési kötelezettségének, s a bank tőkésítené a hátralékot, átütemezné a hitelt, de nem juttatna új pénzt a vállalatnak, akkor az FH mutató értéke nulla lenne. Ha viszont mindemellett a bank új hitelt is adna, akkor a mutató értéke pozitívvá válna. Ha viszont a bank visszautasítaná a kamat tőkésítését és a hitel átütemezését, s új hitelt sem nyújtana, akkor az FH mutató negatív lenne (de akkor is, ha az ügyfél kifizetné az esedékes kamatokat).

a A decilist mindig a foglakoztatott létszám szerint számoltuk, vagyis a legrosszabb eredményességű cégek közül annyit vettünk minden esetben számításba, amennyi hozzávetőleg a mintában szereplő vállalatok létszámának egytizedét foglalkoztatta. Egyik csoportban sem szerepel azonban a több mint százezer főt foglalkoztató MÁV, amely különleges esetnek számít..

b A MÁV nélkül.

c 1992­ben hozzávatőleg 4400 közepes és nagyvállalat működött a magyar gazdaság nem pénzügyi szektorában, melyek durván 1,6 milió főt foglalkoztattak. Mintánkban nem szerepelnek azok a válallatók, melyekre vonatkozóan csak hiányos vagy elentmondásos adatokkal rendelkeztünk

d A bankhitelek állományát néhány vállalati mérlegrovat aggregálása révén küzelítettük meg. Itt és a bankhitelekkkel kapcsolatos többi sorban is beszámítottuk azokat a hiteleket, amelyek a bankokkal szemben keletkeztek, de időközben más tulajdonosra szálltak át. Az esedékessé vált, de ki nem fizetett kamatok közül csak azokat számítottuk be a hiteltartozásba, amelyeket már formálisan is tőkésítettek.

e A bankhitelek nominális növekedési ütemét az 1992­es termelői árindexszel defláltuk. ami 18,8 százalék volt.

f Ez a sor a pénzügyi intézményekkel szembeni tartozások esedékessé vált kamatait tartalmazza, függetlenül attól, hogy kifizették­e, vagy sem.

g Hitelállomány­változás mínusz esedékessé váló kamatok összege.

h A pénzügyi és rendkívüli ráfordítások leszámítása előtti profit az éves árbevétel százalékában.

i Adózás előtti nyereség az év eleji teljes eszközérték százalékában.

j Adózás előtti nyereség a saját tőke év eleji értékének százalékában.

A 2. táblázat egy sor indikátort tartalmaz - köztük az FH mutatót is - a legrosszabb jövedelmezőségű vállalatok négyféle módon képzett csoportjára vonatkozóan. E csoportoknak a részesedése 16 és 24 százalék között mozog a mintában szereplő vállalatok 1992. végi hitelállományából. Mivel e csoportok részesedése a mintában szereplő vállalatok létszámából csak 10 százalék (a negyedik csoporté még kevesebb), s a hitelekből való részesedésük ennek durván kétszerese, így a bankhitelek érezhetően a legkevésbé jövedelmező vállalatokban koncentrálódtak Magyarországon 1992 végére.

Még ennél is meglepőbb azonban az, hogy a 2. táblázat tanúsága szerint a bankhitelek eloszlása milyen keveset változott 1992 folyamán: a legrosszabb jövedelmezőségű vállalatok az év végén is közel azonos arányban részesedtek a bankhitelekből, mint az év elején. Ebből következően esetükben reálértékben is hasonlóan változott a bankhitelek állománya, mint a teljes vállalati minta esetében, ahol ez -3,6 százalékot tett ki. Figyelemre méltó az FH mutató negatív értéke is, e szerint az esedékessé váló kamatok jelentősen meghaladták a bankhitelek nominális értékben vett növekményét. Az esedékes kamatoknak ez a többlete a legrosszabb jövedelmezőségű vállalatok esetében az év eleji hitelállományuk 6-18 százalékára rúgott. A bankoktól tehát nem áramlott pénz a legrosszabb jövedelmezőségű vállalatokhoz; éppen ellenkezőleg, a bankok igyekeztek pénzt elvonni tőlük. Végül azt is érdemes kiemelni, hogy a legrosszabb vállalatok már az év kezdetén is magas adóssághányaddal (adósság/saját tőke aránnyal) rendelkeztek,1992 folyamán azonban tovább nőtt eladósodottságuk, mégpedig jelentős mértékben (szemben a teljes mintával, ahol ez lényegében nem változott).

Ismertetett adataink arra utalnak, hogy a bankok 1992 folyamán nem nyújtottak nagy arányban hiteleket rossz ügyfeleknek; pontosabban, a rossz hiteleknek az 1992­es növekménye nem az újonnan nyújtott hitelekből fakadt. Az történt valójában, hogy a kereskedelmi bankok örökölt hitelportfóliójában jelentős súlyt képviselő, erősen eladósodott vállalatok 1992­ben igen rossz eredményeket értek el. A bankok ugyan nem pumpáltak új pénzt ezekbe a vállalatokba, vagyis "nem dobtak jó pénzt a rossz után", de nem is csökkentették ezektől a vállalatoktól való függőségüket. Ez utóbbinak feltehetőleg az volt a fő oka, hogy e vállalatok képtelenek voltak hiteleik teljes mértékű visszafizetésére, ezek lejárta vagy felmondása esetén. A rossz hitelek mennyiségének 1992­es robbanásszerű növekedéséhez emellett az is hozzájárult, hogy a bankok a korábbinál lényegesen nagyobb arányban ismerték be nyíltan, és minősítették át ennek megfelelően rossz hiteleiket.

A nagy kereskedelmi bankok szorult pénzügyi helyzetükben sem folyamodtak hazardírozó magatartáshoz. Ezt a viselkedést gyakran tulajdonítják olyan bankoknak, amelyek rossz hiteleik folytán elvesztik saját tőkéjük számottevő részét. A hazardírozó bankok nem jelzik időben a piacnak portfóliójuk összetételének kedvezőtlen változását, s nem írják le azonnal teljes veszteségeiket, hanem ehelyett még kockázatosabb hiteleket nyújtanak (esetleg még rossz adósaiknak is). Ezzel próbálnak elébe vágni a fizetésképtelenség kialakulásának: ha ezeket a kockázatos hiteleket nem törlesztik, akkor ez úgyis bekövetkezik, de ha igen, akkor a bank visszaszerzi fizetőképességét. Adataink inkább arra vallanak, hogy a nagy kereskedelmi bankok "konzervatív" módon viselkedtek: megpróbálták függetleníteni magukat a magas kockázatú, őket pumpoló ügyfeleiktől.

E bankok vezetőinek valószínűleg az volt a fő törekvése 1992­ben, hogy összegyűjtsék ügyfeleikről a szükséges információkat, melyeket az új regulációs előírások és a nemzetközi auditorok megkívántak. Éppily fontos volt a belső vezetési struktúra átalakítása, a hitelportfólió folyamatos értékelése céljából, és a megszülető piacgazdaság körülményei között a racionális hitelezési magatartás kialakítása érdekében. Miközben az alkalmazkodási feladatokkal küszködtek, adataink szerint a bankárok még a hitelportfóliójuk további romlását is igyekeztek megakadályozni. Ezzel persze nem állítjuk, hogy jól irányították 1992 folyamán a magyarországi nagy kereskedelmi bankokat. A legtöbb, amit mondhatunk róluk: tudatosan mérsékelni próbálták az őket ért károkat; a legkevesebb pedig, hogy túlterhelték őket a piacgazdasági körülményekhez és az új regulációs előírásokhoz való alkalmazkodás követelményei. Ezek a nagy kereskedelmi bankok nem tettek határozott, aktív lépéseket az örökségükbe tartozó rossz adósokkal szemben (például pénzügyi átszervezésük kikényszerítését). Ennek a mulasztásnak több oka lehetett: nem rendelkeztek az ehhez szükséges szakértelemmel és információkkal; ezzel a lépéssel nyíltan el kellett volna ismerni és a piac számára jelezni egyes hiteleik valódi minőségét, s veszteségeik fedezésére nem rendelkeztek elegendő saját tőkével; de kivárásra is játszhattak, kormányzati beavatkozásban bízva.

A veszteségek finanszírozása a legeredménytelenebb vállalatoknál

A veszteségek finanszírozására elvileg három lehetőség van: külső tőkeinjekció; az adósságok növelése; valamint az eszközök csökkentése. A 3. táblázat ad képet arról, milyen mértékű veszteségek keletkeztek, és miként finanszírozták ezeket a legrosszabb eredményességű vállalatok négy kategóriájában 1992­ben. A táblázatban szereplő százalékszámokat nominális értékekből számítottuk; viszonyítási alapként pedig az év eleji teljes eszközérték szolgált. Már a működési eredmény is negatív volt mind a négy csoportban, tehát a közvetlen költségek is meghaladták a bevételeket; az amortizáció és a pénzügyi ráfordítások beszámítása pedig tovább növelte a veszteségeket. Ilyen mértékű veszteségeket hosszabb távon nem lehet elviselni, még akkor sem, ha a vállalatok nem teljesítik adósságszolgálati kötelezettségeiket. Az amortizáció, a pénzügyi ráfordítások (nagyobbrészt kamatok) és a rendkívüli ráfordítások durván megduplázták a működési veszteségeket.

Pillantást vetvén a mérlegadatokra kiderül, hogy e veszteségek hozzávetőleg kétharmad részét a saját tőke csökkenése ellentételezte. Az adósságok növekedése nem vált a veszteségek finanszírozásának fő módjává: a legeredménytelenebb vállalatok tartozásai nominálisan csak csekély mértékben emelkedtek, reálértékben pedig mind a négy csoportnál csökkentek. Mindez igaz a bankokkal szembeni tartozásokra is. A kereskedelmi partnerekkel szembeni tartozások viszont még nominálisan is csökkentek, ezért reálértékben igen erősen visszaestek. Az egyéb tartozások széles kategóriája is csak kismértékben járult hozzá a veszteségek finanszírozásához. Ide tartoznak az adókötelezettségek és az adóhátralékok is: egyes számítások szerint az évi adóhátralék (tehát egy flow­érték) a reál­GDP 2 százaléka körül mozgott (SCHAFFER [1995]). Ez az adótartozás is feltételezhetően a legeredménytelenebb vállalatokra koncentrálódott, azonban ezzel együtt is csak kismértékben járult hozzá a tartozások növekedése e vállalati kör veszteségeinek finanszírozásához.

A veszteségeket legnagyobb részben az eszközök értékének leapadása finanszírozta. Ezen belül az állóeszközök, a készpénz, a bankbetétek és a pénzügyi eszközökbe fektetett beruházások értékének csökkenése nem volt különösebben jelentős. A veszteségek finanszírozásához ezzel szemben erősen hozzájárult a készletek redukálása, a kereskedelmi hitelek visszafogása és az egyéb követelések értékének csökkenése (sajnos az utóbbiról nem állnak rendelkezésre finomabb bontású adatok). Ezek az adatok arra vallanak, hogy a veszteséges vállalatok 1992­ben erősen összehúzódtak. Ezt a megállapítást a foglalkoztatásra, az értékesítésre és a bérekre vonatkozó vállalati adatok is megerősítik. Az összkép tehát a következő: a legeredménytelenebb vállalatok fenn nem tartható veszteségeket szenvedtek; meglehetősen gyorsan összehúzódtak; veszteségeiket átmenetileg inkább a működő tőkéjük, nem pedig az állótőkéjük rovására finanszírozták, ami arra utal, hogy mélyreható átszervezésbe nemigen fogtak bele.

E cégek nagy része természetszerűleg nem volt abban a helyzetben, hogy teljesítse esedékes adósságszolgálatát a bankok számára, vagy visszafizesse a lejárt hiteleket. Mit tehettek azonban a bankok velük szemben? Egyik megoldás: kisajtolni a vállalatokból, amennyit lehetséges, tartozásaik maradékát továbbgörgetni s kivárásra játszani. Másik lehetőségként a hitelbiztosítékokkal való kompenzáció kínálkozott a bankok számára. Ezzel kapcsolatban azonban súlyos jogi bonyodalmak léteztek (BAUER-GRAY [1995]), s az így lefoglalt javak piaci értéke is alacsonynak ígérkezett. A harmadik megoldás a felszámolási eljárás megindítása lett volna az adós vállalatokkal szemben. Itt is felmerültek azonban mind a jogi nehézségek, mind a vállalatok eszközeinek alacsony piaci értékével kapcsolatos problémák. De további két körülményt is meg kellett a bankoknak fontolniuk: az érvényes reguláció szerint a felszámolás alatt lévő vállalatok hiteltartozásait automatikusan a rossz hitelek közé kell sorolni, s ennek megfelelően azonnal 100 százalékos tartalékot kell velük szemben képezni; másrészt a felszámolás időszaka alatt az adós vállalat fel van mentve az adósságszolgálati kötelezettségei alól. Olyan körülmények között, amilyenben a bankok 1992-1993 folyamán találták magukat, az első megoldás viszonylag vonzónak mutatkozhatott. Az a tény azonban, hogy a bankok vonakodtak jogi úton fellépni rossz adósaikkal szemben, nem azt jelentette, hogy ezen adósoknak puha volt a költségvetési korlátjuk, vagy hogy a bankokkal szembeni fizetési fegyelmükkel lett volna baj. Előzőleg ugyanis láttuk, a bankok megpróbáltak pénzt kipréselni a pénzügyileg padlóra került klienseiktől.

Ez a kérdéskör átvezet bennünket a magyar csőd­ és felszámolási eljárások elemzéséhez, s szélesebb értelemben a vállalatok fizetési fegyelmének vizsgálatához.

Kísérlet a fizetési fegyelem megszilárdítására: az 1992­es csődtörvény

Az 1991 szeptemberében elfogadott és 1992. január 1­jén életbe lépett új csődtörvény egy 1986­os törvényerejű rendeletet volt hivatva helyettesíteni. Ez utóbbi is megengedte ugyan a hitelezőknek, hogy nem fizető adósaikkal szemben felszámolási eljárást indítsanak, de a valóságban erre ritkán került sor. Az új törvény a "fizetési fegyelem" megszilárdítását célozta, mivel a gazdaságpolitika különös problémaként fogta fel a vállalati körbetartozások növekedését.

Az új csődtörvény hatálya minden jogi személyiségű vállalkozásra kiterjedt, tulajdoni formájától függetlenül. Háromféle eljárást különböztetett meg: csődeljárást, mely az adós vállalkozás számára átmeneti védelmet adott a hitelezőivel szemben; felszámolási eljárást; valamint végelszámolást - ez egy gazdasági egység tevékenységének megszüntetését jelenti, jogutód és felszámolási eljárás nélkül.

A csődeljárás, mint említettük, ad bizonyos türelmi időt a pénzügyi nehézségekkel küzdő adósnak, hogy átszervezési tervet dolgozzon ki és terjesszen hitelezői elé. Az 1992­es törvény szerint az adós jelenti be a csődöt (a felszámolási eljárást ellenben a hitelezők is megindíthatják). Az adósnak tehát mérlegelési lehetősége van, hogy bejelentse­e a csődöt, ha előrelátása szerint képtelen lesz kifizetni egy éven belül esedékes tartozásait, illetve valamely már lejárt tartozását. Az 1992­es törvény azonban fő újításként egy "önműködő kioldót" (automatic trigger) is bevezetett, mely bizonyos esetekben kötelezte az adóst a csődeljárás megindítására. Az előírás szerint akkor kellett csődöt jelentenie az adósnak, ha egy tartozását annak lejárta után kilencven nappal sem tudott megfizetni. Ez a kötelezettség (melynek nyolc napon belül kellett eleget tenni) független volt attól, hogy a lejárt adósság mekkora összegű volt, és kivel szemben állt fenn. Ilyen esetben a csődeljárás megindításának elmulasztása büntetőjogi következményekkel járt a vállalat vezetőjére nézve. A fizetési fegyelmet elsősorban éppen ez az önműködő kioldó volt hivatva megszilárdítani.

Az 1992­es csődtörvény kettős célt szolgált. A csőd­ és felszámolási eljárások elősegítették először is a bajban lévő vállalatok átszervezését, illetve megszüntetését, ezáltal pedig a hitelezők igényeinek lehetőség szerinti kielégítését. Ebben az értelemben a törvény a stockprobléma kezelését, vagyis a felhalmozódott tartozások rendezését szolgálta. A törvény másrészt nagy súlyt helyezett a gazdaságirányítás által súlyosnak tartott flow­probléma megoldására is: a hitelezők passzivitásának leküzdésére és a fizetési fegyelem megerősítésére. Ez utóbbi törekvés a magyar törvényt megkülönböztette a legtöbb ország hasonló törvényeitől. Nemcsak a kilencven napos önműködő kioldó mutatta azonban, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak a vélt flow­probléma elleni harcnak, hanem az a mód is, ahogy a stockproblémát kezelték. A törvény nem tartalmazott előírásokat, melyek elősegítették volna programok kidolgozását a fizetésképtelen adósok tartozásainak rendezésére; megkövetelte viszont, hogy a csődeljárásban valamennyi hitelező kivétel nélkül elfogadja a vállalat átszervezési terveit; a Pénzügyminisztérium pedig nem növelte a csődbíróságok költségvetését, a várható csődhullámra való tekintettel sem. Az a körülmény tehát, hogy a gazdaságirányítás rossznak ítélte a vállalatok fizetési fegyelmét, alapvető hatást gyakorolt az 1992­es csődtörvényre.

Ezzel kapcsolatban két kérdés merül fel. Vajon tényleg olyan rossz volt­e az adott időszakban a vállalatok fizetési fegyelme, s ha igen, célszerű volt­e a választott módszerrel ez ellen fellépni? Ami az első kérdést illeti, sajnos nem rendelkezünk adatokkal a lejárt és ki nem fizetett kereskedelmi hitelek korábbi állományára vonatkozóan, de az joggal feltételezhető, hogy 1990-1991 folyamán ebben növekedés állt be. Ezekben az években mind keresleti, mind kínálati oldalról erőteljes sokkok érték a gazdaságot; a kibocsátás nagymértékben visszaesett, számos magyar cég súlyos bajba került. A rossz bankhitelek állománynövekedéséért főként ugyanezek a sokkok okolhatók, valószínű tehát, hogy a rossz kereskedelmi hitelek felduzzadása is elsősorban ezekre vezethető vissza.

A kereskedelmi hitelekkel kapcsolatos problémák súlyát érdemes nemzetközi összehasonlításban is megvizsgálni. E hitelek év végi állományának a GDP­hez viszonyított súlya 1988 és 1992 között 30 és 35 százalék között mozgott Magyarországon. A fejlett nyugati országok egy részében az OECD adatai alapján alacsonyabb volt ugyan ez az arány, más részükben (például Franciaországban és Japánban) azonban magasabb. A vállalati szférán belüli tartozásoknak se az aránya, se az időbeli trendje nem mutatott tehát arra, hogy súlyos gondok lettek volna a fizetési fegyelemmel Magyarországon 1991 végén. De a lejárt és ki nem fizetett kereskedelmi hitelek aránya sem mondható szokatlannak a nyugati normák alapján. A KSH adatai szerint 1991 végén a kereskedelmi hitelek értékben számítva 47 százalékának járt le a kifizetési határideje (a hitelezők jelentései alapján). A nyugat­európai országokban a lejárt kereskedelmi hitelek aránya ugyanebben az időszakban átlagosan 44 százalékot tett ki (CHITTENDEN ÉS SZERZŐTÁRSAI [1993]), tehát a magyar viszonyok e tekintetben sem voltak kirívóak.

Ami a másik kérdésünket illeti, véleményünk szerint értelmetlen dolog a fizetési késedelemben lévő cégeket csődeljárás megindítására kényszeríteni. A piacgazdaságokban ugyanis a fizetési fegyelmet elsősorban a piaci erők hivatottak kikényszeríteni. Ha valamely vevő rendszeresen elmulasztja a szállító számláinak kiegyenlítését, akkor az utóbbi normális esetben tanul a leckéből: beszünteti a szállításait, vagy csak készpénzért, illetőleg előzetes fizetés ellenében hajlandó erre. Persze a vállalatok költségvetési korlátjának keménynek kell lennie, hogy e leckét megtanulják. Az általunk ismert tények számunkra azt mondják, hogy az átmeneti gazdaságokban a legtöbb vállalat ezt a leckét már megtanulta.

A szerződések betartatását szavatoló hatékony rendszer természetesen nélkülözhetetlen eleme minden piacgazdaságnak. Ezt az igényt azonban már az 1986­os csődtörvény is kielégítette Magyarországon, hiszen a hitelező keresetet nyújthatott be a bírósághoz nem fizető adósával szemben, s felszámolását is kezdeményezhette. Kétségtelen ugyan, hogy 1992 előtt nem vették széles körben igénybe az 1986­os törvény adta lehetőségeket, de ennek több oka is lehetett. Egyik ezek közül, hogy jogi és intézményi nehézségek hátráltatták a tartozások bírósági úton történő behajtását. Ez a tény drágábbá és nehezebben elérhetővé teszi a hiteleket, és emiatt rontja a reálgazdaság teljesítményét. De ha valahol az a probléma, hogy a hitelezők kevéssé érdekeltek nem fizető adósaik bíróság elé állításában, akkor a logikus gazdaságpolitika ennek az érdekeltségnek a felkeltése lett volna. Egyszerűbbé és kifizetődőbbé kellett volna tehát tenni a hitelezők számára az adósaikkal szembeni bírósági eljárást. Az 1992­es csődtörvény ezzel szemben az adósokat kényszerítette arra, hogy bíróság elé citálják a hitelezőket - utóbbiak érdekeltségének javítására ez a lépés nyilvánvalóan kevéssé volt alkalmas.

A csőd­, illetve felszámolási törvénynek szerintünk nincs központi jelentősége a fizetési fegyelem kikényszerítésében, inkább a stock­, mintsem a flow­probléma megoldására alkalmas. Mint már utaltunk rá, a fizetési késedelem közönséges jelenség a fejlett nyugati országokban, de csak az esetek töredékében fordulnak a cégek a bírósághoz késésben lévő adósaikkal szemben. A jelentékeny mértékű tranzakciós költségek csak az egyik magyarázat erre. A másik az, hogy az eladó-vevő kapcsolat tipikus esetben nem egy alkalomra szól, hanem hosszú távú viszony. Az eladók emiatt nem szaladnak rögtön a bírósághoz; a késedelmes fizetés tényét ehelyett a következő tárgyalási fordulóban veszik figyelembe az ár és a szállítási feltételek megállapítása során. Emiatt a fizetési fegyelem, azaz a flow­probléma igazából véve nem is valódi probléma. A késedelmes fizetés gyakorisága tulajdonképp a partnerek alkuerejét tükrözi; az erős pozíciókkal rendelkező vevők ezen a módon kereskedelmi hitelek nyújtására kényszeríthetik szállítóikat.

A vállalatok könnyedén szerezhetnek tapasztalatokat arról, hogy vevőik mennyi idő elteltével fizetnek. Ha tehát rendszeresen tovább szállítanak a késéseiről ismert vevőknek is, akkor ezt szándékosan teszik, így a szállító oldaláról nem beszélhetünk kényszerű hitelezésről. Akkor ellenben, ha a vevő megpróbál több hitelt kifacsarni a szállítóból, mint amennyit az megadni hajlandó, vagy ha egyáltalán nem tud, illetve nem akar fizetni, akkor az eladó egyszerűen beszünteti szállításait (s ez a kintlévősége tényleg kényszerű hitellé válik). Ebben az esetben a csődtörvény jelentőséget kap, mert megadja a szállítónak a lehetőséget, hogy követelését bírósági úton érvényesítse. Ekkorra azonban a flow­probléma már magától megoldódott, hiszen az eladó beszüntette szállításait.

Egy 1994­es világbanki vizsgálat, melyet 200 közepes és nagy feldolgozóipari vállalat körében végeztek, arra utal, hogy a magyar vállalatok már megtanulták az említett leckét. Késedelemben lévő vevőikkel szemben leggyakrabban úgy jártak el, hogy kérték az előre való fizetést; kamatot számítottak fel; szüneteltették a szállítást a tartozások rendezéséig; informális "ráhatással" éltek. Rendszeresen csak 17 százalékuk fordult a bírósághoz; a nyugati országokban ez az arány nagyon hasonló (WORLD BANK [1994]).

Az 1992­es csődtörvény következményei

A csődtörvény kilencven napos ún. önműködő kioldója 1992 áprilisától kezdte kényszerítő hatását kifejteni: a bíróságokat ez időtől elárasztották a csődbejelentések (lásd a 4. táblázatot). Április és szeptember között 4300 bejelentés futott be a bíróságokra, s ennek hozzávetőleg 80 százaléka az "önműködő kioldónak" tulajdonítható kötelező bejelentés volt. Nem minden bejelentett csőd került a formális bírósági eljárás stádiumába: 30-40 százalékuk "adminisztratív véget" ért, azaz visszavonták a folyamodványt, vagy a bíróság utasította vissza az eljárást adminisztratív okokra hivatkozva. Ez összefügghet azzal, hogy az adós vállalatok állítólag szándékosan rosszul szerkesztették meg esetenként a bírósághoz beadott csődbejelentésüket, hogy ezáltal is időt nyerjenek.

A formális csődeljárás alá került vállalatok méret szerinti megoszlása hasonló volt, mint a gazdaság egészének vállalati struktúrája. Csődeljárást legnagyobb számmal a viszonylag kis vállalatok ellen folytattak, de nem csekély számú nagyvállalat is fennakadt a rostán, s utóbbiak adták a csődbe került vállalatok foglalkoztatottjainak, értékesítésének és exportjának döntő részét. Jellemző adat, hogy a 300 főnél többet foglalkoztató vállalatok 10,7 százaléka került formális csődeljárás alá 1992-1993­ban, miközben a teljes vállalati körben ez az arány csak 3,6 százalékos volt. Az 1992-1993­ban formális csődeljárás alá került vállalatokban dolgozott a vállalati szféra foglalkoztatottjainak 12-13 százaléka. Ha a formális csődeljárás alá került vállalatok méret szerinti összetétele megegyezik azokéval, melyek csődjelentése adminisztratív véget ért, akkor az említett két évben csődöt jelentett vállalatokban dolgozott a vállalati szektor létszámának hozzávetőleg 20 százaléka (a KSH adatai alapján).

De mi történt közben a vállalati körbetartozásokkal, melyek az "önműködő kioldó" létrehozását leginkább motiválták? A sorban állás jelentős mértékben visszaesett: a bankoknál kielégítésre váró tartozások összege 1992 első negyedévében még 187 milliárd forint volt, de 1993 első negyedévére ez 94 milliárd forintra esett vissza (LÁSZLÓ-SZAKADÁT [1992]; MNB). Egyesek ezt a fizetési fegyelem erősödésének tulajdonítják, de az apadás legnagyobb része valójában csak statisztikai illúzió. Az MNB egy tanulmánya szerint a sorban állás csökkenése 70 százalékban annak köszönhető, hogy a csődtörvény átmenetileg védelmet nyújt az adósoknak, s így tartozásaikat automatikusan levonják a kiegyenlítésre váró tartozások közül.

A legtöbb csődeljárást a törvénynek megfelelően viszonylag gyorsan lezárták. Az 1992 folyamán lefolytatott csődeljárások kezdetben nagyobbrészt az adós és a hitelezők közötti megállapodással zárultak, de később a felszámolás vált gyakoribbá (lásd az 5. táblázatot). A megfigyelők szerint ez annak tulajdonítható, hogy a hitelezők, tanulva a csődeljárások során szerzett tapasztalataikból, nem elégedtek már meg adósaik hevenyészett átszervezési terveivel.

A csődtörvénnyel tett kísérlet fokozódó elégedetlenségre vezetett, ezért az országgyűlés 1993 szeptemberében módosította a törvényt. Az önműködő kioldót hatálytalanították, s enyhítettek azon a korábbi előíráson is, hogy a megegyezéshez valamennyi hitelezőnek kivétel nélkül el kell fogadnia az adós átszervezési terveit. Ettől fogva sokkal kevesebb csődeljárást indítottak meg: míg ezek száma 1993 végén még havi 75 körül volt,1994­ben havi tíznél is kevesebbet tett csak ki.

A felszámolási eljárások száma is drámaian emelkedett az új szabályozás bevezetésével: valójában már kezdettől meghaladta a csődeljárások számát. Velük ellentétben csak kisebb visszaesés következett be a megindított felszámolásokban 1993 és 1994 folyamán (lásd az 5. táblázatot). A csődeljárásokhoz hasonlóan a felszámolási eljárások jelentős része sem jutott el a formális bírósági szakaszba, hanem ehelyett adminisztratív véget ért (1992­ben több mint négyezer ilyen eset volt). Emellett még mindig számottevő maradt a bírósági szakaszba eljutott felszámolások mennyisége: ez 1992 óta egyenletesen kétezer néhány száz körül alakult.

A felszámolások a csődökhöz hasonlóan legnagyobbrészt kisvállalatokat érintettek, de gazdasági súlyuk alapján a felszámolásokban is a nagyvállalatok domináltak. 1993 végén a teljes banki hitelállomány hozzávetőleg 7 százaléka állt fenn felszámolási eljárás alatt lévő vállalatokkal szemben (és ez az arány emelkedőben volt). Ha tekintetbe vesszük azokat a hiteleket is, amelyektől megszabadították a bankokat az 1992­es hitelkonszolidáció keretében, valamint a már felszámolt vállalatokkal szembeni hiteleket is beszámítjuk, akkor becslésünk szerint az előbbi arány már 10 százalék fölé emelkedett 1992-1993 folyamán. Ennek ellenére messze a bankok indították meg a legkevesebb felszámolási eljárást, a legtöbbet viszont az 5. táblázat tanúsága szerint az állami vállalatok és egyéb hitelezők, tehát azok, akik kereskedelmi hiteleket nyújtottak.

Az adminisztratív végű felszámolásokhoz nyilván nem kell sok idő, de a formális bírósági procedúra már meglehetősen elhúzódó folyamat. Ez utóbbinak több oka is van. A csődtörvény kötelességévé teszi a felszámolónak, hogy az eljárás alatt lévő cég hitelezői számára a lehető legtöbbet visszanyerjen követeléseikből, ez pedig a lassú és korrekt, nem pedig a gyors és piszkos felszámolást ösztönzi. A felszámolásra kerülő cégek eszközeinek alacsony piaci értéke3 is fékezte a felszámolási eljárásokat, mert a felszámolók, illetve a hitelezők vonakodtak tudomásul venni a nyomott árakat. Az eszközök alacsony árának részben az volt az oka, hogy egyszerre nagyon sok eljárás indult meg, így nagy kínálati túlsúly alakult ki a piacon.

Összefoglalva, az önműködő kioldó a fizetési fegyelem helyreállítását célozta a magyar gazdaságban, de szerintünk ez nem volt olyan probléma, amely szükségessé tette volna a törvénybe foglalt megoldást. A kereskedelmi hitelek állománya és a sorban álló követelések összege persze jelentősen visszaesett, de ez a "siker" jórészt statisztikai illúzió volt, melyet a csődtörvénynek az adósokat átmenetileg védő előírásai okoztak. A következőkben megvizsgáljuk, hogy a csődtörvénnyel való kísérletezés hogyan járult hozzá a rossz hitelek problémájához, és milyen károkat okozott a hitelpiac összeroppanása révén.

A csődtörvény által okozott károk

A csődtörvénybe foglalt önműködő kioldó ellen joggal felhozható, hogy nem volt megfelelően szelektív eszköz. Egyik oldalról eltalált átmeneti pénzügyi problémákkal küzdő cégeket is, melyek egyébként nem voltak komoly bajban, s nem szorultak rá alapos átszervezésre. Másik oldalról viszont nem érte el azokat a vállalatokat, melyek rossz hitelei bankokkal szemben álltak fenn, és a bankok továbbgörgették e hiteleket, ahelyett, hogy nyíltan leminősítették volna ezeket. A csődeljárást a különleges esetnek minősített vállalatok is elkerülték, melyek számára állami mentőkötelet dobtak.

Elszórt megfigyelésekből és aggregált adatokból arra következtethetünk, hogy a bankok valóban a hitelköveteléseik továbbgörgetését részesítették előnyben, s csak ritkán indítottak felszámolási eljárást adósaikkal szemben. Az érvényes reguláció szerint a felszámolás (de nem a csődeljárás) alatt álló vállalatokban lévő hiteleket a bankoknak kötelező a legalsó kategóriába sorolni, vagyis rossznak minősíteni. Saját tőkéjük elégtelenségére és a tőkemegfelelési mutatóra való tekintettel azonban ugyanúgy nem tudtak jelentős tömegben rossz hiteleket leírni, mint hiteleket nyilvánosan rossznak minősíteni. Ezenfelül a felszámolás időtartama alatt a vállalat nem köteles az öröklött hitelek - s közte a bankhitelek - visszafizetésére és az adósságszolgálat teljesítésére. A bankok végül erősebb alkupozícióban vannak a kereskedelmi hitelezőknél. Ezért érdekük, hogy a súlyosan eladósodott vállalatok ne kerüljenek be a csőd­ vagy a felszámolási eljárásba, mert így jobb eséllyel tudnak pénzt kipréselni belőlük, mint a kereskedelmi hitelezők (és esetleg mint az állami hatóságok). Mindezért a bankok csak ritkán éltek a lehetőséggel, hogy rossz adósaikkal szemben felszámolási eljárást indítsanak.

Feltételezésünk szerint a csődtörvénnyel tett kísérlet két módon is súlyosbította a bankszektor pénzáramlási problémáját. A csődtörvény először is kilencven napos türelmi időt adott a csődeljárás alatt lévő vállalatoknak, ennek során nem kellett bankhiteleiket törleszteniük és adósságszolgálatot teljesíteniük. A korábban említett világbanki vizsgálat szerint azonban a csődöt jelentett vállalatok több mint fele nem mulasztott el eleget tenni a bankokkal szembeni kötelezettségeinek, míg az önműködő kioldó hatályban volt (WORLD BANK [1994]). Másrészt viszont a felszámolási eljárás alatt lévő vállalatokban már jóval hosszabb időszakokra befagyhattak a banki követelések. Miáltal pedig a csődtörvénnyel tett kísérlet sok vállalatot hozott olyan helyzetbe, hogy átmenetileg (a csődegyezkedés során) vagy tartósan (a felszámolás alatt) nem kellett hiteleit törlesztenie, illetve kamatokat fizetnie, ez súlyosbította a bankszektor pénzáramlási és rosszhitel­problémáit. Mindazonáltal ez önmagában nem feltétlenül növelte a csődtörvény által okozott károkat, hiszen úgy is felfoghatjuk, hogy ezáltal csak korábban bukott felszínre a bankszektor amúgy is meglévő súlyos ballasztja.

Nézetünk szerint a károk nem elsősorban a bankszektorban csapódtak le, hanem a vállalati szektorban, hiszen a csődbe kergetett vállalatok számára az összes hitelcsatorna bedugult, még akkor is, ha csak egyfajta tartozásukkal kerültek késésbe egyetlen hitelezőjükkel szemben. Az 1992­es banktörvényben nem volt ugyanis semmilyen kikötés, amely a kielégítés során előre sorolta volna azokat a hitelezőket, akik a csődeljárás alatt nyújtottak az adósnak további hiteleket. Ez igen hatásosan elrettentett minden kereskedelmi partnert attól, hogy hitelt adjon az eljárás alatt lévő vállalatnak. Ha szállított neki egyáltalán, az ellenértéket azonnal vagy előre kérte. A csődbe került cég bankhitelek segítségével sem tudta likviditási gondjait orvosolni, mert a bankok sem adtak hitelt, hiszen ez sem élvezett volna elsőbbséget a hitelezők kielégítése során. Ezenfelül a csőddel fenyegetett, az alatt vagy után lévő vállalattól a vevők is elpártolhattak, hiszen nem lehettek biztosak ennek fennmaradásában és vásárlásaik zavartalanságában.

Az önműködő kioldó hatásától fenyegetvén sok vállalat mindent megtett 1992 elején, hogy lejárt kereskedelmi hiteleit törlessze, s így elkerülje a csőd kötelező bejelentését. Mint a 6. táblázat mutatja, mind a kereskedelmi, mind a bankhitelek reálértéke számottevően visszaesett 1992 folyamán. A kereskedelmi hitelek visszaesésének biztosan a csődtörvény volt a fő oka, de ez húzódhatott meg a bankhitelek összezsugorodásának hátterében is. A vállalatok likviditásának ilyetén romlása csökkenthette a gazdaság reálteljesítményét, mégpedig jelentős mértékben is.

Figyelmet érdemel még a Világbank említett vizsgálata is, mely 200 közepes és nagyvállalatra terjedt ki 1994 elején. Ebben azt kérdezték az érintettektől, hogy voltak­e csődeljárások résztvevői adósi vagy hitelezői minőségben, s ha igen, elvesztettek­e vevőket vagy szállítókat ennek következtében. A feldolgozott válaszokat a 7. táblázatban láthatjuk. Meglepő adat, hogy milyen sok vállalat vált csődeljárás részesévé hitelezőként, s hogy ez milyen súlyos költségekkel járt számukra. Még meglepőbb azonban, hogy ezt a súlyos keresleti sokkot milyen nagy arányban közvetítették a hitelező cégek a szállítóiknak: a hitelező cégek több mint fele, s az egész minta 42 százaléka arról számolt be, hogy szállítókat vesztett el annak következtében, hogy hitelezőként csődeljárások részesévé vált.

A 7. táblázatban nem világos számunkra, hogy miért értékelte aránylag sokkal több hitelező költségesnek a csődeljárásokat, mint ahány adós. Előfordulhat, hogy ez a mintavétel torzulásának köszönhető: a csődeljárásba került cégek egy része már a felszámolás stádiumába juthatott, illetőleg be is zárt, s ezért nem akart vagy nem tudott a vizsgálatban részt venni. De még ha az alacsonyabb értéket vesszük is mérvadónak, tehát azt, hogy a csődeljárások fele költséges volt a résztvevőknek, akkor is megállapíthatjuk, hogy az önműködő kioldóval való kísérletezés költségesnek bizonyult, mert a kioldó által az adós vállalatok számára előidézett likviditási gondok átterjedtek hitelezőikre is, s láncreakciót váltottak ki.

Még egy megjegyzés kívánkozik ide: a vállalatok egy része elkerülhette volna hiteleinek kiapadását, ha nem csődöt, hanem felszámolási eljárást kér, a felszámolási eljárás alatt ugyanis hozzá lehet jutni új hitelekhez. Sok vállalat mégsem választotta ezt a lehetőséget, talán azért, mert a bíróság által kinevezett felszámolónak tekintélyes hatalma van, ami a menedzsment elbocsátására is kiterjed. A csődeljárás a vállalatvezetés számára sokkal nagyobb autonómiát és biztonságot adott, s ennélfogva a kisebbik rossznak számított.

Epilógus: a hitelkonszolidációs és feltőkésítési programok

A csődjogi reform elvileg szerepet játszhatott volna a rossz bankhitelek rendezésében. A gyakorlatban azonban az új csődtörvény nem ért el érdemi előrehaladást ezen a területen. Emiatt az Antall­kormány más módszerekhez folyamodott: olyan programot dolgozott ki amely külön gondoskodott volna a legjelentősebb kereskedelmi bankok feltőkésítéséről és néhány nagy állami vállalat megmentéséről, illetve átszervezéséről. A gazdaságpolitikusok ösztönözni szándékoztak az utóbbiakat, hogy fokozatosan alkalmazkodjanak a piaci körülményekhez, a bankokat pedig a hatékony hitelallokációhoz szükséges tőkével és likviditással kívánták ellátni. Az 1992 végén bejelentett, s részleteiben 1993 februárjára kidolgozott hitelkonszolidációs program elsősorban a rossz hitelektől szándékozott megszabadítani a nagy kereskedelmi bankokat; ezeket húszéves lejáratú, kamatozó állami kötvényekkel helyettesítették. A rossz hiteleket egy állami factoringügynökségre bízták, hogy menedzselje ezek rendezését az adós vállalatokkal szemben.

A pénzügyi szektor reformjától függetlenül, sőt azt megelőzően az ipari minisztérium válságmenedzselő programot dolgozott ki, amely eredetileg 12 állami nagyvállalatra terjedt ki. Olyan vállalatokat választottak ki, amelyeknek súlyos mértékű fizetési késedelmeik voltak, sok alkalmazottat foglalkoztattak, s úgy gondolták róluk, hogy az átszervezés után kilátásaik jók lesznek. 1993 folyamán az érintett nagyvállalatok köre 16­ra duzzadt, s emellett még 159 súlyos gondokkal küzdő mezőgazdasági szövetkezetet is kiemeltek különleges elbánás céljából. A program keretében 31,6 milliárd forint rossz hiteltől szabadították meg a kiválasztott cégeket és hitelező bankjaikat (ebből az összegből csak 4,6 milliárd forint jutott a szövetkezetekre).

A hitelkonszolidációs program csak igen kis mértékben járult hozzá a rossz hitelek problémájának rendezéséhez: túl későn, túl keveset adott a bankok feltőkésítésének igényeihez képest. Az 1. táblázatból látható, hogy 1992 szeptember végén a rossz hitelek aggregált állománya 126 milliárd forint volt. Ebből 102,5 milliárd forintra terjedt ki a hitelkonszolidációs program. Ennek végrehajtása után, 1992 végén azonban az 1. táblázat tanúsága szerint a bankok által elismert rossz hitelek állománya még mindig 85 milliárd forint volt, ahelyett, hogy 25-30 milliárdra csökkent volna. Mi történt valójában? A rendezés során annak ugyan elejét vették, hogy a bankok kétesnek, illetve kifogásolhatónak minősített hiteleket ex ante rossznak feltüntetve becsempésszék a programba, de az ex post stratégiai reakciót már nem tudták kivédeni. A bankok mérlegelszámolási okokból sok kétes hitelt minősítettek át rosszá a hitelkonszolidáció végrehajtása után. Erre utal, hogy a kétesnek minősített hitelek állománya 1992 negyedik negyedévében 34 milliárd forinttal csökkent.

A feltőkésítéssel tehát most már megengedhették maguknak a bankok, hogy több (valójában bizonyára rossz) hitelt minősítsenek nyilvánosan is rossznak, mert eleget tudtak tenni a velük szembeni tartalékolási kötelezettségüknek. Sőt nem engedhették meg maguknak, hogy ne minősítsenek több hitelt rosszá, mégpedig adózási okokból. A hitelkonszolidációs program ugyanis előírta, hogy a hivatalosan szükséges tartalékolási szinten felüli tartalékokat adózandó jövedelemnek kell tekinteni. Ettől a rendelkezéstől a PM az adóbevételek növekedését várta. A bankok azonban felfogták, mire is ösztönzi őket ez az adószabály, s nettó 64 milliárd forinttal növelték a rossz hitelek állományát 1992 negyedik negyedévében.

A rákövetkező év első három negyedében rohamosan tovább növekedett a problematikus hitelek állománya, s 1993 szeptemberére már elérte az egy évvel azelőtti, a hitelkoszolidációt megelőző szintjét. Ezen belül a rossz hitelek aránya még meg is haladta azt, hiszen 142 milliárd forint volt az előző évi 126 milliárddal szemben. Így bár a kormányzat váltig hangoztatta, hogy az 1992­es hitelkonszolidáció egyszeri beavatkozás volt, ezzel nemigen sikerült az akció megismétlésére vonatkozó várakozásokat kioltania, mert a rossznak elismert hitelek 1992. végi és 1993­as dinamikája ezt a bejelentést nem tette hihetővé.

Ahogy a bankok helyzetének romlása 1993­ban nyilvánvalóvá vált, szóba került a következő feltőkésítési akció. Ennek meghirdetésére végül 1993 decemberében került sor. Az előzővel ellentétben most már integrált bankfeltőkésítési és vállalati hitelkonszolidációs programot dolgoztak ki. Ez a program a pénzügyi oldalon végre meg akarta oldani a nagy kereskedelmi bankok fizetőképességi és likviditási problémáit, jelentős tőkeemelést végrehajtva náluk. A korábbi hitelkonszolidációval ellentétben az új program meghatározta a bankok részvételének feltételeit a vállalatok átszervezési programjaiban - ebből látszik az új megközelítési mód integrált jellege. Az ÁVÜ javaslatára 1993 októberében kiválasztottak 55 vállalatot a gyorsított hitelrendezési programban való részvételre, amely a bankok intenzív közreműködésére is számított.

A második konszolidációs program integrált jellege miatt racionálisabb volt ugyan az elsőnél, de ez sem volt mentes súlyos koncepcionális problémáktól. Először és leginkább az a baj, hogy ezek a megmentési programok a "közös vályúhoz" invitálják a vállalatokat. Ha egyszer már listákat állítanak össze, akkor a vállalatok megkeresik az érveket, miért kell önmaguknak is rajta szerepelniük, s kivételezett elbánásban részesülniük. Pedig a tények arra utalnak, hogy sok vállalat két évig enélkül is boldogult - leépített, és a reálszférában alkalmazkodott az új körülményekhez. A mandátuma végéhez közeledő kormány azonban több okot is talált, hogy listákat alkosson, s vállalatokat helyezzen rájuk. A listákon lévő vállalatokat azonban már semmi sem ösztönzi arra, hogy leváljanak az állami emlőkről.

A program végrehajtása során további problémák is adódtak. A bankok vonakodtak elfogadni a vállalatok átszervezési terveit, s a rossz hitelek leírásával szemben előnyben részesítették ezek átütemezését vagy az államnak való eladását. A költségvetési feszültségek azonban az államot korlátozták a rossz hitelek átvételében. Emellett a programok túlléptek az ütemezésen és a határidőkön anélkül, hogy sok vállalat sorsa tisztázódott volna. Így e program végső értékelése csak akkor lehetséges, ha a további kutatáshoz szükséges információk összegyűlnek.

Figyelmet érdemelnek a konszolidációs programok költségei is. Az MNB jelentése szerint az első és második hitelkonszolidációs programban kibocsátott hosszú lejáratú kamatozó államkötvények értéke 1993 december végén 279 milliárd forintra rúgott.4 Ez az összeg magában foglalja a második konszolidációs program első fordulójában kibocsátott kötvények értékét, de ennek második fordulóját még nem veszi számba. Ha ezt is hozzáadjuk, akkor 296,2, azaz durván háromszáz milliárd forintot kapunk a programok végösszegeként, ami körülbelül az 1993­as GDP kilenc százalékát tette ki. 1993 második félévében az államkötvények átlagos kamata 20 százalék körül mozgott, ezek szerint 1994­ben a konszolidációs programok következtében durván 60 milliárd forint kamat terhelte az állami költségvetést, ami az 1993­as GDP 1,8 százalékát és az 1993­as költségvetési hiány 30 százalékát tette ki. A költségvetés valóságos terheit persze az infláció időben csökkenteni fogja, hiszen a konszolidációs kötvények névértéke nem változik. E kötvények mindazonáltal 300 milliárd forinttal növelték az államadósság összegét, s ha ezt az összeget egyszerűen elosztjuk húsz évre, akkor ez újabb évi 15 milliárd forinttal növeli az állam adósságszolgálati terheit.

Végül nézzük azt a kormányzati érvet, mely a kereskedelmi bankok tőkemegfelelési mutatójának kiegyenlítését azzal indokolta, hogy így lehet ezeket azonos versenyhelyzetbe hozni! Ezáltal azonban a rossz mutatókkal rendelkező bankok nagyobb támogatáshoz juthattak, mint a jobb eredményeket felmutatók, s az ösztönzés sokadszorra visszájára fordult. Ehelyett a feltőkésítésre szánt összegek egy részét a nagy kereskedelmi bankok privatizációjának elősegítésére kellett volna fordítani. Ezzel stratégiai külső befektetőket meg lehetett volna nyerni, akiktől további friss tőkéhez juthatott volna a magyar pénzügyi szektor. Ez egyben hihető módon kizárta volna a feltőkésítési akció megismétlését is. Ehelyett a második feltőkésítési akció eredményeképp erősen megnőtt az állami tulajdon részaránya a nagy kereskedelmi bankokban (amely a Budapest Bank 68,4 százalékos értékétől a Magyar Hitelbank 89 százalékos arányáig terjedt). Ez újra nagy felelősséget ruházott a kormányzatra a kulcsfontosságú pénzintézetek pénzügyi állapotáért, s előre vetíti további feltőkésítési akciók szükségességét.

Nézetünk szerint a hitelkonszolidációs és feltőkésítési programok irányzata azért is téves volt, mert az igazi nagy probléma a vállalatok hatalmas adótartozásainak rendezetlenségében rejlett. Becslésünk szerint a vállalatok adó­ és az adóhoz hasonló kötelezettségeinek hátraléka 1992­ben mintegy a felét tette ki annak a lejárt tartozásállománynak, mely a bankoknál kifizetésre sorban állt. Ez tehát nagyságrendileg megfelelt a vállalatok lejárt kereskedelmi és bankhitelei együttes összegének. Az adózási fegyelem megszilárdításának és az adóbehajtás javításának kellett volna tehát a kormányzat elsőrendű gazdaságpolitikai feladatának lennie. Az adók elengedése ráadásul rendkívül rossz jelzést ad a vállalatok számára az adózási fegyelemre vonatkozóan. Döntő tehát, hogy e területen egyszer s mindenkorra hiteles politikát érvényesítsenek. A szűkös kormányzati erőforrások vállalatok közti osztogatása helyett helyénvalóbb lett volna tehát piacibb jellegű megközelítést alkalmazni. A szabadpiaci módszerek alkalmazására bátoríthat, hogy az állami factoring ügynökségnél s magukon a kereskedelmi bankokon belül is kezd kialakulni a rossz adósságok rendezéséhez szükséges szakmai háttér.

Összefoglalva a mondottakat: a kormányzat által megvalósított ad hoc bankfeltőkésítési és vállalati átszervezési programok sok vonatkozásban tévesnek bizonyultak; rossz jelzéseket adtak a bankok menedzsmentjének, és bürokratikus, centralizált módszerek alkalmazásával lelassították a vállalatok átszervezését, mert abban tették érdekeltté ezeket, hogy "megmentésükért" lobbyzzanak.

*

A magyar regulációs sokk tanulságai a gazdaságpolitikusok számára néhány tanácsban összegezhetők. Ezek arra vonatkoznak, mit nem célszerű tenni:
- az ésszerű regulációs megoldásokat nem kell halomra dönteni, s nem érdemes fejreállítani a dolgokat anélkül, hogy a következményekkel tisztában lennénk;
- nem szabad túlbecsülni a kevés eszközzel végrehajtott központosított akciók (bürokratikus vállalatmentő programok) eredményességét és a megszületőben lévő másodlagos piacok kapacitását (hogy felszívják a felszámolásra kerülő vállalatok eszközeit);
- nem szabad alábecsülni a decentralizált gazdasági szereplők (bankok és vállalatok) képességét a piaci viszonyokhoz való igazodásra, és a piaci fegyelem érvényesítésére, amennyiben az ösztönzők helyesen orientálják őket.

Hivatkozások

ÁBEL ISTVÁN-BONIN, J. P. [1994]: Financial Sector Reform in the Economies in Transition. Megjelent: Bonin, J. P- Székely P. István (szerk.): The Development and Reforms of Financial Systems in Central and Eastern Europe. Edward Elgar.

BAUER, H. L.-GRAY, CH. W. [1995]: Debt as a Control Device in Transitional Economies: The Experiences of Hungary and Poland. World Bank,1995. január. Kézirat.

CHITTENDEN, F.-KENNON, A.-MAHANDRU, S.-BRAGG, R. [1993]: Payment Practices, Legislation and their Effect on SMES: A Comparative Study. National Westminster Bank, 1993. május.

CSÁKI GYÖRGY [1994]: 1993-1994: New Improvement in the Hungarian Banking System. Working Paper No. 40, MTA Világgazdasági Intézet,1994. október.

FAN, Q.-SCHAFFER, M. E. [1994]: Governmental Financial Transfers and Enterprise Adjustments in Russia, with Comparisons to Central and Eastern Europe. Economics of Transition, (2) 2.

GOMULKA, S. [1994]: The Financial Situation of Enterprises and Its Impact on Monetary and Fiscal Policies, Poland 1992-1993. Economics of Transition, (2) 2.

GRAY, CH. W. [1994]: Some Common Misconceptions (?) About Bankruptcy and Conciliation in Hungary and Poland. World Bank,1994. november. Kézirat.

KORNAI JÁNOS [1993]: The Evolution of Financial Discipline under The Postsocialist System, Kyklos (46) 3.

LÁSZLÓ GÉZA-SZAKADÁT LÁSZLÓ [1992]: Money, Banking and Capital Markets in Hungary. Kézirat.

MITCHELL, J. [1993]: Creditor Passivity and Bankruptcy: Implications for Economic Reform. Megjelent: Mayer, C.-Vives, X. (szerk.): Financial Intermediation in the Construction of Europe. Cambridge University Press.

MITCHELL, J. [1994]: Strategic Creditor Passivity in Economies in Transition. Cornell University, 1994. április. Kézirat.

MIZSEI KÁLMÁN [1994]: Bankruptcy and Banking Reform in the Transition Economies of Central and Eastern Europe. Megjelent: Bonin, J. P.-Székely P. István (szerk.): The Development and Reforms of Financial Systems in Central and Eastern Europe. Edward Elgar.

OECD [1993]: OECD Economic Surveys: Hungary. Párizs.

PUGH PIPER, R.-ÁBEL ISTVÁN-KIRÁLY JÚLIA: Transformation at a Crossroads: Financial Sector Reform in Hungary. Policy Study 5. Kék Szalag Bizottság.

SCHAFFER, M. E. [1995]: Government Subsidies to Enterprises in Central and Eastern Europe: Budgetary Subsidies and Tax Arrears. CEP Working Paper No. 671. London School of Economics,1995. február.

SZÉKELY ISTVÁN [1990]: The Reform of the Hungarian Financial System. European Economy, No. 43,1990. március.

WORLD BANK [1994]: Research Project on Enterprise Behavior and Economic Reform. New York.


1 Az 1991. december 1­jén kihirdetett új banktörvény a minősített hiteleken belül három kategóriát különít el, a rossz, a kétes és a kifogásolható hitelekét, amelyekkel szemben a megfelelő sorrendben 100, 50, és 20 százalékos tartalékolási kötelezettséget ír elő a bankok számára.

2 A nominális kamatlábra vonatkozó forrás: MNB: Annual report, 1993, 240. o.; a reálkamatláb kiszámításához a 18,8 százalékos termelői árindexet használtuk, mint ahogy az MNB is ezt az adatot használja publikációiban. Ez az érték a KSH régi metodológiájú számításai alapján adódott.

3 Ez általában csak 20-30 százalékát tette ki a könyv szerinti értéknek (OECD [1993] 84. o.).

4 MNB Monthly Report 1994/3, 48. o.