Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 10. sz. (972-988. o.)

SPÉDER ZSOLT

Spéder Zsolt egyetemi adjunktus, BKE Gazdaságpolitika tanszék, Háztartás­ és családkutató műhely.

"Makacs" stabilitás és folyamatos újrarendeződés

A háztartások megtakarító magatartása a gazdasági rendszer átalakulása során

Kitér két megtakarításokra vonatkozó hipotézisre: a megtakarítások felélésével, illetve a megtakarítások koncentrációjával kapcsolatos elképzelésekre. A mikroszintű megtakarítói magatartás társadalmi jellemzőit elemezve, azt találja, hogy háztartási jövedelem, az életciklus, a fogyasztói aspirációk, a háztartásfő iskolai végzettsége és a vagyoni elemek magyarázzák leginkább, hogy egy háztartás rendelkezik­e megtakarítással, vagy sem, és ha igen, akkor mennyivel.^*

A magyar háztartáspanel kutatási programja¹ 1992­ben indult. Célja, hogy feltárja és elemezze, hogyan változik az egyének és háztartások helyzete a gazdasági és társadalmi átalakulás következtében. A kutatás súlypontja a jövedelmi és a munkaerő­piaci helyzet alakulásának és a szegénység természetének vizsgálata, ám az adatok segítségével számtalan más problémakör elemezhető.² Az adatfelvétel két, a megszokottaktól eltérő jellegzetességgel rendelkezik. Legfontosabb megkülönböztető jegye, hogy a vizsgálat követéses adatfelvétel. Az 1992­ben először megkérdezetteket (első hullám) évről évre újra felkeressük, s kérdőívet veszünk fel róluk (további hullámok).³ Ezzel lehetővé válik annak vizsgálata, hogy egy és ugyanazon személy és/vagy háztartás helyzete hogyan változik az évek múlásával, a társadalmi, gazdasági átalakulás előrehaladtával. A kutatás másik két jellemzője, hogy a vizsgálat egyszerre egyéni és háztartási vizsgálat, hiszen az adatfelvétel során kétféle kérdőív készül: egy a háztartásról, melyet a háztartás ügyeit legjobban ismerő személy tölt ki; egy pedig minden 16. életévét betöltött személyről. Az első hullám során, 1992­ben 2059 háztartásról és az abban élő 4266 személyről gyűjtöttünk be adatokat. A következő hullámok során természetesen változott a megkérdezettek száma, hiszen egyes háztartások kikerültek a mintánkból (válaszmegtagadás, elhalálozás stb.), másrészt új háztartások alakultak (válás, új háztartás alapítása a gyermek megházasodásával stb.). Ennek következtében 1993­ban 1931 háztartásról és 4018 felnőtt személyről, 1994­ben pedig 1814 háztartásról és 3766 személyről készült felvétel. A második és harmadik hullámot a reprezentativitás megtartása érdekében súlyoztuk.⁴

A magyar háztartáspanel adatrendszerének egyedisége következtében egyik legfontosabb feladatunknak tekintjük annak bemutatását, hogy longitudinális felvétel segítségével új típusú ismereteket szerezhetünk a háztartások megtakarítói magatartásának természetéről. Az új ismeretek rendszerezéséhez értelmesnek tűnik a "megtakarítói út" fogalmának bevezetése, amely az egyes háztartás megtakarítói helyzetében bekövetkező változásokat kívánja megragadni. Adataink azt is lehetővé teszik, hogy a megtakarítások alakulására kidolgozott két elméleti hipotézist új oldalról vizsgáljuk meg. Az egyik megközelítés szerint a gazdasági rendszer átalakulásából adódó gazdasági nehézségek közepette a lakosság felélte megtakarításait. A másik szerint a piacgazdaságra való átmenet következtében a megtakarítások egy szűkülő csoport kezében koncentrálódnak.

Elemzéseink megkezdése előtt még egy utolsó megjegyzés. Tudatában vagyunk, a lakosság megtakarítói magatartásának teljes körű elemzéséhez több változó, így a megtakarítói stock és flow, a megtakarítói motívumok stb. együttes elemzésére lenne szükség.⁵ A magyar háztartáspanel kutatási programjának tematikájában a megtakarítások vizsgálata eddig nem volt súlyponti kérdés, így cikkünkben csak és kizárólag a háztartások megtakarítói stockját, pontosabban a stock változójának két összetevőjét - rendelkezik­e a háztartás megtakarítással, s ha igen, akkor az milyen nagyságrendű - elemezzük.

A megtakarítások alakulásának keresztmetszeti elemzése

A megtakarítással rendelkezők arányának alakulása

Hogy a háztartások milyen arányban rendelkeznek megtakarítással, az attól is függ, hogy a birtokolt pénzösszeget milyen nagyságrendtől kezdve tekintjük megtakarításnak. Pontosabban, nem mindegy, hogy a kérdezettek milyen nagyságrend esetében mondják megtakarításnak a rendelkezésükre álló pénzösszeget. Az 1. táblázat első oszlopában szereplő arányszámok nem tartalmaznak semmilyen megkötést. Vagyis minden olyan háztartást megtakarítással rendelkezőnek tekintünk, aki magát annak vallja. Így azokat is a megtakarítók közé soroltuk, akik csak néhány ezer forinttal rendelkeznek.

Ezt követően azt is megvizsgáltuk, hogyan alakulnak az arányszámok, ha megadunk egy küszöbértéket. Ezt az értéket 10 ezer forintban jelöltük meg, így az 1. táblázat második oszlopa azt mutatja, hogy a háztartások hány százaléka rendelkezett 10 ezer forintnál nagyobb megtakarítási állománnyal.⁶

Jóllehet az elemzés során az első két oszlop arányszámait tekintjük mérvadónak, a háztartások egymás közötti hitelezéséről beszámoló adataink alapján (3. oszlop) egy érdekes kitérőt tehetünk. A "magánúton" pénzt kölcsönadó megtakarításaiból veszi el azt az összeget, amit rokonainak, ismerőseinek, netán üzletfeleinek kölcsönöz. Az igénybe vevő háztartás egész biztosan nem "megtakarításként" fogja kezelni ezt, hanem vélhetőleg beruházásra, fogyasztásra stb. fogja felhasználni. Így ez nem jelenhet meg a makroszinten aggregált megtakarításban. A kölcsönt nyújtó háztartás oldaláról azonban ezt az összeget ésszerű lehet megtakarításként értelmezni, hiszen az érintett háztartás szempontjából ez az összeg saját fogyasztásra fel nem használt összeg, így a kölcsönadó háztartás pénzgazdasága szempontjából megtakarításként értelmezendő. Ezért alakítottuk ki az "elvileg van megtakarítása" kategóriát (4. oszlop). Olyanok is adtak kölcsönt, akiknek éppen a kölcsönadásból következően nincs megtakarításuk, és olyanok is, akiket ez nem változtatott "nem megtakarítóvá".⁷ Így a táblázat utolsó oszlopa, amely azt mutatja meg, hogy hányan rendelkeznének megtakarítással, ha ugyanakkor nem adtak volna kölcsönt ismerőseiknek, megnöveli a "megtakarítással rendelkezők" számát.

Bármelyik kritérium alapján értékeljük is az elmúlt három év időszakát, ugyanazt a tendenciát tapasztaljuk. 1992­től 1993 elejére megnőtt a megtakarítással rendelkezők száma, majd ez az arány 1994 elejére visszaesett az 1992­es szintre. Adataink tehát első megközelítésben nem igazolják azt a 1990­es évek elejére vonatkozó feltételezést, hogy a nehézségek növekedése következtében a lakosság egy jelentékeny része kényszerű módon felélte tartalékait. Ennek vagy korábban kellett megtörténnie (1989-1991), vagy talán hibás a feltételezés a megtakarítások felélését illetően.

A megtakarítások nagyságrendjének alakulása 1992-1994 között

Hogyan változott a megtakarítással rendelkezők állományának nagysága 1992 és 1994 között? Ennek bemutatását megelőzően a megtakarítások nagyságrendjének validitását tekintve, egy kényes problémát szükséges felvetnünk. LENGYEL-SZÉP-TÓTH [1994] úgy becsülte, hogy adataink a tényleges lakossági megtakarítások körülbelül egyötödét mérik. Ez érthető módon sokakban kétséget ébreszthet a nagyságrendre vonatkozó adatainkat illetően. A mintában szereplő alacsonyabb adatok több tényezőre vezethetők vissza. Ahogy a kérdezettek alábecsülik jövedelmeiket (KOLOSI-BEDEKOVICS-SZÍVÓS [1993]), úgy feltételezhető, hogy a megtakarítások nagyságrendje legalább ilyen "titkos" vagy nem pontosan ismert információnak tekinthető. Így vélhetőleg a megtakarítási nagyságrendre vonatkozó válaszok elérik vagy inkább meghaladják a jövedelmi alábecsléseket. Másrészt ismeretes - ahogy azt LENGYEL- SZÉP-TÓTH [1994] megállapítja -, a makrogazdasági adatokban jó néhány olyan összeg szerepel, amelyről vizsgálatunkban a háztartásokat nem is kérdeztük. Mindezek alapján a nagyságrendre vonatkozó adatainkat sokkal óvatosabban kell kezelnünk, mint a megtakarítások létére vonatkozókat, amelyek alakulását a fenti megfontolások - megítélésünk szerint - alig érintik.

A 2. táblázat adatai alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a vizsgált időszakban csak jelentéktelen elmozdulások történtek. Egyértelműen megállapítható, hogy mind a nominális, mind pedig a reálértéket tekintve, csökkent a nagyon kis megtakarítással rendelkezők részaránya. A reálmegtakarítást tekintve az is kiolvasható, hogy jelentősen nőtt egy alacsonyabb (50-70 ezer forint) és egy felső­ közepes (100-249 ezer forint) megtakarítói csoportba tartozók részaránya, s csökkent a két említett csoport között meghúzódó alsó közepes (75-100 ezer forint) megtakarítással rendelkezők részaránya. Együttesen szinte azonosnak tekinthető a felső (250 ezer forint felett) megtakarítói csoportokba tartozók részaránya (a megtakarítások 7-8 százaléka).⁸

A megtakarítások alakulásának longitudinális elemzése

Megtakarítási dinamika 1993 és 1994 között

A következő lépésben vizsgáljuk meg, hogy a fentiekben bemutatott viszonylagos társadalmi szintű stabilitás - a megtakarítással rendelkezők 40, illetve 35 százalék körüli megállapodottsága - mögött milyen mikroszintű mozgások érhetők tetten! Vajon ugyanazon háztartások voltak­e, akik mindhárom évben rendelkeztek megtakarítással, vagy változott­e a háztartások megtakarítói pozíciója. Ez esetben a magyar háztartáspanel adatait longitudinálisan (idősorosan) értelmezzük.

Az egyszerűség kedvéért először tekintsük az utolsó két év adatait! A két év megtakarítási állományát együttesen értékelve, négyféle jellegzetes megtakarítói pozícióba kerülhettek a háztartások (3. táblázat).

Az egyes megtakarítói pozíciók elterjedtsége természetesen függ a megtakarítási kritériumtól. Meglepő azonban, hogy az arányok változása csak a stabil szerepekre érvényes. Ugyanis függetlenül attól, hogy figyelembe vesszük­e vagy sem, hogy milyen kis összeget tekintünk még megtakarításnak, megállapítható, hogy a háztartások egynegyedének (26,3 százalék, illetve 26,4 százalék) megváltozott a megtakarítói pozíciója. Míg tehát a keresztmetszeti elemzésekből azt a következtetést vonhattuk volna le, hogy 1993 és 1994 között a háztartások 6-7 százaléka egyértelműen rontott megtakarítói helyzetén, hiszen ennyivel kevesebb háztartásnak volt megtakarítása 1994­ben, mint 1993­ban, az idősoros elemzés árnyaltabb képet ad a megtakarítói pozíciók változásáról: egyik évről a másikra az összes háztartás 15­16 százaléka felélte, elhasználta megtakarításait, egytizede viszont nem megtakarítóból megtakarítóvá vált. A háztartások másik háromnegyedének nem változott a megtakarítói pozíciója (ha nem vesszük figyelembe a megtakarítási állomány nagyságának változását). Egy nagyobb résznek, a háztartások 40-50 százalékának egyik évben sem volt megtakarítása, a másik egyharmadának (32,4 százalék), illetve egynegyedénék (25,7 százalék) mindkét évben volt megtakarítása. A viszonylag kis társadalmi szintű elmozdulás mögött tehát nagyon intenzív háztartásszintű mozgásokat tapasztalunk. Mindezek alapján azt sejtjük, hogy ha az 1992-1994 közötti változásokat megvizsgáljuk, ahol a teljes minta szintjén (társadalmi szinten) semmilyen elmozdulás nem mutatkozott (1. táblázat), az itt tapasztaltakhoz hasonlóan a megtakarítói helyzetek gyakori felcserélődésének leszünk tanúi.

Megtakarítói utak: három év megtakarítói magatartásának története

Az 1992 és 1994 közötti megtakarítói pozícióváltásokat a fenti logika alapján úgy is értelmezhetjük, hogy csak a kezdő­ és végpontokat vesszük figyelembe, de úgy is hogy az 1993­as közbülső állapotot is értékeljük. A következőkben az utóbbi elv alapján vizsgáljuk, hogyan változott a háztartások megtakarítói pozíciója a három év során. A megtakarítói helyzetben bekövetkező változások, illetve a pozíciók egymást követő években mutatkozó stabilitása az egyes háztartásra jellemző megtakarítási utakat hozza létre. A 4. táblázat a vizsgált három év alatt "bejárható" összes megtakarítói utat tartalmazza.

Az első oszlopban figyelembe vettünk minden megtakarítást, legyen az bármilyen alacsony. A második oszlopban az ismert kritériumot használtuk: az egyes háztartás megtakarítása legyen nagyobb, mint 10 ezer forint.

Az előbbi táblázatunkhoz képest, amely két év megtakarítási "eseményeit" fedi le, jelentősen megnőtt azok aránya, akiknek megtakarítói pozíciójuk valamelyik évben megváltozott. Mindkét kritérium szerint 40 százalék fölötti (ha a legkisebb megtakarítást is figyelembe vesszük 42,7 százalék, ha csak a 10 ezer forint fölöttieket, akkor ez az arány 41,8 százalék) azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben a három év során érdemi változás következett be a megtakarítói pozíciójukat tekintve. Ennek megfelelően 60 százalék alatti azoknak a háztartásoknak az aránya, akik megtakarítói magatartásának alapjellemzője mindhárom év során megegyezett.

Az azonos megtakarítói pozícióval rendelkezők megoszlása természetesen függ attól, hogy használunk­e kritériumot a megtakarítói magatartás definiálásakor. Ha minden kis megtakarítást figyelembe veszünk, akkor a háztartások 31,9 százalékának, ha pedig csak a 10 ezer forint feletti megtakarításokat vesszük figyelembe, akkor a háztartások 40,5 százalékának nem volt egyik évben sem megtakarítása. A mindhárom évben megtakarítással rendelkezők aránya pedig 25,4 százalék, illetve 18,3 százalék.

A megtakarítói utak alapján három társadalmi csoport különíthető el. A megtakarítani soha nem tudók aránya az összes háztartás egyharmadát­kétötödét teszi ki. Ezek a háztartások reménytelen helyzetben vannak a megtakarítási képesség terén. A háztartások egy másik egynegyede­egyötöde pedig stabil, tartós megtakarítónak tekinthető. A harmadik köztes megtakarítói csoport instabil helyzetben van.

A megtakarítói pozíciójukban helyzetüket megváltoztató - 40 százalék nagyságrendű - csoport összetétele inhomogén. A megoszlásokban nem igazán mutatkozik különbség a két kritérium szerint, ezért a következőkben csak a 10 ezer forint fölötti megtakarítással rendelkezők alapján definiált megoszlást értelmezzük. A háztartások viszonylag arányosan oszlanak meg a különböző "megtakarítási utak" között. Egyedül a 7. típus (1992­ben és 1994­ben volt megtakarítása, 1993­ban nem volt megtakarítása) alacsonyabb száma ugrik ki. A megtakarítások makrogazdasági hullámzásából (1. táblázat) adódik, hogy kevesen vannak olyanok, akik éppen akkor "vesztik el" megtakarításaikat, amikor makroszinten nő a megtakarítással rendelkezők száma, és lesznek megtakarítók, amikor makroszinten csökken a megtakarítások számaránya. Vagyis alacsony azok aránya, akik a társadalmi szintű változásokkal szögesen ellentétes utat járnak be.

Ha tartalmilag értelmezzük a változásokat, meg kell állapítani, hogy szép számmal vannak olyanok, akik tartósan élték fel, használták el megtakarításaikat (7,1 százalék), s olyanok is akik éppen 1994­re váltak "nem megtakarítókká" (7,7 százalék). E két csoportba kerülhetett azok többsége, akik a nehezedő körülményekre a megtakarítások felélésével válaszoltak (együttesen 14,8 százalék). Ám sokan vannak, akiknél erre nem került sor (3., 4., 7. és 8. típus - 36,8 százalék). Ezek felének mindig volt megtakarítása (18,3 százalék), egynegyede 1994­re (7,7 százalék) tartósan megtakarítóvá vált, egy másik közel egynegyede (7,4 százalék) pedig "éppen" 1994­re vált megtakarítóvá.

Annak ténye, hogy adataink a gazdaság alapvető működési rendszerét átalakító társadalmi folyamatokat ragadják meg, nagyon fontos elméleti kérdést vet fel. Vajon a tapasztalt mikroszintű dinamika csak a transzformációs társadalmak sajátja, vagy pedig minden modern vegyes gazdaság immanens jellemzője? A különböző megfontolások eltérő irányba mutatnak, és eltérő spekulációkat engednek meg. Ám azt sejtjük, hogy a megtakarítói stock "elvesztésének" és "szerzésének" fenti dinamikája az átalakulás jellemzője. E feltevésre további összehasonlító vizsgálatokat, illetve a háztartáspanel további hullámai alapján végzett elemzések adnak majd választ.

"Vándorlás" a megtakarítói csoportok között, 1992-1994 folyamán

A következőkben a megtakarítások nagyságrendjét tekintve próbáljuk feltárni, hogy a jelzett "társadalmi szintű" összefüggések mögött milyen mikroszintű elmozdulások húzódnak meg. Az elemzés áttekinthetősége céljából két egyszerűsítést vezettünk be. Egyrészt összevontunk néhány megtakarítói osztályt,⁹ másrészt csak az 1992-1994 közötti mozgásokat vizsgáljuk, és eltekintünk a "köztes" 1993­as helyzet számbavételétől.

A változásokat az úgynevezett tranzíciós mátrixszal elemezzük. A trazíciós mátrixok két szempontból értelmezhetők. Egyrészt megvizsgálható, hogy akik 1994­ben valamilyen megtakarítással rendelkeztek, azok honnan, milyen megtakarítói csoportokból rekrutálódtak (inflow vagy "bekerülési" elemzés). Másrészt azt is elemezhetjük, hogy akik 1992­ben valamilyen megtakarítói csoportba tartoztak, azok milyen megtakarítással rendelkeznek 1994­re (outflow, vagy "kikerülési" összefüggés). Kezdjük az előbbivel, vagyis nézzük meg, hogy 1994­ben az egyes megtakarítói kategóriákban található háztartások "honnan jöttek"!¹⁰ Honnan rekrutálódtak például azokba a csoportokba, amelyek részaránya 1992 és 1994 között nőtt (5. táblázat)?

Az 1994­ben viszonylag alacsony megtakarítással, 10-50 ezer forinttal rendelkezőknek csak nagyon kis része, 24,1 százaléka volt ugyanebben a megtakarítói csoportban 1992­ben. Döntő hányaduknak, 46,3 százalékuknak 1992­ben nem volt megtakarítása, s egy jelentékeny részük (14,9 százalék) csak nagyon kevés 10 ezer forint alatti megtakarítással rendelkezett. A vizsgált megtakarítási osztályba tartozók 61,2 százalék tehát felemelkedett ebbe a megtakarítói osztályba. Alacsony, ám nem jelentéktelen azok aránya (14,8 százalék), akik egy magasabb megtakarítói csoportból süllyedtek le.

Hasonló intenzív mozgást tapasztalunk, ha a 100-250 ezer forinttal¹¹ rendelkezők csoportját vizsgáljuk meg. Csak elenyészően kis részük, egytizedük volt 1992­ben is ugyanabban az osztályban. Közel egyharmaduknak (30,8 százalék) nem volt semmi megtakarítása, egy másik valamivel több mint egyharmaduknak (36,2 százalék) csak kevés, 50 ezer forint alatti megtakarításuk volt, s majdnem egyötödük (17,5 százalék) az "alsó szomszéd" megtakarítási csoportban szerepelt 1992­ben.

Ugyanezzel az elemzési eszközzel mutathatjuk be minden megtakarítási kategóriában a "rekrutálódás" jellegzetességeit, amelyek részletes elemzésétől azonban eltekintünk. A "bekerülési" tranzíciós mátrix (5. táblázat) alapján annyit általánosíthatunk, hogy:

l. szinte minden kategória esetén nagyon alacsony (átlagosan 20 százalék körüli) azok aránya, akik két évvel ezelőtt is ugyanezen megtakarítói csoportba tartoztak (ugyanolyan nagyságrendű megtakarítással rendelkeztek);
2. a háztartások nemcsak a szomszédos kategóriákból "emelkednek fel" vagy "csúsznak le", hanem jellemző, hogy a csoportok "messzi távolságból" rekrutálódnak;
3. a megtakarítással 1992­ben nem rendelkezők a rekrutáció "bő forrását" jelentik. A legfelső megtakarítói kategóriát kivéve minden megtakarítói osztályban nagyobb arányban vannak, mint azok, akik már két évvel ezelőtt is ugyanabba a megtakarítói csoportba tartoztak.

Hasonló módszerrel elemezhetjük, hogy hova kerültek az 1992­ben valamilyen megtakarítással rendelkezők (6. táblázat). Tekintsük újra a 10-50 ezer forintig tartó megtakarítási osztályt! Egyötödük (21,4 százalék) található ugyanabban a kategóriában. Majdnem felük (44,1 százalék) "elvesztette" megtakarításait, míg valamivel több mint egynegyedük (26,4 százalék) magasabb megtakarítási osztályba "lépett".

Az 1992­ben 100-250 ezer forinttal rendelkezők majdnem négytizedének (38,7 százalék) "elapadt" a megtakarítása, egyharmadának (35,2 százalék) csökkent, egytizedének (13,3 százalék) pedig nőtt a megtakarítása.

Érdemes még arra rámutatni, hogy az 1992­ben semmilyen megtakarítással nem rendelkezők nemcsak a legalacsonyabb megtakarítási csoportba kerülhettek fel, hiszen egyharmaduk az 50 ezer forintnál magasabb reálértékű pénzt tudott összegyűjteni.

Általános jelenségként csak az előbbieket tudjuk újrafogalmazni az 1992­es kiinduló helyzet perspektívájából: csak nagyon kevés háztartás maradt ugyanabban a kategóriában; a "nagy ugrások" száma nem jelentéktelen; a megtakarítással nem rendelkezők egy része megtakarítóvá vált.

A megtakarítások magyarországi alakulására vonatkozó hipotézisek

A megtakarítói stock néhány alapvonásának bemutatását követően, összegzésképpen újra vegyük fel elemzésünk egy korábbi fonalát. A megtakarítások alakulását illetően a szakmai közéletben két állítás körül kristályosodott ki a vita. Az egyik azt fogalmazza meg, hogy az egyre nehezebbé váló gazdasági helyzet következtében, az arra való reagálás kényszerű "eszközeként" a háztartások felélik megtakarításaikat (ÉKES [1991], HARCSA [1994]). A másik állítás szerint a megtakarítások állománya egy egyre szűkülő társadalmi csoport kezében koncentrálódik.¹²

Ha röviden és árnyalatok nélkül kellene véleményünket megfogalmazni az előbbi tézisekkel kapcsolatban, azt mondhatnánk: vizsgálatunk eredményei az első állítással szemben állnak, a második állítás tekintetében pedig ellentmondóak. Vegyük sorra hogy mely jelenségek alakították ki fenti véleményünket!

Kezdjük először az első állítással, a mellette és ellene felsorakoztatható érvekkel! Mint láttuk, 1992 és 1994 között nem csökkent érdemben a megtakarítással rendelkezők részaránya (1. táblázat). Persze szép számmal akadnak olyanok (a háztartások 17,4 százaléka), akiknek a két év során elfogyott a megtakarításuk (4. táblázat). Ezek közül talán sokan a rosszabbodó körülmények következtében élték fel azokat, ám semmiképpen sem tételezhetjük fel azt, hogy mindenkinél erről lenne szó. Különösen azok esetében, akik magasabb (50 ezer forint feletti) megtakarítással rendelkeznek (az előbb említett háztartások egynegyede), az valószínűsíthető, hogy összegyűjtött pénzük más okok miatt fogyott el időlegesen vagy véglegesen (például a gyerek kiházasítása, értékesebb fogyasztási cikk vásárlása). Mindez azt jelenti, hogy a háztartások 10-13 százaléka esetében tételezhetjük fel, hogy megtakarításait a rosszabbodó körülmények miatt élte fel.

Ezzel egy időben a háztartások 13,5 százaléka megtakarítóvá vált. Kisebb részük (egyötöd) csak nagyon kis megtakarítást gyűjtött össze, egy másik kétötödének alacsony, 10-50 ezer forint közötti összeget sikerült megtakarítania, egy harmadik kétötödének pedig ennél többet és jóval többet (6. táblázat). Mindez arra utal, hogy a romló anyagi körülmények között nem kevesen voltak, akik (döntően) tudtak javítani megtakarítói pozíciójukon. Ha tehát, figyelembe véve a megtakarítások nagyságrendjét és változását is, igaz az, hogy a romló és javuló pozíciók többnyire hasonlóan oszlanak meg, nem általánosíthatunk úgy, hogy a romló körülmények következtében csökkent a megtakarítással rendelkezők aránya.

Hogy a nehezedő körülmények következtében¹³ a háztartások miért nem élik fel megtakarításaikat arra George Katona gazdaságpszichológiai megközelítése ad jó támpontokat (KATONA [1975]). Katonát követve állítjuk, hogy a nehézségek növekedése következtében a "biztonságra törekvés" az egyénekben felerősödik és cselekvést motiváló tényezővé válik. Ennek következtében a bizonytalanság növekedésével az érintettek a végsőkig "ragaszkodni fognak" összegyűjtött pénzükhöz, sőt még megpróbálnak valamit "hozzátenni".¹⁴

Mivel magyarázható akkor, hogy a nyolcvanas évek elején-közepén 70-80 százalékos arány (HARCSA [1991]) a kilencvenes évekre 40 százalék körülire apadt? Megítélésünk szerint a fogyasztói piac átalakulásának folyamata ad magyarázatot kérdésünkre. A hetvenes, nyolcvanas években a megtakarítások jelentős része kényszermegtakarításként "szorult ki" a fogyasztási piacról (KORNAI [1980]). Ez különösképpen jellemző volt a tartós fogyasztási cikkek piacára (autó, hűtőszekrény stb.). A nyolcvanas évek végén három gazdasági tény radikálisan megváltoztatta a tartós fogyasztási cikkek piacát. Ezek: a) az importliberalizálás újabb lépései; b) a tömeges "bevásárló turizmus"; c) a magánimport és annak bekapcsolódása az informális kereskedelembe (KGST­piac, kapcsolathálón keresztüli eladás, beszerzés stb.). Mielőtt a megtakarítások fogyasztási színvonalesést kompenzáló funkciója felmerülhetett volna, a három említett tényező következtében megnyíló kínálat már "lecsapolta" a korábbi megtakarítások egy jelentős részét, s vélhetőleg "nem megtakarítóvá" változtatta a háztartások egy bizonyos hányadát. A megtakarítással rendelkező háztartások zsugorodását így ezekkel a folyamatokkal értelmezzük, még ha teljesen nem is tagadjuk, hogy egyes társadalmi csoportok esetében az utóbbi időben a megtakarítások "felhasználása" a megélhetés elemévé vált.

A második állítás adatainkkal kevéssé járható körül, s mint már jeleztük, ismeretes számunkra az empirikus adatfelvételeknek az a jellegzetessége, hogy a jövedelmi és vagyoni skála két végpontján lévők nagyobb valószínűséggel nem kerülnek be az ilyen vizsgálatok mintájába. Ez alól a magyar háztartáspanel mintája sem kivétel. Vagyis mintánkban biztosan alulreprezentált a nagyon nagy megtakarítók csoportja. Vannak azonban, akik bekerültek, hiszen ilyennek tekinthetjük a 250 ezer forint feletti megtakarítással rendelkezőket (2. táblázat). Ebből következően a második állítás nehezen tesztelhető. Az a tény, hogy az 1992­ben a legfelső kategóriában lévők egynegyede elvesztette megtakarításait, egy másik egynegyede pedig alacsonyabb megtakarítási kategóriába került, ellentmondani látszik a megtakarítások felső kategóriában történő koncentrációjának (6. táblázat). Persze megtörténhetett, hogy akik a legfelső, felülről nyitott megtakarítási kategóriába kerültek, azok növelték megtakarítási állományukat. Végül pedig az a tény, hogy a legfelsőbb kategóriában a legnagyobb azok aránya, akik nem változtatták meg megtakarítói pozíciójukat a megtakarítási állomány tekintetében, megerősíteni látszik a megtakarítások koncentrációjának feltételezését. Adataink alapján tehát sem elvetni, sem pedig megerősíteni nem tudjuk a "megtakarítások koncentrációjának" tézisét.

Az elvetett hipotézis helyébe és a "megtakarítások koncentrációjának" tézise mellé érdemesnek tartunk felállítani egy új hipotézist. Ezek szerint a megtakarításokat vizsgálva - és ha a megtakarítás a sikeres háztartásgazdasági működés indikátorának tekinthető, akkor a háztartások anyagi helyzetét tekintve is -, a népességet három csoportra "oszthatjuk". Jelentős, de a feltételezésekkel szemben alacsonyabb (a népesség egyharmada­kétötöde körüli lehet) azok aránya, akik soha nem tudtak és tudnak félre tenni. Úgyszintén jelentékeny azok aránya is (egyötöd körüli), akik - függetlenül a gazdasági hullámzástól, a fogyasztási cikkek élettartamának "életciklusától" - stabilan megtakarítók. E mellett található egy harmadik csoport (a háztartások kétötöde), akik potenciális megtakarítók. Megtakarítanak, ha éppen nem vásárolnak nagyértékű fogyasztási cikkeket és nem renoválják a lakásukat, nem házasodik éppen a gyerek, ha nem kell összehúzniuk magukat. Vagyis ideiglenesen megtakarítás nélkülivé válnak, ám van esély, hogy rövid időn belül újra megtakarítókká legyenek.¹⁵

A megtakarítói magatartás társadalmi jellemzői

Ismeretes, hogy a megtakarítások alakulására, a megtakarítói magatartás jellemzőinek leírására sokféle magyarázat született. Ezek közül azok a legismertebbek, amelyek a jövedelem valamelyik kategóriáját teszik elméletük kulcselemévé. Ilyen Keynes abszolútjövedelem-, Duesenberry relatívjövedelem­ és Friedman permanensjövedelem­hipotézise (KEYNES [1965], DUESENBERRY [1967], FRIEDMAN [1986]). Hasonlóan széleskörűen elterjedt a "kamatok" változásának megtakarításokat módosító feltételezése, és ezzel összefüggésben többféle értelmezést ismerünk az infláció hatásáról (FERRI [1982]). Úgyszintén jól ismert Modigliani életciklus­hipotézise (MODIGLIANI [1985]). A közgazdászok szemhatárából kiesni látszik, ám úgyszintén jó magyarázó elméletnek tekinthető George Katona gazdaságpszichológiai megközelítése.¹⁶ És végül kevés szó esik a megtakarítói piac kínálati oldaláról, a különböző megtakarítási formák változatosságáról, s ennek megtakarításokat befolyásoló hatásáról (MÜLLER-LEAN [1967]).

A fenti hipotézisek a megtakarítói magatartás működésének egy­egy mozzanatát ragadják meg, így minden empirikus vizsgálatnak - így nekünk is - figyelembe kell venni azokat. E cikknek nem feladata, hogy akár csak vázlatosan is ismertesse a fenti megközelítéseket.¹⁷ Két, általános jellegzetességet mégis fontos közzé tennünk, mert azok elengedhetetlennek tűnnek a fenti elméletek mikroszintű alkalmazásához, így a háztartások megtakarítói magatartása magyarázó tényezőinek feltárásához.

Az elméletek, lévén többségükben általános elméletek, többnyire a társadalmi szintű megtakarítással foglalkoznak. Ugyanakkor feltételezéseiket a mikroszintű faktorokra is érvényesnek tekintik. A probléma abból származik, hogy gyakran nem teszik explicitté, hogy adott esetben makro­ vagy mikroszintű megtakarítások működéséről beszélnek. A másik probléma, hogy nem mindig tesznek különbségeket a megtakarítási stock és flow között, illetve a megtakarítói magatartás más oldalai (például megtakarítási hajlandóság) között.

Amikor megkíséreltük feltárni, hogy mely tényezők befolyásolják a megtakarítói magatartás alakulását, természetesen felhasználtuk az említett elméletek magyarázó sémáit. Mivel azonban a háztartáspanel adatrendszere nem elsődlegesen a megtakarítói magatartás vizsgálatára jött létre, vizsgálatunkat nem tekinthetjük a jelzett elméletek empirikus tesztelésének. Ahogy látni fogjuk, elemzésünk az abszolút jövedelem, illetve az életciklus­hipotézis korlátozott tesztelésére alkalmas.

Már az a tény, hogy a megtakarítások alakulásának értelmezésére sokféle magyarázó elmélet született, azt valószínűsíti, hogy egyszerre többféle tényező hat(hat) arra, hogy egy háztartásnak van­e vagy nincs, s ha van, akkor sok vagy kevés a megtakarítása. Ez sokváltozós elemzést tenne minden esetben szükségessé. A következőkben, amikor valamely változó magyarázatára viszonylag áttekinthető és könnyen interpretálható módszert találtunk, sokváltozós módszert alkalmazunk. Máskor meg kellett elégednünk kétváltozós eszközök használatával, ám a jövőben e területek is pontosabban vizsgálhatók többváltozós elemzéssel.

Ki tudott megtakarítani 1994­ben?

Első lépésben azt vizsgáljuk meg, ki tudott 10 ezer forint feletti összeget félretenni 1994­ben. (Tehát nem vesszük figyelembe, hogy milyen nagyságrendű a megtakarítás.) A 7. táblázat tartalmazza regressziós elemzésünk eredményeit. Mint ismeretes, az egyes magyarázó változókhoz tartozó együtthatók abszolút értéke az egyes változók hatásának erősségét mutatja meg. A táblázatban csak azoknak a hatásoknak az értékét tüntettük, amelyek modellünkben szignifikánsnak mutatkoztak. Ha tehát egy változónál nincs érték, az is információt jelent, hiszen azt mondja, hogy modellünkben az adott tényező nem hat a megtakarítás létére.¹⁸ Az ábránk alján szereplő R² a modell magyarázó erejét hivatott jellemezni.¹⁹

Három tényező játszik nagyon fontos szerepet abban, hogy valakinek van­e vagy nincs megtakarítása: a háztartás összjövedelme, a háztartásfő életkorcsoportja és iskolai végzettsége.

A jövedelmi hatás mutatkozik a legerősebbnek: minél magasabb a háztartási összjövedelem, annál nagyobb valószínűséggel takarít meg valaki. Fontosságban ezt az életciklushatás követi: minél idősebb a háztartásfő, annál valószínűbb, hogy van megtakarítása. Ezt tovább erősíti a legfiatalabb gyerek korcsoportjának hatása, hiszen minél fiatalabb a legkisebb gyerek, annál kevésbé valószínű, hogy a háztartásnak van megtakarítása. A háztartásszerkezeten belül a gyerekek léte, illetve a minél több gyerek negatívan befolyásolja a megtakarítások létét. Az iskolai végzettség azt mutatja, hogy a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezőknek nagyobb valószínűséggel van megtakarításuk. Csak kismértékben módosítja az előbbieket a háztartások vagyoni helyzete,²⁰ akiknek vannak nagyértékű vagyontárgyai, azoknak nagyobb valószínűséggel van megtakarításuk. (A hatások azonban meglepően igen alacsonynak tűnnek). Nem mutatható ki kapcsolat a településnagyság és a megtakarítás léte, illetve nem léte között. A területi hatást is csak kétváltozós elemzéssel lehet kimutatni, ám elképzelhető, hogy a többváltozós elemzés során ez a hatás beleolvadna a jövedelmi hatásba. Mindezt figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy Budapesten és Nyugat­Dunántúlon (Győr­Moson­Sopron és Zala megye) az átlagnál többen (53,7, illetve 49,2 százalék), Kelet­Magyarországon (Borsod­Abaúj­Zemplén, Szabolcs­Szatmár­Bereg, Hajdú­Bihar, Jász­Nagykun­Szolnok megye) az átlagnál jóval kevesebben (35,0 százalék) tudtak 1994­ben megtakarítani.

A megtakarítói utak néhány társadalmi jellemzője

Mindenekelőtt el kell mondanunk, hogy a három hullámon áthúzódó tranzíciós változók elemzésében még csak az első és legegyszerűbb (kétváltozós) vizsgálatokat végeztük el. A változók ugyanis nyolcértékűek, sorba nem rendezhetők, így csak kategóriánkénti elemzést lehet végezni rajtuk. A későbbi többváltozós elemzések természetesen módosíthatják a megállapításainkat.

Az előbbiekben hasonlóan egyértelműen kiderül, hogy a megtakarítói utak erősen kapcsolódnak a jövedelmi helyzethez (8. táblázat).

A jövedelmek szerint három nagy társadalmi csoportra osztható mintánk. Akiknek sohasem volt megtakarításuk, azoknak átlagosan 100 ezer forinttal alacsonyabb a jövedelmük, mint akiknek valamelyik évben volt megtakarításuk, s majdnem 300 ezer forinttal alacsonyabb azok átlagos jövedelménél, akiknek mindhárom évben volt megtakarításuk.²¹ Ez utóbbi csoport (8. típus) átlagos jövedelemben messze elhagyja a középső, "vegyes" csoportot is, ahol egyik vagy másik, illetve két évben is volt megtakarítói pozícióváltás. Mindebből arra következtethetünk, hogy e három megtakarítói csoport közötti helyváltoztatás feltétele, hogy az érintett háztartásoknak jelentősen javuljon a jövedelmi helyzete.

A többi társadalmi jellemzőt tekintve viszonylag kevés biztosan tekinthető megállapítást tehetünk, s azok is leginkább az 1. és 8. csoportra vonatkoznak. A megtakarítással sohasem rendelkező inkább fiatalok (-29 éves), alacsony, alsó közepes iskolai végzettségűek és városiak (kis­ és nagyvárosiak, de nem budapestiek). A megtakarítással mindhárom évben rendelkezők inkább idősebbek (60 fölöttiek), középső és felsőfokú végzettségűek és budapestiek.

Ahogy már említettük, a megtakarítási utak elemzésében a fentiek csak kezdeti lépéseknek minősíthetők, és további változók bevonása és többváltozós elemzés alkalmazása látszik szükségesnek. Felmerül annak igénye is, hogy a megtakarítói helyzetnek pontosabb azonosítása céljából szükséges lehet a megtakarítói állomány nagyságának és az aktuális megtakarítói magatartás állapotának ismerete is. Hiszen felvethető, nem az érdekel minket, kinek volt mindhárom évben megtakarítása, hanem az, hogy kinek volt adott összeg feletti megtakarítása. Vagy a másik oldalról az is érdekes felvetésnek tűnik, hogy ki tudott "hozzátenni" megtakarításához, hiszen az állomány dinamikája részben ebből származik. Ezek és más felvethető kérdések arra mutatnak rá, hogy a megtakarítási dinamika elemzésében csak a kezdeti lépéseket tettük meg.

Ki tudott többet megtakarítani?

Úgyszintén regressziós elemzéssel tárhatjuk fel a magas és alacsony megtakarítási állománnyal rendelkező háztartások társadalmi és gazdasági jellemzőit (9. táblázat). Ebben a modellben egy kivételével²² ugyanazon változókat szerepeltettük, mint korábban. Több azonos és eltérő összefüggést vehetünk észre.

Kiemelkedő hatást mutat a jövedelmi helyzet. Bármennyire is "köztudottnak" tűnik a jövedelmi hatás, fontos azt látnunk, hogy mennyire egyértelműen emelkedik ki a többi változó közül. A családciklusnak a hatása úgyszintén szignifikáns, ám messze nem olyan fontos, mint az előző modellünkben. Szerepe "harmad­negyedrangúvá vált". Tartalma kimondja, minél idősebb a háztartásfő, annál nagyobb a család tulajdonában lévő megtakarítási állomány. Az előző modellünkkel ellentétben, a megtakarítási stock nagyságában nincs szerepe a háztartásfő iskolai végzettségének, illetve a család demográfiai összetétele egyik jelzőjének, a gyerekszámnak.

Modellünk második legerősebb tényezője egy összetett változó. Feltettünk egy olyan kérdést, ami a megfelelő megélhetéshez szükséges jövedelem mértékét tudakolja.²³ A feltett kérdés természetesen sokféleképpen értelmezhető. Mi úgy ítéljük meg, hogy a kérdés nagyon jól jellemzi a háztartás fogyasztói igényét. George Katona a következő feltételezéssel indítja első nagyhatású munkáját, a Powerful Consumert: "A kereslet éppen úgy függ a vásárlási akarattól, mint a vásárlási képességtől." Vagyis nemcsak az a fontos, hogy van­e elég jövedelmünk fogyasztani és megtakarítani,, de az is, hogy jövedelmünkből mennyit szeretnénk fogyasztani, azaz mit tartunk "megfelelő fogyasztási szintnek". Ennek megfelelően a megtakarítás nagysága a jelenlegi fogyasztási igényeknek is függvénye. A változó szignifikáns második legerősebb hatása azt jelzi, hogy a megtakarítások állományának magyarázatában a jövedelem nagysága mellett a fogyasztói aspirációknak döntő a szerepe. Hiszen modellünk szerint adott jövedelmi szinten annak van több megtakarítása, akinél alacsonyabb a "megfelelő megélhetéshez szükséges jövedelem szintje", azaz a fogyasztói aspirációja. Ide kapcsolódik az az (éppenhogy) nem szignifikáns hatás, hogy a fogyasztási kiadások mértéke pozitív összefüggést mutat a megtakarítások nagyságával. Tehát nem mutatkozik negatív átváltás a megtakarítási stock és az aktuális fogyasztási szint között.

A vagyon hatása a megtakarítási állomány nagyságára további vizsgálatokat igényel. Hatása szignifikáns, ám tartalma nem egyértelmű. A saját lakáson túli lakóingatlan léte pozitív, a használatban lévő autók összértéke negatív összefüggést mutat a megtakarítási állománnyal. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a két vagyontárgyat különböző típusúnak tekintjük. Az autó ugyanis tipikus státusjószágnak és ­fogyasztásnak, míg a plusz lakás tulajdona a reálmegtakarítás (beruházás) egy formájának tekinthető. Ha ez így lenne, megfogalmazhatnánk egy hipotézist, melynek tartalma, hogy a nagy pénzbeli, értékpapírbeli megtakarítás inkább "együttáll" a reálmegtakarítással, mint helyettesítik egymást. A státusfogyasztás és a megtakarítási állomány között ellenben feltételezhető a helyettesíthetőség. A településnagyság ebben a modellben sem mutat szignifikáns hatást.

A megtakarítási stock változóinak elemzését követően összefoglalhatjuk: a jövedelmi hatásnak minden esetben kitüntetett szerepe van. Ugyanakkor eltérő összefüggések magyarázzák, hogy a háztartásoknak van­e megtakarítása, és ha van, akkor az mekkora. A közös tényezők súlya ugyanis eltérő. A megtakarítások létét a magas jövedelem, a családciklus későbbi fázisa, az alacsonyabb gyerekszám, a magasabb iskolai végzettség teszik valószínűvé. A megtakarítás nagysága a magas jövedelmekkel és fogyasztói aspirációkkal, a családciklussal és a vagyoni elemek együttesével van erős kapcsolatban. A megtakarítások alakulására vonatkozó elméleti hipotézisek tekintetében megfogalmazhatjuk, hogy a megtakarítások létére vagy nem létére vonatkozó vizsgálat az abszolút jövedelmi és az életciklus­hipotézis mellett szolgáltat érveket, s arra int, hogy a háztartásokban élők kulturális tőkéjét is figyelembe kell venni. A megtakarítási állomány nagyságának elemzése az abszolút jövedelmi hipotézis és a gazdaságpszichológiai megközelítés (fogyasztói magatartás, aspirációk) mellett szól. Figyelembe kell azt is vennünk, hogy jó néhány feltételezést még érintőlegesen sem tudtuk az elemzésbe bevonni. A további vizsgálatok vélhetően nem rontják az abszolút jövedelmi hipotézis kitüntetett szerepét, ám több vonatkozásban módosíthatják az abszolút jövedelem hipotézis érvényességét. Így megítélésünk szerint inkább érdemes a különböző megközelítések együttes magyarázatát elfogadni, mint valamely elméletet kitüntetni.

Cikkünkkel remélhetőleg sikerült bebizonyítani, hogy a megtakarítói magatartás longitudinális elemzése alapvetően új ismereteket szolgáltat. Egyértelműen bizonyítottnak tekintjük, hogy a társadalmi szintű, viszonylag lassú változások mögött jóval intenzívebb mikroszintű dinamika húzódik meg. Ez amellett szól, hogy a társadalmi szintű és mikroszintű elemzéseket egyértelműen el kell választani, hiszen alakulásukat eltérő "szabályok" irányítják. Ugyanakkor az elkülönített elemzéseknek "szüksége van egymásra", a teljes körű megértés pedig a két elemzési szint öszekapcsolásával jöhet létre. Itteni elemzésünket csak első lépésnek tekintjük a mikroszintű dinamika megértését illetően. Biztosak vagyunk abban, hogy megállapításaink java része törékeny, s a további elemzések jelentősen módosíthatják azokat. Egyben reméljük, hogy a megtakarítások mikroszintű alakulását illetően sikerült eloszlatni néhány közgazdasági "hitet".

Hivatkozások

ANDORKA RUDOLF-KOLOSI TAMÁS-VUKOVICSH GYÖRGY (Szerk.) [1992]: Társadalmi riport. Tárki, Budapest.

DAHLBÄCK, O. [1991]: Saving and risk taking, Journal of Economic Psichology, 12. sz.

DUESENBERRY, J. S. [1967]: Income, Saving and the Theory of Consuer Behaviour. Oxford University Press, New York.

DUNAVÖLGYI MÁRIA [1989]: A lakossági megtakarításokat befolyásoló tényezők a polgári közgazdaságtan tükrében, Pénzügyi Szemle, 11. sz.

ÉKES ILDIKÓ [1991]: Teherbírásunk határai. GTI füzetek, Budapest.

FERRI, M. [1982]: The Personal Savings Ratio in a Turbulent Enviroment. Metroeconomica. No. 4. FRIEDMAN, M. [1986]: A fogyasztási függvény. Megjelent: Infláció, munkanélküliség monetarizmus. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

HARCSA ISTVÁN [1991]: Védekező családok. Kandidátusi értekezés. Kézirat.

HARCSA ISTVÁN [1994]: Fogyasztási és gazdálkodási szokások a háztartásokban. Társadalomstatisztikai füzetek, 6. szám, KSH.

KATONA, G. [1960]: The Powerful Consumer. McGraw Hill, New York.

KATONA, G. [1964]: The Mass Consumption Society. McGraw Hill, New York.

KATONA, G [1975]: Psychological economics. Elsevier, Amszterdam.

KEYNES, J. M [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

KORNAI JÁNOS [1972]: Anti­Equilibrium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

KORNAI JÁNOS [1980]: A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

KOLOSI TAMÁS-BEDEKOVICS ISTVÁN-SZÍVÓS PÉTER [1993]: Munkaerőpiac és jövedelmek. Megjelent: Sik-Tóth (szerk.) [1993].

KOLOSI TAMÁS-RÓBERT PÉTER [1992]: A rendszerváltás társadalmi hatásai. Megjelent: Andorka-Kolosi-Vukovich (szerk.).

KOLOSI TAMÁS-SIK ENDRE [1992]: Munkaerő­piac és jövedelmek. Megjelent: Andorka-Kolosi-Vukovich (szerk.).

LENGYEL GYÖRGY-SZÉP PÉTER-TÓTH ISTVÁN JÁNOS [1994]: A megtakarítási hajlandóság alakulása. Megjelent: Tóth István György (szerk.).

MIHÁLYFFY LASZLÓ [1994]: Súlyozás a Magyar Háztartáspanel harmadik hullámában: problémák és eredmények. Megjelent: Tóth (szerk.) [1994].

MODIGLIANI, E. [1985]: Pénz, megtakarítás, stabilizáció. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

MÜLLER, E.- LEAN, J. [1967]: The Saving Account as a Source for Financing Expenditures. Journal of Finance. No. 22.

SIK ENDRE-TÓTH ISTVÁN GYÖRGY (szerk.) [1992]: Jelentés a Magyar Háztartáspanel I. hullámának eredményeiről. BKE Szocilógia-TÁRKI, Budapest.

SIK ENDRE-TÓTH ISTVÁN GYÖRGY (szerk.) [1993]: Egy év után..., Jelentés a Magyar Háztartáspanel II. hullámának eredményeiről. BKE Szociológia-TARKI, Budapest.

SPÉDER ZSOLT [1992]: Miért nem csökkennek a megtakarítások? I-III. Tőzsde Kurír, 48., 49., 50. sz.

SPÉDER ZSOLT [1995]: Lakossági megtakarítói magatartás a kilencvenes évek elején - mikroszintű empirikus vizsgálódási lehetőségek. Aula, Budapest.

TARJÁNYI JÓZSEF [1994]: A harmadik hullám adatfelvétele és a minta alakulása. Megjelent: Tóth (szerk.) (1994].

TÓTH ISTVÁN GYÖRGY (szerk.) [1994]: Társadalmi átalakulás..., Jelentés a Magyar Háztartáspanel III. hullámának eredményeiről. BKE Szociológia-TARKI, Budapest.

¹ BKE Szociológia tanszék, a Társadalomkutatási és Informatikai Egyesülés (TÁRKI), és a Központi Statisztikai Hivatal közös kutatása. Kutatásvezető: Tóth István György (TÁRKI).

² Erről bővebben lásd az éves kutatási beszámolókat, amelyek tematikája az említett súlyponti kérdéskörökön túl a lakáskörülményeket, a háztartásgazdaság működését, az anomiát és az elégedettséget, a gazdasági attitüd és a migráció stb. problémaköreit öleli fel. (SIK-TÓTH [1992], SIK-TÓTH [1993], TÓTH [1994]).

³ A kérdezés eszmei időpontja mindig az adott év március 31­e. Az egymás után következő kérdezéseket hullámoknak nevezzük.

⁴ A mintáról és a súlyozásról bővebben lásd TARJÁNYI [1994] és MIHÁLYFI [1994] összefoglalóját, illetve az adatfelvételek dokumentációját.

⁵ Erről a problémakörről bővebben lásd SPÉDER [1995].

⁶ Egyesek túlzottan alacsonynak tarthatják ezt az összeget a megtakarítások alakulásának vizsgálatához. Velük szemben két ellenvetésünk van. Hogy mi a "sok" és "kevés" pénz, mi tekinthető "tartaléknak" vagy éppen otthon levő pénznek, arról a népesség különböző rétegeinek igencsak különböző a felfogása. Ez nagymértékben függ a háztartás jövedelmétől, de életmódbeli jellemzőktől is. Másrészt feltételezhető, hogy a kérdezettek a vizsgálat során inkább "lefelé becsülik" saját megtakarításaikat. Így ha magasabban húzzuk meg a határt, könnyen kizárhatunk olyanokat, akik jelentékeny megtakarítással rendelkeznek. Ezek alapján döntöttünk a 10 ezer forintos határ mellett.

⁷ A 4. oszlop tehát az 1. és 3. oszlop uniójaként jön létre.

⁸ Ez utóbbi arányszámot a korábban mondottak fényében nagyon óvatosan kell kezelnünk.

⁹ A 2. táblázatban szereplő megtakarítói csoportot öt osztályba vontuk össze. Ezek a kővetkezők: 0-10 000, 10 001-50 000, 50 001-99 000, 100 000-249 000, 250 000-. A korrigált értékek pedig rendre a következők, 0-14 420; 14 421-72100; 72101-144100; 133 200-360 500; 360 501-.

¹⁰ A változásban szerepeltetjük a "nincs megtakarítása" értéket is, hiszen mint látni fogjuk, az ilyen háztartásoknak korábban lehetett megtakarítása, illetve később megtakarítókká válhattak.

¹¹ Fel kell hívni arra is a figyelmet, hogy az elemszámunk igen alacsony N = 120, így megállapításainkat nagy óvatossággal kell kezelni.

¹² Ez utóbbi állítás eddig inkább csak gyakorló gazdaságpolitikusok körében fogalmazódott meg.

¹³ Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a "körülmények" a társadalom nem minden rétegére nehezednek egyformán! (KOLOSI-RÓBERT [1992], KOLOSI-SIK [1992], KOLOSI-BEDEKOVICS-SZÍVÓS [1993]).

¹⁴ A fenti érvelés bővebb kifejtése, illetve Katona modelljének rövid bemutatása megtalálható SPÉDER [1992].

¹⁵ A dinamikus változók alakulása megítélésünk szerint kétségbe vonja az olyan megközelítéseket, amely a társadalmat egyharmad­kétharmad, kétharmad­egyharmad arányú megtakarítói és nem megtakarítói típusba sorolja. E helyett egy három részből "összeálló" társadalom irányába mutat, ahol is viszonylag egyértelmű határ húzódik a tartósan rossz, tartósan jó és a változó élethelyzetek között.

¹⁶ KATONA [1964], KATONA [1975]. Katona hagyományait követik más gazdaságpszichológusok is, például DALHBÄCK [1991].

¹⁷ Lásd erről például DUNAVÖLGYI [1989] munkáját.

¹⁸ Ha pozitív az előjel, változónk abba az irányba hat, hogy háztartásnak legyen, ha pedig negatív, akkor abba az irányba, hogy ne legyen megtakarítása.

¹⁹ E változó maximális értéke 1 lehet, ám társadalomtudományi kutatásokban igen ritkán kerül az érték 0,3 fölé.

²⁰ A vagyoni helyzetet néhány kiválasztott vagyontárggyal próbáltuk jellemezni: van­e a háztartásnak másik lakása, nyaralója, autója.

²¹ Az összefüggések az átlagpróba alapján szignifikánsak.

²² Az eltérés annyi, hogy ebben a modellben az autó léte vagy nem léte változó helyett az autó értékét szerepeltettük. Itt ugyanis ennek van némi magyarázó ereje, s a két változó egyszerre ugyanazon modellben nem szerepeltethető.

²³ A kérdés szó szerint: "Véleménye szerint egy olyan családnak, mint az Önöké, most havonta hány forintra lenne szüksége ahhoz, hogy megfelelő színvonalon megéljen?"