KÖNYVISMERTETÉS

Bekker Zsuzsa: Rendszerválság. Alkalmazkodási folyamatok mérése a kelet­európai országokban 1970 és 1990 között

Aula (BKE), Budapest, 1995. 309 o.

Az alkalmazkodás elemzése, ha úgy tetszik az alkalmazkodás gazdaságtana viszonylag új területe a közgazdaságtannak. Jelentősége különösen felértékelődött az utóbbi évtizedekben, amikor a gazdaság minden területén felgyorsult változásoknak vagyunk tanúi. Ezekre a gazdaság szereplői valamilyen módon reagálni kényszerülnek, a válaszadás egyszerűen nem "tagadható" meg. A kérdés inkább ennek hogyanja és a gyorsasága, aminek értelemszerűen következménye az alkalmazkodás sikeressége. Nem véletlen ezért, hogy az elmúlt években a témáról itthon is és külföldön is jelentős irodalom keletkezett.

Bekker Zsuzsa könyve mind elméleti, mind módszertani szempontból igen jelentős hozzájárulás ehhez az irodalomhoz. Négy kelet­európai ország (Bulgária, Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország) alkalmazkodási teljesítményét és politikáját veszi vizsgálat alá, s jut "szembeötlő csoportazonos jellegzetességeik" alapján arra a következtetésre, hogy a nyolcvanas évek végén az adott társadalmi­gazdasági rendszerük szükségszerűen omlott össze. A változások egy "hosszan érlelődő folyamatnak »csupán« végkifejletei. Ami történt, az volt, hogy a rendszer gazdasági megújulásképtelenségének manifeszttá válása látványosan ekkor következett be." (9. o.) Természetesen a kelet­európai rendszerek anomáliái korábban ismertek voltak, s a hetvenes és nyolcvanas évek külső sokkhatásai alapján bekövetkező teljesítmény­ellehetetlenülés is ma már triviálisnak ható igazság. A tudomány számára gyakran éppen a kézenfekvő igazságok bizonyítása a legnehezebb feladat. Bekker Zsuzsa munkájában a számok több nyelven "beszélnek", ami a mű igen nagy értéke. A szerző hangsúlyosan a "módokról", a "mikéntről" és a "mértékekről", tartalmi és módszertani szempontból egyaránt számos új mozzanattal gazdagítja képünket.

Különösen fontos eredmény, hogy az alkalmazkodási folyamatokat, annak terheit a kötet empirikusan is teszteli és számszerűen is bemutatja. Ilyen szempontból jónak tartom a Jánossy­, valamint a Balassa­módszer kelet­európai adaptálását, valamint az összehasonlításul vett országok kiválasztását. A dolgozat hatalmas volumenű és számos új mozzanatot felvető kvantitatív elemzést tartalmaz a cserearányokra, a növekedésre vagy az exportexpanzióra. A gazdaságpolitikai prioritások átértékelésének a bemutatását vagy a különböző alkalmazkodási utak, típusok és módok összehasonlító elemzését külön is érdemes kiemelni.

Örömmel olvastam a szerző következtetését, miszerint az esetenként még a nyugati irodalomban is élő hiedelem a kelet­európai országok "növekedési fölényéről" hosszabb távon nem igazolható. Hozzátenném, hogy ez a megállapítás kiterjeszthető egyéb makroteljesítményekre is. Különösen a foglalkoztatásra és az inflációra gondolok.

A munkanélküliség 2-3 százalék körüli szintje mellett, megkockáztatható, hogy a fejlett ipari országokra 1973­ig gyakorlatilag a teljes foglalkoztatottság volt jellemző. S miután ez igazi foglalkoztatottság volt, szemben a kelet­európai országok viszonylag jelentős "kapun belüli" munkanélküliségével, mindenképpen megkérdőjelezhető az a mítosz, miszerint a "teljes" foglalkoztatottság kelet­európai jelenség lett volna, s a szocialista gazdaságok "fölénye" legalább ebben igazolható lenne. Ezen nem változtat érdemben, hogy regionálisan és időszakosan a munkanélküliség problémája több iparilag fejlett országban ebben az időszakban is jelen volt. De hasonló mondható el az inflációról is, legalábbis az ötvenes évek eleje és a hatvanas évek közepe közötti időszakban, amikor több fejlett ipari ország képes volt gyakorlatilag inflációmentes fejlődést (gyors növekedés és teljes foglalkoztatottság mellett) produkálni.

A hatvanas évek nagy részét így sokakkal egyetértésben joggal tekinthetjük "aranykornak", mivel a gyors növekedés (közel 5 százalék) gyakorlatilag teljes foglalkoztatottsággal (2 százalék körüli munkanélküliség) és inflációmentes fejlődéssel (3 százalék körüli) járt együtt. Más kérdés, hogy a makroteljesítményekben már a hatvanas évek végén a fordulat jelei voltak tapasztalhatóak, s 1973 mint fordulópont és válságkezdet csak megszorításokkal felel meg a valóságnak. Ez mindenképpen igaz az inflációra, ami gyakorlatilag az 1968 körüli "bérrobbanással" egyre inkább meggyorsult. A folyamatnak a nemzetközi pénzügyi rendszer 1971­es összeomlása újabb lökést adott, amit hatásaiban mindenképpen nevezhetünk újabb világgazdasági "robbanásnak". S nem is említettük az 1971­es olajárrobbanást (az olajárak megduplázódásával), amiről utólag a későbbi nagyobb katasztrófa tükrében hajlamosak vagyunk megfeledkezni, bár kétségtelen, hogy drámai világgazdasági következményei akkor elmaradtak.

A világgazdaság strukturális válságáról tehát már 1973 előtt komoly jelzések jöttek. Kétségtelen, hogy a növekedési folyamatokban 1973 az igazi fordulópont, hiszen ezt követően a háború utáni első igazi világgazdasági recessziónak lehetünk tanúi. Mégis az 1973­as olajárrobbanás nem ok és nem egyszerűen kezdet, hanem sok szempontból következmény. Bizonyos korábban megindult folyamatoknak egyik állomása. Hozzá kell tenni: tény, hogy a korábbi "sokkokból" a kelet­európai országok nagyobbrészt kívül maradtak (bár korántsem egészen mondható ez el például a Bretton Woodsci rendszer 1971­es összeomlásáról), sőt mint maga a szerző is bemutatja a hatások Kelet­Európára 1973 után is késleltetetten jelentkeznek. Az 1973­as világgazdasági sokkra, mint erre a szerző helyesen jelzi, a kelet­európai gazdaságpolitikai alkalmazkodási válaszok csak 5-6 éves késéssel jelentek meg.

A későbbiekre ugyanígy meg lehet említeni az 1982­es kamatrobbanást, ami súlyos adósságválságot idézett elő és az erősen eladósodott közép­kelet európai országokat nehéz helyzetbe hozta. De bizonyos mértékig hasonló a helyzet 1985­től az olajárak zuhanásával. Talán nem túlzás ezekre az évekre egyfajta negatív "olajárrobbanásról" beszélni, hiszen a reálolajárak gyakorlatilag visszamentek az 1973 előtti szint közelébe. Miközben az olajfogyasztók inflációs teljesítménye megjavult, s a nyolcvanas évek Európáját a konjunktúra jellemzi, a szovjet gazdaságnak elviselhetetlen megrázkódtatást okoztak. Igazából ez az egyik fő oka, hogy a nyolcvanas évek második felében, mint ezt a szerző megemlíti, a szocialista relációban javuló cserearánytendencia tapasztalható. Ez természetesen nem változtat azon, hogy a szocialisztikus rendszerek teljes ellehetetlenülése az évtized végére valóban bekövetkezett.

Egyetértek a szerzővel, hogy az 1973 előtti időszakban az olcsó termelési tényezők, az akkumulálódott, de még alkalmazásba nem vett technika, valamint az internacionalizálódás nagyban meghatározták a gyors növekedés lehetőségeit (44. o.). Más kérdés, hogy a tényezők (és természeti források) 1973 után megdrágultak, míg a technikai fejlődés és a globalizáció talán még erőteljesebbé váltak. A hetvenes évek technikai fejlődése példátlan nagy struktúraváltást indított el, talán nagyobbat, mint az előző évtizedekben. Mivel az innováció és az alkalmazás felgyorsult, ezért a növekedési hatásoknak gyorsabban kellett volna jelentkezni. Úgy tűnik, hogy ez a technika számos területen, főként a szolgáltatások előtérbe kerülésével, nem indukált olyan gyors termelékenységnövekedést és fogyasztásbővülést, mint az ötvenes­hatvanas években. Még inkább zavarban vagyunk a globalizációval, ami éppen ezekben az évtizedekben gyorsul fel, de dinamizáló hatása csak a világgazdaság egyes régióiban (NICs) van. Nem kétséges, hogy a szocialista rendszer összeomlása az ilyen jellegű alkalmazkodás kudarcának tulajdonítható. A hetvenes évektől a szocialista rendszer éppen a technikai fejlődés és a globalizálódás új tendenciáival szemben mondott totális csődöt. A kudarc így szélesebb értelmű, mint egyszerűen az, hogy a hatékonyságorientáció még a megreformált gazdasági működési módokba sem épült be.

Hozzá kell tenni, hogy több nyugati ország alkalmazkodása sem volt teljesen sikeres. A munkanélküliség növekedése, főként hosszabb távon (rövid távon konjunkturálisan elkerülhetetlen lehet a probléma jellegénél fogva) szintén felfogható az alkalmazkodás kudarcaként vagy áthárításként. A vizsgált országok között Ausztria és Finnország a munkanélküliséget 1990­ig alacsonyan tartották (3,2-3,4 százalék), míg Spanyolországban a munkanélküliség a nyolcvanas évek végére 20 százalék körüli szintre kúszott (Portugáliában 5-7 százalék körül volt.). Míg Ausztriában sikerült az inflációt is mérsékelt szinten tartani, Portugália és Spanyolország esetében az infláció és a munkanélküliség közötti "trade off" nagyon markáns volt. (A nyolcvanas évek második felében Portugáliában 15 százalék, Spanyolországban viszont csak 6 százalék körüli infláció.)

A prognózisokban érdemes az "újjáépítési periódus" felvetése Közép­Kelet­Európában. Egyetértek a szerzővel, hogy a visszaeséseket (s ez indokoltan vetődik fel az "átalakulás recesszió" kapcsán - lásd Kornai János) "automatikusan" követő újjáépítés megkérdőjelezhető a kilencvenes évek Kelet­Európájára, s ennek mechanizmusai "bizonytalanabbak". Hogy ennek az esélyei Magyarországon a piacosítás előre haladottabb foka miatt jobbak lennének, más kérdés. 1992-1993­ban még ez bizonyára így látszott. Ma,1995­ben a súlyos belső és külső egyensúlyhiányok miatt a magyar esélyek rosszabbaknak tűnnek, mint Lengyelországban vagy különösen a Cseh Köztársaságban. Ha nem tudunk az egyensúly­problémákon úrrá lenni, fennáll a veszélye, hogy a magyar gazdaság sajátos "stop-go" ciklusba kényszerülhet.

Palánkai Tibor


Palánkai Tibor a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem professzora.