ÖSSZHANGBAN A TERMÉSZETTEL
AZ ÚTVESZTŐ



Adrian Fisher és Georg Gerster:
The Art of the Maze
London, 2000, Seven Dials. 161 o.


A labirintusokat a belső akadályok, eltévedések felismerésének megkönnyítésére készítették az ősi kultúrákban. Mert mi a labirintus lényege? Elveszés, tudatvesztés, meghalás. A mesterséges tömkelegekkel az ember önmagán próbál segíteni. Miért jelenítem meg? Mert ha formába rendezem, jobban látom. Rá tudok látni.

Sokféle útvesztő létezik. Ahány ember, annyi labirintus: a szerelem útvesztője, az életközépi útvesztő, a megszületés és a meghalás, a felnőtté válás és az öregedés útvesztői. A rózsás labirinth Berzsenyinél A közelítő tél-ben ezért rokon Dante sűrű, sötét erdejével. Mert ahogy Hérakleitosz mondaná: "de ugyanaz Hadész és Dionüszosz, akiért őrjöngnek és rajongnak". Megtalálható ez a kapcsolat az Énekek énekében is: "Erős a szerelem, mint a halál".

Az útvesztő legnagyobb csapdája, hogy logikusnak tűnik, holott a megoldásához ugyanannyi intuícióra – és bizonyos fokú tudatosságon túli ösztönösségre –, mint ésszerűségre van szükség. A görög mítosz is ezt fejezi ki a Minotaurusz – Tézeusz – Ariadné háromszöggel. Azt, hogy a női értékek – érzelmek, intuíció, jobb agyfélteke – használata, kimunkálása nélkül nem állhatom ki a próbát. És vice versa! Vagyis a labirintus első kihívása az, hogy összhangba kell hoznom magamban a férfias (gyakorlatiasság, racionalizmus) és a nőies (érzékenység, intuíció) értékeket, tulajdonságokat.

Ez a felismerés sugallta, hogy a természet útvesztői – barlangok, szilaj vadvizek, ember nem járta őserdők és hegyvidékek – lehetnek a lélek fejlődésének állomásai is. Ezáltal lesz a labirintus bejárása próbatétel, tehát beavatás. Kényszerű magányosság és elfeketedés. Adrian Fisher és Georg Gerster a természet útvesztőinek és az emberjárta, emberalkotta labirintusok titkának nyitját a harmóniában látja, és ennek megvilágításában mutatja be.

A természetben élő ember, az ún. primitívtől – aki nem azonos az aranykori emberrel – az önmagához visszatért emberig, születése pillanatától a haláláig, nemcsak észleli, de érzi is helyét a természetben. Kifordult világ ez. Kifordult azért, mert csak a természethez közel álló, az attól még el nem különült ember, a lélekben szegény, a kiüresedett, az "isten szegénykéje", a mítoszteremtő ember érezheti át maradéktalanul az élet lüktetését önmagában. Illetve ellentéte – ha úgy tetszik, fehér árnyéka –, az önmagára talált, a megelégedett, a már visszatért, a másik pólus, aki az összhangot a létérzékelésének folyamatából ki nem szakadva valósítja meg. E két véglet között feszülő "zarathusztrai" kötélen egyensúlyoz a civilizált ember. Életében hol előre, hol hátra lép, keresi az egyensúlyt, ahelyett, hogy a célra függesztené a tekintetét. Ha belépek egy labirintusba, megrohannak az érzések, érzelmek, gondolatok. De ha elég higgadt vagyok, akkor össze tudom hangolni magamban a gondolataimat és megérzéseimet.

Minden útvesztő – legyen az természetes vagy mesterséges – teleologikus állásfoglalásra késztet. Mi a célom? Hol tartok most? Hol vétettem el az igaz utat, és merre van a kiút? Ha elvétettem az utat, hol tettem azt? Amikor a környezetem rezdüléseit ugyanúgy, olyan természetesen, érthetően és tisztán értem és érzékelem, mint az évszakok, a napszakok, a hideg és a meleg váltakozásait, vagy a levegőben kószáló illatokat, akkor nincs szükségem labirintusra. Ellenben ha a szívem nem dobban együtt a természettel, ha kiszakadtam a teremtés állapotából, ha az életem gondokkal, problémákkal, félelmekkel és fájdalmakkal terhelt, és nem látom, nem érzem, nem merem felvállalni a keskeny ösvényt, akkor biztos lehetek abban, hogy önmagamat ejtettem egy bonyolult és nagyon ügyes tér–idő csapdába.

Kellemetlen szituáció. Az benne a legkellemetlenebb, hogy – ha őszinte vagyok magamhoz – önnön magamon kívül nem okolhatok érte senkit. Kiúttalanság (pontosabban: a kiút látásának nem akarása) és elveszettség. Mit tegyek?! Kénytelen vagyok nekivágni a titkokkal, rejtélyekkel és meglepetésekkel teli útvesztőnek. Ha szerencsés vagyok, akkor megtalálom az utam a külvilágba. Ezért kell a labirintus. Hogy elvesszek benne, és közben megtaláljam magamat.


TÁJ-KÉP



Ian L. McHarg: Design with Nature
New York, 1992, John Wiley and Sons. 197 o.


"Templomot oda lehet építeni, ahol az van" – mondja Hamvas Béla. És folytathatjuk: labirintust oda lehet építeni, ahol az van. Várat oda lehet építeni, ahol az van. És hidat, malmot, bordélyházat és akasztófát oda lehet építeni, ahol az van. Minden táj, a Föld minden egyes szeglete kifejezője géniuszának. A hely szelleme, a genius loci, vagy C. G. Jung kifejezésével élve: a föld archetípusa meghatározza az általam belakott környezethez való pszichikus alapállásomat és magatartásomat, illetve ezáltal egész életemet.

Kiszámíthatom-e a folyók áramlását, megfejthetem-e a hegyvonulatok rajzának és a fölöttük kavargó fellegek, a belőlük fellibbenő könnyű pára üzenetét? Az embert mindig is érdekelte és kalandra hívogatta a természet hallhatatlan hangja, leírhatatlan szava. De csak amikor sarkig tárom szívem kapuszárnyait, amikor érzem, hogy a bennem lakó természetes lény körötti gondos és szigorú logikával összeácsolt "ésszerű gazdaságosság" palánkját áttöri a természet ereje, akkor találhatok haza. Ha ellene szegülök, csak magamat veszejtem el.

Ian L. McHarg, a Pennsylvaniai Egyetem Tájépítési és Regionális Környezettervezési Hivatalának nyugalmazott professzora könyvében, a Design with Nature-ben, mérnöki pontossággal és kérlelhetetlen sebészi szigorral mutatja be egyrészt a "civilizált" emberi táj összetettségét, másrészt a természet logikáját, majd e kettő konfliktusát. A szerző – akire az Amerikai Egyesült Államokban mint az "ökologikus tervezés" atyjára tekintenek – képes nagyvonalúan és távlatokban gondolkodni. A könyvet olvasva úgy tűnik, mintha az elmúlt harmincegynéhány évben mi sem történt volna. Annak a "sárkányfogveteménynek", melyet 1967-ben megjósolt, ma éljük az aratását. Először egy metropolisz (Manhattan) problémáit veszi górcső alá: statisztikai pontossággal veti össze az etnikumok (a német, az ír, az olasz, a lengyel, az orosz és a "nem fehér" nemzetiségek) és a betegségek (tuberkulózis, cukorbetegség, nemi betegségek stb.), valamint a bevándorlásból és a munkanélküliségből adódó kriminológiai adatok összefüggéseit, majd néhány nagyváros – Glasgow, New Jersey, New York City (Staten Island és Manhattan), illetve Washington D.C. – ökológiai szerkezetét és a várostervezés környezetvédelmi fogyatékosságait teszi vizsgálata tárgyává. Meglátja az összefüggést a vadméhek lépe, a lábasfejű Nautilus "csigaháza", a termeszek vára és a tengeri makk kagylótelepe, a bálnák szilái és a flamingók csőrének redői között, és eljut arra a következtetésre, hogy aki organikusan hiteleset akar tervezni, az vagy a természeti formákhoz, vagy a természeti formák által inspirált elődök munkáihoz fordul vissza. Ezért érezzük hitelesnek – a Forma kövesse a funkciót alapelvre építve – Frank Lloyd Wright Vízesés-házát, a Taos Pueblút Új-Mexikóban, sőt akár a texasi útmenti hirdetőtáblák rendszerének felépítését is.

A Részletek és egész viszonya című fejezetben érinti a káosz-elmélet tájépítészeti vonatkozásait. Előrevetíti azt a merész felismerést, hogy a fraktálok önmagába visszatérő kombinációi (ezek földrajzi és társadalmi összegének vetülete) a modern tudomány egyik legérdekesebb kihívása. Szemlélete ezen a ponton párhuzamos Fritjof Caprának A fizika Taója című művében leírt gondolatával, mely szerint a metafizikai alakzatok kézzelfogható leképződései – legyenek azok akár geometriaiak, akár társadalmiak – időről időre megismétlődnek, és a maguk szintjén egy magasabb szintű rendezettségre utalnak vissza. A könyv végén – ezek végkövetkeztetéseképpen – a szerző bemutatja, hogy az organikus tervezés és építészet alapelvét alkalmazva hogyan valósítható meg az egészséges kapcsolat az épített és a természetes környezet között. Emberi értelemmel alig bírható távolságokat átfogva – az egysejtűek felépítésétől a nagyvárosok szerkezetén át – eljut addig a felismerésig, hogy a Naprendszer egy kitüntetett pontja az Univerzumnak, melyben a Föld egy élettel teli, nagyon sérülékeny és nagyon értékes űrhajó.

A Design with Nature tükröt tart a technokratának. Egyrészt azzal, hogy bemutatja a hely szelleme és a benne élő ember élete közötti szinkronitást, másrészt azzal, hogy ráébreszti tudatlanságára és felelőtlenségére.


BELESIMULVA A TERMÉSZET RENDJÉBE



Rosemary Morrow: Earth User 's Guide to Permaculture
East Roseville, 1999, Kangaroo Press. 152 o.


Az ausztrál származású Rosemary Morrow továbbgondolja az előbbi gondolatot, és felteszi (majd meg is válaszolja) a kérdést: Hogyan gazdálkodjunk a ránk bízott Világgal? A Világban. Hogyan használjuk, illetve hogyan viszonyuljunk a ránk bízott környezethez (tájhoz, természethez)? A permakultúra – vagy permanens agrikultúra – nem mai találmány. A divattá tett kínai térrendezés, a feng shui és óind megfelelője, a vasztu azt mutatja meg, hogy miként lehet az embert és környezetét a természettel összhangban használni. És persze vannak népek, amelyek sohasem zsugorították e tudást akadémikus keretek közé, hanem egyszerűen rábízták magukat a hely szelleme sugallta megérzéseikre. Erre a tudásra is csak az ún. modern embernek van szüksége, mert annyira elidegenedett önmagától, hogy elfelejtette a metódust, elvétette a célt.

A nagy kérdés – és ez esetben a legnehezebb kérdés – a hogyan. Ahhoz, hogy ezt megfejtsük, ki kell lépnünk elidegenedett világunk útvesztőjéből. Ezért lehet ez a könyv egyfajta bedekkere azoknak az embereknek, akik a technokrata világ kietlen labirintusában a környezetükkel való együttműködés, a korlátok nélküli áramlás részeseivé akarnak válni. Mert – F. Nansen szavaival élve – "mit érnek az álmok, melyeket nem váltunk tettekre?!". Tudatos odafigyeléssel akár egészen részletekre bontva meg lehet tervezni környékünket és környezetünket úgy, hogy az teljes mértékben megfeleljen saját igényeinknek (lefedje azokat), ugyanakkor perszonális környezetemen belül hosszú távon a lehető legkisebb erőszakot tegyem a természetes és emberi környezetemben, a társadalomban.

Egy működőképes permakultúrás gazdaság létrehozásához számos szempontot kell figyelembe venni. Figyelnem kell egyrészt az éghajlati tényezőkre: ismernem kell az évi csapadékmennyiséget, a széljárást – a defláció és erózió elkerülése érdekében –, a hőmérséklet váltakozásait évszakról évszakra, a páratartalmat, a napsütéses órákat, illetve azt, hogy ezek egy-egy napon, hónapon és éven belül hogyan oszlanak el. A következő a környezetem geológiai viszonyainak ismerete: a talaj fedettsége, víztartó képessége, szerkezete és fajtája, a felszíni és felszín alatti vízfolyások, a szélirány, a jellegzetes időjárási és tereppontok ismerete. Ezt követi a táj rétegzettségének felismerése: Ismernem kell az eddig folytatott művelési módokat (növénytermesztés és állattartás), a növényzet összetételét, a benne élő állatok összességét, valamint ezeknek egymásra való hatását. Életterem megtervezéséhez csak mindezen ismeretek birtokában kezdhetek hozzá.

Az extenzív gazdálkodás alapja az elégedettség. A megelégedettség. Noha maga a bemutatott modell nem közép-európai – sőt még csak nem is európai –, maga a szemlélet és a gondolkodásmód az, ami adaptálható és megvalósítható. Elég, ha a szántóra, a legjellegzetesebb magyar művelésmódra utalok: Magyarország területének kb. 50 százaléka szántóföldi művelésű, tehát az év egy jelentős részében fedetlen, és ezáltal fokozottan ki van téve a defláció és erózió káros hatásának.

Rosemary Morrow a konklúziót a Szociális permakultúra című fejezetben vonja le. A szerző a megoldást a társadalmi összefogásban, azon belül a bemutatás, tapasztalat- és ismeretátadás gyakorlatának elterjesztésében, a mikroegységekre alapuló társadalmi tudatformálásban látja. Bár könyvünk kalauzunkká válhat – hisz több megvalósítható szempontot is felmutat –, mindez mit sem ér, ha a tudatosságunk, az élethez való viszonyunk megreked az egoizmus szintjén.

Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy a civilizált, konformista ember létezésének és belső gazdagságának felszínén él. Ez még nem lenne tragédia. A tragédia a civilizált ember szakrális iránti közömbösségében van. Mert a felületen is lehet hiteles életet élni, ha a bennem munkáló "istenivel" összhangban teszem, tehát helyesen cselekszem. Ez a "helyes cselekvés": a rítus. A rítus, vagyis a megfelelő helyen, megfelelő időpontban végzett tudatos cselekvés. Ez az a mód és szer, ez az az egyetlen hiteles és reális lehetőség, amellyel az önmagától elidegenedett, civilizált ember visszanyerheti önmagát.

Marton Marcell


Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 171–173. o.