J. K. Galbraith: A Journey Through Economic Time (A Firsthand View)

(Houghton Mifflin Company, Boston-New York, 1994. 255 o.)

Igazi Galbraith­mű: könnyen érthető, gördülékeny stílusban írt gazdaságtörténet és szakmai önéletrajz olvasmányos elegye. Az 1908­ban született szerző elsősorban az Egyesült Államok általa tudatosan megélt 1928-1993 közötti gazdaságtörténetét írja meg, beleszőve saját tevékenységét, szerepét.

A mű bevezető egynegyede az 1929­es nagy gazdasági összeomlás előzményeivel foglalkozik, a többi háromnegyed rész már személyes élmény és az élményekhez fűzött kommentár. Ezek a kommentárok többnyire szellemesen elmés megjegyzések, közgazdasági telitalálatok, néha egyénieskedő, erősen szubjektív jellegű csipkelődések. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a leíró jellegű gazdaságtörténet nem vész bele gazdasági elemzésekbe, az állítások körültekintő bizonyításába. Egyes jelenségek leírásánál kitér ugyan világgazdasági összefüggésekre, de lényegileg csak azért, hogy a német, japán stb. fejlődést egybevesse az egyértelműen Egyesült Allamok­centrikus eseménytörténettel. Ez az "Utazás" gerince és stílusa Galbraith művében.

Mivel a fent említett összeállítás a nagy gazdasági világválsággal indul, nem érdektelen szemügyre venni, hogy a mű bevezető egynegyedében a szerző milyen előzményeket hoz közvetlen összefüggésbe az 1928 után történtekkel. Galbraith szerint a cezurát az 1914-1918 közötti nagy háború jelenti, melytől az új gazdasági éra számítható, melyet azóta sokkal szerényebben, kevésbé pontosan és kevésbé kifejező módon első világháborúnak neveznek. Pedig ez a háború zúzta szét azt a politikai rendszert, mely Európában századokon át uralkodott (9. o.). Ezért az első világháborút helyesen Nagy Háborúnak kell nevezni, melynek utolsó csatája a második világháború volt (10. o.). Galbraith gúnyos szavakkal jellemzi az öreg kontinensen uralkodó feudalizmust, a születési előjogokat, az örökletes stallumokat, a tehetségek háttérbe szorítását. Kedvenc példája a cári Oroszország és az Osztrák­Magyar Monarchia. "Annak valószínűsége, hogy az egyenruhába dugott emberek sértetlenül ússzák meg a nagy világégést jóval 50 százalék alatt volt. Íme a tudatlanságnak emberi életekben kifejezett ára." (17. o.)

A Nagy Háború végén fejetlenség és összevisszaság uralkodott. A vesztes országokban a vereség traumája együtt járt a kialakult politikai struktúra összeomlásával. Ezt követi az adósságválság, az infláció és Keynes hatása. Ugyanis a háborút követő versailles­i konferenciának négy fő problémája volt: területek újraelosztása, annak megakadályozása, hogy Németország megint katonai hatalommá válhasson, a Népszövetség létrehozása és végül a szerző közgazdásznemzedékét legjobban izgató kérdés: a pénzügyek rendezése. Miután Németország kezdte a háborút, fizesse az okozott károkat, ez volt a tézis. Keynes első híressé vált könyvében (A béke gazdasági következményei) azt vizsgálta, hogy ez lehetséges­e. Tagja volt a brit békedelegációnak, de hamarosan kiábrándultan otthagyta. Híres megállapítása: a béke alapvető hármas célja Németország szétzúzása, fizetőképességének tönkretétele, jóvátételi fizetés megkövetelése volt. A tapintatot elvetve, Keynes az emberi butaságot okolta a győztesek magatartásáért. "Wilson vak és süket Don Quijote", "Clémenceau­nak egy ábrándja volt: Franciaország és egy kiábrándultsága: az emberiség." Keynes műve szinte előre megjósolta a német és osztrák hiperinflációt. Az utóbbi kezdetben Schumpeter pénzügyminiszter asszisztálásával zajlott. Önéletrajzi elem: Schumpeter később Galbraith tanára, kollégája és barátja lett. Tagja volt annak a közgazdászcsillagzatnak, mely elhagyva Ausztriát, nagy hatással volt az Egyesült Államok közgazdászaira: Mises, Hayek, Machlup és persze Schumpeter maga.

Az 1929. évi nagy krachot a szerző a túlfűtött spekulációra vezeti vissza. Idézi Coolidge elnököt, aki 1928. december 4­i State of the Union beszédében nagy megelégedéssel jelentette ki, hogy a jelenlegi Kongresszus az Egyesült Államok történelmének legkedvezőbb gazdasági kilátásainak néz elébe. És drámai hangnemben teszi hozzá Galbraith:1929. október 24­én, csütörtökön, majd azt követő kedden összeomlott a New York­i tőzsde (61. o.).

Galbraith nem magát az összeomlást jellemzi, hanem az 1929­et követő éveket, a depressziót, melyet szerinte semmilyen gazdasági rendszabály nem tudott enyhíteni: egyedül a második világháború kitörése vetett neki véget. A szerző személyes élménye is a gazdasági pangás.1931­ben végezte az egyetemet, és az első időben nem tudott elhelyezkedni. Szerinte a bankok válsága, pontosabban az amerikai bankrendszer intézményi sebezhetősége volt a válság legfontosabb tényezője. Ugyanakkor kiemeli az agrárválság fontosságát, mert abban az időben a mezőgazdaság volt még mindig a gazdaság domináns eleme (75. o.). Az első világháborút közvetlenül megelőző években a mezőgazdasági cikkek árait a mezőgazdaság termelési költségeihez viszonyítva 100­as indexszel jelölték. A farmerek ezt "paritásos árnak" tekintették, és szinte természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel. 1918­ban a viszonyszám 200 volt, vagyis az árak kétszer olyan magasak voltak, mint a paritásos árak. 1929­re azonban a paritásos ár mutatója 138­ra csökkent, és 1932­ben a megdöbbentő 57­re esett vissza. A húszas évek elején az ipari termelés alig volt több, mint a válság előtti színvonal fele, és ezen Hoover elnök nagy közművesítési programja sem sokat segített. Közel ezer közgazdász ellenkezése ellenére a Kongresszus a hazai termelés, elsősorban a mezőgazdasági termékek védelme érdekében védővám intézkedéseket fogadott el. Természetesen a gazdaságilag fejlett országok hasonló, megtorló intézkedésekkel reagáltak. Galbraith csípős megjegyzése: "Mindig öröm, ha kormányok egyetértenek a teendőkben valamely közös probléma megoldását keresve. Nem öröm viszont, ami ebben az esetben történt: minden egyes ország rosszul járt."(82. o.)

Galbraith két kísérletet ismertet, melyek megpróbálták a nagy depressziót feloldani: a New Dealt, a Roosevelt­adminisztráció gazdaságpolitikáját és Keynes elméletének gyakorlati alkalmazását az Egyesült Államokban. Egyikre sem talált különösebb dicsérő szavakat, bár megjegyzi, hogy a Keynes által kifejtett gondolatok elsösorban a brit mentalitást jellemzik, viszont sehol sem kísérleteztek intenzívebben a keynesi gazdaságpolitikával, mint az Egyesült Államokban.

Itt a szerző megszakítja a kronológiát, és rövid áttekintést ad a nagy depresszió hatásáról az Egyesült Államokon kívüli országokban. Személyesen is bejárt Harvard professzori minőségében számos európai országot. Szerinte Franciaországot érintette legkevésbé a gazdasági pangás, egyébként is - fűzi hozzá. - ebben az országban a gazdasági kérdéseknél fontosabbnak tartják a szociális és kulturális problémákat. A náci Németország gazdasági mozgósításáról Galbraith megállapítja, hogy a háború kitörésekor nyilvánvalóvá vált ennek hátránya. Németország addigra a polgári termelés taralékait szinte teljesen kihasználta, munkaerő­tartalékai nem voltak, ugyanakkor az Egyesült Államok és Nagy­Britannia hatalmas munkaerő- és termelési kapacitástartalékokkal rendelkeztek a depresszió következtében. Németország számára a háború nélkülözést jelentett, az idegen és szinte rabszolgasorban tartott munkaerő foglalkoztatása gazdaságilag nem volt hatékony. Így Galbraith szerint a nagy depresszió által létrehozott.gazdasági tartalékok fokozták a nyugati szövetségesek háborús potenciálját.

A második világháború gazdasági problémái közül Galbraith azt vizsgálja részletesebben, hogy a kormányok tanultak­e, és ha igen, mit és hogyan az első világháborús tapasztalatokból. Ilyen értelemben új könyve szervesen kapcsolódik az 1988­ban közzétett Egy kortárs emlékei című művéhez. A legfontosabb teendő minden hadviselő országban az infláció és következményeinek elkerülése. Ebben jelentős szerep jutott a szerzőnek, aki évekig volt az amerikai árhivatal egyik vezetője. Büszke arra, hogy az árellenőrzés (1946­ig maradt érvényben), és bizonyos fogyasztási cikkek fogyasztásának jegyrendszerrel való szabályozása elérte a kívánt célt: elkerülték a pusztító inflációt. A pénzpolitika terén monetáris eszközökhöz nem nyúltak, a kamatlábakat alacsony szinten tartották, a Federal Reserve diszkontlábát egyszerűen befagyasztották az egyszázalékos szinten. Fiskális politika viszont erőteljesen megnyilvánult: adózási rendszabályokkal (jövedelemadóval és a háborús nyereségek lefölözésére szolgáló adóval) és államkötvények kibocsátásával igyekeztek elvonni azt a jövedelmet, melyet egyébként elköltöttek volna. Mindez figyelemre méltó sikerrel járt.

Végigtekintve a második világháború pusztításain, megállapítható volt, hogy a legtöbbet a nagy­britanniai városok, továbbá Németország, a Szovjetunió, KeletEurópa és Japán szenvedett, Olaszország és Franciaország viszont alig. Az újjáépítés problémája szorosan kapcsolódott a jóvátételi követelésekhez. Levonva az első világháború tanulságait, a győztesek eltekintettek a készpénzben fizetendő jóvátételtől: Keynes figyelmeztetése hatott, a politikusok visszaemlékeztek szavaira, amikor otthagyta a versailles­i béketárgyalásokat ajóvátételi követelések elleni tiltakozásul. Jött a Marshall­terv, mely azon alapult, hogy az elpusztított országoknak pénzt kell adni, hogy megvásárolhassák a hiányzó fogyasztási cikkeket és termelési berendezéseket. Az így folyósított pénz nagy része amúgy is visszaáramlott az Egyesült Államokba fogyasztási cikkek, nyersanyagok és beruházási javak vásárlására.

Jó évek következtek - értékeli Galbraith. Az árellenőrzés 1946. évi megszűntét követő rövid inflációt megállította a koreai háború idején 1950­ben újra bevezetett árellenőrzés, már megmutatkoztak a Marshall­terv előnyei, az európai országok megkezdték hosszú útjukat a gazdasági integráció irányába, egyre inkább megmutatkozott, hogy a tőkés rendszer alapvetően nemzetközi rendszer. Az ötvenes évek Kelet­Európában és a Szovjetunióban is gazdasági stabilitást, fellendülést eredményeztek, amit a szerző Jugoszláviában, Lengyelországban és a Szovjetunióban tett utazásai során is tapasztalt.1957­ben felbocsátották az első Szputnyikot, megindult az űrverseny, a fegyverkezési verseny (157. o.).

A gyarmati rendszer felbomlását Galbraith megint közelről figyelhette meg, minthogy amerikai nagykövetként szolgált Indiában. A fejlődő országoknak juttatott segélyről (más közgazdászokkal együtt) lesújtó a véleménye. Nem érte el a célját, mert nem segítette, hogy ezekben az országokban létrejöjjön a fejlődés előföltétele: egy művelt és ennek következtében hozzáértő, társadalmilag és gazdaságilag elkötelezett, motivált réteg (162. o.). A segély azért sem érte el célját, mert egyik fő mozgató ereje a kommunizmus terjedésétől való mélyen gyökerező félelem volt. Így a polgári jellegű segély egyre inkább katonai segéllyé vált:

J. F. Kennedyvel való személyi kapcsolatának a szerző külön fejezetet szentel és bírálja az akkori, keynesi elveken nyugvó gazdaságpolitikát.

Kennedy halála után, főleg Johnson elnöksége idején komorabb évek kezdődnek. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szegénység terjedése milyen káros hatással van az egész amerikai társadalomra. Johnson ugyan hadat üzent a szegénységnek, miután azonban háborút folytatott Vietnamban, próbálkozása nem volt sikeres. A hetvenes évek kezdetén megnőtt a munkanélküliség, lefékeződött a gazdasági növekedés, állandósult az infláció, megjelent a közgazdasági irodalomban a stagfláció fogalma. Nixon és Carter alatt folytatódott az amerikai gazdaság térvesztése, belső piacainak jelentős részén is elvesztette versenyképességét, exportáló országból importáló, hitelezőből adós országgá vált. A Reagan­adminisztráció a deregulációban, a központi szabályozás erőteljes leépítésében látta a megoldást. Galbraith itt érdekes kitérőt tesz és a légi társaságok példáján mutatja be, hogy a dereguláció milyen negatív hatással járt. A kezdeti eredmények még biztatóak voltak. Új vállalatok keletkeztek a piac felszabadítása következtében, több tarifa csökkent, új légi járatokat vezettek be. Az újonnan alakult vállalatok azonban hamarosan csődbe jutottak ,olyan nagyok, mint a Pan Am és az Eastern Airlines feladták a reménytelen harcot. Galbraith gúnyos megjegyzése: egyetlen területen, a biztonság területén azonban a kormány fenntartotta a központi ellenőrzést és irányítást, bár ez nem egyezett az uralkodó deregulációs ideológiával. Ti. az ideológusok is utaznak repülőgépen és a biztonság ügyét szívesebben látják kormányfelügyelet kezében (197. oldal).

Az "Utazás" két utolsó fejezetét Galbraith az utóbbi évtized három kiemelkedő gazdasági következményekkel járó eseménynek szenteli: a második világháborúban vesztes országok gazdasági felemelkedésének, a kommunista rendszer összeomlásának a Szovjetunióban és Kelet­Európában és a csendes­óceáni térség gazdasági fellendülésének. Ami a jövőt illeti, úgy nyilatkozik, hogy a világ békéje alapvetően biztosítható. A kommunizmus összeomlása visszaszorítja a fegyverkereskedelmet, a gazdaságilag fejlett régiók szaporodása pedig azért garantálja a békét, mert a tőkés rendszernek nemzetközi méretekben való gazdasági terjeszkedésre van szüksége.

Az "Utazás" végére érve látható, hogy a szerző tulajdonképpen ismert gazdaságtörténeti eseményeket foglal csokorba, ezáltal a mű kevés új információt nyújt. Ereje és az érdeklődést lekötő hatása abban van, hogy az ismert eseményeket át- meg átszövi a személyes élmények, tapasztalatok szövedékével. Állásfoglalásai kategórikusak. Nem kételkedik abban, hogy megállapitásai megfelelnek a tárgyi igazságnak, nem töpreng, nem morfondíroz, nem hagy kétséget affelől, hogy leírt személyes élményei híven tükrözik az objektív valóságot. Ezek azok az értékek, melyek miatt a részvétel Galbraith utazásában azoknak is ajánlható, akik egyébként tudományos felkészültséggel és elmélyedéssel foglalkoznak vagy foglalkoztak az itt leírt periódussal.

Sattler Tamás

Sattler Tamás a közgazdaság­tudományok kandidátusa.