Valahol a Kastély folyosóin eldőlt, hogy a tervgazdálkodásról a piacra való átmenet során nemcsak a tulajdoni struktúrát és a piacokat, nemcsak a hiteleket és hiteket, hanem az utcaneveket és az étlapot, a zenét és a tudományos-technikai kutatást is át kell szervezni. E mellékesen és adminisztratív szinten kezelt teendő a gyors német újraegyesítés során tűnik el, amikor azt a bismarcki szellemben és módszerrel hajtják végre. Bár a lipcsei Tamás-templomban J. S. Bach kantátáit és passióit továbbra is a helyiek éneklik, autentikusan és feledhetetlenül, a karmester és a zeneigazgató nyugati. Az akadémiai intézetek átszervezése, mint erről Hans-Georg Wolf beszámol, a keleti Akadémia által előkészített anyag alapján történt, amelyet a Nyugatnémet Tudományos Tanács bírált el és szankcionált. A nyugatnémet "aktorok" gondoskodtak a szükséges "adminisztratív eszközökről" (pénzről), ezzel aztán igen rövid idő alatt igen alapvető átszervezést lehetett eszközölni. Hja, pénz és hatóság beszél, kutya ugat. Már az egyesülési szerződés tisztázta, hogy itt, mint Bismarck idején is, a többiek igazodnak a győzteshez.
  A Tudományos Tanács nyugati politikai tisztségviselőkből és tudósokból állt, de 130 kutatóintézet sorsának eldöntése olyan fogas feladatnak bizonyult, hogy (módjával) külföldi, sőt még egyes keletnémet tudósokat is be kellett vonni az (előzetes) felmérésbe. A döntés hamar, 1991 nyarára megszületik. Az Akadémia 100 intézete közül 6 megszűnik, 28 szétoszlik, 5 máshová kerül, és 21 átalakul, a létszámnak fele sem marad meg (és továbbra is csökken). A társadalomtudomány intézetei megszűntek, az egyesítés itt tehát a nullásítás formáját öltötte, és e területek kutatóinak mintegy négyötöde is lapátra került. De nem jártak sokkal jobban a bölcsészeti, matematikai (!) és kémiai (!!) intézetek sem. A kutatási programok közül a Tanács előnyben részesítette a nyugati gazdaságnak hasznosakat, a keleti terület sajátos kérdései kevéssé érdekelték. A gyorsan zajló felmérés során az érintett intézetek több mint fele vélt jó pontot szerezni azzal, hogy megvált régi vezetőjétől, ez - mint kitűnt - nem javította sorsukat. Hogy az átalakítás eredményeképp mi javult, arra a szerző szerint még "korai volna" válaszolni, feltétlen előnye viszont az, hogy már végbement.
  A német átalakítás, hirtelensége és élessége miatt, sokban különbözik attól a kaleidoszkóptól, amit tizenegy kutató rajzol ki az orosz, cseh, lengyel, magyar és bolgár átmenetről és általában a Közép-Európát sújtó fájdalmas, hosszas, de korántsem befejezett szellemi tortúráról. Az eredmény mégis hasonló: leépül a kutatási potenciál nagy része, és még ennél is jobban csökken a kutatásra fordított összeg. A mozgékonyabb tudósok vagy külföldre menekülnek, vagy pedig, a kutatást abbahagyva, beépülnek a politikai-hatalmi apparátusba. A hatalom - nemcsak az állítólagos jólétet, de kultúrát is koraszülöttnek ítélve - nekiáll helyére tenni a fecsérlőnek vélt arányokat, mégpedig nem a teljesítmény vagy szükséglet, hanem saját eladósodottsága mérvében. E folyamatban, ahol mindenütt felére-harmadára zsugorodik a kutatásra kiutalt pénz részaránya a (szintén csökkenő) GDP-ből, a magyar bázisok hervadnak a leggyorsabban.
  A bevezető helyesen sorolja fel e kutatási szervezetek jellemző hibáit: az oktatás, kutatás és termelés egymástól való elszigetelését, a kapcsolat hivatali és pártutasításokkal való felváltását és ennek minőségi hígulására és szakmai igénytelenségre vezető hatását. Nem említi a (sanyarú szintű) létbiztonság és az (alacsony fokú, de erősödő) önigazgatás előnyeit, amelyeket a kívülről és pénzügyi-hatalmi eszközökkel végrehajtott átszervezés beláthatatlan időre megszüntetett. Nem foglalkozik a Nyugaton kialakult helyzettel, talán ezért sem tart attól, hogy a pártirányítás megszüntetése távolról sem szünteti meg a tudományos munkától idegen hivatali utasítások rendszerét. A felismert bajokat a nyugati irányítási rend, már csak oligopolisztikus volta és etatista működése miatt sem fogja kiküszöbölni, legföljebb valamelyest enyhíti.
  A Nyugathoz hasonlítást egyébként eltorzítja az, hogy ott csak a szorosan vett kutatási tevékenység költsége szerepel az adatokban, míg nálunk a kutatás céljaira alapított és a dolog természete szerint bőséges (fel)jelentési kötelezettséggel és adminisztrációval üzemeltetett intézmény egésze. A kutatók száma és fizetése nálunk általában kevesebb mint fele volt az intézményi létszámnak és bérnek. Ezért a nyolcvanas évekre jellemző, látszólag azonos színvonal már maga is eleve több mint 50 százalékos elmaradottságot jelzett, s ezt most a további megszorítások (ezek egyébként az adminisztrációnak alávetettség erősödését, és nem enyhülését váltják ki) teljes elszakadássá teszik. A beszámoló nem elemzi a kutatási témák sajátos eloszlását. Ezekben az országokban a kutatások zöme nem új ismereteket tárt fel, hanem egyrészt tananyagok összeállítását és honosítását szolgálta, másrészt pedig a hivatalokat tehermentesítette attól, hogy megemésszék és megértsék területük problémáit. (Az OTKA által finanszírozott "alapkutatások" ismeretében állítom, hogy legnagyobb részük még ma is a külföldi szakirodalom összegezésére irányul, hivatali [ritkábban termelési] hasznosítás céljából. Sőt: ha a kutató nem tudja témája ilyen hasznosságát és aktualitását indokolni, azt az elbírás kénytelen hibául felróni.) Elmaradottságunk miatt minderre feltétlen szükség is volt, s e szükséglet nem múlik el egyhamar. Nemcsak a mellőzhetőnek vélt önálló kutatási eredmények létrejötte vált hát kérdésessé, de további és még lassabb kullogásra ítéltettünk éppen akkor, amikor a nyugati technikai-tudományos elméletek változások forrpontján állnak.
  A folyó költségek mellett a "stock", azaz a felszereltség - mint a nyugati statisztikában - is teljesen homályban marad. Hátrányaink itt még nyomasztóbbak. Átfogó statisztika hiányában csak azt a tapasztalatot közlöm, hogy szagtalan, szappannal, törülközővel és papírral ellátott WC-t csak tőlünk nyugatabbra találni, a víz- vagy kávéivás iránti vágyat pedig még csak az USA tartja a kutató működési körébe tartozó jelenségnek. Soros bőkezűsége folytán valamelyest javult a folyóiratcikkek közép-európai másolhatósága. Ha azok az intézetekben megtalálhatók. Ennek valószínűsége 1975 óta csökken.
  Uwe Schimank vázlatos összképet ad a "lehetőségek és bajok" alakulásáról. Négy réteget vizsgál. Beszámol a 1) pártkedvenc magas állású, de tudásában bizonytalan, a 2) magas állású és magabiztos, a 3) tehetséges, de politikailag hátrányos helyzetű, végül az 4) alacsony állású és bizonytalan tudású, ezért a versenyt elkerülő kutatók magatartásáról. Megállapítja, hogy a szükséges reformok támogatói a 2) és 3) kategóriából kerültek ki, de igyekezetük meghiúsult a csökkenő dotáción, valamint az 1) és 4) kategória tradicionális koalícióján. A tudományos munka anyagi forrásai ellen kibontakozó koncentrált támadás ugyanis közelebb hozta egymáshoz az egyébként vitában álló táborokat, és a vártnál egységesebb frontot alakítottak ki a tudomány, azaz saját megélhetésük védelmére. Az egyformán elszenvedett hátrányok és társadalmi elutasítás, egyszóval az egzisztenciális veszély - amint azt már Bence György korábban (Átmenet és átmentés a humán tudományban. BUKSZ, 1992. Ősz) felismerte -, ezért aztán megalkuvások hosszú sorához vezetett mindenütt.
  Schimank mégsem látja reménytelennek a helyzetet, mert az intézményi és kutatói önállóság megnövekedett, s habár a politika sok régi "kedvence" megtartotta pozícióját, hatáskörük csökkenésével ma már kevesebbet árthatnak. A megoldást abban látja, hogy a "párt kegyeltjei" egyszerűen "ki fognak halni", és "remélhetően" nem fogják újak követni őket. Ebben a reményben, ismerve e társadalmak és szerveik viselkedését, a recenzens nem osztozik. Különösen szkeptikus abban, hogy a néhol már felállításra került és a szerző által nagy örömmel üdvözölt kutatási minisztérium jobban tudná érvényesíteni a tudomány érdekeit, és képes ellenállni a mindenkori politika és hatalom befolyásának. Ez minisztériumokra nem szokott jellemző lenni.
  Balázs Katalin szintén óvatosan optimista, legalábbis az innovációs potenciál jövendő kifejlődése tekintetében, bár szélesebb ismeretekre és részletesebb statisztikai anyagra támaszkodva élesebben fogalmazza meg az átalakulás során elkövetett hibákat. Mindjárt bevezetőképpen megállapítja, hogy eddig egyetlen kormány se lépett elő semmilyen tudományos vagy technikai elképzeléssel, s a politika is cserben hagyta a források hirtelen csökkentése és az elveszett piacaik miatt halódó kutatási szervezeteket. Ennek oka az, hogy az átalakítás sem a versenyt, sem a vállalkozást nem támogatja, viszont a krízis a gazdaság és politika minden illetékesét rövidlátóvá teszi. Kemény vád, de helytálló.
  Különösen pórul jártak a tudomány ipari alkalmazása terén dolgozó kutatók. Közép-Európa ipari vállalatai a nyereségrészesedés terjedésével egyre nagyobb nyűgnek tekintettek minden változást. Új termék vagy új eljárás bevezetése mindig kiadásokkal jár, s ez csökkenti az éves nyereséget, ezáltal pedig a vezetők prémiumát is. Hiába térül meg a befektetés esetleg évek múltán, ebből már nem részesednek, tehát a rövid távú ellenérdekeltséget nem ellensúlyozza semmi. A fogcsikorgatva fizetett különféle "műszaki hozzájárulás" is csak arra volt jó, hogy letudják a szóban hangosan hirdetett fejlesztési kötelezettséget. A pompázó "Fejlesztési Főközpontok" és sápadt kutatóintézeteik hamar kilehelték lelküket, amikor e hozzájárulás mindenütt vékonyabban csordogált, majd elapadt. És éppen ebben a teljes ellehetetlenülésben születtek meg az új csírák. Volt már hagyományuk a műszaki egyetemeken és a nagyobb természettudományi kutatóintézetekben mellékfoglalkozásként művelt ipari együttműködésekben. Ezek a már akkor is rosszul fizetett oktatók és üzemi mérnökök megélhetéséhez szükséges mellékjövedelmeket legalizálták. Létrejöttek a béralap-ellenőrzés kijátszásának (később az adózás elkerülésének) simán működő formái. A vállalkozások e korai kezdetei az oktatás, kutatás és alkalmazás természetes vonzódásán alapultak, ezért is támadta őket állandóan a pénzügyi bürokrácia, a rendszerezés és szabályozás örvén próbálva magát ide is közbeékelni.
  Balázs részletesen elemzi az együttműködés minden országban megjelenő, sőt egyre jobban burjánzó különféle megoldásait, és összeveti jövőjüket a nyugati "kutató-falanszterek" korai sikerével, majd lassú kiürülésével. Az előbbi formákat tartja megfelelőbbnek és kecsegtetőbbnek. Bár indokait nem teljesen értem, osztom nézetét. Azt tapasztaltam, hogy a hatékony ipari fejlesztés nem nyilvánosságot, üstdobot és propagandát, hanem csendet igényel, valamint a pénzügyi, adó és egyéb adminisztratív hatóságok lehető teljes elkerülését. Csak egymást jól ismerő és egymásban bízó munkatársak tudják a kutatás állandóan változó szervezési, pénzbeli és ismeretbeli igényeit rugalmasan megoldani. Technikai mutációt csak olyan szervezet produkál, amely maga is képes mutációra, s az új és érzékeny formák a bürokrácia és bizalmatlanság csekély szelére is elfagynak.
  Az egyes országok tudományos életének szomorú viszontagságait bemutató érdekes és vegyes témakörű tanulmányok sorából csak Mosoni-Fried Judit magyar ipari kutatást elemző írását emelem ki. Rózsaszín bevezetés után (a kutatás szabadságát ma már az alkotmány biztosítja, a kutatóintézetek és az Akadémia autonómmá vált, "and so on" - mintha hasonló mondatokat már az előző rendszerben is leírtak volna), rátér az ipari kutatások helyzetére, amelyre az a jellemző, hogy az üzleti szektor és a központi alapok hozzájárulása egyaránt 70 százalékot meghaladó mértékben csökken öt év alatt 1993-ig (ami még nem a mélypont). A külföldi vállalat saját kutatási bázisára támaszkodik, a belföldi vagy nem tudja megfizetni, vagy nem is igényli a fejlesztést.
  Az 1950 óta folyamatosan és nagy költséggel megteremtett, aztán nagyrészt mesterségesen életben tartott, mintegy negyven intézetből álló "hálózat", amelyből harminckét intézet még 1988-ban is évi 10 milliárdos (!) forgalmat bonyolított le, mára gyakorlatilag semmivé lett. Eszközei egy részét az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság az 1993-ban megalakuló és az egyetemekhez húzó Bay Alapítványnak adja át, holott a kormány 1992-ben már úgy döntött, hogy az intézeteket az Állami Vagyonügynökség vegye át és alakítsa át korlátolt felelősségű társaságokká, 25 % +1 szavazatos állami részesedéssel (?). Mintegy tizenkét intézet mégis az Ipari Minisztérium fennhatósága alá kerül, s ott nehezen követhető módon egyesülve végül eltűnik a szemhatárról.
  Nyilvánvaló, hogy itt az államapparátuson belüli szakmai-hatalmi vitáról volt szó, amelyben az OMFB nonprofit szervek felállítása mellett érvelt, a kormány átabotában "privatizált", a minisztériumok pedig a vállalataik által évtizedeken keresztül befizetett nem csekély összegek ellenében szerettek volna némi kutatási felszereléshez jutni. Az állami szervek közt így kialakult költséges és hosszas csatában (átvilágítás, ismételten füstbe menő új tervek és koncepciók készítése, újabb átvilágítások külföldi cégek meghívásával, valószínűleg dollármilliókért, hogy a megrendelő nagyobb nyomatékot adhasson intencióinak) úgy olvad el az addig biztosan milliárdok százait, talán ezreit is elnyelő állami kutatási extravagancia, mint aszfaltra dobott tölcséres fagylalt a kánikulában.
  S csak szomorkodhatunk, ha az Akadémia Kutatásszervezési Intézetében dolgozó szerző kénytelen bevallani, hogy nem tud hozzáférni a hiteles adatokhoz, s ezért tanulmányát szórványos újságcikkek és (ki tudná megmondani, mennyire őszinte és valós) interjúk, valamint néhány eseti vizsgálat alapján kell összeállítania. Ennyit az Akadémia és az elhunyt intézetek autonómiájáról. Más autonómiák autonómabbaknak bizonyultak.
  A kötetet a szerkesztők rövid utószava zárja. Az utószó három sajátosságot emel ki. A szerződésen alapuló kutatásokat s ezek mostanában jelentkező új nyugati finanszírozási forrásait. Ez szerintük visszavonhatatlanul véget vet a politika és a tudomány szovjet típusú kapcsolatának. Érvelésükből hiányzik egy láncszem, mert nem mellékes, hogy ki és miért finanszírozza a szerződéseket.
  Másodszor aggodalmukat fejezik ki, mert a kutatás még nem vetette le régi nyűgeit, és nem vált igazán hatékonnyá. (Láttuk: a pártirányítás és egyáltalán bármilyen eszmei irányítás megszűnt ugyan, de az adminisztratív béklyó egyrészt részletesebb, másrészt és ugyanakkor anyagilag fojtogatóbb lett.) Végül megállapítják, hogy a kutatás szakmai arányai lényegesen nem változtak, legfeljebb az alap- és alkalmazott kutatás tolódott el az előbbi javára. Miután akadémiai intézetekről van szó (habár az összefoglaló követhetetlenül keveri ezt az ipari kutatással), ez akkor sem volna hibáztatható, ha igaz lenne, valójában azonban minden jel arra mutat, hogy a rendkívül alacsony keresetek kiegészítésére vállalt külföldi és belföldi fizetett megbízások kivétel nélkül az alkalmazott kutatás, sőt az adatgyűjtés és hírelemzés irányába tolják el a hangsúlyokat.
  A tanulmányokat a tudomány és technológia társadalmi dimenzióival foglalkozó, 25. évfolyamába lépő és az indiai SAGE kiadó gondozásában megjelenő folyóirat tette közzé. Alapul az 1994-ben Budapesten megtartott nemzetközi konferencia anyagait használták fel a szerkesztők. A konferencia, amely A kutatások rendszere a kommunizmus után Közép- és Kelet-Európában címet viselte, maga is két, 1953 óta szélesebb körű felméréseket és vizsgálatokat végző csoport együttes erőfeszítésének gyümölcse volt. Az anyagok színvonala, a konferenciák szokása szerint, nem volt egyenletes, és nehezen jellemezhető egészében. Sok olyan munkát kellett elvégezni, ami normális időben és normális államokban a közoktatásügyi minisztérium és a tudományos életet irányító intézmények apparátusaira hárulna, mielőtt az anyagokat szakmai vitára bocsátanák. De éppen Balázs Katalin jelzi, hogy az apparátusok maguk is bénultan szemlélték a történteket, erejükből legfeljebb határozatok hozatalára futotta, de ezek alátámasztására vagy indokolására már nem.
  A konferenciát ezért sem tudományos, sem pedig alkalmazott kutatási konferenciának nem nevezhetjük, mert akkor meg kellene mondani, milyen elvont tudományos tételek milyen területeken való gyakorlati felhasználását szolgálta. Erre még nincs és nem is lehet válasz, mert ezek a tanulmányok (a hetvenes években elszaporodó "esettanulmányok" mintájára) éppen azért jöttek létre, mert a megfelelő tudományos háttér hiányzik, nem létezik, a taglalt kérdések köre eddig nem volt tárgya a tudományos vizsgálódásnak. A dolgozatok ezért gyakran csak a lelkiismeretes újságírás tájékozott és tájékoztató, jól megírt és a kellő gondossággal megszerkesztett példái. Ugyanakkor rendkívül fontos és hasznos tanulmányok, mert éppen az ilyen írásoktól várhatjuk a legégetőbb gyakorlati gazdasági és intézményi kérdésekre vonatkozó igen hiányos tudásunk gyarapodását.
  Sajátos műfaj ez: az átfogóbb tudományos gondolatok és elméletek megszületése előtti elmélyedtebb tájékozódást szolgálja, és arra alkalmas, hogy az eddig mellőzött, háttérbe szorított, mintegy az állami adminisztráció szabad prédájává lett kérdéseket a napfényre emelje, és megmutassa, hogy saját jövőnk alapjait rongáljuk, ha nem fordítunk nagyobb figyelmet az állami irányítás rögtönzéseire, ad-hocizmusára, kártevéseire. Ezek azok a területek, ahol a (Szelényi Iván és Konrád György értelmezése szerint) a hatalom felé tartó értelmiség a lehető legrosszabb bizonyítványt állította ki magáról, és eddigi teljesítménye alapján bukásra áll.
  Óhatatlanul felmerül hát a "miért" kérdése. Miért döntöttek így a parlamentek és a hivatalnokok? Tervek, elgondolások, elképzelések, mint Balázs Katalin írja, sehol nem kerültek nyilvánosságra. Az apparátus és a politika tehát, mintegy ösztöneire hallgatva, "csípőből lőtt". Miért olyan egységes mégis a megoldás: az agyvelőállomány csonkolása? Az anyagi indokokat elvethetjük: a területet felvigyázó hivatalok, hivatalnokok és smasszerek költsége majdnem annyival növekszik, mint amennyivel a kutatóké csökken, a felszerelés jelentős része elpocsékolódik, az átszervezés nem megtakarítást, de ráfizetést hoz.
  Laki Mihály régebbi tanulmányában (Lehetséges-e ma az átmenet kutatása? BUKSZ, 1993. Tavasz) vélek e kérdésre feleletet találni, vitatva az árnyalást, de nem a mondanivalót. A '68-as és a '90-es változások vizsgálatának lehetőségét összevetve azt írta, hogy bár a kutatás lehetséges, de "a tudományfinanszírozó hivatalnokok itt, a szponzorok odaát nem ezt várják tőlünk", azaz nem elmélyült és türelmes alapkutatást. Az azóta elmúlt három év alatt azonban tovább romlott az ehhez szükséges információk hozzáférhetősége. Ezt Mosoni-Fried tanulmánya vagy még általánosabban a Nyilvánosság Klub sorozatosan vesztett csatái világosan mutatják.
  A polgári társadalom restaurációja egy olyan korszakban, amikor a terjedő új technikai (és ezzel társadalmi) lehetőségek már lehetővé, sőt lassanként elkerülhetetlenné teszik eredeti eszméinek meghaladását, szükségszerűen konzervatív, retrográd, szorongó és védekező jellegű. Különösen áll ez Közép-Európára, ahol a polgári kor nem volt képes átformálni az ismerten ósdi és rendi jellegű szervezetet. A restauráció ezeket az elmúlt negyven év folyamán tovább lappangó avíttságokat is a felszínre hozza. A kellemetlen vizsgálódás eltiprására irányuló igyekezet tehát természetes. Anyagi hátrányokkal jár a kutatók számára, lassítja a technika haladását, és az információkat is gúzsba kívánja kötni, de éppen ezzel olyan mélyebb indulatokat és áramlatokat vált ki, amik még siettetni is fogják bomlását.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu