BUKSZ - 9. évfolyam, 2. szám (1997. nyár)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Debreczeni Attila


Bíró Ferenc:
A felvilágosodás korának magyar irodalma
Balassi Kiadó, Budapest, 1994.
450 old., 750 Ft 


Ritka, hogy egy irodalomtörténeti szakmunka a megjelenést követő néhány hónapon belül elfogyjon, keresett hiánycikk legyen, s gyors második kiadása váljék szükségessé. Örömteli, hogy Bíró Ferenc könyve erre a sorsra jutott: bestseller lett belőle. Nemcsak a korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek várták és vásárolták, de a szélesebb irodalomértő közönség is, a tanárok, egyetemi és főiskolai hallgatók széles köre. A kötet, mióta megjelent, az általánosan és gyakran használatos könyvek módjára "familiarizálódott", "lilának" nevezik (a figyelmet kétségtelenül első pillantásra magára vonó, igen élénk, kékes-vörösesbe játszó lila borító alapján). Így lett a harminc évvel ezelőtt megjelent hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv is "spenót" a köznyelvben. Pedig Bíró Ferenc e munkája bevallottan nem pályázik sem a "spenót" felváltására, sem az azzal való versengésre: "az olvasó monográfiát és nem kézikönyvet tart a kezében. E munka egy tárgyról szól s nem vállalkozhat arra, hogy körképet adjon: éppen úgy nincs benne (például) áttekintés a korabeli folyóiratokról, mint ahogy (egyebek között) nem tartalmaz kritikatörténeti fejezetet sem, s ha a szerző törekedett is a teljességre, azt csak korlátozottan valósíthatta meg." (21. old.) A mű leginkább Waldapfel József majd negyven évvel ezelőtti munkájának (A magyar irodalom a felvilágosodás korában. Bp., 1957) műfajába tartozik: korszakmonográfia. Mint ilyen azonban - bizonyos értelemben elkerülhetetlenül - kézikönyv is lesz, mert a megelőző kor tudományosságát reprezentáló "spenót" elégtelenségei egyre szembeszökőbbek, s megnőtt az igény egy új összefoglalás iránt, ez az elvárás pedig nincs és nem is igen lehet tekintettel a szerzői szándékra. Előre látható tehát, hogy Bíró Ferenc műve nemcsak a korszakkal foglalkozó kutatásoknak válik alapművévé, hanem mivel az oktatásban kézikönyvként fogják használni, az irodalomértő tágabb közönség szemléletét is meg fogja határozni az elkövetkező időszakban. Mindez pedig megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít e munkának, többet és másfélét, mint amit az egyértelműen kiemelkedő, maradandó értékű szaktudományos teljesítmény önmagában egyáltalán kivívhat magának.

Bíró Ferenc könyve (tárgyán kívül) lényegileg semmiben sem kötődik említett monográfia- és kézikönyvelőzményeihez, szemléletmódjának forrásvidéke egészen máshol lelhető fel, amint arra a bevezetésben maga is felhívja a figyelmet: "Az irodalomtörténet (túlnyomórészt Szauder József munkássága révén), és a történettudomány (elsősorban Kosáry Domokos nagyszabású művelődéstörténeti szintézisével) nemcsak jelentős eredményeket ért el az utóbbi időkben, de voltaképpen tudománytörténeti fordulatot hozott létre a korszak értelmezésében. Ez a tanulmány is az ő eredményeikre épít s az általuk képviselt szemléleti tendenciát igyekszik folytatni." (10. old.) A "tudománytörténeti fordulat"-nak a monográfiában megfigyelhető konzekvenciáiról a későbbiekben lesz szó, először inkább a Szauder József és Kosáry Domokos nevével fémjelzett szemléleti indíttatásokra vessünk futó pillantást. A folytonosság Bíró Ferenc által is vállalt szálai mellett azonban elég világosan előtűnnek az eltérések is, amelyek a szerző autonóm szemléletmódjának markáns és következetes alkalmazásából fakadnak.

A monográfia a kor irodalmát funkciója felől tárja fel, mint a bevezetésben olvashatjuk: "ha a mégis meghatározható, tehát leírható (ámbár csak az egész monográfia által leírható) irodalomfogalmat a funkciója felől közelítjük meg, akkor e funkciót éppen a kor kulturális életének két főszereplője, a művelt, majd felvilágosult, és a laicizálódó, majd laicizálódott értelmiség egymáshoz való viszonya kínálja. [...] Itt két kultúraalakító tényező hol párhuzamos, hol egymásba áttűnő történetéről van szó, amely számos variációt tartalmaz az egyetértéstől a különbözésig, sőt, a radikális - bár csak ritkán nyílt - elutasításig, a másik fél törekvéseinek tudomásul sem vételétől azok kisajátításáig vagy átértelmezéséig." (18-19. old.) A korban alapvető változásokon átmenő irodalomfogalom megközelítéséhez tehát a nemesség és értelmiség sajátos viszonya szolgáltat Bíró Ferenc számára fogódzót, ezt emeli a monográfia középpontjába. "Így tehát a fölöttébb kétes célkitűzés helyett, hogy előre és külön meghatározzuk a munkánk alcímében szereplő >>irodalom<< ismérveit (azaz: tárgyunkat azonos tulajdonsággal bíró jelenségek együtteseként próbáljuk meg felfogni), az látszott értelmesnek, ha az egységet a funkció felől közelítjük meg, vagyis: a szóban forgó viszony leírását tűzzük ki célul. E leírásnak az elmondottak alapján a kor számunkra releváns irodalomfogalma mentén, mintegy ennek az irodalomfogalomnak a körvonalait kirajzolva kell haladnia. A tanulmány tehát nem a kor magyar és nem magyar nyelvű irodalmáról (>>tudományáról<<) beszél általában véve, hanem mind a kettőről úgy, hogy minél teljesebben megismerjük ezt a különös dialógust, furcsa küzdelmet vagy bizarr játszmát - az időben változó arculatú feleket éppen úgy, mint viszonyuk változatait." (21. old.)

A művelt nemesség és az éppen kialakuló modern értelmiség középpontba emelése nyilván nem független a Kosáry Domokos kidolgozta művelődéstörténeti modelltől (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980), s megfigyelhetők fogalmi kapcsolatok is. Nem kevésbé jelentősek, vagy mondhatni: jelentősebbek azonban az értelmezés és modellalkotás Kosáry Domokosétól eltérő vonatkozásai. Noha az irodalom, az irodalmiság egy sajátos, történeti-szociológiai szempontrendszer bevonásával vizsgáltatik, ez nem jelenti az irodalom mint önálló szféra betagolását a művelődéstörténetbe, mintegy annak részeként. A Bíró Ferenc monográfiájában vázolt modell nem követi továbbá Kosáry Domokos művelődéstörténeti modelljének hármasságát, illetve az ebben munkáló szemléleti előfeltevéseket sem. Nemesség és értelmiség párbeszéde Bíró értelmezésében a felvilágosodás kori irodalom egymást váltó nemzedékeinek az elvilágiasodáshoz való viszonya szerint alakul, arculatuk e legfőbb szempont fénytörésében rajzolódik ki.

Az elvilágiasodásnak a felvilágosodás meghatározó tendenciájaként való értelmezése az eszmetörténeti közelítés hangsúlyos jelenlétére utal a monográfiában. Amikor Bíró Ferenc a bevezetés már idézett soraiban Szauder József meghatározó indíttatását említi, akkor elsősorban éppen a szauderi eszmetörténeti szemléletmódhoz való kötődésére kell gondolnunk. Szauder József máig alapvető és megkerülhetetlen eredményeket felmutató munkássága igazi folytatásra lelt Bíró Ferenc művében, hasonlóan magas színvonalon. Ugyanakkor legalább ilyen feltűnő, hogy az eszmetörténet a monográfiában nem kapcsolódik össze a stílustörténet nézőpontjával, mint Szauder József munkáiban, sőt a stílustörténeti fogalmak egészen háttérbe szorultak. Ennek oka egy elvi belátás, amelyet a szerző egy korábbi, alapozó tanulmányában fejtett ki: "a stílustörténeti nézőpont a korszak kutatásának nagyon is lényeges mozzanata ugyan, de nem szolgáltathat alkalmas periodizációs elvet a korabeli irodalmi folyamatok számára. A jelek szerint maguk a stílusszervező szemléleti tényezők helyezkednek el a felvilágosodás kultúrájában olyan típusú összeszövődöttségben, hogy kiemelésük és különválasztásuk óhatatlanul széttördeli az irodalmi folyamat - másféle módon talán organikusan felfogható - menetét." (A felvilágosodás kori magyar irodalom értelmezéséhez. ItK, 1979. 326. old.) Állítása igazolására a korabeli érzelmesség vagy érzékenység példáját hozza fel, amely stílustörténetileg hagyományosan a szentimentalizmus fogalma alá tartozik. "Azt mondhatjuk tehát, hogy a földi horizontok megnövekedésének (s egyúttal: az emberi természet felszabadításának) folyamata, vagyis a földi örömök iránti elfogulatlanság és fogékonyság növekedésének folyamata másfelől egy mély nyugtalanság ébredésének és növekedésének a folyamata is volt. Mindezt figyelembe véve az a véleményünk, hogy amit rokokónak és szentimentalizmusnak nevez a szakirodalom, az az irodalomban egyazon nagy tudattörténeti áramlat két oldalának stiláris vetülete, s bár az irodalom életének menetében egy-egy szerzőnél és egy-egy időszakra a két oldal közül valamelyik előtérbe is kerülhet, sőt meghatározó szerepet is játszhat egy-egy író arculatának kialakulásában, mégsem választhatjuk el őket egymástól s így nem is alkalmasak arra, hogy periodizációs szempontként használjuk fel őket." (328. old.) Az állítás és bizonyítása számomra nehezen cáfolható érvényű, s úgy gondolom, valóban helyesebb a nagyon is bizonytalan körvonalú stílusfogalmakat az érzékenység eszmetörténeti indíttatású kategóriájával felváltani. (Megoldandó problémának látszik azonban a klasszicizmus értelmezése, különösen az érzékenység eme fogalmához való viszonyában. A klasszicista poétikai iskolázottság és alkotó módszer a korban egészen általános, e tény evidenciaként vétetik figyelmbe a monográfiában is. A valamiféle klasszicizmusnak a korszakban való átható jelenléte viszont esetleg fogalmi következményekkel járhat, s e téren elsősorban éppen Szauder József munkásságának konzekvenciáival kell szembenézni.)

Bíró Ferenc monográfiájának szerkezetét tehát nem stílusfogalmak és nem homályos politikai kategóriák formálják, mint például a "spenót" felosztását, hanem a nemesség és értelmiség sajátos "dialógusának" belső logikája, amely a felvilágosodás nemzedékeinek egymást váltásában is testet ölt. Az 1770-es évek nemesi írói az előző évtizedek egyházi értelmiségének irodalomművelését váltják fel, míg őket, mindössze egy évtizednyi dominanciájuk után, az 1780-as években színre lépő, immár erősen világias értelmiség követi a magyar kultúra és irodalom színpadán. "A monográfiában elgondolt modell szerkezetének alapját ez az időrend szerint változó szociológiai háttér adja, a fejezetek rendje azonban mégsem épülhet teljesen a kronológiai elvre. Az 1770-es évtizedet (A felvilágosodás áttörése) és a felé haladó időszakot bemutató, A barokk és a felvilágosodás között című fejezetek után nem következhet pusztán a XVIII. század utolsó két évtizedének tárgyalása. A kor vezérlő eszméit és a műfajok sorsát bemutató nagyobb egységeket csak az egész, mintegy fél évszázadnyi időt együtt látva lehetett feldolgozni." (21-22. old.) Az így beiktatott tematikus alfejezetek, különösen az Eszmék összefoglaló cím alattiak, igen nagy nyereségei a monográfiának. A nyelvkérdés, a filozofikum és a történetszemlélet összefoglaló áttekintése a kor egészének értelmezésében alapvető jelentőségű változások meglátására és leírására adott lehetőséget. E részek az elvilágiasodás mint a felvilágosodás központinak tekintett kategóriája egyes vetületeit emelik ki, s állítják új megvilágításba.

A műfajok áttekintése során a költészet történetét tárgyaló nagyobb fejezeten belül helyezkednek el az íróportrék, amelyek az első két, nemzedékeket bemutató rész portréit folytatják. Bíró Ferenc nem teljes és részletes pályaképre törekszik, hanem az adott író, költő munkásságának néhány lényegi elemét kiemelve igyekszik megragadni az adott életmű jellegzetességeit és jelentőségét. Nehéz a választás, ha ki akarunk emelni egyet-kettőt a jobbnál jobb portrék közül. Talán nem tűnik túlzottan szubjektívnak, ha elsőül a Csokonai életművéről írott nagy áttekintést említem. Ez ugyanis a könyv zárófejezeteként, eleve hangsúlyos helyen áll, s a mű koncepciója szerint is Csokonait mint a felvilágosodás magyar irodalmának összegző egyéniségét mutatja be. A "vidám természetű poéta" életprogramjának a centrumba állítása igen jelentősen eltér a szakirodalom több évtizedes közelítésmódjától, s ezáltal egészen új perspektívát nyújt a Csokonai-kutatásnak. De hasonlóan újszerű a Fazekas-fejezet is, ami már csak azért is fontos, mert Julow Viktor óta alig is írtak Fazekasról. Azáltal, ahogy Bíró Ferenc az életmű bizonyos evidenciáit értelmezése középpontjába emeli, új fénytörésbe kerül az egész. Köztudomású Fazekas és Csokonai rövid, de igen intenzív baráti kapcsolata, és ismeretes, hogy Fazekas kevés verset írt (a legtöbbet éppen e barátság alatt), továbbá hogy költői életműve igen sokszínű. E tényekből indul ki Bíró Ferenc értelmezése is: "az ifjú társ jelenlétében az idősebb barát kimutathatóan fontosabb dolognak tartotta az irodalom művelését, mint máskor, életének más időszakában. Ha ugyanis egész pályafutását tekintjük, sok jel utal rá, hogy számára az irodalom nem különbözött más tevékenységi területektől, ő figyelmével hol az egyiket, hol a másikat tüntette ki, s nem állíthatjuk, hogy közöttük valamiféle hierarchikus rendet látott volna. [...] Alighanem az ihlet egyenetlen működésével van összefüggésben a viszonylag kis terjedelmű életmű viszonylag nagy változatossága, a versek között kevés az összekötő szál, némi túlzással szólva: ahány vers, annyi költői arc néz ránk." (380-381. old.) A Fazekassal foglalkozó irodalom egyik problematikus pontja így válik az életmű értelmezésének kulcsává, elhelyezve egyben Fazekast az irodalmi hagyományrendben is. Sorolhatnánk még a nagyszerű portrékat (például a Gvadányiról, Batsányiról, Virágról vagy a szerző korábbi monográfiájából már közelebbről ismert Bessenyeiről és baráti körének egyes tagjairól), de ezek taglalása helyett inkább célszerű áttérni a már korábban említett tudománytörténeti fordulatra, amelynek szemléleti konzekvenciáit Bíró Ferenc is érvényesíti könyvében.

A modern történetírásban - elsősorban Kosáry Domokos, Benda Kálmán és H. Balázs Éva munkássága nyomán - elfogadottá vált a XVIII. század olyan értelmezése, amely a hanyatlás helyett inkább a fejlődést látja a kor magyar történelmében, még ha ez a fejlődés féloldalas, viszonylagos volt is. A felvilágosodás kora így nem hirtelen, előtörténet nélküli tüneménynek tűnik fel, sokkal inkább egy lassú érlelődés, felhalmozódás eredményének. Az irodalom történetére nézve ez az elgondolás az 1772-ben, Bessenyei György felléptekor meghúzott éles határvonal elmosódásával járt együtt. Az irodalmi felvilágosodás értelmezésekor is egyre inkább láthatóvá váltak azok a szálak, amelyek Bessenyeiék nemzedékét az előzőekhez kötötték. "A felvilágosodás kori magyar irodalom redukált szemléletéhez jutunk, ha csak a hetvenes évek fejleményeiben látjuk meg az alapjait, de a hetvenes éveket is redukáltan szemléljük akkor, ha csak a későbbi fejlődés alapjait látjuk meg benne. Ezt az évtizedet nem lehet csak kezdetként felfogni, s a korszak tanulmányozása során egyre mélyebb meggyőződésünkké vált, hogy először nem így kell felfogni" - írja Bíró Ferenc, érvényesítve a történettudományban is végbement szemléleti fordulat konzekvenciáit az irodalomtörténetírás szempontjaira nézve (12. old.). Így a monográfiában leírt "történet" kezdete a századközép tájára helyeződik át, ott lelhető fel ugyanis a forrásvidéke mindannak, ami majd az 1770-es években jelentkezik átütően. Ez a nézőpontváltás az irodalmi folyamatok újszerű értelmezését adja, s mindenképpen hiteles, meggyőző felvilágosodáskoncepciót rejt magában. Ennek további fontos eleme az is, hogy a kezdet határvonalának feloldása nem járt együtt a korábbi jelenségek mindenestől való "bekebelezésével". Ahogy a szerző árnyaltan megfogalmazza, "a századközép táján nem kezdődött el még ugyan a magyar irodalomban a felvilágosodás kora, de létrejött a változásokat immár magában rejtő helyzet, hiszen megszületett a felvilágosodás kori magyar irodalom majdani két főszereplője: a művelt, a barokk világtól egyre távolodó, a dolgokat egyre inkább a saját szemével néző nemes és a világiak igényeihez alkalmazkodó, azaz: laicizálódó egyházi értelmiség, amely az egyáltalán nem távoli jövőben értelmiségivé alakul majd át" (15. old.). A magyar irodalmi felvilágosodás kibontakozásának gazdag és differenciált rajza - noha a koncepció körvonalai természetszerűleg már látszottak a szerző korábbi Bessenyei-könyvében is - a monográfia egyik alapvető újdonsága és értéke.

A "történet" kezdetének kifejtése széles elméleti-történeti argumentációjával hívja fel magára a figyelmet. Ennek fényében különösen feltűnő az a tény, hogy a "történet" végének kijelölése nem kapott ilyen megalapozást. A "történet" mintegy abbamarad Csokonai halálának idején, a XIX. század legelején, mindössze annyit olvashatunk erre nézve a bevezetésben, hogy: "Ez a kor, a nyelvújítás kora azonban már kívül esik e munka keretein." (21. old.) Nem lehet és nincs is értelme számon kérni e monográfián, hogy miért nem tárgyalta még az új század első két évtizedének irodalmát is, hiszen látható, koncepcionális elhatárolásról van szó. Ezt mutatja a címadás is, amely a felvilágosodás korának magyar irodalmát jelöli meg a könyv tárgyaként. Vagyis: a XIX. század első két évtizedének magyar irodalma, a nyelvújítás kora Bíró Ferenc koncepciója értelmében már nem tartozik a felvilágosodás fogalma alá. A koncepcióval vitázni lehet, az ellenkezőjét számon kérni rajta azonban felesleges. Amit itt szóvá tennék, az inkább az argumentáció hiánya, pontosabban: az explicit kifejtés, a kezdetekről adott áttekintéshez hasonló megalapozás elmaradása. Az nyilvánvaló, hogy az egyes fejezetek olvastán fokozatosan kialakul a korszakról egy kép, amiből többé-kevésbé érthetővé válik a monográfiát záró határvonal kijelölése, ez azonban, azt hiszem, mégsem helyettesíti a részletesebb, legalább tézisszerű kifejtést, különösen nem a kezdetmeghatározás alapossága után. Tudom persze, hogy ezt az elvi kifejtést könnyebb számon kérni, mint megvalósítani, hiszen az érintett problémakör nemhogy sokkal kevésbé kidolgozott a történeti és irodalomtörténeti szakirodalomban, mint a kezdet kérdésköre, hanem egyenesen megoldatlannak látszik a jelen pillanatban. Ha a kezdeteket illetően az összegzésre vállalkozhatott Bíró Ferenc monográfiája, akkor a korszak végének meghatározása tekintetében inkább egy tisztázó vita nagyszabású nyitányának tekinthető.

E vitában központi szerepet fog kapni Kazinczy életművének az értékelése. Kazinczy munkássága, amely az utóbbi években több kitűnő monográfia és tanulmány tárgya volt, Bíró Ferenc könyvében is sokszor, sokféle vonatkozásban előkerül (már csak a névmutató alapján is az egyik főszereplőnek tűnik). S mégis, önálló portrét nem kapunk róla, csak a regénytörténeti fejezetben említődik önállóan, a Bácsmegyey kapcsán. Itt a bevezető mondatok rögtön tisztázzák is a miértet: "Az 1800 utáni két évtized irodalmi vezére - mint köztudott - komoly szerepet játszott már az 1780-as évek irodalmi életében is. Munkásságát természetesen a maga egészében, kibontakozása felől célszerű szemügyre venni" (217. old.), tehát a monográfia körébe nem tartozó nyelvújítási korszak (vagy ahogy Bíró Ferenc nevezi: a Kazinczy-kor) keretei között. A Kazinczy-portré elmaradása nem hiány, hanem a koncepció szerves következménye, a századforduló értelmezésének egyik lehetséges változataként. Ebbéli voltában azonban intenzív továbbgondolásra serkent, hiszen hallatlan egyértelműséggel tesz fel olyan kérdéseket, amelyek megválaszolása szoros összefüggésben van a korforduló problematikájának megítélésével.

Mezei Márta, Csetri Lajos, Fried István, Gergye László munkáiban több vonatkozásban is újrafogalmazást kapott Kazinczy "fordulatának" a kérdése, vagyis hogy miként viszonyul egymáshoz fogsága előtti és fogsága utáni pályaszakasza. Az említett szerzők arra figyelmeztetnek, hogy az összetartó szálak, a folytonosság elemei jóval erősebbeknek látszanak, mint a különbözőségek, átértékelődések. Nem vitás, hogy Kazinczy világképe, költészete, kritikai nézetei sokat változtak az idők során, különösen a fogság időszaka alatt, mindez azonban mégsem érintette bizonyos alapvonások lényegi változatlanságát ("a Poétai berek folytatása, esztétikailag meghaladása, magasabb szintű továbbírása az Orpheusban és a Helikoni virágokban körvonalazódott szándékoknak. Semmi esetre sem tagadása az akkori Kazinczynak, nem korrigálása, kiigazítása az 1790-es évek törekvéseinek. Tehát nem szakítás, pusztán fordulat; továbblépés, az újonnan megismert és alaposabban tanulmányozott, leginkább weimari poétikai-esztétikai eszmények felé", Fried István, ItK 1982. 269. old.; "A Tövisek és virágok vagy az esztétikai tárgyú episztolák ízlésirányukat, gondolatiságukat tekintve szerves folytatásai az 1780-as évek kezdeményezéseinek, az eltérés jobbára csak a program artikulációs formájában nyilvánul meg", Gergye László, ItK, 1995. 147. old. stb.). A folytonosság azonban azt is jelenti, hogy az 1780-as évek Kazinczyjának munkássága nem tekinthető pusztán előtörténetnek a nyelvújításban kibontakozott tevékenységéhez képest, vagy, más szóval, a kibontakozás nem csak a nyelvújítással kezdődik el pályáján. S akkor miért ne lehetne a XIX. század első két évtizedének Kazinczyját a XVIII. század végének Kazinczyja felől is szemlélni?

Úgy gondolom (az említetteken és idézetteken túl is), nem egy jel utal arra, hogy a nyelv- és ízlésreformot kezdeményező Kazinczy Ferenc törekvései meghatározóan az 1780-as, 1790-es évek fordulójának mentalitásába, kultúrájába, irodalmiságába mélyesztik gyökereiket. Ebben az időszakban formálódik ki Kazinczy ízlésfogalma, amely az irodalom újszerű értelmezésének lehetőségét hordozta magában azáltal, hogy kiszakítani törekedett azt a felvilágosult tudományosság fogalmi köréből, s a szubjektivitás felé mozdította el mind az alkotás, mind a befogadás felől értelmezve. Ízlésfogalma a kellem kategóriája jegyében bontakozott ki, ennek képviseletét programszerűen is hirdette, miként azt Gergye László kimutatta Az áldozó című versről készített szép elemzésében. A gráciaköltészet, a dal, az idill, a levélregény műfajai, melyeket Kazinczy ebben az időben mintateremtő érvénnyel művelt, részei lettek egy sajátos, az érzékenységre jellemző irodalmi világalkotásnak. Ez az irodalmi törekvés igen közel áll ahhoz a jelenséghez, amelyet Schiller tanulmá-nyaiban részben a naiv, részben a kellem fogalmával ragad meg. Fontos kiemelni továbbá, hogy a XVIII. század végi irodalmi megújulás lényegében a Kazinczy kijelölte eme úton indult el. Aztán ő maga is módosított pályáján, ízléselvén, ez a módosítás azonban nem jelentett szakítást e téren sem. Igen érzékletesen kimutatható, milyen erős szálak fűzik a fentebb stíl fogság utáni fogalmát a századvég kellemfogalmához.

Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a nyelvújítási harcok időszakában megfigyelhető tekintélyelvű vezéri ambíciók elég egyértelműen az Orpheusban megtestesült korábbi költőszerep, a "pap" és a "katona" (lásd Aranka Györgyhöz írott 1790. március 25-i levelét) kettős szerepe újraérvényesítéséből fakadnak. A szépség oltárán áldozatot bemutató pap és a világosítás eszményeiért harcba szálló katona egyaránt saját kiválasztottságának tudatából merít erőt és igazolást, akárcsak az örökösen a költői halhatatlansághoz fellebbező, a fentebb stíl eszményének hódoló és azt uralomra juttatni törekvő Kazinczy-Héraklész, akinek a Tövisek és virágok nyitóepigrammájában festi magát. Szerepfelfogása, önértelmezése és magatartása a legmélyebben folytonos, s jellegében eredendően a józsefi kor mentalitásából fakad, amely eszméltető élménye volt. A XIX. század első két évtizedét (persze különösen a másodikat) oly erőteljesen meghatározó "kulturrevoluciós" törekvései, hogy a lasztóci levelek Kölcseyjének immár bíráló élű okfejtésére utaljunk, egy megelőző időszak közegéből származtak, s a történetiség, a szerves fejlődés evolucionista gondolatával terhes korszakban fejtették ki leginkább hatásukat. Ellentmondásos voltuk, minden kétségtelen jelentőségük ellenére, azt nem tagadva, sok tekintetben (de persze más tényezőkkel együtt) ebből a némileg késői kibontakozásból származik. Nem véletlen, hogy az új század legelejének sajátos világához leginkább kötődő költők csak időlegesen maradtak Kazinczy vonzásában: kikerülni lehetetlen volt, akárcsak követni.

Mindez azonban egyúttal azt a kérdést is újraérvényesíti számomra, hogy vajon kivonható-e Kazinczy munkássága a felvilágosodás fogalomköréből, s tágabban: a nyelvújítási harcok kora, a Kazinczy-kor nem értelmezhető-e ugyancsak a felvilágosodás korszakán belül. E kérdések megválaszolása, valamiféle szakirodalmi konszenzus kialakulásának a lehetősége még távolinak tűnik, de nagy valószínűséggel mondható, hogy e problematika lesz az elkövetkező időszak egyik fő kérdése. A felvilágosodás és romantika, a XVIII. század második felét meghatározó érzékenység, mely jelentősen átformálta a felvilágosult szemléletmódot és irodalmiságot, valamint a Szauder József által bevezetett fogalom, a neoklasszicizmus (hogy csak a talán legfontosabbakat említsem) elsősorban egymáshoz való viszonyukban kiáltanak tisztázó viták után. Bíró Ferenc korszakmonográfiája e folyamat jelentős állomása, még ha explicite nem fejti is ki álláspontját a századforduló irodalmi (korszak?)vált(oz?)ásainak kérdését illetően. Elhatárolásai, okfejtései - akár elfogadóan, akár vitatkozva - e szempontból is megkerülhetetlenek.

Az összegzések, jól tudjuk, legalább annyi új utat nyitnak, mint amennyit lezárnak, éppen ebben áll eredendő jelentőségük. Bíró Ferenc monográfiája után nem lehet a korábbi összegzések irányából tekintenünk a felvilágosodás korára. A nagyívű koncepció, a tematikus áttekintések, a részletelemzések, a portrék gazdagsága és harmonikus egybeilleszkedése - a ricoeuri fogalom szerint - "valószínűbb" értelmezést nyújt, mint bármely eddigi. "Ez azt jelenti - írja Bíró Ferenc a könyv bevezetésének végén (22. old.) -, hogy a tudományos munkákat nem az önmagában csak modellálható, de nem >>rekonstruálható<< valósághoz, hanem más értelmezésekhez lehet és kell mérni. E számunkra nehezen vitatható belátás a kutatót elődeivel való versengésre ítéli, ám e versengésben senki más nem segítheti jobban, mint az elődök." Bíró Ferenc művét forgatván óhatatlanul az jut eszünkbe: soha jobb tanítómester "elődöt" és nemesebb vetélytársat a "versengésben".


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu