Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 1. sz. (45-57. o.)

JORDÁN GYULA

Jordán Gyula egyetemi docens, ELTE BTK.

A privatizáció Kínában - tények és feltevések


A kínai hivatalos célkitűzés a szocialista piacgazdaság megteremtése, de a hatalom csak vonakodva és szűk körben ismeri el a privatizáció létjogosultságát (kerülve a fogalom használatát). A szerző bemutatja, hogy ennek ellenére dinamikus privatizációs folyamat megy végbe Kínában, jórészt spontán módon és többnyire illegális eszközökkel. Vidéken a föld hivatalosan kollektív tulajdona mellett különböző formákban erősödnek a földhöz fűződő egyéni jogok. A kollektív tulajdonú falusi vállalkozások pedig már sok esetben ténylegesen magántulajdonban vannak. Az igazán nagy volumenű, rejtett privatizáció az állami vállalatoknál zajlik, előidézve hatalmas vagyonvesztésüket.
Az immár több mint másfél évtizedes kínai reformfolyamat során nemcsak a gazdaság teljesítménye növekedett meghökkentő ütemben, hanem jelentősen megváltoztak a gazdaság egyes szektoraiban alkalmazott módszerek és a mindezek alapjául szolgáló hivatalos ideológia is.

A hetvenes évek elején a reformok elindításakor alapvető hangsúlyváltásra került sor: az osztályharc óriási károkat okozó erőltetése helyett a gazdasági fejlődést állították a középpontba, négy alapvető szektor (mezőgazdaság, ipar, honvédelem, tudomány és technológia) modernizációját jelölve meg fő feladatként. A modernizációt - tehát elsősorban minőségi előrelépést - hangsúlyozó cél kitűzése ellenére kezdetben a figyelem előterében mégis inkább az ipar és a mezőgazdaság bruttó termelési értékének megnégyszerezése, tehát zömmel mennyiségi stratégiai feladat kijelölése állt. Fokozatosan csatlakozott ehhez, majd a reformokkal azonos fontosságúvá vált a nyitás politikája, a nemzetközi együttműködésből származó előnyök maximális kihasználására való törekvés. A "sajátosan kínai színezetű szocializmus" építésének jelszava elég tágnak és rugalmasnak bizonyult ahhoz, hogy az egymást követő reformlépések általános keretéül szolgáljon.

Különösen a kezdeti időszakban játszott fontos szerepet, hogy a szükségszerűen jelentkező problémákra, új ellentmondásokra nem a sokszor tapasztalt módon a reformfolyamat megállításával, hanem folytatásával reagáltak. A reformok előrehaladásával a kínai vezetés mára kényszerpályára került: a folyamatok egyes területeken nem egyszerűen visszafordíthatatlanná váltak, hanem a hatalom megtartása érdekében már egyre kevésbé van más választás, mint a reformok folytatása. (A reform egész folyamatára lásd TÁLAS [1994]).

Hosszas vitákat folytattak a terv és a piac, a piaci mechanizmus egymáshoz való viszonyának eldöntéséről, amelyet elvi jelleggel az 1987­ben ülésező XIII. pártkongresszus oly módon zárt le, hogy a makrogazdasági szférában elsősorban a terv, a mikrogazdaságban a piaci mechanizmus szerepe érvényesül. Mára már ez az elkülönítés is meglehetősen viszonylagossá vált. Lényegesebbnek tekintik, hogy a legfontosabb gazdasági emelők a központi hatalom kezében maradjanak. Ugyanez a kongresszus szentesítette azt a tételt, amely szerint (a hatalomátvételtől számítva) Kína száz évig a szocializmus kezdeti szakaszában lesz. A tétel elméletileg nem tűnik túlságosan izgalmasnak, de Kína esetében nem szabad megfeledkezni arról, hogy változatlanul kommunista párt által vezetett és a szocializmus mellett elkötelezett rendszerről van szó, ahol általános ideológiai tételek szolgálnak hivatkozási alapul a valóság legkülönbözőbb területén meghozott döntések és gyakorlati lépések számára. A tétel nagyfokú mozgásszabadságot tesz lehetővé, mindenekelőtt a témánk szempontjából is fontos kapitalizmus és szocializmus viszonyát illetően. Hiszen amennyiben Kína a szocializmus kezdeti szakaszában van, "tisztán" szocialista rendszer követelményeinek nem kell minden lépésének megfelelnie, és a szocializmus és kapitalizmus totális szembenállása és merev elhatárolása helyett elfogadhatóvá válik a kölcsönös gazdasági függőség - vagy legalábbis a kooperáció. Innen már egyenes út vezetett Teng Hsziao­ping 1992 elején tett kijelentéséig, amikor határozottan szót emelt kapitalista módszerek alkalmazása mellett, amennyiben azok eredményesen hozzájárulnak a gazdaság fejlődéséhez, a termelékenység növeléséhez - "elméletileg" mindezt azzal támasztva alá, hogy a kapitalista módszerek átvétele nem azonosítható a kapitalista út követésével. A fejlődési irányra vonatkozó utolsó szót a pártkongresszus mondta ki, feladatként jelölve meg "szocialista piacgazdaság" megteremtését. A piac kiépülésének Kínában a felső kezdeményezése sem hiányzik, de elősorban alulról - mindenekelőtt a legnagyobb tömeget képviselő parasztság körében - kezdődött, és mindmáig nagyon sok benne a spontán és szabályozatlan elem. A kínai reformfolyamat meghatározó jellemvonása azonban nem annyira a spontaneitás, hanem a pragmatizmus, beleértve egyes ideológiai tételek megválasztását vagy hangsúlymódosításainak hozzáigazítását a változó valósághoz. Ezt a pragmatizmust szemléletesen fejezi ki a reformokkal kapcsolatban gyakran idézett mondás: "átkelni a folyón a köveket kitapogatva". Számos megoldást először kísérleti jelleggel, szűkebb körben vezettek be, és csak ezt követően került sor - a tapasztalatok figyelembevételével - az elméleti általánosításra, valamint a részletesebb szabályozásra. Kína esetében tehát állandóan változó, átmeneti rendszerről van szó, ahol a célként megjelölt "szocialista piacgazdaság" tartalma sem körvonalazódott pontosan, illetve az ezzel kapcsolatos elméleti következtetések többnyire a tapasztalatok figyelembevételével állandóan módosulnak.

A tengi pragmatizmus alapvető fontosságú volt a rövid távú sikerekben és a nagy hibák elkerülésében, de hosszabb távon komoly feszültségek forrásává válhat. Egyik komoly következménye, hogy a makrogazdaság ellenőrző mechanizmusának reformja elmaradt a gazdasági átalakulás más elemei mögött. E reform fontosságát felismerve indították el 1994 elején azt a programot, amelynek központi fontosságú eleme volt az adóreform. A gazdasági reformokkal együtt szükségszerűen lazult a korábbi túlcentralizált tervgazdasági rendszer és a tartományok, nagyvárosok döntéshozóinak nagyobb önállóságával nőtt a decentralizáció. Különösen egyes dinamikusan fejlődő tengerparti tartományok gazdasági és politikai hatalma erősödött meg olyan mértékben, hogy ma már e tartományok a központi hatalom komoly ellenpólusai, s a gazdasági regionalizálódás folyamata megkezdődött.

Mindez rányomta bélyegét az adózási rendszerre is, amely jórészt önkényes, egyenlőtlen és ráadásul súlyos "fiskális hanyatlással" párosult (TSANG SHU­KI - CHENG YUK­SHING [1994]). A költségvetési bevételeknek a GNP­hez viszonyított aránya az 1978­as 31,6 százalékról 1993­ra 14,1 százalékra esett. E bevételek mintegy 60 százaléka felett a helyi költségvetések rendelkeztek. Holott a központi költségvetésnek hatalmas terheket jelentenek az árszubvenciók, óriási összegeket kell fordítani a veszteséges állami vállalatok életben tartására és az egyes területek közötti nagy szintkülönbségek mérséklésére is. Az adóreform az ezekből származó költségvetési deficit csökkentését is célozza. Az 1994­től érvénybe lépett rendszerben az adókat központi, helyi és megosztott kategóriákba sorolták. Fő célként jelölték meg a központi­helyi adók arányának megfordítását: 60:40­re - határidő­megjelölés nélkül.

Általános - nemcsak az adó kérdéséhez kapcsolódó - probléma a már megszületett törvények, határozatok végrehajtása. Nem elsősorban arra a közhelyre utalnék, hogy a valóság, a konkrét folyamatok mindig változatosabbak és dinamikusabbak, mint amit a szabályozás átfogni képes, hanem a végrehajtó apparátus hiányosságaira, a hatékonyságát egyre inkább aláásó korrupcióra és arra a jelenségre, amire a kínaiak "az ég magas, a császár messze van", mondással utalnak: vagyis ahogy távolabb kerülünk a hatalom centrumától, olyan mértékben csökken a központ akaratának ereje, növekszik a diszkrepancia az eredeti szándék és a helyi végrehajtás között.

A privatizáció kérdése

Ma már a párt­ és állami dokumentumok, a legfőbb vezetők beszédei is a legnagyobb természetességgel használnak olyan fogalmakat, mint profit, részvény, csőd, tőzsde, menedzsment stb. A kapitalista módszerek és megoldások átvételének szorgalmazása, az eredeti szocializmus felfogással nehezen összeegyeztethető fogalmak és frazeológia használata mellett (nem szólva a gazdasági, társadalmi változásokról) nem meglepő, hogy a vezetés lépten nyomon szükségét érzi nyomatékosítani a piacgazdaság elé tett "szocialista" jelzőt. Mára a kínai szocializmust jellemző követelmények két tényezőre redukálódtak: 1. az egyik a párt vezető szerepe, amely mintegy magába sűríti a négy alapelvként emlegetett kritériumok lényegét (ragaszkodás a szocialista úthoz, a nép demokratikus diktatúrájához, a párt vezető szerepéhez, valamint a marxizmus­leninizmushoz és Mao Ce­tung gondolataihoz). 2. A párt vezető szerepe mellett a másik megingathatatlan szocialista elvként a köztulajdon domináns szerepének fenntartását hirdetik, amelyet úgymond csak kiegészítenek egyéb tulajdonformák. (A köz - vagyis szocialista - tulajdonba az állami mellett a kollektív tulajdont is beleértik.) A hangoztatott felfogás szerint a köztulajdon kiemelt szerepe teljes mértékben összeegyeztethető a piacgazdasággal, és csak e tulajdon struktúrájának, működtetésének módosulásáról lehet szó, semmint a privatizációról. Ez azonban távolról sem jelenti a privatizáció teljes elutasítását, bár indokolt röviden utalni arra, hogy ebben is folyamatos fejlődés figyelhető meg a kínai vezetés felfogásában.

A reformok kezdetén a privatizáció gondolata fel sem merült, a magántevékenység bizonyos elismerése mellett a hangsúly egyértelműen a köztulajdon változatlan fenntartásán és erősítésén volt. Jól tükrözte ezt az 1982­ben elfogadott és (kiegészítésekkel) máig érvényben levő alkotmány, amelyben ilyen kategorikus megfogalmazásokat találunk:

"A Kínai Népköztársaság szocialista gazdasági rendszerének alapja a termelőeszközök szocialista köztulajdona, vagyis az egész nép általi tulajdona és a dolgozó nép kollektív tulajdona. A szocialista köztulajdon rendszere eltörli az ember ember általi kizsákmányolásának rendszerét; a »mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint« elvet alkalmazza". (6. cikkely) "Az állam biztosítja a gazdaság állami szektorának megszilárdulását és fejlődését" (7. cikkely) "a szocialista köztulajdon szent és sérthetetlen... Az állami vagy kollektív tulajdon kisajátítása vagy megrongálása bármilyen módon minden szervezet és egyén számára tilos" (12. cikkely) stb. Ugyanakkor már "a törvény adta kereteken belül" elismerte - a szocialista gazdasági szektor kiegészítőjeként - a városi és falusi dolgozók egyéni gazdaságát, illetve hasonló módon a külföldi beruházásokat. (11. és 18. cikkely) (THE CONSTITUTION... [1983]).

Az 1992­es pártkongresszus beszámolójának hangvétele, szemlélete eltávolodott az alkotmány által képviselt hagyományos szocialista felfogástól, amit talán a következő idézet is képes érzékeltetni:

"A gazdasági növekedés meggyorsításához gondolkodásunk további felszabadítására van szükség, a reform és a külvilág felé való nyitás meggyorsítására, és nem olyan absztrakt vitákban való megrekedésre, hogy mi a szocialista és mi kapitalista... A külföldi tőkét, erőforrásokat, technológiát és szakembereket, együtt a gazdaságunk hasznos kiegészítőjét jelentő magántulajdonú vállalatokkal, felhasználhatjuk és fel kell használnunk a szocializmus javára. Ez nem károsítani, hanem segíteni fogja a szocializmust, mivel a politikai hatalom a nép kezében van, és erős állami szektorral rendelkezünk." A pártfőtitkár még azt is kijelentette: "Néhány kis állami vállalatot lehet bérbe adni vagy eladni kollektíváknak vagy egyéneknek". (Beijing, Review 1992. 43. sz.,17.,19. o.). Az 1993 novemberi KKP KB­ülés határozatában már a kormány csak a nagyobb állami vállalatokban kívánja fenntartani a többségi tulajdonát, de még ezeket is társaságokká (esetenként részvénytársaságokká) kívánja alakítani, míg a kisebb cégeket bérbe adhatják vagy eladhatják.

A hagyományos szocialista felfogástól való eltávolodás azonban korántsem jelenti a szocializmus feladását és különösen nem beszélnek rendszerváltásról. A kínai tapasztalatok - szorosabban a privatizációval összefüggésben is - ezért csak rendkívül óvatossággal és esetlegesen szolgálhatnak hivatkozási vagy összevetési alapul a térségünkben zajló folyamatokat illetően. A rendszerváltás és a privatizáció kapcsolata a kelet­európai országok és az egykori Szovjetunió esetében a kínai vezetőket még óvatosabbá teszik - természetesen nemcsak az itteni privatizáció egyes negatív tapasztalatai miatt. (Az ekörül folyó vitához lásd GRIFFIN-KHAN [1994] és CSABA [1994]). A további tárgyalás előtt szükséges két megjegyzést tenni: világos, hogy a magángazdaság szerepének egyre nyilvánvalóbb elismerése, majd törvényi szentesítése nem azonosítható a privatizáció folyamatával. Kínai körülmények között azonban a magángazdaság szorosan vett gazdasági funkcióin túlmenően olyan szerepet is betölt, amelyben a társadalom és - ami még fontosabb - a vezetés tudatában és gondolkodásában "emancipálta" ezt a tulajdon- és tevékenységi formát. A magángazdaság eredményei, hozzájárulása a nemzetgazdaság fejlődéséhez és - nem utolsósorban - az életszínvonal javulásához nagy meggyőző erővel igazolták hasznosságát, szükségességét, és szembesítve az állami szektor súlyos problémáival, hozzájárult a privatizáció gondolatának elfogadásához. A másik megjegyzés: amellett, hogy a vezetés a privatizáció gondolatának elutasításától mára eljutott annak korlátozott hatókörű elfogadásáig, egy nehezen tettenérhető és számszerűsíthető, egyéni kezdeményezésű és természetesen illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott, sokkal szélesebb körű privatizációs folyamat zajlik Kínában. Mivel tehát a privatizáció létjogosultságát mindmáig csak nagyon szűk, körülhatárolt területen ismerik el, a privatizáció ennek következtében jórészt spontán folyamat, és még a vezetés szándékainak megfelelő esetekben sem teljesen szabályozott.

A privatizáció a falusi gazdaságban

Közismert, hogy a mezőgazdaságban az átfogó reformok a kollektív - kommuna - gazdálkodást felváltó családi termelési felelősségi rendszerrel kezdődtek. Eleinte 3-5 évre, majd egyre inkább 15 évre vagy még hosszabb időtartamra adták át bérleti szerződésük mellett a földet és az egyéb fontos termelőeszközöket a parasztoknak, miközben ezek tulajdonjoga hangsúlyozottan a kollektíváé maradt. A családi felelősségi rendszerre való áttérés eredetileg nem szerepelt a párt­ és állami vezetők szándékai között (a kommunarendszer legalsó egységét, a 20-30 parasztgazdaságot tömörítő termelőcsapatot kívánták volna hatékonyabbá tenni), a paraszti tömegek spontán nyomása és nem utolsósorban annak következtében, hogy ez a gazdálkodási forma sokkal magasabb hozamokat produkált, előidézte a központi hatalom fokozatos visszavonulását:1981 végén került sor a családi felelősségi rendszer teljes jóváhagyására, amikor a termelőcsapatok közel fele egyébként is már feloszlott. Az új, egyéni művelésre való átállás szinte ugyanolyan gyors ütemben ment végbe, mint annak idején a szövetkezetesítés. A legfontosabb tényezők egyikeként említhető a parasztság pszichológiai fogékonysága és előkészítettsége a családi művelésre, az egyéni gazdálkodásra.1 E rendszer közeledést jelent egy valódi, teljes jogkörű egyéni gazdasághoz, de mindenképpen korlátozását jelenti az állam (és a káderek) mindenhatóságának a parasztok felett.

A dinamikus mezőgazdasági fejlődés 1985 utáni megtorpanásának okát többen elsősorban a földtulajdonviszonyok rendezetlenségében jelölik meg. A paraszti bizalom helyreállítására, a hosszabb távú befektetések ösztönzésére a földtulajdon privatizációját javasolják. Mások inkább a gazdaságok mérete felől közelítik a megoldást: szerintük a nagyobb méretű gazdaságok képesek a hatékonyabb termelésre, ezért kollektivistább mezőgazdasági rendszerhez való visszatérés szószólói. (Az árreform - különösen a gabonaár - szerepéről és méretéről szóló érvek színezték ezt a vitát.)

Jelenleg a helyzet olyan, mintha a föld nem lenne senkié (bár, mint említettem, jogilag a kollektíváé, azaz egy nehezen körvonalazható tulajdonosé): nem a paraszté (nem adhatja­veheti), nem az államé (nem jut adóbevételhez a földek bérbeadásáért), sőt még a kollektíváé is csak korlátozottan, hiszen esetleg évtizedekre haszonbérbe kiadja a parasztoknak. A föld tulajdonjoga tehát elmosódott, korlátozott, a változatlan kollektív tulajdona egyrészt elbizonytalanítja a parasztokat, másrészt akadályozza a föld áruvá válását. A mezőgazdaság modernizálásához stabil, ugyanakkor önszabályozó földtulajdonrendszert kellene kialakítani. Elsősorban ideológiai gátak tartják vissza a vezetést a föld tulajdonának magánkézbe adásától, nem pedig az olyan kétségtelenül nehezen megválaszolható kérdések, mint például: ki kapja a föld tulajdonjogát - aki a kollektivizálás előtt birtokolta, vagy aki a jelenlegi szerződéses rendszer mellett műveli.

A föld magántulajdonba kerülése esetén attól is tartanak, hogy a földreformot megelőző időszakhoz hasonlóan, a társadalom ismét polarizálódna, a szegényekről való gondoskodás már most is akadozó mechanizmusa végképp megfeneklene, továbbá hogy a művelt földterület szűkössége miatt a földárak az égig szöknének. (Ezeknek az érveknek a súlyát jelentősen csökkenti, hogy a reformok kezdetétől megindult a jövedelmi polarizáció a parasztság soraiban, nemcsak a korábban is létező értelemben a gazdagabb és szegényebb vidékek között, hanem egy­egy területen belül is, ami társadalmi és politikai szempontból még erősebb kihívást jelent.) Ugyanakkor a földbérlethez fűződő jogok minden hivatalos szentesítése mellett lényegében erősítik a földhöz fűződő egyéni jogokat. Így 1987­ben engedélyezték a bérlet átadásának jogát (ennek ellenére hatékony bérleti piac nem alakult ki), majd 1990­ben a KKP KB állást foglalt a bérlet sokféle formája mellett, a térítés elve és a földhasználat árujellegének joga alapján.

A föld tulajdonjogának említett bizonytalansága talán még "cseppfolyósabbá" vált az utóbbi években, amikor külföldi cégek számára árveréseken értékesítenek földdarabokat. E vállalatok ugyan nem a tulajdonjogot szerzik meg, de a bérlet esetenként 50, sőt akár 70 évre is szólhat. Bizonyos garanciákkal körülbástyázva, ez már alig különbözik a tulajdonjogtól.

A tudományos vitákban a földtulajdon reformjára alapvetően három változat merült fel: nacionalizálás, privatizáció és a kollektív tulajdon korszerűsítése. Az ismertetett problémák miatt súlyos ellentmondásnak érzem, hogy az utóbbi időben többen, az ország egyes vezetői pedig visszatérő jelleggel a harmadik megoldás mellett foglalnak állást, figyelmen kívül hagyva többek között a reformokat megelőző évtizedek keserű tapasztalatait, a parasztságnak a reformidőszakban tettekben megnyilvánuló világos jelzéseit. (Az ellentmondáson csak keveset enyhít, hogy ezek a termelési folyamatok, a gazdálkodás igényei által ösztönzött összefogásról szólnak, szemben a korábbi évtizedek politikai akarat mozgatta lépéseivel.) A föld privatizálása sem jelentene természetesen azonnali megoldást, modern farmergazdaságok tömeges létrejöttét, de lehetővé válna például - jelzálog mellett - a jelenleg rendkívül akadozó, nehézkes hitelfelvétel, vagy legális alapot nyernének a kollektív időszakban is (rejtve) működő rokonsági, nemzetiségi kapcsolatok.

Még a falusi gazdaságnál maradva, röviden érinteni kell a parasztság prosperitását leginkább elősegítő és mára mintegy 120 millió főt foglalkoztató falusi és mezővárosi vállalatok kérdését. Itt most elsősorban természetesen nem a hihetetlen ütemű fejlődés tényei érdekelnek bennünket, hanem létrejöttük forrásai és körülményei, amelyekről viszont meglepően kevés tudósítás szól. Pontosabban, számtalan sikersztori látott napvilágot az egyéni, rokoni erőfeszítéssel, rendszerint minimális tőkével induló vállalkozásokról, ám sokkal kevesebb a korábban a termelési brigádok, esetleg a termelőcsapatok által működtetett kisebb­nagyobb üzemek, szolgáltató egységek átalakításáról. Formálisan ezek kezdetben, esetleg mindmáig kollektív tulajdonban maradtak, jogos azonban a feltételezés, hogy számos esetben már egyének, esetenként az ottani vezetők tulajdonába kerültek át. Különösen a reformok kezdeti időszakában közöltek felméréseket arra, hogy a sikeres vállalkozók között aránytalanul nagy számban fordultak elő különböző szintű káderek, akik kapcsolataikat, valamint az információkhoz, hitelhez, anyagokhoz stb. való könnyebb hozzájutásukat kamatoztatták vállalkozásaikban.

Mindezzel összefüggésben érdemes felfigyelni arra, hogy a szoros politikai, ideológiai ellenőrzés lazulásával, a kommunarendszer megszűnésével megélénkültek a régi klánviszonyok, újra felerősödött a patriarchális tudat és a falusi hatalom alsó szerveinek rendkívüli meggyengülésével előálló hatalmi vákuumot a klánstruktúrák növekvő befolyása tölti ki. (BERGER [1993] CHIANG CHEN-CHANG [1995] és TIME [1993] május 10. 45. o.) Minden természetes falu három­hat alapvető klánközösséget foglal magában. A klánközösségeket 1949 után betiltották, templomépületeiket elkobozták, az ősök tiszteletét, a sírok tömeges látogatását megtiltották. Ám a számtalan kampány ellenére a patriarchális viszonyok a falusi társadalmi tudatban és struktúrában fennmaradtak, a klánviszonyok nemcsak a kölcsönös segítségnyújtó csoportokban érvényesültek (tagjaik zömében egy klánhoz tartoztak), hanem a kommunák szervezetére is rányomták bélyegüket, a különböző szintű kollektív érdekek gyakran ténylegesen a klánérdekeket rejtették. A kommunák megszűntével a klánviszonyok újra nyíltan felszínre kerültek, nemcsak a hagyományos rituálék, a társadalmi élet eseményeinek szervezése, hanem gazdasági funkciók tekintetében is. A klánok például nagyon sok olyan vállalatot működtetnek, amelyek formálisan kollektívnak számítanak. Ehhez már csak segítő hátteret jelent, hogy a klánoknak komoly szava van a helyi önigazgatás jelöltjeinek kiválasztásában, és sok helyen a párt­, az adminisztratív és a klánhatalom egybeesik.

A kollektív tulajdonnak a köztulajdonba, a szocialista piacgazdaság alapjaként való besorolása tehát gyakran félrevezető, elfedi a lényeget, mert sokszor már néhány ember vagy család magánvállalkozásáról van szó, amelyek ezek összefogásával, nemegyszer a korábbi alacsonyabb szintű kommunaegység valamilyen módszerű "privatizációjával" jöttek létre.

Az állami tulajdon privatizációja

A privatizáció szempontjából szóba jöhető legfontosabb célpont az állami vállalat, amelyet a köztulajdon fő megtestesítőjeként - mint szó volt róla - domináns pozícióiban kívánnak tartani. A köztulajdon dominanciájának értelmezése azonban korántsem egyértelmű. A legfontosabb gazdasági szektor, az ipar területén az állami vállalatok teljesítménye az ipar összteljesítményén belül már 50 százalék alá süllyedt (1993 végén már csak 48,3 százalék volt), a hivatalosan kitűzött cél pedig az, hogy ez a részesedés az ezredfordulóra 25 százalék körülire csökkenjen (a magánszektor részesedése pedig hasonló arányt érjen el.)2 A dominancia így már csak a legfontosabb ágazatok feletti állami ellenőrzés megtartásaként értelmezhető, kiegészítve a legfőbb gazdasági szabályozók kézbentartásával.

Az állami szektor reformálása a kínai vezetés egyik legsúlyosabb gondja, mert e vállalatok legalább egyharmada hivatalosan is veszteséges, további harmada pedig csak a kínai könyvvitel elnéző standardja szerint tekinthető nyereségesnek (amely például lehetővé teszi, hogy a behajthatatlan adósságok és az eladhatatlan készletek örökösen a könyvekben maradhassanak). A veszteséges vállalatok életben tartására az állam évente növekvő összegeket, több tucat milliárd jüant fordít, és ezek a szubvenciós terhek jelentős forrásai a költségvetési deficitnek. (Far Eastern Economic Review, 1993, november 18., 63. o.) Ez a nyomasztó helyzet az úgynevezett városi reformok 1984-es kezdete óta a kínai vezetőket különféle megoldások keresésére ösztönözte, amelyek mind a vállalatok gazdasági önállóságának növelésére irányultak, hogy egyre inkább felelőssé váljanak saját nyereségükért és veszteségükért. Ennek alapjaként hirdették meg a tulajdonjog és az igazgatási, működtetési jog szétválasztását oly módon, hogy az előző változatlanul a társadalom, pontosabban az állam kezében marad, míg az utóbbi átkerül a vállalati menedzsment, egyes megfogalmazások szerint a vállalati kollektíva kezelésébe. A vállalati gazdálkodás hatékonyságának fokozására - a jelzett szétválasztásra alapozva - különböző módszerekkel kísérleteztek. Egyre szélesebb körben alkalmazták a szerződéses felelősségi rendszer különböző formáit, amelynek további alkalmazására és tökéletesítésére szólított fel a legutóbbi pártkongresszus is. A szerződéses rendszert elsősorban a nagy és közepes állami vállalatoknál alkalmazták, míg a kisebbeket gyakrabban adták bérbe egyéneknek vagy kollektíváknak.

A nyolcvanas évek közepe óta kezdték alkalmazni - kísérleti jelleggel - a részvényes rendszert, amellyel kapcsolatban - a szokásosan hangoztatott előnyein túlmenően - feltételezték, hogy nem fogja csökkenteni az állami ellenőrzést. Az első években kibocsátott részvények esetében ez tulajdonképpen maradéktalanul teljesült, amennyiben a részvényeket zömmel a vállalatok dolgozói részére bocsátották ki, kereskedni sem igazán lehetett velük (szintén csak a vállalat dolgozóinak lehetett továbbadni), valójában inkább sajátos kölcsönkötvényekről volt szó (többnyire három­öt éves lejárattal rendelkeztek, névértéken voltak beválthatók), amelyek burkolt juttatásként funkcionáltak: 1985-1986­ban a legtöbb részvény osztaléka és jutalma 20-40 százalékos volt, 1988­ban pedig számos vállalat belső részvénye egyenesen 50-100 százalékos kifizetéseket biztosított. 1992 végén összesen 3700 részvényes társaság volt, amelyből 86 százalék csak munkásainak és alkalmazottainak bocsátott ki részvényeket (HARROLD LALL [1993] 42. o.)

Ám 1986­tól már igazi részvények kerültek piacra, és 1990 decemberben megnyílt Kína első részvénytőzsdéje Sanghajban, ezt követte a második 1991 júliusában Sencsenben. 1993 végén 101 társaság 3 milliárd jüan névértékű részvénytőkével és 230 milliárd jüan piaci értékkel szerepelt listán a sanghaji tőzsdén, és 73 társaság 2,8 milliárd jüan névértékű és 130 milliárd jüan piaci értékű részvénye szerepelt Sencsenben. (Beijing Review, 1994.13 sz. 20. o.) Ezek természetesen elenyésző mennyiségek az összes állami vállalat számához és értékéhez képest, de itt már jogi értelemben tulajdonszerzésről van szó. (A kezdeti, vegyes tapasztalatok értékeléséhez lásd SINGH [1990]). A vizsgált szempontból talán még nagyobb horderejű, hogy az előbbi, ún. A részvények mellett Kína növekvő számban bocsát ki külföldi vásárlóknak szánt renminbi (jüan) névértékű, dollárért kínált B részvényeket: 1993 végén 22 társaság ilyen részvényét vették listába Sanghajban és 19­ét Sencsenben. Ugyanezen az úton továbbhaladva 1993 végéig hat kínai cég nagy sikerrel, sokszoros túljegyzés mellett bocsátott ki hongkongi dollár névértékű H részvényt Hongkongban, és kínai társaságokat listába vettek az Egyesült Államok tőkepiacán is. (Beijing Review, 1994.13. sz. 20-21. o.) Ez mindenekelőtt a külföldi tőkebefektetés, illetve tőkebevonás új csatornája, de - bármennyire nem is kap ez hangsúlyt - egyúttal az állami tulajdon egy részének bizonyos értelemben vett eladását jelenti. Ez két szempontból tekinthető lényegesnek: egyrészt fontos hozzájárulás ahhoz, hogy a "szocializmus kezdeti szakaszában" egy "szocialista piacgazdaság" kiépítése során a tőkés gazdaság szinte valamennyi eszközét és intézményét meghonosítsák. Másrészt lélektanilag tekinthető fontosnak, amennyiben elősegíti az állami tulajdon szűkítésének és részben magánkézbe kerülésének elfogadását.

A részvényekkel kapcsolatban még egy tény feltétlenül említésre méltó: különösen a tőzsdék megnyitása utáni időszakban a részvényárak elképesztő, esetenként sok százszoros értéknövekedését lehetett tapasztalni, ami sok szerencsés ember és mindenekelőtt a spekulánsok gyors meggazdagodását, milliomossá válását eredményezte, akik újonnan szerzett gazdagságukat nemcsak további spekulációra vagy saját vállalkozások indítására használhatták, hanem esetenként állami vagy kollektív tulajdonú vállalatok megszerzésére is. (A kiugróan magas részvényárak semmilyen összefüggésben sem voltak az adott vállalatok teljesítményével, amit egyébként is nehéz becsülni a nemzetközi követelményeket figyelmen kívül hagyó mérlegkészítés miatt.)

Az állami szektorhoz fűződő erős ideológiai kötődést mutatja, hogy a privatizálással szembeni ellenérvek hangoztatása rendszerint a reformellenes hangulatok felerősödésének idején kerül előtérbe. Így legutóbb az 1989­es Tienanmen téri véres leszámolást követően a privatizáció elutasítását a következő érvekkel támasztották alá: a szocializmus Kína népének történelmi útválasztása (vagyis ismételten megerősítve, hogy egy széles körű privatizáció ennek megkérdőjelezését jelentené); az eltelt 40 év alatt a gazdaságépítésben elkövetett sok hiba és tévedés ellenére példátlan teljesítményeket produkáltak, nőtt az életszínvonal, az átlagéletkor stb., míg a privatizáció komoly társadalmi polarizációt okozna, az emberek többsége ismét kizsákmányolt helyzetbe kerülne, politikai zűrzavar is bekövetkezhetne, külföldi agresszív erők széttagolhatnák és ellenőrzésük alá vonhatnák az országot (?!); végül a reform megélénkítette az állami vállalatokat, csak a burzsoá liberalizmus befolyása alatti sajtó ábrázolta ezt hatástalannak, helyzetüket reménytelennek (?) (Beijing Review, 1989. 36. sz. 4-5. o.).

Amikor azonban a reformok ismét lendületet vettek, az állami vállalatok nyomasztó gondjainak megoldására még a privatizáció is szóba jöhetett, ha - érthetően nem is a legfontosabb helyen. Például már 1990 tavaszán hírt adtak négy kis állami vállalat eladásáról, akár külföldieknek is. (Far Eastern Economic Review,1990. május 17. 75. o.) Mint említettem, az 1992­es pártkongresszus zöld fényt mutatott a kis állami cégek eladásának. Nem nagy volumenben ugyan, de ez valóban gyakorlattá vált, és sokszor kifejezetten külföldieknek kínálják fel ezeket: Szecsuán tartomány például 1993­ban 16 kis és közepes (!) állami vállalatot a hongkongi piacon bocsátott árverésre. (Beijing Review, 1994.19. sz. 4. o.; NAPI Gazdaság,1993. március 2. 7. o.) 1994 nyarán pedig szintén Szecsuánban 33, hangsúlyozottan legjobb (!) állami vállalatot kínáltak fel külföldieknek megvételre, általánosan nem követelve meg az eredeti munkáslétszám foglalkoztatását sem. (Beijing Review,1994. 22. sz. 28-29. o.)

Amennyiben a kínai állami szektor privatizációja ezekre az elszórt esetekre korlátozódna, akkor aligha lenne érdemes sok szót vesztegetni rá, legfeljebb mint egyfajta tendencia nem elhanyagolható jelzését lehetne regisztrálni. Több beszámoló, jelentés azonban nagyságrendileg nagyobb volumenű privatizáció gyanúját/tényét valószínűsíti. Az állami vagyonkezelő iroda olyan meghökkentő beismerést tett, hogy az elmúlt három év során mintegy 500 milliárd jüan az állami aktívákból szabályellenesen privát kezekbe csatornázódott.3 (Far Eastern Economic Review,1994. május 5. 78. o.)

Kínában tehát nem legalizált, a törvénysértés határát súroló vagy többnyire inkább átlépő dinamikus privatizáció zajlik. Az utóbbi évtizedben a lakosság, illetve egyes csoportjai kezén óriási aktívák halmozódtak fel:1992­ben ezek 1,8 ezer milliárd jüanra (akkor 310 milliárd dollár) növekedtek, amelyek felölelték a bankbetéteket, a készpénzt és értékapapírokat (a lakásokat azonban nem, amelyekbe 1992­ben 120 milliárd jüant fektettek). (Far Eastern Economic Review, 1993. április 1. 83. o.) (A szoros értelemben vett lakossági takarékbetétek állománya 1994 végén 2151,9 milliárd jüant - mintegy 250 milliárd dollárt - ért el.) Ennek az óriási összegnek tetemes része ténylegesen a kisemberek létbiztonságát szolgálja, az amúgy sem teljes, a reform ideje alatt tovább szakadozó szociális háló hiányosságait hivatott pótolni, nehezen felmérhető része azonban befektetési tőkeként kívánna funkcionálni, és ennek érdekében nyomás alá helyezi a kínálati piacot, az ingatlanszektortól az állami vállalatokig.

A társadalombiztosítás sorsának alakulása még jórészt nyitott kérdés, sok tekintetben még a kísérletezés és formálódás stádiumában van. A rendszer számos területen súlyos hiányosságokat mutat, jelentős rétegek (a kollektív és a magánvállalatok dolgozói, a munkanélküliek) kiesnek a szociális hálóból, illetve csak részleges megoldások alakultak ki. Az egyik legnehezebben megoldható feladatot az jelenti, hogy az állami vállalatok a termelésen túl számos szociális, jóléti feladatot is ellátnak: munkásaiknak lakást építenek, óvodákat, esetenként egészségügyi intézményeket, iskolákat működtetnek, üdülőket tartanak fenn, biztosítják állandó munkásaik "életfogytiglani" foglalkoztatását, és ami az egyik legnagyobb teher, hogy fizetniük kell nyugalomba vonult dolgozóik nyugdíját. (Utóbbi különösen a hosszabb múltra visszatekintő, sok nyugdíjassal rendelkező vállalatok számára okoz óriási kiadásokat). Ez alapvetően befolyásolja a vállalatok működését, csökkenti versenyképességüket, akadályát jelenti az esetleges privatizációnak vagy akár a vegyes vállalattá alakításnak is. Egy új társadalombiztosítási rendszer csak fokozatosan formálódik, de egységes, az egész országra, illetve minden társadalmi rétegre, csoportra azonos megoldás kialakítása a távlati célok között sem szerepel. A szociális gondoskodás hosszabb távra szóló irányelvei és programja [1985] szerint az állam a jövőben sem kívánja átvállalni a feladat egészét, hanem a terhek "ésszerű" megosztását javasolja az állam, a gazdálkodó egyének és az egyének között.

Hogyan, milyen módszerekkel és eszközökkel zajlik az állami tulajdon privatizációja? Az utóbbi időben a deficit csökkentésére az állam magánvállalkozóknak valamilyen formában átadja, illetve eladja a veszteséges vállalatokat, akik így egész vállalatcsoportot hoznak létre. Magyarországon lehetett olvasni például egy Mu Csi­csung milliomos magánvállalkozó által vezetett Land vállalatcsoportról (vagyonát 260 millió dollárra becsülik), amely már eddig is hatalmas összegeket költött veszteséges állami cégek megszerzésére (és hasonlókat kíván vásárolni Oroszországban is). (Népszabadság 1994. február 18.) A folyamat a legális lehetőségek mellett számos esetben elválaszthatatlan a gazdasági bűnözéstől, és többnyire igen nehéz megmondani, hogy tekintélyes összegek egyszerű zsebrevágásáról van­e szó, vagy egyúttal az állami vagyon adott részének magánkézbe kerüléséről is. A tulajdonjogok olyan rosszul definiáltak, illetve a különböző manipulációs lépések révén annyira homályosak, hogy egyes cégek igazgatói gyakran zavarba jönnek arra az egyszerű kérdésre: kié ez a társaság?

Az olyan szűk keresztmetszet esetében, mint a vasúti szállítás, az ott dolgozóknak lehetőségük van a legkülönbözőbb formájú haszonszerzésre, nyerészkedésre: vasúti hivatalnokok csak busás juttatások ellenében biztosítanak vagonokat vállalatoknak és vállalkozóknak, széles körűen elterjedt gyakorlat az indokolatlan díjak szedése, az áremelés, a jegyeladások során a saját zsebre dolgozás. Az egyéni jövedelemszerzés mellett azonban a vasút egy részének valóságos privatizációja is végbemegy, tömegével létrehozott magántársaságok formájában, amelyek a legtöbbször szoros szimbiózisban élnek és működnek a nagy állami intézménnyel.

Az ilyen típusú vállalatok létrehozása azonban nem korlátozódik a vasútra vagy a szűk keresztmetszetek szférájára, hanem a gazdaság minden szektorában megtalálhatók. Elsősorban párt­ és kormányhivatalnokok hoztak létre nagy számban ilyen vállalatokat, vállalkozásokat és társaságokat. Ezek széles körű elterjedését mutatja, hogy 1990 végére - egy akkor folyó kampány eredményeként -103 772 ilyen társaságot szüntettek meg, vagy vontak össze. Ezek közül 7123 kapcsolódott felső szintű párt­ és kormányzati szervekhez, 198 katonai egységek tulajdona volt és 96 451­et helyi kormányszervek működtettek. (Beijing Review, 1991. 11. sz. 6. o.) A felszámolási vagy korlátozási erőfeszítések teljesen eredménytelenek, hiszen 1992­ben újabb 226 ezer ilyen gazdasági egység jelent meg, így a társaságok összes száma 486 ezerre nőtt. (TUNG [1993] 17. o.) Számos esetben ezeken a vállalatokon keresztül szinte privatizálják a termelői és szolgáltatói tevékenységek leginkább nyereséges területeit, sőt óhatatlanul felmerül az a gyanú is, hogy az állami vállalatok növekvő veszteségei mögött - mindenképpen az esetek kisebb részében, de talán nem elhanyagolható mértékben - ez a fajta manőver is meghúzódik. Vagyis a magyar privatizációs gyakorlatból is jól ismert módon a nyereséges tevékenységeket magánvállalatokba különítik el, az állami vállalatot pedig hagyják a csőd szélére jutni. A különbség az, hogy Kínában az 1988 vége óta érvényben levő csődtörvényt alig alkalmazzák, felszámolásra pedig alig akad példa, ha viszont majd elszánják magukat ilyen lépések megtételére, minden valószínűség szerint ugyanazt fogják tapasztalni, mint Magyarországon: kiüresített, vagyonukat vesztett telephelyeket regisztrálhatnak majd.

A csődtörvény alkalmazását gátolja, hogy a vállalati teljesítmények objektív értékelése szinte lehetetlen a torz árrendszer, az állam rendszeres adminisztratív beavatkozása következtében, de nem utolsósorban a társadalmi béke és stabilitás szempontjából kockázatossá teszik a társadalombiztosítási rendszer jelzett hiányosságai.

1993­ban több mint 2900 állami vállalatot adtak el vagy vontak össze, de ezek a tranzakciók sokkal kevesebbet jövedelmeztek, mint amennyit a vállalatok eladás előtti értékelése mutatott. A vagyonvesztés megállítására 1994 elején a hatalom (ismét) megtiltotta az állami vállalatok engedély nélküli átadását, korlátozásokat vezetett be az eladásokra, melyet központi vagy tartományi szintű kormányengedélyhez kötöttek. (Far Eastern Economic Review,1994. május 26. 70. o.) (A fentebb idézett szecsuáni példa is jelzi, hogy nem volt szó teljes stopról.)

"Privatizálják" az állami hitelek és kölcsönök jelentős részét is: az állami szektor 67 százalékát vette igénybe 1993­ban az összes állóeszköz­beruházásnak, ugyanakkor teljesítménye csak 9 százalékkal nőtt, miközben a tőkehiánnyal küszködő kollektív tulajdonú és a falusi vállalatok teljesítménye 40, illetve 58 százalékkal. (Far Eastern Economic Review, 1994. febr. 17. 45. o.)4 A kiáltó ellentmondást részben megmagyarázza, hogy sok állami vállalat menedzsere az állami bankoktól 14 százalékos vagy alacsonyabb kamatért kölcsönzött pénzt legalább a duplájáért továbbadja magánvállalatoknak, vagy felhasználja a saját maga vagy családtagjai által működtetett vállalkozásokban. A bankok egyébként "saját jogon" is igazi főszereplőivé váltak a pénzügyi mahinációknak a tömegével létrehozott, bankjogosítványokkal nem rendelkező pénzintézetek létrehozásával és működtetésével. Becslések szerint Kína pénzügyi rendszerének 30 százaléka nem hivatalos és nem szabályozott.

Az állami vagyon alapszintű "privatizációjának" igen kiterjedt formái az exporttevékenységekhez, a külföldi tőkebefektetésekhez kapcsolódnak, és a különféle formában zajló "átalakításokban" elősorban Hongkong játszik fontos szerepet. (CHINA FOCUS [1993] és Far Eastern Economic Review, 1993. szeptember 2. 40. o.) A közpénzek magántőkévé alakításának egyik módszere az exportcikkek értékének meghamisítását alkalmazza, amelynek ösztönzést adott az is, hogy a valutaellenőrzés szigorú, és a vállalatok a legutóbbi időig valutabevételüknek csak 40 százalékát tarthatták meg, a többit kedvezőtlen átváltási ráták mellett át kellett hogy adják a Bank of Chinanak, 10 százalékát pedig a helyi kormányoknak. A vállalati menedzserek összejátszanak hongkongi kereskedelmi közvetítőkkel (esetenként vámhivatalnokokkal is), és az exportált áruk valódi értékénél kevesebbet jelentenek be, a különbözet pedig saját személyes számlájukra kerül. (Az import esetében az áruk értékének túlbecsülése hasonló eredménnyel jár.) 1994. január 1­jétől a vállalatokat kötelezték, hogy teljes valutabevételüket eladják a kijelölt bankoknak, így ez valószínűleg továbbra is életben tartja az ilyen manipulációkat. (A vállalatok devizaszámlát vezethetnek a bankoknál.) Egy másik módszernél Hongkongban létrehozott leányvállalatba fektetnek be a kínai anyavállalat vezetői - gyakran a költségvetéstől szerzett olcsó vagy ingyenes - tőkét, sokszor alacsony hozamok mellett. A gazdaságilag első pillantásra irracionális lépés magyarázata, hogy ily módon ezeknél csökkentik a költség­profit arányt, és még vonzóbbá teszik őket a külföldi befektetők számára, továbbá az említett vezetők rendszerint részvényesek ezekben a hongkongi leányvállalatokban, és ezen keresztül szereznek jelentős profitot.

Joggal kérdezhetné bárki, hogy a fenti két, inkább az egyéni nyerészkedést és haszonszerzést szolgáló módszer hogyan kapcsolódik a privatizációhoz. A tőkefelhalmozás lehetőségén túl a következő módszer lényegében választ ad erre: sok kínai vállalat, illetve annak vezetői rendszeresen igen nagy összegű betéteket helyeznek el hongkongi fedőtársaságaik számláira, ahonnan ezek "külföldi befektetésként" visszakerülnek és közös vállalkozás létrehozásáról írnak alá egyezményt. (Egyes feltételezések szerint a magyarországi kínai vállalkozások egy része is hasonló szerepet tölt be.) Ennek többféle komoly következménye van: egyrészt csökken a tényleges külföldi befektetés összege. A tőkekiáramlás Kínából igen nagy és növekvő volumenű, ám mivel jórészt a fent leírtakhoz hasonló manőverekkel folyik, volumenét szinte lehetetlen felmérni. Egy szakértői becslés szerint 1991­ben 13-28 milliárd dollár közötti összeg hagyta el az országot, 1992­ben pedig kínai bank- és egyéb statisztikák közel 27 milliárd dollárra becsülték a hosszú távú tőkekiáramlást, ami majdnem megegyezett a 27,6 milliárd dolláros beáramlással, és feltételezések szerint a folyamat azt követően csak gyorsult. (The Banker, 1994. augusztus, 65. o.) A dolog természetéből következően lehetetlen felmérni, hogy ennek az óriási kiáramló tőkének mekkora része tér vissza "külföldi" befektetés formájában az országba. Másrészt a külföldi befektetőknek adott kedvezmények miatt így a költségvetést is jelentős adóveszteség érte: az adóelkerülések 100 milliárd jüanra becsült adókiesést okoznak évente, és ebben kiemelkedő szerepük van a hamis vegyes vállalatoknak, amelyeket többek között éppen az adóik eltitkolására állítottak fel. Végül és talán legfontosabb következményként ezáltal az állami tulajdon nem elhanyagolható részének illegális privatizációja megy végbe.

Az ország nagy részére kiterjedt már az óvatos lakásreform, de csak nagyon vontatottan közelítenek a piaci viszonyokhoz. A fenntartási és az új lakások építési költségeit egyre nehezebben viselő állam lakbéremelésekkel és a lakások eladásával is kísérletezik. Elvi akadálya már valószínűleg nem lenne a lakásállomány akár teljes privatizációjának, "csupán" hiányzik a fizetőképes kereslet, és a még mindig alacsony lakbérek sem ösztönzik a lakások megvételét.

*

A kínai hivatalos politika a vállalati önállóság növelésére, az állami szektor hatékonyabbá tételére törekszik, emellett azonban tulajdonképpen dinamikus privatizációs folyamat megy végbe. A hatalom - az ideológiai tételek szabta korlátok mellett - a gyors privatizáció elvetésével az állami vállalatoknak a folyamattal elkerülhetetlenül együttjáró vagyonvesztését is meg akarta akadályozni. A tények azonban arról vallanak, hogy ez csak felemás sikerrel.

A politikai rendszer lényegi változatlansága mellett talán különösnek hangzik a megfogalmazás, mégis tény, hogy számos hivatalnok, káder "menti át" politikai hatalmát gazdaságiba, és erre jó lehetőséget kínál számukra az egyébként is a "kezük ügyében" levő állami tulajdon privatizációja (saját vállalkozások tömeges létrehozása mellett). A privatizációban természetesen komoly szerepet vállalnak az izmosodó magánszektor képviselői és mindenekelőtt maguk az állami cégek vezetői. A világban mindenhol még a törvényekkel szabályozott, hivatalos politikai áldással végrehajtott privatizációknak is állandó kísérői a visszaélések, a korrupció, ám ezek valószínűleg eltörpülnek azok mellett a kínai esetek mellett, amikor a helyzet szabályozatlan, és maga a hatalom enyhén szólva is ambivalens magatartást tanúsít a privatizációt illetően.

A bemutatott példák azt jelzik, hogy a gazdasági folyamatok érvényesítik hatalmukat, és minden erőfeszítés ellenére a kapitalista eszközök és módszerek átvételét nem tudják csak és kizárólag a teljesítmény és a hatékonyság növelésére korlátozni. A törvényesített vegyes tulajdoni szerkezet magával hozta a magántevékenység gyorsütemű térhódítását, amely ma már szó szerint az élet minden területén jelen van, hiszen például már magánegyetemnek, légitársaságok, klinikák stb. is működnek. A sokat emlegetett különleges gazdasági övezeteken (különösen Sencsen) kívül már számos város (mindenekelőtt Sanghaj), sőt egész tartományok (elsősorban Kuangtung) mutatnak egyértelműen kapitalista vonásokat, a felszíni jegyeken túl egyre inkább a mélyebb, lényegi struktúrákban is. (Kuangtung tartomány annyiban is a jövő képét vetíti előre, hogy ott az állami szektor már kevesebb mint egyharmadát adja az ipari teljesítménynek.)

A valóságra egyre nehezebben illik a "szocializmus kínai sajátosságokkal" megjelölés, a kínai szocializmus gyors ütemben kapitalista arculatúvá válik. A reformok által leginkább érintett országrészekben az emberek gondolkodását és mentalitását egyre inkább a pénz és a pénzszerzés határozza meg és jellemzi. Gyors ütemben formálódik a gazdasági elit, amely vajmi keveset törődik a szocialista eszményképekkel, és ebben nem sokban tér el a társadalom túlnyomó többségének felfogásától. Ezek az erők egyetértenek azzal, hogy szükség van erős, ugyanakkor az átalakulást nem akadályozó központi hatalomra, mert enélkül veszélybe kerülne a - nemcsak a vezetés által féltett - stabilitás. A szocialista hatalom gazdasági alapjául deklarált állami (és kollektív) szektor azonban folyamatosan erodálódik, átalakul, gyors ütemben formálódik a sokszektorú tulajdonrendszer.

Hivatkozások

BERGER, J. [1993]: Nyekotorije tendencü szocialnovo razvityija szovremennoj kitajszkoj gyerevnyi. Problemi Dalnyego Vosztoka, 2. sz. 37-46. o.

THE CONSTITUTION [1983]: The Constitution of the People's Republic of China. Foreign Languages Press, Peking.

CHIANG CHEN­CHANG [1995]: The Resurgence of Clan Power in Mainland China. Issues and Studies, No. 5. 64-75. o.

CSABA LÁSZLÓ [1994]: A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba című cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 802-806. o. A vita folytatásához lásd a Közgazdasági Szemle, 1995. 7-8. sz., 754-765. o.

GRIFFIN, K.-KHAN, A. R. [1994]: Átmenet a piacgazdaságba. A kínai út tanulságai Oroszország és Kelet­Európa számára. Közgazdasági Szemle, 5. sz., 391-410. o.

HARROLD, P.-LALL, R. [1993]: China: reform and development in 1992-1993. World Bank Discussion Papers, No. 215. Washington DC.

SINGH, A. [1990]: Részvénypiac a szocialista gazdaságban. Megjegyzések a kínai gazdasági reformhoz. Közgazdasági Szemle, 6. sz., 658-673. o.

TÁLAS BARNA [1991]: Economic Reforms and Political Reform Attempts in China 1979-1989. Springer-Verlag, Berlin stb.

TÁLAS BARNA [1994]: A kínai kommunisták újabb "hosszú menetelése" a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok, 18.

TSANG SHU­KI-CHENG YUK­SHING [1994]: China's tax reforms of 1994. Breakthrough or Compromise? Asian Survey, 9. sz., 769-788. o.

TUNG, R. [1993]: Transforming the management of mainland China's state owned enterprises. Issues and Studies, 12. sz., 1-17. o.

CHINA FOCUS [1993]: A publication of the Princeton China Initiative, No. 5, 1, 3. o.


1 Fontos, de itt most nem tárgyalható kérdés, hogy a szerződéses felelősségi rendszerre történő áttérés folyamatában a gyorsaság, valamint az ellenőrzés és irányítottság szinte teljes hánya a kollektív gazdaság alapjának ösztönös eróziójához vezetett, mindenekelőtt a növénytermesztés infrastruktúráját illetően, ami végső soron gyengítette magát a családi gazdálkodási rendszert is.

2 Megjegyezném, hogy a korábbi időszak vitáiban a tulajdonszerkezet módosítására vonatkozó javaslatok szintén tartalmaztak százalékos arányokat. (Az egész kérdéshez lásd TÁLAS [1991] 270-271. o.). Egyik legfőbb probléma az volt, hogy nem a kialakuló piaci viszonyok, a fejlett árugazdaság törvényszerűségei és változó feltételei alakították volna a tulajdonformák arányait, hanem jórészt ideológiai tételek által meghatározott politikai akarat. E tekintetben is nagyobb rugalmasság tapasztalható, az ideológiai kötöttségek esetenkénti felváltása gazdasági racionalitással.

3 Az összeg nagyságának érzékeltetésére: 1993 végén az állami vagyon teljes volumene 3495 milliárd jüan volt, ebből a vállalkozási jellegű (működő) vagyon 2602,5 milliárd. (Beijing Review, 1993. 48. sz., 6. o.)

4 A magán­ és (mint jeleztem a részben magántulajdonú) kollektív szektor fejlődik a leggyorsabban, ami nemcsak az állami tulajdonú vállalatok teljesítményrészesedésének gyors csökkenését eredményezi, hanem adókijátszásuk érzékenyen érinti a költségvetést is.