BUKSZ - 11. évfolyam, 1. szám (1999. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
S z e ml e

Kádár Judit


Tódor Ildikó
A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905
Személyi rész II. H-ZS
Akadémiai Kiadó - Argumentum Kiadó,
Budapest, 1997.
621 old. 2150 Ft

A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905 (a továbbiakban: MIB 1849-1905) Tódor Ildikó gondozásában közelmúltban megjelent második kötetének (Személyi rész II.) segítségével most már nem ördöngösség kideríteni, hogy az irodalomértők egymást követő közösségei miként ítélték meg mondjuk Tóvölgyi Titusz írásművészetét az első műve megjelenése óta eltelt százegynéhány esztendőben. E kötet tartalmazza ugyanis azokat az írásokat, amelyek a címben megjelölt időszakban alkotó H-ZS kezdőbetűs íróknak, költőknek, irodalmároknak műveit dolgozták fel. Ha azonban akadt irodalomtörténész, olyan aki 1971-ben vagy még később szentelte figyelmét Tóvölgyi Titusz munkásságának, az illető cikkeinek címleírását a kíváncsi olvasó kénytelen az Országos Széchényi Könyvtár által éves bontásban kiadott irodalmi és irodalomtörténeti bibliográfiákból egyenként összeszedegetni, mert az Irodalomtudományi Intézetben készült bibliográfia-sorozat, melynek Tódor Ildikó kötete az utolsó előtti darabja, az eredeti célkitűzéseknek megfelelően csak 1970-ig gyűjtötte az adatokat. Az OSZK bibliográfiáinak legutóbbi kötete az 1988. évet dolgozta fel, így az 1989 után keletkezett írások felkutatásához marad a könyvtár cédulakatalógusa. Ez a katalógus azonban szelektív - és persze miért éppen a Tóvölgyi Tituszról (vagy más, a kánonból kiesett, esetleg be sem került, de az utókor számára valamilyen szempontból érdekes írókról) szóló cikkeket válogatták volna be? De nincs minden veszve: az OSZK az 1990. évig elkészíti az éves bibliográfiákat, azt követően a tervek szerint az Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai Osztálya ötéves kumulációban (1991-1995, 1996- 2000) jelenteti meg az OSZK-kiadványoknál egyébként részletesebben szakozott, tehát az olvasónak több támpontot nyújtó irodalomtörténeti bibliográfiákat. 2000-nél tovább viszont, egyelőre sajnos senki sem lát.
Dávidházi Péter és Varga Pál panasza tehát - akik az előző kötet, a H. Törő Györgyi, Nagy Miklós, Tódor Ildikó szerkesztette Általános rész; Személyi rész I. A-Gy megjelenését követően a BUKSZ hasábjain 1993-1994-ben folytatott vitájuk során mindketten fájlalták, hogy a szakirodalom bemutatása 1970-nél megszakad - továbbra sem vesztette érvényét. Nem csupán azért sajnálatos ez a hetvenes korszakhatár, mert Tóvölgyi Titusz és a többi, kisebb reputációjú író mellett az elmúlt huszonkilenc esztendőben Arany Jánosról, Kemény Zsigmondról vagy Madách Imréről keletkezett írások sem kerülhettek be a két kötetbe, hanem azért is, mert következtében a magyar irodalomtudomány közelmúltja is kimaradt. A második kötetben nem szerepel például a XIX. századi magyar irodalom szakértői közül Dávidházi Péternek, Szegedy-Maszák Mihálynak vagy Veres Andrásnak egyetlen sora sem (hogy csak néhányat említsek a mára már ötvenes éveikben járó jeles irodalomtörténészek közül), a fiatalabb generációkról nem is beszélve.
A magyar irodalomtudomány bibliográfiája 1849-1905 két kötete, bár akaratlanul, mintha mégis egy korszakot zárna le. Hiszen a második világháború utáni irodalomtörténet-írás épp a hetvenes évektől jutott egy kis szabad levegőhöz, s a ma középkorú irodalomtörténészek generációja (többen közülük Németh G. Béla tanítványai, akiknek tanulmánykötetei szintén csak ettől az időtől fogva jelen[het]tek meg) volt az első, amely korszerű szemléletmód kialakításával próbálta a kortárs irodalomtudománytól való lemaradást behozni.
A bibliográfiának az 1970-es korszakhatár (melyhez egyébként a kritikai kiadások esetében a szerkesztő nem ragaszkodott mereven: a kilencvenes években megjelent köteteket is fölvette) mit sem von le értékéből, s már első ránézésre is számos tanulsággal szolgál.
 Kulcsár Szabó Ernő írta még 1989-ben Az új történetiség esélyei.
A mai irodalomkutatás szellemi helyzetéről című írásában, hogy "külön tanulmányt igényelne mindannak a szellemi kártételnek a számbavétele, amely a marxista szemlélet hegemóniájának kikényszerítésével járt együtt". Bármilyen meglepő, de erről a kártételről már e bibliográfia puszta lapozgatásával némi fogalmat alkothatunk, sőt még a tartalomjegyzék is eligazít.
Szinte mindegyik 45 előtt a kánonba tartozó, korszakunkhoz sorolt irodalmárnál (például Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Vajda János) szerepel egy, "Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" című alfejezet, melynek címleírásai azt tanúsítják, hogy a legtöbb érintett író a Lukács György által irányított kánonátalakítási kísérletnek esett, ha szerencsére csak időlegesen is, áldozatul. Az "irodalomtörténet teljes és gyökeres revíziója" jegyében véghezvitt pusztítás következménye az egyes írókról szóló szakirodalom felsorolásakor is megmutatkozik. Láthatjuk, hogy Kemény Zsigmond életművéről 1970-ig az utolsó összefoglaló munka 1941-ben keletkezett (Szegedy-Maszák monográfiája 1989-ben jelent meg). Az "Általános értékelések, portrék" címleírásaiból tizenöt esztendőnyi kényszerszünetre derül fény: 1943 és 1958 között Kemény irodalmi munkásságáról nem született egyetlen - a revízióhoz nem kapcsolódó - tanulmány sem, s műveit csak 1967-től kezdhették újra kiadni. Madách kevesebbel megúszta: bár 1952-től 1955-ig éles vita folyt arról, vajon "az imperializmus mélységesen rosszhiszemű lakájai" közé kell-e sorolni, "A Madách-kutatás és -értékelés története és problémái" alatt található címleírásoknak már az annotációiból is kiderül, hogy neki végül megkegyelmeztek, így jelenléte folytonos a magyar irodalomtörténet-írásban. (E korszakból szinte üdítő kivétel a Gárdonyi Géza műveiről a Vigilia hasábjain 1947-ben folytatott valóban esztétikai természetű vita.)
A sok ártatlan áldozat mellett akad egy XIX. századi író, aki sokat köszönhet a hihetetlenül agresszív kommunista irodalompolitikának: Jókai Mór. Néhány alkotásában még a magyar irodalom történetében az 1848-as forradalmat "döntő fordulópont"-ként kijelölő Lukács György sem találhatott kivetnivalót. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnökeként mondott, a purifikációt zászlajára tűző székfoglaló beszédében (mely, bár az 5. kötetben szerepel, sajnos kimaradt az 1849-1905 közti időszakot feldolgozó kötetünk Általános részéből - Irodalomtörténet, 1949. 1-28.) nevét csak futólag említette. Jókai ellen így nem folytattak keresztes hadjáratot. Ennek ellenére a Jókai-életmű is terítékre került, ám az író hívei, akiknek amúgy is kisebb ellenállást kellett leküzdeniük, ügyesen fogtak megmentéséhez (például a Fekete gyémántok 1952. évi kiadásához írt előszavában Nagy Miklós Jókainak az utópista szocializmus iránti érdeklődését emelte ki, Sőtér István, aki regényíróként is nagyra becsülte elődjét, bravúros retorikával védte meg 1953-ban kedves íróját a Magyar Irodalomtörténeti Társaság munkaközösségében tartott beszámolójában). Így történt, hogy miközben irodalmunk több jeles személyiségének bírálat nélkül a nevét sem lehetett leírni, az ötvenes években kiadott Jókai-válogatás után 1962-ben megkezdődhetett műveinek kritikai kiadása, amellyel például Kemény vagy Madách esetében máig adós irodalomtörténet-írásunk. A Jókai-irodalom tehát tovább gyarapodott, s a MIB 1849-1905 tanúsága szerint XIX. századi íróink közül (Arany Jánost kivéve) a legtöbb írás róla született. Miközben Keménynek 13, de még Mikszáthnak is csak 51 oldal jutott, 71 oldalon át sorakoznak a Jókaival kapcsolatos írások - pedig a szerkesztői-újságírói munkásságát feldolgozó sajtótörténeti rész a bibliográfia I. kötetében szerepel. (Az Arany-szakirodalom 90 oldalon fért el.) Egyébként a MIB 1849-1905 I.-ben A Hon című politikai napilapnál, melyet az író alapított és 1863-tól 1882-ig szerkesztett, 23 tétel található, amelyből 7 Jókai saját cikkeinek a címleírása, s így e bibliográfia "tételesen" is alátámasztja a korábbi megállapítást, miszerint meglehetősen egyenetlen a Jókairól szóló szakirodalom. Ám hogy milyen mértékben, az csak most látszik igazán. Miközben újságírói (és politikusi) tevékenysége jórészt máig feldolgozatlan - igaz, a "Cikkek és beszédek" közreadásánál elakadt a kritikai kiadás -, 21 oldalt (!) foglalnak el az "Életrajzi források és feldolgozások". Az "Összefoglaló és gyűjteményes munkák" viszont elférnek két lapon, ráadásul eggyel több a tétel, mint amennyi idetartozna: Horn Emil Jókai című, 1895-ben Párizsban megjelent francia nyelvű kötete ugyanis mindössze négy novellafordítást és egy rövid előszót tartalmaz. A kritikai kiadással furcsán terebélyesedett tovább a Jókai-szakirodalom: mivel az egyes műveket a kiadás jellegéből következően alapos tanulmányokkal adták közre, olyan regényekről születtek a XX. század hatvanas éveiben kimerítő tudományos munkák, melyeknek már megjelenésük idején sem volt szinte semmi visszhangjuk. Ez a jelenség megismétlődött a kilencvenes évek elején, amikor aranyozott, piros műbőr kötésben megjelent a "Gyűjteményes díszkiadás", melynek sajtó alá rendezése során a szerkesztők a kritikai kiadásra és benne található utószókra támaszkodtak. Ezzel az üzleti vállalkozásnak tekinthető kiadással megint napvilágot láthattak az esztétikai bírálatra már keletkezésükkor sem méltatott művek - melyek "új" utószói úgy duzzasztják tovább a hatalmas szakirodalmat, s lesznek a majdani bibliográfia tételei, hogy esetleg semmi újat nem tartalmaznak. A kommunista rendszert szerencsésen, a kánon részeként túlélő Jókait tehát most a kapitalista könyvkiadás segíti továbbra is a kánonban maradni; szegény Kemény Zsigmond - támpontul szolgáló (rosszmájúbban: számítógépbe szkennelhető) kritikai kiadása nem lévén - megint pórul járt. A még Jókai életében megjelent "Nemzeti kiadás" is üzleti vállalkozás volt. A kultúrát a mainál bőkezűbben támogató múlt század végi magyar kapitalizmus idején azonban nemcsak a kiadó profitált belőle, hanem Jókai is. Két bőrt húzott le művei újrakiadásából: egyrészt magas szerzői honoráriumot kapott, másrészt ezzel is tovább növelte írói presztízsét. Mindenesetre annak a ténynek, hogy Jókai a magyar irodalmi kánonban "összes műveivel" lehet jelen, nem kis mértékben gazdasági oka van: igen termékeny író lévén érdemes volt műveit a könyvespolcon jól mutató gyűjteményes kiadásokban közreadni, amit aztán az értelmező közösségek - szó szerint hallgatólagosan - elfogadtak.
 A MIB 1849-1905-ből derül fény arra is, hogy sokak véleményével ellentétben nem Ady volt "az első irodalmunkban, aki nemcsak ambicionálta, de képes is volt előidézni saját kultuszának kiépítését", hanem Jókai. A "Nyilatkozatok, vallomások, önéletrajzi művek" alcímhez nem kevesebb mint 77 tétel tartozik, melyek arról tanúskodnak, hogy saját kultuszának építése már karrierje elején, a múlt század hatvanas éveiben sem állt távol tőle. (Például 1869-ben saját lapjába, A Honba írt cikket, melyben - a címleírás annotációját idézem - "[k]éri, hogy a lap ne fejtsen ki propagandát képviselővé választása érdekében.") Az író sikeres önmenedzselésének köszönhetően így kánonba betonozódásához hozzájárult a már életében kialakult, azóta sem múló, nem műveihez, hanem személyéhez kapcsolódó kultusz is, melynek jegyében a mai napig sorra születnek "Az újabb adatok Jókai látogatásáról Z. községben" típusú írások.
"Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" alfejezetekbe nem csupán a kommunista időszak kánonátalakítási kísérleteinek áldozatai kerültek. A költő Kiss József korábbi történelmi korszakokban állt "irodalmi viták" kereszttüzében, ám a vele kapcsolatos "problémák" sem esztétikai természetűek voltak. Az annotált címleírások szintén a "hatalmon lévő hivatásosok" (Kálmán C. György kifejezése) politikai rendszert támogató, konzervatív "kánonvédő" kísérleteiről tanúskodnak. Andor József vagy Milotay István, akik Kiss Józsefet zsidósága miatt akarták a magyar irodalomból kiszorítani, szó szerint a hatalom hivatalnokai voltak. Bár mindketten újságíróskodtak is, Andor József, méltatásnak álcázott kirekesztő cikke írásakor, 1913-ban, közoktatási minisztériumi tisztviselő, Milotay István, nyíltan antiszemita kirohanása idején, 1936-ban, országgyűlési képviselő volt.
Rákosi Jenő esete eltér "Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" alá sorolt többi íróétól: ő egyszerre kirekesztő és kirekesztett. Az ún. Ady-Rákosi vitában hatalmon lévő hivatásosként, mint az egyik legjelentősebb konzervatív újság, a Budapesti Hírlap főszerkesztője támadta a nyugatosokat (ekkoriban mellesleg a főrendiház tagja is), később működéséért a Rákosi (Mátyás)-korszakban elérte a végzet: hiába volt a század elején a főváros politikai, szellemi, társadalmi életének egyik meghatározó személyisége, a második világháborút követően 1970-ig összesen 4 írás foglalkozott tevékenységével.
A Kiss Józsefről szóló irodalmat feldolgozó részben egy-egy olyan annotáció nélküli (Andor József fent említett írása), illetve annotált cikk is található (Lendvai Istváné), melyek az "Általános értékelések, portrék" alcímhez kerültek, bár tartalmuk alapján jobb helyük lett volna "A Kiss József-kutatás és -értékelés története és problémái" alcím alatt. Talán nem véletlenül történt így - a bibliográfusok úgy vélekedhettek, hogy a Kiss József elleni támadások nem hasonlíthatók a kommunista ideológusok erőszakos revíziójához, mindenesetre ez annak bizonyítéka, hogy még a bibliográfia sem objektív műfaj. A bibliográfusi szubjektivitás a sorozat többi köteténél is tetten érhető: például az 1905-1945 közötti periódust feldolgozó 6. kötetben (Személyi rész I. A-K) kizárólag Ady Endrénél található "Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" alcím, Déry Tibor esetében a kánonból történő kizárását szolgáló írások a "Tanulmányok, cikkek"-hez vannak besorolva, a Kosztolányi Dezsőt támadó irományok pedig a "Méltatások, portrék, értékelések"-hez. Pedig Vargha Kálmán sorozatszerkesztő a kötetek felépítésének megtervezésekor, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején "Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" alcímet nyilvánvalóan azért találta ki, hogy az irodalmi vitának beállított hatalomérvényesítési kísérleteket elkülönítse; e kategória létrehozása egyben annak a jele, hogy nem adta be a derekát, s az "új kánont" még azokban a keserves években sem fogadta el. (Az általa kitalált osztályozási kategóriát A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849-1905 két kötete alkalmazza a legkövetkezetesebben.)
A MIB 1849-1905 legtöbb írójánál nincs ilyen, "Az X. Y.-kutatás és -értékelés története és problémái" alcím - de ők sem jártak jobban, legtöbbük neve ugyanis mára feledésbe merült. A Tódor Ildikó által szerkesztett kötet 142 irodalmára közül 42-ről haláluk után - legalábbis 1970-ig - egyetlen sort sem írtak le. 38 íróról a második világháborút követően 1, esetleg 2, 11-ről 3, s csak 51-ről jelent meg 4-nél több írás. Az egy-három tétellel szereplő írók közül többnek a neve csak azért bukkant fel újra, mert koruk neves alkotóival leveleztek, mint például Moldován Gergely Jókai Mórral, vagy Pompéry János Arany Jánossal, s így bekerültek a kritikai kiadásokba. Másokat, mint például Bartók Lajost antiklerikális versei, vagy Balázs Sándort a munkásság ábrázolása miatt a kommunista ideológia képviselői próbálták feltámasztani. Az általános értékelésen túl e mintegy 90 irodalmár egyes műveiről viszont 1947-1970 között egyetlen írás sem jelent meg - e bibliográfia íróinak kétharmadát valójában elfeledte az irodalomtörténet-írás (s ez az arány jellemző az első kötet 72 írója esetében is). Ráadásul a bibliográfia szelektív, csak azok a művek kerültek be, amelyekről valaha írt valaki - így a korabeli kritikát (is) nélkülöző "kisebb írók" esetében nem derül ki, valójában hány művel gazdagították irodalmunkat. Tóvölgyi Tituszról például a bibliográfiát lapozva sem tudhatjuk meg, hogy Mit kell tennünk? Vagy a zsidóság hazafisága és az aristocratia németesítő befolyása címmel 1871-ben tanulmányt jelentetett meg.
Legrosszabbul kétségtelenül azok jártak, akik be sem kerültek a bibliográfiába, különösen, ha ezt semmi nem látszik indokolni. Gyarmathy Zsigáné műveiről például jelentek meg kritikák, sőt népszerű írónőnek számított, mégis kimaradt.
A maradék 51 alkotó közül - akikről az adott időszakban legalább négy írás született - többen nem irodalmárok voltak, mint például a nyelvész Szarvas Gábor, a természettudós Herman Ottó, a pedagógus Kármán Mór vagy a néprajztudós Kálmány Lajos. A 142 íróból tehát a második világháború végére alig egyharmaduk neve élt tovább a tudomány emlékezetében - és most látszik csak igazán, hogy a Lukács György, Révai József és Horváth Márton által irányított irodalompolitika milyen alapos munkát végzett: szinte mindenkit, akinek művei 45 után is az irodalmi hagyományban maradtak, marxista szempontú bírálatuknak vetették alá.
Miközben az irodalompolitikusok hosszabb-rövidebb időre megszakították az irodalomtörténet-írás folytonosságát, a már-már elfeledett írók közül néhányat az irodalomtörténészeknek mégis sikerült megmenteni - legtöbbjük (Asbóth János, Gozsdu Elek, Komjáthy Jenő, Péterfy Jenő) kánonba emelésében alighanem Németh G. Bélának vannak a legnagyobb (már a MIB 1849-1905-ből is kiolvasható) érdemei.
A MIB 1849-1905 két kötete arról tanúskodik, hogy az irodalmi hagyományba már korábban beletartozó XIX. századi íróknál a kánont a kommunista irodalompolitikának a hatalom birtokában sem sikerült végérvényesen megváltoztatni, a hetvenes évekig legalábbis az 1945 előtti értékrend élt - szinte változatlanul - tovább.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta