Kádár Judit
Tódor Ildikó
A magyar irodalomtörténet
bibliográfiája 1849-1905
Személyi rész
II. H-ZS
Akadémiai Kiadó
- Argumentum Kiadó,
Budapest, 1997.
621 old. 2150 Ft
A magyar irodalomtörténet
bibliográfiája 1849-1905 (a továbbiakban: MIB 1849-1905)
Tódor Ildikó gondozásában közelmúltban
megjelent második kötetének (Személyi rész
II.) segítségével most már nem ördöngösség
kideríteni, hogy az irodalomértők egymást követő
közösségei miként ítélték
meg mondjuk Tóvölgyi Titusz írásművészetét
az első műve megjelenése óta eltelt százegynéhány
esztendőben. E kötet tartalmazza ugyanis azokat az írásokat,
amelyek a címben megjelölt időszakban alkotó H-ZS
kezdőbetűs íróknak, költőknek, irodalmároknak
műveit dolgozták fel. Ha azonban akadt irodalomtörténész,
olyan aki 1971-ben vagy még később szentelte figyelmét
Tóvölgyi Titusz munkásságának, az illető
cikkeinek címleírását a kíváncsi
olvasó kénytelen az Országos Széchényi
Könyvtár által éves bontásban kiadott
irodalmi és irodalomtörténeti bibliográfiákból
egyenként összeszedegetni, mert az Irodalomtudományi
Intézetben készült bibliográfia-sorozat, melynek
Tódor Ildikó kötete az utolsó előtti darabja,
az eredeti célkitűzéseknek megfelelően csak 1970-ig
gyűjtötte az adatokat. Az OSZK bibliográfiáinak
legutóbbi kötete az 1988. évet dolgozta fel, így
az 1989 után keletkezett írások felkutatásához
marad a könyvtár cédulakatalógusa. Ez a katalógus
azonban szelektív - és persze miért éppen a
Tóvölgyi Tituszról (vagy más, a kánonból
kiesett, esetleg be sem került, de az utókor számára
valamilyen szempontból érdekes írókról)
szóló cikkeket válogatták volna be? De nincs
minden veszve: az OSZK az 1990. évig elkészíti az
éves bibliográfiákat, azt követően a tervek
szerint az Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai
Osztálya ötéves kumulációban (1991-1995,
1996- 2000) jelenteti meg az OSZK-kiadványoknál egyébként
részletesebben szakozott, tehát az olvasónak több
támpontot nyújtó irodalomtörténeti bibliográfiákat.
2000-nél tovább viszont, egyelőre sajnos senki sem
lát.
Dávidházi Péter
és Varga Pál panasza tehát - akik az előző
kötet, a H. Törő Györgyi, Nagy Miklós, Tódor
Ildikó szerkesztette Általános rész; Személyi
rész I. A-Gy megjelenését követően a BUKSZ
hasábjain 1993-1994-ben folytatott vitájuk során mindketten
fájlalták, hogy a szakirodalom bemutatása 1970-nél
megszakad - továbbra sem vesztette érvényét.
Nem csupán azért sajnálatos ez a hetvenes korszakhatár,
mert Tóvölgyi Titusz és a többi, kisebb reputációjú
író mellett az elmúlt huszonkilenc esztendőben
Arany Jánosról, Kemény Zsigmondról vagy Madách
Imréről keletkezett írások sem kerülhettek
be a két kötetbe, hanem azért is, mert következtében
a magyar irodalomtudomány közelmúltja is kimaradt. A
második kötetben nem szerepel például a XIX.
századi magyar irodalom szakértői közül Dávidházi
Péternek, Szegedy-Maszák Mihálynak vagy Veres Andrásnak
egyetlen sora sem (hogy csak néhányat említsek a mára
már ötvenes éveikben járó jeles irodalomtörténészek
közül), a fiatalabb generációkról nem is
beszélve.
A magyar irodalomtudomány
bibliográfiája 1849-1905 két kötete, bár
akaratlanul, mintha mégis egy korszakot zárna le. Hiszen
a második világháború utáni irodalomtörténet-írás
épp a hetvenes évektől jutott egy kis szabad levegőhöz,
s a ma középkorú irodalomtörténészek
generációja (többen közülük Németh
G. Béla tanítványai, akiknek tanulmánykötetei
szintén csak ettől az időtől fogva jelen[het]tek
meg) volt az első, amely korszerű szemléletmód
kialakításával próbálta a kortárs
irodalomtudománytól való lemaradást behozni.
A bibliográfiának
az 1970-es korszakhatár (melyhez egyébként a kritikai
kiadások esetében a szerkesztő nem ragaszkodott mereven:
a kilencvenes években megjelent köteteket is fölvette)
mit sem von le értékéből, s már első
ránézésre is számos tanulsággal szolgál.
Kulcsár Szabó
Ernő írta még 1989-ben Az új történetiség
esélyei.
A mai irodalomkutatás
szellemi helyzetéről című írásában,
hogy "külön tanulmányt igényelne mindannak a szellemi
kártételnek a számbavétele, amely a marxista
szemlélet hegemóniájának kikényszerítésével
járt együtt". Bármilyen meglepő, de erről
a kártételről már e bibliográfia puszta
lapozgatásával némi fogalmat alkothatunk, sőt
még a tartalomjegyzék is eligazít.
Szinte mindegyik 45 előtt
a kánonba tartozó, korszakunkhoz sorolt irodalmárnál
(például Jókai Mór, Kemény Zsigmond,
Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Rákosi
Jenő, Vajda János) szerepel egy, "Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái" című alfejezet, melynek címleírásai
azt tanúsítják, hogy a legtöbb érintett
író a Lukács György által irányított
kánonátalakítási kísérletnek
esett, ha szerencsére csak időlegesen is, áldozatul.
Az "irodalomtörténet teljes és gyökeres revíziója"
jegyében véghezvitt pusztítás következménye
az egyes írókról szóló szakirodalom
felsorolásakor is megmutatkozik. Láthatjuk, hogy Kemény
Zsigmond életművéről 1970-ig az utolsó
összefoglaló munka 1941-ben keletkezett (Szegedy-Maszák
monográfiája 1989-ben jelent meg). Az "Általános
értékelések, portrék" címleírásaiból
tizenöt esztendőnyi kényszerszünetre derül
fény: 1943 és 1958 között Kemény irodalmi
munkásságáról nem született egyetlen -
a revízióhoz nem kapcsolódó - tanulmány
sem, s műveit csak 1967-től kezdhették újra kiadni.
Madách kevesebbel megúszta: bár 1952-től 1955-ig
éles vita folyt arról, vajon "az imperializmus mélységesen
rosszhiszemű lakájai" közé kell-e sorolni, "A
Madách-kutatás és -értékelés
története és problémái" alatt található
címleírásoknak már az annotációiból
is kiderül, hogy neki végül megkegyelmeztek, így
jelenléte folytonos a magyar irodalomtörténet-írásban.
(E korszakból szinte üdítő kivétel a Gárdonyi
Géza műveiről a Vigilia hasábjain 1947-ben folytatott
valóban esztétikai természetű vita.)
A sok ártatlan áldozat
mellett akad egy XIX. századi író, aki sokat köszönhet
a hihetetlenül agresszív kommunista irodalompolitikának:
Jókai Mór. Néhány alkotásában
még a magyar irodalom történetében az 1848-as
forradalmat "döntő fordulópont"-ként kijelölő
Lukács György sem találhatott kivetnivalót. A
Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnökeként
mondott, a purifikációt zászlajára tűző
székfoglaló beszédében (mely, bár az
5. kötetben szerepel, sajnos kimaradt az 1849-1905 közti időszakot
feldolgozó kötetünk Általános részéből
- Irodalomtörténet, 1949. 1-28.) nevét csak futólag
említette. Jókai ellen így nem folytattak keresztes
hadjáratot. Ennek ellenére a Jókai-életmű
is terítékre került, ám az író
hívei, akiknek amúgy is kisebb ellenállást
kellett leküzdeniük, ügyesen fogtak megmentéséhez
(például a Fekete gyémántok 1952. évi
kiadásához írt előszavában Nagy Miklós
Jókainak az utópista szocializmus iránti érdeklődését
emelte ki, Sőtér István, aki regényíróként
is nagyra becsülte elődjét, bravúros retorikával
védte meg 1953-ban kedves íróját a Magyar Irodalomtörténeti
Társaság munkaközösségében tartott
beszámolójában). Így történt, hogy
miközben irodalmunk több jeles személyiségének
bírálat nélkül a nevét sem lehetett leírni,
az ötvenes években kiadott Jókai-válogatás
után 1962-ben megkezdődhetett műveinek kritikai kiadása,
amellyel például Kemény vagy Madách esetében
máig adós irodalomtörténet-írásunk.
A Jókai-irodalom tehát tovább gyarapodott, s a MIB
1849-1905 tanúsága szerint XIX. századi íróink
közül (Arany Jánost kivéve) a legtöbb írás
róla született. Miközben Keménynek 13, de még
Mikszáthnak is csak 51 oldal jutott, 71 oldalon át sorakoznak
a Jókaival kapcsolatos írások - pedig a szerkesztői-újságírói
munkásságát feldolgozó sajtótörténeti
rész a bibliográfia I. kötetében szerepel. (Az
Arany-szakirodalom 90 oldalon fért el.) Egyébként
a MIB 1849-1905 I.-ben A Hon című politikai napilapnál,
melyet az író alapított és 1863-tól
1882-ig szerkesztett, 23 tétel található, amelyből
7 Jókai saját cikkeinek a címleírása,
s így e bibliográfia "tételesen" is alátámasztja
a korábbi megállapítást, miszerint meglehetősen
egyenetlen a Jókairól szóló szakirodalom. Ám
hogy milyen mértékben, az csak most látszik igazán.
Miközben újságírói (és politikusi)
tevékenysége jórészt máig feldolgozatlan
- igaz, a "Cikkek és beszédek" közreadásánál
elakadt a kritikai kiadás -, 21 oldalt (!) foglalnak el az "Életrajzi
források és feldolgozások". Az "Összefoglaló
és gyűjteményes munkák" viszont elférnek
két lapon, ráadásul eggyel több a tétel,
mint amennyi idetartozna: Horn Emil Jókai című, 1895-ben
Párizsban megjelent francia nyelvű kötete ugyanis mindössze
négy novellafordítást és egy rövid előszót
tartalmaz. A kritikai kiadással furcsán terebélyesedett
tovább a Jókai-szakirodalom: mivel az egyes műveket
a kiadás jellegéből következően alapos tanulmányokkal
adták közre, olyan regényekről születtek
a XX. század hatvanas éveiben kimerítő tudományos
munkák, melyeknek már megjelenésük idején
sem volt szinte semmi visszhangjuk. Ez a jelenség megismétlődött
a kilencvenes évek elején, amikor aranyozott, piros műbőr
kötésben megjelent a "Gyűjteményes díszkiadás",
melynek sajtó alá rendezése során a szerkesztők
a kritikai kiadásra és benne található utószókra
támaszkodtak. Ezzel az üzleti vállalkozásnak
tekinthető kiadással megint napvilágot láthattak
az esztétikai bírálatra már keletkezésükkor
sem méltatott művek - melyek "új" utószói
úgy duzzasztják tovább a hatalmas szakirodalmat, s
lesznek a majdani bibliográfia tételei, hogy esetleg semmi
újat nem tartalmaznak. A kommunista rendszert szerencsésen,
a kánon részeként túlélő Jókait
tehát most a kapitalista könyvkiadás segíti továbbra
is a kánonban maradni; szegény Kemény Zsigmond - támpontul
szolgáló (rosszmájúbban: számítógépbe
szkennelhető) kritikai kiadása nem lévén - megint
pórul járt. A még Jókai életében
megjelent "Nemzeti kiadás" is üzleti vállalkozás
volt. A kultúrát a mainál bőkezűbben támogató
múlt század végi magyar kapitalizmus idején
azonban nemcsak a kiadó profitált belőle, hanem Jókai
is. Két bőrt húzott le művei újrakiadásából:
egyrészt magas szerzői honoráriumot kapott, másrészt
ezzel is tovább növelte írói presztízsét.
Mindenesetre annak a ténynek, hogy Jókai a magyar irodalmi
kánonban "összes műveivel" lehet jelen, nem kis mértékben
gazdasági oka van: igen termékeny író lévén
érdemes volt műveit a könyvespolcon jól mutató
gyűjteményes kiadásokban közreadni, amit aztán
az értelmező közösségek - szó szerint
hallgatólagosan - elfogadtak.
A MIB 1849-1905-ből
derül fény arra is, hogy sokak véleményével
ellentétben nem Ady volt "az első irodalmunkban, aki nemcsak
ambicionálta, de képes is volt előidézni saját
kultuszának kiépítését", hanem Jókai.
A "Nyilatkozatok, vallomások, önéletrajzi művek"
alcímhez nem kevesebb mint 77 tétel tartozik, melyek arról
tanúskodnak, hogy saját kultuszának építése
már karrierje elején, a múlt század hatvanas
éveiben sem állt távol tőle. (Például
1869-ben saját lapjába, A Honba írt cikket, melyben
- a címleírás annotációját idézem
- "[k]éri, hogy a lap ne fejtsen ki propagandát képviselővé
választása érdekében.") Az író
sikeres önmenedzselésének köszönhetően
így kánonba betonozódásához hozzájárult
a már életében kialakult, azóta sem múló,
nem műveihez, hanem személyéhez kapcsolódó
kultusz is, melynek jegyében a mai napig sorra születnek "Az
újabb adatok Jókai látogatásáról
Z. községben" típusú írások.
"Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái" alfejezetekbe nem csupán a kommunista időszak
kánonátalakítási kísérleteinek
áldozatai kerültek. A költő Kiss József korábbi
történelmi korszakokban állt "irodalmi viták"
kereszttüzében, ám a vele kapcsolatos "problémák"
sem esztétikai természetűek voltak. Az annotált
címleírások szintén a "hatalmon lévő
hivatásosok" (Kálmán C. György kifejezése)
politikai rendszert támogató, konzervatív "kánonvédő"
kísérleteiről tanúskodnak. Andor József
vagy Milotay István, akik Kiss Józsefet zsidósága
miatt akarták a magyar irodalomból kiszorítani, szó
szerint a hatalom hivatalnokai voltak. Bár mindketten újságíróskodtak
is, Andor József, méltatásnak álcázott
kirekesztő cikke írásakor, 1913-ban, közoktatási
minisztériumi tisztviselő, Milotay István, nyíltan
antiszemita kirohanása idején, 1936-ban, országgyűlési
képviselő volt.
Rákosi Jenő
esete eltér "Az X. Y.-kutatás és -értékelés
története és problémái" alá sorolt
többi íróétól: ő egyszerre kirekesztő
és kirekesztett. Az ún. Ady-Rákosi vitában
hatalmon lévő hivatásosként, mint az egyik legjelentősebb
konzervatív újság, a Budapesti Hírlap főszerkesztője
támadta a nyugatosokat (ekkoriban mellesleg a főrendiház
tagja is), később működéséért
a Rákosi (Mátyás)-korszakban elérte a végzet:
hiába volt a század elején a főváros
politikai, szellemi, társadalmi életének egyik meghatározó
személyisége, a második világháborút
követően 1970-ig összesen 4 írás foglalkozott
tevékenységével.
A Kiss Józsefről
szóló irodalmat feldolgozó részben egy-egy
olyan annotáció nélküli (Andor József
fent említett írása), illetve annotált cikk
is található (Lendvai Istváné), melyek az "Általános
értékelések, portrék" alcímhez kerültek,
bár tartalmuk alapján jobb helyük lett volna "A Kiss
József-kutatás és -értékelés
története és problémái" alcím alatt.
Talán nem véletlenül történt így
- a bibliográfusok úgy vélekedhettek, hogy a Kiss
József elleni támadások nem hasonlíthatók
a kommunista ideológusok erőszakos revíziójához,
mindenesetre ez annak bizonyítéka, hogy még a bibliográfia
sem objektív műfaj. A bibliográfusi szubjektivitás
a sorozat többi köteténél is tetten érhető:
például az 1905-1945 közötti periódust feldolgozó
6. kötetben (Személyi rész I. A-K) kizárólag
Ady Endrénél található "Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái" alcím, Déry Tibor esetében
a kánonból történő kizárását
szolgáló írások a "Tanulmányok, cikkek"-hez
vannak besorolva, a Kosztolányi Dezsőt támadó
irományok pedig a "Méltatások, portrék, értékelések"-hez.
Pedig Vargha Kálmán sorozatszerkesztő a kötetek
felépítésének megtervezésekor, az ötvenes
évek végén, a hatvanas évek elején "Az
X. Y.-kutatás és -értékelés története
és problémái" alcímet nyilvánvalóan
azért találta ki, hogy az irodalmi vitának beállított
hatalomérvényesítési kísérleteket
elkülönítse; e kategória létrehozása
egyben annak a jele, hogy nem adta be a derekát, s az "új
kánont" még azokban a keserves években sem fogadta
el. (Az általa kitalált osztályozási kategóriát
A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905
két kötete alkalmazza a legkövetkezetesebben.)
A MIB 1849-1905 legtöbb
írójánál nincs ilyen, "Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái" alcím - de ők sem jártak jobban,
legtöbbük neve ugyanis mára feledésbe merült.
A Tódor Ildikó által szerkesztett kötet 142 irodalmára
közül 42-ről haláluk után - legalábbis
1970-ig - egyetlen sort sem írtak le. 38 íróról
a második világháborút követően
1, esetleg 2, 11-ről 3, s csak 51-ről jelent meg 4-nél
több írás. Az egy-három tétellel szereplő
írók közül többnek a neve csak azért
bukkant fel újra, mert koruk neves alkotóival leveleztek,
mint például Moldován Gergely Jókai Mórral,
vagy Pompéry János Arany Jánossal, s így bekerültek
a kritikai kiadásokba. Másokat, mint például
Bartók Lajost antiklerikális versei, vagy Balázs Sándort
a munkásság ábrázolása miatt a kommunista
ideológia képviselői próbálták
feltámasztani. Az általános értékelésen
túl e mintegy 90 irodalmár egyes műveiről viszont
1947-1970 között egyetlen írás sem jelent meg -
e bibliográfia íróinak kétharmadát valójában
elfeledte az irodalomtörténet-írás (s ez az arány
jellemző az első kötet 72 írója esetében
is). Ráadásul a bibliográfia szelektív, csak
azok a művek kerültek be, amelyekről valaha írt
valaki - így a korabeli kritikát (is) nélkülöző
"kisebb írók" esetében nem derül ki, valójában
hány művel gazdagították irodalmunkat. Tóvölgyi
Tituszról például a bibliográfiát lapozva
sem tudhatjuk meg, hogy Mit kell tennünk? Vagy a zsidóság
hazafisága és az aristocratia németesítő
befolyása címmel 1871-ben tanulmányt jelentetett meg.
Legrosszabbul kétségtelenül
azok jártak, akik be sem kerültek a bibliográfiába,
különösen, ha ezt semmi nem látszik indokolni. Gyarmathy
Zsigáné műveiről például jelentek
meg kritikák, sőt népszerű írónőnek
számított, mégis kimaradt.
A maradék 51 alkotó
közül - akikről az adott időszakban legalább
négy írás született - többen nem irodalmárok
voltak, mint például a nyelvész Szarvas Gábor,
a természettudós Herman Ottó, a pedagógus Kármán
Mór vagy a néprajztudós Kálmány Lajos.
A 142 íróból tehát a második világháború
végére alig egyharmaduk neve élt tovább a tudomány
emlékezetében - és most látszik csak igazán,
hogy a Lukács György, Révai József és
Horváth Márton által irányított irodalompolitika
milyen alapos munkát végzett: szinte mindenkit, akinek művei
45 után is az irodalmi hagyományban maradtak, marxista szempontú
bírálatuknak vetették alá.
Miközben az irodalompolitikusok
hosszabb-rövidebb időre megszakították az irodalomtörténet-írás
folytonosságát, a már-már elfeledett írók
közül néhányat az irodalomtörténészeknek
mégis sikerült megmenteni - legtöbbjük (Asbóth
János, Gozsdu Elek, Komjáthy Jenő, Péterfy Jenő)
kánonba emelésében alighanem Németh G. Bélának
vannak a legnagyobb (már a MIB 1849-1905-ből is kiolvasható)
érdemei.
A MIB 1849-1905 két
kötete arról tanúskodik, hogy az irodalmi hagyományba
már korábban beletartozó XIX. századi íróknál
a kánont a kommunista irodalompolitikának a hatalom birtokában
sem sikerült végérvényesen megváltoztatni,
a hetvenes évekig legalábbis az 1945 előtti értékrend
élt - szinte változatlanul - tovább.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta