BUKSZ - 10. évfolyam, 2. szám (1998. nyár)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Szécsényi Endre

Az esztétika és történetei

Zoltai Dénes:
Az esztétika rövid története
4. átdolgozott és bővített kiadás
Helikon Kiadó, Budapest, 1997.
286 old., 1680 Ft

Jegyzetek


"mi, kik lénnyé avattunk annyi árnyat,
most látjuk, amint lények árnnyá válnak."
A. von Chamisso
Megírhatjuk az esztétika történetét, mint valójában mindennek a történetét: a szexualitásét, az informatikáét, a kávéivásét vagy az orrfúvásét. Érdekesen és informatívan is. Megtudhatjuk, hogyan csinálták "anno". S az sosem árthat. Az esztétika, szűk értelemben, persze egy filozófiai diszciplína, az egyik legfiatalabb, ha nem éppen a legfiatalabb, amely egyszerre lehet emelkedett filozófiai reflexió és az ember számára olykor a legközvetlenebb és antropológiai szempontból kitüntetett (érzéki) tapasztalatról szóló beszéd. Története tehát legalább két másik nagy történettel kapcsolódik össze: a filozófia, valamint az antropológia és/vagy a teológia történetével. Mindez kissé bonyolítja a kérdést. Amikor filozófiai diszciplínaként a színre lép, a XVIII. század közepén, hihetetlenül népszerű lesz, s néhány évtized leforgása alatt mind mennyiségileg, mind minőségileg lenyűgöző irodalma jön létre. Azóta azonban, kisebb fellángolások ellenére, jelentőségét tekintve soha nem érte el azokat a csúcsokat, amelyeket a XVIII. század végén és a XIX. század első évtizedeiben uralt. Sőt egyre súlyosabb támadások érik, amelyek elől folyamatosan hátrálni kényszerül, elég, ha csak a nehéztüzérségre gondolunk: már Hegel elkezdte a puhítást, de századunkban aztán valóságos össztűz zúdult a szegény ("hagyományos" értelemben vett) esztétikára:1 Heideggertől kezdve, bizonyos értelemben, Gadameren át, Paul de Manig. Manapság főként az irodalomtudomány lép fel azzal az igénnyel, hogy más alapokon, más fogalmakra hivatkozva, más dialektusban beszéljen az esztétika hagyományos terrénumán. Ezért, sokak szerint, ha valaki manapság esztétikát emleget, az biztos jele avíttságának és korszerűtlenségének. Talán ez az a probléma, amellyel egy esztétikatörténetet író tudósnak elsőként kellene kezdenie valamit.

Zoltai Dénes2 először 1972-ben megjelent kötete a háború után magyarul napvilágot látott átfogó, kézikönyvméretű esztétikatörténetek sorában a második, s egyben utolsó: csak a hihetetlenül érdektelen és olvashatatlan "Gilbert-Kuhn" előzi meg.3 Zoltai kötetének felépítése teljesen szokványos: elindulunk "a kezdetektől", a görögök költészetről, zenéről stb. való gondolkodásától, majd a keresztény középkoron, reneszánszon és felvilágosodáson át a klasszikus német filozófiai esztétikákig és a romantikusokig jutunk; Hegel természetesen külön fejezetet kap, a múlt század második fele és a századforduló feltérképezése után pedig századunk esztétikai törekvéseit is bemutatja a kötet. Ez utóbbi fejezetnél váratlanul műfajt is váltunk: immár "elméleti-történeti vázlatot" olvasunk.

A szerző sem bevezetéssel, sem utószóval nem terheli olvasóját, így kikövetkeztethetetlen a kötet módszertani elképzeléseit, koncepcióját, elméleti preferenciáit megalapozó elmélet. Zoltai kötete leginkább egy nagyra nőtt enciklopédia-szócikkre emlékeztet, amely elsorolja a fontosabb szerzőket, esztétikával gyanúba keverhető műveiket, s az azokkal kapcsolatos sztenderd megállapításokat; a történet pedig pusztán az időrend követésében merül ki.4

Előre kell bocsátanom, hogy a recenzióban nem annak vizsgálatát tartom a legfontosabbnak, milyen az egyes alapfogalmak, szerzők vagy korszakok tárgyalásának mélysége vagy aránya Zoltai könyvében. Sem azt, hogy mennyiben tér el a jelen bővített kiadás az előző háromtól (hogy például hol érhető tetten, és hol nem, az előszóban kinyilvánított, kicsit sejtelmes intenció: a "megfogalmazás felfrissítésének szándéka"). Továbbá nem kutatok apróbb hibák, tévedések vagy pontatlanságok után sem. Ugyanis egy "rövid történettel" állunk szemben, amelynek kimondottan nem "az a feladata, hogy a szorosabban vett szakkutatáshoz hozzájárulva új tudományos eredményeket közöljön", hanem "világosan tagolt áttekintést" igyekszik nyújtani (5. old.). Ezért nem volna jogos, ha bármilyen értelemben "teljességet" várnék el ettől a kötettől, vagy ha főként saját mániáimat kérném rajta számon. Amit fontosabbnak tartok felvetni Zoltai újra kiadott és bővített5 könyve kapcsán s úgy vélem, ez joggal fel is vethető -, az az, hogy vajon mi lehet a tétje az esztétika története megírásának? Történik-e, történhet-e valami akkor, amikor valaki befűzi Continental írógépébe az üres papírt vagy új dokumentumot nyit a Wordben (normál-sablonnal) - azaz: akár régi, akár modern szerzővel van dolgunk - és felírja: "Az esztétika (rövid) története"? Miben reménykedhet (a honoráriumon kívül)? S mi miben reménykedhetünk?

Az esztétikatörténet-írásnak számos módja lehetséges.6 Mindenekelőtt a szerző dönthet úgy, hogy csak bizonyos korszak(ok)ra koncentrál. Továbbá, többen is osztani látszanak azt a nézetet, hogy csak a XVIII. századtól kezdve értelmes vállalkozás az esztétika történetének megírása, azaz az önálló diszciplínává válástól és ennek közvetlen előzményeitől. Ez arra mindenképpen figyelmeztet, hogy amennyiben mégis úgy döntünk, "az első közösségek" és "a primitív tudat mélyrétegei" (7. old.) - tekintsünk most el e szintagmák problematikusságától - képezik a kiindulást, hogy aztán a fenséges fogalmának Lyotard-féle újraalkotásáig és Habermas posztmodernizmus-kritikájáig jussunk, akkor legalábbis reflektálni kellene a történeti folyamatosság néhány jelentős törésére, jelentőséggel bíró megszakadására és újraindulására. Minél hosszabb a történeti út, amelyet követni próbálunk, annál nehezebb megmondani, mi is a közös, mondjuk, Platón Iónjában, Diderot Színészparadoxonában és Heidegger A műalkotás eredete című művében. A tárgy, a téma vagy a szerzők érdeklődése, célja, attitűdje? Avagy az égvilágon semmi lényegileg közös nincs bennük, csak a történetíró (holisztikus) érdekei kívánják meg az egy történeten belüli tárgyalásukat, olykor akár felszínes egybecsengések vagy hasonlóságok alapján? Hiszen ha egyrészt a hagyományosan az esztétikával társított alapfogalmak, másrészt ezek referenciája, tartalma, jelentősége stb. is jelentős és korántsem feltétlenül fokozatos vagy szerves módon változik, akkor egyre nehezebb összetartani a sokféle szerzőt és művet. A legkevésbé sem tűnik célszerűnek az az eljárás, amelyet Zoltai választ, hogy megpróbál egy időtlen, normatív definíciót adni, az esztétikát a tárgya felől meghatározni: "Az esztétika kitüntetett tárgya a munkatevékenységtől így vagy úgy elhatárolódó »művészeti termelés«, tehát ama láncolat, amely az alkotástól az újraalkotáson (előadáson) át végül is a művészeti »fogyasztásig«, a befogadásig terjed." (8. old. - kiemelés az eredetiben) Az ilyen meghatározások vagy túlságosan tágra sikerednek és semmitmondóak, vagy annyi kivétel és/vagy cáfolat állítható melléjük, hogy értelmetlenné válnak. Zoltai definíciója azonnal kizárja a modern esztétika genezisének kutatását. A modern értelemben vett esztétikai szemlélet, amely a klasszikus poétikák átörökítette tudástól szinte teljesen függetlenül kezd formálódni a XVIII. század legelejétől, éppen a természet új típusú érzékeléséből, észleléséből nő ki: Addisontól Kantig. Az ítélőerő kritikájának szépségre és különösen a fenségesre hozott példái nagyon tanulságosak: egyértelműen a természeti képek, képződmények, látványok dominálnak. Az emberi alkotás, a "művészeti termelés" csak később válik meghatározóvá és központi jelentőségűvé ebben a beszédmódban: csak akkor, amikor a géniusz valóban isteni kreátorrá válik, amikor a kanti produktív képzelőerő Fichténél és a fiatal Schellingnél intellektuális szemléletté emelkedik, amikor az esztétika már a teológia vagy a metafizika helyébe lép, s büszkén állíthatja magáról A német idealizmus legrégibb rendszerprogramjában: "A szellem filozófiája esztétikai filozófia." Ez persze rendkívül izgalmas és bonyolult folyamat. A közkeletű esztétikai gondolkodást még ma is jórészt meghatározó romantikus művészetfilozófia, és annak műalkotás- és zseni-fogalma szinte a felismerhetetlenségig magába olvasztja XVIII. századi előzményeit, azokat a meghatározó, s utólag esztétikainak nevezhető tapasztalatokat - a hegyvidéki utazások lenyűgöző természetélményétől a gótikus (rém)regényekben megjelenő hátborzongató mindennapi csodákig -, amelyeknek egyszerre volt érzékelést és érzékenységet konstituáló szerepük, morális és politikai relevanciájuk és teológiai konnotációjuk. Egy esztétikatörténész számára talán az ilyen átrendeződések és színeváltozások jelenthetnék a legérdekesebb és a jelen számára sosem érdektelen tárgyat.

A "művészeti termelés" koncepciója a XVII. századig látszólag jól tartható. Bár itt is súlyos nehézségek támadnak; hiszen Zoltai még azt is hozzáteszi: a "művészeti termelés" láncolatát az "esztétika tudománya" "fogalmi elemzéssel" közelíti meg, s ennek az elméletnek a története könyvének tárgya. Mármost például Arisztotelésznél - akiről első helyen azt tudjuk meg, hogy szintén "az antik rabszolgatartó rendszer védelmezője" (28. old.) - a szigorú értelemben vett tudomány: az okok tiszta tudása, s legkevésbé sem tartalmazza a poétikát (vagy a retorikát), azaz a Filozófus "esztétikáját". A poétika a teoretikus, gyakorlati és produktív tudásfajták közül a legutóbbihoz tartozik:7 az esztétika mint szigorú értelemben vett tudomány nem létezett Arisztotelész számára (maga a terminus sem, de ez szinte mellékes is8). Ha eltekintünk is a középkortól (az alapvetően politikai és teológiai kérdésekkel foglalkozó ikonoklaszta-vitától vagy a későbbi "fényesztétikának" titulált reformtörekvésektől, amelyeknek csak meglehetősen áttételes közük lehet a "művészeti termelés" koncepciója értelmében elgondolt esztétikához), s csak a klasszikus poétikák újjáéledését és uralmát nézzük a XV-XVII. században, akkor azt láthatjuk, hogy a leggőzösebb neoplatonikus írások kivételével e traktátusok jobbára tényleg az irodalmi vagy képzőművészeti alkotás létrehozásának általános (mesterségbeli) szabályaival foglalkoznak, amelyek egyben a művek megítélésének szabályai is, azaz illeszkednek Zoltai termelési láncolatához - leszámítva azonban a tudományosság vagy teoretikus reflexió igényét. A nagy öreg, Meyer Howard Abrams9 kissé didaktikus, de első közelítésnek elfogadható tájolása szerint az Arisztotelésztől a XVII. századig tartó művészetekről szóló beszéd egy "alkotási paradigmába" illeszthető, ahol a művész, a poéta, a "csináló" egy mesterség, tehkné birtokában készíti el a művet (a poémát, a "csinált dolgot") meghatározott gyakorlati célok kedvéért. A XVIII. századtól megjelenő "észlelési paradigma"10 viszont már alapvetően felforgatja ezt a világos, pragmatikus és szimmetrikus modellt. Létrejön ugyanis egy sajátos szemléletmód és a neki megfelelő sajátos, korábban nem létező tárgy: azaz a modern értelemben vett esztétikai szemlélet11 és az autonóm műalkotás fogalma.

Ez utóbbi abramsi "paradigmán" belül merül fel az esztétikum filozófiai szintű tárgyalásának igénye. A modernség és az esztétika tehát egyidős, s nem is független egymástól. Talán ettől lehetne igazán izgalmas az esztétika története: antropológia, politika, morálfilozófia; azaz a bennünket valamilyen mértékben ma is meghatározó (immár valóban filozófiai, elméleti szintű) beszédmódokat esztétikai terminusok hatják át és szervezik. Paul de Man szerint Schiller esztétikai leveleivel kezdődik az a tradíció, amely mintegy "domesztikálja" Kantot, s amelyben az esztétikai válik a szervező középponttá. Az esztétikait folyamatosan újraértékelik: példaadó, egyesítő kategóriaként, a nevelés, sőt az állam modelljeként merül fel Schopenhaueren át - bizonyos értelemben - Heideggerig vagy éppen Matthew Arnoldig.12 Nem célszerű lebecsülni az esztétikának ezeket a beszivárgásait más területekre, ugyanis ma is meghatározók: például a tanító néni megkéri a kedves szülőket, hogy az osztályterem szépítésében legyenek a segítségére, mert az esztétikus környezet elősegíti a gyermekek harmonikus fejlődését. Schiller előtt ez keveseknek jutott volna eszébe,13 s persze Heidegger után keveseknek illene, hogy eszébe jusson. S mégis. Ez is a történész érdeklődésére esetleg számot tartó sajátossága az esztétika történetének, hogy csak bizonyos szerzőknél és korokban kidolgozott eszmék mutatkoznak tartósnak, a közgondolkodást meghatározónak, mások pedig nem: hogy mit írt Nicolai Hartmann vagy pláne Derrida vagy Jauß vagy éppen de Man, az csak nagyon-nagyon keveseket érdekel. Miért? Nem jött volna még el az ő Schillerük?

Közhely ugyan, mégis felmerül Zoltai kötetének forgatása közben, hogy egy történet elmondásának akkor van értelme, ha nem szorítkozik szinte kizárólag az adatközlésre (ez ugye elvileg is lehetetlen, hiszen a megszámlálhatatlanul sok történeti tény közül szükségképpen válogatni kell, s ennek a válogatásnak mindenképpen van elméleti alapja, s akkor már üdvös, ha a történész reflektál erre), hanem világosan körvonalazódó intellektuális érdekeket szolgál, azaz a történeti problémák, ahogy maga a történeti konstrukció is, a szerzőt foglalkoztató kérdések megválaszolási kísérleteiként merülnek fel. Az ez idáig a kezembe került egyik leginspirálóbb esztétikatörténet, Alfred Baeumler (a későbbi derék náci) műve például a modern individuum megszületése történeteként írja meg az esztétika történetét; annak az individuumnak, amelynek válsága súlyos életproblémát jelent a szerző számára. Vagy hivatkozhatnék a nemrégiben magyarul is megjelent Grassi-kötetre,14 amely egészen a végletekig viszi azt a történészi eljárást, hogy a múlt vizsgálata alapvetően megoldások keresése a jelen problémáira: Grassi az antik szépség-elméleteket a XX. századi művészetek által felvetett kérdések felől olvassa. Ezzel szemben is tehetők persze módszertani ellenvetések, de ez az "elkötelezettség" még mindig sokkal ígéretesebb és szívderítőbb, mint a sztenderd tézisek kronologikus elsorolása.

Zoltainál nem találni világosan körvonalazódó konstrukciót, sőt a kifejtés egyébként sem szárnyaló menete még meg is törik a IX. fejezetnél. Váratlanul kapunk kétbekezdésnyi módszertani fejtegetést, benne a könyv fedőlapjára is kiemelt állítással: "Az esztétikai elmélet történésze is a jelen talaján áll; nincs oka vagy joga felfüggeszteni ítéletét csak azért, hogy a világért se tévedjen. Álláspontokat bemutatva ítélnie is kell [...]. Lehetőleg tárgyszerűen tájékoztatni: ennek formája itt és most csak a vázlat lehet." (218. old.) A történészi ítélés tehát csak itt kezdődne el? Nem lehet esetleg némi feszültség a jelen talaján álló ítész karakánsága és a "tárgyszerű" tájékoztatás vállalt követelménye között? (S miért kell újból megerősíteni, hogy a kifejtés csak vázlatos lehet?) Ha karakteres ítéletek után kutatunk, akkor legfeljebb ilyesmiket találunk: Dilthey megértésről és élményről alkotott elmélete Gundolfnál - a szöveg úgy sejteti: szükségképp - odavezet, hogy "az értelmező végül is azt olvassa ki a műből, amit akar, vagy amit később a politikailag is trónra ültetett barbárság önigazolásul igényel" (223. old.); vagy: "Ingarden fenomenológiai hermeneutikája végül is nem adott kulcsot az esztétikai érték, a műben megjelenített történeti-nembeli tartalom elméleti megfejtéséhez" (228. old.); vagy: "A művészetnek mint »az igazság működésbe lépésének« heideggeri hermeneutikája pont helyett kérdő- és gondolatjellel zárul." (234. old.) Ha most nem vizsgáljuk is azt, hogy az ehhez hasonló ítéletek mennyiben megalapozottak és mennyire árnyaltak, akkor is hiányzik annak a pozíciónak a kifejtése, ahonnan Zoltai ítél.

Hiányzik, de sejteni azért ezt is lehet. Az ominózus IX. fejezetben szinte csak Lukács György nem kap legalább enyhe feddést, sőt némi pátosz vegyül a róla szóló rész konklúziójába: "Mondatok, Lukács esztétikai elméletének nagy pillanatai; értelmük felfejtéséért érdemes újraolvasni a fő mű két vaskos kötetét napjainkban is, a szocialista kísérlet, egy nem reális szocializmus összeomlásának korában is." (253. old.) Igaz, az első kiadás felől nézve Lukács jelentősége erősen csökkent: ott még az ő öregkori befejezetlen esztétikája jelentette a "rövid történet" végkifejletét, s a lehetséges jövő nem volt más, mint a Lukács által megkezdett mű befejezése. Lukács a jelen kiadásban már csak egyike századunk jelentős esztétáinak, még ha nem kap is kritikát; ezzel eltűnik a korábbi kiadások télosza, miközben szinte minden egyéb marad változatlan: a történet végképp fejetlenné válik. A jelen kötetben is végig a lukácsi (marxi) kifejezésekbe ütközünk: a tárgyalt szerzők politikai szimpátiái, az elméleteikből következő politikai következmények vagy éppen társadalmi osztály-meghatározottságuk emlegetése, a töretlen progresszió gondolata és az egyes szerzők ehhez való viszonya - például: "Platón esztétikai elméletét mégsem lehet korlátoltnak vagy regresszívnek minősíteni" (27. old.), fellélegezhetünk hát -, a műalkotásoktól elvárt "történeti-nembeli tartalom" vagy "világszerűség" stb. mind-mind ismerős. A nosztalgiát keltő nyelvi-stilisztikai jegyeknél persze sokkal fontosabb annak a fogalmi készletnek a működése, amelyre a szerző nem reflektál, s amely azért meghatározza történetének szerkezetét, súlypontjait. Zoltai tehát nem fejti ki saját elméleti álláspontját, azt pedig végképp elhallgatja, hogy az általa használt nyelvnek némi köze van Lukács filozófiai-esztétikai beszédmódjához, annak pedig a hegelihez;15 holott már Hegel kirekeszti a (művészeti) szép tudományából a természeti szépet: az esztétika a szépművészet filozófiája lesz - s ezt követi Zoltai is. A szépművészeté, amely a vallás és a filozófia mellett az egyik "módja az isteni, a legnagyobb emberi érdekek, a szellem legátfogóbb igazságai tudatosításának s kimondásának".16 Az isteni vagy a nembeli érzékileg jelenik meg a nagy művekben: ezért aztán Zoltainál a történeti kifejtést jórészt az határozza meg, milyen mértékben tudatosodik, tudatosodik-e egyáltalán, a különböző korok művészetelméleteiben ez a koncepció. Így nem csoda, hogy a modern értelemben vett esztétika létrejöttét, annak a természeti széphez és fenségeshez fűződő kitüntetett viszonyát és filozófiai érdekeit, nem "tiszta" művészetfilozófiaként, hanem teológiai, morálfilozófiai és politikai diskurzusok által átszőtt esztétikai beszédmódként, attitűdként, érzékenységként való megjelenését az európai szellemtörténetben - ahogy fentebb már kifogásoltam - meglehetősen mostohán kezeli: a XVII-XVIII. század esztétikatörténetén gyanús gyorsasággal jutunk túl. Ennek a sokrétűségnek természetesen van folytatása a klasszikus német filozófiai hagyományban, amely Zoltai számára, Lukács közvetítésével, meghatározó. Az esztétikaival eredetükben szorosan összefüggő modern politikai, egzisztenciális és morális problémáknak - azaz, az egyedi és az általános közötti közvetítés kérdéseinek - a megoldási kísérletei a "rendszerfilozófiákban" általában az esztétika területére tolódnak át. Már Kant kritikai rendszerében Az ítélőerő kritikájának lenne a feladata feloldani az érzéki és az intelligibilis világ kínosan problematikus kettősségét, megteremteni az átmenetet; Fichte és a fiatal Schelling "esztétikai filozófiája", kis túlzással, ennek az átmenetnek a kidolgozásaként is olvasható. Lukácsnál pedig majd az esztétika központi kategóriája, a különösség lesz az, amely igyekszik az egyedi és a totalitás között kapcsolatot teremteni.17

Természetesen elvben senkinek se lehet kifogása az ellen, ha valaki lukácsi alapon kíván esztétikatörténetet írni, különösen ha egyértelművé teszi filozófiai hátterét (hogy az elkötelezettség szót most ne is használjam). Ugyanakkor ez egy fontos elméleti kérdést vethet fel, amelyre végezetül még röviden ki szeretnék térni: lehetséges-e például lukácsi alapon esztétikatörténetet írni?

Vagy általánosabban fogalmazva: alkalmas-e minden esztétikai álláspont arra, hogy onnan érdekfeszítő és egyúttal történetileg tartható (azaz a tárgyalt szövegeken és szerzőkön ne túlzottan nagy erőszakot tevő) esztétikatörténet szülessen? Egyrészt, mondjuk, a szenzualista vagy észlelési esztétikák nem nagyon rendelkeznek történeti affinitással; másrészt azonban a hegeli alapokon nyugvó, történetfilozófiai beágyazottságú esztétikák is problematikusak lehetnek. (A történetiség itt persze az esztétikai eszmény, a szépség, történeti fejlődésében való megragadását jelenti, s nem az esztétikának mint diszciplínának a történetét.) Az "igazi marxista" számára, mondja Lukács, az esztétika története nem lényegtelen: "Marx azt mondja minden emberi aktivitásról: nem tudják, de teszik. Ez áll az esztétika történetére is." Azaz a Marx előtti esztétikák is juthattak már helyes felismerésekre, ráérezhettek a "társadalmi-történelmi fejlődés ama dialektikájára", amely lehetővé teszi a művészet számára, hogy konkrét sorsokban, történetekben megélhetővé tegye számunkra a nembelit. Az esztétika történetének csak az lehet a feladata, hogy "adekvát módon [ábrázolja] a történelem egyenlőtlen fejlődésének azt a paradox folytonosságát, mely végül Marxhoz vezetett."18 A történetet itt elnyeli a filozófiai program.19 Ezen az úton nem jutunk messzire: csak Hegelig vagy Marxig - de legfeljebb Lukácsig, ahogy Zoltai "rövid történetének" első változataiban. Nem ez a megfelelő hely annak részletes taglalására, hogy nem pusztán a történetfilozófiai ihletettségű esztétikák és a saját elmélettörténetük közötti viszony problematikus; általában minden esztétikatörténész rendkívül nehéz helyzetben van, és súlyos, mindig vitatható döntéseket kell meghoznia. Példaként csak McCormick fentebb

(6. jegyzet) idézett kiváló könyvére hivatkozom, amelyben a XVIII. század esztétikájának történetét kétféleképpen is megírja: kapunk egy Dantóra alapozó analitikus és egy Gadamert követő hermeneutikai olvasatot, majd ezek elemző összehasonlítását és kritikáját. A szerző megállapítja, hogy mindkét történeti vázlat számos egyszerűsítést tartalmaz, de - teszi hozzá - "az elkerülhetetlen pontatlanságok ellenére ezek rendkívül hasznos sematizációk", amelyekben persze távolról sem csupán pozitivista történészi intenciókat lelhetünk fel. Hasznosak, mert "éppen annak nyújthatják világosabb szemléletét [perspective], hogy honnan ered a jelen - nem szükségképpen a lehető leggyümölcsözőbb - művészetértelmezése".20 Ezzel a sematizmussal, ha kanti értelemben gondoljuk el, persze visszajutunk a közvetítés jól ismert státusához, itt: azon átmenet megteremtésének szükségességéhez, amely az extenzív és konkrét történeti valóság és az erre vonatkozó történeti konstrukció alapjaként szolgáló művészetelmélet általánossága között helyezkedik el. Az esztétika története maga is annak a romantikus műalkotás-fogalomnak a képére formálódik, amely már eleve történeti konstrukció.

Úgy tűnik, valóban sok a baj az esztétikával: felemésztheti saját történetét, s persze a története(i) is magát az esztétikát. S mégis: Kant tanár - amikor a fügefalevél történelmi jelentőségén mereng, mondván, megjelenésében az ész működése fedezhető fel, hiszen az érzékektől megvonás teszi a puszta nemi vágyat bensőségesebbé és tartósabbá - azt mondja: "A vonakodás volt az a fogás, amely a pusztán érzéki ingert ideálissá tette, s a pusztán állati vágytól fokozatosan a szerelemhez, s ezzel a pusztán kellemestől a szépségben lelt tetszésig vezetett"21 - kell-e ezen túl még az esztétika civilizációs jelentősége és aktualitása mellett érvelni?

Érdemes tehát próbálkozni.
 
 

Jegyzetek

1 Tágabb értelemben persze a XIX. század végének és a XX. századnak számos fontos teoretikus törekvését (vagy e törekvések meghatározó szegmensét) "esztétikainak" vagy esztétikai jellegűnek is lehet nevezni: Kierkegaardtól és Nietzschétől kezdve Heideggerig, a fiatal és az öreg Lukácstól Adornóig, vagy éppen a cultural studies mai divatjáig stb. A recenzióban mindvégig ennél szűkebb értelemben használom az esztétika kifejezést: nagyjából a szubjektum és objektum közötti speciális - mert egyszerre érzéki és intellektuális -, antropológiai szempontból kitüntetett viszony filozófiai megragadási kísérleteit értem rajta.

2 Zoltai Dénes Lukács György tanítványa volt. Évtizedek óta jelentős alakja a magyar esztétikai gondolkodásnak. A zeneesztétika mellett különösen a német romantikusok és Hegel esztétikájával foglalkozott, utóbbi Esztétikai előadásainak első két kötetét is ő fordította. Negyedszer kiadott esztétikatörténeti kézikönyve semmiképp nem nevezhető a szerző reprezentatív munkájának, ezért az erről szóló kritika sem szolgálhat Zoltai munkásságának általános értékelésére.

3 Katherine Everett Gilbert - Helmut Kuhn: Az esztétika története. Gondolat, Bp., 1966. Lukács Györgynek az Adalékok az esztétika történetéhez című (tanulmány)kötete, valamint a Szerdahelyi István és a Nagy Endre által írott egy-egy magyar esztétikatörténet jóval kisebb igénnyel készült.

4 Egyetemi jegyzetet, azaz tankönyvet olvasnánk? Az egybekezdésnyi 1972-es előszó azt állítja, hogy a könyv "esztétikatörténeti tárgyú előadások nyomán" készült; ugyanakkor azok számára, akik "keresik az elméleti-történeti tájékozódás támpontjait". A mostani kiadáshoz írott bekezdésben pedig explicite "kézikönyvről" ("használható és olvasmányos" kézikönyvről) esik szó, nem tankönyvről. Noha rendkívül szűkszavúak és kicsit képlékenyek az 5. oldal állításai, mégis valószínűbbnek látszik az, hogy a szerző szeme előtt nem pusztán oktatási célok lebegtek.

5 A kötet belső lapja legalábbis "átdolgozott és bővített kiadásról" beszél, a szerző viszont rögvest hozzáteszi: "[b]ővítésekre nem törekedtem". (5. old.) Talán ezt tisztázni lehetett volna a Kiadóval.

6 Néhány ismertebb e századi esztétika- vagy kritikatörténet: B. Bosanquet: A History of Aesthetics. Sonnenschein

& Macmillan, London, New York, 1904.; George Saintsbury:

A History of Criticism and Literary Taste in Europe. 2 vols., Blackwood, London, 1908.; Alfred Baeumler: Das Irrationalitätsproblem in der Ästhetik und Logik des 18. Jahrhunderts bis zur Kritik der Urteilscraft. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1981. (1. kiadás: 1923); René Wellek: A History of Modern Criticism: 1750-1950. 4 vols., Yale University Press, Hew Haven, London, 1955.; L. Venturi: History of Art Criticism. Dutton, New York, 1964.; Monroe Curtius Beardsley: Aesthetics from Classical Greece to Present: A Short History. New York, 1966.; Wladyslaw Tatarkiewicz: History of Aesthetics. C. Barrett (ed.), 3 vols., Mouton, The Hague, Paris, 1970-1974.; Luc Ferry: Homo Aestheticus. L'invention du gouˆt à l'âge démocratique. Grasset, Paris, 1990.; Terry Eagleton: The Ideology of the Aesthetic. Blackwell, Oxford, Cambridge, 1990.; Peter J. McCormick: Modernity, Aesthetics, and the Bounds of Art. Cornell University Press, Ithaca, London, 1990.; Jean-Marie Schaeffer: L'art de l'âge moderne: l'esthétique et la philosophie de l'art du XVIIIe siècle à nos jours. Gallimard, Paris, 1992.

7 A Nikomakhoszi etika 6. és 9. könyve, amely szintén tartalmaz tárgyunk szempontjából releváns fejtegetéseket, pedig a gyakorlati tudásfajtához tartozik.

8 Zoltai megállapítása, hogy "a művészeti mimézis elvileg egyenértékű a tudományos valóságmegismeréssel" (29. old.), ezért aligha tartható.

9 A megjelenése óta megkerülhetetlen The Mirror and the Lamp szerzője (The Mirror and the Lamp. Romantic Theory and the Critical Tradition. Oxford University Press, New York, 1953).

10 Meyer Howard Abrams: From Addison to Kant: Modern Aesthetics and the Exemplary Art. In: Studies in Eighteenth-Century British Art and Aesthetics. Ralph Cohen (ed.), University of California Press, Berkeley, Los Angeles, London, 1985. 16-19. old.

11 Gadamer szerint, ha meg akarjuk ragadni a szemlélet modern kori jelentőségét, akkor olyan régi filozófiai fogalmakhoz kell visszanyúlnunk és ezekhez való viszonyát megvizsgálnunk, mint a logosz, a núsz, a dianoia, a theória vagy éppen a fronészisz. Vö. Hans-Georg Gadamer: Anschauung und Anschaulichkeit. In: Neue Hefte für Philosophie, Heft 18/19 (Anschauung als ästhetische Kategorie), Göttingen, 1980. 3. old.

12 Paul de Man: Aesthetic Ideology. Andrzej Warminski (ed.), University of Minnesota Press, Minneapolis, London, 1996. 130-131. old.

13 Schiller ebben végső soron a skolasztikus műveltségeszménnyel szemben megfogalmazódó humanista tradíció örököse, ugyanakkor ő már egy fichtei szubjektumkoncepcióra alapozhatja az esztétikai képzést, aminek következtében annak várható következményei sokkal mélyebben határozzák meg közös világunk, a modern európai kultúra egészének konstitúcióját. Vö. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Gondolat, Bp., 1984. 76-77. old.

14 Ernesto Grassi: A szépség ókori elmélete. Tanulmány, Pécs, 1997.

15 Pedig, azon túl, hogy közhely, még Lukács is explicite vállalja, pl.: a hegeli esztétika "koncepciójának filozófiai egyetemessége és szintézisének történelmi-szisztematikus módja még hosszú ideig példamutató lesz minden esztétika felépítése számára." Az esztétikum sajátossága. Akadémiai, Bp., 1969. I. kötet, 10. old.

16 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétikai előadások. Akadémiai, Bp., 1980. I. kötet, 9. old.

17 Ahogy Lukács centrális jelentőségű realizmustana attribútumaiban és szerkezetében a romantikusok szimbólummal kapcsolatos elgondolásait idézi, a különösségben a romantikus idealizmus műalkotás-fogalma ismerhető fel: a különös mű kitüntetettsége abban áll, hogy esetében az egyetemes igazság konkrét képe áll előttünk - ahogy a jeles marxista Eagleton megjegyzi. Vö. Eagleton: i. m. 323-326. old.

18 Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez. Magvető, Bp., 1972. I. kötet, 16-17. old.

19 "A művészet vagy az esztétika történetének problé-

máit nem szándékozom tárgyalni. Csupán az volt számomra fontos, hogy az általános elmélet szempontjából jelentős

tényeket és fejlődésvonalakat megvilágítsam [...] vagy olyan szerzőket és műveket idézzek, amelyek valamit - helye-

sen vagy jelentékeny módon hamisan - elsőnek mondtak

ki, vagy olyan véleményeket, amelyek egy bizonyos tény-

állás szempontjából különösen jellegzetesnek látszanak" - mondja Lukács Az esztétikum sajátosságában (15-16. old. - kiemelés: Sz. E.). Az explicite történeti szempontok nélküli elméleti kifejtés tehát nem sokban látszik különbözni - ha különbözik egyáltalán - az imént idézett esztétikatörténeti koncepciójától.

20 McCormick: i. m. 97. old. (kiemelés: Sz. E.)

21Immanuel Kant: Az emberi történelem feltehető kezdete. In: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Gondolat, Bp., 1974. 95. old.


Zoltai Dénes fontosabb írásai:

Önálló kötetek:

A zeneesztétika története

I. Éthos és affektus

Zeneműkiadó, Budapest, 1966. 307 old.

(2., javított kiadás: 1969.)
 
 

Ästhetisch-philosophische Probleme der Musik

des 20. Jahrhunderts

(Ujfalussy Józseffel) Akadémiai, Budapest 1966. 99 old.
 
 

A modern zene emberképe Zeneesztétikai tanulmányok

Magvető, Budapest, 1969. 569 old.
 
 

Ethos und Affekt. Geschichte der philosophischen Musikästhetik von den Anfängen bis zu Hegel

(Übers. von Béla Weingarten)

Akadémiai-Akad. Verlag

Budapest-Berlin, 1970. 271 old.

Az esztétika rövid története

Kossuth, Budapest, 1972. 343 old.

(további két kiadás: 1978., 1987.)
 
 

Bartók nem alkuszik

avagy az úgynevezett esztétikai kompromisszumról

Cikkek, tanulmányok

Magvető, Budapest, 1976. 283 old.
 
 

Menschenbild moderner Musik (Übers. von Gáspár Soltész)

Akadémiai, Budapest, 1978. 156 old.
 
 

Egy írástudó visszatér

Lukács György 1945 utáni munkásságáról Kossuth, Budapest, 1985. 249 old.
 
 

Az esztétika rövid története

Helikon, Budapest, 1997. 286 old.

(4., átdolgozott és bővített kiadás)

Tanulmányok és szerkesztések:
 
 

Előszó

In: W. Benjamin:

Kommentár és prófécia

Gondolat, Budapest, 1969. 5-28. old.
 
 

Adorno és a zenefilozófia negativitása

In: Th. W. Adorno: Zene, filozófia, társadalom. Esszék

Gondolat, Budapest, 1970. 5-31. old.
 
 

Válogatás, összekötő szöveg és utószó

G. W. F. Hegel: Esztétika. Rövidített változat. Gondolat, Budapest, 1974. 449 old.
 
 

Szerkesztés (Szerdahelyi Istvánnal)

Esztétikai kislexikon

(3., átdolgozott és bővített kiadás)

Kossuth, Budapest, 1979. 752 old.
 
 

Válogatás, szerkesztés, bevezető

és jegyzetek

A. W. Schlegel-F. Schlegel:

Válogatott esztétikai írások Gondolat, Budapest, 1980. 726 old.

Előszó

Lukács György: A különösség mint esztétikai kategória

Lukács Archívum. Magvető, Budapest,

1985. 9-32. old.
 
 

Közreadás, előszó

A német idealizmus legrégibb rendszerprogramja

Magyar Filozófiai Szemle, 29. 1985.

3-4. szám, 805-812. old.
 
 

Közreadás, előszó

F. W. J. Schelling: Jénai esztétika

1803 (Henry Crabb Robinson jegyzetei alapján). Filozófiai Figyelő, I. 1986.

50-88. old.
 
 

Szöveggondozás és előszó

F. W. J. Schelling: A művészet filozófiája (A kéziratos hagyatékból)

Akadémiai, Budapest, 1991. 431 old.
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu