BUKSZ - 9. évfolyam, 3. szám (1997. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Gyáni Gábor
Polgárosodás mint zsidó identitás


Karády Viktor:
Zsidóság, modernizáció, asszimiláció
Tanulmányok
Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1997
324 old., 920 Ft
(Kontextus könyvek)


Jegyzetek

 Az utóbbi években feltűnően megnőtt a zsidósággal kapcsolatos történeti könyvek száma. A Cserépfalvi Kiadó egyik fő feladatának a zsidótéma tudományos irodalmának a megjelentetését tekinti. Ebbe a sorba illik az a tanulmánykötet is, amely a XIX-XX. századi magyarországi zsidóság legjobb társadalomtörténész-kutatójának biztosít a korábbiaknál nagyobb nyilvánosságot. Sajnálatos azonban, hogy a kiadó a könyvnek egyszerre két címet adott, fejtörést okozva ezzel bibliográfusnak és recenzensnek egyaránt. Eldönthetetlen, hogy melyik cím érvényes: az, amelyik a fenti címleírásban, vagy ami a kötet címoldalán, a borítón olvasható (Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok)?
  Ettől eltekintve a kiadót dicséret illeti a kevéssé olvasmányos, ám tudományos értéke szerint fontos mű megjelentetéséért, valamint a szöveggondozás alapossága miatt is. Régóta esedékes, hogy Karády Viktor elmúlt évtizedben írt és kis példányszámú folyóiratokban megjelent dolgozatai végre együvé kerüljenek. Közülük persze csak azok, melyek Karády szemléletmódját leghívebben reprezentálhatják. Ezért is tekinti a szerző művét ">>bevezető<< szándékú" könyvnek, melyet - mint reméli - "nemsokára tematikusan koncentráltabb" tanulmánykötetek követnek (9. old.). Alkalom nyílik tehát rá, hogy a bíráló akár egyetlen mű kapcsán is kifejthesse a véleményét Karády társadalomtörténeti munkásságáról, amely érezhető hatással van a hazai társadalomtörténészek fiatalabb nemzedékének sok tagjára.

SZAKÍTÁS A TABUVAL

  Tagadhatatlan, hogy Karády Viktor már azzal újat hozott a hazai zsidóság újkori történetének feltárásában, ahogyan a tárgyát definiálta. Pedig egyszerűen csak magukról a zsidókról kezdett beszélni minden különösebb fogalmi áttétel nélkül. Ennek a tabukat sértő tudományos diskurzusnak szerinte az a jelentősége, hogy szakít a zsidó múltat illető elhallgatással, valamint ama eufemisztikus átkategorizálási gyakorlattal, amely a probléma megközelítésének általános kánonja lett
Európa keleti felén. Az utóbbin azt érti a szerző, hogy "a hivatalos marxizmus álszociológiai kliséinek Prokrusztész-ágyába gyömöszölték a zsidóságra történő minden utalást. Így [...] magukról a zsidókról is legtöbbször csak képletesen lehetett hírt kapni, mint a >>plutokrácia<<, a >>kispolgárság<< képviselőiről, vagy egyszerűen [...] mint >>polgári elemekről<<..." 1
  A zsidóság történetének kérdése 1950 után megszokottá váló "hivatalos" és "tudományos" szemléletétől persze csak a többrendbéli kívülálló függetleníthette magát úgy, mint Karády. E téren különös jelentősége van a ténynek, melyről a kötet első írása, a szerzővel Marjanucz László által még 1988-ban készített szakmai interjú tájékoztat (Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon), hogy Karády 1956 óta él külföldön (és a francia tudományos élet részese), valamint, hogy képzettségét, tudományos előéletét tekintve szociológus, nem pedig historikus. Kívülállóként több lehetősége nyílt a tabu áthágására, ami azonban semmit sem von le Karády intellektuális bátorságának és tudományos teljesítményének az értékéből.
  A csend megtörése, valamint a képes beszéd felváltása a téma közvetlen megnevezésének tudományos diskurzusával egyaránt döntő szempont Karády zsidó társadalomtörténeti kutatásainak a megítélésében. Ám félrevezető lenne a korábban Durkheim, Halbwachs és Mauss hátrahagyott írásainak a sajtó alá rendezésével megbízott, majd a francia egyetemek múltját kutató Karádyt pusztán mint zsidó specialistát beállítani. Mint arról maga is szól, de tanulmányai szintén tanúsítják, a hazai témára szakosodó társadalomtörténészt valójában a XIX. század végi, XX. század eleji magyar tőkés átalakulás foglalkoztatja. Következésképpen a zsidóság is azért érdekes a számára, mert a nagy átalakulás folyamatában erre a népcsoportra történetesen nagy szerep hárult. Magyarán: Karády a zsidó problematikából is éppen csak arra kíváncsi, ami közvetlenül vagy kimutathatóan kapcsolódik az ország gazdasági, társadalmi és szellemi modernizációjához.

A ZSIDÓ POLGÁROSODÁS FOGALMA

  Ez a kutatói kíváncsiság egyúttal határozott szemléleti előfeltevések kiindulópontja is. Karády felfogása a magyarországi polgári átalakulásról (a modernizációról) röviden így summázható: jóllehet a "nemzeti modernizációt" a hagyományos (nemesi) társadalom, pontosabban annak "erős liberális elitje" kezdeményezte és tette politikai programmá, ám tényleges megvalósítása az emancipált és gyorsan aszszimilálódó zsidó felekezeti kisebbség feladatává lett, melynek gazdasági szerepvállalása, polgárosodása és szellemi újítókészsége a modernizáció sikerének fő vagy szinte egyedüli garanciája. Ezért a nagy átalakulásról sok minden elmondható, ha beható vizsgálatnak vetjük alá a zsidó népességet a maga társadalmi valójában.
  Korántsem előzmény nélküli a koncepcióba foglalt társadalomkép, jóllehet Karády ismételten csak Erdei Ferenc kettős társadalmi struktúra elméletére utal igazolásul. Ám az eszmetörténeti szálak legalább a századforduló idejébe vezetnek bennünket vissza. Ennek fényében az, amit Erdei a második világháború éveiben papírra vetett, majd kéziratban hagyott, 2 kevésbé eredetiségével, mint inkább a szemléleti kánon fogalmi kidolgozottságával emelkedik ki a sorból. A vélekedés tudományos tézissé szilárdítását Szekfű Gyula végezte el a Három nemzedék című művében (1920). Szekfű itt többek között azt állítja, hogy: "A kapitalizmus hirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénzüzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltatta az agyvelőt és embert"; valamint, hogy az ország kulturális haladása "alapjában véve nem volt egyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal való átitatása". 3 A kapitalizmus és a zsidóság "szövetségének" Szekfű szerint az a "legújabb történetünkre fontos tény" képezi az alapját, hogy "az új kapitalizmusban a magyarság nemcsak tőkével nem, de vezető szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli munkával sem vett részt". 4
  Természetesen Weis István, a Horthy-kor éles szemű konzervatív szociológusa sem idegenkedett a zsidóság e fogalmától, jóllehet ő már a kétségeit sem hallgatja el azt illetően, hogy hiánytalan-e a honi zsidóság polgárosodása (a polgárosultsága, ahogy nevezi). 5
  Nincs tehát abban semmi meglepő, hogy Erdei véleménye szerint "a vállalkozás zsidó pálya is egyúttal [...] Ugyanilyen értelemben polgári pálya az az értelmiségi foglalkozás is, amely a vállalkozás keretei között képződött ki". 6
  A magyar társadalom kettős struktúrájának röviden vázolt fogalmát rendszerint statisztikai adatokkal szokás alátámasztani. Szekfű először vonakodik ugyan tézisét ezúton bizonyítani, néhány sorral lejjebb mégis utal rá, hogy az orvosok 48%-a 1900-ban a zsidókból került ki; ami, szerinte, jelzi a zsidó térfoglalást a "jobb keresettel kecsegtető pályákon". 7 Ám később is mindig ez szolgáltatta a koncepció döntő bizonyítékait (Glatz, Hanák). 8
  Karádynak a magyar társadalomfejlődésről vallott felfogása ezen az axiomatikusan kezelt fogalmi alapon nyugszik. Amint A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a magyar társadalomtörténetben című 1989-es tanulmányában kijelenti: nem kísérli meg részletes statisztikai elemzéssel bizonyítani, hogy "a modern kori magyar társadalomfejlődés az uralkodó rétegekben kettős szerkezetű elrendezést hozott létre", mivel "az erre vonatkozó adatok közismertek". 9 Majd így folytatja: "Így utalhatunk az Erdei Ferenc-féle kettős struktúra koncepcióra, mely az egyenlőtlen polgári fejlődés problémakörének talán legismertebb, ha nem is legpontosabb kidolgozását nyújtja." (81. old.) Karády adottnak veszi tehát, hogy a zsidóság "egyedülálló szerepvállalása" a kapitalizmus gazdasági, társadalmi és szellemi megteremtésében rejlik. Tanulmányában számba veszi azokat a feltételeket, külső-belső adottságokat, amelyek a zsidóságot Magyarországon kivált alkalmassá tették e szerep minél teljesebb betöltésére. Ennek során arra következtet, hogy a honi zsidóság összes társadalmi attribútuma hozzájárult a rá háruló szerep kellő betöltéséhez. A szerző valójában fordított logikát követ az érvelés során, mivel a modernizáló szerep megszabta feltételekhez méri szereplőit. A minden tekintetben feltűnő mozgékonyság, a racionális gazdasági viselkedés iránti hajlam, az újítókészség, a teljesítményelvűség, a munkaközpontú életvitel és végül a tudás, a szakmai hozzáértés kivételesen nagy becsülete - szerinte ezek a modernizáció fő kívánalmai, melyeknek nálunk a zsidóság helyzeti és belső adottságai feleltek meg, lévén, hogy e társadalmi képességek "a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték". (90. old.)
  Paradox módon még azok a körülmények is ebbe az irányba hatottak, melyek látszólag a zsidóság hagyományos páriasorsának voltak kései következményei: az asszimilációs kényszer, a státuskompenzáció igénye vagy a zsidóságon belüli csoportszolidaritás fenntartása. Egy szó, mint száz: a zsidók "csoportsajátos" kollektív jegyei egybeestek a modernizáció követelményeivel, pontosabban, de kimondatlanul: a modernizáció éppen azokra a kollektív tulajdonságokra tartott igényt, melyek a zsidóságon kívül "sokkal ritkábban érvényesültek".
  Karády éppúgy szükségtelennek tartja a kettőzött struktúra fogalmának empirikus igazolását, mint az általa kedvvel hivatkozott Erdei vagy a koncepció megannyi híve. Az írásaiban gyakran alkalmazott gondos és aprólékos statisztikai bizonyítások rendre elkerülik az alapvető tények elemzését, mert a szerző csak azt a szerepet szánja nekik, hogy az axiómaként tételezett fogalmi alapon álló felépítményt szilárdítsák. De vajon szükség van-e az alap empirikus igazolására, illetőleg milyen eszközök állnak egy ilyen művelet rendelkezésére?
  Korábban szóltunk már róla, mikor és hogyan született e nézet a századelő olykor antiszemita célzatú diskurzusaiban. Tudományos pályafutását végigkísérte a magától értetődőségből eredő "védettség" bármilyen alapos empirikus igazolással szemben. Erdeinél kivált hiába keresnénk a bizonyítást. A szöveg kétségtelen szuggesztivitásának mélyén, mint Erdei számos egyéb nézete esetében szintúgy, 10 többnyire nem a szigorúan vett tudományos argumentáció, hanem a szerzői látásmód "eredetisége", a konstrukció racionális felépítése és a kifejtés megejtő zártsága rejlik. Ami pedig a gondolatmenetet tapasztalati érvénnyel ruházza fel, az gyakorta nem több annál, hogy a szerző "élményszerűen ismeri" (mint ahogy Erdei maga írja) az ábrázolt tárgyat. Ennél azonban talán biztosabb alapozásra lenne szükség ama kulcsfogalom esetében, mellyel a XIX-XX. századi magyar társadalomfejlődés természetét szokás megragadni.
  Az efféle bizonyítás szerkezeti elemzést, a struktúra többszempontú és történeti (a dinamikát sem mellőző) rekonstrukcióját kívánná meg. Olyanfajta analízis lenne ez, amely a statisztikai és a másfajta (a kvalitatív) bizonyítás eszközeivel egyaránt él, amely tehát nem veszi adottnak a korábbi diskurzusokat, hanem lépten-nyomon szembesíti velük az analízisből nyert eredményeket. Lehet, hogy közülük számosat igazol, és hogy a végül kikerekedő kép sokban emlékeztet majd a diskurzusban foglaltra, ám nem kizárt, hogy gyökereiben kérdőjelezi meg annak tantételeit. Ami most számunkra egyedül lényeges: bizonytalan alapra épül az a társadalomtörténeti elemzés, amely kritikátlanul teszi magáévá szemléleti előfeltevés gyanánt a kettős struktúra fogalmát.
  Nem véletlen, hogy a társadalomképének fogalmi kiindulópontjait a priori módon kezelő Karádytól annyira idegen az efféle megközelítés, hogy még a zsidóság társadalomszerkezeti rekonstrukciójának sem szentel különösebb figyelmet. S ha egyszeri alkalommal sort kerít is rá, akkor sem vonja le a belőle adódó következtetéseket. A magyar zsidóság regionális és társadalmi rétegződéséről (1910) című tanulmány tudomásom szerint az egyedüli, melyben Karády valamilyen formában, bár nem túl bőven, a zsidóság gazdasági (foglalkozási) rétegződését a belső felekezeti megosztottsággal (neológok-ortodoxok) összefüggésben felvázolja. Ám már ez a néhány oldal is (252-260. old.) meglepő fejleményekre világít rá, melyek kifejezetten ellentmondanak annak, amit Karády e könyvében vagy a többi tanulmányában állít, és fáradságos statisztikai elemzéssel bizonyít.

1. Amint az korábban is kiderült, Karády szerint a zsidóság mint kollektívum a maga "eredeti csoportsajátos" vonásaival vált arra alkalmassá, hogy betöltse a gazdasági és kulturális modernizáló szerepét. A zsidóság ebben adott egysége, minden ezzel ellentétes időnkénti deklaráció ellenére, kulcsfontosságú a szerző számára. Midőn például kifejti, hogy az asszimiláció nem lehetett teljes, akár nagypolgári szinten sem, mert az asszimilánsok társadalmilag progresszívabbak a befogadóknál, állítását azzal támasztja alá, miszerint: "a teljes polgári-demokratikus kibontakozás elvének, melyhez a zsidóságot egyértelműen kötötték gazdasági és szimbolikus-politikai érdekei", nem felelt meg a nemesi eredetű elit "igencsak korlátolt konzervatív-modernizációs programja" (40. old.). Vagy a zsidóság mintegy "eredeti kollektív tulajdonságaként" definiált vállalkozói készségről azt jegyzi meg, hogy: "Ez a gazdasági-vállalkozói racionalitás [...] a modernizáció korszakában is a zsidóság különleges csoportkészségének bizonyult, amennyiben kizárta a státusőrzést célzó, gazdasági célszerűséggel nem vagy kevésbé bíró gazdasági magatartást, mely a patrícius polgárságot, a nemességet, az új keresztény középosztályt és a feltörekvő parasztságot egyaránt jellemezte." (91. old.) Vagyis nem egyik vagy másik csoportjukat, hanem e rétegek egészét. Végül: a zsidóság öröklötten olyan "belső műveltségtőke" birtokosa volt, amely "a zsidóság minden rétegében specifikusan magas és összességében Magyarországon egyedülálló színvonalú iskolázottsági befektetéseivel és sikereivel mérhető le". (97. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.) Az ilyen és hasonló attribútumok szinte csak nekik kínálták fel a modernizáló szerep betöltését a liberális (nemesi) politikai program keretei között, hiszen "például a katolikus vallási kötelékkel (s néha, bár sokkal ritkábban, a protestánssal is) összeegyeztethetetlen volt a legtöbb modernizációs ideológiai-politikai elkötelezettség..." (55. old.)

2. Az 1910-re vonatkozóan regionális vetületben vázolt felekezeti és foglalkozási megoszlás korrelálása során viszont Karády, nagyon helyesen, megállapítja, hogy a zsidó népesség ekkor nagyjából felét (!) alkotó ortodoxok kevés vagy semmi jelét nem mutatták a polgárosodásnak, a modernségnek, a gazdasági és szellemi innovációnak. Hiszen: "A hagyományos zsidóság bizonyos csoportjainál az üzleti és kereskedelmi foglalkozás gazdasági konzervatívizmusra utalt, a társadalmi mobilitás hiányára és egyúttal egyfajta kulturális üvegházra is, ahol a társadalmi reprodukció a hagyományos foglalkozási szerkezet keretein belül maradt." (256. old.) Később: "Úgy tűnik, az ortodox területeken, elsősorban a keleti ortodoxia vidékén a hagyományos foglalkozás kategóriáinak dominanciája még a magas képzettséget igénylő pályákra is rányomta bélyegét." (260. old.) Végül: "Az ortodoxia minden fajtáját - legalábbis hosszú távon - bizonyos mértékű társadalmi és foglalkozásbeli immobilitás jellemezte..." (Uo., a kiemelések tőlem, Gy. G.)

  A nyilvánvaló különbség aközött, amit a szerző itt és máshol állít, nem tüntethető el azzal az érvvel, miszerint ő mindenkor csak a "polgárosuló" vagyis a neológ, a városi (kivált a budapesti) zsidó népességről beszél (55. old.). Nemcsak azért súlytalan ez az ellenvetés, mert akkor mivégre a zsidóság "csoportsajátos" és "eredeti kollektív tulajdonságaira" történő egyetemleges hivatkozás, ha a népesség tekintélyes, a századfordulón legalább fele részére nem vonatkozik. Ám azért is, mert mit bizonyítanak akkor azok a (foglalkozási) statisztikai mutatók, melyekkel számosan - így Karády is - a zsidóság "rendre feltűnően erős" (89. old.) polgárosodási teljesítményét mérik. Mint írja: "a századfordulón az össznépességnek csak mintegy 5-6%-át kitevő zsidóság a legtöbb szabad értelmiségi, magántisztviselői és gazdaságilag önálló tőkés csoportnak (kereskedők, ipari vállalkozók) 40-60%-át szolgáltatta". Sőt, fűzi hozzá, a zsidóság "ezeknek a csoportoknak (is) általában legdinamikusabb, legmodernebb rétegeit alkotta..." (82. old.) Majd példaként az ügyvédeket említi, ahol állítólag "a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításával a zsidó ügyvédek a századforduló évtizedeiben a nagyobb városokban túlsúlyra jutottak" (83. old.). A zsidó ügyvédeknek a vállalati és közületi jogtanácsosság meghonosításában játszott úttörő szerepét egyébként semmilyen forrásszerű adattal nem támasztja alá, mivel a hivatkozott tanulmány megadott helyén csak az olvasható: a századfordulón Budapesten túlsúlyba kerültek a zsidók az ügyvédek között, és a századfordulón nőtt az ügyvédek (de nemcsak a zsidó ügyvédek) összefonódása az üzleti élettel. 11
  Egyáltalán, elegendő-e egyedül a foglalkozási statisztika a polgári társadalmi minőség mutatójaként, ha egyébként tudjuk (Karády is tisztában van vele), hogy pusztán az iparos és kereskedő önálló státus további kvalifikációk nélkül semmit sem árul el arról, ki mennyire vált polgárrá. A budapesti nagykereskedőt, aki nyelvében, esetleg nevében megmagyarosodott, aki a neológ felekezetet választotta, illetve esetleg már ki is keresztelkedett, vagy aki kész a vegyes házasságra is, csak a merőben formális ágazati statisztika sorolja a falusi, ortodox, északkelet-magyarországi fűszeressel egy csoportba (így keletkezik a statisztikai mutató). Mélyebb társadalomtörténeti elemzéssel kell kijelölni valamennyiük pontos helyét a struktúrában, melynek eredményeként azután felekezeti hovatartozásában is azonosítható lesz a kifejezetten vállalkozó, kereskedő és iparos réteg. Aligha kétséges azonban, hogy a zsidó felekezeti státus önmagában nem ruházza fel a zsidóságot azzal a "különleges csoportkészséggel", amely "a magyar társadalomban ritka teljesítményethoszt és munkamorált" kibontakoztatta (91. old.).
  Igaz, Karády néhol megemlíti a polgári középosztály formálódásának egyéb forrásait is, ám hajlik rá, hogy a folyamatból kizárja a magyar elemet: "Párhuzamosan alakult ki, jórészt nem magyar eredetű elemekből - zsidókból, németekből, szlávokból - a tulajdonképpeni polgári középosztály, tehát a modern ipari-kereskedő polgárság és a szabad értelmiség..." (82. old.)
  De vajon történetileg igazolható-e a tézis, mely szerint a mindenekelőtt "a szabadpiacon érvényesíthető vállalkozói készségek és erények a magyarországi zsidóság mintegy eredeti kollektív tulajdonságait képezték"? (90. old.) Karády két tényből eredezteti a zsidóság eme csoportsajátos tulajdonságait. Az egyik az ellátott tevékenység, nevezetesen, hogy a zsidóság "kezdettől fogva jelentős és egyre nagyobb szerepet kapott a kamarai és nemesi birtokok termékeinek értékesítésében s az ehhez kapcsolódó pénzügyletek lebonyolításában" (90. old.). A másik a sajátos feltételrendszer, a páriasors, amely mint "különleges kizsákmányolás és elnyomás" felfokozta a zsidóságban a kockázatvállalást, a kompetícióra való készséget, az újítási és alkalmazkodási hajlamot (uo.). Kézenfekvőnek tűnő feltételezésekkel van dolgunk, mégis az emancipáció előtti vagy az emancipáció kezdetén tartó zsidó közösségek történeti elemzései nem mindenben igazolják a hipotézist. Hiszen: a hagyományos zsidó társadalom, benne a kamarai és nemesi árutermelés forgalmazóival és bankáraival, maga is jobbára feudális vagy kvázi feudális formák között élt. Így a múlt század elejéig jószerivel nem is alakult ki olyan szakosodott zsidó kereskedő osztály, amely függetleníthette volna magát a helyi zsidó közösségektől. Az 1820-1830-as évekig jellemző maradt, hogy a "hagyományos közösségen belül az élet minden aspektusát a sajátos helyi körülményekhez viszonyították; az egyéneket mindenekelőtt és elsősorban közösségük tagjainak tekintették, amelyben mindegyiküknek megvolt a maga helye személyes adottságaik folytán [...] és egy személy megítélésében a vagyon, a Talmud-tudomány, a vallásosság és a családi származás volt a legfontosabb kritérium". Még a közösségektől fokozatosan eloldódó vagyonos kereskedők sem kerültek ki egyik napról a másikra azok hatálya alól. "A gazdagok zöme továbbra is a közösség konkrét kontextusában élte az életét, és életstílusuk az ottani hagyományos életstílus volt." Az általuk képviselt új attitűd tehát "csupán a létező közösségi orientációra rárakodó elem volt". 12 Bizonyára ezzel függ össze, hogy a szóban forgó személyek nem mindig adták egyértelmű tanújelét a vállalkozóvá válás iránti hajlamnak. Amint a reformkori Pest nagykereskedői kapcsán Bácskai Vera rámutatott: "a zsidóság a maga egészében nem [...] a pesti zsidóság egy csoportja [azonban] kétségtelenül fontos vezető szerepet játszott a gazdasági modernizációban és a polgári értékrend kialakításában". Viszont: "A zsidó nagykereskedőknek [...] csak kis csoportja tartozott a kereskedelem és hitelélet modernizációjának úttörői közé, és [...] szerepük a század első felében korántsem volt olyan domináns, mint a későbbi évtizedekben..." 13 Mindez pedig komoly kétségeket támaszt aziránt, hogy a gazdasági-vállalkozói racionalitás a magyarországi zsidóságnak valóban oly mértékben eredeti kollektív tulajdonságát képezte-e, mint azt Karády feltételezi.
  A duális szerkezetű magyar társadalom másik feléről ugyanakkor többnyire csak azt közli a szerző, hogy a polgári fejlődés szempontjából az a zsidóság teljes ellentéte. Ha a zsidóság mint a polgárosodás, a modernizáció alanya mobil, teljesítményorientált, szakmai műveltséget szerző, szorgalmas, puritán, egyszóval weberi értelemben klasszikus polgárokból állt, akkor a "nem zsidó rétegek" (benne a nem magyar etnikumokkal) az úriember létmintájához igazodtak mobilitásuk folyamán. Ami "mindenesetre ellentmondott mind a vállalkozó szellemnek, mind a teljesítményelvnek, mind a munkamorálnak [...] Eszerint, sommásan, a racionális pénzszerzés, a megerőltető és célratörő munka, a gazdasági, iskolai, szellemi, kulturális stb. teljesítmény keresése valahogy nem úri, hanem zsidó dolog." (91-92. old.)
  Így adható vissza az a "sommás" kép, melyre Karády olykor hivatkozik mint nem zsidó társadalomra. 14 Az immobilitás két ok következménye, vallja. Az egyik a hagyományos uralmi pozíció fennmaradása, a másik a föld mint tulajdonforma dominanciája. Ilyen körülmények között a nem zsidó magyar elit és középosztály egész egyszerűen kívül maradt a piac világán (gazdálkodás, fogyasztás, viselkedés terén), mert elkerülhetetlen gazdasági süllyedését államhivatali pozíciói révén részben ellensúlyozhatta. Amíg tehát a zsidóság csoportsajátos késztetései révén és persze "versenytárs" hiján elfoglalta a piaci élethivatásokat, addig "a nem zsidó rétegek szakmai mobilitása elsősorban viszonylag védett (a nem zsidóknak fenntartott) érvényesülési piacok felé irányult: ilyen volt az államhivatal s általában a közületi állások..." Ez utóbbi, tartja a szerző, "képviselhette ugyan a modernizáció egy változatát, de nem a nyugat-európai polgári fejlődés értelmében". A "hivatalnok-középosztálybeli" mobilitásra ugyanis "az össztársadalmi polgárosulási hiány nyomta rá bélyegét". (83. old., kiemelés az eredetiben.)
  A vitathatatlanul csak a zsidó polgárosodás ellenpontozására hivatott iménti társadalomkép amellett, hogy statikus, ráadásul empirikusan sincs alátámasztva. Lett légyen szó a múlt század végéről vagy a XX. század harmincas éveiről, a képlet mindvégig ugyanaz. Csak hosszú távú modellekben gondolkodó szociológus merevítheti meg ilyenformán a történelem folyamatát egy változatlan struktúra fogalmai szerint.
  Példákon át igyekszem alább bemutatni, miként konstruálja meg Karády a zsidó és a nem zsidó társadalom egymást kizáró ellentétét, nemegyszer komolyan számba vehető bizonyítékok nélkül. A zsidó és a magyar középrétegek műveltségbeli szintkülönbségéről például azt tartja: "Amikor a vidéki magyar úri házakban Mikszáth híres anekdotája szerint egyáltalán nem lehetett még könyveket találni, a polgárosuló zsidó családok már obligát módon beszerezték a német klasszikusok (Goethe és Schiller) mellett a hazai klaszszikusok díszkiadásait is..." (97. old.) Azon túl, hogy a kijelentés ténybeli igazsága is erősen kétséges, vajon elegendő-e Mikszáth anekdotájára alapozni az egyik oldalon azt, amit a másik oldalon még ilyen "forrás" sem támaszt alá (a szerző nem sorakoztat fel adatokat állítása igazolására). Pedig korabeli leltárak nyomán a kérdés érdemlegesen megválaszolható, és saját kutatói tapasztalataim egyáltalán nem erősítik meg a polgárosuló zsidó családok feltűnő könyvgyűjtő törekvéséről tett iménti jelentést. 15 A kérdést természetesen csak további és hasonló forrásokon nyugvó mikroelemzés juttathatja majd nyugvópontra.
  Vagy: Karády szerint a mozgékony, ugyanakkor státusában nem kellően szilárd és legitim zsidóságnak létérdeke volt a "státuskompenzáció", melynek a mecenatúra és az altruizmus keretei között hódolt. "E státuskompenzatív mechanizmus folytán a nemzeti vagy helyi közügyekre áldozó honpolgár mintáját Magyarországon a legújabb korban elsősorban a zsidó polgárság testesítette meg..." - fogalmazza meg a tézist (100. old.). Mind ez ideig senki nem vizsgálta ugyan a kérdést a maga teljességében, elszórt adatokból annyi azért leszűrhető, hogy az arisztokrácia a dualizmus idején is (és nemcsak a reformkorban, ahogy a szerző írja) aktív szerepet vitt e téren. Egy nemrég megjelent helyi monográfia tanúsága szerint Nyíregyházán a dualizmus korában az alapítványozók között a nem zsidó vezető várospolitikusok és értelmiségiek éppoly sűrűn fordultak elő, mint a módos zsidó kereskedők vagy iparosok és vállalkozók. 16
  Végül: a keresztény és a zsidó középosztály eltérő gazdasági habitusát a szerző az ingatlanstatisztika segítségével bizonyítja. Szerinte az, hogy a húszas években a zsidók Budapesten "sokkal kevésbé vettek részt" házépítési beruházásokban, mint a keresztények, abból fakad, hogy a "dzsentri életformával jellemezhető" gazdasági beállítottság a státus reprezentációját részesíti előnyben, ami földvagyon (vagy másfajta ingatlan) vásárlására ösztökél. Zsidó oldalon viszont a mozgó tőke, a bárhonnan könnyen kivonható tőkeformák halmozása a vezérelv. A bökkenő a többi esethez hasonlóan itt is az, hogy Karády a konkrét történeti helyzettől elszakadva, tisztán logikai úton értelmezi a statisztikai adatot. Hiszen, ha igaz, amit az ingatlanbirtoklás zsidóktól idegen voltáról állít, hogyan magyarázza a tényt, hogy 1918 előtt a zsidó nagypolgárság kezén volt a budapesti bérházingatlanok tetemes, ha nem túlnyomó hányada. 17
  Egyébként sincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy a húszas években csökkent a zsidók ingatlanszerzési törekvése. 1926-ig érvényben volt a kötött lakásgazdálkodás, majd pedig az évtized végéig elhúzódott a lakbérek végérvényes felszabadítása. A lakáspiac teljes vagy részleges hiánya nem ösztönözte a nagyrészt tehetős zsidó nagypolgár befektetőket, akik házingatlant nem (mint Karády feltételezi) a saját lakhatásuk biztosítására, hanem - adókedvezményekkel is bátorítva - bérbeadás végett építtettek tömegesen a dualizmus időszakában. A számottevő keresztény középosztályi beruházás pedig éppenséggel nem a bérház-, hanem az 1924-től jogilag is lehetséges társasház-építkezések gyakoriságából következett. S azért inkább ők, nem pedig zsidó partnereik tűntek ki e téren, mert Trianon nyomán tíz-, sőt százezerszámban települtek át, főként Budapestre, az erdélyi, felvidéki keresztény középosztálybeliek és kispolgárok, akik vagonlakásaikat lassan elhagyva ekkortájt kerültek jobb lakáskörülmények közé.
  Példáinkban a szerző láthatóan törekedett az empirikus bizonyításra, gyakorta azonban csak deklarálja a tézist olyan kérdésekben is, melyek ma nemegyszer vita tárgyát képezik történetírásunkban. Így például elkerüli a figyelmét, hogy történetesen a dzsentri s vele együtt a hivatalnok középosztály társadalomtörténeti megítélése napjainkban túlhaladta már a mikszáthi alapokon álló és Erdei által is művelt diskurzus kereteit. Éppenhogy megemlítjük, miszerint a századfordulón a minisztériumi, de a megyei tisztviselőknek szintúgy legföljebb a harmada állt földjét vesztett nemesekből (dzsentrikből), a zömük viszont többgenerációs hivatalnok, kiknek már a szülei és a távolabbi felmenői sem pusztán nobile officiumként vállaltak hivatalt 1848 előtt. Ezért, valamint a századvégi képesítési előírásoknak megfelelés kényszere és egyéb tényezők folytán kivált a miniszteriális közhivatalnokok bizonyíthatóan közelebb álltak a polgári rétegekhez, mint az egykori kiváltságosok leszármazottainak hagyományos csoportjaihoz. 18
  De nincs ez másként a "védett piacokon befutható" katonatiszti pálya esetében sem (92. old.), amely mind messzebb kerül a nemesi társadalomtól. "A dualizmus korában - írja Hajdu Tibor - a Monarchia tisztikara nemesi jellegét feladva polgárosul. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy többségbe kerülnek a polgári származásúak, hanem a követelmények, a tiszti ideál megváltozásában." Sőt a katonaorvosok nemritkán éppen a zsidók közül verbuválódtak. 19
  Összegzésül: Karády a felekezeti csoport fogalmának kizárólagos előtérbe állításával és azzal, hogy szinte teljesen lemond a rétegződés gazdasági-foglalkozási kritériumának a használatáról, nem képes kellően kiaknázni az ebből a szempontváltásból adódó elemzési lehetőségeket.

AZ "ASSZIMILÁCIÓS TÁRSADALMI SZERZŐDÉS" FOGALMA

  Ha korábban keveselltük az analízist, akkor a zsidó asszimilációt tárgyaló írások kapcsán a statisztikai elemzések bőségét (és elmélyültségét) kell kiemelni. Az asszimiláció képezi a könyv gerincét, a hét tanulmányból négyet kifejezetten e témának szentelt a szerző. Asszimiláció és polgárosodás (nemcsak a zsidóságnál) úgy függnek össze, hogy egymást feltételezik. Hiszen egyedül a zsidó másság (csoportpartikularitás) formális megszüntetése teheti a zsidókat a nemzetállami keretek közt integrálódó modern polgári társadalom teljes értékű tagjaivá. Ugyanakkor, és ettől oly bonyolult a magyarországi zsidó asszimiláció folyamata, mivel a "polgári" közösségi ideált maguk az asszimilánsok demonstrálják, bennük ölt testet az emancipált modern polgár, a zsidó identitás sem tűnik el végérvényesen. Ezért tekinti Karády olykor még a polgárosodás szempontjából is pozitív értéknek a zsidó csoportszolidaritás fennmaradását, és ilyen alapon állítja, hogy az asszimiláció interaktív folyamat: egyszerre hasonulás és "viszontasszimiláció". A beolvadó és polgárosodó zsidók így maguk is asszimilációs góccá válnak, tekintve, hogy az ő polgárosodásuk szüli a polgári lét idővel általánossá váló normáit. Bárkinek, aki polgári identitásra kíván szert tenni, lett légyen magyar vagy bármilyen más etnikum tagja, olyan attribútumokat kell elsajátítania, melyeket eredendően a zsidó polgárosodás hozott létre.
  De vajon mitől feltűnően sikeres a magyarországi zsidó asszimiláció? Karády válaszként bevezeti az asszimilációs társadalmi szerződés fogalmát. E szerint a kölcsönös előnyök racionális belátása áll a dolgok hátterében. A honi zsidóság és a hatalmi kulcspozíciókat kisajátító keresztény elit kölcsönösen érdekelt a zsidóság minél gyorsabb elmagyarosodásában. Egyikük számára ez a jogilag rendezett polgári státust (az integrációt), a másik fél számára az olyanynyira sóvárgott tömeges asszimilációt és feltétlen államhűséget jelenti abban az államban, ahol a kiegyezéskor a magyar etnikum népességbeli aránya csupán 40 százalék körüli. A szerződésben ugyanakkor hallgatólagosan arról is megállapodnak a felek, hogy kit milyen hely illet meg. A zsidóság a teljes jogvédelem talaján és teljes állami segédlettel a modernizáció gazdasági és szellemi teendőinek elvégzésére nyer felhatalmazást; a liberális nemesség viszont fenntartja magának az államhatalom uralmi, valamint a presztízshierarchia mintaadó pozícióit.
  Az írásba ugyan soha sem foglalt, ám e nélkül is betartott egyezségnek a dualizmusban volt komoly foganatja, a Horthy-kor évtizedeiben azonban ismételten és egyoldalúan felrúgták. Ám, s ez talán meglepően hangzik, még a harmincas évek végi, a negyvenes évek eleji hírhedt zsidótörvények után sem enyészett el. Erről a Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében (1938-1943) című kitűnő tanulmányában ad számot a szerző.
  Különösen becses elemzések szólnak az asszimiláció mechanizmusairól, így a nyelvi beolvadás (Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyar nyelvű országgá?), a névmagyarosítások és a kitérések (Asszimiláció és társadalmi krízis), illetve a vegyes házasságok (A felekezetek közötti házasságok általános szociológiája a régi rendszer idején) trendjeiről és konjunkturális okairól. A szerző maximálisan kiaknázza a gazdag statisztikai forrásbázist, hogy rögzítse az asszimiláció menetét. Karády rekonstruálja elsőként az asszimiláció akkulturáción túli fázisainak történeti etapjait annak a népnek a példáján át, amely az adaptáció szinte összes szóba jövő stratégiáját felhasználta másságának eltüntetése, a minél teljesebb integráció érdekében. S bár a szerző méltánytalanul mellőzi a téma hazai historiográfiáját, 20 tény, hogy ő hatolt a kutatások során legmélyebbre.
  Az asszimilációs társadalmi szerződés általa formulázott fogalma és annak megannyi implikációja azonban problémákat is felvet. Közülük itt csak néhány pontra térhetek ki.
  Elsőként felmerül a kérdés: valóban annyira különleges a magyarországi zsidóság asszimilációja, hogy magyarázatához elengedhetetlen ez az utólagos fogalmi konstrukció? Miről is van szó valójában? 1840-től van Magyarországon napirenden a zsidó emancipáció ügye, amely elválaszthatatlan a polgári jogegyenlőség, a magántulajdon és a liberális alkotmányosság intézményesítésétől. Ennek áldásait nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül (a század végére) az ország minden lakosa és kollektívuma egyaránt élvezni fogja. A párhuzamosan zajló nemzeti homogenizáció szorosan kapcsolódik ehhez a folyamathoz. Multietnikus államban a homogenizáció lényegi, talán leglényegesebb része a nyelvi-kulturális asszimiláció kényszere (és az iránta megnyilvánuló készség). Gellner megfogalmazását idézve: "a nacionalizmus nem más, mint belépés az írott elit kultúrába, a benne való részvétel, a vele történő azonosulás, amely kiterjedését tekintve egybeesik a teljes politikai egységgel, illetve annak népességével; minderre pedig azért van szükség, hogy összhang jöjjön létre közte és a munkamegosztás, valamint a termelés azon típusa s módja között, melyen a társadalom nyugszik." 21 A magyarországi zsidó asszimiláció szintúgy az általános és korabeli európai folyamat logikáját követte, így kevés indok szól valamilyen külön szerződéses alku feltételezése mellett.
  Tény persze, hogy a Gellner modelljébe foglalt korlátlan belső mobilitás perspektívájából a magyarországi zsidó beilleszkedés valóban nem tűnik egészen hibátlannak. Hiszen, amint Karády állítja, az érvényesülési terepek hallgatólagos kijelölésével (és a zsidók ekkénti folytatólagos diszkriminációjával) a felekezeti-etnikai homogenizáció fejében elnyerhető szabad társadalmi érvényesülés ígérete csak részben vált valósággá. Az emancipált zsidóság "első nagy értelmiségi nemzedékének" a századfordulón bekövetkező radikalizálódását például éppen "ilyenfajta mobilitásbeli akadályoztatásból" eredezteti a szerző (52. old.). Feltéve, hogy az állítás igaz (bár mindenképpen finomítandó), akkor sincs válasz a kérdésre: mi az oka, hogy nem egy múlt századi alkotmányos-liberális államban, ahol a zsidóság nem, vagy a magyarországinál kisebb mértékben járult hozzá az új közép- és nagypolgárság kialakulásához, a burzsoázia szintúgy kívül rekedt az állami életen, és nem, vagy alig képviseltette magát a politikai osztályban? Ez történt mind Angliában (egészen a XIX-XX. század fordulójáig), mind Németországban a vilmosi időszak végéig. Ennek fényében kevésbé meglepő, hogy a honi zsidóság csupán a népességbeli arányának megfelelő mértékben volt jelen a köztisztviselői karban és az országos kormányzati eliten belül is csak a századelőn tűntek fel első exponensei. De nem volt ez másként tőlünk nyugatabbra a nem zsidó származású polgárság esetében sem.
  A zsidóság nyilvánvaló törekvését az asszimilációra és a polgárosodásra Karády szerint mindennél jobban tanúsítja az asszimilációs norma úgymond gyakori zsidó túlteljesítése. Nevezetesen: a zsidóság körében legtömegesebb a nyelvi elmagyarosodás a többi nem magyar etnikummal összevetve - állítja anélkül, hogy meghatározná a nyelvi asszimilánsok németeken, szlovákokon belüli részarányát. Sőt egy helyen azt veti oda, hogy "néhány, főleg városi" csoportjuk kivételével "erőteljesen ellenálltak a nyelvi asszimilációnak" (261. old). Ahhoz képest, hogy a németek elmagyarosodó tömegét a statisztika alapján félmillióra, a szlovákokét 400 ezerre szokás taksálni, nem jár el túl méltányosan velük szemben. Továbbá: a zsidók a többi allogén etnikumhoz képest jóval gyakrabban folyamodtak a névmagyarosítás eszközéhez - szögezi le (125. old.).Végül: "a zsidóság szekularizációs szintje már a század végén az összes vallási felekezet között a legmagasabb" (95. old.). A többi felekezet körén belüli szekularizáció előrehaladására nem hoz ugyan semmilyen adatot, ám még aggályosabb, hogy az egyes felekezeteket a szekularizáció mérlege szempontjából közvetlenül veti egybe, tekintet nélkül eltérő társadalmi összetételükre. Márpedig egyebütt maga is írja, hogy a vallásos identitás feladása szinte csak a nagyvárosi polgári középrétegek szokása, így ez a döntés inkább a réteghelyzettől, mint a felekezeti hovatartozástól függött.
  Szóljunk végül Karády leggyakoribb érvéről, a több tanulmányában külön is vizsgált zsidó túliskolázás jelenségéről. Nemcsak az a bajunk az egyébként nem alaptalan tézissel, hogy Karády a felekezetek ilyen szempontú összehasonlításakor rendre alábecsüli a társadalmi rétegződés determináló szerepét. Bár egy helyen kijelenti, hogy "finomabb statisztikai elemzéssel" kiküszöbölhetők "az iskolázottságra nehezedő osztálytényezők", s ezzel mód nyílik a "tisztán vallásspecifikus iskolázottsági mutatók" kiszámítására. 22 Írása azonban nem győz meg bennünket módszerének sikeréről. Hiszen - adatok hiányában - Karády nemegyszer csak feltételezi, amit később már bizonyítottnak tekint, hogy adott rétegek zsidó (vagy evangélikus) összetevői jobban ambicionálják gyermekeik iskoláztatását, mint azok más felekezetű tagjai, és hogy feltűnően jobbak az iskolai teljesítményeik is. 23 Abban értünk tehát inkább egyet vele, hogy "az eddigi kutatások még nem nyújtanak biztos támpontokat az egyenlőtlen szelekció és az iskolai siker társadalomtörténeti összefüggéseinek értelmezésére" (130. old.).
  Gond az is, milyen értelmet tulajdonít a szerző a zsidóság feltűnő középiskolai és felsőoktatási reprezentációjának. A "túliskolázás" valóban az asszimilációs norma túlteljesítéséből fakad, mint Karády vélelmezi, vagy inkább abból, hogy a zsidóság az iskoláztatást előnyben részesíti a mobilitás más eszközeivel szemben? Az utóbbi esetben a zsidó "túliskolázás" annak tükre, hogy a másféle rétegződésű nem zsidó népesség az iskolai "befektetést" a mobilitás egyéb csatornáival "váltja ki". Nem tekintve az immobil társadalmi csoportokat, a felfelé mobil keresztény rétegekből számosan inkább a vagyonfelhalmozásban érdekeltek (parasztság), semmint gyerekeik iskoláztatásában. De ez a helyzet a nem szakértelmiségiként, hanem menedzserként vagy puszta tőketulajdonosként érvényesülő zsidó nagypolgársággal is. Amint Lengyel György megállapította: a Horthy-korban a multipozicionális gazdasági elit zsidó származású tagjai ritkábban jártak egyetemre, mint annak keresztény tagjai, mivel "egy praktikusabb iskolázási orientáció" jegyében inkább a Kereskedelmi Akadémiára iratkoztak be. S ez, teszi hozzá, az elit korösszetétele folytán "nem a numerus clausus hatását tükrözte". 24
  S vajon az iskolázási stratégiákat nem befolyásolja-e, hogy a nyelvi-kulturális homogenizáció következtében az iskola jelentősége merőben más a zsidók, mint a keresztény magyarok között? Túl azon, hogy a "zsidó polgárság számára [...] osztálylegitimációs okokból is fontos volt az igazolt műveltség kultiválása" (104. old), látni kell, hogy kellő iskoláztatás nélkül a zsidó családokba született gyerekek sem magyarul nem tanulhattak meg a kívánt módon, sem a magyar nyelven írt, a magyar nemzeti kulturális univerzumban született javakhoz nem férhettek hozzá közvetlenül. Az iskola arra szocializálta tehát őket, amire az egyszerre mobil és asszimiláns honi zsidóságnak a legnagyobb szüksége volt. Hiszen csak ennek eredményeképpen kapcsolódhatott be végre a zsidóság a többségi társadalom kommunikációs világába és készülhetett fel érzelmileg s mentálisan egyaránt a nemzeten, az e "képzeletbeli közösség"-en belül immár őt is megillető (másokkal egyenrangú) hely betöltésére. 25 Igaz, több volt ez puszta befogadásnál, mivel az elsajátítás során a beolvasztó kulturális univerzum maga is átalakult.
  Emiatt igazán érdekes a zsidó nők helye és szerepe a zsidó asszimiláció folyamatában. Ha az iskolai szocializáció döntő az asszimiláció sikere szempontjából, akkor az ebből közép- és felsőfokon többségükben kirekesztett nők asszimilációs esélyei igen csekélyek. Ami pedig azért fontos, mert a zsidóság és persze mások asszimilációját sem lehet kizárólag férfi individuumok "teljesítménye" alapján elbírálni. A zsidó család, melynek főként középosztályi szinten a nő a mentális középpontja, nem pusztán annyi, amennyit a mobil és asszimiláns férfiak belőle megjelenítenek. Ezért kifejezetten gyümölcsöző minden olyan megközelítés, amely a nőket s vele a családot is bevonja a zsidó asszimiláció fogalomkörébe. 26 Így nem elég pusztán kijelenteni, hogy "a zsidóság szerepe Magyarországon egyedülállóan fontos volt a nyugati polgárnő magatartási modelljének legitimálásában", mivel a századelőn közülük néhány százan még egyetemre is jártak. A többségre ugyanis inkább az volt a jellemző, hogy "a nők családi szerepnormáit a zsidóságban talán erősebben megkötötték a vallásgyakorlás hagyományai, mint egyebütt". 27
  Az asszimilációs norma zsidó túlteljesítésének tézisét egyéb megfontolások is gyengítik. Éppen Karády statisztikai áttekintéseiből tudjuk: a nyelvi elmagyarosodás (amely, mint jeleztük, korántsem volt zsidó specifikum) után a névmagyarosítás, nem pedig a felekezeti kitérés az identitásváltás legtömegesebben választott módja. Ez arra vall, hogy az adaptációs stratégiák gyakorisága fordítottan arányos a megtagadott eredeti identitáshoz kötődéssel. Természetesen a felekezeti státus volt (és maradt) a zsidó identitás átélésének és demonstrálásának első számú forrása. Nem meglepő tehát, hogy "a válságos időszakot leszámítva a zsidó vallásúak körében nem volt nagyobb hajlam a felekezetváltoztatásra, mint a többi vallási közösségben" (306. old.). A norma valódi túlteljesítését tehát éppen a kitérések feltűnő gyakorisága bizonyíthatná, ám 1944-ig ez nem következett be a zsidóság körében.
  Viszont: minél lazábban kapcsolódik adott attribútum a felekezeti identitáshoz, annál könnyebb tőle megválni az adaptáció érdekében. Így a legkisebb ellenállást követve elsőként és legtömegesebben a jiddis nyelvről mondtak le az asszimilánsok, mivel ennek "a nyelvváltásnak a magán- és közéletben, vagy akár a zsidó hitközségi tevékenységben [...] semmifajta dogmatikus-teológiai akadálya nem volt" (185. old). A névváltoztatás népszerűsége is azzal függhetett össze, hogy a zsidó azonosságtudatnak nem belülről fakadó eleme a Habsburg császári rendelettel - elsőként 1788-ban - rájuk kényszerített, esetleg stigmának is érzett német vezetéknév. Mindenesetre nehezebb lehetett vele azonosulniuk, mint a keresztényeknek a generációkon át öröklődő (familiáris identitást kifejező) vezetéknévvel.

A MÓDSZER KÉRDÉSE

  A társadalomtörténész Karády nemcsak kutatásai eredményeivel, de sajátos gondolkodásmódjával, érvelési stílusával és elemzési technikájával is felhívja magára a figyelmet. A kiérlelt és zárt kutatói habitus folytán a szerző mindig ugyanarról és mindig ugyanúgy szól. Ami gyakran vezet ugyan önismétléshez, ám egyúttal az életmű belső koherenciájáért is jótáll. A szemléleti-módszertani zártság a kétségtelen előnyök ellenére nem mentes a veszélyektől sem. Elsősorban a folyamatos önkorrekció, a hipotetikus kiindulópontok időnkénti felülvizsgálatának az esélye csökken a túlzott bezárkózás eredményeként. Korábban utaltam már olyan esetekre, amikor éppen az általa felismert új összefüggések sarkallhatták volna koncepciója újragondolásra, ám a kívánatos és immár lehetséges önreflexió többnyire mégis elmaradt. Hadd emeljem ki Erdei kettős struktúra fogalmának a szinte dogmaként való tiszteletét. Karády ragaszkodását a benne foglalt társadalomképhez jól mutatja, hogy tanulmányaiban szinte szó szerint ismétli, amit róla el kíván mondani. 28
  Ennek mélyén az lehet, hogy Karády elméletileg rendkívül tudatos történész - szociológus képzettségének ismeretében ez persze nem meglepő. S éppen emiatt, de másért is engem főként Durkheimre emlékeztet a mód, ahogyan a témáját megragadja és feldolgozza. Pontosabban: Az öngyilkosság szerzőjének megközelítési módszere köszön lépten-nyomon vissza Karády írásaiban. Ez egyfelől a fogalomalkotás iránti feltűnő készségben, másfelől a csak statisztikai eszközökre hagyatkozó bizonyításban határozható meg.
  Jóllehet többször említi, hogy a statisztika mellett narratív források adatai is hitelesítik egyes megállapításait (14-15., 287. és 290. old.), ám a kötet (és más írásai) jegyzeteiben kivételesen sem hivatkozik e dokumentumokra. Netán a pszichologizálás minden fajtájától való durkheimi ódzkodás tartja őt távol a szubjektív források használatától? Ezt sejteti kijelentése, miszerint nemcsak azért támaszkodik "szinte kizárólag a hivatalos statisztikai adatokra[...], mert ezek elismerten megbízhatók, hanem azért is, mert lehetővé teszik a helyzet összetevőinek a maguk komplexitásában és ugyanakkor legobjektívabb formájában való megragadását" (275. old.). Idézett módszertani hitvallása annak a tanulmányának az élén áll, melynek témája: "milyen módon élték át az áldozatok" a zsidóüldözések időszakát? A statisztika "objektív" és komplexitást megjelenítő voltán bizonnyal ugyanazt érti, mint Durkheim, aki szerint egyedül a statisztikai információk birtokában deríthetők fel a kollektív lélek állapotának okai, "amelyek közvetítésével nem az elszigetelt egyénekre, hanem a csoportra lehet hatni". 29
  Gondolom, felesleges e helyen hosszan érvelni amellett, hogy a statisztikák objektivitása egyáltalán nem valami magától értetődő dolog; vagy rámutatni, hogy napjaink társadalom- és kultúrtörténet-írása merőben másként értékeli a szubjektív természetű írott forrásokat, mint a szociológia empirikus tudománnyá válásának élharcosai a századfordulón.
  Aligha kevesellheti bárki Karády statisztikai oknyomozásait, mégis visszatérő tapasztalat, hogy egy-egy tézisét időnként puszta feltevésekre alapozza. Nincs itt terünk annak bemutatására, milyen gyakran folyamodik ehhez az eljáráshoz. A korábban már említett hasonló esetek után így csak egy-két példára utalok.
  "A zsidó-keresztény házasságokból származó élő gyermekek számát leghelyesebb a kérdéses zsidó- keresztény házasságoknak a zsidó nők és férfiak által kötött homogám házasságok megfelelő számaival egybevetni (lásd a 6. táblázatban), vagy még inkább a termékeny korban lévő és vegyes házasságot kötött zsidók összességére vetíteni (de erre nézve egyelőre nincsenek adataink). Bármelyik összehasonlítást választjuk is, igaznak bizonyul, hogy a zsidó-keresztény házasságokból származó gyermekek aránya jelentősen csökkent a korábbi évekhez képest." (239. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.)
  Vagy: először megállapítja, hogy "nem állnak rendelkezésre közvetlen információk a különböző társadalmi osztályok vegyes házasságra való hajlandóságáról", utóbb viszont konstatálja, miszerint: "a vegyes házasság legfőbb hívei a középosztályból, a polgárságból és - talán - a szervezett proletariátusból [...] kerültek ki" (205. old.). Ez az eredetileg csak óvatos sejtés később cáfolhatatlan ténnyé szilárdul imigyen: "a vegyes házasságok a művelt középosztályhoz és ezen belül is az értelmiségi réteghez tartozóknál voltak mindig is a leggyakoribbak". (291. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.)
  Szintén e téma kapcsán írja, hogy a zsidóüldözés idején kötött keresztény-zsidó vegyes házasságok "jól állták ki az idők próbáját". Legalábbis ezt valószínűsítik bizonyos "korabeli dokumentumok és visszaemlékezések", de hogy mifélék, arról nem szól a jegyzetekben.
  A spekulatív módon levezetett empirikus ténymegállapítások további esete, midőn Karády logikai úton jósolja meg azok valószínűségét. Nézzük a példákat. "Még ha a kutatás jelenlegi állapotában hiányoznak is az objektív adatok ennek a hipotézisnek a bizonyítására (bár a visszaemlékezések ezt alátámasztani látszanak), valószínűnek tűnik, hogy a [...] lakásra fordított kiadások [...] viszonylagosan csökkentek a zsidóságon belül más [...] kiadásokhoz képest." (284. old.) Sajnos azonban egyetlen visszaemlékezésre sem hivatkozik, hogy állítását hitelesítse. Visszatérő nyelvi forma a nem bizonyított, mégis érvényesnek szuggerált tényközlések esetén az "egy alapos történeti etnográfiai tanulmány könnyen felfedhetné" (284. old.), vagy az "egy részletesebb tanulmány bizonyíthatná" (301. old.) mondatkezdés. Velük egy-egy állítást készít elő Karády, például, hogy "az egymástól társadalmilag nagyon távol lévő zsidó közösségekben egyaránt kialakultak a tezaurált tartalékképzéshez kapcsolódó habitusok" (284. old.); vagy, hogy "itt egy általánosabb gyakorlat fejeződik ki, amelynek célja minden más vallású tanuló távol tartása" a katolikus felekezeti iskoláktól (301. old.).
  A tovább is szaporítható példákból számomra az a legfőbb tanulság, hogy a historikusnak időnként ellent kell állnia olykor még saját fogalmi konstrukciói csábításának is. Miközben készséggel elismerem a fogalmi tisztaság, az elméleti érzékenység fontosságát a történetírásban, ám egyúttal óvnék tőle, hogy olyankor is beérjük pusztán logikai érvekkel, amikor pedig lenne mód a forrásokon nyugvó történetírói bizonyításra.
  Karády könyve jelentős eseménye hazai társadalomtörténet-írásunknak, és ez a bírálót a méltatás mellett arra kötelezi, hogy a kritikai értékelésre is vállalkozzék.


Jegyzetek

1 Karády Viktor: Zsidóság a jelenkori Közép-Európában. BUKSZ, 1991. Tavasz, 88. old.

2 Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között. Valóság, 1976. 4. szám, 25-53, valamint 1976. 5. szám, 36-58. old.

3 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Királyi, Bp., 1940. 337. old.

4 Uo. 246. old.

5 Weis István: A mai magyar társadalom. Bp., 1930. 115-116., 121. old.

6 Erdei Ferenc: i. m. (1976/5), 43. old.

7 Szekfű Gyula: i. m. 337. old.

8 Bővebben, Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság, 1993. 4. szám, 22. old.

9 A megállapításhoz tartozó jegyzetben kommentár nélkül említi Zeke Gyula egy Erdei modelljét statisztikai úton verifikáló tanulmányát. A tanulmányt a szerző azonban azzal zárja, hogy "az Erdei-féle kettős struktúra koncepciónak nem mellőzhető statisztikai érvényessége van. Hadd legyen az utolsó szó mégis a kételyé, a modell állítása oly súlyos, implikációi oly szerteágazóak, hogy igazságuk nem tisztázható megnyugtató módon a múlt statisztikává (de)formált szeletét vizsgálva". Zeke Gyula: Erdei Ferenc kettős struktúra modellje a statisztikai empíria tükrében - verifikálási kísérlet. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1. Salgótarján, 1987. 512. old.

10 Erdei város-, pontosabban mezőváros-fogalma esetében például, lásd Gyáni Gábor: Mai várostörténet-írásunk: teljesítmény és irányzatok. Századvég, 1997. tavasz, 63-64. old.

11 Mária M. Kovács: The Politics of the Legal Profession in Interwar Hungary. Institute on East Central Europe, Columbia University, 1987. 9., 40. old.

12 Joseph Ben-David: A modern zsidó társadalom kezdetei Magyarországon. Világosság, 1997. 8. szám, 14., 15. old.

13 Bácskai Vera: A pesti zsidóság a 19. század első felében. Budapesti Negyed, 8, 1995. nyár, 19., 21. old.

14 Egy helyen említést tesz olyan nem zsidó rétegekről, "melyek maguk is aktív részt vállaltak a modernizációban". Közöttük is nagy jelentőséget tulajdonít a német eredetű szakmunkásságnak, valamint az asszimilált németek és szlovákok alkotta "szakértelmiség egyes csoportjainak" (41. old.).

15 Gyáni Gábor: Polgári otthon és enteriőr Budapesten. In: Hanák Péter, szerk.: Polgári otthon és lakáskultúra a századfordulón. MTATörténettudományi Intézete, Bp., 1992. 45. old. A 12 elemzett leltár kétharmada zsidó közép- és nagypolgár család otthonát dokumentálja.

16 Galambos Sándor: Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában. Nyíregyháza, 1996. 83-87. old.

17 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873-1917. Akadémiai, Bp., 1979. különösen 123-133. old.

18 E téren Benedek Gábor kutatási eredményei döntőek, vö. Benedek Gábor: A minisztériumi tisztviselők mobilitása a dualizmus idején. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 1., 391-397. old.; Uő: A dualizmuskori újnemes miniszteriális tisztviselők - a nemesítési iratok tükrében. In: Rendi társadalom - polgári társadalom 2. Gyula, 1989. 153-162. old; Uő: Ciszlajtán tisztviselők a neoabszolutizmuskori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. szám, 60-71. old.; Fontos még, Nagy Endre: A dzsentroid hivatalnok a Monarchia korában. Tézisszerűségek egy hipotézisről. In: Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981.) 147-163. old.

19 Hajdu Tibor: Nemesi tisztikarból polgári tisztikar. Történelmi Szemle, 1996. 4. szám, 343., 351. old. De már korábban ugyanerre az eredményre jut Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története, 1848-1918. Gondolat, Bp., 1993.

20 "A liberális korszak végéről származó nyelvstatisztikák(at), írja, a magyar történettudomány [...] tudtommal még sohasem kísérelte meg feldolgozni." (159. old.) Mintha Szabó István, Katus László vagy Hanák Péter egy sort sem írt volna a témáról. Lásd Szabó István: A magyarság életrajza. Akadémiai, Bp., 1990. (1941), különösen 228-245. old.; Katus László: The status of ethnic minorities in Hungary during the age of dualism (1867-1918). In: P. Hidas, ed.: Minorities and the Law from 1867 to the Present. Montreal, 1986; Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974. 4. szám, 513-536. old.

21 Ernest Gellner: Nations and Nationalism. Basil Blackwell, Oxford, 1983. 95. old.

22 Karády Viktor: Felekezeti státus és iskolázási egyenlőtlenségek. In: Lackó Miklós, szerk.: A tudománytól a tömegkultúráig. Művelődéstörténeti tanulmányok 1890-1945. Bp., 1994. 128. old; Uő: Zsidók és lutheránusok a magyar iskolarendszerben. Protestáns Szemle, 1994. 2. szám, 138-155. old.

23M int írja: "a diplomával nem rendelkező zsidó kispolgárság iskolai mobilitása korábban minden bizonnyal (bár egyelőre nincs még empirikus bizonyíték) nagyobb..., mint a keresztényeké...". (130. old., a kiemelés tőlem, Gy. G.)

24 Lengyel György: A multipozicionális gazdasági elit a két világháború között. (Fejezetek egy történetszociológiai kutatásból) Bp., 1993. 46. old.

25 Hanák érzékletesen vázolja a zsidó asszimilációnak ama közbülső, általa a kettős lojalitás kifejezéssel illetett állapotát, midőn az egyént (a családot) erősen kevert nyelvi és kulturális univerzum veszi körül. Hanák Péter: i. m. 519. old.

26 Pl. Marion A. Kaplan: The Making of the Jewish Middle Class. Women, Family, and Identity in Imperial Germany. Oxford University Press, Oxford, 1991.

27 Karády Viktor: A társadalmi egyenlőtlenségek Magyarországon a nők felsőbb iskoláztatásának korai fázisában. In: Hadas Miklós, szerk.: Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. Replika kör, Bp., 1994. 187. old.

28 Karády Viktor: Egyenlőtlen polgárosodás. A zsidóság modernizációjának különleges tényezői Magyarországon. In: Változás és állandóság. Tanulmányok a magyar polgári társadalomról. Hollandiai Mikes Kelemen Kör, 1989. 145. old; Uő.: Social mobility, reproduction and qualitative schooling differentials in ancient regime Hungary. In: History Department Yearbook 1994-95. CEU, Bp., 1995. 151. old.

29 Émile Durkheim: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Közgazdasági, Bp., 1967. 44. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu