BUKSZ - 10. évfolyam, 4. szám (1998. tél)   BUKSZ nyitólap   EPA  

LEVELEZÉS


Posztmodern Átány?

Hozzászólás a BUKSZ 1998. őszi számában (303-328. old.) közölt Fél Edit, Hofer Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban című művéről szóló Tiszteletkörhöz

Az élelmiszereken általában feltüntetik szavatossági idejüket - a könyveken nem. Ennek ellenére élettartamuk nem túl hosszú: a könyvkiadók és könyvkereskedők gazdasági okokból gyors váltásokra rendezkednek be, a tudományos publikációk érvényességi idejét pedig a diszciplínák folyamatos fejlődése korlátozza. Ebből adódóan meglehetősen szokatlan, hogy egy tudományos mű majdnem három évtized múltán is olyan ragyogó és eleven, mint közvetlenül megjelenése után. Fél Edit és Hofer Tamás könyve ilyen. 1972-ben jelent meg németül, s azonnal a kulturális antropológia klasszikus műve lett.

Számos oka van ennek a sikertörténetnek. Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy a szerzők egy önálló világ átfogó képét rajzolták meg: részletesen leírták egy magyar falu struktúráját, problémáit és eseményeit. Megpróbálom két elemi dimenzióban érzékeltetni ezt: térben és időben.

Átány természetesen különbözik a spanyol, német vagy norvég falvaktól (hogy más kontinensek egzotikus helyeit most ne is említsük); Fél és Hofer könyvében a termőföld, a növények, az állatok, a munka, az étel, a ruházkodás, az építkezés, a gazdálkodás stb. sajátosságainak "szoros leírásait" találjuk. Ugyanakkor a paraszti gondolkodás szintjén sok egyezést találunk, ha összevetjük az itt leírtakat az Európa más részeiről származó beszámolókkal. Ugyanabban az évtizedben, amikor az Átány-monográfia megjelent, Tübingenben napvilágot látott Utz Jeggle tanulmánya egy német faluról, Kiebingenről. A gondolkodás ugyanolyan vagy hasonló módjait tárta fel, pedig a két falu gazdasági és egyéb feltételei eltérőek voltak. A részletekben persze különböztek, de a túlélés és létfenntartás kényszerei által meghatározott alapstruktúrákban nem. A néprajzi kutatás a vidéki életforma hihetetlen változatosságát tárta fel szerte a világon. Ennek oka a morfológiai feltételekben, az éghajlatban, sőt a politikai és a kulturális háttérben keresendő. Ha a munkával szemben támasztott elvárásokat és a munkastílusokat vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy nem beszélhetünk "a" parasztról, ugyanakkor úgy tűnik, a falusi gondolkodás alapstruktúrája az egymástól nagyon különböző térségekben azonos.

Jeggle Kiebingen-tanulmánya nem szinkronikus vizsgálat volt, hanem a XVIII. század végétől a XIX. század végéig terjedő levéltári adatokon alapuló történeti elemzés. Mindazonáltal legfontosabb eredményei összevethetők az Átányban tapasztaltakkal, sőt Carola Lipp és Wolfgang Kaschuba publikációjában is - amely a Kiebingen-kutatást a XX. század közepéig folytatta - számos utalást találhatunk olyan struktúrákra és attitűdökre, amelyek erősen emlékeztetnek az átányiakéra. Ez azt jelenti, hogy Átány világa bizonyos mértékben az a paraszti világ, amely nagyon sok térségben századokon át jellemző volt. Fél Edit és Hofer Tamás Átánya tehát a premodern falusi társadalom és kultúra modellje.

Ezért olyan hasznos és továbbgondolható a könyv: realisztikus leírás, amely egyúttal a "derék parasztok" (proper peasants) világának ideáltípusa is (Max Weber-i értelemben). Ez a világ akkortájt kezdett eltűnni, amikor a könyv anyaggyűjtése folyt, s időközben majdnem teljesen el is tűnt. Így tulajdonképpen kontrasztjává vált annak a modern világnak, amelyben a premodern termelésnek és életvitelnek - még Európa perifériáin is - csupán néhány apró eleme maradt meg.

Mára már úgy tűnik, a modern struktúrákat is magunk mögött hagytuk: a szociológusok és filozófusok egy új, "posztmodern" típust vázoltak fel, amelynek legfontosabb élőhelye a nagyváros ugyan, de azért - még ha felhígított változatban is - a falusi világra is kihat. A posztmodern társadalom elemzői szerint a közösségi kötelékek fellazulnak, az erkölcsök pluralizálódnak és individualizálódnak. Úgy gondolják, hogy a munka fontossága - s ezáltal a szakmai karrierek jelentősége - csökkent, s hogy az emberi élet egyre nagyobb területei esztetizálódnak. Ulrich Beck, a posztmodernitás egyik vezető elemzője, egyik esszéjének a hatásos Gesamtkunstwerk Ich címet adta, megközelítő fordításban: "Az én mint műalkotás".

Ebben az okfejtésben majdnem teljesen említés nélkül marad az - miként minden, az új fejleményeket közös nevezőre hozni akaró törekvés esetében -, hogy bizonyos trendek a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapnak, és túláltalánosítják őket. Úgy vélem, ha egy kutató a mai Átányban posztmodern vonások után nyomozna, aligha találna többet néhány nagyon halvány nyomnál. Egészében véve persze az érvek jó irányba mutatnak. S újfent: a hagyományos átányi világ hű portréja, kontrasztként, az újabb fejlemények jobb megértésének szolgálhat alapjául.

Azonban a könyv szoros olvasata (s ez lehetne e kis írás csattanója) megmutatja, hogy nemcsak kontrasztok, hanem meglepő párhuzamok, de legalábbis hasonlóságok is vannak a pre- és a posztmodern életvitel között. Kiderül, hogy a preindusztriális agrártársadalom közkeletű egyszerűsített változatai fontos megkülönböztetéseket mosnak vagy hallgatnak el. Mindössze három pontra hívom fel a figyelmet, amelyekben az átányi nép leírása nem különbözik nagyon feltételezett ellentététől.

Először is, a hagyományos keretben élő emberek nem voltak minden tekintetben meghatározottak. Kultúrájuk - a szó a legtágabb értelmében - a kötelességek és a szabadság, a lehetőségek és a korlátok összetett terepe volt, folyamatosan leselkedő veszélyekkel. A velük szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény, ahogy Fél Edit és Hofer Tamás hangsúlyozza, a változó feltételekhez való "rugalmas alkalmazkodás" volt.

Másodszor, napjaikat és életüket intenzív testi érzések jellemezték és alakították: érezték, ahogy testük a nap végére egyre lassúbb és erőtlenebb lesz (életük végére éppúgy, mint a nap végére), s az időt is ezen benyomásaik alapján számolták.

S harmadszor, messze ható fatalizmus formálta életüket és jelölte ki útjaikat, amely segített megbirkózni a szerencsétlenségekkel és a kudarcokkal. S egyben azt is jelentette, hogy a kudarcok ellenére töretlenül folytatták tevékenységüket.

Nyilvánvaló, hogy a posztmodern bricolage más, mint a régiek rugalmas alkalmazkodása, hogy a mai "testiség" nem azonos az átányi emberek fizikai állapotával és érzéseivel, s hogy az ő fatalizmusuknak erőteljesen vallásos tartalma is volt, amely mára már eltűnt. Mégis talán hasznos lenne feltenni azt a kérdést, hogy a tipikus posztmodern életforma változó szakmai irányultsággal, változó (s gyakran bizonytalan) megélhetéssel - bizonyos értelemben - nem áll-e közelebb az élet elkerülhetetlen és előreláthatatlan viszontagságaival jellemezhető premodern helyzethez, mint az ipari társadalom rendezett életformáihoz, amelynek ideálja a statikus szakmai státus, eszközei pedig a biztonságérzet és az állandóság? S ugyanígy talán nem volna értelmetlen annak vizsgálata sem, vajon nem lehet-e legalább részben úgy értelmezni a testtel kapcsolatos új empirizmust, mint a visszatérést a régi agrárvilág tapasztalatához? S talán érdekes lenne megtudni azt is, milyen mértékben és milyen változatokban jelennek meg a régi falusi létfenntartás kockázatai a mi kockázatokkal terhes társadalmunkban, a mi Risikogesellschaftunkban (hogy Ulrich Beck egy másik terminusát idézzem) - tehát egy olyan bőségben élő társadalomban, amelyben ugyanakkor a korlátozott javak elve egyre nyilvánvalóbban érvényesül.

Ezek természetesen nehéz kérdések, s talán nem minden esetben ígéretesek. Mégis számomra biztatónak tűnik az, hogy egy határozottan más irányultságú kutatási programból is származhatnak.

Hermann Bausinger

Fordította: Szécsényi Endre


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu