BUKSZ - 10. évfolyam, 4. szám (1998. tél)   BUKSZ nyitólap   EPA  

László János

A magyar szociálpszichológia útjai

Jegyzetek

Kezdjük egy jó hírrel: sokéves viszonylagos csönd után meglódult a szociálpszichológiai könyvkiadás. Amíg a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas években sorra jelentek meg szociálpszichológiai tanulmánykötetek és monográfiák, elsősorban a Gondolat, az Akadémiai, a Közgazdasági és Jogi Kiadó, valamint a Tankönyvkiadó jóvoltából, de még a néhai Tömegkommunikációs Kutatóközpont is derekasan kivette részét a publikálásból, a kilencvenes évek elejére ez a lendület megtört. Néhány klasszikus monográfia hézagpótló kiadásán túl a megmaradt régi és az újonnan alakult könyvkiadók nemigen törték magukat, hogy szociálpszichológiai kínálattal gazdagítsák az átalakuló könyvpiacot. Igaz, a hazai szerzők érdeklődése is sok tekintetben a "rendszer-krizeológiai", illetve "rendszerváltási" irodalom felé fordult, s az amúgy is csenevész szociálpszichológiai kínálatban túlsúlyra jutottak az ilyen jellegű munkák.

Annak ellenére, hogy az egyetemi hallgatók száma folyamatosan emelkedett, s a különböző szintű képzésekben a szociálpszichológia oktatása egyre nagyobb teret nyert, a tankönyvpiac is csendes maradt. Néhány helyi érdekű munkától eltekintve a legtöbb egyetemen és főiskolán ma is Elliot Aronson A társas lény című huszonöt éves, először magyarul is húsz éve megjelent könyvét,1 illetve az Ausztráliában élő Forgács József (Joseph Forgas) majd tizenöt éves, magyarul csaknem tízéves munkáját, A társas érintkezés pszichológiáját2 használják a tanárképzésben tankönyv gyanánt. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által 1995-ben megjelentetett ún. "európai" (azaz európai szerzők által írott és szerkesztett) Szociálpszichológia tankönyvet3 nem csupán igényes szakmai színvonala, de irreálisan magasra szabott ára is "megmentette" a bestsellerré válástól.

Ebben a helyzetben nemcsak figyelemre, de elismerésre is méltó fejlemény, hogy a közelmúltban - több más szociálpszichológiai kiadvány mellett - két szociálpszichológiai szöveggyűjtemény, egy tankönyv és egy tankönyvnek is szánt terjedelmes monográfia látott napvilágot. Ugyanakkor e kötetek megjelenése alkalmat ad arra is, hogy - az ezredvég felé közeledve - áttekintsük a hazai szociálpszichológia tájékozódási irányait, történeti folyamatait, és kritikailag elemezzük az intellektuális intézményesülésnek a kötetekben megjelenő állapotát. Ebből a szempontból először a szöveggyűjteményeket, majd a monográfiákat vesszük szemügyre, azt vizsgálva, hogy a szociálpszichológia milyen felfogását és milyen színvonalon képviselik, illetve milyen viszonyban állnak e tudományág hazai és nemzetközi művelésének újabb törekvéseivel.

Az egyre tömegesebbé váló szociálpszichológia-oktatás segédanyagainak szánt szöveggyűjteményeknek az ismeretek terjesztése mellett hagyományteremtő és kodifikáló funkciójuk is van. Akkor is így van ez, ha, mint az Osiris által kiadott Szociálpszichológia szöveggyűjtemény4 esetében, szerkesztésüket tanácstalanság, vagy, némi jóindulattal szólva, eklekticizmus jellemzi. Lengyel Zsuzsa válogatása elsősorban a hatvanas évektől a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáig magyar nyelven megjelent szöveggyűjteményekből merít. A kínálat bőséges, hiszen ez volt az az időszak, amikor a magyar szociálpszichológia gőzerővel pótolhatta a korábbi évtizedekben különböző történeti és tudománytörténeti okok folytán felhalmozódott adósságait. Egyre-másra jelentek meg a tudományág klasszikusait (Mead, Lewin, Allport, Goffman stb.) bemutató tanulmánykötetek, több olyan tankönyv jellegű munka látott napvilágot, amely a szociálpszichológia ismeretanyagát tárgykörönkénti elrendezésben, fejezetenként mutatja be (például Secord és Backman tankönyve,5 vagy a francia szociálpszichológusok által írott munka6), sőt egyes, akkortájt meghatározónak tűnő tárgyköröknek (a csoportlélektannak, az előítéleteknek, az attitűdöknek, a proszociális viselkedésnek stb.) önálló szöveggyűjteményeket is szenteltek. A Tankönyvkiadó első, négykötetes - Pataki Ferenc és Solymosi Zsuzsanna szerkesztette - szociálpszichológiai szöveggyűjtemény-sorozata7 is - egy átfogó bevezető kötet nyomán - a tárgykörönkénti válogatás (csoportlélektan, attitűdök, kommunikáció) szempontját követte.

Tekintettel arra, hogy az említett szöveggyűjtemények legifjabbika is mintegy húszesztendős, és a tanulmányok első magyar nyelvű megjelenése, a dolog természetéből adódóan évekkel, esetenként évtizedekkel követte az eredeti közlést, a Lengyel Zsuzsa válogatta írások átlagéletkora az eredeti megjelenést tekintve a harmincöt évet közelíti. Ez önmagában természetesen semmilyen problémát nem jelenthet, hiszen Arisztotelész Nikomakhoszi etikájának részlete vagy Bacon esszéje a barátságról - mely írások a kötet bevezetéseként szerepelnek, s melyeket az "átlagszámításba" természetesen nem vontam be - évszázadokra szóló feladványokat ad a szociálpszichológiai gondolkodásnak. Nagyon is kívánatos lett volna a több tucat tanulmánykötetbe elszórt, másodrangú vagy aktualitását veszített írások közé vegyített, mára javarészt hozzáférhetetlen, klasszikussá érett tanulmányok reprint közlése. Ilyet azonban a kötetben alig találunk. Jószerével csak Hare, Kelman, Tajfel és Ross írása tartozik ebbe a kategóriába (utóbbi a nyolcvanas években a legtöbbet hivatkozott amerikai tanulmány volt).

Miután sajnálattal regisztráltuk, hogy a kötet ezt a kézenfekvő esélyt elszalasztotta, eltöprenghetünk azon, milyen egyéb szempontok vezették a szerkesztést. Ami tüstént szembeötlik, az a mindenképpen üdvözlendő törekvés, hogy a szociálpszichológia jelenségeit a határ- vagy társtudományok szemszögéből vizsgáló tanulmányok is megjelennek a kötetben. Ezt a hagyományt a Tankönyvkiadó szociálpszichológiai sorozata teremtette meg, és az Osiris Kiadó által most bőkezűen felkínált terjedelem jó lehetőséget biztosított a szerkesztőnek e hagyomány felelevenítésére. Az 1972-es szöveggyűjteményben a szűken vett diszciplínához tartozó tanulmányokat szociológiai, nyelvtudományi, antropológiai és a tömegkommunikációról szóló írások egészítették ki.

A szociálpszichológiai jelenségek interdiszciplináris beágyazását Lengyel Zsuzsa is hasonlóan végezte el. Árnyalatnyi különbség, hogy nyelvtudományi vagy szociolingvisztikai tanulmány ebben a válogatásban nem szerepel, amit magyarázhat az a körülmény is, hogy éppen az Osiris Kiadó jelentetett meg a közelmúltban, ugyanezen tankönyvsorozat keretében két szocio-, illetve pszicholingvisztikai kötetet is. Szerepel viszont egy nyúlfarknyi etológiai írás Csányi Vilmostól, ami a szociálpszichológia tankönyvek és szöveggyűjtemények modern sztenderdjének megfelelően az etológia és a szociobiológia hozzájárulását ismeri el a társas viselkedés megértéséhez.

Régi igazság azonban, hogy ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. A szociálpszichológiai jelenségek interdiszciplináris beágyazása, ami merőben eltér az angolszász "textbook" hagyományoktól, a hetvenes évek közepén, szociálpszichológiai kultúra és háttérirodalom híján olyan kényszerű vállalkozás volt, amiből a szerkesztők előnyt kovácsoltak. Az 1972-es Szociálpszichológia kötet szerkesztőit azonban nem csupán tudományelméleti szempontok vezették. Figyelemmel voltak a sajátos hazai kontextusra is, egyebek között a magyar nyelvtudomány erejére és orientációira vagy arra, hogy az idő tájt a hazai szociálpszichológiai kutatások kisszámú műhelye közül az egyik a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban volt. De tekintettel voltak azokra az ideológiai korlátokra is, amelyek egyes, Magyarországon nagy hagyományokkal rendelkező és a szociálpszichológia jelenségei szempontjából releváns tudományok (például a történettudomány) figyelembevételét megakadályozták vagy egyes tudományos irányzatok (például a pszichoanalízis) megjelenését visszafogták. (Érdemes azért megjegyezni, hogy a pszichoanalitikus szerzők első újraközlései éppen a szociálpszichológiai szöveggyűjteményekben kaptak helyet.)

Ezek a korlátok jó néhány éve a semmibe tűntek, így nehezen magyarázható, miért nem kapott helyet a kötetben a társadalomlélektani folyamatokra oly érzékeny Bibó István, Szűcs Jenő, Juhász Gyula, Hanák Péter vagy Ormos Mária valamelyik írása, s a pszichoanalízist miért Fromm filozofikus szövege a szeretetről képviseli, nem pedig a társadalomlélektani jelenségeket a pszichoanalízis eszközeivel vizsgáló számos, magyar nyelven is hozzáférhető kiváló tanulmány egyike.

A társadalomlélektani "vonal" erőtlensége azért is figyelemre méltó, mert a kötet vélhetően elsősorban az ELTE szociológia szakos vagy szociológiát hallgató diákjai számára készült. Ezt a szociológiai szempontot érvényesítő tanulmányok viszonylag nagy száma mellett - egyébként ez az a terület, ahol McPail, valamint Fuchs és Case tanulmányai révén folyóiratközlésből átemelt korszerű anyag is került a válogatásba - a kötet magyar szerzőinek eloszlása is jelzi. A szerkesztő tiszteletre méltóan ragaszkodik ahhoz a hagyományhoz, hogy a szociálpszichológiai szöveggyűjtemények lehetőség szerint magyar szerzőknek a témába illeszkedő tanulmányait is közöljék. A kiválasztott tanulmányok témáját és egyikének-másikának színvonalát tekintve azt viszont már csak a speciális oktatási szükséglet indokolhatja, hogy a beválogatott hazai tanulmányok felét az ELTE Szociológiai Intézetének munkatársai írták. Az ilyen speciális szükségletet kielégítő írások kategóriájába sorolom Csepeli György és Neményi Mária esszéjét az önsegítő csoportokról, Csepeli, Lengyel és munkatársaik személypercepciós dolgozatát, Csepeli költői esszéjét a klinikai terápiáról, de bizonyos értelemben ide sorolható Angelusz Róbert és Csepeli tanulmánya is a kognitív egyensúly elméletekről.

A fenti válogatási és szerkesztési elveken túl a kötetben igen nehéz bármilyen fogalmi rendet, történeti vagy jelenségtani szervezést találni. A bevezetést szerencsés kézzel választott rövid kutatás-módszertani fejezet követi, amely nemcsak az empirikus társadalomkutatás metodikai buktatóit mutatja be, de bevezet a proszociális vagy altruista viselkedés vizsgálatának eredményeibe is. A kötet harmadik része a rejtélyes Egymásra hatások címet viseli. Az ebben a részben közölt magatartásgenetikai, tömeglélektani, kommunikációs pragmatikai és szociális interakciós tanulmányokból nem derül ki, mi hat mire, az egymásra hatást emberek közötti kölcsönhatásként (interakcióként vagy kommunikációként), avagy a tudományok közötti érintkezésként kell-e felfognunk. A negyedik rész címe, Az én és a társadalom Igor Kon orosz szociálpszichológus és antropológus magyarul is megjelent színvonalas könyvének címét idézi.8 A cím - Kon könyvéhez hasonlóan — a társadalmi viselkedésszabályozás és a szocializáció kérdéseinek tárgyalását ígéri, s ennek megfelelően a fejezet egy szerepelméleti tanulmánnyal indul. Buda Béla szemletanulmányát a szerkesztő az 1972-es Szociálpszichológia szöveggyűjteményből emelte be. Sajnos ez a maga idejében kiváló írás az újjáéledő - mások szerint megszülető -9 magyar szociálpszichológia egyik első megnyilvánulásaként 1965-ben keletkezett, s így mára - a szemletanulmányok szükségszerű sorsát beteljesítve - némileg elavult. Ezt olyan bekezdések jelzik, mint például "A pszichológiai szinten sincs még a szerepfogalom kellően egyeztetve más, bevett koncepciókkal. Logikai ellentét azonban nincs közöttük, a szerepkategória behatolása ebbe a fogalomkörbe [ti. a pszichológiai fogalomkörbe - L. J.] is várható..." (116. old.). Nos, ez a "behatolás", egyebek közt a magyar nyelven is hozzáférhető Goffman, a szerepkonfliktusokat vizsgáló Robert Kahn, a már említett Igor Kon és sok más szociálpszichológus munkássága révén megtörtént, sőt a szerepek és az identitás viszonyát magyar szerzők is elemezték.

A fejezet a közvéleménnyel, a meggyőzés tömeglélektani megközelítésével és az értékekkel foglalkozó - tehát a címben megjelölt témához csak lazán kapcsolódó - tanulmányokkal folytatódik, majd két, jellegzetesen kognitív szociálpszichológiai, az attitűdökkel, illetve a vélekedések egyensúly elvű szerveződésével foglalkozó írással zárul. Ha van a szociálpszichológiának olyan kutatási területe, ami programszerűen kerüli az én és a társadalom viszonyának vizsgálatát, az éppen az attitűdkutatás. Ezt a programot, ti., hogy az attitűdök markánsan individuális, a társadalmi folyamatokról leválasztott pszichikus képződmények, melyek az egyének szociális tárgyakkal szembeni viselkedését hivatottak magyarázni, a Murchison által szerkesztett nagy hatású szöveggyűjteménybe írott tanulmányával Allport jelölte ki, s az attitűdkutatás, amely a csoportlélektan mellett fél évszázadon keresztül a szociálpszichológia meghatározó áramlata volt, a hetvenes években bekövetkezett hanyatlásáig követte ezt a programot.10 Egyébiránt a hanyatlás okaként is - az attitüdinális folyamatok belső differenciálatlansága mellett - az attitűdkutatásnak a társadalmi összefüggések iránti érzéketlenségét jelölhetjük meg.

A kötet ötödik része A szociális megismerés címet viseli. Ellentétben a korábbi, általánosságokban mozgó fejezetcímekkel, a cím ezúttal egy jól körülhatárolt, a hetvenes-nyolcvanas években a kísérleti szociálpszichológia "főáramát" képviselő kutatási irányzat bemutatását ígéri. Ez a kutatási irányzat a kognitív pszichológia eredményeire támaszkodva a szociális információfeldolgozás, tehát az emberekre, cselekvésekre és társas helyzetekre vonatkozó tapasztalatok szerveződésének és felhasználásának univerzális szabályszerűségeit kívánta tanulmányozni az észlelésben, az emlékezetben, az ítéletalkotásban és a döntésben. Ez volt az a kutatási terület, ahol a nagykorúsodó magyar szociálpszichológia első nemzetközileg is méltányolt eredményei megszülettek. Sajnos a kötet szerkesztője minderről nem vett tudomást. A terjedelmes fejezetben mindössze két tanulmány - egy, az attribúciós (oktulajdonítási) hibákról szóló és egy döntéspszichológiai írás - van, amelyek a szociális megismerés körébe tartoznak. A többi, egyébként színvonalas írás témája a csoportközi viselkedéstől a szociális befolyásoláson át a meggyőző közlésig terjed.

A fejezet címe és tartalma közötti viszony általánosabb kérdéseket is felvet. Meglehet, a szociálpszichológia korántsem egységes tudomány. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden "elmegy". Az egyes tudományos irányzatoknak, illetve kutatási területeknek többé-kevésbé kifejtett előfeltevéseik, egymással fel nem cserélhető fogalmi és módszertani apparátusuk van. Képzeljünk el egy fizikakönyvet, amely az optikáról szóló fejezetében a folyadékok halmazállapotáról szóló tanulmányokat tartalmaz, vagy egy irodalomkönyvet, amely a XX. századi regény című fejezetében a trubadúrokról ír. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szociológus hallgatók vagy a Lengyel Zsuzsa által szerkesztett szöveggyűjteménnyel más kontextusban kapcsolatba kerülő olvasók a szociálpszichológiát és irányzatait mint fogalmi és módszertani fegyelemmel művelt tudományt (diszciplínát), vagy mint az emberi viselkedésre vonatkozó írások laza konglomerátumát ismerik meg.

A fogalmi és jelenségtani zűrzavar a Páros kapcsolatok címet viselő hatodik, illetve A társas helyzetek címet viselő hetedik fejezetben folytatódik. Természetesen az előbbi fejezetben szerepeltetett jelenségek: a másik személy észlelése, a szeretet és az agresszió a páros kapcsolatokban is megnyilvánulnak, miként az együttműködés, a szociális hatalom vagy a szélhámosstratégiák, akárcsak valamennyi szociálpszichológiai jelenség így vagy úgy társas helyzetekhez kötöttek. Mind a páros kapcsolatokat, mind pedig a társas helyzeteket azonban a szociálpszichológia önálló jelenségkörként is kezeli. Előbbieket illetően a személyközi vonzalom kutatásától a kapcsolatok típusainak és lefutásának, a kapcsolatok funkcióinak stb. elemzéséig, utóbbiakat illetően a társas helyzetek vagy epizódok észlelésének, megértésének, tipizálásának, reprezentációjának stb. vizsgálatáig könyvtárnyi, részben magyar nyelven is hozzáférhető irodalom áll rendelkezésre.

A kötetet záró nyolcadik, a kiscsoportjelenségekről, illetve kilencedik, a társadalmi nagycsoportjelenségekről szóló fejezetek mentesek a fenti inkonzisztenciáktól, legfeljebb az okozhat némi zavart, hogy a lewini hagyománynak megfelelően a kiscsoportokkal végzett kísérletek sok esetben társadalmi folyamatok modellálását (is) célozzák, tehát a társadalmi nagycsoportokra is vonatkoznak.

Az Osiris Szociálpszichológia szöveggyűjteménye háttéranyagként szolgál az ugyancsak az Osiris által megjelentetett tankönyvhöz, melyet Csepeli György írt,11 s melyről a későbbiekben bővebben is szólni fogok. A szociálpszichológiai (tan)könyvpiac és a magyar nyelvű háttérirodalom szűkösségét tekintve azonban nyilvánvaló, hogy megjelenése pillanatától önálló életre is kel, s mint ilyen képvisel egyfajta szociálpszichológiát. A "lehetséges" szociálpszichológiák között ez a szöveggyűjtemény egy kevés belső koherenciával rendelkező, jelenségtanában, megismerési módszereiben és fogalmaiban bizonytalan, saját hagyományaira kevéssé érzékeny, új és eredeti gondolatokat nélkülöző tudomány képét mutatja. Noha nehezen tudok elképzelni olyan szociálpszichológia-oktatást - beleértve az ELTE szociológiai képzését -, ahol a kötet önmagában haszonnal alkalmazható lenne, kiadásának mindenképpen érdeme, hogy számos szociálpszichológiai írást hozzáférhetőbbé tesz.

A "meglévő", tehát a magyarra korábban lefordított, illetve magyar szerzők által írott művek alapján a szociálpszichológiáról hízelgőbb s talán reálisabb kép is felrajzolható. Szerényebb külsővel, szerényebb terjedelemben és szerényebb, a szociálpszichológiának csak egyes részterületeit átfogni kívánó célkitűzéssel jelent meg a Wesley János Lelkészképző Főiskola és az Új Mandátum Kiadó gondozásában a Megismerés, előítélet, identitás című szöveggyűjtemény,12 amely, hasonlóan korábban elemzett társához, a szociálpszichológia oktatását hivatott szolgálni. A kötetet Erős Ferenc szerkesztette a kiadóként szereplő főiskola szociális munkás szakon tanuló diákjai számára. A rövid szerkesztői bevezetésekkel ellátott válogatás alapján egyrészt világosan lehet látni, hogy a szerkesztő a szociálpszichológiából mit kíván megtanítani, másrészt jól meg lehet ítélni, hogy a megtanítani kívánt anyag releváns mindazon diákok számára, akik nem a pszichológusi vagy szociológusi pályára készülnek ugyan, de hivatásuk gyakorlása során naponta szembesülnek az emberi kapcsolatok bonyodalmaival, végül harmadsorban az is világossá válik, hogy ezek a szociálpszichológiai ismeretek "szolidak", azaz tudományosan megalapozottak, képesek szemléletet és gondolkodást formálni, illetve növelni a mindennapi cselekvések érzékenységét és biztonságát.

A magvas szociálpszichológiai írásokról - legyenek bár elméleti tanulmányok vagy kísérleti beszámolók -, általában elmondható, hogy több síkon fogalmazódnak, s így az érdeklődés és kompetencia különböző szintjén álló olvasók számára hordoznak mondanivalót. A szerkesztő a magyar nyelven megjelent ilyen tanulmányok közül ezúttal azokat gyűjtötte csokorba, amelyek a társas viselkedés és ítéletalkotás gyakran irracionálisnak tűnő jelenségeire az én és a gondolkodás, az én és a csoportként megjelenő társas viszonyok, valamint az én és a társadalmi szabályrendszerek közötti összefüggéseket elemezve kínálnak tudományos magyarázatot. Így szükségképpen egyszerre kezelik az "én" és a "társas" viszonyának elméleti kérdéseit, a társadalmi csoportok viselkedésének ideológiailag színezett problematikáját, valamint a mindennapi emberi érintkezésben gyakorlatilag értelmezendő interakciós jelenségvilágot. Kurt Lewin, Mérei Ferenc, Muzafer Sherif vagy Henri Tajfel köznapi viselkedési tapasztalatokra épülő modellkísérleteiben lehetetlen nem észrevenni a társadalomszervezési tanulságokat, miközben ezek az írások egyén és csoport, illetve csoport és csoport viszonyában univerzálisan érvényesnek látszó dinamikai folyamatokat tárnak fel.

Végül van még egy közös vonása a kötetbe gyűjtött írások többségének, tehát nem csak az identitással közvetlenül foglalkozó, az identitásról szóló fejezetben szereplő tanulmányoknak. Lappangva vagy nyíltan kimondva a gondolkodás és viselkedés jelenségeinek magyarázatát az én és különböző alrendszerei, valamint a különböző társas alrendszerek belső- és egymás közti koherencia-viszonyaiból, egyensúlyi feltételeiből eredeztetik. Ebben az értelemben a szociálpszichológia lewini hagyományához kapcsolódnak.

Közhelyszerű igazság, hogy a társak befolyásolják a viselkedést. A befolyásolás (és befolyásolhatóság) feltételeinek, mechanizmusainak, mélységének, típusainak stb. feltárása viszont már igazi szociálpszichológiai feladat. A szöveggyűjtemény első három tanulmánya - Festinger, Asch és Kelman munkái - ezzel a témával, a véleményformálás és ítéletalkotás társas befolyásolásával foglalkozik. Mindhárom tanulmány a szociálpszichológia gyöngyszeme. Nemcsak látványos, drámaian ható jelenségeket tárnak fel, de olyan gazdag értelmezési keretet vonnak be a jelenségek magyarázatába, amely további vizsgálatok és elemzések kiindulópontjává vált. Sőt, ezek az írások egymásra is reflektálnak. Asch konformitásvizsgálatai nélkül Kelman tipológiája a befolyásolás folyamatairól nehezen volna értelmezhető, Festinger kognitív disszonancia-redukciós elmélete pedig mind az Asch, mind a Kelman által feltételezett konformitási mechanizmusokat értelmezi.

A második részben közölt négy tanulmány - White és Lippit, Mérei, Cartwright és Zander, illetve Shibutani munkái - közül az első három a lewini csoportdinamika szellemében fogant alapmunka, míg a negyedik a vonatkoztatási csoportok elméletébe és jelenségvilágába vezet be. A kötet szempontjából valamennyien a "helyükön vannak", mivel az identitást, és a korábban elmondottak fényében az identitástól cseppet sem független előítéletek kialakulását megalapozó csoportfolyamatokat tárgyalják.

A harmadik részben a kötet szervesen épül tovább a csoportok közötti összehasonlítás és konfliktusok, valamint az előítéletes, tekintélyelvű személyiség kialakulásának és társadalmi beágyazódásának elemzésével. Jóllehet a tekintélyelvű személyiség adornói elméletét számos bírálat érte, az autoritarianizmus és az előítéletesség összefüggéseinek vizsgálata termékeny kutatási szálnak bizonyult, amit Enyedi Zsoltnak a kötetbe felvett, a tekintélyelvűség és a politikai tagolódás viszonyáról szóló tanulmánya is igazol.

A kötet negyedik, befejező része az identitás kérdéseivel foglalkozik. Ez a rész, aligha véletlenül, a teljes terjedelem közel felét képviseli. A megkülönböztetett figyelmet három körülmény indokolja.

1. Az identitásalakítás és -megőrzés folyamatai, amint arra korábban rámutattam, a szociális gondolkodás, előítéletek és társas magatartás legkülönbözőbb jelenségeinek megértésében kulcsszerepet játszanak. 2. Történelmi és tudománytörténeti okoknál fogva az identitás kérdéseinek vizsgálata a nyolcvanas évek elejétől a magyar szociálpszichológia érdeklődésének homlokterébe került.13 Egyebek között jelzi ezt a kötetbe beválogatott Pataki-, két Buda- és három Erős-tanulmány. 3. Végül, de nem utolsósorban az identitásnak szánt kiemelt figyelem összhangban van a szociálpszichológia azon újabb törekvéseivel, amelyek a biológiai eredetű társas és a szükségképpen konstruált társadalmi jelenségszintek találkozásának ellentmondását az egyéni pszichikumban az identitás fogalmának és az identitásképzés folyamatainak a segítségével kívánják feloldani.

Amíg a szöveggyűjteményekben a szociálpszichológia képe áttételesen, a beválogatott szövegek révén jelenik meg, a tankönyvekben ez a kép, a tudományos és történeti beágyazás, valamint az elemzés és értékelés követelménye folytán, közvetlenül alakul ki. Tankönyvet írni általában, pszichológiai tankönyvet írni pedig kiváltképp nehéz feladat. Kardos Lajos Általános lélektanától14 eltekintve, amely írójának sok évtizedes oktatói és kutatói tapasztalatait összegezte, nem is ismerünk a háború utáni évtizedekből olyan hazai munkát, amelyben egyetlen szerző vállalkozott volna a tudomány összegző, didaktikus bemutatására. (Pléh Csaba Pszichológiatörténete15 jól használható tankönyvként, de, mert címének megfelelően elsősorban történeti szempontokat érvényesít, mindenekelőtt a pszichológiatörténet oktatásában.) A sok nyelvre lefordított s így nemzetközi hírnévre szert tett tankönyvek születését is legendák övezik. Donald Hebb magyarul is több kiadásban megjelent

A pszichológia alapkérdései című tankönyvét16 állítólag évekig írta úgy, hogy naponta csak néhány sort vetett papírra. A szociálpszichológiai tankönyvekkel is hasonló a helyzet. Elliot Aronson A társas lény című könyve például, a bevezető tanúsága szerint, egyéves alkotóházi tartózkodás terméke. Ezért azután mindenképpen tiszteletre méltó az az elszántság, amellyel Csepeli György időről időre nekirugaszkodik, hogy szociálpszichológiai ismereteit és gondolatait tankönyv formába öntse. Az Osiris által megjelentetett legújabb Csepeli-tankönyv kapcsán, szemben a korábbi vállalkozásokkal,17 természetesen nemcsak és nem is elsősorban az elszántságot lehet dicsérni. Ez már igazi tankönyv, méghozzá az első magyar munka a maga műfajában. A könyv legtöbb fejezete tükrözi a szerző sokéves oktatási tapasztalatát, a társadalomtudományok széles körű ismeretét, a szociálpszichológia metaelméleteire való kritikai érzékenységét, didaktikus elemzőkészségét, a szociálpszichológia jelenségvilágával kapcsolatos kivételesen gazdag, a magyarországi szociálpszichológia hagyományaira és a kortárs kutatásokra is kitekintő tárgyi tudását, kiforrott stílusát. Ami miatt mégsem tudok egyértelmű elismeréssel írni a könyvről, az - a széles merítéssel szükségképpen együtt járó egyenetlenségén túl - az erősen vitatható összbenyomás, amit a szociálpszichológiáról, beleértve a hazai szociálpszichológiát is, kialakít. Természetesen bárki joggal vethetné itt közbe, hogy egy szociálpszichológia-tankönyv tudományképével való vita legadekvátabb formája egy másik, alternatív szociálpszichológia-tankönyv megírása. Abban a reményben, hogy ilyen könyv vagy könyvek a jövőben születni fognak, jelen írás keretében nem tudom elkerülni, hogy Csepelivel a szociálpszichológia státusát és a tankönyvek funkcióját érintő néhány kérdésben vitába szálljak.

A bajok egyik gyökere alighanem a 86. oldalon található alábbi idézetben ragadható meg: "Baj-e, hogy a szociálpszichológiai elméletek között nincs integráció, sok közöttük a banalitás, ismétlés? A szociálpszichológiai ismeretek sikeres alkalmazásának nem feltétele az egységes elméleti keret. A közvélemény-kutatás, meggyőzés, a korrekciós célzatú társas intervenció sikere vagy bukása az éppen adott probléma szociálpszichológiai összetevőinek pontos felmérésén, a rendelkezésre álló eszközök meglétén és alkalmas bevetésükön múlik. Ebben az értelemben véve a szociálpszichológia alkalmazott tudomány. Ahogyan a szakácskönyvekben megfogalmazott tudás is nélkülözni tudja a fizikai, kémiai, és biológiai elméletek ismeretét, ugyanúgy a szociálpszichológia elsajátításának sem feltétele a »nagy elmélet« megléte."

Az idézet első részével nincs mit vitatkozni. Közismert, általánosan elfogadott tényeket szögez le. Azt azonban már bajosan tudom elképzelni, hogy bármilyen alkalmazott probléma "szociálpszichológiai összetevőinek pontos felmérése" sikeresen végbemehet megfelelő szociálpszichológiai elméleti alapok - fogalmak, magyarázó elvek, módszerek - nélkül. Ahogy Kurt Lewin mondta: "Nincs praktikusabb egy jó elméletnél." Ebben az értelemben véve még a leggyakorlatiasabbnak szánt tankönyv sem lehet "szakácskönyv". Valamennyi szociálpszichológiai jelenség magyarázatára kiterjedő "nagy elmélet"-re természetesen nincs szükség (tegyük hozzá, ilyen elméletre a szociálpszichológiában kilátás sincs, a "grand theory"-t leginkább közelítő szociális reprezentáció elmélet is csupán általános értelmezési keretként szolgál), a kisebb-nagyobb szociálpszichológiai jelenségkörök megragadására szolgáló "középszintű" elméletek ismeretére viszont igen.

Ez utóbbiakkal viszont - szemben a szociálpszichológiai érdeklődés és elméletalkotás tudományelméleti és tudásszociológiai elemzésének szentelt jelentős és egy szociálpszichológia tankönyv kereteit talán túl is feszítő figyelemmel - Csepeli igen szűkmarkúan bánik. Az immanens szociálpszichológiai elméletek "katalógusa" (sic!) mindössze négy és fél oldal terjedelemre érdemesül.

A szűkmarkúság sajátos nagyvonalúsággal párosul. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a katalógusba különböző rendű-rangú elméletek - a társas serkentéshez hasonló minielméletektől az átfogó társadalomtudományi paradigmákig, mint amilyen például az interpretatív paradigma - kerülnek egy kalap alá, s nem is csupán abban, hogy míg a különböző attitűdelméletek, a szociális összehasonlítás elmélete vagy a kognitív disszonanciaredukció elmélet a katalógusban szerepelnek, a többi kognitív szociálpszichológiai elmélet kikerül a katalógusból, és önálló - bár nyúlfarknyi - alfejezetben kap helyet (ez utóbbiak közül néhány a későbbiekben bővebb kifejtésre is kerül). A nagyvonalúság sajnos a tudományos gondolkodás számára meghatározó jelentőségű világos fogalmi distinkciók kezelésében is jelentkezik. Nem az a gond, hogy Csepeli az attitűdök kognitív összetevőinek kutatását Festingertől eredezteti, miközben elegendő egyetlen pillantást vetni a Theories of Cognitive Consistency című klasszikus szöveggyűjteményre, hogy lássuk, a kognitív egyensúly kutatása Heider alaklélektani indíttatású elméletében gyökeredzik,18 vagy az, hogy a kognitív egyensúly elméletek felsorolásából Newcombnak a hatvanas években nagy hatású, magyarul is megjelent, sőt magyar kutatásokban is alkalmazott szimmetriamodellje kimaradt. Még az sem gond, hogy a szellemes fogalmazás kedvéért: "Kansas Cityben Heider spinozai szigorúsággal végezte személypercepciós kísérleteit" (59. old.) - a szerző nagyvonalúan eltekint attól a meglehetősen közismert és a szociálpszichológia történetében nem jelentéktelen körülménytől, hogy Heider életében mindössze egyetlen szociálpszichológiai kísérletet végzett. A megengedhetetlen nagyvonalúság három, előfeltevéseiben, módszereiben és magyarázó elveiben markánsan különböző irányzat - a kognitív szociálpszichológia, a szociális megismerés kutatás és a szociális reprezentáció elmélet - összemosásában nyilvánul meg. Nem mindegy, hogy egy kutatási irány és a rá épülő elmélet(ek) a társas és énvonatkozású kognitív tartalmak szerveződésével és e szerveződés viselkedési és motivációs összefüggéseivel (kognitív szociálpszichológia), a szociális információfeldolgozás (társas észlelés, gondolkodás, ítéletalkotás, döntés, érzelemminősítés stb.) univerzálisként feltételezett szabályaival (szociális megismerés) vagy a mindennapi tudás és gondolkodás alakzatainak a társas-társadalmi kommunikációban, adott történelmi és kulturális feltételek között megvalósuló lehorgonyzási és "tárgyiasítási" folyamataival (szociális reprezentáció) foglalkozik-e. A fogalmi-elméleti distinkció nemcsak történetileg vagy teoretikusan érdekes, de éppenséggel a Csepeli által hangsúlyozott "problémacentrikus", gyakorlati szociálpszichológia szempontjából is. Könnyű belátni, hogy a három elméleti orientáció a problematikus vagy anomáliás jelenségeket, például a csoportközi konfliktusokat eltérően közelíti meg: az első attitüdinális vagy az identitással összefüggő folyamatokat keres, a második a kategorizációs és sztereotipizálási folyamatokat állítja középpontba, míg a harmadik a konfliktusnak a két csoportban kialakult és aktuálisan föltárandó reprezentációjából kiindulva kísérel meg interveniálni. A három kognitív irányultságú elmélet közé lehet hidakat építeni - számos ilyen kísérletet ismerünk -, verbálisan, fogalmi csúsztatással azonban nem lehet összekapcsolni őket.

A szociális interakció megértésének normatív, illetve interpretatív paradigmája közötti viszony a szociálpszichológia ismeretelméletének érzékeny területe. A szerepelmélet normatív paradigmájának megbontása, amint azt A szerepelmélet kritikája című alfejezetben (199-200. old.) Csepeli helyesen írja, Goffman nevéhez fűződik. Goffman viszont, a szimbolikus interakcionisták többségéhez hasonlóan sohasem szakadt el teljesen a normatív paradigmától.

Cicourelnek az a megállapítása, hogy "a normatív paradigma voltaképpen tarthatatlan, hiszen az egy ideális megfigyelő ideális kategóriát írja le", s hogy "a »mindentudó« kutató tudását az aktorok tudásának ismerete kell, hogy helyettesítse", amit a szerző oldalszám megjelölése nélkül idéz, éppenséggel Goffmanra vonatkozik, s pontosan így hangzik: "Goffman szerepelmélete a szerepeket a helyzetekhez köti, és az énmegjelenítés vagy a szereptávolítás kapcsán érzékenyen elemzi a szimbolikus aktusok helyzeti jelentését, azonban ő sem lép túl a bennfentes nézőpontján. Leírja, hogy az egyes aktusoknak mi a jelentése, de leírását nem ellenőrzi az interakciós partnerek tudásának, jelentéstulajdonítási eljárásainak vizsgálatával. [...] Annak bemutatása, hogy a cselekvő hogyan szerzi be az információkat (hogyan értelmezi a külső szimbólumokat, hogyan használja a nyelv kategóriáit) vagy hogyan hasznosítja a már rendelkezésére álló információt, hogy ezt a feltételezett tudását megfelelően alkalmazza egy bizonyos helyzetre, megkívánja, hogy nyílt utalás történjék a következtetési eljárásokra. Szükséges volna vázolni egy elméletet, amely megvilágítaná, hogy a dolgoknak és eseményeknek hogyan tulajdonít jelentést a cselekvő."19 Sem az ismeretelmélet, sem a szociálpszichológiai elméletalkotás, sem pedig az ezekre épülő gyakorlati intervenció számára (lásd például Garfinkel vizsgálatát az elmebetegek kórházi karrierjéről) egyáltalán nem közömbös tehát, hogy a tényleges szociális helyzet interpretációját egy ideálisan szituált, "bennfentes" kutató (Goffman) vagy a helyzet résztvevői végzik-e el (Cicourel, Garfinkel).

A pontatlanságig nagyvonalú fogalomhasználat további példáival akár a teljes folyóiratszámot ki lehetne tölteni. Ehelyett elégedjünk meg most azzal, hogy utalunk a fejezetcímeknek a tankönyvhöz kapcsolódó szöveggyűjtemény elemzésekor már bírált impresszionisztikus lazaságára. Jerry Fodor, a kiváló amerikai pszichológus filozófus írta: "Mindenki tudja, hogy valami nincs rendben. Ám egyedül a kortárs filozófia - valójában egyedül a kortárs analitikus filozófia - teljesítménye, hogy kimutatta, pontosan mi is az. A hiba ott van, hogy nem teszünk kellőképpen különbséget. Csak ha mindent megkülönböztetnénk, ami különböző, akkor lennénk mindnyájan olyan boldogok, mint a királyok."20

A bajok egy másik csoportja abból a törekvésből adódik, amit talán a szociálpszichológia túlfeszítéseként írhatunk le a legpontosabban. Kétségtelen, hogy minden múltbeli vagy jelenkori társadalmi jelenségnek van szociálpszichológiai aspektusa. Ahhoz azonban, hogy egy társadalmi jelenség egyszersmind szociálpszichológiai jelenséggé, szociálpszichológiai értelmezés tárgyává is váljon, az adott jelenséget szociálpszichológiai kategóriákkal megközelíthetővé kell tenni, ahogy mondani szokták, fogalmilag operacionalizálni kell. (Nota bene, ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden esetben empirikus vizsgálatok céljára is operacionalizálni kell.) Ha ez nem történik meg, az elemzés könnyen csúszik lapos pszichologizálásba, politizálásba, morálfilozofálásba vagy más, a mindennapi tudás szintjén letapadó megközelítésbe. Az alábbi szemelvényt Az agresszió fejezetből választottam ki, ahol A terrorizmus önálló alcíme alatt szerepel. "A 19. század második felében megsokasodott orosz terrorista csoportok tagjait »tisztaszívű gyilkosoknak« nevezték. Az elnevezés találóan utal az ellentmondásra, mely a terrorista nemes célja és nemtelen tette között feszül. Még ha a cél bűvöletében lehetséges is az agresszív tett igazolása, mint Raszkolnyikov példája is mutatta, az igazolás lehetetlenné válik akkor, ha a terrorista akció áldozatai ártatlanok, akiknek semmi közük sincs a tettet kiváltó okhoz. Ez esetben a terrorista akció és a pszichopata szeriális gyilkos által rendezett vérengzés közé egyenlőségjel tehető, miáltal a terrorizmus igazolásának végső tartalékai is kimerülnek." (339. old.) Miközben a szociálpszichológusoknak - miként a társadalomtudósoknak általában - felelősségük van abban, hogy a világ "élhetőbbé" váljon, vagy mint Kurt Lewin megfogalmazta: "A társadalomtudományok fejlődése szempontjából döntő az, hogy a gyakorló szakember felismerje azt, hogy a társadalomtudományok révén és a társadalomtudomány segítségével bízhat abban, hogy olyan képességeket szerez, amely a jó munkavégzéshez elengedhetetlen",21 a szociálpszichológusok akkor járnak el helyesen, ha ezt a hozzájárulást a maguk eszközeivel valósítják meg. A fenti, történelmi és irodalmi ismeretekben gazdag - ám csúsztatásoktól sem mentes - szemelvény, amelyhez hasonlót a tankönyv szinte valamennyi fejezetéből választhattunk volna, egyetlen szociálpszichológiai konstrukcióhoz sem kapcsolódik (pszichológiaihoz is csupán a pszichopata gyilkos révén), illetve olyan kérdést - a terrorizmus indokolhatósága - taglal, amely nyilvánvalóan kívül esik a szociálpszichológia kompetenciáján.

A tankönyv 5. fejezetében - ha mindössze tizenhárom oldalba sűrítve is - Csepeli a korábban már említett eszmetörténeti és tudásszociológiai érzékenységgel megírta az első magyar szociálpszichológia-történetet is. Ebben a politikatörténetbe ágyazott, szociálpszichológiai gondolat- és intézménytörténetet egyszerre tartalmazó fejezetben számos találó megállapítás mellett több vitatható tétel is szerepel. Ezek egyike, hogy a nemzetközi szociálpszichológia autonóm tudománnyá vált, míg a magyar szociálpszichológia soha nem válhatott azzá (65. old.). Anélkül, hogy részletes tudomány-rendszertani fejtegetésekbe bonyolódnánk, vagy általában az autonómia értékét tagadnánk, szomorú szívvel kell leírnunk, hogy teljesen önálló szociálpszichológia sehol a világon nem létezik, s egy ilyen vállalkozás nem is volna szerencsés, mivel a szociológiáról, illetve a pszichológiáról való teljes leválás tudományos alapjaitól fosztaná meg a szociálpszichológiát.22 Talán a hiányzó autonómia iránti vágyakozás íratja a szerzővel azt a fájdalmas kijelentést, hogy a "szociálpszichológia soha nem tudott a magyar szellemi élet főáramába bekerülni". Miközben persze azt kellene először tisztáznunk, mit tekintünk a magyar szellemi élet főáramának, legalábbis a háború utáni magyar szociálpszichológiát illetően nem árt emlékeztetni arra, hogy a hatvanas években mintegy húszesztendős hiátust követően szerveződött újjá, vagy, mint Pléh és Lányi írja, szerveződött meg.23 Visszatérve a "főáram" kérdéséhez, ha - színvonaluktól függetlenül - a magyar nemzet és a magyar társadalom sorskérdéseivel foglalkozó, másképpen ideológiai-politikai vonatkozású történeti, politikai, művészeti, szociológiai irodalmat tekintjük a magyar szellemi élet főáramának, s Csepeli szemlátomást erre hajlik, egy tudományos eszközeinek alig-alig birtokába jutott diszciplínától aligha várhatjuk el, hogy ezekhez a kérdésekhez nyomban nagy súllyal szóljon hozzá. Hacsak nem kíván tudományos alapjairól lemondani. A gondot én pontosan fordítva látom, vagyis abban, ha a szociálpszichológusok a fenti értelemben vett "főáramba" kívánnak bekapcsolódni. A nemzetközi összehasonlítás ebből a szempontból is instruktív lehet. A nyugati civilizációban nincs olyan ország, ahol a szociálpszichológusok a szellemi élet meghatározó szereplői lennének, s ez nem csekélyebb tehetségükön vagy példás mértéktartásukon múlik, hanem abból adódik, hogy nem társadalomelméletet vagy közírást, hanem szaktudományt művelnek, legyen ez a szaktudomány bármennyire elkötelezve is a társadalmi jelenségeknek.

A magyarországi rendszerváltás egyik legfontosabb adománya a szociálpszichológia számára, hogy nem kell ideológiai és társadalmi hasznosságát lépten-nyomon bizonygatnia, valós tudományos és társadalmi kérdések felé fordulhat, amelyek elfogulatlan és torzításoktól mentes tanulmányozására az ideológiai korlátok miatt még a puha diktatúra idején sem volt lehetőség. Ha ez történik, és számos jel arra mutat, hogy ez fog történni, akkor a szociálpszichológusok többsége nem nagyon fogja bánni, hogy elveszítette a "hatalom védte bensőségből fakadó bizonyosságot", vagyis az ideológia, a politika és a tudomány határán egyensúlyozó szereplehetőségeket. A szerző kételyeire, hogy "képesek lesznek-e létjogosultságukat a posztszocialista társadalom megrendelőivel elfogadtatni" (77. old.), minden bizonnyal megnyugtató választ tudnak majd adni.

Múlt és jövő szinte valamennyi dilemmáját tartalmazza Hunyady György Sztereotípiák a változó közgondolkodásban című kötete,24 amely az elemzett könyvek közül a legkorábban, 1996-ban jelent meg közel hatszáz oldalas terjedelemben az Akadémiai Kiadó gondozásában, és még 1998 folyamán várható angol nyelvű megjelenése is Stereotypes During the Decline and Fall of Communism címmel a rangos

Routledge Kiadó International Series of Experimental Social Psychology sorozatában. (A könyv időközben megjelent.) Jóllehet a monográfia elsősorban nem tankönyv céljából íródott, a szociálpszichológiai képzésbe máris bevont munkáról van szó. Ez irányú felhasználását azonban a némiképpen túlméretezett terjedelem korlátozza. (Az előrejelzés szerint az angol kiadás a terjedelmet csaknem felére csökkenti.)

A kötetet a szakma részéről méltánytalanul csekély reflexió fogadta - mindeddig csupán a szerző doktorandusz hallgatója közölt róla méltatást. Ha úgy tetszik, a magyar szociálpszichológia - aminek a szerző évtizedek óta egyik vezető képviselője - szempontjából már ez a körülmény is szimptomatikus. Pedig a könyv, erényeivel és hibáival, a magyar szociálpszichológia jelentős eseménye, ami számos tanulságot rejt magába. Jelentőségét növeli, hogy - bár az elmúlt évtizedben a magyar szociálpszichológusok jelenléte a nemzetközi porondon intenzívebbé vált, rangos folyóiratokban publikáltak, sikeres tanulmányköteteket és folyóirat különszámokat szerkesztettek a társadalomtudományok vezető külföldi kiadói számára, illetve rangos kiadóknál megjelent gyűjteményes kötetekben vettek részt - viszonylag ritkán léptek önálló monográfiával a nemzetközi nyilvánosság elé.

Az olvasó számára hozzáférhető magyar változat azonban nem mindenben profitált abból, hogy a magyar szöveggel egyidejűleg angol kiadásra szánt, azóta nemcsak címében és terjedelmében, de ebből és az eltelt időből következően tartalmában is feltehetőleg megváltozott, szöveg is készült. A könyv, amely a szerzőnek a nemzetközi sztereotípiakutatásokra támaszkodó, a nemzeti és társadalmi kategóriákra, valamint a történelemre vonatkozó, több mint két évtizeden keresztül folytatott vizsgálatait foglalja össze, logikus módon a változások nyomon követésére helyezi a hangsúlyt. Ezek a változások természetszerűleg csakis a történelmi, elsősorban a magyar történelmi változásokkal összefüggésben értelmezhetők. Az angol nyelvű olvasó számára ezt a történelmet nyilvánvalóan össze kell foglalni. A magyar változatnak viszont nem tesz jót, hogy ez a szükségképpen leegyszerűsített, kissé brosúraízű összefoglaló szöveg a magyar kiadásban is megjelent. A szerző két eljárást is követhetett volna. Vagy részletesebben kifejti a háború utáni magyar történelemre és szellemi áramlatokra vonatkozó gondolatait, vagy, és talán ez lett volna a célszerűbb és helytakarékosabb megoldás, a magyar olvasó által ismertnek (hiszen középiskolai tananyagról van szó) tételezi fel a különböző időpontokban elvégzett vizsgálatai történelmi kontextusát. Sem a rendszerváltási "pikantéria", sem a szerző történészi identitása nem sérült volna ezáltal.

Nemcsak a "nagymonográfia" igénye, s nem is csupán a témának kijáró alaposság, de a kognitív szociálpszichológiáért és a szociális megismerési kutatásokért érzett "egyetemleges" felelősség is diktálhatta a sztereotípiakutatásnak szentelt részletes és alapjában jól megírt bevezetőt. A bevezető hiányosságai ismét csak a "magyar" kontextusban értelmezhetők. A fent említett, a magyar szociálpszichológia sajátos és "megkésett" fejlődéséből adódó, minél nagyobb területet lefedni kívánó felelősség olyan rövid értékeléseket és utalásokat eredményez, amelyek még a beavatott olvasó számára is nehezen értelmezhetők. Mit kezdjen az olvasó az olyan megállapításokkal, hogy egyes szerzők szerint "Lipmann a sztereotípia fogalmat a mai (Neisser-féle) séma, ill. a (Taylor és Crocker által bevezetett) szociális séma értelmében használta" (12. old.), amikor a sémaelméletről a könyvben mindössze az alábbi, légiesen absztrakt összefoglalót olvashatja, s azt is csupán a 335. oldalon: "A séma osztozik a szakmai előzmények, az Asch-féle egészleges benyomás, ill. az »implikált személyiségelmélet« bizonyos vonásaiban, de nem esik egybe ezen fogalmakkal. Beszélnek az egyénről nyert benyomás sémaszerűségéről az egyénre is alkalmazható kategóriák jellemző vonásainak sémájáról, de magukra a tulajdonságokra vonatkozó ismereteink is sémaszerűen szerveződhetnek, amire példák a kitüntetett figyelemben részesülő ún. én-sémák, a magunknak tulajdonított tulajdonságok, amelyek sajátos szerepet tölthetnek be mások megismerésekor is. Mindebben benne rejlik a séma fogalom széleskörű alkalmazásának értéke és jelentősége, de gondolati elkoptatásának veszélye is, az, hogy az egyén és a kategória felfogásának viszonyát a csoport-kategória és a tulajdonság-kategória viszonylagos különbségét esetleg nem nagyban segíti megérteni. Fiske és Taylor (1984, 1991) mindemellett nem ok nélkül érzi szükségességét, hogy a séma és prototípus fogalmainak viszonyát - legalább saját gondolatmenetükön belül - tisztázzák." A dőlt betűvel általam kiemelt megfogalmazások után a konkretizációt igénylő kérdőjelek sora írható (mely vonásokról, milyen szerepekről van szó, melyek az okok, mi ez a gondolatmenet? stb.). E kérdőjelek megválaszolását talán segítette volna, ha a szerző nem hagyja figyelmen kívül a sémaelméletekről, kiváltképp a szociális séma-elméletekről szóló teljes magyar nyelvű irodalmat. Vagy mit kezdjen az olvasó azzal a kijelentéssel, amely a szociális reprezentáció elméletét "a nézetek társadalmi elterjedtségét, ezek tartalma tekintetében fennálló nézetegyezést és a rendszeres (párhuzamos, együttjáró) nézetkülönbségek" (18. old.) leírására és magyarázatára szolgáló kutatási programként azonosítja, de a későbbiekben a szerző az elméletnek semmilyen vonatkozását nem tárgyalja, noha az saját kutatásait több szempontból, például a nézetrendszereknek a társadalmi csoportokhoz történő lehorgonyzása szempontjából, érinti.

A sajátosan magyar kontextus, a nemzeti problematikának a trianoni békeszerződést követő nyomatékos jelenléte a magyar társadalomtudományi gondolkodásban, indokolja a nemzet fogalmával, a nemzettel kapcsolatos attitűdökkel és a nemzeti sztereotípiákkal kapcsolatos kutatások iránti kiemelt érdeklődést. A szerző is kiemelten, a vizsgált témák között a legnagyobb terjedelemben foglalkozik ezzel a kérdéssel. A nemzet és a nacionalizmus kialakulását tárgyaló történelmi, valamint a nemzetkarakterológia és a szociálpszichológia kialakulásának összefüggéseit tárgyaló szociálpszichológia-történeti fejezete, különösen annak nemzetközi vonatkozásai, a magyar szociálpszichológia gyöngyszemei közé tartozhatnának, ha a "magyar" kontextus árnyoldalai nem ütköznének ki e fejezetekben is. Nem csupán abban, hogy Hunyady írásának "főszereplői" (Rónay Jácint, Korniss Gyula) és a magyarországi nemzetkarakterológiai kísérletekről tankönyvében hasonlóképpen színvonalas fejezetet publikáló Csepeli György protagonistái (Prohászka Lajos, Noszlopi László, Karácsony Sándor, Lükő Gábor) között a legcsekélyebb átfedés sincs, vagy abban, hogy a két kutató érdemben alig-alig reflektál egymás azonos témakörben mozgó munkájára, s amikor ez mégis megtörténik, akkor sem mindig a legszerencsésebben. Amikor például Hunyady a nemzeti érzés eltéréseiről beszél a nyugat-európai államnemzetekkel és a kelet-európai etnikai-kulturális nemzetekkel kapcsolatban (44. old.), Szűcs Jenő, Schöpflin György és mások mellett hivatkozik Csepeli írására is, megfeledkezve arról, hogy valamennyi hivatkozott írás közös forrása Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című klasszikus tanulmánya.

A "magyar" kontextus által okozott igazi gond az empirikus vizsgálatok, különösen a hosszmetszeti összehasonlítások értelmezésében jelentkezik. Ezeknek a most részben újraközölt vizsgálatoknak a többsége a hetvenes években a közvélemény-kutatási feladatokat is ellátó Tömegkommunikációs Kutatóközpontban keletkezett, ahol az MSZMP KB megrendelésére (vagyis annak a pártnak a megrendelésére, amely, Hunyady szavai szerint, "a szocializmus megvalósítása során - elvben az egyenlőség oltárán - feláldozta mind a politikai, mind a gazdasági szabadságot...", 19. old.) a közvélemény-kutatásoknál koncepciózusabb nézetrendszer-kutatások is folytak. Ezek a kutatások tehát olyan időszakban születtek, amikor mind a kérdésfeltevéseket, mind a kérdésekre adott válaszokat kemény ideológiai korlátok szabályozták, s javában működött a Csepeli által találóan "kettős gondolkodásnak" nevezett mechanizmus, amelyben a nyilvános szférának szóló gondolkodás és a privát szférának szóló gondolkodás élesen elvált egymástól. Utólag szinte lehetetlen rekonstruálni, hogy a vizsgálatok - a szerző szándékától függetlenül - milyen torzításokat tartalmaznak, az egyes vizsgálatoknak, illetve a vizsgálatok egyes részleteinek mennyire sikerült a privát gondolkodás szféráját megközelíteniük, illetve mennyire ragadtak meg a kelmani értelemben vett "azonosuló" nyilvános gondolkodás - tehát nem is feltétlenül a burkolt elvárásoknak való behódoló megfelelés - szintjén. Csak gyaníthatjuk, hogy például a hazafiasság kritériumait illetően (87. old. 2. 1. táblázat) az 1975-ös vizsgálat felnőtt értelmiségi almintájában kapott 78 százalékos egyetértés azzal az állítással, hogy "Nem lehet jó hazafi, aki nem feltétlen híve a szocializmusnak", a fenti folyamatok eredménye, miként az 1981-re bekövetkezett csökkenés, majd az 1991-es vizsgálat egy hasonló kérdésénél az adott szempont szinte teljes elhalványulása az ideológiai konformitás iránti igény csökkenésének, majd megszűnésének következménye. A fenti problémán nem sokat segít, ha az eredmények leírásában a szerző olyan szempontokat is érvényesít, amilyenekre a vizsgálatok lefolytatásának időszakában nem volt módja (például: "A blokkokban való gondolkodást eleve korlátozta, hogy Románia mindig is kivételnek számított, nem választották együtt a többi, ún. szocialista országgal [...] az egyedüli kérdés, amellyel kapcsolatban egyáltalán számításba jött, az az volt, hogy »melyik három ország bővelkedik leginkább természeti szépségekben«. E tekintetben sem szerepel a leggyakoribb négy választott ország között. Magyarország is előtte áll, annak ellenére, hogy a természeti értékekben különösen gazdag Erdély ma már nem Magyarország, hanem Románia része" 98. old.), vagy ha az adatfeldolgozás korszerű módszereit veti be (például többdimenziós skálázás), vagy utólagos korrekciókkal él (például a Szovjetunió nevét Oroszországra módosítja [99. old.]).

A szerző szemlátomást tudatában van ezeknek a problémáknak, s ezért a leíró elemzésen túl nem törekszik az eredmények elméleti általánosítására, illetve arra, hogy összefüggésbe hozza azokat a bevezetőben elemzett kognitív folyamatokkal.

A fenti sémát követik a társadalmi kategóriák és a történelmi időszakok kognitív területeivel, valamint a kognitív területek közötti kapcsolatokkal foglalkozó fejezetek is. Kiválóan megírt, a kísérleti szociálpszichológia és a történettudomány legújabb eredményeiben is értően tallózó, bár - részben az eltérő absztrakciós szintek, részben a már említett "túlvállalások" miatt is - kissé "levegős" elméleti fejezetek után helyenként már-már követhetetlenül ömlesztve jelennek meg a leíró elemzések, amelyek után nincs visszakapcsolás az elméleti koncepciókhoz. Ha viszont mégis van, mint például a kognitív komplexitásvizsgálatok ideológiailag semlegesebb terepén, akkor egy sor érdekes, eredeti és árnyalt megállapításra nyílik lehetőség, például: "Aki az egyik tárggyal kapcsolatban komplexebb gondolkodónak mutatkozik, az - nem elkerülhetetlenül, de tendenciaszerűen - komplexebb ítéletsort alkot a másik tárgyról is. Ez az összefüggés azonban nem egyetemes, nem tagolatlanul áll fenn, hanem mindenekelőtt egy-egy »megismerési szférán« belül, s itt is a hasonlóképpen - viszonylag pozitívan vagy viszonylag negatívan - értékelt tárgyak vonatkozásában jelentkezik." (438-439. old.) Ez utóbbi, számos eredeti módszertani ötletet tartalmazó vizsgálatok némelyike, például az adott tárgyról (történelmi személyiségről, korszakról stb.) esszé elolvastatása, majd az esszével kapcsolatos kérdésekre adott válaszok elemzése a komplexitás szempontjából, erősen emlékeztet Philip Tetlock-nak a nyolcvanas években - egyebek között a politikai pszichológiában is - nagy karriert befutott elméletére az érvelés komplexitásáról, illetve a hozzá kapcsolódó elemzési eljárásra, mindazonáltal az amerikai szerző által képviselt módszertani szigorúság és explicitség nélkül.25

Amint azt Hunyady György "opus major"-ja kiválóan példázza, az ezredfordulós magyar szociálpszichológia gyökerei mélyen belenyúlnak a társadalomtudományokat ideológia alapon kezelő pártállami gondolkodás sémáiba. A könyv azonban - legalább ilyen hangsúllyal - azt is kifejezi, hogy a hatvanas években szorosabb, majd a hetvenes-nyolcvanas évekre fokozatosan lazuló ideológiai gyeplők szorításában is lehetőség volt a szociálpszichológia történetének és kortárs ismeretanyagának színvonalas elsajátítására. A korabeli tudománypolitikai játszmák és kutatói stratégiák vagy karriertervek alapos ismerete nélkül nehéz eldönteni, hogy az ideológiai konformitás mikor szolgálta a szakmai-tudományos érdekek érvényesülését, vagy gátolta dogmatikusabban ideologizáló törekvések érvényre jutását, illetve a szakmai-tudományos alapokra történő hivatkozás mennyiben szolgálta az ideologikus megnyilatkozások hitelesítését. Ugyanúgy azt is nehéz eldönteni, hogy a kutatásokra fordított, esetenként több tízmilliós támogatás elérhető lett volna-e tisztán szociálpszichológiai tudományos szempontokra történő hivatkozással.

Az ideológiai kötöttségek legalább két további szempontból gyöngítették a magyar szociálpszichológia fejlődését, s ez is jól érzékelhető az imént elemzett monográfiában. Egyrészt megnehezítették a tényleges bekapcsolódást a nemzetközi tudományos életbe (a szerzőnek néhány konferenciakötetben közölt előadásán kívül külföldön nem jelent meg közleménye), másrészt - mivel a tudományos műhelyek természetüknél fogva valamilyen tudományos probléma köré szerveződnek - lehetetlenné tették tudományos iskolák létrehozását (a könyvben az elmúlt húsz évből mindössze két olyan hivatkozást találunk, amely tanítvánnyal, illetve társszerzővel végzett munkára utal).

E nagyrészt történelmi fogantatású jelenségek ellenére, amint erről korábban már szóltam, a magyar szociálpszichológia jövő évszázadbeli kilátásait kedvezően ítélem meg, s erre nem pusztán az bátorít, hogy Mérei Ferenc a XXI. századot az önismeret évszázadaként jelölte meg.26 Ha az utoljára elemzett könyvnél maradunk, világosan kitetszik, hogy a rendszerváltással a szociálpszichológiai gondolkodást gátló utolsó ideológiai tabuk is ledőltek. A magyar szociálpszichológusok nagy lendülettel kapcsolódtak be a társadalmi változások "természetes laboratóriumi" kutatásába, s ezek a munkák szerzőik nemzetközi elismertségét is növelték. Jóllehet a társadalmi megrázkódtatásokkal járó közvetlen élményeknek a kutatásokat motiváló hatása halványulni látszik, az átalakuló társadalom számos új jelensége - a munkanélküliségtől a társadalmi integráció állapotáig, a nemi szerepek átalakulásától a deviáns magatartásformákig, és folytathatnánk a sort - hosszabb távon is szociálpszichológiai vizsgálatokat igényel.

A kedvező prognózis szempontjából lényegesebb ennél az a fokozatos átalakulás, ami a szociálpszichológia nemzetközi színterén az elmúlt évtizedben végbement, amire elsősorban az Erős által szerkesztett szöveggyűjtemény, de Csepeli és Hunyady monográfiája is reflektál. Ha nagyon tömören kívánjuk jellemezni ezt a változást, a szociálpszichológiai tárgyú kutatások fellendülését, akkor az elméletalkotás és a kutatás két új tendenciájára érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt újra elméleti problémaként tematizálódik az individuális és a - nem pusztán individuális reprezentációk társadalmi csoportokhoz kötött halmazaként felfogott - kollektív reprezentációk közötti viszony. Ebbe a vonulatba illeszkedik egyebek között az identitással, a kollektív emlékezettel, a kulturális jelentésadással vagy a szociális reprezentációkkal kapcsolatos kutatások fellendülése. Másrészt, ugyancsak a társas magatartás individuális pszichológiai reprezentációinak önállóságát megkérdőjelezve, mind hangsúlyosabbá válik az elsősorban a szociobiológia által képviselt evolúciós szempont érvényesítése. Ez a megközelítés a társas viselkedés univerzáléinak keresését az emberi faj fennmaradását szolgáló funkcionális folyamatokhoz köti. E két elméleti szál felvételével a szociálpszichológia, úgy tűnik, sikeresen kivédte mind a posztmodern társadalomelméletek szélsőségesen relativizáló, esetenként a pszichológiát is tagadó törekvéseit, mind pedig azt, hogy a társadalmi jelenségekre érzéketlen módszerközpontúság eluralkodása miatt újabb válságba sodródjon.

Az elméleti horizont kitágulása mindazonáltal nem kis mértékben köszönhető a technika, mindenekelőtt a számítástechnika rohamos fejlődése által életre hívott új módszereknek. A leíró adatbázisok mérete és könnyű hozzáférhetősége például megnövelte a statisztika felfedező szerepét (vö. Csepeli, 64. old.), míg a hasonlóan kiterjedt szövegbázisok és a szövegek számítógépes tartalomelemzésének lehetősége hozzájárult a narratív elméletek és elemzési technikák kialakulásához és elterjedéséhez.

A szociálpszichológia megújításának fenti programjában a magyar szociálpszichológusok is tevékenyen részt vettek. A rendszerváltás szerencsésen egybeesett a szociálpszichológusok középnemzedékének beérésével, akik a rendszerváltást megelőző évtizedeket - élve a számukra biztosított lehetőségekkel - szakmai építkezésre használták fel, s a változást követő alig néhány éven belül tudományos iskolákat hoztak létre az identitás és az előítéletek kutatására, a szociális reprezentációk és a narratívumok tanulmányozására, a szervezés- és vezetéslélektan modern szociálpszichológiai megközelítésére, valamint a szociobiológiai kutatásokra, s az ezekből az iskolákból kikerülő tanulmányok és monográfiák a hazai és a nemzetközi tudományos közvéleményben egyaránt figyelmet keltenek.27 Ennek egyik záloga, hogy a kérdőíves vagy alkalmi kísérleti vizsgálódások szerepét mindinkább átvették a "munkaintenzív" kutatási eljárások: szisztematikusan tervezett kísérletsorozatok, interjúk és egyéb narratív szövegek tartalomelemzése, audiovizuálisan rögzített interakciók elemzése stb. A magyar szociálpszichológia jövőjét illető kedvező prognózisomat mindenekelőtt ezekre az - általam most elemzett négy kötetben is többé-kevésbé érzékelhető - folyamatokra, valamint arra a reményre alapozom, hogy a szociálpszichológia tudományos kérdéseiről zajló vita a nemzetközi szokásoknak megfelelően tárgyszerű keretben marad.
 
 

Jegyzetek
 

1 Elliot Aronson: A társas lény, Közgazdasági és Jogi, Bp., 1978. (legutóbbi kiadása 1998.)

2 Forgács József (Joseph Forgas): A társas érintkezés pszichológiája, Gondolat, Bp., 1989. (legutóbbi kiadás Kairosz, Bp., 1997.)

3 Miles Hewstone, Wolfgang Stroebe, Jean-Paul Codol,

Geoffrey M. Stephenson (szerk.) Szociálpszichológia európai szemszögből. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1995.

4 Lengyel Zsuzsa (szerk.): Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Osiris, Bp., 1997.

5 Paul Secord, Carl Backman: Szociálpszichológia. Kossuth Kiadó-Mezőgazdasági, Bp., 1972.

6 Robert Pagès, Germain de Montmollin, Jean Maisoneuve, Claude Flament, Roger Lambert: Szociálpszichológia, Akadémiai, Bp., 1972.

7 Pataki Ferenc, Solymosi Zsuzsanna (szerk.): Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény I-IV. Tankönyvkiadó, Bp., 1972.

8 I. Sz. Kon: Az én a társadalomban. Kossuth, Bp., 1969.

9 Pléh Csaba és Lányi Gusztáv: A "kognitív forradalom" és a magyar pszichológia. Valóság, 1984. (27), 7, 13-28. old.

10 G. W. Allport: Attitudes. In: C. Murchison (ed.): A Handbook of Social Psychology. Clark University Press, Worcester, Mass., 1935. 798-844. old.

11 Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1997.

12 Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Wesley János Lelkészképző Főiskola-Új Mandátum, Bp., 1998.

13 Nyíri Kristóf: A Monarchia szellemi életéről. Gondolat, Bp., 1980; Pataki Ferenc: Az én és a társadalmi azonosságtudat. Kossuth, Bp., 1982; Pataki Ferenc: Identitás, személyiség, társadalom. Akadémiai, Bp., 1987; Garai László: "...elvegyültem és kiváltam." Társadalomlélektani esszé az identitásról.

T-Twins, Bp., 1993; Váriné Szilágyi Ibolya és Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás kettős tükörben. TIT, Bp., 1989; Halász László: Hasonmás. Az ember kettőssége. Scientia Humana, Bp., 1992; Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előítéletről. Scentia Humana, Bp., 1996.

14 Kardos Lajos: Általános lélektan, Tankönyvkiadó, Bp., 1964.

15 Pléh Csaba: Pszichológiatörténet, Gondolat, Bp., 1992., 1997.

16 Donald Hebb: A pszichológia alapkérdései, Gondolat, Bp., 1975.

17 A szociálpszichológia vázlata. Népművelési Propaganda Iroda, Bp., é. n., illetve Bevezetés a szociálpszichológiába. Tankönyvkiadó, Bp., 1986.

18 R. P. Abelson, E. Aronson, W. J. McGuire, T. Newcomb, M. J. Rosenberg and P. H. Tannenbaum (eds.): Theories of Cognitive Consistency: A Sourcebook. Rand McNally, Chicago, 1968.

19 Aaron V. Cicourel: Basic and Normative Rules in the Negotiation of Status and Role. In: Sudnow, D. (ed.): Social Interaction. The Free Press, New York-Collisner Macmillen, London, 1972. 241. old.

20 Jerry Fodor: Túl a modularitáson. In: Pléh Csaba (szerk.): Kognitiv tudomány. Osiris, Bp., 1996. 197. old.

21 Kurt Lewin: Csoportdinamika. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1975. 333. old.

22 Vö. Pataki Ferenc: Utak és válaszutak a szociálpszichológiában. Akadémiai, Bp., 1976. Pléh Csaba: Pszichológiatörténet. Gondolat, Bp., 1992.

23 Pléh és Lányi: i. m.

24 Akadémiai, Bp., 1996.

25 P. E. Tetlock: Monitoring the integrative complexity of American and Soviet policy rhetoric: What can be learned?

Journal of Social Issues, 44 (1988.) 101-131. old.

26 Mérei Ferenc: Társ és csoport. Akadémai, Bp., 1989. 190. old.

27 Az újabb magyar szociálpszichológiai könyveken (432-433. old.) kívül lásd még: Erős, F., Ehmann, B.: Jewish Identity in Hungary, A narrative model suggested, In: M. Hadas, M. Vörös (eds.): Ambiguous Identities in the New Europe. Replika Special Issue, 1997. 121-134. old. és László, J.: Narrative organisation of social representations. Papers on Social Representations, 1997. 6, 2, 155-172. old.


Újabb magyar szociálpszichológiai könyvek
 

Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség. Tanulmányok

az identitásról és az előítéletről Scientia Humana, Bp., 1996. 200 old.
 
 

Hunyady György: Sztereotípiák a változó közgondolkodásban

Akadémiai Kiadó, Bp., 1996. 553 old.,
 
 

Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Bp., 1997. 571 old.
 
 

László János, Csepeli György, Kovács Zoltán (szerk.): Élettörténet és megismerés. Tanulmányok Pataki Ferenc tiszteletére. Scientia Humana, Bp., 1997. 267 old.
 
 

Lengyel Zsuzsa (szerk.): Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény.

Osiris, Bp., 1997. 529 old.
 
 

Bereczkei Tamás: A belénk íródott múlt. Evolúció és emberi viselkedés

Dialóg Campus Kiadó. Bp.-Pécs, 1998.

229 old.
 
 

Csabai Márta, Erős Ferenc, Fábián Zoltán, Kovács Attila, László János, Pólya Tibor: Az egészség szociális reprezentációja budapesti középiskolások körében

Pszichológiai Tereptanulmányok I.

Bp., Scientia Humana, 1998. 57+16 old.
 
 

Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás

Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény

Wesley János Lelkészképző Főiskola-Új Mandátum, Bp., 1998. 439 old.
 
 

László János: Szerep, forgatókönyv, narratívum

Scientia Humana, Bp., 1998. 222 old.
 
 

László János, Kiss Gyöngyi, Kovács Attila, Sallay Hedvig, Ehmann Bea: A családi szocializáció szerepe a fiatalkori munkanélküliség feltételeihez való alkalmazkodásban

Pszichológiai Tereptanulmányok II.

Scientia Humana, Bp., 1998. 30+28 old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu